---

---

0. Előtörténet
1. Gyakornok fura esetekkel (Mr. & Mr. Weasley, Mungo, III. em.)
2. Első találkozás a Fényes Páncélú Lovaggal (Daniel, Fortescue)
3. Elveszett bárányka Chamberpotban (Rodolphus Lestrange, chamberpoti kocsma)
4. Bárányka menedékre talál (Daniel, Chamberpot után)
5. Egy régi barát (Evolet, Hyde Park)
6. Nem félünk a farkastól (Tyana Miscreant, Mungo, I. em. zárt osztály)
7. A titok felszínre kerül... (Zoey Cleve, a Cleve-család otthona, Sheffield)
8. Váratlan ajándék (Daniel és a pici, Covent Garden, később Beaker Str.)
9. Egy gyors kávé két műszak közt (Missy & Serpenrosa, Mungó, büfé)
10. Menedékház vacsorával (Remus & Amy, Új Esély Hajléktalanszálló)
11. Mégse korrepetálás (Destiny Stevens, Mandragóra, Rowe Labor)
12. Samhaini kalamajka (Alex Qcross, Sárkánysimogató)

---

Kapcsolatok rendtagokkal:
Daniel Raimbourg Szerelme *-* Április 12 óta együtt járnak, ő Ruby első komoly kapcsolata. Daniel vitte a Rendbe, mivel Ruby jószerivel kicsikarta belőle a titkot. Daniel meg akarja védeni a lányt, és úgy gondolta, erre az a legjobb mód, ha tud a Rendről.
Fred & George Weasley Évfolyamtársak voltak a Roxfortban, ám mivel Ruby igencsak egy szürke egérke volt, nyilvánvalóan a suli két legmenőbb sráca nem emlékszik rá. Tőlük hallott először a Rendről (mikor kezelte őket, hallgatózott kicsit), és ez után indult el a végzetes nyomozásra mely egészen Chamberpotig vezette őt.
Remus Lupin Egykori tanárával egy küldetés során került kapcsolatba, mikor a férfi egy félholt lányt, Amy Joy-t menekített át a Hajléktalanszállóba.
A többiek Szakmájának köszönhetően a többieknél kicsit talán jobban ismeri Amythia Lixfise-t. A nyáron részt vett Bill és Fleur Weasley esküvőjén mint Daniel párja, pár vendéggel udvariasan elcsevegett. A gyűléseken kívül annyit érintkezik a Rendtagokkal, amennyit feltétlenül szükséges, mind a saját, mind a többiek érdekében, hisz mind tudják, milyen egyszerű egyiküktől eljutni a másikig, és ezzel csak bajba sodorják egymást.

Kapcsolatok halálfalókkal
Rodolphus Lestrange Az a Halálfaló, akivel Ruby Chamberpotban találkozott. Nyíltan be is mutatkozott a lánynak, úgyhogy félelmeinek tárgya egészen konkrét formát tudott ölteni. A chamberpoti eset után Ruby napokig nem mert kimenni az utcára, és a mai napig fél a férfitől. (A kapcsolat alakulóban)
Evolet Neela Leroy Ő volt Ruby egyetlen barátja a Roxfortban, annak ellenére, hogy nem egy házba tartoztak. Hetedévben Evolet megváltozott, furcsa lett és hamarosan összevesztek úgy, hogy többé nem álltak szóba egymással (ami nem volt nehéz, mert hamarosan elballagtak). Több mint fél év elteltével Eve megkereste Rubyt, ám szándékai nem egészen nyilvánvalóak.

---

• Tudok segédkezni gyógyítóként, noha még csak tanonc vagyok.
• A Mandragórában dolgozom, információ-morzsákat csipegetek és tudom, kivel kit kell keresni, ha bizalmas dologról van szó.
• Szívemen viselem a szökevények ügyét, időm nagy részét a számukra kialakított londoni Hajléktalanszállón töltöm, ott segítek nekik a további bujkálásban a Rendbeli kapcsolatok segítségével. Részt veszek a felkutatásukban is, mert inkább mi találjunk rájuk, mint a fejvadászok...
• Igyekszem megvédeni a civileket, amikor csak tudom, annak ellenére, hogy nem vagyok profi párbajozó.

---

Név ~ Ruby Maria Wakefield
Vér ~ fél
Szakma ~ leendő medimágus
Munkahely ~ Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály, Sürgősségi Betegellátó Központ
Pozíció ~ gyakornok-ápoló
Munkahelyen eltöltött évek száma ~ 2 év
Fizetés ~ nincs
Azért szereti ezt a munkahelyet, mert ~ Itt segíthet az embereken, gyakorolhatja leendő szakmáját, rém sokat tanulhat és miközben közel van a sebesültekhez, annyit hallgatózhat a háborúval kapcsolatban, amennyit akar.
Egyéb jövedelme innen származik ~ Mandragóra Gyógyítóképző Akadémia ösztöndíja, a nemrég elhunyt édesapja örökségének ráeső része, illetve a mugli világban kap árvasági segélyt.

