Ha Freya nem rángat ide valószínűleg be sem jövök. Hónapok óta kepesztek, mint majom a köszörűkövön és pontosan tudom, hogy szólnom kellene valakinek, de képtelen vagyok rá, mert akkor ez az egész kibaszott valóságossá válik. Egyébként is miért hinne bárki valaki olyan emlékeinek, akinek konkréten papír kell arról, hogy eszén van? Nem mintha lenne jogom ítélkezni, amikor képes vagyok úgy eltölteni heteket, hogy nem emlékszem rájuk. Ugyanez volt, mikor Nova eltűnt. Egy ideig kétségbeesett voltam, aztán dühös, rémületesen kurvára dühös, aztán elfáradtam és maradt a semmibe való meredés. Órákon át, napokon át. Nem vagyok jobb az anyámnál.
Indulás előtt nézem magam a tükörben és tudom, hogy csak azért nem döntök le valami bájitalt, mert talán a legjobb barátnőm észrevenné, már ha nincs ennél éppen fontosabb dolga, mondjuk a nagyapám nadrágjában. Fogd be a faszba, Gia! Ennél nagyobb bajod is van.

Szóval odaérek, szerencsére előtte. Próbálok néma csendben okádni a mosdóban és rendbe tenni magam. Piros rúzst teszek fel, az arcomra is felütögetek belőle egy keveset, nem akarok úgy kinézni, mint egy fáradt őszi hulla. Kicsit lélegzem, csöpög egy csap, rozsdaszag van,szeretem a rozsdaszagot, pedig majdnem olyan, mint a vér. Próbálom betűrni a szürke nadrágomba a fekete ingem, hogy ne lógjon rajtam minden, mint ahogy az akasztófáról illik, aztán kimegyek a találkozási pontra jótállni. Egyáltalán mi az istenről jutott eszébe a Füvészkert?

Megérkezik, beszívom az illatát, néhány percre minden normális lesz.
-Csá!-elveszem a matchát, aminek máskor is borzasztóan örülnék, de így hányás után kifejezettem jótékony hatással van a testemre és lelkemre, aztán beszélni kezd. Követni alig tudom. Szerencsére a lábam még működik, így belépek vele együtt és összeszorítom az agyam, hogy minden szavára bírjak figyelni.
-Lehet?-torpanok meg egy másodpercre olyan fejjel, mintha most azt találta volna mondani, hogy pornót forgat on ice, de azt hiszem azt is logikusabbnak gondoltam. Mi az isten? Ez mikor jött? Én hol voltam? Ja, igen, valószínűleg olyan mélyen egy mentális kútban, hogy nappal is láttam a csillagokat, na mindegy.
Igazából azt se tudom mit mondjak. Leül, harminc másodperc csúszással én is és baszdmeg, elkezdek dadogni. Ez a vég, ennél nincs lejjebb.
-És a-a-a-akkor e-e-e-zt mo-o-st…-veszek egy nagy levegőt, szerintem néma infarktom van,belekortyolok a matchába és megpróbálom magammal megbeszélni, hogy ez így nem lesz rendben. Megemberelem magam és normális leszek. Életemben nem dadogtam, mégis mi ez? A vég?
-Hogy az istenbe érsz rá minderre, meg a vén fasz…idra?-úristen, van itt valahol egy kis tó. Tudom, hogy kis esély van rá, hogy bele tudom fojtani magam, de azért most már érdemes lenne megpróbálni! Bár ha az volt a célom, hogy ne dadogjak, ugye? Ezt legalább sikerült elérnem.
-Természetesen akarom-bólogatok, mert lehet, hogy nem kéne akarnom és ez az utolsó dolog, ami miatt neki még egy iskolát kellene végezni, nekem meg a Godrikban koslatni, de…baszok a logikára.
-Egyébként, azt hiszem vannak nyomaim, úgymond-megfogalmazhatnám ezt úgy, hogy ne tűnjek ilyen bizonytalannak, Freya nyilván nekem fog hinni, nem pedig a realitásnak, aminek határán üldögélek. De hát ezt már kurva régen el kellett volna mondanom valakinek, legalább neki.

