Hyde Park

Ugrándozó mókusok, tavacska, madárcsicsergés, fű, és sok-sok heverésző fiatal.
Télen a fentiekből némileg kevesebb.

Hiába van május, az időjárás ezt mintha nem lenne hajlandó tudomásul venni. A köd, a hideg és a rosszidő szinte állandósult mostanában. Így hát május ide vagy oda, ma is kiskabátban, 40 denes harisnyában és csizmában indultam el órára, hónom alatt a nagyfenekű türkizzöld bőrbatyuval, benne az Anatómia, az Elsősegélybűbájok alapjai és a Mérgek és gyógyfüvek című örökzöld művekkel, meg persze a jegyzettömbömmel, meg minden egyéb apró kellékkel, melyek egy női táska rejtelmes belsejét alkotják, úgy mint perui instant sötétségpor, páncélsüveg, gázspray és varázspálca.
Komolyan semmi bajom nem lenne, ha Daniel nem aggódná halálra magát miattam. Egy egész hetet kihagytam csak azért, mert szerinte halálos veszélyben vagyok. Ugyan nem bizonyosodott be ennek az ellenkezője, viszont nem is történt olyan esemény, mely igazolta volna, hogy igen. Tudom, hogy Rodolphus Lestrange veszélyes alak és tudom, hogy ostobaság volt Chamberpotba mennem. Viszont tudom, hogy Daniel csak túlparázza ezt az egészet.
Jó. Nem vallom be, de én is félek. Paranoiás lettem mostanában, és a ködben folyton a hátam mögé nézek. Éjszaka is. Képtelen vagyok aludni, mert folyton az Ő gonosz nevetése hallatszik a fülemben, és amint lehunyom a szemem, az Ő arcát látom magam előtt. Alig van étvágyam, mert egyszerűen képtelen vagyok a szorongástól akár egyetlen falatot is legyűrni a torkomon. Napok óta kávén élek. De ha mindezt kimutatnám vagy túl sokat gondolkoznék rajta, biztos beleőrülnék. Úgy teszek hát, mintha mi sem történt volna: úgy próbálom élni az életem, mintha minden rendben lenne. Mindig ezt csináltam. Egész életemben úgy tettem, mintha minden rendben lenne.
Kijövök a Starbucksból, kezemben az elvitelre kért mandulás espressoval, és úgy döntök, a következő órám előtt még van annyi időm, hogy leüljek a parkban, és átnézzem a következő szeminárium anyagát, vagy esetleg beleolvassak az Elfújta a szélbe. Már kétszáz oldalt elolvastam belőle a héten, de fogalmam sincs a cselekményről, a gondolataim folyton, újra és újra elkalandoznak.
Leülök az egyik padra, megigazítom a sálam, és keresztbe teszem a lábam, hogy előregörnyedhessek, és arcomon feszült figyelemmel próbáljak rájönni, mi is történik a könyvben. Igaz, minden második percben idegesen pillantok körbe, és már arra is összerezzenek, hogy egy galamb száll le a lábam elé.

Csend borul a tájra, ahol a nyüzsgés alapvetően mindennapos. London utcái sosem a nyugalomról vagy a békéről voltak híresek. Itt mindig történt valami. Ezt már a legkisebbek is megtanulják, és ahogy tudják, elfogadják. A végén mindenkit bekebelez ez a világ és el sem tud képzelni mást. A nyüzsgő reggeli forgalom pedig sokakat másra kényszerít, például kerülőutakra, vagy egyszerűen csak egy másik ?talán hosszabb- irányvonal választásra, hogy végül elérjék a céljukat.
Van mégis egy-egy olyan pontja ennek a világnak, ahol inkább a természet adta csend, az a kevéske, amelybe nem kontárkodik bele a technika ördöge, mégis megmaradt. S ilyenkor, kora reggel bizony csak azok sietnek erre, akik útjukat lényegesen lerövidítik, vagy nincs más dolguk, mint sétálni egyet?
Egyáltalán nem szeretem a mugli világ rejtelmeit, sem a fák átható illatát. Persze ez rég másképp volt, de? az mégiscsak rég volt. Most sokkal inkább a csend az, ami ide vonzott, hiszen ez számomra oly ritka luxus egyike, hogy kénytelen kelletlen pont egy koszos mugli belváros kellős közepén tudom kiélvezni. Alapvetően szégyen egy vérbeli Halálfalóra nézve, elvégre én gyilkolom a társadalom eme söpredékét, s most mégis? hagyom hogy a szőke hajú anyuka nyugodtan tolja a babakocsiban alvó gyermekét és gügyögjön neki, mint valami idióta egy állatnak. A látvány viszont semmilyen pozitív érzelmet nem vált ki, bezzeg annál több negatívat. Mégis távozik a nő, mert most lehetősége van rá? de majd egyszer? talán őt is utoléri a végzete. Csak a kérdés az? hogyan?
A lépteim végül lassítom, hisz már javában a Hyde park szívében járok, tehát nincs is hova rohannom. Csak nézem a sétáló embereket, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb, semmint hogy engem észrevegyenek, és ez így is van jól. Mindenki magával van elfoglalva ebben a világban, akárcsak a varázslótársadalom szánalmasan felépített vázában is, ahol a söpredék még az tiszta aranyvérrel is keveredhet, mert mondván egyenlőség, bármit szabad? a mugli ivadékokról nem is beszélve?
A mai szabadnap édes pillanatait a semmittevés kétes árnyában töltve inkább a következő elszánt bosszúlépésem megvalósítására fordítom. Bosszú? bosszú?
Oly különleges ez a szó? oly mámoros hangzású. Főleg ha belegondolok kik azok, akik megfizetnek mindenért. Többek közt egy régi barát, aki elárult és?
A padon ülő lányhoz érve nem kellenek a gondolatba felötlő szavak, mert a címzett, akihez szóltak, megjelent. Ruby? Ruby?
- Nolám? egy régi ismerős? -
Lépek a lány padja mögé. Ő még nem láthatott, de én sosem feledem el őt. Soha? többek közt, mivel a listám élén kap helyet. A kezeim mozdulnak, és veszélyes játékot játszva, mielőtt még megfordulhatna, letakarom a szemeit a két tenyeremmel. Majd közelebb hajolva halkan búgom a fülébe a szavaimat. A hangomról -mert azt eszemben sincs elváltoztatni- könnyűszerrel felismerhet, ha nem felejtett el még eddig...
- Mondd csak? örülsz nekem? Mert én roppant módon? -
Ha kellő mézesmázos stílusban adnám elő mindezt, még hihető is lenne, ám nem ez a célom. A kedvesség megvan, de ott bujkál a rejtett fenyegetettség és még valami? a félelem keltése.
Mert igen, ő mindig is naiv, ártatlan lélek volt? és azt akarom hogy egyszer én magam szolgáltassam az okot? Az okot amitől retteg?

