Alapok

jelszó || a macska, az egyszarvú és a furkász
nem || férfi
születési hely, idő || Inagh Valley, Recess közelében, 1988. 01. 28.
kor ||  tizenhét
vér || fél
iskola || Roxfort
évfolyam || hetedik


         A múlt

Nedves föld tapad a tenyerére; a vihar még alig vonult arrébb, a következő még nem ért ide.
Anya mosolyog, aprón, halványan, finomszőke tincsekkel az arcában, leheletnyi ráncokkal a szeme körül: még túl fiatal kellene legyen hozzájuk, a szemében nem a szürke fellegeknek kellene csillognia. De ő ezt nem látja még - anya ő anya, a maga csendes csodájával, meleg ölelésével, citromos pitéjével, a halkan zümmögő méhecskékkel szoknyája körül, amibe még kapaszkodik.
Óvatosan húzza ki a virágot a földből, ahogy anya mágiája szokta - ujjai barnák, nadrágján nedves folt térdnél, és ő? Ragyog a nap helyett is azzal a mosollyal. Ahogy a kosárba helyezi a szirmait hajtogató növényt, ahogy lesepri ujjairól a sárdarabkákat, ahogy már nyúl a következőért, amíg anya hátrapillant a válla felett. Mintha a közeledő vihart keresné - mintha mindig azt keresné, pedig Blaze szerint? Jobb volna kiélvezni ezeket a csendes pillanatokat. Talán egyszer majd elengedi egyedül is a közeli erdőbe, talán még a faluba is. Ő minden nap próbálkozik - de még csak hat éves, anya még csak legyint, először türelmesen, majd a pulton támaszkodva az ablak felé, már megint a völgyet figyelve. Még szerencséje, hogy Blaze hamar felejt; vagy inkább hamar talál valamit, ami még annál az erdőnél is érdekesebb.

Az ibolya cukrozott szirmai, a hab finom, citrusos illata a konyhában - lenyalja a kanalat a pulton ülve, ölében anya egyik bőrkötéses könyve, még nem sokat tud belőle elolvasni, de megállás nélkül próbálkozik. Anya talán örül neki, addig sem a pitébe nyúlkál - megnyalja a citromot és halványan fintorog, lisztes kezét a felsőjébe törli, megpróbál anya pálcájáért nyújtózkodni a felső polcon, de még azt sem éri el. Talán majd egyszer - addig átszalad a nappaliba, hogy átrendezze aznap hatodjára a könyveket a polcon, mert valami egészen biztosan nem stimmel velük. A végét meg már anya fejezi be.
Néha-néha kipillant, hátha kivillan a nap végre - mindig olyan makacsul bujkál a felhők mögött, Blaze szeretne valahogy felmászni és letörölni őket. Nem szereti a szürkeséget, a gyertyafények pislákolását a szobában, a kandalló állandó ropogását. Már kétségbeesetten kívánja a nyarat, még nem tudja, hogy az sem lesz naposabb - még reménykedik, mosolyogva, kedvesen, gyermeteg ártatlansággal, miközben anya ellenőrzi az ajtó zártságát, mielőtt kipillant a függönyök közt: pedig a vihar már ideért.