Furcsán sorsszerű ez az egész, ellenére annak, hogy sosem voltam az a típus, aki hitt a sorsban.  Ezen a ponton lehet, hogy eljött a pillanat, ahol nincs más választásom, mint tágítani a horizontomon, mert, azt, ami most történik egyszerűen lehetetlen logikus keretek között értelmezni. 
Kicsit túlságosan belelovallom magam az egészbe, mélyen belül én is tudom, hogy bizonyos dolgokat a jelenlegi helyzetemben, vagy akár gyógyító tanoncként nem engedhetek meg magamnak. Például nem juthatok el arra a pontra, hogy egy furcsán viselkedő, meglehetősen elesett, erősen beteg -ennek milyenségét most épp úgysem vagyok kompetens meghatározni-  pácienssel érzelmi felindulás okán így viselkedem.

Annyira kétségbeesetten kapaszkodom bármilyen apró információba, amit Novával kapcsolatban kaphatok, hogy még ettől az egésztől sem kapcsol be a realitásérzetem, holott nem feltétlen kellene készséggel elhinnem bárki meglehetősen furcsa szavait.
-Elnézését kérem - engedem el a köpenyét és lesütött szemmel várom a válaszát. Nem tudom mi nyugtatna meg jobban, ha azt mondaná, hogy ismeri, hogy látta, eközben pedig a korábban mondottak nem árulkodtak semmiről, ami bizalmat gerjeszthetne bennem, vagy, ha nem tud semmit és ezek csak szavak, ki tudja honnan, ki tudja mi alapján.
Mikor kimondja, hogy nem ismeri hatalmasat sóhajtok, egy könnycsepp gördül le az arcomon, semmi sem indokolja az érzést, de akaratlanul is megnyugszom. Ha nem látta a saját szemével, akkor nem jutok közelebb az igazsághoz, de a halálhíréhez sem. Mindez azt jelenti, hogy ugyanúgy megoldás nélkül toporgok, ahogy eddig, de ezzel együtt semmi olyannal nem kell megbirkóznom, amire nem érzem késznek magam.
A vér látványa visszahoz az valóságba, abba, ahol nekem most nem kihallgatnom kell az ismeretlent, hanem segítenem neki. Ebben a percben realizálom, hogy ez mérgezés lehet, és mielőtt specifikálnám kellene valami, ami elkezdi kioldani a véráramából a kártékony szert. Erre ér vissza a korábban elküldött kissé síkagyú kollegina, aki már szóra is nyitja a száját, de mielőtt bármit mondhatna leintem.
-Mérgezés lesz, ahhoz hoztál valamit? -közben gyors mozdulattal törlöm le a könnyem és a zavart ábrázatom az arcomról és úgy nézek rá, mintha mi sem történt volna. Bólogat, én pedig elveszem a kezében lévő üvegcsét.
-Még valami?-kérdezem némileg irritáltan. Nem akarom, hogy itt legyen, ahogy azt sem akarom, hogy hallja ezt a beszélgetést, márcsak azért sem, mert a világon semmi köze hozzá.
-Öhm...nem, csak...-kezdene bele, de már hátat is fordítok neki, jelezve, hogy tőlem aztán nyugodt lélekkel mehet a dolgára, legyen az bárhol is.
-Akkor igazán köszönöm a segítséget, majd én megvárom a medimágust a beteggel-mindez valahogy olyan tónusban hagyja el a torkom, amihez már tényleg csak az hiányzik, hogy a kezemmel is kezdjem kihessegetni a vizsgálófüggöny mögül, de az természetesen már nagyon modortalan dolog volna. Még tőlem is.
 Amint távozik átadom az üvegcsét Mr. Hardynak, a jobbik, kicsit rendezettebb arcomat mutatva.
-Ezt igya meg kérem. Van esetleg rá lehetőség, hogy valami olyat fogyasztott el, ami mérgezett lehetett?
Igyekszem magamon uralkodni, ha erre is képtelen tényleg alkalmatlan vagyok erre a szakmára, mégha nem is az az elsődleges célom, hogy ilyen szervesen foglalkozzam páciensekkel.
-Nyugodjon meg, Mr. Hardy, anélkül nem lesz jobban -mondom és egy apró mozdulattal implikálom, hogy feküdjön le az ágyra és ne erőltesse magát ennyire, ellenére annak, hogy szinte szétrobban a testem az igénytől, hogy minél többet tudjak arról, amiről beszélni próbál. Ordítani tudnék attól, hogy szeretném nem tudni, hogy mit jelent, hogy „nincs zaj, se jelenlét” , de már befészkelt az elmémbe a gyanú, hogy ennek az egésznek már rég vége van, csak még nem tudok róla.