---

Remegek, egyszerűen reszketek a félelemtől, annyira, hogy az agyam is leblokkol. A baba sírása csak egyre jobban idegesít, mert még ez ellen se tudok tenni semmit, és ebbe beleőrülök! Próbálom ringatni, miközben le se veszem a szemem Danielről. Felénk közelít, szinte alig látszik, ahogy halad. A férfi közben beszél, én pedig nyitom a szám, hogy újabb kérdést tegyek fel neki, vagy megfenyegessem, vagy becsméreljem, mit tudom én, amivel jobban el tudom terelni a figyelmét, de hiába. Észreveszi Dan ügyködését, és figyelmezteti, ne közelítsen. A szavak annyira érthetetlenek és összefüggéstelenek, mintha egy rosszul összeillesztett puzzle-t próbálnék kisilabizálni. Van pár hiányzó darab, sok, az egész, amit nem értek, milyen fiola, és miért csak tőlem kaphatja meg? Azt hiszi, a gyerek anyja bájitalmester? Vagy hogy a pólyába van elrejtve ami az én kezemben van? De Daniel, úgy látom, felveszi a ritmust, egykettőre úgy kezd el viselkedni, mintha nagyon is képben lenne. És átfut az agyamon, mi van, ha tudja is, hogy miről van szó? Lehet, hogy ez is valami Rend-dolog, amibe még elfelejtett beavatni? Az alakítása tehát igen meggyőző, de sajnos a közönségnek lőttek. Szó szerint. Összerezzenek a pisztolylövés hallatán, melynek hangját messze viszi az eső. A pasas rándul egyet, én pedig gyorsan kivetem magam a karjaiból, egyenesen odabújva Danielhez. Könyörgöm, mi történhet velünk még ma éjjel?! És mindez a kis ártatlan pólyás baba miatt, amit olyan naivan nyaláboltam föl a női mosdóban!  Ez a férfi meghalt, és kis híján mi is! Mi a fene folyik itt?!
Daniel karjai közül nézek a nőre, akit csak akkor veszek észre, mikor megszólal. (Tőlem akár itt is pusztulhatnánk, annyira magamnál vagyok.) Mikor elmondja a mondókáját, rögvest utána szólok:
- Várjon!
De Daniel mást mond. Valami olyasmit, ami megtorpanásra készteti a nőt. Nekem, mivel a nőnél pisztoly volt, eszembe se jutott volna éppen a Rend jelmondata, ám Danielnek jó szeme van az ilyesmihez. Sok olyat tud a Főnixekről, amit én nem, hiszen csak nem rég léptem be közéjük. A baba így, hogy már nem vagyunk életveszélyben, kicsit csitulni kezd, de a nedves idő és a hangzavar nem tetszik neki még mindig. Legalább már nem üvölt torkaszakadtából, sikerült picit megnyugtatnom.
A gyerekkel a karomon indulok el a nő felé, aki most mintha kicsit letaglózva meredne ránk.
- Egy ilyen apró babának az anyja mellett a helye - mondom ki azt, ami ezzel az egésszel kapcsolatban eszembe jut. Soha nem hagynám el a gyerekemet. Soha.
A nő egy pillanatig tiltakozik az ellen, hogy átegye, ám én mégis a kezébe nyomom a pólyát. Látni rögtön mindkettejük arcán a megnyugvást. Érzik, hogy egymáshoz tartoznak, és mindenképp így a jó nekik.
- Akárkik is üldözik magát, akármit is akarnak, ránk számíthat - győzködöm tovább.
- Nem... Maguk nem tudják, hogy mibe keveredtem. Higgyék el, nem akarnak belebonyolódni. Még akkor sem, ha a Rendhez tartoznak.
- Nem maradtunk sokan. Össze kell tartanunk.
Ahogy közelebbről megnézem, jövök rá, hogy nem is olyan fiatal a nő, bár hasonlít rám. Kalapja alatt ő is hosszú szőke hajat rejteget, és körülbelül egyforma az alkatunk is.
- Rendben. Elmondok mindent - szólal meg végül a nő. - De nem itt. Jöjjenek utánam!
Hátranézek Danielre. Vajon jó ötlet ez? De vajon nem nézne ki furán, ha felajánljuk a segítségünket, aztán meg visszakozunk? Az imént volt lehetőségünk megbizonyosodni arról, kik a jófiúk és kik a rosszak. Amellett a boszorkány a női mosdóban hamarosan magához tér. Nem lenne jó, ha itt találna bennünket.

---

Alex kicsit mintha máshol járna gondolatban, legalábbis nem itt, az biztos. Vagy csak félbeszakítottam egy gondolatmenetet az érkezésemmel? Kissé bizonytalanul válaszol, és nekem felvillan az agyamban, hogy hm, tényleg, mintha legutóbb is ilyen különös arcot vágott volna! Enyhén összeráncolom a szemöldököm, de közben bizonytalan mosoly ül az arcomon, zavartságától kissé zavart leszek, és ezt enyhítendő többször is hátrasimítom a fülem mögé a hajam, igaz, az egészet lenyomja a divatos barna süveg.
Próbálok természetesen viselkedni, de Alex nagyon megnehezíti a dolgomat. Már emlékszem, miért lépett le olyan hamar a múltkor. Alighanem az idegeire mentem valamivel. Na de ez most nem fog megtörténni! Akkor is összeismerkedem és összebarátkozom vele, ha nem akarja. Nem nagyon tudom elviselni azt, amikor valaki nem kedvel, vagy nem érzi jól magát a társaságomban - ez valami defekt lehet a személyiségemben. Úgyhogy amint a furcsa pár elhalad mellettünk, és felteszem a kérdésemet, feszülten figyelek a válaszára. És elnevetem magam, ami amúgy nem meglepő, ha az ember egy karneválon van, de mégis kicsit felszabadulok tőle.
- De, igazad van - értek egyet jókedvűen, és azt hiszem, máris elértem csöppnyi haladást a projektemben. Mert hisz lehet, hogy dolgozni jöttünk ide, és azért, hogy többszáz ember és diák biztonságára ügyeljünk (persze a Minisztérium auroraival és a Karneválszervező Bizottság által felbérelt rendfelügyelőkkel együtt), attól még a jókedv nem tilos.
Mit sem sejtve Alexnek azon gondolatmenetéről, hogy én talán nem is én vagyok, hanem egy imposztor bújt nem túl formás testembe, először értetlenkedni kezdek a "titkos kérdés" hallatán.
- Milyen bűbájok? - kérdezek vissza, és megint kezdek zavarba jönni, mert olyan érzésem támad, mintha tudnom kéne valamiről, amiről nem tudok. De végül is megvilágosodom, és tényleg rájövök, hogy a Hajléktalanszálló biztonsági bűbájairól beszél. A válaszom mégis elég semmitmondó, Alexnek tehát alkalomadtán gyanús is lehet:
- Ja, a bűbájok! Igen, azokkal minden oké. Szuperül működnek. Tényleg.