Az eső eláztatja az éveket, de egy idő után már nem bánja - hamar megtanul nem bánkódni olyan dolgok felett, amiken nem tud változtatni. Megtanul olvasni, megtanulja az összes növény nevét anya kertjében - megtanulja, melyik való a sütemény habjába, melyik a tetejére, melyik a levesbe vasárnap. Melyiket szabad a könyveibe hajtogatni, amiket úgysem fejez be sosem. Melyik illatozik még napokig a szoba sarkában, a fürdőszobában. Melyikhez nem nyúlhat hozzá: azokat anya eladja a közeli faluban, ahová úgysem mehet vele sosem. Legalább olyankor ő vigyáz a házra - nem túl izgalmas, ha már az összes szekrényt végignézte számtalanszor, ha a madarak csak pár percig üldögélnek a párkányon, hogy figyelje őket, ha az ajtó mindig zárva van, ilyenkor meg bezzeg nem találja anya pálcáját, hogy hátha majd azzal kinyílik.
Szeretne ő is varázsolni - nem biztos benne, hogy tud, anya meg úgyis különleges, nem olyan, mint mások. Amilyenek mások lehetnek, persze, mert anya mesél mindenfélét, muglikról meg mágusokról, éjszakánként, suttogva a levendula-illatú gyertya mellett, de már kiskora óta tudja, hogy ezek csak mesék, történetek, hogy legyen miről álmodnia. Szokott is - nem másokról, saját magáról, anya pálcájával a kezében, a finom, fehér nyéllel, a kis faragatokkal a fán, amiket csak messziről tud megfigyelni.
Anya azt mondja neki, hogy a világ különleges - de a legkülönlegesebb mégis itt, ebben a házban, az apró kis kertben, a hűvös, viharos völgyben, és ezt... ezt elhiszi. Mi másért laknának itt, ilyen messze mindentől? Hisz anyának - anyának mindig igaza van. Kivéve, amikor azokról a hatalmas mágiákról mesél: ő csak a kertben látja a varázslatot, a felviruló növényeken, a helyükre szálló magokban; meg néha a konyhában, a fakanál, ahogy magától kevergeti a levest, ahogy a tálak csendesen elmossák magukat a vacsora után. Néha a halkan felgyulladó gyertyákban, az örökké melegen maradó teákban - ezek apróságok csupán, és ha ők a világ közepe, nem létezhet ennél varázslatosabb.
Már tíz éves, de még mindig az ablakban csüng, amíg anya haza nem ér. Vár valamit, valakit, de ő sem tudja, igazán, mit - talán valakit anya meséiből, talán egy azelőtt még nem látott madarat a többi között a párkányon, talán anyát, teli kosárral, talán még mindig a napot.


- Blaze, megterítenél a vacsorához?
Nehezen mozdul el a kandalló melege elől: még szinte karácsony van, legalábbis az az ő fejében nem ér véget december végével: még januárban anya dalait dúdolgatja, addig ragaszkodik ahhoz az aprócska fához a szoba sarkában, amíg le nem hullajtja minden kis tűlevelét; a díszeket visszarakosgatni a dobozba minden évben egészen tragikus.
Halkan sóhajtva ér be a konyhába, anya még a fürdőszobában csinál valamit - a leves illata feltölti a helyiséget, felmelegíti kicsit a bőrét, nincs kinek épp, de ő azért mosolyog, miközben leszedegeti a tányérokat. Tíz év - tíz éve ismeri a szekrényt, mégis... ez az első, hogy ujja megakad annak belső oldalán, hogy megérzi azt a kis... rést.