Egyreinkább sarokba szorítva érzem magam és meg kell vallanom, hogy ez nem az a sarok, amiben igazán lenni szeretnék. Az a sarok valahol otthon van, a szobámban, a hintaszékemmel. Csak ülnék ott és bámulnék ki az ablakon próbálva megnyugtatni magam és nem Novára gondolni folyton-folyvást. Akkor most mégis ez lenne a jobb sarok? Itt legalább a jóindulat és szakmaiság igyekszik abszolúte rámhozni az epegörcsöt.
Tudtam, hogy mit csináltam, lehet, hogy a moralitásom, már gyermekkorom óta meglehetősen el van csúszva és cseszve, de amellett, hogy nem biztos, hogy nekem kellett volna Vajákos Biri nénét játszanom, még minidig ott van a védelmemben a tény, hogy senkinek sem ártottam. Oh pedig megtehettem volna! Nem Liliyának és nem Irinának természetesen, arra soha nem lett volna semmi okom, de másoknak. Azoknak, akik most befújtak, mint a shakuhachit szokás meditáció közben. És mégsem tettem. Oké, nem arról folyik a beszélgetés épp, hogy elemileg romlott vagyok-e vagy sem, de azért ez mégiscsak egy szempont. Persze, eszemben sincs ezt Hagennel is közölni, hiszen semmit sem segítene a helyzeten.

Nem beszélve Liliyáról és a beszélgetésünkről, amit igazán bizalmasnak mondanék, hiszen végül is nem csupán, mint gyógyítótanoncot, hozzáértőt keresett meg, hanem úgy is, mint egyik nő a másikat. Nem is tudhatta, hogy milyen tapasztalatlan vagyok az ügyében és, hogy a betegsége ismerősebb számomra, mint maga az ügye! Ezt nem is tudnám úgy kiadni, hogy ne hangozzon rosszabbul, mint amilyen, nem is áll szándékomban mélyebben tárgyalni ezt. Még a tulajdon testvérével sem, azt gondolom, hogy amennyiben Hagennek ezt tudnia kell, nem én vagyok az a személy, akinek el kell mondania.
-Ez tudott – bólintok az Oakley professzorral kapcsolatos részletre, de az agyam már teszi össze a megfelelően diplomatikus és egyben sok információt nem közlő válaszom – ellenben néha egy nőnek bizonyos ügyes kapcsán szüksége lehet egy másik tanácsára is.

Biztosan így van. Mégha a másik nőnek annyi köze sincs a férfiakhoz, mint egyszeri roninnak a császári családhoz. Lényegtelen a kérdést illetően, hogy haszontalannak bizonyultam majdnem minden lehetséges szempontból, de valahogy már a gondolattól is elönt a szégyen.
Nemkülönben Irina kapcsán, akinek valóban csak ideig-óráig volt megfelelő a szer, de addig legalább élvezte a hatását. Ez is bonyolult kérdés volt, mert Irina is úgy jött hozzám, mint hasonló a hasonlóhoz. Az érem két oldala voltunk mindig is, de míg én az időm nagy részében nem törődtem a külvilággal, ő hajkurászta az el és befogadást, amit én az utóbbi időben egyenesen elutasítottam. Valamiért könnyebb annak, aki nem beszél, mint annak, aki furcsákat mond. Sosem értettem a többséget.

