2006.02.04.

Sienna Scrimgeour

A megtört cikesz

„Talán öt múlhatott”.

Visszhangoztak bennem a szavak és teljesen őszintén értelmetlennek tűntek. Mikor érhetett véget a meccs? Délben? Egykor? Teljesen elveszett az időérzékem és meg sem tudtam mondani, hogy az eltelt idő most soknak vagy kevésnek számít. Talán Sienna betoppanása volt a mentőkötél, amit meg kellett ragadjak, hogy kikerüljek ebből az időhurokból és szembenézzek a való világgal. Végignéztem a griffendéles lányon és hirtelen elfogott az érzés, hogy egyedül maradt.

Egészen eddig talán ketten voltunk azok a lányok az évfolyamon, akiknek szinte el volt döntve a sorsa. Amíg rólam mindenki tudta, hogy a profi kviddicsező pályára készülök, úgy nyílt titok volt, hogy a lány az aurori kollégiumra gyúr. Most az előbbiben kételkedem. Vajon ő még mindig auror akar lenni? Ha igen, miért? Mi vonzza pont afelé a veszélyes szakma felé? Mondjuk egészen eddig biztos voltam benne, hogy nem bánnám, ha a következő tíz-húsz évben gurkók csapódnának a csontjaimba.

Csak halkan bólintok arra, hogy miért is van itt, de a repülésnél visszakozok.
- Nem.. köszi.. azt hiszem most egy ideig elég volt ebből... – sóhajtok, de ha rákérdezne, hogy miből is pontosan, nem hiszem hogy tudnék válaszolni. A repülésből? A kviddicsből? A Roxfortból? Full agyfasz az egész. Zsong a fejem a kérdésektől és képtelen vagyok egyre is rákoncentrálni, hogy választ találjak. Ezt neked, Hollóhát, agyasok háza.

A csokibékás ajánlatra megint csak ellenkezem.
- Még azt kéne, hogy O’hara arca vigyorogjon rám – szalad ki a számon – mármint így érted, a meccs után – próbálom menteni a szitut mikor észbe kapok, hogy valószínűleg nem kéne kiteregetnem a gyengélkedőn történteket. Kya bakwaas, még Soffnak sem mondtam el hogy pontosan mi történt.
- De a szekrényemben van pár alkoholos mézsör, bekészítettem, hátha nyerünk... – pedig tudtam, hogy nem fogunk – érdekel?

Kivettem a két üveget. A hűtőbűbájom kicsit túlment a szükségesen a szekrényemben, szóval az üvegek kicsit deresek, de nem fagyottak. Odaadtam Siennának egyet, a magamét meg kibontottam a pad szélével, ahogy McLagen tanította.

Elfog az ostoba gondolat, hogy sokkal többre mentem volna, ha engedek McLagen folyamatos udvarlásának. A srác mindig kedves volt velem és bár alattunk jár eggyel, valahogy mindig egy hangon voltunk. Ha az a dzsinn nem suttog a fülembe... ha nem futok el a bál után... Tényleg minden a Connor iránti érzéseimre vezethető vissza? Vagy csak ürügyet keresek?

Rövid koccintás és mehet a hörpölés. Akkorára sikerült az első korty, hogy az üveg negyede lecsúszott. Lehet nem kéne éhgyomorra innom, de perpillanat nagyon nem érdekel. Shabash, Zafira. Igazán ügyes vagy.

Elfog egy gondolat és habár úgy tűnhet, hogy csak terelni akarom a témát, tényleg érdekel a válasz.
- Sienna... te még mindig auror akarsz lenni, ugye? – kérdezem a lányt – Gondolom a bajnoki lét jót fog mutatni a felvételi lapon – na meg az apja neve, de annyira nem vagyunk jóban, hogy ezt felhozzam.