A galambot odébb hessegetve tekintetem fókuszt keresve téblábol a parkban. Kicsivel távolabb egy babakocsit toló nő alakja dereng fel, háttérben a homállyal. Megáll, és lehajol a babához, megcirógatja az arcát, visszateszi a cumit a szájába, megigazítja a takaróját, majd tovább indulnak. Halvány mosoly suhan át sápadt arcomon, miközben őket nézem. Annyira bájos, olyan... természetes. Bár én is ilyen hatalmas lelki nyugalommal tologathatnám a fiamat reggel tízkor a parkban! Annyira nem érzem magam készen erre, hogy az szinte nevetséges. Jelenlegi helyzetemen még egy mókus is nagy rizikót vállalna, ha gondoskodnom kellene róla, legalábbis ezt érzem. Belekortyolok a kávéba, a forró folyadék egy pillanatra elcsitítja a gyomorégést.
Megborzongok. Mintha valaki figyelne, mintha járnának a hátam mögött, de nem! Nem fogok ötödjére is megfordulni, és megnézni, van-e ott valaki! Egyfolytában ezt csinálom, amióta csak leültem...
A következő pillanatban azonban épp megnyugvó gyomrom fájdalmas és kétségbeesett görcsbe rándul a hátam mögött felcsendülő hangtól. Szívem máris a torkomban kezd dobogni, és épp megfordulnék, mikor két kegyetlen, jéghideg kéz tapad szemeimre. Összerezzenek. Azonnal odakapok, megrémít a vakság, kis híján pánikba esem. A könyv tehetetlenül csúszik le ölemből.
Mi? Mit mond? Tudom, ki ez. Pontosan jól tudom, mégis mindent megteszek azért, hogy a csöppet sem játékos ujjakat lefejtsem az arcomról. Ha ezt sikerül megtennem, nyomban hátra fordulok a padon, hogy szembe nézzek...
Evolettel.
Régen nem volt ez így. Régen ez a szembefogósdi csak egymás kedves üdvözlésére szolgált: gyakran osontam a háta mögé a Nagyteremben és ő is meglepett néha egy-egy óra előtt, miközben magányosan üldögéltem az első padok valamelyikében valami könyv fölé görnyedve. A szívem olyankor is mindig bukfencezett egyet, de ez az érzés egészen más, mint akkor. Evolet megváltozott, a hónapok pedig elteltek anélkül, hogy kerestem volna, vagy ő keresett volna engem. Én pedig nem bántam, sőt, talán még örültem is neki, hogy ennyivel megúszom.
- Eve! Halálra ijesztettél!
Tekintetem szaporán végigfut a lányon. Oldódik bennem kicsit a görcs, bár hatalmasra nyílt szemeimet képtelen vagyok levenni egykorvolt legjobb és egyetlen barátnőmről. Megváltozott. Arcán eddig folyton ott ült egy szomorú és ábrándos mosoly, most azonban ez... Eltűnt. Ülve maradok, bár tétovázom, hogy felálljak-e, de nem tudom, csak rám akart-e köszönni, vagy marad is?
Nem fogok pattogni most a kedvéért. Elégszer tettem már eddig is.

Az örömtől megremeg a gyomrom. Mert igen? sikerült. Felemelő élmény látni a másik szemében a rettegést. Azt a parányi kis szikrát, ami tisztán jelzi, hogy fél, aggódik és legszívesebben a világ végére futna pont tőled?
Már értem mire gondolt a Nagyúr, mikor a hatalom erejét emlegette. Mert ezzel tényleg mindent megtehetsz. Mindent.
Mindenkit megvehetsz, mindent megtudhatsz, mindent megoldhatsz és mindent akarhatsz mert mindent meg is kapsz?
A legjobb dolog a földön? amit talán csak egy múl felül?
S arcomon széles, elégedett mosoly terül szét, meg sem próbálva titkolni az elégedettségem, mert ugyan minek? Hagy lássa csak rajtam a drága barátnőm, mennyire kiélvezem a pillanatot? a pillanat minden egyes részletét.
Ám ez sem tarthat örökké, s így az ujjaim lágyan hullnak le a szeme elől, miközben ő ijedten pislog rám, mint egy felsőbbrendű lényre akitől mindene függ... leginkább az élete. Azok az őszinte szemek... Eszembe jut, hogy ő Ruby? a barátnőm? aztán meg az is, hogy mit vágott a fejemhez, miket mondott, hogyan bántott meg, és már nem érdekelt. Ismét a gyűlölet vett rajtam erőt.
- Még élsz? szóval a látványom nem elég a halálodhoz. ?
Vetem oda közönyösen, s a kezeim a pad tetejére kulcsolódnak, hogy nekidőlve pár perc alatt felmérjem a másik vonásait, és a kevéske idő változását. Ám egyenlőre csak a félelmet olvasom le róla.
- Úgy tűnik nem örülsz a viszontlátásomnak? -
Csöppet sem kedvesen vetem ezt a szemére, miközben végül csak ellépek a padtól hogy megkerüljem azt, s így a lány mellé kerüljek. Ám nem teszek semmi támadó jellegű dolgot, mindössze egy percig mélyen a szemébe nézek, s a tekintetem ugyan nem ígér semmi jót, a szavak mégsem adnak táptalajt minderre. Pusztán a labilis kis lelked az, na meg a vad fantáziád, amely ezt biztosítja, már ha maradéktalanul tudsz bízni mindebben.
Én pedig egyetlen elegáns és könnyed mozdulattal ülök le az immár teljesen üres padra, úgy hogy épp marad még egy hely, még annyi is, hogy ha kell elhúzódjon messzire egy bizonyos értelemben. Viszont akár így, akár úgy az egyik lábam keresztbe rakom, rá sem pillantva a tájat fürkészem, mintha épp ott lenne valami roppant érdekes, de persze nincs...
- Na mesélj már? mi történt veled? ?
A nemtörődöm hangsúly mintha barátságos kérdést is takarna, talán mert az is, és mert tényleg érdekelt mi történt vele, de meglehet, mindez a felszín. A háborgó felszín, amely alatt sötét mélység lapul. S ezzel az egyetlen kérdéssel, azaz követeléssel nem engedem útjára, egyszerűen magamhoz láncolom?