Azt hiszem, ez a beszélgessünk jó nagyot Alex Qcrosszal projekt mégis csak befuccsolt. Minden kérdés erőltetettnek tűnt és minden téma elcsépeltnek, unalmasnak. Egy ideig néztük a sárkányokat, aztán őket aludni küldték, úgyhogy pár másik civillel együtt, akik rájöttek, milyen jó idefentről a kilátás, innen hallgattuk meg a polgármester beszédét, aztán pedig innen néztük az örömtűz-gyújtást. Csakhogy amint fellobbant a máglya, észre vettük a Halálfalókat gyülekezni a dombtetőn. Kicsit elfogott a félelem, és bátorságot gyűjtve ragadtam meg Alex karját, azonban mikor a sötét varázslók elindultak lefelé, hogy megtámadják a tömeget, feléledt bennem a jól ismert anyatigris, az egyetlen olyan dolog, ami miatt olykor mégis hasznos tagja tudok lenni a rendnek. Pálcámat magasba emelve kábítottam el egyet közülük, ezzel kivívva egy másik figyelmét, aki felénk tartott. Nos, nem tudta befejezni a mondandóját, mert úgy megijedtem, hogy egyenesen a szeme közé csináltam az átkommal, mire eldőlt, mint egy sóbálvány.
Ekkor történt a baleset, ami csak súlyosbította az egyébként is veszélyessé váló helyzetet. Az egyik sárkány elszabadult a barlangjából. Túlságosan izgatottá vált a támadás és a rengeteg ember miatt. A walesi zöld kievickélt a mélyedésből, és lerázta láncait, hogy aztán pár méterre a föld fölé emelkedve dühös sárkánytüzet okádjon - szerencsére nem a civilek, hanem a mérges hangyaként hemzsegő Halálfalók közé. Csakhogy túl közel voltunk hozzájuk, és a következő célpontja mi voltunk. Megrémültem, és dehoppanáltam a falu Fő terére, és hallottam, Alex ugyanígy tesz. Meg akartam fogni a karját, hogy együtt tűnjünk el és bukkanjunk fel, de eszembe jutott, hogy ha így teszünk, és két különböző irányba indulunk, mindketten amputoportálunk a végén és teljesen máshol kötünk ki. Úgyhogy mikor leértem a faluba, azonnal forogni kezdtem, Alexet keresve, de ő nem volt sehol. Bizonyára máshol látta jónak felbukkanni. Igaza is volt, mert a Fő téren félelmetes, kígyó formájú táltostűz tombolt, ami romba döntött házakat. Nem tudtam tovább keresni Alexet, nyomban egy tető alá rekedt fiúnak kellett segítenem...

---

Ahogy kimondom Lestrange nevét, mintha a jeges rémület beleköltözne a szívembe, átjár, mintha dementor suhant volna el a hátam mögött. Megigazítom magamon a dzsekit, összehúzom a nyakát, mintha megrázott volna a hideg. Nem tudom, hogy Daniel azért ölel-e át, mert ennyire szerencsétlenül nézek ki, vagy azért, mert van valami furcsa szándéka ezzel, de nem is érdekel. Lehunyom a szemem és hevesen dobogó szívvel bújok oda hozzá, mint egy vergődő kis madár, aki végre oltalmat lel egy meleg, biztonságos fészekben. A testéből áradó meleg lelket önt belém, az illatát magamba szívva megnyugszom, és úgy simulok a mellkasára, mintha kiscica lennék, aki semmi másra nem vágyik már hónapok óta, csak arra, hogy valaki egy kicsit átölelje és megnyugtassa. Az imént még sírni akartam, de most már nem. Itt jó. Nem tudom, miért képzeltem azt, hogy Danielnek bármi köze lehet a Halálfalókhoz vagy Tudjukkihez. Egy olyan férfinak, aki ennyire meg tud nyugtatni még apám halála után is, biztosan semmi köze a Sötét Oldalhoz.
Szemem lehunyom, a homlokomon kisimulnak a ráncok, a légzésem lassul. Amilyen kimerült vagyok, fennáll a veszélye annak, hogy egyszerűen elalszom a karjaiban, és esküszöm, semmire nem vágyom jobban, mint erre. Kérlek vigyázz rám, Daniel! Kérlek, védj meg a gonosz Halálfalóktól! Legszívesebben megmondanám neki, hogy semmi másra nem vágyom, csak erre.
A hangja kiragad gyermeteg képzelgésemből, ahol egy nagy felhőn heverünk, ahol Daniel az én őrangyalom és vigyáz rám. Kinyitom a szemem. Megpróbálok visszaemlékezni. Összerezzenek, ahogy az emlékek végigfutnak rajtam, pont olyan érzés, mint mikor átsuhan rajtad egy kísértet, hideg és kellemetlen és hátborzongató.
- Hát... betévedtem egy épületbe. Ott minden üres és kihalt. A ház talán ivó lehetett de már romokban állt. Ő pedig ott volt bent. Pálcával fenyegetett, aztán... közelebb jött, és én nem tudtam mozdulni.
Nagyon meg kell válogatnom a szavaimat, mert... Mert annyira szégyellem magam azért, ami történt, hogy azt elmondani nem tudom. Lángol az arcom, lesütöm a szemem, igaz, ezt úgysem látja, mivel a mellkasán pihen épp a fejem. Idegesen hátrasimítom a hajamat szabad kezemmel, amit aztán Daniel hasára teszek, hogy közelebb húzódhassam hozzá.
- Letepert, és... Mindegy. Nem akarok erről beszélni - mondom, vagy inkább csak motyogom, és egyre lejjebb hajtom a fejem, egyre szorosabban ölelem őt. Annyira szégyellem magam, hogy azt el se lehet mondani.
- Végül sikerült elszöknöm, de azt hiszem, nagyon feldühítettem. Nem akarta hagyni, hogy dehoppanáljak, kétszer is próbáltam, de végül harmadszorra elengedett és sikerült... És ez volt az egyetlen hely, amire gondolhattam, mert...
Kifogyok a szuszból. Megállok, veszek egy mély levegőt, és kimondom egyszerre mindazt, ami napok óta nyomja a szívemet.
- Az apám meghalt a hétvégén, és nem tudom, miért, én csak rá akarok jönni, mi köze volt a Halálfalókhoz és Chamberpothoz, ez az egyetlen nyom... És én semmit sem értek, Daniel! - zárom le végül a gondolatmenetet kétségbeesetten.

