Kislányként egyszer járt egy sátorvárban. Kötelező jeleggel fogta édesapja kezét a saját hideg ujjaival és szenvtelen arccal bámulta a láncra vert állatokat, míg a sorban várakoztak. Látta villanni a fájdalmat a szemükben, a fakó beletörődést, bár még túl kicsi volt ahhoz, hogy nevesítse az érzéseket, csak érezte a belőlük fakadó szimpátiát, a kellemes borzongást, a kíváncsiságot, hogy milyen is lehet a vasbéklyó a nyaka körül. Az előadás alatt a kényelmetlen padon kuporgott és szinte pislogás nélkül bámulta az események sorát. A korbácsot, amivel az állatokat ösztökélték arra, hogy parancsra álljanak két lábra, a bohócot, aki láttán több gyerek felsírt, az artistákat, ahogy a levegőbe lendülve szaltót hánytak. A közönség ujjongása bántotta a fülét, a tapsvihart is értelmetlennek találta. Kivéve akkor, mikor az oroszlán az idomárja ellen fordult. Síri csend telepedett a sátorra, csak az idomár jajveszékelt, holott a sérülése nem tűnt vészesnek, nem veszítette el se a karját, se a lábát, nem vált ketté, ahogy a giliszta a kislapátja élével találkozva, nem spriccelt vér, csak épp az ujjbegyéről csöpögött alá. A közönség visszafojtotta a lélegzetét, míg Imogen tapsolt. Többé nem vitték cirkuszba.
És lám, újra a közönség sorait gazdagítja. Madam Roberts azt javasolta, hogy próbálja kivenni a részét a közösség összekovácsoló programokban, menjen többet emberek közé, szocializálódjon. Kedveli a kínzás különböző formáit, ám ez még az ő idegeit is erősen borzolja. Meredt tekintettel bámulja a kivetítőket, elkerül minden szemkontaktust, egyedül a mellette heverő édességgel teli kosarak vonják magukra a penészzöldeket. Pókujjai elmerülnek annak tartalmában, jéghideg érintése végigkaristolja Chikara kezét, akit mégis megtisztel egy rideg pillantással. Egyben kapja be a süteményt, majd lassan nyalja le maszatos ujjait, hogy elvehesse a felé nyújtott pergament. A szőke francia bajnok látványát elviseli maga előtt, ő az egyetlen, akinek jelenléte nem kelt azonnal undort benne, ám felkészült és van, akin sokkal inkább legeltetné a tekintetét.
Hallgatja a kommentátorokat, ám a kivetítőn látottakat szinte a kezdetekben megunja. A távcsövét a szeme elé emelve kezdi pásztázni az ameriakiak lelátóját és a messzelátót majdnem elejti, ahogy megpillantja Madonnát. Ügyetlenül kap utána, majd mintha mi sem történt volna néz bele újra, hogy tekintetét őrajta nyugtassa. Furcsa érzés keríti hatalmába, legszívesebben a levegőben mászna át hozzá, hogy ő itassa fel az imádott könnyeket, hogy az arcáról nyalja le és vonja fedezékbe, hogy csakis őt illesse a szent patak. Többet akar a sötétből bámulásnál, a titkos ajándékok küldésénél.
Heranoush zavarja meg, távcsövén keresztül néz felnagyított vonásaira, majd szóra sem méltatva keresi meg halandó szentjét újra. Minden alkalommal csettint, ahogy a kommentátorok jelzik Inés bukásához vezető útját, bár a pergamen érintetlen marad előtte.
Ingerülten kapja fejét Hazel irányába a kínálás nyomán, így kénytelen szembenézni a túl színes személyével. Bántja a szemét a látvány és érzi, hogy valami végigfolyik az állán. Ujjaival maszatolja el az orrából induló vért, majd elmosolyodik. Végül szavak nélkül fordul el tőlük és rebeg újabb imát Madonna felé, hisz végre, ennyi idő után, ha csak rövid időre is, de egyek vagytok. A vörös folyadék a pergamenre csöpög, pontosan akkor, ahogy Inésnek véget ér a verseny. Vérrel áldoz a győzelemért. - Nyertem. - Jelenti ki végül. A zsebéből elővesz egy kis fekete, bőrkötéses könyvet és egy préselt vörös rózsát vesz ki belőle, hogy a vérrel pettyezett pergamenbe csomagolja és pálcáját előkapva reptesse egyenesen Madonna ölébe. Majd magához ragadva pár süteményt, feláll és távozóra fogja. A cirkusznak vége, a kenyér már elfogyott.
Te vagy a lüktető fejfájás. A feltörő epe íze a szájában. Te vagy a tüske a körme alatt. Te vagy az égő lélegzet, miután félrenyelt. Te vagy a kellemetlen pézsmaillat, amitől képtelenség szabadulni. Az éjszaka zümmögő szúnyog, a halkan recsegő szú a fában. Te vagy a sárgás nyák a betegség után. Te vagy a tűz égető fájdalma, a vakító napfény, az örökös sípolás, aminek nincs forrása. Te vagy a táblán karistoló köröm zaja. Te magad vagy a kín, Vivien, az örökös kárhozat, te vagy mindaz, amit megvet. Mégis borzongás fut végig a gerince mentén, mikor meghall, mégis nagyot nyel, mikor meglát, mert a fájdalom az anyanyelve és a kín annak a legszebb formája. Tüzes vassal szúrná ki a fülét, forrón bugyogó aranyat folyatna a fülébe miattad, majd rimánkodna a gyógyulásért, hogy újra és újra megtapasztalhassa mindezt.
Vajon rájöttél már, hogy ő figyel téged álmodban? Hogy párnával a kezében áll feletted, mikor épp nem szárnyalsz kéjesen a rémálmok földjén, mikor csak édesdeden szuszogsz? Mégsem tette meg, egyszer sem szorította pirospozsgás arcodnak, nem ragadta meg az állad és a tarkód egyszerre, hogy egyetlen mozdulattal, egyetlen gyönyörű reccsenéssel véget vessen a szenvedésednek, nem vágta át a kecses nyakad, nem nézte végig, ahogy spriccelve hagyja el a gömbölyded tested az élet. Tudod, két oka van, hogy mindig ellenáll a sötétben suttogó árnynak. Silas már csak a gondolataiban tanítja neki az igét, mikor épp hagyja neki és valójában nem akar olyan lenni, mint Silas. Valójában nem kívánja a Halált, nem úgy, ahogy a férfi. Vele ellentétben Imogen türelmes, a természet úgyis bevégezteti minden élőlény sorsát, ugyan minek sürgetni? Az élet sokkal nagyobb kárhozat, hisz a halál is már legfeljebb az élőknek okoz szívfájdalmat. A te haláloddal nem érne el semmit. Legfeljebb kevésbé gyötörné az élet… és miért venné el önmagától ezt a kevéske örömöt is?
Nem pillant fel rád. Hunyorog a folyosóról beszűrődő fénytől, majd kézfejét a szája elé emeli, hátha így a gyomortartalma nem talál utat magának, ahogy megcsapja az émelyítő illat, amit magad után húzol. Jelenleg túlságosan érzékenyek az érzékszervei és te vagy minden, ami undorral árasztja el. Vérlázító az is, amit meg merészelsz tenni ellene. Ahogy elmarod tőle a füzetét, ujjai azonnal a pálcájára fonódnak és rád szegezi azt. Arca márványból faragott, tökéletesen érzéketlen, ám ez nem jelenti azt, hogy nem nézné élvezettel, ahogy kíntól vergődsz az átka nyomán. Megremeg a keze kissé, ahogy a vágy a szájába tuszkolja az igét az epe maró íze mellé, végül mégis leengedi a fát. A lebukás bűnös élvezettel borzongatja és bármi is legyen a reakciód önnön halálod láttán, tudni akarja, hogy mit vált ki belőled a műve. Minden művész erre szomjazik, nem igaz?