-Egy ilyen társadalomban nem fog sem funkcionálni, sem boldogan létezni, márpedig ő ezért küzd – már abban a pillanatban, amikor a szavak elhagyják a számat, tudom, hogy ezt magamban kellett volna tartanom. Ezt is, mint annyi mást lenyelni, mint megannyi izzó követ, hogy legalább melegséggel töltse el a gyomrom. Az ő családja, én ide is csak betolakodtam, mint akárhova máshova. Ishidáékhoz, ebbe az intézménybe, Freya életébe…szükség valójában sosem mutatkozott rám. Még most is benne vagyok abban a pikszisben, hogy Hagen kérésbe bújtassa a parancsot és ne úgy vágja a pofámba azt, mint egy shurikent.

Nyilvánvalóan bólintok, mert nem is hagytak helyet az egyet nem értésemnek és tulajdonképpen pontosan tudom miért állt nekem ezzel az egésszel.

-Az apám, Rokuro Ishida san dolgozik jelenleg a szíriai rutafűvel, így az ő eredményeinek publikálása után valószínűleg az enyéimre is sor kerülhet-mondom el a fennálló helyzetet, nyilván az apám engedélye nélkül ez a projekt se előre nem megy, se hátra.
-Elfelejtik majd-jegyzem meg a többieket illetően, miközben az egyik lábam a másikra pakolom- azért ilyen nívós intézményben is csak három napig tart minden csoda.

A férfi rosszul néz ki, érzem rajta a láz szagát, azt a kellemetlen édeskés, mégis savanykás. Mosdatlan bőr, tollak…és valami olyan, amit bár halványan érzek, de nem ismerek fel. Egyaránt zavarja az orrom és az agyam, hogy nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan érzek. Egy rosszul sikerült átalakulás viszont nem okoz lázat, ennek valami másnak, rosszabbnak kell lennie? Méreg? Fertőzés?
Megitatom vele a fájdalomcsillapító főzetet, ez talán kicsit magához téríti, mert ebben az állapotban igen sokára fogom kitalálni, hogy mi is a fájdalom, a láz és a reszketés oka. Amíg várom, hogy többet tudjak nekidőlök a mögöttem lévő komódnak, kicsit talán el is kalandozom, így meglep, hogy egy pergament nyújt felém. Mi a Buddhafüles jó ég lehet ez? Kibontogatom és végigfuttatom a szemem a zárópergamenen, ami kimondja, hogy az előttem borzasztóan szenvedő Winthrop Hardy olyan normális, mint bárki más, olyan normális, hogy nem kell elzárva tartani a populáció többi részétől.
Ez valahol paradox, mert nagy esélyt látok arra, hogyha valaki egy olyan papírral a zsebében rohangál a világban, amire az van rápecsételve, hogy ő kérem alássan rendben van, az felér egy figyelmeztetéssel. A férfi, pardon most már Mr. Hardy normalitásának a fokáról nem tudok nyilatkozni, mert egyelőre egy kósza szót sem intézett hozzám, hiába mutattam felé ilyen számomra már-már testidegen jóindulatot. Szerencsére nem vagyok az a típus, aki ezen megsértődik, a lényegen túl vagyunk, van egy nevem és remélhetőleg hamarosan lesz egy hozzáértő medimágusom is, aki talán többet tud majd mondani a helyzetről.