Ó, azt a tudálékos mindenit! Eve mindig ilyen volt, mindig mindent jobban tudott, legalábbis így hiszi.
De most is miért a negatívumok jutnak eszembe? Hisz... Azon kívül, hogy a hideg kiráz a tekintetétől, ez igazából nem más, mint egy régi barátnőm... Talán ideje rendeznünk a viszonyunkat? Talán ezért jött ide? Mondjuk eléggé valószínűtlen, hogy miattam kereste volna fel a Hyde parkot pont ma, pont tízkor. Főleg, mivel nem tudhatta, hogy minden hétfőn reggel itt szoktam kávézni.
Bár...
Nem, nem fog előtörni most a paranoiám. Bár igazából miért is ne... Az utolsó beszélgetésünkben Evolet kijelentette, hogy inkább tölti az idejét egy Halálfaló társaságában, mint egy olyan köpönyegforgató és hazug ember mellett, mint én. És igazából ennek a barátságnak a viharos vége ezért nem kavart fel annyira, mint gondoltam, hogy fel fog kavarni, ha egyszer véget ér: mert a fejemhez vágott vádak nem voltak igazak.
Ezen merengek, miközben idegenkedve és hitetlenül nézem a mellém huppanó Evoletet. Vajon még mindig úgy gondolja, mint akkor? Vagy rájött már, mekkora bakot lőtt? Mi történt vele, és miért ilyen furcsa?
Ilyen... Aljasul apatikus...
Aprót sóhajtok, és végül elfordítom róla a tekintetem - eddig talán már-már idegesítően meredtem rá, nem is tudom, lehet, hogy mintha semmi közöm nem lenne hozzá, és roppantul megdöbbentett volna, hogy egy vadidegen szóba elegyedik velem.
- Velem nincs semmi. Te szívódtál fel - jegyzem meg célzatosan, hűvösen.
Nincs mitől félnem...
Ugye?
Ez csak...
Eve...
Miért ne mondhatnám ki, ha bánt valami? Hát mégis ki ő?!
Nem félek tőle. És nem fogok úgy táncolni, ahogy ő fütyül. Többé már nem.

Nekem esik, csupán mindössze annyival, hogy kijelenti ?én szívódtam fel?. Kösz Ruby, tényleg ilyen egy igazi barát. Nem elég hogy becsap, hazudik éveken át, ámítja a fejed minden hülyeséggel, amiben talán ő hisz, de aminek semmi értelme nincsen, még ráadásul ez a fogadtatás amely vár. Igazán? remek. Csöppet nagyon elkedvtelenedek. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Igen, legszívesebben kikaparnám a szemét. Itt és most, akár ennyi koszos proli mugli szeme láttára. Mert miért ne? Halálfaló lévén éppenséggel megtehetném. Talán a Nagyúr szemet is hunyna az ügy fölött, hiszem személyes a dolog, nem zavarja ez a küldetést. Ám? mégse visz rá a lélek. Nem is tudom igazán miért. Félek, hogy ez a gyengeség talán nem normális, talán már életveszélyes rám nézve, s sokkal többet árt nekem semmint Rubynak. Hisz ő mindig is az érzékeny kis lelkéről volt híres. Csakhogy ő sose szenvedett annyit, amennyit én. Nem látta az apját meghalni, nem vesztette el öt évesen az anyját. Nem került ostoba szerencsétlen idióta rokonokhoz, akik mellett örült ha némi magány jut neki, elvégre a csend nagyobb barátja volt mint bármi más. Nem. Neki ilyen nem volt, mert leginkább ez az én életem. De azért megérthetne. Ennyit megtehetne.

Mégse tette. Helyette csak az élet ?jó? oldalát mutatta meg, vagyis próbálta megmutatni. Míg ki nem derült az igazság. Na ja. S most, miután én beolvastam neki, s mikor ő mindent tagadott, azután még rajtam vezeti le a? sok éves sérelmét? Ugyan, ez szánalmas. Ha valakinek, hát nekem lehet jogom még mindig őrjöngeni, dühöngeni, haragudni. S a bosszúság ki is ül az arcomra teljesen leplezetlenül. A szemrehányó tekintet pedig amivel végignézem egykor volt legjobb barátnőm, kihagyhatatlan a részemről. Hogy ő utál-e nem érdekel. Én tudom mit érzek. De a kérdésre válaszolnom kell. Vagyis, kérdés volt ez? Inkább afféle elharapott mondat, aminek a végét régebben én egészítettem ki, de mára? most már nem tudom megtenni. Egyszerűen nem megy. Talán mert régen kihalt bennem valami? valami, ami hozzá kötött. S az én elmém, akárcsak a szívem, lezárult előtte, örökre. Mára csak egy fűz hozzá, ez pedig a bevégezetlen harag, amely várja a kellő pillanatot, mikor lesújthat rá. S a percek egyre peregnek?
- Elmentem, mert így láttam jónak azok után ami történt?-
A sötét megjegyzés mintegy válasz az övére. Bár nem akarok magyarázkodni, mégis talán annak hatnak a szavak. S egy lesajnáló pillantás után folytatom is, pedig mindezt tudnia kellett volna.
- De ha akarod, megint elmegyek. Már megszoktam, hogy senkire se lehet számítani. ?
Igen Ruby, még rád se? Ezt nem teszem hozzá. De a tekintetem, az arcom, mindenem ezt sugározza. Újra csalódnom kell? Tényleg megtörténik megint? Mit bizonyít ez ha nem az én igazam? Még szép? engedd magadhoz közel a barátokat? -akik ellenséggé válnak- és az ellenségeket pedig még annál is közelebb?