Nem felel neked, nem fecséreli a szavakat pont terád. Ujjait egyesével fonja Ari merev teste köré, van valami egészen hátborzongatóan kecses a mozdulatban, ahogy közben le sem veszi rólad a tekintetét. Valójában téged képzel a patkány helyébe, miközben kissé erősebben szorít rá, ahogy végre megrándul a fájdalomtól, ahogy az átok kezdi elhagyni az apró testet és Ari panaszosan marja apró tűfogait az ujjába. A satu azonban nem enged, vér szivárog a harapás nyomán, Imogen arcára pedig kéjes mosoly költözik a fájdalom okozta rándulás után. Az ágyra rakja végül gyengéden és engedi, hogy még botladozó léptekkel, de a csalárd biztonságot nyújtó ketrecébe siessen.
Lassan kel fel ő is és néma léptekkel vágja át köztetek a teret. Oldalra biccenti a fejét a kérdésed nyomán, vérző ujját ajkai közé emeli, hogy kiszívja a kiserkenő vércseppeket. Nem veszi el még tőled a füzetet, ám lapozni kezd benne. Nem engedi, hogy a megnézhesd magadnak a rajzait, holott ugyanúgy visszaköszön ő maga, pár iskolatársatok vagy épp tanár, egy számodra ismeretlen férfi, hacsak pár éve nem forgattad a mugli újságok hasábjait, átlapoz egy oldalt, ahol sírkövek vannak, rajtuk nevekkel és egyetlen egy dátummal. Végül elér egy újabb rajzhoz, amire nem sokan jönnének rá, hogy téged ábrázol. Telihold ragyog és téged pont átváltozás közben örökített meg, de ahelyett, hogy megtörténhetne, épp őrületed kapja el és széttéped saját magad. Már a beleid a földet érik, csontig tépted a húsod. Mohón figyeli az arcod, még sosem akart ennyire látni téged. Ám pont akkor érsz a tanácsod végére, ahogy eléri a kívánt oldalt és ahogy kiejted a szádon azt a gyomorforgató színt, öklendezni is kezd. Elfordul tőled és vesz pár mély levegőt. Oly szívesen tekerné azt a förtelmes szőrmekabátod a kecses nyakad köré és csak szorítaná és szorítaná… Oly édes a kín…
TW: halál bálványozása, kínzás és gyilkosság említése, vallási fanatizmus, foodporn
H
úsvét.
Silas vallásos férfi, minden cselekedetét az áhítat szülte, hitte, hogy ő a földi-pokol helytartója és szent küldetésének tekintette, hogy visszaküldje az angyalokat oda, ahová ténylegesen tartoztak, ahol szárnyaikat büszkén viselhetik, ahol a glória ékesítheti az apró kobakokat, ahol túlvilági énekük a világ törvényeivel versenghetnek. Mert minden gyermek ártatlan, míg a gonosz magja gyökeret nem ereszt a kifejletlen lélekben.Kivéve Imogen. Mindig is a feltámadás ünnepe volt Silas kiemelt időszaka, hogy feladatait ellássa, a báránykák tiszta könnyei pettyezték a kunyhó durva padlóját, vérük táplálta a talajt, húsuk eleséget jelentett a vadaknak, ha épp kiszagolták a zsenge falatot a vastag földtakaró alatt. A feltámadást minden esetben megelőzi a halál és azt pedig az ördög maga szolgáltatta, aki Megváltónak képzelte magát.
Imogen sokáig elhitte, hogy ez így van, talán egy része még mindig ragaszkodik ehhez. Próféta volt ő, az Apa, a Fiú és a Szentlélek egy személyben, ő lett számára a kezdet és a vég, az oltalom és fájdalom, a rideg szeretet és az üvöltő gyűlölet, míg másnak nem is maradt igazán hely. Imogen ministráns volt a saját természeti kápolnájukban, az általuk felszentelt völgyben, amit tucatnyi tetem vont magányos-zavaros burokba. Majd szétrobbant a valósága, elszakították az egyetlen embertől, aki elfogadta őt, a szörnyeteget, őt, a korcsot, a sárvérűt, a creepet. Nem maradt semmije, üres porhüvellyé lett, megfelelő identitás nélkül. Mert azt sulykolják belé, hogy Silas nem volt se Megváltó, se Próféta, Se Apa, se Fiú, főleg nem a Szentlélek, mert Silas nem más, mint egy rögeszmés gyilkos. Mert mások értékrendje szerint a Halál nem mindig megváltás, a Föld nem mindig Pokol. Imogennel egyedül a kislányok hüppögése maradt. Majd a csend. Mindig a csend.
A tinta nyomot hagyott a hófehér ujjbegyein, miután levélbe foglalt imáját szélnek nem eresztette az egyik iskolai bagollyal. Egyre ritkábban ragad pennát, hogy meggyónja gondolatait Silasnak, ez az ünnep viszont még őt is térdre kényszeríti. Fehér gyászruhája hullámot vetett körülötte a folyosókon, a fekete fátyol mélyvörösre mázolt ajkaiig ér, mezitelen lábai különös némasággal érintették a padlót, hogy borzongó és grimaszoló diákokat hagyjon maga mögött. Pedig inkább keresztet kellett volna vetniük, gyónni, gyónni és gyónni, míg nem késő. Mint Imogen.
Kérései majdhogynem parancsként csattantak a manók között, ők mégis boldogan teljesítették minden kívánságát. A konyha fele tompa derengésbe borult, egyetlen egy, háromfelé ágazó gyertyatartó nyújt némi vigaszt, a fehér a fekete és vörös gyertyák mély, reszkető árnyékokat húznak Imogen arcára. Némán foglalja imába a lányok neveit, hogy emlékük ne halványuljon, hogy ajkairól lehullva támadjanak fel újra. Nem tudja az összes nevet, így ő nevezte el őket, a halál szentsége után. Édességgel áldoz a csendes oltáron, mert vér már hullott elég. Fekete a máz, vörös a szirup és ő villa nélkül, csontos ujjait mártja a piskóta meleg húsába. Szájához emeli a kimart darabot, a forró erdei gyümölcsös szósz végigfolyik a karján és az állán, vérvörös cseppeket hagyva az addig makulátlanul fehér ruhán.
Ó, apró angyalok, tárjátok szárnyatok, szálljatok a szél hátán, kacagjatok a sebes folyó hátán és ringassanak benneteket a hajladozó fák puha lombja. Tiétek legyen az örökkévaló, enyém az emlékezés.
TW: halál bálványozása, kínzás említése, vallási fanatizmus, zaklatás, szexuális utalások
I
zgalom.
Végigfut a gerince mentén, kellemetlen dallamot penget a csontokon, az izmait rángatja, beleharap a bőrébe, szinte érzi az éles tűfogakat, a szivárgó vért az apró sebekből, mégis tudja, hogy kiábrándítóan makulátlan sápadt-fehér bőrjelmezzel találkozna, ha magára fecsérelné a pillantását. A szíve üteme égeti fel a hidegvérét, ösztönei sikítanak érted, hogy a vörös pataktól csipkézett pókujjait a bőrödbe vájja, hogy ott érinthessen, ahol minden szentírás tilt, hogy a teste üvöltése helyett a te velőtrázó sikolyod töltse be a gyengélkedő steril-unalmas csarnokát. Nagyot nyelve taszítja mélyebbre bűnös vágyait, azt, ahogy elképzeli fogai nyomát a nyakadon, a melleden és belső combodon, hogy gyönyörű lilás foltokat hagyva fejezze ki rajongását irántad. Te, Madonna, te vagy az első ebben a bűnös világban, aki képes felkorbácsolni a benne szunnyadó érzékeket, aki képes ilyen vad és gyönyörtől rángatózó képzeteket éleszteni a sötét gondolatok peremén. Hát fogd azt az ostort, növessz tüskéket a végére és űzd tovább, villogó fájdalommal becézd és a vörös könnyeidben fürdőzve engedd, hogy sikítva élvezzen a szent fényed alatt.