Hátrapillant a válla felett; anya még valahol máshol, szóval fel is mászik a pultra, hogy onnan jobb rálátást nyerjen a szekrényre. Egy kicsit piszkálnia kell: húzni, feszíteni, ütögetni egy kicsit, halkan, nehogy anya megneszelje, bár nem biztos benne, hogy rosszat tesz, mégiscsak az ő házuk, itt nem lehetnek titkok. Mégis végül enged a kis rekesz; ujjai pedig rátalálnak a kis dobozra. Megismeri a virágot, ami rá van faragva, miközben kiemeli onnan - szoktak nyílni a ház körül: hóvirág.
Óvatosan emeli ki: nem nehéz, de tudja, hogy vigyáznia kell arra, ami benne van. Anya nem... rejtegetné, ha nem így volna, ugye? Persze nem érti - nekik nincsenek titkaik egymás előtt, anya az egész világról mesél neki esténként, hogy miért olyan csodálatos, de miért csodálatosabb itt a hegyek között, egyetlen dolog van, amiről sosem mesél, de mindig azt mondja, hogy nem is érdemes; hogy vannak dolgok az életben, amiket nem szabad háborgatni, mint bársonyvirágot és a galagonyát a kertben...
Lemászik a pultról, hogy kinyissa a dobozt: papírok vannak benne. Fotók, mint a régi mesekönyveiben az ágya alatt, csak ezek nem mozognak. Talán megfagytak idővel? Felismeri rajtuk anyát, de sokkal fiatalabbnak tűnik - még boldognak is. Persze ő azt hitte, hogy látta már anyát boldognak, de talán mégsem? Ezeken a képeken... olyan szélesen mosolyog, valakibe belekarol, a szél belekapott a hajába, a tincsekbe font aprócska virágok közé.
A mellette álló férfit sosem látta - emlékezne, ha látta volna, mert...
- Blaze? Blaze, mit csinálsz? - Nem csak a boldogságát nem látta sosem; ezt a fájdalmat sem hallotta még a hangjában. Egyből érzi, hogy rosszat csinált, és most nem olyasmit, amit anya általában rossznak nevez: nem a virágok közé túrt, nem a bögréket hagyta mindenfelé, nem túl sokáig maradt fent éjszaka, nem a gyertya aprócska lángjába kapott bele, hogy tudja, milyen érzés.
Anya olyan hirtelen kapja el tőle a dobozkát, a szorongatott kép pedig kihull ujjai közül - nem kap utána, csak figyeli, ahogy elpihen a terítőn, próbál rájönni anya szomorúságára, a férfi ismeretlen... ismerősségére a képen.
Olyan, mint a varázslatok anya meséiben; nem érti, nem ismeri igazán, de mégis, mintha...
- Blaze, miért csináltad ezt? Miért... - Anya keze remeg, ahogy felkapja a képet is, hogy belegyűrje a dobozba. Összerezzen egy kicsit, mintha neki is fájna.
- Sajnálom. - Nem biztos, hogy tudja, hogy miért kér bocsánatot. Hogy pontosan mit követett el - kérdezni akar, de nem mer, annyira remeg anya keze, annyira sürgősen rejti vissza a helyére a hóvirágos dobozkát.
- Soha többet ne nyúlj ehhez hozzá. Soha.
Bólogat, csendben marad - aznap egyikük sem vacsorázik. Blaze-nek elmegy az étvágya, anya pedig a kertbe vonul, mintha nem reggel fejezte volna be a teendőit a virágokkal.