Persze nem tudhattam, hogy az apám egy olyan titkos társaság tagja, akik a Halálfalók ellen harcolnak. Igaz, ő nem harcolt, csak segített nekik azzal, hogy kezelte a sebesülteket, gyógyitalokkal látta el őket és mindenféle bájitallal. Minderről ekkor még nem tudtam, és kezdtem azt hinni, hogy az apám nem a jó oldalon állt.

Talán hiba volt odaadnom Amynek a bögrét tele a gyógyitallal. Látom rajta, hogy fintorog. Az ember mindig így van az orvossággal, nem igaz? Azért hősiesen kortyol belőle, aztán a bögre megbillen, épp mikor kezdenék megnyugodni, hogy minden oké. Próbálom elkapni, és ki is akarom venni Amy gyönge kis kezéből, de kiissza az utolsó kortyot. A takaróról egy egyszerű Evaporesszel eltüntetem az elixírt. Eltűnődöm, csináljak-e másikat, de a kis szökevény arcából ítélve nem lenne szerencsés próbálkozni vele. Majd inkább a gyomrába bűvölöm a hatóanyagot, ha elaludt. A halk "köszönöm", azt hiszem, a takarításra és az italra vonatkozik, úgyhogy motyogok valami "nincs mit"-et, ami igazán jelentéktelenné törpül, mikor Amynek ismét lázrohama támad. Kezdődik elölről! Megpróbálom finoman lenyomni őt megint az ágyra, de úgy tűnik, erre végül nincs szükség, mert beszélni kezd.
Zoey és Oliver? Hiszen mindkettejüket ismerem! Zoey a néhai Lizzie húga, akivel nyár elején beszélgettem... Lizzie halála után. A nővére azt akarta, mondjam el neki az igazat, hogy miért halt meg, én pedig teljesítettem a kérését. Azóta nem hallottam a lányról, csak a körözési plakátját láttam. Oliver bizonyára CC, a volt kolis szobatársam öccse lesz, aki szintén megszökött otthonról, és kimarad a Roxfortból. Ezek szerint mindketten élnek! Vagy... mégse? Amy aggódását és könnyeit látva ezt hirtelen kétségbe vonom. Viszont azon túl, hogy belém költözik a rettegés és osztozom Amy aggodalmában, csak annyit tudok tenni jelenleg, hogy a kezébe nyomok egy csomag zsepit, amint meglátom a könnyeit.
Nyitom a szám, hogy ajánlkozzak, máris odamegyek, és megkeresem őket (annak ellenére, hogy halálra lennék rémülve egy fejvadászok által megfigyelés alatt tartott erdőben éjnek évadján), de Remus megelőz. Az előbb a szemem sarkából láttam, hogy mintha erőt vett volna rajta a fáradtság vagy a csüggedés, bizonyára az utcán grasszáló dementorok miatt, de most olyan, mintha magába döntött volna egy bödön kávét. Osztozik velünk az aggodalomban, csakhogy ő tesz is valamit. Azonnal közbe akarnék vágni, hogy én is megyek, de feltartott ujjával nemcsak Amyt inti csendre, hanem engem is.
Ahogy Amy megadja a szükséges információkat, én is feszülten figyelek. Tudnom kell, hová készül Remus, hogy értesíthessek valakit, aki utána megy. Daniel is ezt tenné, sőt, ő maga menne utána, csakhogy Daniel jelenleg még mindig a Szent Mungóban lábadozik, hol éber kómában, hol épp eszméleténél. Azon kezdek gondolkodni, ki lehetne az, akinek szólhatnék ilyenkor, és végül Bill mellett döntök.
- Meglesz - bólogatok engedelmesen Remusnak. - Utánad küldjem Billt? - kérdezem kutyafuttában, mert még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ezekkel az ügyekkel kapcsolatban jó döntést hozok-e. - Nagyon vigyázz magadra! - búcsúzom aztán tőle a nappaliban, és végignézem, ahogy kimegy az ajtón, és dehoppanál.
Visszafordulva Amy szobájához, bíztatóan rámosolygok, majd elpakolok mindent a közeléből: a bögrét, meg a többi holmit.
- Ne aggódj. Ha valaki, hát Remus meg fogja találni őket. De neked most pihenned kell. Próbálj meg aludni. Nem adhatok álomitalt, mert nem tenne jót a te állapotodban. De ha bármire szükséged van, szólj. Idekint leszek. Leoltsam a villanyt? - kérdezem. Mindig csak kérdezek, hirtelen olyan bizonytalan lettem mindenben.
Egy szökevényt elszállásoltam, de kettő, ahogy kiderült, mindkettő fontos személy számomra, még odakint van, és tényleg csak remélni tudjuk, hogy Remus sikerrel jár. Bele se akarok gondolni, hogy mi van, ha nem, de az a helyzet, hogy egyedül ücsörögve a nappaliban, próbálva magam lefoglalni azzal, hogy miután megcsináltam a két ágyat, a jegyzeteimet bújom és a legközelebbi vizsgámra készülök, meg azzal, hogy tízpercenként benézek Amyhez, hát... Elég reménytelen próbálkozás, hogy ne azon kattogjon az agyam, mi történhet most odakint, az erdőben, melynek a nevét Amy mondta.
Hosszú éjszakánk lesz.