Az arcod túl meleg, szinte égeti, ahogy ujjaival közrefogja azt. Mégsem enged, többet kíván, meg-megremeg érted, körme néha karistolja porcelán bőröd. Elképzel téged kislányként, maga mellett a kertben, a kislapáttal a kezében, maga mellett abban a penészes, kosztól ragadós, sötét szobában. Te lettél volna a fény, Madonna, a pokolba vezető út melletti jelenés, míg ő maga a bejárat, ami felfal minden bűntől mentes lelket. Te vérrel áldoztál volna értük, te lettél volna a megbocsátó sóhaj, az érzelmeik arany szelencéje. Ő az árulásból font burok, a könnyeiket szipolyozó, irigységtől hörgő szörnyeteg. Te is bűnből születtél, te sem vagy angyal, mert igenis a pokol az otthonod, mégis ő égett volna máglyán teérted is. És megteszi, vérgőzös örömtől kacagva hagyná, hogy a tűz a ruhájába kapjon, hogy a bőrét leválassza a húsról, mint pergament gyűrje össze, majd bűzös szénné égesse a halandósága csontbörtönét. Te vagy a máglya, te vagy a pokol köreinek úrnője és ő a démon, aki purgatórium minden szintjén örök hűséget rebeg. - Mert nem hagyom - búgja közelebb hajolva hozzád. Szája önnön karját érinti közben, véred átragad oda és képtelen megállni, hogy alsó ajkát beszívva le ne nyalja azt. Fogai karistolják, ahogy szabadon engedi saját magát. Nem hagyja, hogy saját sötétsége a te szentségedet mocskolja, nem engedi, hogy bármi vagy bárki a közeledbe merészkedjen, átokkal sújtja azt, aki csak meg merészeli próbálni, üvöltve vergődhet majd önnön ostobasága vezekléseképp, a padló riged erezetén, a földön nyüszögve, ahová való. Egy szavadba kerül és ő is ott nyüszít majd, az ágyad alatt lévő mumus lesz ő, aki őrzi álmod és kéjes örömmel számolja a lélegzetvételeid és hallgatja nyögéseid, ahogy nedves rémálmokba taszít a jelenléte.
Zuhanni kezd a tekinteted súlya taszítja a mélybe és jeges borzongás fut végig rajta - sosem volt még ilyen katartikus élményben része. Egy pillanatra, mintha eggyé válnátok, a bűnei a tiéd, a kétségbeesésed az övé lesz, megszűntök két külön lényként működni, mert az üresség nem létezhet a mindent kitöltő levegő nélkül, ahogy a fény sem létezhet az árnyéka nélkül. Olyan mélyre hatolsz, hogy nem marad feltérképezetlen része lelkének, átjutsz minden mérgező tüskén és fekete selyemgubón, hogy elvegyél tőle valamit, ami az egész lényét határozta meg egészen eddig a pillanatig; a magányt.
Mintha vérezni kezdene ő is, de ilyen csodában neki nem lehet része, talán annyira megtörted az amúgy sem ép elmét, hogy képzeli a vörös könnyeket. Reszketni kezd, de ez bizonyára az önmegtartóztatás miatt, hisz nem ér hozzád úgy, ahogy nem illik, ujjai nem tévednek a fekete ruhád alá a melledre, senem a combjaid közé, holott egész teste azért sikít, hogy ezek után ő is érezhessen téged, hogy ő falhasson fel, ő foghassa a lüktető szíved. Ahogy előrebuksz, ösztönösen moccan. Lábát átveti rajtad, az öledben köt ki, szoknyája felcsúszik a mozdulat közben. Magához ölel, ujjai lassan siklanak a hátadon, míg körbe nem érnek, hisz ő maga a pók és a háló, most már akkor se szabadulhatsz, ha akarnál. - Kérdezz, Varvara, kérdezz és én meggyónom minden bűnömet neked. Tegyél, amit csak akarsz, rendelkezz velem, nézz mélyebbre, szaggass szét. Eméssz el engem, különben te fogsz széthullani. A képesség áldás és átok és te kiváltságos vagy. - Hangja reszket, a vágya okozta kíntól reszelős, mintha ablakon karistolna a széltől menekülő faág. Szenteltessék a neved.
Virgo Maria lacrimosa, in Te confido. Maria, Sancta Virgo confortans, fide inconcussa ante Te procumbo. Tu, quae lacrimis tuis dolorem et amorem tuum revelasti, sis solacium meum in tribulatione. Obsecro, corde materno protege me et dilectos meos, et adiuva, ne umquam dubitem de amore Filii tui, Iesu. Amen.
A művészek legkedveltebb témája az élet kezdete és vége. A születés hangos, vérben úszó, kegyelemért könyörgése, a vigyorgó, bűnös tekintetektől ölelt ráncos gyermek, ami csak a saját szülője számára szép. Az első lélegzet, mint életre szóló átok. Gyönyörűnek tartják, a meztelen-apró testet, a valami újat… Gusztustalan. Kiszolgáltatottság. Képmutató ártatlanság. Életre való kárhozat. Imogen is gyermek volt egyszer, ahogy Silas is. A lelkük már a méhszáj kijáratát kaparva is rothadt volt, pokollében fejlődtek, mert a sorsuk, a céljuk a bűntől csatakos Földön már a fogantatás pillanatában elrendeltetett. Semmi gyönyörű sincs a születésben. A világrajövetel egy egekig magasztalt kényszerű rossz, minden újabb felsíró gyermekkel a világ egyet közelebb lép a végső pusztuláshoz. Imogent és Silast tekintve, a születés a nyolcadik főbűn.
A Halál ezzel szemben megváltás. A halandó élet legszebb és legfontosabb pillanata. Nem számítanak az emberöltők, a kimondott vagy kimondatlan szavak, nem számítanak a kergetett célok és szerelmek. Mind elmúlik, mind feledésbe merül. A sírkövön sem áll más, mint az élet kezdete és annak vége. És ha Imogen és Silas eltávozik, semmi sem marad utánuk, mint boldog sóhaj. Megváltás - mások számára.
Imogen sokat foglalkozik a saját halálával. Vajon milyen lesz? Gyors vagy csábítóan lassú? Érzésektől mentes vagy a fájdalom édes kínjában fog égni? Rengeteg forgatókönyvet elképzelt már, füzetének lapjai nyögik a tanúk terhét. Most mégsem önmagáért serceg a ceruza a durva pergamenen. A te neved sóhajtja a fekete grafit, Vivien, a te képzelt könnyeid és a fájdalomtól torz arcod könyörög kegyelemért. Szinte érezni a rajzon át a koporsó csontig hatoló hidegét, a szálkákat a bőröd alatt, a leszakadt körmöket és a még általuk vájt barázdákat a deszkában. Élve temettek el, a kukacok és csótányok már várják a pillanatot, míg a fa elöregszik és enged, hogy végre belőled lakmározzanak. Hisz senki sem hallja, ahogy vérző torokkal segítségért könyörögsz.
Felpillant a füzetből, grafit-maszatos kezével tűri elszabadult tincsét a füle mögé. Síri csend lapul a szobában, épp veled szolidaritál, téged gyászol, a képzelt halálod előtt adózik. Félhomály uralkodik körülötte, tiszteletet hagyva a holtaknak, a nedves föld és az eső illata árad a fekete gyertyákból, de még a félsötét se elég ahhoz, hogy feledésbe vonja a rózsaszín szőrme kabátod. Arca megrándul az undortól. Vérzése idején még rosszabbul viseli azt a színes koporsót, amit magad köré emeltél, hogy senki se lássa a halott lelked, Vivien. Ő látja, jól ért a hüppögő kislányokhoz a padlón, látja a törött tekinteted, magad mögött hagyod a földön a darabkákat. Imogen sokat összeszedett már belőlük, ott pihennek a lapok között.