A Connorral való beszélgetés óta szöget ütött egy gondolat a fejemben. Hogyan lehet, hogy ennyi auror van az iskola területén, éppen engem meg sikerült így betámadni a bál éjszakáján? És még arra is volt ideje a mocsadékoknak, hogy töröljék az emlékeimet. Ennyire inkompetensek lennének az aurorok? Allah jane, Allah tudja... Vagy ennyire az alját küldték a Roxfortba, hogy őrizzék a gyerekeket? Vagy akik csinálták, azok ennyire... bekötöttek? Egy dologban biztos vagyok, a támadás előtt amerikai akcentust hallottam...

2006.02.04.

Sienna Scrimgeour

A megtört cikesz

Százhatvan és százötven. Tíz pont különbség. Szép játéknak is lehetne mondani. Elkaptam a cikeszt, legyőztem Jenkinst. Hogy Connor győzött? Nem érdekel. Hogy vesztett a csapat? Nem érdekel. Csak tartom tenyeremben az aranygolyót, ami kiengedett szárnyait fáradtan hajtja tenyeremben. Bámulom, csak ülök és bámulom. Kicsekkoltam. Nem csak most, de a pályán is. Nem is akartam játszani ma. Nem akartam itt lenni, de nem tehettem meg a többiekkel szemben. De talán jobb is lett volna, ha nem vagyok itt. Ha eltűnök. Ha annyira megsebesítenek a bál után, hogy többé ne tudjak játszani. Legalább lett volna mire fogjam ezt az egészet. Lett volna valami, amire rákenhetem ezt az üres érdektelenséget.

Öt év. Öt éve nem hajt más, csak hogy én legyek a legjobb, a leggyorsabb, a született fogó zseni az iskolában, aki még Potter legendáját is felülmúlja. Elértem a célt. Tavaly győzelemre vittem a csapatot és idén ha nem is állunk rózsásan, eddig minidig elkaptam a cikeszt. Még ma is, amikor nem is akartam játszani. Miért? Miért gyötörtem magamat ennyi éven keresztül? Miért akartam ennyire görcsösen, hogy ez legyen egyenlő az identitásommal? A barna szemek felsejlenek elöttem. Persze a dzsinn már hallgat, de nagyon is jól tudom, hogy miért tettem. Először bizonyítani akartam és elrejteni a gyengeségemet. Aztán pedig le akartam nyűgözni mindenkit, de leginkább őt. Megérte volna?

Szeretek repülni. Tényleg szeretek. Amikor a magasba szállok, ahol már semmi és senki sincs körülöttem, szabadnak érzem magamat. Ott nem én vagyok a pakisztáni lány, nem én vagyok hollóhát fogója, nem vagyok semmi sem, csak Zafira. De akkor mégis mi ez az érzés, ami azt sugalja, hogy ez csak egy könnyű menekülőút? Hogy amíg játszom, amíg csak erre koncentrálok, amíg ez az identitásom, addig máshogy nem sérülhetek. De ez megváltozott egyetlen egy éjszaka alatt. A valóság sebei még mindig ellepik a karomat.

Nem tudom mióta ülhetek itt. A meccsnek már régen vége, a többiek pedig elmentek. Valamikor besötétedett és az öltöző mágikus világítása fellobant, érezve a jelenlétemet. Én pedig nem mozdultam. Soffi azt hiszem itt volt egy darabig, de aztán ő is elment. Csak én maradtam és a megfáradt cikesz, válaszokat és értelmet keresve.

Összetört valami bennem és kár is lenne tagadnom. Az a tűz, ami hajtott eddig mintha tompább lenne, csak akkor éreztem egy pillanatra is a fuvallatát, amikor Connor bevédett a gurkótól. Felhúzott a szánalma és le akartam zárni a játékot, ezért eredtem végül a cikesz nyomába. Persze már hallom is a fülemben a pletykákat, hogy biztos csak Gemmát akartam legyőzni, de erről szó sem volt. Legbelül, az négy évnyi versenyzés alatt tudom jól, hogy nem érdekelt volna, ha ő kapja el a cikeszt. De ha ez sem... akkor mi érdekel?