Remek. Nem kapok mást, csak egy utálkozó pillantást, amitől úgy érzem magam, mintha egy utolsó tömeggyilkos állat lennék. Pedig az imént még esküszöm, úgy éreztem, neki van miért szégyenkeznie, de ez a fagyos pillantás... Felborzolja az idegeimet. Visszapörgetem a fejemben az eseményeket, azt keresve, hol hibáztam, de nem én tehetek a történtekről! Eve megváltozott, és nagyon nem jó irányban. Figyelmeztettem, de ő nem hallgatott rám. Ennyi történt!
De könyörgöm, mi egy barát feladata, ha nem az, hogy szóljon, ha hülyeségre készülsz?!
Eve ezt úgy tűnik, nem így gondolta. Hát persze. Eve és a kis világa... Ahol mindig Eve-nek van igaza. Soha nem lehet semmit megmagyarázni neki. De ha neki így jó, éldegéljen csak így.
Igazából az bosszant, hogy azt hiszi, neki van igaza, és elmagyarázhatnám, hogy nem, de már akkor is rongyosra téptem a számat. Minden szó felesleges, tényleg. Ismerem.
Bár kérdés, hogy ezt kijelenthetem-e még egyáltalán. Helyesebb azt mondani: ismertem.
A szavai fájnak. Igazán. Nem értem, miért engem hibáztat! Legalább azt ismerné be, hogy igazam volt, a fenébe is! Mert igazam volt. Valamennyire biztosan. Nem tudom, mi történt vele az elmúlt kb egy évben. Marhára kíváncsi lennék rá, mert úgy látom, leginkább csak a sebeit nyalogatta, és ezért még mindig ugyan olyan keserű a szájíze, ha nem keserűbb, mint akkor volt.
Az utolsó megjegyzésén viszont mélységesen felháborodom.
- Mi az, hogy nem lehet rám számítani?! - pattanok fel a padról, de magam is meglepem ezen a heves reakción. Fájó pontra tapintott, a húgom is mindig ezt vágta a fejemhez még gyerekkoromban. Egyszer hagytam csak el, egyetlen egyszer, de ez az apró hiba az egész életem végigkísérti, úgy tűnik. - Hogy mondhatod ezt? Mikor nem álltam melletted?! Ott voltam, mikor szükséged volt rám, mindig meghallgattalak! Veled virrasztottam, mikor napokig nem tudtál aludni a rémálmok miatt, és... Te jó ég, Eve, nem hiszem el, hogy fel kell ezeket emlegetnem neked! Mindig melletted álltam, mindig! És szóltam, ha hülyeséget akartál csinálni, mert egy barátnak ez a dolga! A legutóbbi terved pedig, már ne is haragudj, több volt, mint ostobaság!
Megállok, hogy levegőt vegyek, és kisimítom a hajam az arcomból, miközben a szemem le se veszem róla. A szívem a torkomban dobog.
Szent ég, ennyire még sose álltam ki magamért, pláne nem vele szemben. Talán kimerült vagyok a Lestrange-tól való rettegéstől, és ezért mondok ki olyan dolgokat, amiket egyébként nem tennék, vagy egyszerűen csak nincs már annyi türelmem, vagy már felgyülemlett benne a sok sérelem, és ki kellett adnom magamból... nem tudom. Csak azt, hogy épp farkasszemet nézek a hajdanvolt legjobb barátnőmmel, és épp fogalmam sincs, mi lesz a következő lépés.
Ó, bárcsak odaléphetnék, átölelhetném, és minden el lenne felejtve... Annyira hiányzik...

A szél neszezését hallgatva eljutnak hozzám a szőkeség szavai is. Azok a vádló szavak, amelyekkel magát menti. Mert ő nem tett semmit? hát persze! Nem tett semmit. Semmi rosszat. Örülök, hogy ő nyugodtan tud élni ebben a tudatban, az ő? felhőtlen kis világában.
Én tudom, mit érzek. Én tudom, mi történt.
Semmi sem szorul magyarázatra. Semmi. Így szánalmasnak hat Ruby kifakadása. S inkább nem is reagálom le. Minek? Nem pazarlom feleslegesen kora reggel az energiámat. Amúgy sem vettem meg a kávét, amelyet beígértem magamnak. Na majd pótolom ezt az aprócska hiányosságot. Talán abban az esetben felpattantam volna és elordítottam volna Rubynak a véleményem, ha koffeinbomba csörgedezik az ereimben. Na de így? Nem szenvedek? átkapcsolok az önmagamat kímélő funkcióra.
Ahogyan a szél felélénkül, s a fák levelei halk dallamot szolgáltatnak a kora reggel erre tébláboló pár embernek, úgy fújja előre pár kósza hajtincsemet, amelyek lágyan csiklandozni kezdik az arcomat. Ám nem rohanok a helyükre tenni őket. Így is látok. Rubyt tökéletesen látom és nekem ennyi bőven elég. S gúnyos mosollyal arcomon figyelem, ahogyan ácsorog ott a padtól pár lépésnyire, mint egy rakás szerencsétlenség. Ugyanis a szavaimra úgy pattant fel, mint akit űznek. És ez némi elégedettséggel tölt el. Na valljuk be, nem kevéssel.
- Ugyan Ruby, ne add az ártatlant. A mindig erős túlzás a részedről? -
S a kulcsszót, melyet a barátnőm is használt, jól megnyomom, miközben ismét előre tekintek. Ha nem nézel a másik szemébe, valahogyan könnyebb hazudni. Mert most bizony, hazudni is kell. Hiába Ruby drága, ilyen az élet. És mindeközben kecsesen cserélem meg a lábaimat, hogy most a bal legyen alul a jobb pedig felül keresztbe téve. Majd miután a kezem végigsiklik a fekete kabátom rakoncátlan ráncain, ismét hátradőlök a pad támlájának, s mindkét könyököm a pad faanyagán talál némi pihenésre, miközben én inkább Ruby helyett az utat vagyis pontosabban a nagy semmit szemlélem.
- De amúgy sem a múlt felhánytorgatása miatt jöttem. ?
Közlöm fagyosan. Ez a stílus leplez minden észrevehető és észrevehetetlen hiányosságot. Tapasztalat, jó pár embernél bevált. A kérdés csak az, Ruby Wakefield beveszi-e? Több mint valószínű igen, hisz meggyőző tudok lenni, s az átejtésben van már némi ?azaz sok- tapasztalatom. Csakhogy annyi a bökkenő, hogy Ruby nem bízik bennem, csak úgy, mint én se benne. Vajon ez mennyiben gátol minket? S mennyiben segíti meg őt?

Nézem, várom, hogy válaszoljon valamit, hogy szólaljon már meg vagy csak pofozzon fel, esküszöm még annak is örülnék. De nem, ő csak ül, arcán azzal a porcelánbabát idéző üres és sztoikus lekicsinyléssel, és pislog rám. Úgy ver a szívem, mint egy gyorsvonat kerekei, sose kiabáltam még vele, soha, és kezdem is megbánni.
A szél undokul tép bele mindkettőnk hajába, a jelenetnek kellő drámaiságot adva, és kezd elegem lenni ebből az egészből. Mire várunk? Mégis mi a fenéért ácsorgok még itt ha szóba se hajlandó állni velem?! Persze ő mindig is ilyen volt. Ha valami olyat mondtam, ami nem tetszett neki, addig duzzogott, amíg bocsánatot nem kértem, és azt nem mondtam, igaza van. Egész életemben körülötte ugráltam és istenítettem, mert szegény megnyomorított gyermeklelkem olyan hálás volt neki a jól adagolt törődéséért, mint soha senkinek ezen a szerencsétlen világon. Én emlékszem. Mindenre emlékszem.
Talán a szél fújta oda, vagy eddig is ott volt, csak eltakarta az egyik hullámzó hajtincse? Egy gúnyos mosolyt veszek észre vértelen ajkain, és kisvártatva meg is szólal.
És fáj. Mintha jégcsapot döfnének a mellkasomba, egyenesen a szívembe, a csontig hatoló hideg pedig onnan terjed el bennem, mint egy gyenge, de lassan ölő méreg. Összetört, egyetlen undok mondattal. Az a legrosszabb, hogy tudom, hogy igaza van. Nem voltam mellette, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, amikor hetedév végén előjött ezzel a Halálfaló-dologgal, és nem voltam mellette az évek alatt sem soha, hiszen sose engedett igazán közel magához. Láttam, hogy szenved, de fogalmam sem volt az okáról mert nem bízott meg bennem. Igazság szerint szerintem senkiben sem bízott és én még kivételes helyzetben voltam, hisz néha válaszolt nekem, ha a családjáról kérdeztem. Igaz, alig egy-egy szót. Bár most átfut az agyamon, hogy lehet, az is mind csak hazugság volt.
Mint ahogy ez az egész, amit én barátságnak neveztem.
- Hazugság - mondom, és könnyek szöknek a szemembe. Igazából nem most kerültek oda, de csak most veszem őket észre. Mondott valamit? Kit érdekel? Úgyis olyan ocsmány és szenvtelen hangon mondta hogy a vér is megfagy tőle az ereimben. - Legalább ne csinálj úgy, mintha nem érdekelne! Vagy ha nem érdekel akkor minek vagy itt? - emelkedik meg ismét a hangszínem egy picit, de észre se veszem. Kezemmel türelmetlenül letörlöm az egyik legördülő könnypatakot az arcomról.
- És hol voltál az elmúlt egy évben? - Csak úgy záporoznak rá a kérdéseim. Normális esetben én is kimért és nyugodt tudtam volna maradni, de napok óta nem alszom rendesen, fáradt vagyok és idegileg teljesen kimerült, és az életemből így a vizsgaidőszakom előtt pont hogy ez a lelki terror hiányzott még a részéről. De persze rúgjon csak belém, úgyis egész életemben mindenki ezt csinálta velem. Kivétel nélkül.