Nem beszélnek róla - nincsen is rá szükség.
Éjszaka kioson a konyhába, hogy újra előszedje a dobozt, és végignézze a képeket. Ezúttal nem zavarja meg anya, a teáitól mindig mélyen alszik.
Nehéz a kézírás, kacskaringós: Jude Florence.
És onnantól már nem kérdez.


A karácsony elmúlik, ő pedig tizenegy éves lesz - már nagynak és fontosnak érzi magát, miközben kitavaszodik.
A rügyező fák alatt pedig megtanul csendben maradni is. Olyasmi, amiben sosem volt jó igazán, de próbálkozik - anyáért, a mosolyáért, az ölelésért, a ritkuló mesékért az ágya szélén esténként; és mert talán ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne, talán majd elmondja magától is.
Szereti a tavaszt, mielőtt megérkezik a nyár, mert addigra valahogy újra elbújik a nap, egyre csak gyűlnek a meleg, fülledt viharok, a méhek az ablaka előtt és néha a szobájában, ha túl sokáig hagyja szellőzni azt; de ő még mindig reménykedik, elszántan keres valamit, ami talán ott sem volt soha - a napot az egen, a férfit a fotóról a tányérok mögé rejtve.
Újra nekifut anya egyik könyvének - talán nem neki való,  de a napok egyre hosszabbak, őt pedig már nem köti le a virágoskert. Sosem ér a végére, valahogy mindig jobban tetszik a polcon, de majd ma este; nem az a típus már most sem, aki felad dolgokat, nem igazán.
Ujjai újra és újra végigfutnak a szárított virágon a könyv mellett, már jobban ismeri annak körvonalát, mint a soroknak; még nincs teljesen este, de már ég mellette a gyertya az asztalon, narancsillata feltölti a konyhát, anya pedig valahol... valamerre. Már egy ideje nem követi igazán figyelemmel; talán újra ellenőrzi, zárva-e az összes ajtó és ablak.
Vagy talán a kertben ül - ez az első gondolata a finom kopogásra az ablakon, nem néz fel, talán nekikoppant valamelyik mágiája, az ültetendő magvak, a kis vizeskanna. Felkönyököl az asztalra, lapozik, még azelőtt, hogy rájönne, fel sem fogja igazán, amit olvas; a kopogtatásnak meg kell ismétlődnie még néhányszor, hogy elkezdje zavarni.
Hátrapillant a válla felett, megdermed a mozdulattól; baglyok általában nem szoktak erre járni. Nagyon ritkán, és anya akkor is mindig ideges lesz, kimegy őket elhessegetni, pedig ő szereti figyelni őket, már egészen unja a szokásos madarakat a ház körül.
Ez furcsán... viharvertnek tűnik. Ami persze errefelé nem meglepő; borzolja a tollát, forgatja a fejét, és a csőrében... Nem érti, miért nem tűnt fel hamarabb a levél a csőrében, valószínűleg túlságosan hatása alá került, hogy itt van egyáltalán.
Nem látott még ilyesmit - talán szólnia kellene anyának, de tart tőle, hogy majd megint elkergeti, mielőtt esetleg... elvenné tőle a levelet.
Óvatosan lemászik a székről, hátrahagyja a könyvet és a törékeny viráglenyomatot, küzd egy kicsit az ablakkal, a máz lepattogott már itt-ott, néhány darabka most is a kezében marad; de a madár nem tűnik ijedősnek, érdeklődve figyeli, ahogy a fiú lassan kitárja az ablakot.
Valamiért nem a levél az első ösztöne - kinyújtja a kezét az érdeklődő madár felé, óvatosan... hozzáér, mielőtt előbbiért nyúlna. Talán csak kíváncsi. Talán csak nem szeretné, hogy miután megszerezte tőle a pergament, már menjen is.
Eszébe jut a doboz a szekrényben, amit néha azóta is kinyit éjszakánként; ki más küldene levelet? A madár tűri a simogatást, türelmesen megvárja azt is, hogy elvegye tőle a borítékot. Az ő neve van rajta. Ki más küldene levelet neki? Az a sok évnyi... csend, az ablak előtt ücsörgés, anya meséi, a szótlan mágia a növények között, a pánik az ajtókeretben állva, a fel-felkavarodó viharok, újra és újra és újra...
A bagoly nem repül el; mintha még ő is kíváncsi lenne, ahogy feltépi a borítékot. Nem bír magával, a kimondatlan kérdéseivel, és már mosolyog - tudja, hogy erre várt, akkor is, amikor még nem voltak kérdései, amikor még nem hiányzott semmi, amikor még nem értette, hogy mit nem ért. Érzi a durva pergament ujjai alatt, és elképzeli, mit fog írni, már szinte tudja, mielőtt végigolvasná a sorokat.
Aztán újra, újra, és újra.
És nem érti.
Nem érti - felnéz a bagolyra, az már nem forgatja a fejét. Úgy néz rá, mintha tudnia kéne.
Érzi a kétségbeesést, kaparja a torkát. Ez nem az, amire számított - ez nem tudja, hogy micsoda. Anya mesélt neki egy helyről... egy kastélyról, a gyerekkorából, de egyértelműen az is csak mese volt, semmi több, nem lehetett más - ugye? Ellép az ablaktól, vádlón pillant a bagolyra, a gyertyafényre, a száraz virágra, és nem akar; de mégis anyáért kiált.