Valaki benyit az ajtón és kizökkent a gondolataimból. Egy pillanatra megijedek, mert félek, hogy megint Connor akarja játszani a nagy védelmezőt és úgy csinálni, mintha érdekelné, mi van velem. De a zavart félelem elillan, amikor meghallom a másik Roxfortos Bajnok hangját. Ahogy felnézek rá, látom, hogy ő is kviddics-szettben van. Repült volna a pályán? Fel sem tűnt.
- Áh Sienna! Szia – köszöntöm és furcsán cseng a hangom ennyi óra némaság után – Öhm, igazából el sem mentem innen – merengek – mennyi az idő?
A dicséretet egy mosollyal és bólintással megköszönöm, de saját mércémmel mérve tudom, hogy nem igaz. Ha akartam volna sokkal előbb elkapom a tenyeremben heverő cikeszt. De nem akartam és ez a gondolat borzalmasan zavar.
- Repültél? Készülsz a meccsre? – próbálom terelni a témát, mielőtt előjöhetne, hogy mégis miért vagyok még mindig itt, mert nem tudnék rá válaszolni.

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Próbálom elkapni a barna szempárt, de az csak rezzenéstelenül figyel a semmibe, miközben hallgat, és nagy ritkán kilehel egy-egy sóhajt. Feszült? Fáradt? Szánakozik talán? Képtelen vagyok eldönteni, és a hosszú szótlansága csak még bizonytalanabbá tesz engem. Elmondtam neki. Elmondtam történetünk rám eső részét, és habár a nagy paplan és Bajusz Uraság oltalma alatt állok, mégis borzalmasan pörének érzem magamat elötte. Amikor megszólal, szemeim kikerekednek. Vágyom és iszom a szavait, de azok nem napfényt hoznak, nem friss levegőt és nem is védelmező tollal bélelt takarót. Leküldenek ismét a hideg földre és egybeforrnak sebek szabdalta karom fájdalmával.

Már késő… Ez nem… Ez nem szerelem, Zafira..

Szívem dobbanása cseng fülemben. Valóban ennyi lenne? A több évnyi versengés, a macska-egér játék. A dzsinn.. Elkapom tekintetét az arcáról és igyekszem a paplant és a mcsakát bámulni. Nem akarom, hogy megint sírni lásson. Nem akarom, hogy mindazt, amit éreztem pár pillanattal ezelőttig, elfújja mint egy gyertyalángot. De az, hogy ezt kimondja.. azt jelentené, hogy ő is gondolt rá? Talán nemcsak bennem élt a dzsinn, aki folyton folyvást fülembe sugdolózott? Ha egyáltalán felmerült benne, hogy... bár egy könnycsepp kiszalad szememből, elmosolyodom, ránézni még mindig nem tudok.
- Már késő... – ismétlem – azért jó tudni, hogy lett volna időm. – Nyugtázom és kapaszkodok a szavakba, amik bizonyítják, hogy ezt nemcsak én képzeltem. A dzsinn nemcsak engem kísértett. Valahogy, valamikor, Connor O’Hara is arra gondolhatott, hogy szeret.

Hallgatom a szavakat és keresem az értelmüket. Fontosnak tart. Inspirálom. Milyen szép szavak.. vajon ezeket mondja Gemmának is? Különös. Bár háztársak és egy csapatban játszanak, sosem hittem volna, hogy különösebben közel állnak egymáshoz. Ennyit számítana, hogy a kastély ként külön végében lakunk? Ennyire nem tudnék semmit a mindennapjairól hogy még csak fel sem merült bennem, hogy ők ketten..?
A következő mondata kirángat a gondolatokból, és annyira ismerem őt, hogy fel sem fogja, miket mond. Bár előző szavai visszaküldtek a hideg fűre, de hirtelen még talpon vagyok. Izzanak a sebeim ahogy felmerül bennem a pillanat, mielőtt szereztem volna őket. Sárvérűnek neveztek. Ledermedek és pofon vág a realitás. Ez történt volna? Ezért vagyok itt?
- Honnan tudod, hogy miért támadtak rám? – szegezem neki a kérdést és érzem, hogy a beszélgetés Connor és Zafira között lezárult. Tavishnenk viszont van mit mondania O’Harának – tényleg te lennél a legjobb ember, aki megvédi a származásomat? – most már ránézek a mardekárosra, de abban az előző gyengédségnek már csak halványan csillog, pedig hangom nyugodt. – Itt húznád meg a határt? – nem kell felsorolnom az elmúlt évek sérelmeit, amit a hidzsábot viselő lány kapott tőle, tudhatja, hogy mire gondolok – rólam szól ez egyáltalán? – ismét nem mondom ki és Allah a tanúm hogy soha nem is venném számra az édesanyját, de most elbizonytalanodok, hogy miért is van itt és miért érdekli a tragédiám. Csak ürügy kell neki hogy megint összeverhessék egymást azzal az amerikai tahóval?