Zöldjeit képtelen elszakítani a kabátod hányingert keltő képétől és jelen esetben nem élvezi a gyomortartalma ízét a torkában. Ujjai a mellette heverő patkányért nyúlnak, pókujjai a fehér bundát simítják. Akár halott is lehetne Ari, mozdulatlan fekszik tovább, akkor is, mikor farkánál fogva emeli fel az arca elé. Elégedett-torz mosoly fut végig arcán, ahogy Ari vörösben úszó tekintetébe bámul. A combjára helyezi a sóbálvánnyá vált apró testet, hogy mikor múlni kezd az átok hatása, érezhesse a rángatózását. A pillanat azonban még várat magára. Addig folytatja újabb művét. Téged Vivien. Életed legfontosabb szereplését.
TW: halál bálványozása, kínzás említése, vallási fanatizmus, zaklatás
Ü
resség.
Olyan sokáig volt az évek alatt magára hagyva, hogy otthonra lelt a semmiben. A fenyők között visítozó szélben, a fák kísértet-ujjainak karistolásában az ablaküvegen, a kürtő tetejéig felcsapó lángokban és az alattuk nyögő hasábokban. Nyugalmat lelt a kihűlt, nedves földben, a padlón kuporgó kislányok halk hüppögésében, majd… a csendben. A csend azt jelentette, hogy Silas elégedett, hogy épp nincs angyal a pokolban, a világ olyan romlott, amilyennek lennie kell. A csend nem hozott fájdalmat, törékeny harmóniát inkább szörnyeteg és szörnyeteg között. A romlott lelkek mindig megtalálják egymást. Örülök, hogy rám találtál, Madonna.
De a csend sosem tart örökké és Imogen undorral vegyes vágyakozással várta mindig a semmi halálát. A hangos szó, az edények csörgése, majd az öv éles csattanása édes fájdalmat ígért, vörös hurkákat másnap, lila foltokat és fekete-alvadt vért a felrepedt ajkain - a három kedvenc színe. És te, Madonna, üvöltő némaságban jelentél meg előtte, mint Jézus Saul előtt a damaszkuszi úton. Egy jelenés vagy, fekete falat-ruhában, lilára hűlt ajkakkal, vörösre maszatolt arccal… És Imogen a szolgáddá lesz, örök tanúd ahogy az alapokig döntöd romba és építed újjá a csendet és a zörejt a mocsokkal átitatott lelkében.
Piszkot hagysz a tiszta-fehér lepedőn, gúnyt űzöl az itt uralkodó törvényekkel. De nem rója fel neked, egy földre ereszkedett szentbe mégsem szabad még egyet rúgni, mikor a pokolban kell helytállnia. Inkább rád húzza a takarót, hogy átfagyott, égi tested megízlelhesse a Föld illúzió-melegét. Mégsem gyors a mozdulat, a bűnös zöldek egy pillanatra éhesen futnak végig a lábszárad, majd a combod ívén. Gyarló lélek, igazából maga elől rejt el téged, a ragadozó elől, az ítélethozótól, attól, aki örökre kárhozatba tudna taszítani. Te lennél az első áldozata. Még túl korai. A harangok még nem kondultak meg.
Alig mer levegőt venni, miközben az arcodat törölgeti. Már-már túl óvatos mozdulatokkal illeti a bőröd, mintha elillanhatnál a kezei közül, mielőtt tényleg az övé lehetnél. A vértől maszatos szivacsot a vízbe nyomja, megbabonázva figyeli, ahogy fátyolként lebben a vörös párlat a víz habjai között, majd nyugodt mosollyal, érint újra és újra téged. Tekintete rebben, ahogy mesélni kezdesz, végre téged néz újra a vér-maszatos arcodon át és szavaid nyomán ujja az állad vonalát érinti. Biztosan véletlen volt. Az viszont már nem az, ahogy megragadod a csuklóját. Ajkai elnyílnak, tekintete beleveszik az édes semmibe, amivel élve kebelezed be. Furcsa bizsergés fut végig a testén és ha nem forrt volna az összes szó a torkára, ha nem fojtogatnák épp minden létező nyelven, bizonyosan imába foglalná a neved, Varvara Madonna. Vétkeztél.
Feje oldalra biccen, pislogás nélkül bámul rád, ahogy visszatérsz belőle az élők közé. Halott lelket láttál, ugye? Nedves-hideg földet, iszamósat, bűzölögve bugyborékoló… sermmit. Tudja. És most már te is tudod. Ketten osztoztok a bűnein.
Örökké. - Ejnye - mondja kedves-dorgáló hangon. Keserédes íz tolul a szájába a reakciód láttán. Szívesen harapná ki a száját, hogy a fémes íz elnyomja a rothadás ízét, de te kettőtök helyett is épp eléggé ontod a karmazsin könnyeket. A szivacsot a tálba dobja és a székről átül melléd. Ujjai közé fogja az arcod, a réseken keresztülfolyik a véred, az alkarján apró patakként tör utat. Most már összetartoztok. - Nincs semmi baj, M-... Varvara. A sötétség pontosan ott marad, ahol találtad; a mélyben. Nézz körbe. Világos van és meleg. Biztonságban vagy, nem bánthat semmi. Megígérem. Most lélegezz. Be… és ki… - Még nem tudod, Madonna, de ez egy olyan eskü, amit a véred köttetett. Bűnös lélektől származik és a bűnösök nem hazudnak. A bűnösök cselekszenek. Érted cselekednek.
TW: halál bálványozása, kínzás említése, vallási fanatizmus
V
ér.
Szinte az orrában érzi a fémes illatot, ahogy meglát téged, az arcodra tapadt maradványokat. A nyúl jut az eszébe először, aminek a hátsó lábait tartotta csak a zsineg és ami úgy rángatódzott, mintha áramot vezetett volna belé. Akkor még küzdött benne az a kényes ösztön, az élni akarás kiábrándító vágya, ahogy fehér bundáját karmazsinra festette a torkából lüktető vér. Megállja, hogy lenézzen, nem akar csalódni, hogy még nem fut sötét-iszamos folyóként a fugában a talpa alatt. Helyette zöldjeit a te riadt tekintetedbe fúrja. Pontosan úgy nézel, mint akkor a nyúl. De semmi baj. Nem tart sokáig.
Megbotlik a sík talajon, ahogy még közelebb ér hozzád és arcon vágja a felismerés. Az eddig nesztelen lépteket hangos dobbantás követi, ahogy sikeresen visszanyeri az egyensúlyát. Arca meg se rezdül, nem pirul el, nem szaglik szégyenkezéstől a testbeszéde. Mintha nem érezne semmi mást, csak izgalmat, amihez valami egészen újfajta, nem ideillő érzelem is társul; áhítat. - Ante me stat Madonna lacrimans, et vix respirare audeo - suttogja, szinte magán kívül. Silas házában a legkülönbözőbb témájú -talán más egészen bizarr gyűjteménynek nevezné- könyvek porosodtak a polcokon. Imogen szeret olvasni, ez kisebb korában sem volt másképp és igazán lenyűgözte többek között a latin nyelv és a vallási iratok. Egyiket tanulta a másik miatt, majd a holt nyelv bizonyos fokú ismerete igazán hasznosnak bizonyult a varázsigék megértésében is. Most mégis fohászként gördül alá nyelvéről, a mennyekig dicsőítve téged. Látja, ahogy körbeölel a fény, elképzeli feletted a glória képét, a tüskéket kinőni belőle és lelki szemei előtt már nem csak a szemed ontja magából a megtisztulás könnyeit. - Én csak Madame Pomfreynak segítek. Imogen… de szólíthatsz Jennának. - A régi névtől libabőrözni kezd. Azóta nem ejtette ki, hogy Silast elfogták és azóta nem engedte senkinek, hogy ezzel illesse. De neked, aki maga a két lábon járó intelem, Mater Dolorosa, ki méltósággal viseled a szenvedést, csakis az jár, aminek igazságától belerezdül a lélek. - Gyere kedves, odavezetlek az ágyhoz, utána szólok neki - lágy hangon instruktál, majd megfogja a kezed és lassan húzni kezd. Mámoros sóhaj kúszik fel a torkán, hogy megérinthet téged, ő, aki minden hasonlótól ódzkodik a hétköznapok túl színes és szagos kavalkádjában. Ez az este most szent, ahogy te magad is az vagy.
