Whisper of the stars
Miguel Fuentes
2005. december 10.
Ha azt mondanám, hogy nem reménykedtem abban, hogy Miguel elhív a bálra, akkor hazudnék. A kviddics meccs óta mindig és mindenhol megtalálta a tekintetem a fiút és próbáltam magamat meggyőzni arról, hogy csak azért szeretném, ha ő lenne a partnerem a rendezvényen, mert a barátaim többsége sem egyedül megy. Bár nyilván én is tudtam, hogy ez azért mégsem teljesen igaz. Elvégre, akkor bárki más is megfelelne a szerepre és nem kottyantottam volna el teljesen véletlenül pont előtte, hogy még nem hívott el senki.
Mikor végül odalépett hozzám, a szívem kissé hevesebben kezdett verni és azt suttogta a mellkasomban: "Talán most majd elhív..?" A bennem zajló érzéseket nem tettem közszemlére és a szokásos barátságos vigyorommal üdvözöltem a fiút. A fiút aki ugyan elhívott, de nem a bálra, hanem a Csillagvizsgálóba. Pillanatnyi csalódottság futott át rajtam, amit úgy palástoltam, mintha ott sem lett volna és gyorsan száműztem is a kellemetlen gondolatot és a pozitívabb dolgok felé tereltem a figyelmem. "Elvégre ez egy randi, nem?"
Végül persze örömmel mentem bele a dologba, nem foglalkozva az olyan lehetséges következményekkel, mint a pontlevonás vagy büntetőmunka - amíg nem életveszélyes vagy illegális, addig nincs okom nemet mondani egy ilyen ajánlatra.
A megbeszélt időpontig kicsit olyan lehettem, mint akinek elgurult a gyógyszere. A pillanatnyi csalódottságomat teljesen elfelejtettem, a mosolyt nem lehetett levakarni az arcomról és volt, hogy elkalandoztam a növényeim locsolása közben, ami miatt állandóan víztócsákat törölgettem az ágyam mellett, mikor magamhoz tértem.
Ma a nap nagy részében a szekrényemben derékig eltűnve dobálgattam ki a ruhákat, próbálva eldönteni, hogy mit is vegyek fel. Ahogy közeledett a találka ideje, én egyre jobban kapkodtam a készülődéssel és végül természetesen eléggé meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy ne késsek el - mindeközben nyilván ügyelve arra is, hogy ne kapjanak el a Csillagvizsgáló felé menet.
Elmosolyodom, mikor eszembe jut az első találkozásunk. Eddigi - és úgy sejtem egész - életem legvalószerűtlenebb élménye volt. Az egyik pillanatban zuhantam, a másik pillanatban egy helyes amerikai fiú karjaiban találtam magam. Fogalmam sincs, mit keresett pont ott, pont akkor, de az egyszer biztos, hogy hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy megmentette az életem.
Azóta többet találkozunk, többet beszélgetünk és igazán megkedveltem Miguelt ezalatt a pár hónap alatt. Nem nehéz a társaságában lennem, sőt kifejezetten természetesnek érzem, ha a környezetemben van, és őszintén bevallom, megnyugtató is. Valamiért - talán a megismerkedésünk körülményei miatt - biztonságban érzem magam, ha tudom, hogy ott van mellettem. Ez a mosolygós arcú, spontán srác nem csak külsőre, de személyiségre is olyan, mint a nyár. Aki miatt elhiszi az ember, hogy létezik a boldogság.
Nem tudom pontosan, hogy mit jelentenek ezek az érzések, amik az utóbbi időben itt kavarognak bennem. Sosem váltott ki belőlem ilyen reakciót senki és igazán biztonságban eddig csak a családom körében éreztem magam. Sokat lapozgatom édesanyám naplóját, hátha van valami hasznos tanácsa a számomra ebben a helyzetben.
· · ─ ·☀︎· ─ · ·
Körbevesz minket az éjszaka, ahogy egy pokrócon ülünk a Csillagvizsgáló padlóján. Semmiségekről beszélgetünk halkan a tiszta csillagos eget figyelve a fejünk felett. Nem messze tőlünk csak egy apró lámpás szolgáltat némi fényt, épp csak annyit, hogy lássam a mellettem ülő fiú arcát.
Elővesz egy mézes krémessel és mézeskaláccsal teli dobozt és drámaian felém nyújtja. A szemem felcsillan a sütemény látványára és a mentegetőzését hallva képtelen vagyok visszafogni a kacagásomat, főleg, mikor a végén még kacsint is egyet. Vidámságomat alátámasztja a szemem sarkában megjelenő szarkalábak. Vigyorogva kiveszek a dobozból egy krémest és beleharapva felpillantok a csillagokra.