---

Ahogy átveszem a fiolákat Remustól, rögtön nekilátok az elkészítésüknek: nemhiába hívják szörpnek, ugyanis fel kell hígítani vízben a használat előtt. Előveszek egy poharat, belecsorgatom a két fiola tartalmát, majd pálcámat a porcelánra szegezve elegyítem vízzel. Remus szomorú válaszát hallva kicsit elszégyellem magam, hisz nem azért pirítottam rá, hogy aztán mély letargiába essen, nem is értem a dolgot. Lehet, hogy olyan sok időt töltök a leendő sógornőmmel, hogy olyan érzéketlen és figyelmetlen leszek én is, mint ő? A most különösen öregnek látszó exprofesszor hátát aggódó pillantásom vizslatja. A lány rémes köhögését hallva összeráncolom a szemöldököm, hisz ez nem jelent túl jót, de erre is találunk megoldást. valahogy biztosan. Néha olyan soknak érzem azt a pár évet, ami még hátra van a gyógyítóképzésből. Még szerencse, hogy Serpenrosa és Missy mellett sokat tanulok.
Tehát a lány neve Amy, nyugtázom magamban egy nagy bólintással. Ha Remus Lupin ezt mondja, én hiszek neki. Elvileg ismernem kellene a lányt, hisz alig két éve annak, hogy iskolatársak voltunk, de valahogy sosem foglalkoztam az alsóbbévesekkel, kivéve, ha hugrabugosok voltak. Noha elvileg ki vannak plakátolva az eltűntek (és üldözöttek) képei, sőt kifejezetten gyűjtöm is őket, rengeteg van belőlük, képtelenség mindet észben tartani. Ráadásul azt hiszem, hogy ha összehasonlítanám a képet a lánnyal, akkor sem lenne felismerhető. Egyrészt mert Amy rémes állapotban van, másrészt azért, mert a szökevények képei, nem tudom, hogyan, de el vannak torzítva ezeken a szórólapokon, néhányan kifejezetten agresszívnek, sőt veszélyesnek tűnnek, mintha nem is ijedt gyerekek, hanem köztörvényes bűnözők lennének, ami egyenesen felháborító.
Épp odaülnék az ágy szélére, hogy Amyt valahogy felültetve legurítsam a torkán a gyógyitalt, de ébredezik, megszólal. Lupin professzort felismeri és ez jó jel, elmosolyodom, hisz őszintén örülök neki, hogy legalább egy kicsit magánál van. Nyitom a szám, hogy bemutatkozzam, ám Remus megteszi helyettem.
- Túloz, professzor - szalad ki a számon a megszólítás, hisz egy pillanatra megint kisdiáknak érzem magam akit érdemtelenül nagyra dicsérnek. Aztán inkább odakucorodom Amy ágya mellé, kezemben a rózsaszín bögrével hajolok közelebb.
- Bár az tény, hogy elég borzasztó állapotban vagy. Meg tudod ezt inni? Lázcsillapító, de van benne jó adag fájdalomszüntető is. Jót fog tenni.
Ha elveszi a bögrét, átadom neki, de ha azt mondja, hogy nem tudja meginni, találunk más megoldást arra, hogyan is kerüljön a szervezetébe. Egyébként nincs rossz íze, engem a málnapezsgőre emlékeztet, de persze kinek mi.
Pár dolgot azért fontosnak tartok közölni a kis betegünkkel annak érdekében, hogy nyugodtan pihenhessen majd a továbbiakban.
- Ezen a hely a hozzád hasonlóak menedéke. Biztonságban vagy, és nem mehetsz addig sehová, amíg jobban nem leszel, világos? - fenyegetem meg mosolyogva és váltok egy aggódó pillantást Remusszal. Mert hát... Csak remélni tudom, hogy Amy saját érdekében így lesz. Hiszen nem tarthatunk itt senkit.

Egyszerűen csak isszuk a teánkat... vagy ez kávé...? Fogalmam sincs, a lényeg, hogy meleg és finom és leköti a figyelmem. Kortyolok még belőle, mert feltűnik, hogy Daniel hirtelen megszakítja a szemkontaktust, de miért? Kicsit elkomorodok. Eddig halálosan féltem... most, hogy elkezdtem Chamberpotról mesélni, kicsit kezdtem megkönnyebbülni... De ezt nem tudom mire vélni. Talán... Talán ő is tudja, miféle hely az? Mi van, ha azért tudja, mert ő is bejáratos oda? Merlinre, mi van, ha ő is Halálfaló, és ezért nem tud a szemembe nézni?! Ő... De hiszen ő nem lehet az, képtelenség! Nem tudom elképzelni, hogy muglikat kínoz és gyerekeket öl, ártatlanokat mészárol le és egy undorító, mocskos férget szolgál térden állva...
A gyanú mindenesetre felébredt bennem, és nem hagy nyugodni... De mégis hogy deríthetném ki? Tekintetem gyorsan körbejár a szobában, mintha a maszk meg a fekete, vérfoltos köpeny ott lenne a többi szennyes közt vagy épp felakasztva a kabát mellé...
Ám Daniel ezt követő szavai, illetve inkább a hangnem, vagy maga a kisugárzása, nem tudom, de egy időre ismét biztonságba ringat, még akkor is, ha ő maga épp csak nem remeg a visszafojtott indulattól. Noha lehet, hogy ez a düh nem azért fortyog benne, mert félt, hanem sokkal inkább azért, mert közöm lett az ügyhöz és közel járok ahhoz, hogy leleplezzem őt.
- Tulajdonképpen nem kerestem senkit - válogatom meg szavaimat, miközben gyűrűim halkan koccannak a csésze porcelánfelületén, ahogy rákulcsolom az ujjaimat a meleg felületre. Szemeimet le sem veszem Danielről. Pillantásom lesiklik az alkarjára, és a biztonság kedvéért megnézem mind a kettőt, hiszen még abban se vagyok biztos, hogy melyik oldalon van a Sötét Jegy... jesszus, hogy ennyire buta és tájékozatlan legyek, hihetetlen.
- I-igen... - válaszolok és lesütöm a szemem. - Bár inkább csak belebotlottam...
Habozok, vajon elmondjam-e, elmeséljem-e az egész történetet... de végül úgy döntök, hogy ha már belekezdtem, legalább tudja meg azt, miért is vagyok itt.
- Rodolphus Lestrange-dzsel - mondom ki a nevet, amit még én is ismerek, hisz az a férfi egy körözött bűnöző. Ahogy kimondom, mintha rontás kerülne rám, megborzongok, és ahogy magam elé képzelem az alakját, a hűvös, gyilkos mosolyát és az erőszakosságát, be kell hunynom a szemem, mintha az megmentene bármitől is. Összerezzenek, mint egy kislány. Összességében elég szánalmas látványt nyújthatok jelenleg Daniel kanapéján kuporogva éjfélkor...