A nyugalom szétesett. Már idegesítenek az ablakon beszűrődő hangok, a légy ami folyamatosan neki koccan az üvegnek és a javasasszony csörömpölése az üvegcsékkel. Idegesít az oroszlánszag. Ennek tényleg vége lenne?
- Csak hogy tudd: én rántottam pálcát elsőnek. Erre még emlékszem. – szegezem neki – nem kérek a szánalmadból, ha pedig nem rólam szól, ne rajtam keresztül dolgozd fel a veszteséged. – nem vagyok büszke szavaimra és habár nem dühből vagy sértődésből beszélek, érzem, hogy átkokat küldök rá, amelyek elől nehéz kitérni.

Mintha csak a végszóra várt volna, kinyílik a gyengélkedő ajtaja és a mardekár fogója lép be rajta. Pillantást sem vetve felénk suhan végig a termen hogy a nem sokkal mellettem lévő ágyhoz érjen ahol.. az Malachai? Ő mit keres itt? Gemma behúzza függönyt én pedig zavarodottan nézek Conorra. Szemöldököm kérdően felcsúszik homlokomra. Gratulálok, látom tényleg dúl a szerelem....

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Van abban valami kétségbeejtően szomorú, amikor valaki megrázza a fejét arra a kérdésre, hogy jól van-e. Ha pedig az a valaki olyan, aki kedves az ember számára ilyen-olyan indokok miatt az csak még elkeserítőbb. De nem annyira, mint a kérdései. Kérdések ezek igazából? Tényleg nekem szólnak vagy saját magának?

Újra nekidőlők az ágytámlának. Lábaim fel vannak húzva előttem, ölemben Bajusz Uraság én pedig a paplanon keresztül babrálom a plüsst. Mintha az, hogy ráfókuszálok megtartaná a békét. Leveszem a tekintetemet Connorról. Kizárom a kérdését és az oroszlánszagot. Hagyom, hogy a tiszta ágynemű és a friss levegő táncoljon orromban. Hallom a kérdéseit és értem őket, de kihallok valami mást is belőlük, valamit, amiben nem vagyok biztos, hogy a mardekáros fiú érti.

Bumszli, takaró fedte ujjaim hegyével végig követem a macsek varrását. Neki talán ez a plüss csak „aranyos”. Nekem a történetünk egy része.

- Az első próbád előtt majdnem megint szétszakadt – mondom halkan – Rongyosra szorongattam, egészen onnantól kezdve, hogy a serleg kidobta a nevedet. Aztán amikor elértek hozzám a pletykák.. átbújtam minden könyvet. Bestiákról, legendákról... mintha bármit is számított volna. – halvány, fáradt mosoly szalad át az arcomon – Nem tudtam segíteni. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ott vagy egyedül valami olyannal szemben, amiről senki nem tud semmit. – megborzongok, ahogy rémálmaim képei elém úsznak – De aztán hiába a nagy készülődés, hozzád sem mertem szólni. Féltem, hogy elszúrom megint. Hogy visszacsúszunk Tavishbe és O’Harába, pedig én Zafiraként akartam Connorhoz beszélni...

Bajusz Uraság gombszemeit bámulom, mintha valami érdekeset látnék bennük. Egy csillanást, egy reményt, egy kósza vörös szálat a szellőben, amiről azt hittem, hogy vezet valahova.