Finoman húzom össze magamon a kabátomat, s tekintek a lányra, aki? nincs is olyan messze tőlem mindössze csak pár méterre, amit pár egyszerű és könnyed lépéssel át lehetne hidalni,  de mégis, mert hiába itt van, a lelke és az én lelkem között egy örökkévalóságnak tűnő szakadék tátong. Amit? valljuk be, mi, ő is és én is meghúztunk. Olyan ez, mint egy nagy földrengés után a világ. Döbbent, kietlen, s csak pár dolog uralkodik a régvolt életből mintegy mutatóul, hogy ilyen is létezett egykor, régen, épp itt. S bizony tudom, nehezen fog működni minden. Tudtam ezt már akkor is, mikor eldöntöttem, mit teszek. Tudatosodott bennem, mikor a Nagyúr szolgái közé kerültem. S most? most még inkább. Sajnálom? egyáltalán sajnáltam valaha is, amit elvesztettem ezzel? Talán. De vesztettem el egyáltalán bármit is?
Ruby szeméből azt olvasom ki, igen, nagyon is sokat. De valahol belül rég üresség él már a hajdani bohém énem helyén. Olyan lettem talán, mint egy gép, aki végzi a dolgát. Mert én végzem, amit rám mérnek, de? így is több sikerem van, mint más esetben elmondhatnám. És? a vér kötelez. A vér? a vér mindig kötelez. Igen, a vér?
Egy pillanat erejéig elfordítom a tekintetem a könnyező barátnőmről, lehajtom a fejem és lehunyom a szemem. Utálom, ha valaki sír. Tudhatná. Tudnia kellene. Én? mindig is ilyen voltam. A könny a gyengeség jele. Egyszerűen nyílt árulása a szívednek, mert közhírré teszi, nem bírsz megküzdeni az érzésekkel és mindössze egy vagy a gyengék közül. De a gyengék elhullanak, mindig, mindenhol.
Dühít ez a szipogós stílus, de tudom, őszinte. Ez volt mindig is a baj Rubyval, azaz korábban épp hogy nem láttam ezt. Őszintének adta ki magát. De vajon az volt-e? Most viszont, ennyi év után miért könnyezne meg? Pont engem? Nincs oka rá, hacsak? hacsak nem komolyan gondolja, amit mondott. Azt hiszi, hazudok. Ez?
A kezem ökölbe szorul a hirtelen támadt dühtől. De az önkontroll, ami oly régóta bennem él már és a rutin elnyomja a puszta ösztönt. Na igen, ennyivel is több vagyok. Sokkal több, mint bárki gondolná.
Felállok. Kecsesen, lassan, nem sietem el a dolgot. Minek is rohanni? Már az ujjaim is lazán érintik a kabátom oldalának anyagát, nyoma sincs az ezelőtti pár perces? néma kitörésnek. Mindössze csak a szemeimben villan meg még most is valami? valami, ami eddig még nem volt ott. Igen, a tapasztalat, az eltanult fortélyok? a ravaszság. Jön, aminek jönnie kell. S valahol belül egyik énem akarja is, míg a másik undorodik. De megteszem, meg én mert hasznot hoz. Sokat.
- Nem számít hol voltam. -
Suttogom csendesen, miközben lassan szépen lépek előre s minden lépésnél kiejtek egy egy mondatot. Elkezdtem építeni a híd egyik felét. Vajon Ruby mit tesz a túlvégen?
- Nem számít mit tettem. -
Ismét egy lépés, s cseresznyeszín ajkaim halovány mosolyra húzódnak, egy icipicit? de ez se igazi mosoly. Hamiskás, bár ugyanakkor megtévesztő.
- Nem számít mi történt. -
Már közvetlen előtte vagyok, látom a csillogó kis sós cseppeket az arcán, meg tudnám számolni őket. Látom a nap játékát az aranyszín hajtincseken, s könnyeden érinthetném meg őket. De nem teszem. Még nem.
- Itt vagyok, Ruby, itt. És itt is maradok? ígérem. -
Kimondtam. Megtettem, amit sosem lett volna szabad. Újra becsapom, tudom, tudom és fáj nagyon fáj, de? muszáj, muszáj az én életem, az én jövőm miatt. Egyikünk se lehet nyertes, mindketten veszítünk, de ő csak a bizalmát bennem, talán a hitét is, én viszont többet, csakis többet. Így még a másik részemen eluralkodó ?undorszerű-izét? is leküzdöm, s széttárom a kezeim, hogy finoman, óvatosan, minden ártó szándék nélkül megölelhessem Rubyt. S több mint valószínű ez sikerülni is fog, hisz ez azért nem várt fordulat lehet a másiknak. Nekem viszont? egy jól kigondolt terv része mindössze? S ajkaim gonosz kis mosolyra húzódnak, miközben Ruby haja csiklandozza az halványrózsaszín arcomat.