A légzése, ha minimálisan is, de rendeződni látszik, ezt illetően alig hallhatóan sóhajtok, talán ezúttal hiába jött rám az ominózus rossz érzés, téves riasztás.  Vagyis…nevet. Miért nevet? Ezt nem tudom értelmezni, örvendek, hogy már nincsenek elviselhetetlenhez közeli fájdalmai, de azért még nem ok a röhögésre. Bár…végül is kinek mi működik? Kipillantok a függöny mögül, hogy jön-e már valamelyik szellemileg alulbútorozott csoporttárs, de a világon senki olyanéval nem találkozik a tekintetem, aki a hasznomra lenne.
És akkor megszólal.  Bár egy koherens mondat hagyta el a száját, számomra nem tűnik értelmesnek, mégis, szinte ösztönszerűen olyan vehemenciával fordítom felé a fejemet, hogy beleroppan a nyakam. Csillag?  Test? Nem rohad?
-Nova -zihálom és kétségbeesetten bámulok a férfira. Fogalmam sincs, hogy miért ő, miért itt, miért most, de ez nem szólhat másról.
-Mit jelent, hogy „nem rohad,de nem is lélegzik”? -ragadom meg a köpenyét és rántom fel fekvő helyzetéből- Ismeri Nova Dargant?
Minden porcikámban düh és aggodalom árad szét, forró, kellemetlen, szinte szétfeszít. Talán nem kellene elhinnem, amit mond, talán arra kellene gondolnom, hogy ez csupán olyan bolond, akinek valamiért igazolványt adtak az ellenkezőjéről, de nem. Ez valamiért nem fordul meg a fejemben, készséggel elhiszem, mert ezen a ponton bármit elhinnék bárkinek, ami csak egyetlen lépéssel is közelebb visz Novához és az igazsághoz, akár a föld alá is lemennék. De ez nem elég, ennél több információra van szükségem, mert magam is közel kerülök lassan a tébolyhoz.

Rokuro veri az ajtót, már legalább harmadjára. Olyan migrénem van, ami szűri a szavakat, de még így is eljut az agyamhoz az egyértelmű üzenet, hogy azért nem hagy létezni, mert dolgom van, mert dolgot csinált nekem. Mert nekem dolgot kell csinálni, beszervezni életem mindegy egyes szabadon maradt momentumár, különben összeomlok. Most épp ettől retteg a ház népe, hallom a suttogásokat arról, hogy úgy festek, mint, akit a Temzében próbáltak kimosni, majd mángorlóval helyretenni, de nem érdekel. Ha én tűnnék el hosszú hónapokra, már majdnem évekre Rokuro Ishida is a falat kaparná kínjában. Ha nem is személyem miatt, hát a varázslatosan továbbörökített génállománya miatt.
Jut eszembe génállomány, gondolom a Morgenstern lány már itt van. Őt pontosan hozzák, rám általában várni kell valamennyit. Csak azért kelek fel, mert nem akarom más idejét a magam nyomora miatt kicseszni az ablakon, meg, mert felnőtt vagyok, aki nem fekhet egésznap a szobájában behúzott spaletták mellett, némán bámulva a semmit. Mellesleg ez egy rohadt hülye szabály! Aki ezt először ki merte mondani, bizonyára nem látta anyámat, aki az elmúlt időszakban mást sem csinál, csak fetreng a sötétben.

Fekete kendo-git veszek fel a top felé, ami leszorítja a mellem, megmosom az arcom, összekötöm a hajam, kezdek valamit a pofámmal, hogy arcra hasonlítson. Tényleg szarul nézek ki, így versenysúlyban, beesett arccal. Szomorú szamuráj, vagy mi. Előrángatok egy hakamát a szekrényből, nem a sajátom, hanem Rokuro egy régi darabját. Nyilván azokat is felvehetem, amiket külön rám szabtak, de ez valahogy otthonosabb. Tiszta, jó állapotú, de valahogy mégis őrzi az apám (szerintem nagyjából évente kétszer nevezem így) korábbi lépéseit.