Csepeg az olvadt viasz a terítőre - kávéillatú, erőteljes.
Csepegnek anya könnyei is.
Blaze már nem tud sírni.
Úgy kapaszkodik a valóságba, mint megszenvedt éhező: csakhogy az ő valósága az a levél, az a sokszor összetépett levél, ami helyett mindig hozott újat a bagoly, az a forrón vöröslő pecsét, amit megpróbált lepiszkálni a pergamenről, amíg anya nem figyelt; a valósága annak a kastélynak az ígérete, amiről még csak a késői, gyertyafényes estéken hallott. A valósága bármi - bármi, ami nem itt van.
- Nem mehetsz el.
Könyörög; sosem könyörög. Mindig csak kér, kedvesen, mosolyogva, virágföldes kézzel, mézillattal, a völgy összes türelmével.
- Kérlek, hogy ne menj el.
Szeretne hinni neki: hogy a világ rossz, hogy minden rossz, és csak itt jó. Talán egy része még elhiszi - de az a része még sokkal fiatalabb, még el sem lát igazán a környező hegyekig, még nem gondol bele, hogy mi van mögötte, és mosolyogva elhúzza a függönyt az ablak előtt. Az az énje még nem kapaszkodik a hóvirágos dobozba a szekrényben. Az az énje még nem várja a válaszokat - olyan régóta, olyan... rettenetesen régóta.
Most ő szorongatja a levelet - a kanapé tetején áll, mintha itt anya nem érhetné el.
- Miért? - Túlságosan sokadjára kérdezi meg - már fáj tőle a nyelve. Tudja, hogy mindent is kérdez vele - még fiatal, de már tudja: azt, ahogy anya kifelé figyel az ablakon, azt, ahogy rápróbál a zárra az ajtón; ahogy nem viszi magával a faluba, ahogy egy bizonyos ponton sosem megy tovább a történeteivel este; ahogy átrakja a tányérokat egy másik szerkénybe; ahogy úgy tesz, mintha a kép róla és a férfiról sosem létezett volna. Az egész életét kérdezi vele - talán ezt is tudja. Bűntudata volt miatta; egyszer. Még napokkal ezelőtt. A harmadik levél előtt.
Megtanult követelőzni az elmúlt néhány napban. Tizenegy év után, végre - látja anyja arcán a teljes összeomlást. Nyelvére harap; a vér íze már nem segít egy ideje.
Látja a megadást is - abban a gyűrt levélben, az olvadó mécsesben, az ablak előtt vonuló viharfelhőkben. Abban, ahogy anya végül letelepszik a fotelbe. Aprónak tűnik hirtelen, hasonlónak, mint a fotón a szekrényben - csak a virágszirmok hiányoznak a hajából, a mosoly az arcáról.
- Ülj le, Blaze. Kérlek.
Lemászik a kanapéről - a szíve hevesen ver. Kisüt egy pár pillanatra a nap odakint.
Percekig tart csupán, mielőtt visszatérne a vihar.



Idővonal ||
1985 - Davina és Jude megismerik egymást (lásd: családtörténet)
1987 - Davina teherbe esik, a Fern család tudomást szerez a férfiről; Jude halála, Davina eltűnése (lásd: családtörténet)
1988. 01. 28. - megszületik Blaze
1999. január eleje - Blaze megtalálja a kis dobozkát a konyhában, benne a szülei fotójával, megtudja apja nevét
1999 nyara - megérkezik a roxforti levél - anyja beavatja Blaze-t a múltjába és jelenébe (lásd: családtörténet); Blaze később elkezdi a roxfortot anyja minden könyörgése ellenére






        Jellem

Sokáig nem vette észre, hogy bármi is hiányozna.
A halkan susogó virágokban, a ház csendjében, a zárt ablakok között - talán nem is tanult meg kérdezni, de talán csak mert nem is tudta, hogy van mit.
Az a ház a völgyben anyjával egy mesevilág volt - de éppen annyira zárt is, mint amilyenek a mesekönyvek lenni szoktak az ágya alatt, eldugva, elfelejtve. Nem érezte, hogy bármi probléma lenne vele, hogyan is érezte volna, ha ebbe született bele? Anyja szerette, talán túlságosan is; de aztán mégis megtanult kérdezni. Először némán, csak magában, a falaknak éjszakánként - aztán egyre hangosabban, egyre követelőzőbben.
Blaze valahol mindig számolt. Számolta a virágokat, a madarakat az ablakon, a fakuló foltokat az asztallapon, az elolvadó gyertyákat a kandalló körül, az éveket, az anyját - talán még nem tudta, mi történik, de már figyelte azt az aggodalmas pillantást az ablakon túl. Talán valahol mindig is számított rá, hogy a világ egyszer majd... több lesz - csupán fel kell hozzá nőnie.