A hetedik ágyhoz vezet, kicsit felrázza a párnát, mielőtt odébb lépne, utat engedve neked, majd hátat fordít és a gyógyító irodájához sétál. Kopogásra emeli kezét, végül megáll a levegőben. Válla felett pillant hátra, de nem lát téged a függönytől, így te se láthatod. Csak egy kicsit… igen, megtehetem. Megteszem. Nincs még egy ilyen magasztos alkalom. Tudja, hogy ezért meg lesz szidva, talán büntetést is érdemel, talán egy ideig nem segédkezhet itt… és mindegyik lehetőség vágyakozássá torzul.
Pár perccel később tér vissza hozzád egy tállal, teli langyos vízzel, benne egy kis szivaccsal. Hang nélkül teszi le az éjjeliszekrényre, majd a pálcájáért nyúlva gyújt meg pár gyertyát a polcon. - Madame Pomfrey mindjárt jön, addig, ha megengeded, lemosom az arcod. A gyertya illata pedig segít kicsit megnyugodni, bár a legjobb kezekben leszel, nincs ok aggodalomra. - Összeszorított ajkakkal mosolyodik el, ami mintha természetellenesnek hatna a sápadt arcon, de ha az kétségekbe is kergetne, hangja nyugodt simogatása valahogy mégis… megnyugtató? Nehéz dűlőre jutni vele, mégis úgy ül, úgy fordul feléd, ahogy túl kedves mozdulatokkal kicsavarja a szivacsot, mintha legfőbb bizalmasod, oltalmazód lenne. - Amíg megérkezik, elmeséled, hogy mi történt? - Tekintetét a tiédbe fúrja, csak egy pillanatra siklik a hollófekete hajadra, amin megcsillan a gyertyafény. Közben, ha engeded neki, a szivacsot lágyan az arcodhoz érinti és simogató mozdulatokkal tisztít meg, bár véleménye szerint sokkal szebb vagy így, vérrel borítva, hisz te vagy Madonna, a könnyeid őérte is folytak épp. Illő lenne a szenteltvíz, más nem is ér fel hozzád, most mégis ennyivel kell beérnie. Amúgy is…
A magafajta bűntől mocskos lelkeket megégeti a szenteltvíz - Silas mindig ezt mondta.
Újra felnéz a kopott-fekete könyvből, amiben még a cikornyás betűk is vért könnyeznének, ha nem viszolyognának a makulátlanul fehér lepedőtől, amin kéretlen errefelé az ilyesfajta folt - bármennyire is irónikus. Tekintete átsiklik a sötéten pislogó, hosszú ablakokon, mintha Imogen jelenléte még a csillagokat is rejtőzködésre kényszerítené. A sarkokban ékeskedő ezüst pókháló-tengeren se időzik el, nem, sokkal érdekesebbnek találja jelenleg a lámpás üvegének koppanó molylepkét. Egy ideig számolta, hogy hányszor próbálkozott már elérni a búra mögötti táncoló lángot, de már nem emlékszik arra sem, hogy hol járt. Hisz nem az út, csakis a cél az, ami igazán számottevő; meghalni ugyanis csak egyetlenegyszer tud.
Törökülésben, egyenes háttal ül az egyik megvetett ágy közepén. Ceruza sercen a nyomtatott lapokon, amire valószínűleg nem kéne lerajzolnia a lángra kapó molylepke haláltusáját, ez a kis szabályszegés mégsem zökkenti ki a ténykedésből. Mi is zavarná meg, ha már a gyengélkedő hosszú termét is síri csönd lengi körül? Szörnyen unalmas az este, egy félresikerült bűbáj vagy túl jól végrehajtott átok áldozata se lépte át a küszöböt, mióta ő maga megérkezett és ez a fajta sivár egyhangúság hajlamos arra sarkallni, hogy ő maga segítsen ezen. Kopp. Kopp…
Méltósággal kell fogadni az elkerülhetetlent - vallja Imogen és a szinte élettelennek tűnő penészzöldek hirdetik csupán gondolatait a molylepke felé. Szánalmas az elkeseredett küzdelme, látszik, hogy az egyik szárnya már megsérült a vergődése közepette. Ajkai összepréselve rándulnak éles mosolyra, de észrevétlenül tűnik el egy pillanat alatt. Akarja a törött szárnyat, egészen közelről, morzsolni az ujjai között, hogy az a finom-varázslatos por inkább őt ékesítse tovább, hogy nyelve hegyével nyalja le ujjbegyeiről, hogy megízlelhesse a repülés fájdalmát.
Tekintetében sötéten villan a láng fénye, ahogy elképzeli, miként egyesével tépi ki a selyemszárnyakat és morzsolja el, mint a diáktársai könnyeiket szokták ugyanezen a makulátlan lepedőn fekve. Reszketeg, vágyakozó sóhaj hagyja el ajkait, nesze kellemetlen visszhangot teremt az ősöreg falak között. Talán a szánalom és kegyelem készteti arra, hogy pálcája köré fonja hosszú ujjait, talán Silas tanításai vagy egész egyszerűen ezzel az ösztönnel született. Kopp… - Incendio - suttogása hasít a síri csendben és a kilövellő láng sistergése, majd a halk pukkanás mond gyászbeszédet a molylepke hamvai felett. Hiszen erre vágyott az a csökött, pislákoló értelem, nem? Méltó véget biztosított, sokkal nagyszerűbbet, mint silány kis élete nyomán megérdemelte volna. Fekete porként hullik alá, megülepszik a padló repedéseiben, örök nyughelyéül szolgálva. Nem volt angyal, Silas elvei szerint csak kislányok lehettek azok, akiket még nem rontott meg a világ, az a mérhetetlen bűn, ami a felnőttek szívében tanyázik…
…és Imogenében. - Vigyázz az angyalokra - búcsúzik áldozatától a gyilkos. Még épp időben, mert neszezés csapja meg a fülét a vaskos ajtó felől. Izgatott bizsergés járja át a tagjait, ahogy lepattan a túl tiszta-fehér lepedőről, hátrahagyva a könyvet és a lapján megörökített halált, ami a molylepke életének legmeghatározóbb pillanata volt. Imogen szerint nem jó egyedül meghalni - akkor ugyan ki mesélné el vagy örökítené meg azt? Hisz a Vége felirat hagyja maga után a legtöbb visszás érzelmet és gondolatot.
Most mégsem készül temetésre, ahogy feléd tart nesztelen léptekkel és kipirult orcával. Ő az élet előtt is adózik, alig várja, hogy lásson, hogy a törékeny, összetört énednek pillanatát megőrizze és kiderítse, hogy te vajon angyal vagy-e, akinek talán mégis helye van a bűntől csatakos világban. Mi leszel? Láng vagy molylepke?