-Kenshi -üdvözlöm Orint egy szükségtelenül tradicionális meghajlással. Néha megrémít ez a lány, mert Rokuro engem lát benne, éppen ezért kell nekem foglalkoznom vele, holott neki is hozathatna egy kompetensebb senseit, vagy éppen megoszthatnánk az enyémet. Mióta a Mandragórában töltöm az időm nagy részét úgy sincs annyi időm az öreg japán ördögre. De nem, ehhez elméletileg én kellek, mert ezt a lányt is le kell mozgatni, mint egy németjuhászt. A húga a nyugodtabb, a békésebb, ebben itt indulatok vannak, amik könnyen válhatnak pusztítóvá. Belenézek a szemébe és látom a különbséget, de az eltérést is. Neki vannak ambíciói, ő nem csak itt van, mert idetették, a legjobb akar lenni, az akar lenni, amire én képtelen vagyok, és én ebben készséggel segítem, mert én csak el akarok tűnni.
-A bemelegítés megtörtént?-kérdezem, hiszen várattam valamennyit, amilyen buzgón veti bele magát ebbe az egészbe, simán lehet. Hogy már készen áll jöjjön bármi is. Mindenesetre megvárom a válaszát, magam pedig kiropogtatom a nyakamat, ami rettenetesen hangzik, mint valami ezeréves kidobandó ágykeret, ami csak arra vágyik, hogy végre az enyészetnek adják. Kezembe fogom a shinait és teszek néhány lépést, csak próbaként, figyelve, hogy Orin hogyan reagál rá.
-Tűrhető az iskola?-kérdezem, mikor eszembe jut, hogy Rokuro a nyakamba varrta ezt a rohadt small talkot, amiben láthatóan rettenetesen szar vagyok. Nem tudom, hogy kell ennek megágyazni, ő sem olyannak tűnik, akit kérdezgetni kellene, hogy minden rendben van-e, már a lehetőségekhez képest. Tinédzser, akit kiszedtek egy szektából…mi a franc lenne vele rendben?