Nem néz rám. Már megint nem néz rám. Igazából nem lepődöm meg, hisz pontosan azt kapom, amit vártam. SEMMIT. Nem gyakran sírtam előtte, mert olyankor mindig türelmetlen lett és ideges. Mintha az én hibám lenne, hogy a világ kegyetlen. Mintha én tehetnék róla, hogy sírnom kell. Ahelyett, hogy megvigasztalt volna, mindig csak elküldött, csak azért, mert utálja, ha valaki sír.
Kezdem úgy érezni, hogy egyre inkább csak az én felfújt, rózsaszín kis álmom volt, hogy én valaha is a szívbéli jó barátnőmnek tekintettem Evoletet. És ez elszomorít. De persze mit hittem? Mégis mi a fenét hittem?...
Feláll, a könnyfátyolon keresztül minden egyes mozdulatát látom. Kicsit torzan, kicsit groteszkül, de tesz felém egy lépést. A szívem súlyosan dobban egyet, szinte fáj. Mi következik most? Felpofoz? Ellök? Megátkoz? Némán várom, hogy lesújtson rám haragjával. Tudom, hogy dühös. Amikor így ökölbe szorul a keze, mindig dühös, de már nem érdekel. A dühe, ugyanúgy, mint a gyűlölete, immár nem rendít meg. Elvesztettem. Örökre.
Legalábbis így gondolom, egészen addig amíg meg nem szólal. Meglepnek a szavak, meglep a hangja, és a közeledése is. De várok. Ki tudja... Ki tudja, mit tervez. Nem bízom benne. Én már nem ismerem ezt a lányt.
Hazugságokat mond nekem, és én elhiszem, pedig minden egyes porcikám tiltakozik ellene. A mosolyrándulás az arcán: a csábító mosolya. A hangszín: a kígyó hangszíne. Tudom, hogy az ember csak akkor lehet meggyőző, ha őszinte, Eve pedig most nem az. De azt is tudom, hogy az ember azt hiszi el, amit el akar hinni. Sajnos. Én pedig mindig is naiv voltam és megbocsátó. Képtelen vagyok bárkire is haragudni, mert biztos oka van annak, hogy ezt mondja. Lehet, hogy tényleg helyre akarja ezt hozni, csak nem tudja, hogy lásson hozzá. Az pedig, hogy vészjelzők harangoznak bennem, csak a Lestrange miatti paranoiám miatt van. Biztosan.
Megteszi az utolsó lépést. És kitárja a karjait. Átölel.
De én képtelen vagyok visszaölelni. Csak állok ott, és legszívesebben üvöltenék a szégyentől, amit Eve helyett érzek, amiért képes kimondani ezeket az undorítóan hazug szavakat.
De nem taszítom el. Sose lennék képes rá. Hosszú itő telik el, mire végül sután felemelem a kezem, és alig érezhetően Eve hajára simítom. Nem vonom közelebb és nem zárom szoros ölelésbe.
Én így képtelen vagyok hazudni.
Talán elenged... talán nem. Sok mindent mondott, de azt, amit hallani akartam, igazából nem. Azt az ócska kis "ígérem"-et bekeretezhetném és kirakhatnám a falra, de semmi másra nem jó immár.
Ez a dolog tönkre ment, végleg, és én elvesztettem őt. Örökre. 
- Mennem kell, Eve. Órám lesz - szólalok meg végül, szinte semleges hangon. Hogy hogy vagyok képes rá, nem tudom.

Eltelik egy pillanat, majd egyre több és több, s szinte már nem is érzékelem az idő múlását. Olyan ez, mintha megállt volna az egész, minden élet, még a szél se rebben. Mint egy mesében, ami sose válik valóra. Csakis Ruby van, s tudom, ő nem vesz részt a körülöttünk lévő világ néma csendjében, mert mindössze halkan sóhajt fel, szinte már-már bágyadt megadással. Ez azonban se nem szélesíti, se nem lohasztja le a mosolyom, azt a halovány elégedettség szikráját, amely kiült az arcomra, s amelyet a másik nem láthat csak azért, mert nem látja még az arcomat. De épp elég ennyi bizonyíték nekem, s az a tudat, nem ellenkezik, s bár tény, nem rohan, hogy megöleljen, de nem is ellenzi azt olyan ellenszenvesen, mint ahogyan azt képzeltem, s mint ahogy az én egyik részem teszi is. Nem, mintha ez Rubynak teljesen zsigerből jönne. Ez a némileg távolságtartó-fagyos stílus, de ugyanakkor nem olyan tökéletes a hatás, amelyet el akar érni. Hogy miért? Mert nem hagyom. Tudom, hogy megleptem ezzel a gesztusommal. Tudom, hogy nem számított rá. És abban is biztos vagyok, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Csakhogy ismerem már annyira, hogy a múltban történtek után még önmagának se meri bevallani. Ez pedig? megint mosolyogtató.
Viszont mikor a keze végül mégiscsak megadóan ölel át némi meglepettség vesz erőt rajtam. Nem gondoltam, hogy ?megadja? magát, méghozzá ilyen könnyen és gyorsan. Az sosem volt az ő stílusa, s tekintve a múltat, bennem alapvetően nem bízik, amit nem is csodálok. Ámde, mégiscsak elfogad, ha mást nem is, hát azt a puszta tényt, hogy újra visszatértem az életébe. Lehet ez még a régi énje, aki most ölel, az aki szeretett? Vagy csak reflexszerű válaszreakció az én viselkedésemre?
Nem akarom tudni a választ, mert félek a csalódástól. S bár nem kellene ilyenekkel foglalkoznom mégis bennem van. A gyomrom görcsbe rándul s ez még inkább erősödik, mikor a barátnőm lassan de határozottan kibontakozik az ölelésből. A mosoly lehervad az arcomról, a komolyság lesz úrrá rajtam. Kezeim megadóan engedik el, s hullnak le az oldalam mellé, míg tekintetemmel a másik arcát fürkészem. A zavart tekintetet, a hátrálást, és a szavakat fogadja be az elmém, amelyek valami fontos dologról papolnak. Egy fontos dologról. Hát persze. Már nem én vagyok a fontos. Soha többé nem leszek. És magamnak köszönhetem. S valahogy csendesen erőt vesz a bensőmben egy érzés, egy olyan érzés, amelyet eddig nem ismertem s nem is tudok névvel illetni. Hiányolnám? Tényleg sajnálnám a dolgot? .
Érdekes, hogy úgy érzem valahol mélyen belül, hogy igen.
- Órád lesz? - bólintok óvatosan Ruby szavaira, s mindabból ezt az egyet emelem ki. Hogy érezze, hogy fáj. Hogy érezze? Idegesít, zavar, frusztrál ez az egész. Mit érdekel engem ő? És a hülye órái? Nekem ezerszer jobb dolgom van? Mégis sajnálom őt és a hozzám képest nyomorúságosnak mondható életét. Leginkább azért, mert ő mégiscsak többet érdemelne. Valahogy megpróbálnám helyre hozni a dolgokat, talán épp emiatt is történt a mai beszélgetés, noha nem ezzel a céllal jöttem ide, de? ha ő nem hajlik rá, mit tehetnék?
- Persze menj csak. Fontos is az. Fontosabb, mint bárki más? Látod? Egyszerűbb otthagyni a másikat? Menj csak, menj! ?
S arcomon szomorkás mosoly suhan át. Kivételesen a tekintetem is ezt tükrözi. Kezeim pedig lemondóan intenek, amolyan hagyd a fenébe jelleggel s egyben elküldő mozdulattal, hogy menjen csak a dolgára. Ezzel pedig lezártnak tekinthető a beszélgetés, legalábbis a rám eső rész tekintve. Így választ sem várva fordítok neki hátat, s lassan indulok el, miközben a kezeim szorosabbra fűzik magamon a kabátot. Milyen meglepő, már a világ se olyan csöndes? még a szél is feléledt, s halk dallamot fütyülve suhan tova a fák alatti csöndben