- Aztán eljött a próbád napja. – sóhajtok – Tudod láttalak már gurkót bekapni, seprűről lezúgni és azt hallottam, hogy egy sírós lány is megvert – engedek meg egy nevetést a pillanatnak – de amikor azzal a szörnnyel álltál szemben... az más volt. Lesokkoltam. Le akartam mászni az arénába, hogy.. hogy ne legyél egyedül – vallom be – jó, először is, hogy kioktassalak, hogy mekkora gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy kivont pálcával törj rá valamire ami ennyivel nagyobb nálad. De leginkább, hogy.. veled legyek. –

- Most te érzel így? – kérdem és tekintetem megáll rajta.
- Velem akarsz lenni? Meg akarsz védeni? Vagy csak.. könnyíteni akarsz a lelkiismereteden? – szegezem neki a kérdést és hagyom, hogy a csend próbáljon meg beszélni helyettünk.

Megszorítom Bajusz Uraságot, hogy erőt merítsek belőle, mintha egy plüss macska képes lenne megtartani a vallomások és kérdések furcsa forgószelében.

- Nem szeretném, ha sajnálnál. Főleg nem te. – halkan beszélek, de határozottan – Te sosem sajnáltál és én ezért.. – elharapom a mondatot és megint elfordítom a fejemet. Mintha olyat készültem volna mondani, amit most nem illett volna. Ami túl keserű lett volna. Én édesnek akartam. Annak képzeltem. – Mi ketten már túl sok mindenen vagyunk túl, ahhoz hogy sajnáljuk egymást. Nem először látjuk egymást már itt sem – ne kezelj másképpen csak azért mert most az egyszer mindketten ébren vagyunk... ne szánjál.. szánnak a csillagok...

A békém megrepedt belül. Se oroszlánszag, se meleg paplan. Hideg fű. A kirakós egy darabjára találtam.

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Magammal húzom a puha paplant, ahogyan oldalamra fordulok. Csak fejem lóg ki a tisztaillatú fehérségből. Hiába fáj és sajog mindenem, valahogy nyugodt vagyok. Mintha csak a nyári szünet alatt ébredtem volna egy félnapnyi alvásból. Legszívesebben müzlit ennék most és megnézném a szombatreggeli rajzfilmeket, de ehelyett inkább Connort veszem szemügyre paplan menedékem kényelméből. Fáradtnak tűnik, neki is jól jönne egy alvás. Vajon mióta lehet itt? Gyűrött a ruhája és karikásak a szemei. A szaga pedig.. olyan mint Abunak egy ramadáni este másnapján. Amni ezt szokta oroszlánszagnak hívni. Lám, íme az oroszlánszagú mardekáros. Jött, hogy jó reggelt kívánjon. Micsoda megtiszteltetés. Mégis, valahogy természetes, hogy itt van. Nem feszélyez a jelenléte, nem aggaszt. Azt hiszem, hogy jól esik.

- Ennyire könnyű dolgod nem lehet – mosolygok az ugratáson - érd be azzal, hogy innen kell összeszedni.
Szeretném, de nem tudom levenni róla a szememet. Sápadtnak tűnik, mármint sápadtabbnak, mint általában. Aggódott volna? Miért? Miattam? Csináltam valamit?
- Bocsi, nem akartam – nem tudom pontosan miért kérek bocsánatot, de senkit sem akartam megijeszteni. - Örülök, hogy itt vagy. – mondom és behunyom pár pillanatra megint a szememet hogy kiélvezzem ezt a törékeny, békével átitatott pillanatot. A rám nehezedő paplant, az ablakon át beömlő fényt és friss levegőt. A társaságot. A sajgó sebek azt sziszegik, hogy ez nem fog sokáig tartani. Hamarosan fel kell tennem a kérdést, ami egyre élesebben motoszkál agyamban. Nem akarom. Még nem.