Kikerülnie abból az aprócska, lehetetlen magból, és bele egyenesen a varázsvilág lüktető, perzselő világába? Olyan volt, mint újratanulni lélegezni - és Blaze hamar rájött az első néhány nap csodája után, hogy azzal az ártatlan tudatlanságával nem fog életben maradni.
Minden sarkon a saját gyengeségeivel találkozott, amelyeket nem ismert odáig: mert mindenki pontosan tudta, hogy a Roxfortba tartozik, ő pedig... éjszakánként még kapaszkodott a takaróba, figyelte az ágy baldachinos tetejét, és néha egészen azt kívánta, bárcsak otthon lehetne.
De egyetlen kis porcikája sem volt hajlandó hazamenni. Így szépen, lassan, apránként - megtanult kompenzálni.
A saját hangjával. A nevetésével. Az első sorból minden tanórán. Az elsők között lendülő kézzel a kérdésre, még ha nem is igazán figyelt egészen odáig; az éjszakákba nyúló beszélgetésekkel a klubhelyiségekben, azt sem tudja, kikkel; mindegy kivel, csak legyen része a társaságnak, csak figyeljenek rá, hallják a hangját, ismerjék a nevét. Azzal a fulladozó köhögéssel a cigarettafüst felett, ami röhögésbe fordul, azzal az egyre harsányabbra festett hajszínnel, azzal, ahogy lelkesedéssel leszól minden kávézót maga körül a reggelinél, és ahogy mégis valami megfoghatatlan barátságossággal teszi azt. Kéri, hogy figyeljenek rá, és ne a hibáit lássák, ne a kitöltetlen foltokat, ne a magányos házikót a hegyek között, ne az anyja könyörgését, ahogy markolja a kabátját a peronon. Ne azt a tartózkodó kisfiút a mélyben, aki félve pillant ki az ajtón anya háta mögül. Aki nem érti a világot, mert a mindenség csomópontja lecsökken arra az apró konyhára, a szűk szobákra, a halk virágoskertre; aki mindenen gondolkozik, mindent próbál elképzelni, mindenre vágyik, mert nem tud mást tenni - az ablakban ülve egész nap, kaparászva az üveget, hátha egyszercsak majd elpattan. Aki minden lépésével próbál jót tenni, aki egy idő után már attól retteg, hogy összeomlik majd minden - egy bagollyal az ablakban, vagy egy fotóval, a szekrény hátsó falába rejtve.

Nem sokan tudnak elköteleződni mellette - talán mert elsőre túl nyers, túl feltűnő, túlságosan önmaga; még akkor is, ha néha ő maga sem tudja, ez mit jelent. Hogy mi az igazi ő: az az elveszett kisgyerek a völgyben, az a kedvesen csipkelődő kihívósága a kastély folyóin, vagy az a töretlen elkötelezettség, amivel afelé a néhány őszinte barátja felé fordul, akik hajlandóak túllátni a külső már-már megbízhatatlan képén, akik hajlandóak nem csak belekapaszkodni a kezébe - de tartani is azt.


Merengő ||
❀ A megérkezése a Roxfortba, az a szorító izgalom a gyomrában, amikor rájött, hogy ez tényleg a valóság - az ő valósága
❀ Amikor anyja elmesélte, mi történt az apjával; és az a kétségbeesett, könnyes tekintete, amivel kapaszkodott belé a vasútállomáson
Edevis tükre || Az emberek körülötte őt nézik - ő pedig pontosan tudja, hogy mit látnak
Mumus || A házuk egy sötét sarkát látja, egyre hatalmasabb, egyre fogy a levegő, egyre jobban elemészti


         Apróságok


❀ minden savanyú; citrusfélék; fekete tea; tavaszi szellők; koranyári napsugarak; az elfolyó tintapöttyök a papír szélén; olvasatlan könyvek; őszinte mosolyok; anyja virágoskertje; fenyő-és levendulaillat; elillanó gyertyafény, a lágy füst, ami marad utána; a dobozka a szekrény hátuljában
❀ egyedüllét; magány; a kávézacc keserű illata; kérdések, amikre nem mer választ kérni; határok; galagonya; a dobozka a szekrény hátuljában
Százfűlé-főzet || valami furcsa árnyalat a sárga és a halványzöld között - erősen fű íze van, valami vékony fekete réteggel a tetején, kicsit csíp az utóíze
Amortentia || vanília és zöldalma, mézzel keveredik
titkok || az édesanyja - a neve, a múltja, és minden, amit rábízott



        A család

apa || Jude Florance, 28 (halálakor), mugli - nem ismerte
anya || Davina Fern, 39, aranyvér - szeretetteljes, mostanra valami aprócska tartózkodással
testvérek ||  -
állatok || -