[Craig]

Craig

Fejemen fülhallgató, a megbuherált mugli mp3  a lila kis kantáros miniruhám zsebében lapul, szintén lila magassarkúm csak úgy koppan a murván, amin tánclépésben közlekedem. Nyár van, szünet és dögunalom. Az első kettőt szeretem az unalomért nem rajongok. A kicsi, fullasztó lakásunkból ki kellett törnöm. A parkot választottam. Valami zöld terület a sok beton között. Körülnézek. A meleg miatt nem sok ember lézeng itt. Még a korombeliek sem nagyon. Úgy látszik rajtam kívül mindenki inkább a kevésbé agyvíz forraló hűvöst választotta valahol, valahol nem itt, nem most ahol én vagyok. Ebbe ne menjünk inkább bele...
- Mért nem csókolózol velem? Mért nem fogod meg a mellem? Mért nem, nem, nem, nem, nem, nem? - kezeim a magasban vannak, majd lecsúsznak a csípőmre majd ismét a magasban csápolok.
Valami nem normális csaj énekel, de nem számít, imádom ezt a számot. Olyan...eszement. Olyan mint én. Még a szemem is lehunyom annyira belemerülök a dalolásba. Kieresztem a hangomat, ami annyira nem rossz, de nem is üti mondjuk Tina Turner szintjét.
- Pápápááá-rápápárá. - miközben haladok kicsiket rúgok a lábaimmal előre.
A karjaimat akár a malomlapátjait úgy mozgatom előre, hátra. Mint ha nem is 17 lennék, hanem csak 7. Engem ez nem zavar, akit meg igen, majd kikerül. Már ha tud. Vagy képes rá. És itt most nem arra gondolok, hogy ellenállhatatlan vagyok, hanem arra, hogy a lábaim összeakadnak, a szemem sem egészen van nyitva, noha ez nem ártana. Hopp-hopp...éppen. Csak egy hajszálon múlt hogy nem estem el.
- Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám! - tovább nyomom a szöveget, teli torokból, közben szökdécselek és élvezem az életet.
A park sűrűjében járok már, itt akad árnyékos platz is és még kevesebb bámész pillantás. Ugye, az előbb megúsztam egy eltaknyolást. Nem lehet a végtelenségig kihasználni a mákomat. Elér a végzetem. Egy vakmerő figura, egy rossz lépés és zúgok, de nem is akárhogy hanem a tőlem kábé négy lépéssel előrébb állót is rántom magammal. Kezeim görcsösen kapaszkodnak bele a vállaiba és már tarolom is el.
Áúú. Egy nagy áúú a térdeimbe álló murva miatt. Egyébként puhára estem. Akkor vázoljuk a helyzetet. Bonnie táncizik, Bonnie figyelmetlen, rosszul lép, elvágódik és magával rántja az első útjába akadót. S most a combján ülök egy idegen pasasnak, kezeimmel a vállán támaszkodva és az egyetlen reakció amit produkálni bírok, az az éktelen kacagás. A helyzet olyan kínos, hogy már jó.
- Én... - fogalmam sincs mit akarok kinyögni, noha elég világos lenne, hogy egy "Elnézést" nem ártana kiköhögni.
Vagy legalább lemászni a másikról. Csak...csak éppen egész jó itt. Meg annyira elkap a röhögőgörcs - csak amolyan nőiesen - hogy moccanni sem tudok, csak ott rázkódok a másik fölött, eszelősen nevetve.
- Öhm...én... - komolyan mint valami reatrdált.
Sebaj, fő a jókedv. Aztán csak remélem hogy az alattam lévő nálam kicsit jobban a helyzet magaslatán áll.

Egy órával korábban egy közeli kávézóban: (érkezés a parkba)