Valamit megtalálok magam mellett az ágyban. Egy hosszúkás, barna plüss macska az, aminek friss virág illata van. Szemeim kikerekednek.
- Bajusz Úraság! – rikkantok fel kikerekedett szemekkel és ölelem magamhoz a játékot, mintha egy kislány lennék. Tényleg nagyon jól esne az a gabonapehely. - Bocsi. Biztos Soffi hozta be nekem. – pirulok el, ahogy leesik, hogy kit is avattam be bensőséges kapcsolatomba a plüss cicával. - Még harmadévben kaptam tőle. Tudod a szüleim nagyon vallásosak. Nem engedik, hogy saját állatom legyen, mert hogy nem tiszták. Szóval Soffi egy karácsonyra meglepett Bajusz Úrsággal. – Magyarázom ahogy felülök ágyamban és a hóna alatt felemelem a macskát magammal szemben. Annyira bugyuta képe van a kis nyomi gomb szemeivel.

- Nézd, itt meg kellett reparóznom – mutatom Connornak a macska hónaljánál összeforrasztott anyagot - tavalyelőtt a meccsünk után annyira szorongattam hogy hát na, megsínylette. – nevetgélek, mintha legalább ezer éve lett volna az a sok érzelem. A kezemnek csapódó kvaff, a pofon meg a könnyek. Ahogy mutatom a macska újra bűvölt kezét, szemeim rásiklanak sajátomra. Tele van sebekkel és kötésekkel. Már nem fedi a paplan és hát a túlméretezett Tornádok mezem sem takar mindent, amit hálóingnek használok. Mikor vettem fel a hálóingemet? Összehúzom a szemöldökömet. Fáj megint az oldalam. Bizseregnek a csontjaim. A sebek viszketnek. Elfog az érzés, hogy valami hiányzik. A kirakós darabjai nem illenek össze.

Kirázom magamat a zavarból és látogatómra figyelek megint. Tényleg örülök, hogy itt van. Ösztönösen húzom vissza a paplant, egészen fel a vállamig. Talán úgy tűnhet neki mintha a nyitott ablak zavarna. Legalább is remélem. Valójában a sebeket akarom elrejteni. Nem akarom, hogy lássa őket. Pedig már biztos látta. Nem akarok a hiányzó darabkára gondolni, még nem.

Belenézek zavarodottan a barna szemekbe. A sápadt arcba. Beleszimatolok az oroszlánszagba. Ez nem az a fiú akivel a folyosókon replikázunk egymásnak. Mintha megint az arénából bicegne ki miután a Tarasque-al harcolt.
- Connor – fürkészem érdeklődve a kócos hajat - Jól vagy? Valami baj van?

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Viaskodok a könnyeimmel. Visszatartom a lélegzetemet, pedig kapkodni akarok érte. Kell a levegő. Hogy erőt adjon. Hogy megnyugtasson. Hogy életben tartson. Belenézek Gemma szemébe és képtelen vagyok megszólalni. Látom őt. Látom Connort. Látom a kezét a combján. Szánalmasnak érzem magamat. Kicsinek, aprónak és jelentéktelennek. Elhittem. Elhittem a dzsinnek, annak a kis hangnak odabent, hogy vár rám valami. Valaki. Elhittem hogy az amit eddig építettünk, a harcok amiket megvívtunk, az apró gesztusok.. vezettek valahova. Naiv lennék? Naiv lennék, amiért azt hittem, hogy a cukorka jelentett valamit? Naiv lennék, amiért azt hittem, hogy a szeptember óta kísérő, néma pillantások valamit akartak mondani?

Lépkedek a sötétben. Távol akarok lenni tőlük, távol az udvartól, a kastélytól. Az összes fénytől, pompától és felhőtlen nevetéstől. Azt hiszem remegek. A szívem kalapál. Nem bírok tovább menni a cipőmben, lépten nyomon belesüppedek a földbe. Leveszem, a kezemben tartva megyek tovább, nem tudom, hogy hova.