Fura, mintha, mintha... De nem, nem hiszem. Miközben a sebeket tisztogatom, rájövök, pontosabban csak kezdek gyanakodni arra, hogy a lány már magához tért. A légzése korántsem egyenletes, és a szemmozgása is éberséget tükröz. És mintha figyelne. Tudom, butaság, de úgy érzem, figyeli a mozdulataimat. Aztán, épp amikor Remus Lupin leteszi a ruhákat (Liverpool Fc? Milyen ismerős...), a lány kitépi magát a karjaimból. Szinte állatias erővel ragadja el magát, olyannyira, hogy a kezemből kisodorja a nedves törölközőt, mely a földre toccsan a lábam előtt. A lány maga elé rántja a koszos pulóvert, én pedig felpattanok. Oké, hogy rámszegezi a pálcáját, de ettől annyira nem rémülök meg, már csak azért sem, mert nálam is ott az enyém, és mert ahogy elnézem, egy épkézláb átok nem jutna most az eszébe. Egek, szegény gyerek! Ki tudja, miket lát bennünk, mert az biztos, hogy nem barátokat, akik épp segíteni akarnak rajta...
Remus hangja mély és szuggesztív, de mégsem éri el a kívánt hatást ezért én meg se próbálom. Eszembe jut, hogy rászórok a lányra egy szedáló átkot, mint ahogy az ingerült vagy önveszélyes betegekkel szokás eljárni a Mungóban, de attól aztán nem jönne meg a bizalma. Ám a láza megoldja a problémánkat: hamarosan ismét elájul. Ennyire rosszul lenne? Lehet, rosszul mértem fel az állapotát? Odasietek én is hozzá, de Lupin megelőz és már fel is kapja szegényt.
- Mit művel? - szólok rá, miközben próbálom az ágyat kikerülve utolérni őket. - Nyugalomra van szüksége! Ezzel nem...
Mikor beront a fürdőbe, rájövök, mi a szándéka. Na de könyörgöm, ennél barbárabb megoldás nem jutott eszébe? Csak háromféle lázcsillapító bájital van a vitrinben a szomszéd szobában, és ha az még nem lett volna elég, akkor ott a három-négy különféle bűbáj, melyek használatával nem ázik el teljesen a páciens, és kisebb az esélye annak is, hogy szövődmény lép fel, mondjuk a tüdőgyulladás súlyosbodása vagy hirtelen szívmegállás.
De ha már a lány be lett tuszkolva a kádba, akkor nem vonszolhatom vissza az ágyába, elég gyerekes megoldás lenne. És ki tudja? Még segíthet is. Végtére is, emlékeim szerint Lupin sem teljesen járatlan a gyógyászat terén.
Úgyhogy amint kimegy, megnyitom a csapot a kádban, a lány ruháit átváltoztatom egy nagy törölközővé ami körbecsavarodik a testén, és mikor a kád megtöltődik vízzel, leülök a peremre és tartom a lány fejét. Ez jóideig eltart, ami azt illeti, miközben folyamatosan ellenőrzöm teste hőmérsékletét. 42,7... 41,2... 40,6... Eltelik lassan a negyed óra, amit a fürdőben egy beteg tölthet. Kinézek a vállam fölött a résnyire nyitott ajtón. Lupin alakját innen is látom, úgyhogy egy picit habozva (hisz kényelmetlenül érzem magam az utasító-szerepben), de kiszólok neki emeltebb hangon:
- Van a mellettünk levő szobában egy fehér bájitalos szekrény, és a második polcon van két kémcsőtartó, kihozna a lázfagyasztó szörpből kettőt?
Ha hallom, hogy elhagyta a szobát, feltűröm ruhám ujjait, majd egy törölközőt átvetve a vállamon, benyúlok a kádba, hogy kivegyem a lány apró, sovány testét. Amint kiemelkedik a vízből, teste megszárad, én pedig átöltöztetem a Remus által kikészített pólóba és nadrágba, majd kiviszem az ágyba, ahol az imént feküdt (ellátva azt egy-két frissítő bűbájjal).
- Lejjebb ment a láza valamicskét - mondom, ha Remus visszaért -, de még így sem biztos, hogy nem szökik újra feljebb. Mi ütött magába? Bevágni a zuhany alá szegényt... - kérdezem enyhén korholva, de inkább kicsit és gyengén viccelődve, hisz egy lázas betegnek a hideg víz az egyetlen, ami nem sokat árt. - Vajon mi lehet a neve? Nem volt nála semmiféle papír? Vagy valami, ami alapján azonosíthatnánk? - kérdezem, miközben (amennyiben Lupin megtalálta a lázcsillapítót) beadagolom a szőke fiatal boszorkánynak a gyógyitalt.