Családtörténet ||
A Fernek.
Mindig gyönyörű, mindig hibátlan - és mindig többet gondol magáról, mint ami. Már ha Davinát kérdezik.
Tradicionális angol aranyvér család nem túl ismert névvel, annál hangosabb tagokkal. Az a fajta, aki mindig jelen akar lenni, aki mindenhol nevet akar magának, aki nyughatatlanul bele akarja írni magát a történelemkönyvekbe utólag is, de valahogy mindig elúszik a sorok között. Csúszós felszínen kapaszkodnak, már-már véres ujjakkal - a lányaik hajában virág, derekuk körül selyem, arcukon szelíd mosoly, tökéletes feleségek lesznek egy nap. A fiúk pedig rendíthetetlenek, egyetlen a cél: a tökéletes, drága utódok, akik majd egy nap fellendítik a Fern nevet, megtalálják azt a ragyogást, ami őket illeti.
Pedig a kúria aprócsa; a bútorok díszesek, de régiek, a manók évről-évre fogynak, a gyermekek egymás ruháit öröklik, a bor a vacsoránál olcsó, de annál is mélyebb vörös. Apró kis szégyenfoltok mind, amit a család még megtanult kezelni - mosolyok mögé bújva, halk nevetéssel, szépséggel, éppen kellő butasággal. De aztán persze - ott van Davina.
Valójában nem volt különb ő sem - szeretné azt mondani, hogy mindig is elítélte a családját, de ez nem igaz. Látta azt az erőtvesztett, de még azért kétségbeesett próbálkozást - azt, ami akkor még igazából nem akart rosszat sosem. Csak egy kis elismerést, talán egy egészen kicsi irigységgel a nagy családok felé - de ez még nem lehet bűn, ugye? Hiszen ki ne lett volna rájuk irigy? A pompára, a gazdagságra, a legendákra? Ha még a potenciál is megvolt bennük; a vér tökéletessége, tisztasága.
De mint minden kétségbeesetten tradicionális családban, ami lehetetlenül kapaszkodik az elveibe? Valahol Davina élete is a lehető legtradicionálisabban ért véget.
Jude Florance nem volt különleges ember - ír muglicsalád, nem elég szegény, de nem elég jómódú sem, egyetlen dologhoz értett talán igazán; a virágokhoz.
Véletlen egybeesés volt a találkozásuk - csak egy este a parton. Lehetett volna akár romantikus is - egy másik világban biztosan.
Sokáig ennyi volt csupán, esték a parton, apró, tiltott varázslatokkal és elsuttogott ígéretekkel, amik nem jelentettek semmit - mert mindketten tudták, hogy nem jelenthet semmit. Jude csak egy mugli volt. Davina pedig az aranyvér lány, akire már várt valahol a férjjelölt.
Túl tökéletes lett volna, ha a szerelmük megmarad a parton a narancssárgán elnyugvó fényekben; túl tökéletes lett volna, ha mindketten képesek meghúzni a saját határaikat, netán nemet mondani egymásnak, amíg még nem túl késő.

Egy bizonyos ponton túl Davina nem tudta tovább titkolni a családja előtt - talán még naiv volt, buta, talán nem hitt igazán a következményekben, talán egy része még reménykedett a megértésben. Ma már tudja, hogy hiábavaló volt - de utólag mindent jobban tud az ember.
Fernék megtudták, és persze megtudták a férfi nevét is. A mugli férfiét. Davina neve szitokszóvá vált, a gyűlöleté, a szégyené, évszázadok tragédiájává, Jude pedig egyszerűen csak eltűnt, mintha sosem létezett volna - talán csak a harag, talán mindig is ennyire kényesen figyeltek a részletekre, de még a családját is amneziálták, a fotókból a könyvespolcon és a konyhaasztalon úgy tűnt el a férfi emléke, mintha nem is számított volna sosem.
Talán hasonló sorsot szántak Davinának is: pálca a torokhoz, egy elsuttogott gyűlölet, a kétségbeesett sikálás, amivel próbálják eltörölni a tintafoltot a lap széléről, pedig az már örökké ott marad.
Ő önként tűnt el - a hóvirágos dobozkával, a fiával a szíve alatt, és azzal a kiírthatatlanná vált rettegéssel, hogy egyszer talán majd megtalálják őt és Blaze-t. Hiába telt el azóta tizenhét év, még minden nap számít rá: még markolja az ablakkeretet, még remegve mormolja el a védőbűbájokat a házikó körül a völgyben, még mindig sálat húz az arca elé, mielőtt a faluba lép. Talán egy ponton rá kellett volna jönnie, hogy így mindenkinek egyszerűbb volt: egyszerűbb úgy tenni, mintha ő sem létezett volna sosem. De talán? A családja csupán könyörtelenebb, mint valaha is remélte - és csak a megfelelő pillanatra várnak, amikor már ő sem számít rá.