Kócos barna alak üldögél az egyik Hyde Park közelébe lévő kis utca (Halton st.) egyik eldugott kávézójában. Az orra előtt az asztallapon egy hatalmas bögre Latte gőzölög, de a srác hozzá sem nyúl. Inkább cigaretta füstbe burkolózik, és az asztallapot bámulja. Lassan mindkét kezével beletúr a hajába, és ott is tartja azokat. Meglehetősen elveszettnek, és gondterheltnek látszik. Perceken belül megszólal a bejárati ajtóhoz erősített csengettyű jelezvén ezzel újabb vendég érkeztét. Egy kék fekete csíkos pulóvert viselő farmernadrágos tornacipős fickó érkezik. Lassan körbenéz, és köszön. A kócos barna alak fel sem emeli a tekintetét. Az asztala mellé gitártok van támasztva a széke támlájára bőrdzsekit akasztottak. A frissen érkező lassan felméri a helyiséget, és a kócos asztalához sétál. Kérdezés nélkül helyet foglal az asztalnál, majd lekönyököl. Meglehetősen kimért hangon szólal meg.
- Üdv Craigie! Nem hittem volna, hogy tényleg itt találkozunk egyszer.
- Csá Matt! Viszonozza Craig a köszönést feltekintés nélkül. Lassan a másik arcába fújja a füstöt. Az egy egyszerű kézmozdulattal hessegeti el azt, és így folytatja meglehetősen provokatív hangnemben.
- Anyáék mesélték, hogy egyszer csak eltűntél! Úgy látszik véget értek a kis hülye játékaid.
- Tényleg kiraktak a bandából? Végre talán észhez térsz. Sorolta csak sorolta a mélyebbnél mélyebb sebeket feltépő gondolatokat a pulóveres.
- Én is örülök, hogy látlak a zenekarhoz semmi közöd.. hagyjuk ezt.. Tudsz segíteni munkát találni vagy nem..?. mindketten tudjuk, hogy csak ezért vagyok itt ne húzzuk egymás idejét nem vagyok kíváncsi rád.. Magyarázott Craig, és még mindig nem nézett a másikra.
- na na csak ne ilyen sietősen! Azt hiszed a varázsvilágban minden ilyen gyorsan megy? Pláne erre.. Válaszolt a pulóveres.
- Persze honnan is tudnád mi zajlik itt, meg hogy.. mi van a varázsvilággal.. te csak azzal a bugyuta zenekarozással foglalkoztál.. ami ugye már nincs! Tapintott újabb fájó pontra a pulóveres. Craig keze az asztalon ökölbe szorult, és a cigarettája lassan csonkig égett.
- Vagy talán a Burger King-már nem is jó neked milyen munkát szeretnél öcsikém? Feszítette tovább a húrt Craig bátyja Matthew. Ezzel az utóbbival pedig el is szakította azt. Craig fellökte az asztalán gőzölgő kávét, ami lassú komótos cseppekben folyt le a földre. Aztán előre lendült, és megragadta a bátyja pulóverét, és magához rántott testvérét az asztal fölött.
- Szarakodj mással Mattie, te kispályás.. díszvarázsló.. Roxfort gyöngye.. Angol majom.. Szórta a sértéseket Craig, aztán köpött is egyet oldalra, A vendégek lassan kezdtek odafigyelni.
- Játszani akarsz Craigie? Kérdezte kihívóan Matthew.
- Csak rajtad áll! Majom! Mondta Craig, és elengedte a bátyját. Craig lassan felegyenesedett a székében kezébe vette a gitárt, és felvette a kabátját. Közben Matthew a kiöntött kávé árát csúsztatta az asztalra. Aztán mindketten körbenéztek a helyiségben. Egy szemvillanás sem telt bele, és pukkanás rázta meg a helyet a székek felborulva maradtak ott utánuk. Mindketten hoppanáltak a holmijukkal együtt semmi nem maradt utánuk csak a rendetlenség. A többi vendég értetlenül bámult. Hamarosan egy közeli sikátorban nézett egymással farkasszemet a két testvér. Craig az arcába lógó hajjal pálcáját előre szegezve feszülten, de slamposan logó bőrkabátban állt. Matthew látszólag kecses, de erőltetett tartásban készült támadni szintén előre szegezett pálcával. Hosszú néma csen következett aztán Matthew szólalt meg.
- Na gyerünk Craigie.. mutass valamit! Unszolta Matt.
- Ne fárassz Matt.. gyenge vagy.. Válaszolt rendkívül flegmán Craig, amire már a másik sem bírta. Pálcasuhogás, és kiáltások következtek. Matt elégé lassú volt, és álprecíz.
- Levicor.. Fejezné be Matt, ha lenne ideje rá.
- Capitulatus..!! Mondja ki Craig unottan, és suhint. Matt pálcája messze elrepül a sikátorban Craig pedig felnevet.
- Csak nem reptetni akartál bátyuskám.. Látom a Roxforban sok új trükköt tanultál! büszke lehetsz magadra! Vigyorog Craig kajánul, míg Matt vörösödik.. Matt lassan összeszedi a pálcáját, és dühösen hoppanál. Utolsó szavi így visszhangzanak.
- Mindig is a család szégyene maradsz Craig! Bármit is teszel ellene! Aztán tovatűnt. A veszekedés után a lelkileg nem valami jó állapotban leledző kócos srác megindult a londoni utcákon át a Hyde Park irányába. Sajnos itt is rájárt a rúd. Mugli múltja ismét a zenekar kísértette. A kirakatokban NME, és Rolling Stone magazinok sorát látta tele a képével, és a bandából való távozásával. Rettentően kiborult, csak futott futott, míg a park csendje körbe nem zárta, néhány megrögzött rajongó lány is üldözte egy darabig, de egy apró konfúziós bűbájjal sikerült megmenekülnie. Így kezdett hát komoran maga elé bámulva sétálni a csendes parkban, és így futott bele valaki "láthatóan" igazán megkapó jelenségbe. A szó szoros értelmében.

Craig csapzottan gondolataiba merülve kócosan, és flegmán lógó bőrkabáttal járta a parkot, egy meglehetősen nagy napszemüvegben. Pálcája a farzsebében lapult mindenre gondolt most csak nem a varázslásra. Régi családi emlékek, és a zenekarból való "kirakásának" pillanat kísértette. Lógó orral sétált. Így eshetett meg a szinte elkerülhetetlen. Egy pillant leforgása alatt történt az egész. Egy rántás egy bucskázás, és már ott is voltak. A szinte sötét feketeséget sugárzó srác a postpunk napszemüvegében ott hevert a földön rajta a rózsaszín fogtündér csücsült. Kell ennél szürreálisabb egy londoni parkban? Hisz ez itt mindennapos. Persze az ausztrál fiú erről semmit sem tudott, már arról hogy ez itt menyire mindennapos látvány. Na jó azért ne túlozzunk. Csak nehogy valami mugli újságíró járjon a közelben. Hamar címlap story lenne. A bukott rocksztár így akar újra a címlapra kerülni. Szánalmas gondolta végig Craig, mire maga is felfogta a történteket. Tehát ott csücsül rajta ez a rózsaszín viaszos tündér valami meghatározhatatlanul tömény parfümmel, és csak rázkódik a nevetéstől. A helyzet ennél egyértelműbb már nem is lehetne. A fiatalok egyszerűen nem bírtak tovább várni. Ismerjük ebben a korban nehéz megálljt parancsolni az ösztönöknek.. vagy mégsem erről lenne szó.. Az mp3 fülhallgatója az esés közben kihúzódik, és a park csendjét teljes hangerőn töri át a "Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám." Persze Londonról lévén szó ez valami idióta performance is lehetne, de nem az. Craig annyira enervált, hogy se nevetni se megrökönyödni nem tud. Mindössze lassan kiszabadítja a kezeit, és leveszi a napszemüvegét. Lassan szemügyre veszi a zavart lányt aki így már láthatja Craig nedves kék szemeit. Kihúzza a szeméből az elé került tincseket, és szinte kifejezéstelen hangon így szólal meg célozva a bömbölő zenére.
- Ha nem nagy gond itt talán nem tenném.. Céloz ezzel a ruhaletépésre, olyannyira, hogy az időközben a lány válláról lecsúszó vállpántot is visszaigazítja a srác. Közben kénytelen végigvezetni pillantását a szép ívű vállakon.
- A nézést talán vállalom. Mondja, majd vissza húzz a napszemüveget az arcába, és mint aki úszik az árral meg sem próbál felállni. Végül is neki is jó most így. A szám lassan véget ér és új szám jön a lejátszón, ha csak a lány nem állítja le. A gitár a földön hever tőlük pár méterre. Komótosan telik az idő, és kissé kellemetlenné válik a némaság. A srác felismervén a helyzet súlyát összeszedi magát, és holmijait. Felsegíti a lányt, majd elköszön, és beleveszik a park sokaságába. Ennyi volt.