Nem mondanám, hogy Piton mellett különösebben mély tudást szívtam volna magamba a bájitaltan témaköréből, de túl szívós voltam ahhoz, hogy kirúgjon a RAVASZ-órájáról. Ha mással nem, talán ezzel kivívtam ha nem is az elismerését, de a jóindulatát. De azokhoz a magolással töltött órákhoz hasonló szenvedést ritkán éltem át életemben. Na jó, ez így pontosan nem igaz, de... Jól hangzik.
Hihetetlenül elcsigázottan és a szemeim alatt óriási karikákkal bandukolok végig a folyosón aprósarkú, kopogós csizmámban, miközben épp a sálamat próbálom leválasztani a táskám csatjáról, mert állandóan összeakadnak. Ennél szerencsétlenebb nem is lehetnék! Esküszöm, mindjárt kiborulok... Csak az tartja bennem a lelket, hogy mindjárt beérek a J. R. Laborba, ahol ilyenkor már valószínűleg nincsen senki, és miközben ficánférget aprítok, foghatom a könnyeimet az irritáló szagra. Nagyon nehezen bírom magam türtőztetni manapság, szinte minden apróságon felkapom a vizet és nagyon könnyen kiakadok, arról nem is beszélve, hogy állandóan gombóc van a torkomban és szinte mindentől rettegek: az órától, a munkától, attól, hogy meglátogassam Danielt, attól, hogy mikor hazaérek, ott lesz Kate, vagy attól, hogy nem... Félek a sötéttől és félek a fénytől, a ködtől. Szét vagyok csúszva és egyszerűen képtelen vagyok összeszedni magam és még csak azt sem tudom, miért!
Benézek a nyitott ajtón, és mikor meglátom, hogy a labor nem üres, csaknem még jobban elkeseredem, de aztán rájövök, hogy össze kell szednem magam. Mosoly erőltetek magamra, és már messziről köszönök a vörös hajú lánynak, hiszen soha nem ártott nekem és igazából nagyon kedves, örülnöm kellene, hogy látom, és hogy a jelek szerint tudok majd vele kicsit beszélgetni... hisz alig ismerem!
- Szia Missy!
Muszáj, hogy ne látsszon rajtam semmi, hisz ellenkező esetben faggatózni kezdenek az emberek, és attól a végén úgy megrémülök, hogy el kell menekülnöm... Sokkal jobb, ha mindenki azt hiszi, minden oké, és akkor elkerülhető egy csomó kínos szituáció. Ez még megy, ideig-óráig, persze. Hosszútávon viszont nagyon nem.
- Mit csinálsz itt egyedül? - érdeklődöm, bár a hangom megbicsaklik. Közben felé indulok, hogy aztán letelepedhessek mellé, hacsak nem küld el. - Ugye nem zavarok? - kérdezem gyorsan a biztonság kedvéért.

---

Nem kapok választ.
Gondolom, mégiscsak zavarhatom, ahogy elnézem, nagyon benne van valamiben.
- Öö, akkor megyek. Szia!
És már kint is vagyok. Kicsit elbizonytalanodva indulok el, lassú léptekkel, majd sietni kezdek, mintha minél hamarabb szabadulni akarnék a kínos találkozás helyszínéről. 

Odil Watson [19:42]:     Lil. Lucius foglalt.
Lilianne I. D'Alambert [19:43]:        WTF?!

Mostanában a Rend leginkább önszerveződni kényszerül, talpraesett és egyáltalán élő, elfogadott vezető nélkül... Nem tudom, milyen lehetett régen, nem tudom, hogy működtek a dolgok régen. Most azt tudom, hogy ez a szűk kör, melyhez tartoznak az ismerősök, maximum az ismerősök ismerősei, olykor megszervez valamit, amiről előre lehet tudomásunk, ott vagyunk, vannak akik ezt csinálják,v annak akik mást... Az egészre soha senkinek nincs rálátása. Most is csak annyit tudunk, hogy az ünnepség vonzhat olyanokat is, akik nem karneválozni jönnek ide. Mayimum olyan felvonulást tartanának, mint pár éve a kviddicsdöntőn. Én is várhatónak tartom, hogy megismétlődik az eset, ezért bármennyire is ellenezte Daniel, eljöttem ma ide. Csak egy pár órár, ígértem neki.
Odalent akkora volt a tömeg, hogy egyáltalán nem vonzott, inkább a falu eldugottabb utcáin sétáltam végig, be-belesve a forgatagba, mintha innen bármi is látszott volna abból, ami a bazárok és sátrak között zajlik. Mivel Celestia Maggicca fellépése a színpadon legkevésbé se vonz (bár a Fortuna és a Herceget azért megnézném, hm, talán rá tudom majd venni Alexet egy kis kikapcsolódásra...), hamar kikerülöm az Örömtüzet is (te jó ég, mennyi virág...), utam a domboldal felé vezet, ahol nincs ugyan nagy tömeg, de onnan legalább belátható a terep.
- Áh, szia! - üdvözlöm Alexet, amikor elég közel érek. Már várt rám! Jellemző női tulajdonság a késlekedés, én ráadásul eleve nem vagyok az a borzasztóan pontos típus. Kivételesen talárban jöttem, nem akartam nagyon kilógni a sorból, bár ez egy szép rozsdabarna színű, mely felett szőke fürtjeim csak úgy tündökölnek. Legalábbis Daniel szerint. Tekintetem gyorsan végigfut a férfin, akinek a szakálla és a borostája mintha minden egyes alkalommal ugyanúgy nézne ki - igaz, még csak 2-3 alkalommal találkoztunk összesen, ezek közül kétszer azért, mert első körben kijött és ellátta a menedékházat mindenféle bűbájjal, második körben meg azért, hogy ezekről meséljen arra az esetre, ha valami gond lenne. Hát, nekem viszont a bűbájok sose voltak az erősségeim, úgyhogy nem nagyon akadt közös témán, én bólogattam, ő ráunt és elment.
- Arra gondoltam, nézzünk fel a sárkányokhoz - kezdek csacsogni, miközben megigazítom a talár alól kilógó, könyékig érő kesztyűm egy gombját. Nem teszem hozzá, hogy Billék valószínűleg ott lesznek, hisz nyilván tudja. Azon kívül úgyis repked a sárkányokkal 1-2 idióta, mintha csak kviddicsezni akarnának, hát nem árthat, ha kéznél vagyunk... Bár nyilván tudják, mit csinálnak.
Csevegnék tovább, ám hirtelen végigfut a hátamon a hideg. Felemelem a fejem, hogy jobban kilássak a süveg széles, lelógó karimája alól.
A két szembejövőből mintha áradna a... a fagyosság... Ez nem túl jó szó, de hirtelen nem találok jobbat. Pillantásunk egy pillanatra összeakad, egy olyan pillanatra, mikor talán más a jövőt sejti meg, és ezt látod a szemében, te viszont tanácstalanul nézed, tiltakozni akarsz de nem megy...
Aztán az egész elmúlik, mint egy varázslat, és bandukolunk is tovább felfelé a kaptatón. Hátrafordulok, hogy a furcsa páros eltűnt-e már, valamiért olyan rossz érzésem van...
- Milyen különös emberek fordulnak meg erre, nem? - kérdezem, mintha csak magamat akarnám nyugtatni. Igen, a varázsnépek közt szép számmal akadnak csodabogarak, nem újdonság...