Mindig is különc volt. Már egészen pici korában felhagyott a sírással, az a még kifejletlen öntudat, a mostani elnagyolt árnyéka már akkor felfedezte, hogy a könnyek nem jelentenek megoldást semmire. Sokkal érthetőbben beszél helyette a korgó pocak, az alfele felől áradó szag, a néma ásítások. Édesanyja megállás nélkül cipelte egyik orvostól a másikig, mert biztosra vette, hogy valami baj van a gyerekkel. Diagnózis egyszer sem született, ám az édesanyja meggyőződése, aggodalma és a szíve mélyén lassan gyökeret verő, tüskés félelem egyre erősebbé vált. Később sem sírt soha. Se a lehorzsolt térd, se a darázscsípés, se a véletlenül túl csípősre sikerült étel nem csalt könnyeket a szemébe. Csendes eltökéltséggel viselte a megpróbáltatásokat és ugyanilyen makacs módon fukarkodott a szavakkal is. Ha nem volt lényeges mondanivalója, hát hallgatott. Négy éves korában a kandallóból kicsapó szikrát sem tartotta elég érdekfeszítőnek arra, hogy szóvátegye, pedig fél méterre tőle harapott bele a szőnyeg elnyűtt szálaiba. Tetszettek neki a vörhenyes lángok, a megszokott helyükön túl, bár az égő szövet és por szaga szúrta az orrát. Az édesapja fedezte fel a meghitt jelenetet, még mielőtt mást is meleg ölelésébe vont volna a tűz. A férfi ekkor értette meg felesége aggodalmát, amire korábban mindig csak legyintett. Ha Imogen emlékezne a pillanatra, akkor fel tudná idézni a kivirágzó iszonyatot apja szemében. Sosem szeretett a szomszéd gyerekekkel játszani. A szomszéd gyerekeket se szerette. Sírtak. Állandóan csacsogtak, kurjongattak, rángatták, mert muszáj volt hercegnőset játszani, utána labdázi és fogócskázni, meg bújócskázni. Az utóbbit játszotta mégis a legszívesebben. Verhetetlen bújó volt, órákig képes volt csendben, a legeldugottabb sötét sarokban ülni. Minden alkalommal egyre tovább és tovább tartott a megtalálása és ő egyre büszkébb volt magára. Végül eljött a pillanat, hogy már nem is keresték meg. Sötétedés után talált rá végül édesanyja. A nő keserűen zokogott. Imogent átjárta a diadal elbűvölő érzete. Végül már senki sem hívta játszani, amit egyáltalán nem is bánt. Egyedül bóklászott a kertben, a hangyákat tanulmányozta, a pókot csodálta hálószövés közben és ámulva nézte a különböző bogarak fényes-színes kitinpáncélját. Kísérletezett. Figyelte, hogy milyen gyorsan menekülnek a hangyák, mikor vízzel töltötte fel a bolyt. Szétszedte a hernyó bábját, hogy lássa, miért bújt bele. Kislapáttal vágott ketté gilisztákat és lenyűgözve figyelte, ahogy két különböző irányba kúsztak el. Az anyja sikoltva dobta el az egyik enciklopédiát. Pillangótetemeket talált benne. Ugyanolyan szépek voltak, mint a préselt virágok.
Egy férfi állt az út túloldalán. Imogent figyelte. A lány pedig a férfit. Hosszú, csapzott haja volt és mintha nem pislogott volna. Imogen se pislogott. A férfi átsétált az úton és közvetlenül az egykor fehér, repedezett léckerítésnél állt meg. Imogen a saras kislapátját szorongatva ácsorgott. A férfi lassan kinyitotta a kertkaput, majd körbenézett és belépett. Imogen pedig hagyta, hogy az idegen a szájára tapassza a kezét, felkapja és magával vigye. Nem sírt, nem kapálózott. A kislapátot nézte az udvar közepén.
A plakátok csak három nappal később kerültek ki városszerte. Még egy mozaikdarabka a hirdetőtáblák kusza papírtengerében.
☽ ✴ ☾
Nappal. Csönd. Éjszaka. Kiabálás. Hideg. Nappal. Csönd. Éhség. Éjszaka. Kiabálás. Csörömpölés. Hideg. Nappal. Éhség. Szédülés. Kiabálás. Ajtónyikorgás. A férfi az ajtóban.
Egy csöpp szoba lett az új otthona. A tapéta több helyen lepergett már a falról, a sarkokban penészfoltok ékeskedtek rajta. Takarítva is rég volt, az ágy és az egyetlen kis komód alatt hatalmas porcicák szaladgáltak. A tucatnyi koszrétegen át a nap sugarai is alig találtak rá Imogen arcára. Hosszú, magányos napok alatt sikerült megismernie a szoba minden apró zegzugát, a plafonról lógó pókhálókon át, a pici helyiségben megbúvó koszos wc-ig. Éjszakánként hallotta a férfit ordítani. Mintha valaki mással veszekedne, de igazából saját maga a vitapartnere. Kihallott szavakat a tömör ajtón át. Szörnyeteg. Megölni. Bűnös. Hat évesen ezeknek a szavaknak nem kéne, hogy különösebben mély jelentésük legyenek. De már látott egeret a virágágyásban, ami nem mozdult többé. Már hallotta összesúgni a nagyobb szomszéd gyerekeket a háta mögött. Szörny. Róla beszéltek. A férfi is biztosan róla beszél. Másnap egész nap mozdulatlanul feküdt, akár az egér. Próbált nem pislogni és lassan venni a levegőt, hogy még jobban hasonlítson rá, de túl sokat viszketett az orra és a talpa. A gyomra is elkezdett hangosan korogni, de szerencsére a nyugtalanító-bugyborékoló hangot este elnyomta a férfi újbóli vívódása. Harmadnap végre kinyílt az ajtó, élesen nyikorgott a zsanér. Újból farkasszemet néztek egymással, majd a férfi eldobta a kezében lévő kést és a puszta két kezével verte meg a lányt. Imogen fel-felnyögött, összekuporodott, de nem sírt. Nem kiabált. Dacosan, vérző szájjal és tucatnyi zúzódással nézett a férfira, mikor megkérdezte, hogy hívják. - Imogen. A férfi hümmögött, megrázta a fejét, majd reszelős, őrült nevetés rázta meg a kis szobát. - Nem félsz? - kérdezte torz vigyorrá szelidítve a nevetését és a lány arcába bámult. Imogen a fejét rázta. Igazából fogalma sem volt, hogy mit jelent maga a szó. Sosem magyarázta el neki még senki. - Tudod mit jelent meghalni? A kisegér jutott eszébe. A pillangói anyja enciklopédiájában. A nagymamája, akit az apja emlegetett többször, hogy szerencsére már meghalt a vén szipirtyó. Imogen oldalra biccentett fejjel bólintott. A férfi elégedettnek tűnt. - Mit szólsz a Jennához? Az én nevem Silas. Mit szólsz ahhoz, ha mellettem maradsz te kis torzszülött? Nem mondott semmit. Onnantól fogva Jenna volt és Silas magával vitte az ország másik felébe, egy apró faluba, hogy sose akadjon rájuk senki.
☽ ✴ ☾
Forró vér csöpögött le az ujjain. Megborzongott az elégedettségtől. Szép, tiszta vágást ejtett, vér patakokban hullott alá a felmetszett torokból. A nyúl kettőt rándult még, majd nem mozdult többé. Precíz mozdulatokkal nyúzta le a bundáját, majd vágta fel és dobta ki a zsigereit. Két nyúltetemmel tért vissza a tanyasi házba, amit minden irányból vaskos fák vettek körül. A büszkeség bizsergető dallamát zokogás fojtott hangja váltotta fel. Silas elment. Ahogy ilyenkor mindig. Jenna pedig a konyhában hagyva a húst, a saját szobájába ment. Ahogy ilyenkor mindig. A lány fiatalabb volt nála, talán nyolc éves lehetett. A szeme vörösre dagadt a sírástól, a földön kuporgott és rettegés csillant a szemében. Ahogy az összes lány mindig. Együttérző mosoly kúszott Jenna arcára, ahogy térdre ereszkedett mellette és lágyan megsimogatta a haját. Nem marad sokáig. Egyik lány se maradt két napnál tovább. Mind eltűnik, ahogy Silas visszatér. Angyalok nem valók a pokolba. Minden alkalommal ezt mondta, mikor egyedül tért vissza a vaskos fák árnyékából. - Haza akarok menni! Félek - rémület csendült a lány hangjában és Jenna közelebb húzta magához a reszkető törékeny testet. Csitítgatta, simogatta, míg picit alább nem hagyott a reszketése. - Segítek kicsike. Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz. Folyamatosan duruzsolt, míg lágy hangszíne lassan álomba nem ringatta a kétségbeesett lánykát. Silas az ajtóban állt Jenna háta mögött, az édeskés illat hamarabb csapta meg az orrát, mint meglátta volna a férfit. Lassú ütemben cirógatta tovább az apró hátat. - Nem csináltad meg a nyulat - Silas hangjába düh férkőzött. Jenna nem volt angyal. Jenna a pokol saját szülötte volt. Nem úgy, mint a padlón szendergő kislány. Kiment a konyhába, mielőtt a férfi beljebb lépett volna. Mire befejezte az ételt, Silas is visszatért és a kését törölgette egy koszos rongyba. - Angyalok nem valók a pokolba. A kést a konyhapultra tette és akkor egy pofonnal kezdődött. Jenna kedves ismerősként üdvözölte a fájdalmat.