        Külsőségek

magasság|| 186 cm
testalkat || sportos
szemszín || jégkék
hajszín || szőke
kinézet ||
Kviddics, széles félmosoly, az az éles állvonal.
Hangja általában hamarabb elér, egy idő után már kénytelen vagy hátrafordulni; de legalább nem csalódás - általában. Ha mást nem, ezt legalább tudja magáról; a kisfiús mosolyát, a kis gödröcskéket, a vakítóan, már-már természetellenesen szőke fejét. Már egészen fiatalon megtanulta kihasználni - muszáj volt. Megkapaszkodni abban, amiben csak lehetett, rájátszani arra, ami már adott volt.
A képek az apjáról - szerinte hasonlít rá. Egyszer anya is bevallotta; tőle csak a szemét örökölte és azt a kis anyajegyet a tarkóján, semmi mást, még a nevet sem, amit talán már csak tiszteletből is érdemes lett volna megőrizni.
Törődik a külsőségekkel, talán jobban is, mint kellene - az ingje tökéletesen behúzva a nadrágba, a nyakkendő mindig makulátlan. A talár lazán a vállára lökve - ennyi tökéletlenség még neki is belefér. Az illata finom, gyengéden fűszeres, leheletnyin virágos - de az is csak közelről.

avialany ||Elisey Bendas


        A tudás

varázslói ismeretek ||
Blaze talán hátránnyal indult; anélkül, hogy igazán tudta volna, hogy hová érkezik, hogy mire számítson, hogy pontosan tudja, kicsoda is ő - de cserébe mindent szeretett volna. Azonnal, mindenkinél hamarabb, mindenkinél jobban.
Ő próbálkozik. Kifejezetten... lelkiismeretesen, ha nem is mindig a legerkölcsösebb módszerekkel. Nem kifejezetten kiemelkedő semmiből, de minden érdekli - minden, ami mágia, minden, amitől lehet valaki, minden, amibe belekapaszkodhat. Szinte az összes órát megjárta az évek alatt, mindenben kipróbálja magát, és általában nehezen összeszedett jobb-belátására van szükség ahhoz, hogy végül elismerje, ha valamit mégis érdemesebb volna elengedni.
Kifejezetten érdekli a párbajozás - a mágia olyannyira felfokozott, túlcsorduló ereje, ami égeti a bőrét, amiben minden lélegzet adrenalin. Nem feltétlenül kimagasló benne, de annál kitartóbb. Néha már egészen úgy tűnik, egyenesen élvezi megveretni magát, de hé - mégis mi olyan rossz ebben?
Szeret repülni, kifejezetten elszórakozni jóslástanon, beülni az első sorba mugliismereten, kísérletezni bűbájtanon. Az a típus, akinek mindig hallják a hangját, akinek szinte serceg a mágiája - talán az is keresi még magát, talán próbálja megtalálni a valóságot, vagy éppen annak ellenkezőjét.
Próbálkozik - állandóan úgy érzi, hogy le van maradva. Állandóan úgy érzi, hogy ki kell emelkednie. Valamivel, bármivel, bárhogyan; akkor majd talán nem veszik észre az üres törésvonalakat a felszín alatt. A kihagyásokat, a csendjét, a pálca gyermeteg, bizonytalan habozását.
A vágyát, hogy bárcsak több lehetne.
pálca típusa || szőlő, sárkány, 14 hüvelyk
RBF ||
Repüléstan - V
Átváltoztatástan - V
Jóslástan - K
Sötét varázslatok kivédése - V
Mugliismeret - V
Bűbájtan - V


        Egyéb

Egyéb || ❀