Az ablaknál állok, és az utcát nézem a félrehúzott függöny mögül. Pillanatokig nem történik semmi, ám aztán egyszercsak felbukkan egy alak sötét talárban.  Gyorsan elengedem a függönyt, mely jótékonyan eltakar az utca elől, ám aztán, rádöbbenve, mit is láttam, ismét kinézek. De hiszen ez... ezek ők! Hanyatt-homlok sietek a bejárathoz és kezdem el villámgyorsan feloldani az öt különböző zárbűbájt. Jajj, olyan ritkán érkeznek ide a bejárati ajtón keresztül emberek... Mire végzek a zárak nyitogatásával, fogantyúk tekergetésével és láncok húzogatásával, Remus lába toppan a lépcsőn. Az ajtó kinyílik, és a férfi beviharzik rajta.
Karjaiban egy csontsovány, sápadt, igen rossz bőrben levő lányt cipel. Te jó ég! Csak nem?! Egy gyors, ám mindenre kiterjedő mustrálás nyomán kiderítem, hogy komoly baja nincs a lánynak, tehát nem hiányzik a lába, karja, nincs rajta életveszélyes seb, nincs megégve, és még csak összeverve sem.
Remus átviszi az egyik nagyobb hálószobába a lányt, én meg követem. Mivel nincs senki más a menedéken rajtunk kívül, kicsit furcsállom, hogy parancsokat osztogat, de biztos ezzel ő nincs tisztában. Noha már ezerszer mondtam, hogy hívjon Ruby-nak, még mindig Miss Wakefield-ezik, pedig a diákja is voltam ötödévesen. Nehéz a rossz szokásoktól szabadulni, főleg, ha ilyen zaklatott az ember. Eddig tiszta ideg voltam, míg vártam rájuk, ám most, hogy itt vannak, egy csapásra megnyugszom és képes vagyok koncentrálni. Majdhogynem nevetséges tárgyiassággal szemlélem magunkat itt a szoba sarkában.
- Ki ez a lány? - kérdezem. Szívem szerint megszólítanám a férfit, aki immár a társam, nem csupán a tanárom, ám valamiért csak nem jön a számra, hogy "Remus". Nem engedi a gyerekes tisztelet.
Az első és legfontosabb teendő az az, hogy rájöjjek, miért eszméletlen a lány. Miközben az általam odabájolt takarók gondosan a kimerült kis beteg testére simulnak, és betűrik magukat az ágy szélein, a minimális fényt felerősítem, hogy jobban szemügyre tudjam venni az állapotát. A diagnosztizáló bűbájok következnek. Ezeket egyenként, lassan és némán szórom a kis szőke testére, mágikusan térképezve fel, mi és mennyire sérült a szervezetében. Tüdő, fej, gyomor, vese, boka. Súlyosan dehidratált, melyet egy frissen tanult bűbáj segítségével orvosolok a szervezetébe varázsolt folyadékkal.
- Mi történt? Mi lett a fejvadászokkal? - sorolom kérdéseimet, miközben a bűbájok elvégzése után megigazgatom a takarót, majd egy tál vízbe mártva az egyik tiszta törülközőt, mely minden ágy melletti éjjeliszekrényen ott van (az esetleg beeső vendégek részére), nekilátok, hogy óvatosan megtisztogassam a lány arcát és kezeit, hogy láthatóvá váljanak a kitisztításra váró apróbb sebek.
- Magas a láza és halálosan kimerült - állapítom meg a homlokát törölgetve. - Ahogy nézem, napok óta nem ehetett - kommentálom észleléseimet Remus felé, aki ott áll felettünk.
A lányka szakadt pulóverének nyakát nézve eszembe jut, amit az előbb kért Remus. A ruha! Igen, a ruha.
- A sarokban van egy nagy ruhásszekrény, nézze meg, hátha talál benne valamit! - tanácsolom, miközben úgy-ahogy sikerül megtisztogatni a lány felsőtestét, és rájövök, hogy azzal a pár horzsolással nem kell törődnöm. Annál inkább a lázával. De azzal mit kezdjek?
Gyerünk, Ruby, gondolkozz...

Azt mondták, elkapták őket. Egy kis csoportot, talán hárman lehettek, diákok, akik semmiről sem tehetnek, és ez a legdühítőbb! Hát persze, hogy azok a nyomorult, gerinctelen, pénzhajhász fejvadászok a diákok nyomába erednek! Ők még meg se védhetik magukat tisztességesen, főleg mivel rajtuk a nyomjel és minden... Velük könnyű, nagyon könnyű. A Rend folyamatosan próbál valamiféle megoldást találni erre a problémára, próbálunk vigyázni a szökevényekre és próbáljuk kiiktatni a fejvadászokat, de minden olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
És a menedék most is üres, mert ide sem mernek már eljönni, attól tartva, hogy innen kezdik őket követni, ami persze lehetetlen, hisz a helyet Daniel, Alexander és Bill legjobb és legfurfangosabb bűbájai védik, melyekről még csak nem is hallottam soha, lehetetlen, hogy feltörjék őket...

A kis ház nappalijában vagyok, ropog a tűz, a vacsorát melegen tartja a búrabűbáj. A teám egy bögrében ott üldögél az asztalkán, már talán rég kihűlt. Idegesen járok föl-alá a zöld szőnyegen, a kezemet tördelve. Újra és újra ellenőrzöm, hogy szabadon van-e hagyva a kandalló előtti terület, ha esetleg azon kersztül érkeznek; azt is, hogy el van-e húzva az összes függöny, hisz a szomszédok mind muglik, és bár elvileg nem láthatnak be a bűbájok miatt, sosem lehet tudni... Újra és újra teszek egy kört, miközben a gyomrom öklömnyire van zsugorodva az aggodalomtól.

Ajj, mikor jönnek már? Vajon mi történik? Bár ott lennék...