☽ ✴ ☾
Bagoly ült az ablakpárkányon. Silas nem lepődött meg a levél tartalmán, ám újabb veréssel nyugtázta azt. Jenna nem lepődött meg a verésen, a levél tartalmán annál inkább. Másnap kijelentette, hogy nem akar menni. Nem akarta elhagyni az erdei tanyát, ahol élt, a kis falut, ahol tanult. Silas tudott gyengéd lenni, Jenna szerette, mikor úgy néz rá, mintha egyformák lennének. Olyankor megsimította a haját és nem tépte. Az arcát cirógatta ujjbeggyel, a tenyér éles csattanása helyett. Akkor épp ilyen volt. A férfi elengedte őt, bízott benne, miután megfenyette. Jenna amúgy se mondott volna senkinek semmit. Ez volt az élete, vissza akart térni. A férfi volt a családja, pedig emlékezett néhány elmosódott képre a szüleiről. Ők nem verték. Nem hoztak haza idegen lányokat. De nem is fogadták el soha. Nem értették meg.
Csendes lány volt a kastély falai között. Nem nyitott senki felé, csak a könyveibe temetkezett és szinte minden nap írt levelet Silasnak. Észrevehetetlen kis folt volt a hátsó sarokban. Mikor tehette, hazament. Számára jelentéktelen volt az első két év. Ahogy mások számára ő maga jelentéktelen volt.
A második éve utáni nyár döntött számára romba mindent. Rendőrök lepték el az otthonukat. Piros és kék fénybe borították a sötétbe burkolózó tanyát. Silast a földre teperték, Jennát lefogták, aki próbálta kitépni magát a vaskos szorításból. Nem engedték Silashoz. Akkor érzett először félelmet életében. Kihallgatták. Elmondták neki, hogy most már minden rendben lesz, megmenekült attól a szörnyetegtől. Szörnyeteg. Fájdalmat érzett, feszítette a mellkasát és szúrni kezdett a szeme. Dacosan nézett a vibráló lámpa fényében a rendőrre, tekintete kényelmetlen volt, a férfi torkát köszörülve nézett félre. - Megtaláltuk a szüleid. Nagyon várnak haza. Azt hitték, hogy sosem látnak többé. Holnap reggel elviszünk hozzájuk, addig pihenj. Rádfér. - elmosolyodott, majd magára hagyta. Jenna egész éjszaka a plafont bámulta, mozdulatlanul. Pontosan úgy, ahogy az egér a virágágyásban.
☽ ✴ ☾
A kastély hatalmas falai meleg árnyékkal ölelték át. Egy évvel ezelőtt, mikor utoljára itt járt, utálta, most mégis hosszú idő után először képes levegőt venni. Az elmúlt esztendő, amit vérszerinti családjával töltött, fájdalmasan… üres volt. Lehangoló. Fullasztó. Egyedül kistestvéreit derengte körbe némi fény, akik mind azután születtek, hogy ő eltűnt. Senki sem akarta, hogy visszatérjen. Ő a pokol saját szülötte volt, nem egy kis angyal a falatnyi mennyországban, amit a fehér léckerítés képviselt. Pszichológushoz járatták és kihagyattak vele egy évet, hogy újra összeszokjanak. Pár hónappal később feladták a kötelező erőlködést. Elfogadták, hogy a lányuk még furcsább jelenség, mint aki kiskorában volt. De aki egy szörnyeteg mellett nevelkedik, mégis mivé válhatna?
A kastélyban mindenkinek hazudott, akiben volt elég mersz megkérdezni, hogy miért maradt távol és aki egyáltalán még emlékezet arra a jelentéktelen kislányra. Senkinek sem beszélt Silasról. Senkinek sem beszélt a tanyáról. Egyszer hallotta két mugliszületésű diáktársát beszélgetni, ahogy a sztoriját vesézgették. Beléjük kötött egy mondvacsinált indokkal és engedély nélküli párbajba torkollott, végül ő maga is a gyengélkedőn kötött ki, hogy utána Ms. Roberts irodájában üljön hetente, majd kéthetente egyszer. Sokáig nem szólalt meg az ülések alkalmával, mikor megtette sem volt hajlandó szájára venni Silas nevét és vele kapcsolatban Ms. Roberts kérdései és megállapításai is süket fülekre találtak. Viszont lassú és verejtékes munkával képes volt elültetni a normák magvait a lányban. Sikerült, igaz, még gyenge lábakon álló kapcsolatot találni a világgal, beintegrálni az elveszett lelket a társadalomba. Még mindig különc volt. Még mindig kellemetlen tekintettel, még mindig ritkán felcsendülő és többnyire metsző szavakkal, mégis sikerült találnia a pszichológus segítségével egy otthonosnak tűnő helyet. Már nem bolyongott céltalanul a folyosókon. A gyengélkedő lett az ideiglenes kuckója, miután Madam Pomfrey, Ms. Roberts közbenjárásával meglátott benne valamiféle potenciált. Nagyon jól ért a sérültek nyelvén. Annyira gyámoltalanok…
☽ ✴ ☾
Azóta is keresi a helyét. Keres valamit, valakit, aki kitölti a Silas után maradt űrt. Keresi a fájdalmat. Keres egy tükörképet a tömegben, mert titkon vágyik arra, hogy ne legyen egyedül. Keres valakit, aki belemar, majd fullasztóan közel tarthatja. Keres valakit, akibe hiába mar bele sokszor és sokszor, végül mégis közel tartja. Keresi az otthont.
Téged.
Idővonal || ✴ 1989/11/01 megszületett ✴ 1994/11/23 Silas elrabolja a családi ház udvaráról ✴ 1994/11/29 Silas elköltözteti az ország másik felébe ✴ 1995/08/08 először visz haza Silas egy másik kislányt. Két napig maradt, majd örökre eltűnt ✴ 1998/12/14 egyedül öl meg és zsigerel ki egy nyulat ✴ 2000/07/03 megkapja a roxforti levelet ✴ 2002/08/13 Silast elfogja a rendőrség. Pár nappal később visszaviszik a családjához. Kihagy egy évet a Roxfortban ✴ 2003/12/07 elkezd Madam Pomfreynak segédkezni a gyengélkedőn
Jellem
Ő a metsző hideg, ami a bélelt kabátod alá kúszik. Észre sem veszed először, csak mikor már késő, mikor már jéghideg fogai égetik a bőröd. Nem tudod kidörzsölni a zsibbadó tagjaidból, mert már a csontodat kaparássza. Ő a kandalló melege a legszomorúbb napodon. A fa kellemes szaga, ami simogatja a orrod, a táncoló színes láng, amibe belefeledkezel, a hömpölygő meleg, ami anyáskodva, óvón ölel, a pattogó láng nesze, ami elűzi a kéretlen gondolatokat, ami megnyugtat és elaltat. Ő a legrégibb könyv a tiltott részlegen, aranyozott gerince és éjfekete borítója hívogat, becézget, rád kacsint, pedig tudod, hogy nem szabad még csak ránézned sem. Mégsem tudod kiűzni a gondolatot a fejedből, hogy vajon mit rejtenek a lapjai. Vérrel írták vajon? Hazugságokkal édesget vagy az igazsággal kínoz? Vajon örökre elkárhozol, ha felcsapod? Ő a már megfakult tükör a raktár mélyén. Az eget átszelő, süvítő nyílvessző. A tőr a szemed előtt. Az utolsó lélegzet. Az elhervadt virágcsokor. A falra szögelt lepke. A lágyan meglebbenő függöny.