Akármennyire próbálom, nem tudom figyelmen kívül hagyni az este romantikus hangulatát. Ahogy a lámpás fénye pislákol a lábunknál, a fejünk felett pedig az univerzum végtelen történeteket mesél reményekről és álmokról. Miguel közelsége lehorgonyzott a tudatomban, érzem a belőle áradó meleget, a csak rá jellemző, kissé fűszeres illatot.
Mikor elkezdi mesélni az Ikrek csillagképhez kötődő történetét, kissé közelebb hajolok hozzá, hogy követni tudjam hova mutat. A szívem nagyot dobban, nem csak azért mert ebben a helyzetben csupán pár centi választ el tőle, hanem azért is , mert örülök, hogy megoszt magából valamit, még ha apróságnak tűnik is, tudom, hogy számára ez nagyon sokat jelent. Tudom mert nekem is van hasonló szentimentalitásom. Együttérző mosoly kúszik az arcomra, ahogy még mindig előrehajolva a fiú sötét szemeibe nézek.
- Én ezért szeretem annyira a fákat A családom abban hisz, hogy az emberek a haláluk után fák lesznek - magyarázom - Ezért a közelükben mindig úgy érzem, hogy anya velem van.
Pár másodpercig még az arcát fürkészem, majd hirtelen észbe kapva hátrébb húzódom. Arcomon zavart pír jelenik meg, amit valószínűleg ő nem lát a félhomályban, én pedig azzal próbálom palástolni, hogy újra a csillagokra nézek, mintha semmi nem történt volna.
Aztán elhív a bálra. Ahogy kimondja a nevemet, melegség jár át, a szívem örömtáncot jár. Eszembe jut a korábbi csalódottságom és ostobának érzem magam a reakcióm miatt. Gyengéden megfogja a kezem és csókot hint az ujjaim tövébe. A levegő a tüdőmben reked. Az érintése meleg, a csókja helye bizsereg az én szívem pedig azzal fenyeget, hogy megáll.
Ám nem, hogy időm nincs reagálni, még magamhoz sem térek jelenlegi sokkomból, mikor elővesz egy fadobozt és átnyújtja nekem. Kikerekednek a szemeim, ahogy lassan érte nyúlok, hitetlenkedve pillantok először Miguelre, majd a dobozra. Azt óvatosan tartva csodálom meg a kialakítását mielőtt az egyik szárát meghúzva kioldom a masnit és elolvasom a pergamenre írt szavakat. Elmosolyodom, majd a lélegzetem ismét eláll amint kinyitva a dobozt a szemem elé tárul egy finoman kivitelezett levelekből álló arany karkötő. A tekintetemben végtelen csodálattal, simítok végig az ékszeren, bár alig merek hozzáérni, nem is tudom miért. Majd, abban a pillanatban, hogy a mellettem lévő fiú újra megszólal, észreveszem a magokat. Annyira meghatódok, hogy a magyarázatát hallgatva a szívem túlcsordul az érzelmektől és könnyek gyűlnek a szemembe. Gyorsan letörlöm őket a kézfejemmel és Miguel felé fordulok.
Lágy tekintettel követem végig arcának minden részletét - már amit látok a félhomályban. A szögletes állkapcsát, a mindig kisfiúsan mosolygó ajkait. A most várakozón megemelkedő szemöldöke vonalát, az arcába lógó kócos hatást keltő göndör fürtöket. Végül egyenesen a meleg barna, néha már feketének tetsző szemeibe nézek. A tekintete kifejező, többnyire tele szeretettel - kifejezetten, ha Daphnéról van szó -, vidámsággal, de mindig megbújik benne egy kis szomorúság is. Még csak szeptember óta tudunk egymás létezéséről, és mégis sikerült olyan jól megfigyelnie, hogy a számomra legtökéletesebb ajándékot sikerült nekem adnia.
Már nem érdekel, hogy ostobának érzem magam a viselkedésem miatt, ahogy az sem érdekel már, hogy megpróbáljak rájönni, hogy mit is érzek pontosan Miguel iránt. Egyetlen dolgot tudok csak biztosan, hogy szeretném igazán megismerni ezt a fiút, szeretnék igazán közel kerülni hozzá. Szeretném, ha miattam a szomorúság eltűnne a szeméből. Szeretném, ha a tanév végén nem fejeződne be a történetünk.
Végül elvigyorodom, ahogy finoman kiveszem a dobozból a karkötőt.
- Nem kell megvesztegetned ahhoz, hogy igent mondjak a báli meghívásodra - mondom és felé nyújtom a kezem, hogy segítsen nekem felrakni az ékszert.
A póréhagyma története a 7. századra nyúlik vissza: Gwynedd királya, Cadwaladr, arra utasította az embereit, hogy tűzzenek póréhagymát a páncéljukra, hogy könnyen megkülönböztethessék magukat az ellenségtől a csatában.