Hogy is jelenthettek volna bármit a pillantásai, hiszen mit tettél te érte? - Gúnyosan szólalt meg a dzsinn fejemben, hogy ne szabadulhassak a gondolattól. Felpofoztad, kiabáltál vele és arról beszéltél neki, hogy leakarod győzni. Még is miért választott volna éppen téged? Miféle fiú választana éppen téged? Nagyszájú vagy, mindenből versenyt csinálsz és mindig neked kell lenni a legjobbnak. Mégis ki akarna egy ilyen lánnyal bálba menni? Sid is csak kényszerből hívott el és ezt te is jól tudod. Hiába vártál arra, hogy még visszakerül hozzád az a cukorka, hiába képzelted azt hogy majd meghívással érkezik a nagy vallomás.. Szánalmas kis tündérmesébe ringattad magadat, mert azt hitted, hogy neked ez jár. Azt hitted, hogy megérdemled, de miért is tetted volna? Nem érdemeltél meg semmit, csak úgy tettél, mintha már a tied lenne hogy elhitesd magaddal és másokkal is.

Igaza van. Készpénznek vettem. Connornak a világon semmi oka nem lenne érezni bármit is irántam utálaton kívül. Sosem voltunk egymáshoz kedvesek, sosem sikerült úgy lefolytassunk egy beszélgetést, hogy annak a vége ne a kviddics és versengés legyen. Eddig azt mondogattam magamnak, hogy megérdemli ahogy bánok vele, hiszen ő sem volt soha túlzottan kedves hozzám. De én is csak növeltem a távolságot kettőnk között. Sosem fog engem megcsókolni. Sosem fog úgy nézni rám, mint Gemmára. Sosem érintene meg. Senki sem érintene meg.

A tónál járok. Dühösnek érzem magamat. Haragszom. Haragszom Connora. Gemmára. Magamra. Már nem tudok egyenesen haladni a messzeségbe, a parton folytatom a menetelést. Motyogok magamban. Nem lehet igaz. Akkora hülye vagyok. Egy szerencsétlen. Nem, ők azok. Hülyét csináltak belőlem. Terveket szővök magamban. Terveket a következő meccsre, hogy hogyan szorítom le Gemmát a pályáról. Hogy hogyan száguldok bele egyenesen Connorba, lelökve a seprűjéről. Hogyan veszem rá a terelőimet arra, hogy pépessé verjék őket. Tombolni akarok, haragudni és bosszút állni. Kik ők ahhoz, hogy elérjék, hogy én így érezzem magamat? Még is kinek képzelik magukat? Ha bántanak én is bántom őket. Megérdemlik. Megérdemelnek minden rosszat. Azt akarom, hogy nekik is fájjon, hogy ők is elárulva, összetörve és meggyötörve érezzék magukat. Önző lennék? Nem, ők azok! Ugye? Ugye?!

- Te, ez nem az a sárvérű kviddicces? – A szavak az amerikai akcentussal úgy vágnak pofán, mintha gurkók lennének. Gondolkodás nélkül rántom a pálcámat. Itt az ideje, hogy kitomboljam magamat, hogy más is érezze a fájdalmamat.
- Mit mondtál, te ribanc?! – kiáltok vissza. De elsötétül minden.

Jód szaga ölel át. Fém tálcán csörömpölnek az üvegek. Keserű íz van a számban. Bájitalt itattak velem. Nem tudok mozdulni. Puha a paplan rajtam, megvéd. De a fájdalom csak tompult, nem múlt el. Nappal van, bezúdul a fény az ablakokon. Nem messze tőlem nyitva van egy. Orromat megcirógatja a friss levegő és hallom a zsivajt az udvarokról. Elfog egy érzés, hogy én nem tartozom oda. Én a paplanhoz tartozom, a védelmező melegségbe alatta.

Elfordulok az abalak irányából, de hátamba hasít a fájdalom. Nem tudom, hogy mi fáj mégis természetesnek veszem az érzést. Ott van az minden fordulásnál, ki tudja, hogy mióta. Ránehezedek bal kezemre, érzem őket. Az ezernyi apró sebet, amit mintha késsel vágtak volna húsomba. Talán azzal is tették. Nem tudom. Semmit sem tudok, csak elfogadom, hogy ott vannak. Minden kötés, minden seb, minden sajgó borda.

Magamra akarom húzni a paplant, hogy magába zárjon. Hogy a biztonságos, tudatlan világban legyek alatta.

De valaki ül az ágyam mellett.