Jenna rejtély mindenki előtt. Sose tudni, hogy mit gondol, érzelmei sosem mutatkoznak az arcvonásai között, de még a mozdulataiban sem. Minden lépése, gesztusa, mintha előre belé lenne kódolva. Nem beszél feleslegesen, olykor még akkor sem, ha kéne. A rá irányuló kérdéseket, metsző válasszal illeti, próbál oda szúrni szavaival, ahol a legjobban fáj, csakis azért, hogy elterelődjön őróla a figyelem. Ha provokálják, ő is provokál és nincs ellenére pálcát ragadni először. Kedves azzal, akit gyengének tart. Sajnálat csillan a szemében, óvón közelít, mert az angyalok nem valók a pokolba. Nem hagyja, hogy bántódásuk essen, de egyáltalán nem érdekli, ha őt bántják. Néha még ki is csikarja azt. Azt gondolnád, hogy amúgy nem érdekli semmi igazán. Azt gondolnád, hogy nem képes érezni, mert nem hagyja, hogy megközelítsék. Igazából még senki sem próbált áttörni a szögesdrót-kerítésen, amit maga köré emelt. Mert ha valaki felé nyújtja a kezét, ő először harap, mintsem elfogadná azt. Így nem nyújtják a másik kezüket felé. Kérdezhetnéd, hogy mi lenne, ha mégis megtennéd? Talán újra vicsorogna. És újra. De ha kitartó vagy, megláthatnád, hogy nagyon is szeret élni. Lenyűgözi az idő lenyomata a lélegző világban és legszívesebben minden pillanatot meg is őrizne egy időtlen üvegcsében. Hogy kínosan ügyel arra, hogy ne lépjen repedésre és ne törjön soha tükröt. Akkor feltűnne, hogy milyen szétszórt, ha feszült vagy éppen izgatott és talán észrevennéd az égésnyomok maradványait a bőrén, mikor a fájdalom ismerős érzetéért sikolt. Akkor végre látnád, hogy azért nem mosolyog… mert igazából senki sem mutatta meg, hogy hogyan kell.
Apróságok
mindig || sötétség ✴ csend ✴ vihar ✴ préselt virágok ✴ grafit-maszatos kezek ✴ horrorhistóriák ✴ sötét varázslatok, okkult tudományok ✴ ízeltlábúak ✴ fájdalom ✴ édesség soha || könnyek ✴ félelem ✴ parttalan csevegés ✴ indokolatlan hangoskodás ✴ indokolt hangoskodás ✴ harsány színek ✴ repülés ✴ teljesség érzet ✴ kudarc hobbik || Sok időt tölt a gyengélkedőn, Madam Pomfreynak segédkezik a betegek ápolásában. ✴ Rajzol, kizárólag fekete grafitceruzával. Műveit nem mutogatja senkinek, leginkább azért, mert a többség nem szívesen látná magát haláltusa közben. Ez a legkedveltebb témája, tekintve, hogy szerinte a halál az egyik, ha nem a legérdekesebb mozzanat az ember életében. ✴ Virágokat présel. Malíciamutató || Az alak folyamatosan változik, épp annak a képét veszi fel, aki a múltjában próbál vájkálni merengő || Mikor teljesen egyedül ölt le egy nyulat. ✴ Mikor 7 év után újra találkozott a szüleivel és látta a tekintetükben, hogy azt kívánják, bár ne került volna meg. mumus || Sosem vallaná be, de tucatnyi rá szegeződő tekintetet lát. Ismeretlenekét, a családjáét, a tanáraiét, Silasét, akik egytől-egyig félnek és undorodnak tőle. Edevis tükre || Egy szoba telis-tele édességgel. százfűlé-főzet || Karmazsinvörös, barnás derengéssel. Állaga sűrű, kissé darabos. Hányingert keltően édes, fémes utóízzel. Amortentia || Eső utáni föld szaga elegyedik a kloroform illatával. titkok || Havonta levelet ír Silasnak és mindet úgy fejezi be, hogy várom, hogy újra lássalak. ✴ Mióta letartóztatták a férfit, mindenáron az ürességet próbálja kitölteni önmagában, amit maga után hagyott. azt beszélik, hogy... || az éjszaka közepén tiltott rituálékat végez ✴ varjakkal beszélget és egyszer ráuszította őket egy diáktársára ✴ csontvázakat tart a szekrényben ✴ együltőre megevett egy egész tortát és utána kért még egyet ✴ a patkánya igazából egy másik diák, aki megsértette, ezért átváltoztatta
A család
apa || Theodor Sinclair; 40 éves; mugli. Távolságtartó, csendben egymás mellett élős. anya || Lucy Sinclair (korábban Smith); 35 éves; mugli. Távolságtartó, csendben egymás mellett élős. testvérek || Charlotte Sinclair; 9 éves; mugli? ✴ Tabitha Sinclar; 7 éves; mugli? ✴ Julian T. Sinclair; 6 éves, mugli?. A szülei egyszer sem mondták ki hangosan, de a gesztusaik ordítanak a szavaik helyett: nem szeretnék, ha mélyebb kapcsolatot alakítana ki a testvéreivel. Ő volt itt először, mégis betolakodóvá vált. Vér szerinti idegenek. A kicsik érdeklődőek, kíváncsiak, mosolyogva fordulnak felé és nem értik, hogy miért oly csekély a viszonzás. állatok || az ágy alatt és a mennyezet sarkában megbúvó pókok ✴ Arzén, a vörösszemű albínó patkány ✴ Azbeszt, a fülesbagoly
Külsőségek
magasság || 175,5 cm testalkat || túl vékony, de még nem kórosan sovány szemszín || penészzöld hajszín || mint a legsötétebb éjszaka kinézet ||
Testet öltött kísértet. A bőre sápadt, mintha kényszeresen kerülné a napsütést és sötét tónusú ruhái csak még inkább kiemelik azt. Szeme fénytelen, tekintete csontig hatol, és úgy bámul rád, mintha rovátkákkal vésték volna a bőrödbe minden piszkos kis titkodat és ő lenne az egyetlen, aki le tudja olvasni azokat. Még nem is vetted észre, de a hideg már végigborzolta a gerinced vonalát. Nesztelen léptekkel halad el melletted, mintha lába a földet se érintené, mintha az első könnyed fuvallat képes lenne felkapni és elrepíteni. Válla felett hátrapillant, úgy néz rád és metsző mosoly ül ki vékony ajka szegletébe, amitől neked egyáltalán nincs kedved felfelé görbíteni a sajátod. Inkább lejjebb viszed a tekinteted, elidőzöl a póklábakra hasonlatos hosszú, vékony ujjain és egy pillantig elgondolkodsz, hogy vajon mik azok a fekete foltok a kézfeje oldalnán és az ujjbegyein. Aztán inkább arra jutsz, hogy nem is igazán akarod tudni. Aztán megérkezik a gyengélkedőre. Meglátja, hogy vérzik a karod, mert megharapott egy bestia Ms. Salamander óráján és a szeme csillogni kezd. Üdvözli Madam Pomfreyt és mire odaér melléd, már némi szín és együttérző mosoly is megjelent az arcán. Elidőzik az arcodra száradt könnyeken és kedvesen vigasztalni kezd, te pedig valami furcsa mód tényleg megnyugtatónak találod ezt. Hangja betakar, mintha tényleg nem érhetne már semmi baj. Ahogy ott ül melletted és a vért itatja fel a karodról, mintha tényleg ő is hús-vér-lélek lenne.
A tudás
varázslói ismeretek ||
Még mindig idegennek érzi a kezében a pálcáját, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudná használni, ha szükségét érzi. A bűbájok terén nem jeleskedik, de elegendő gyakorlással elfogadhatóan teljesít. Az átkok, rúnák és bájitalok állnak legközelebb a szívéhez és ez a teljesítményén is meglátszik. Ám ami nem kelti fel az érdeklődését, abba nem is hajlandó energiát ölni. A legendás lények gondozása, a történelem (a boszorkányégetés kivételével) például pont ebbe a kategóriába esik.
pálca típusa || 10 ¼ hüvelyk, ébenfa, sárkányszívizomhúr - merev, mint a fagyott acél
Üzenetek megtekintése