Morning, keep the streets empty for me

A látvány nem bíztató. Rejtve kell maradnom, pedig a belsőmben tomboló harag arra sarkall, hogy kilépjek a fák közül és azonosíthatatlan romhalmazzá átkozzam a férfit, aki képes így érni egy gyógyító, életet adó asszonyhoz. Valami megfogott Eleanorban, talán éppen az, hogy így is lehet, vagyis lehetett volna. Hogy nem kell mindig magányosan bandukolni, mérget keverni, elaltni, elszöktetni, elhajtani. Vágásokat összevarrni, sebeket eltüntetni. Igazán segíteni is lehet, megmenteni valakinek az életét anékül, hogy azt valaki halálán vásárolnád vissza. Ez a nő értékes, az egyetlen dolog, ami miatt nem rontok ki a rejtekhelyemről az az, hogy nem feltétlenül tudnék érdemben segíteni. Egyet nyilvánvalóan másodpercek alatt megölnék,de mi történne a többivel? Értelmetlen, reménytelen harc, ami másokat is veszélybe sodorhatna.
Az árulójuk csak tovább dagasztja dühöm árját, mert ha tényleg közülünk való kötelessége lett volna tenni valamit, de az egyetlen lépés, amire képes volt a saját szabadulását szolgálta volna ebből a kínos helyzetből. Mindez a jelek és az őt érő bánásmód szerint sikertelennek bizonyult és normális esetben tán kárörömet is ébresztene bennem, de erre most nincs időm. A hajszál a kezemben és már csak arra várok, hogy Winthrop megerősítse a sejtésemet, miszerint az az undok, raccsoló csatornapatkány még nem érkezett meg, így lesz lehetőségem átvenni a helyét és elterelni a figyelmüket.
Ekkor azt gondolom, hogy van rá némi esély, hogy a tervem jól alakuljon, mikor is a tekintetem találkozik egy idegenével, aki épp annyira látszik inadekvát ártatlannak, mint, amennyire most a hátam közepére sem kívánom. Ha módom lenne rá, most üvöltve tombolnék, de a lehetőségeim erősen korlátozottak. Ha most itt spontán átlényegülök egy másik emberré, ez a siheder elkezdhet meglepetésében vagy éppen páni félelmében ordítani, ami mindent tönkretesz. Kiváltképp engem tesz tönkre. Vissza a kezdetekhez, arcomon igyekszem szétteríteni a helyzetnek leginkább megfelelő jóindulatú mosolyt, karjaimat pedig széttárom jelezvén, hogy nincs mitől félnie (leszámítva persze a tényt, hogyha Eleanornak az ő jelenléte miatt esik baja, akkor visszabűvölöm abba a pokolba, ahonnan az a bölcs asszony kisegítette). Ujjamat az ajkamhoz illesztem, így kérem némán arra, hogy ne szóljon egy szót sem csak folytassa a csendes araszolást, ha máshová nem is, akkor legalább felém és a nem messze emberi alakjába visszabújó Winthrop  felé. Ami Liamet illeti, próbálkozhatok a végtelen japánságommal és reménykedhetem benne, hogy hajlandó értelmezni a mondandómat, vagy mehetek biztosra. Oh, hogy Buddha verje meg!
-Nem szeretnénk, hogy Eleanornak vagy bármelyikőtöknek -gondolok itt a családjára, a falusiak egészére, nyilvánvalóan nem a vadászpereputtyra- baja esne. De ehhez az kell, hogy te csendben maradj és úgy csinálj, mint aki nem is látott minket. Kérlek.
Utóbbit nem tudom miért teszem hozzá, nem tudom, hogy a történtek után milyen logika mentén kellene mozognia, hogy ne minket tartson jobbnak a két rossz közül, de sosem lehet tudni. Megtanultam nem bízni másokban, emellett megtanultam nem feltétlenül bízni önmagamban sem, most pedig szükségem van az útitársam megerősítésére. Amennyiben viszont Liam nem tesz semmit, ami arra utalna, hogy nem jóindulattal fordul felém aprót biccentek Winthropnak.
-Állatok…-teszem hozzá, miután bővebb betekintést kaptam azokba történésekbe, amiket csak villanásaiban láthattam. A tervem utolsó részletei nincsenek készen, de nem is érek rá ezzel kapcsolatban lamentálni, muszáj lesz improvizálnom, mégha nem az erősségem is.
A táskámba nyúlva előveszem a főzetet, melynek a felét tervezem most felhasználni. Vannak buktatók, elképzelhető például, hogy nem a francia hajszálait sikerült begyűjtenem. Két órának bőven elégnek kell lennie arra, hogy megcsináljam a felfordulást, utána pedig kötjük az útilaput. Amennyire kedvesnek találtam eleinte ezt a helyet most annyira borsódzik tőle a hátam.

Nincs annál megnyugtatóbb, mint arra építeni az autoritást, hogy ő már látott falon pókot szarvval a seggében, de nem vagyok hajlandó vitát nyitni egy ilyen horderejű baromságról, mert közben megérkezik a lassan örlő malom mintájára működő amygdalámba az információ, hogy én most fogtam magam, mindent helyben hagytam és eljöttem. Baszki. Baszki!
Kifele sokat ebből nem mutatok, a fejemen az általános semmi magabiztos kifejezése terjed szét, ahogy figyelem, hogy a camping buddy-m igyekszik kibökni valamit, amiből aztán nem lesz érdemleges információ. Ami ezt illeti engem most az sem igazán zavarna, hogyha azt találná végre kibökni, hogy tudom is én…egy barátságos kis pajtában lakik az egész családja néhány tehénnel és kiskecskével, mert az jó. Miért is lenne jó? Olyan büdösek lehetnek, hogy nem igaz. Már az állatok, nem a családja, vagyis hát nem tudom. Honnan is tudnám?
-Rendben Blood sama, legyen, amit akarsz-vonok vállat, mert hirtelen ez a legbarátibb, ami ki tud jönni belőlem a tegnapi reggelimet leszámítva. Ha ezt Nova meg tudja, megöl. És nyilvánvaló módon egy ponton fel fog neki tűnni, hogy a húga felszerelésestül felszívodott. Onnantól már csak egy bagolyfordulta és megtudja anyám is, aki meg azonnal vonószenekarral húzatja, hogy Japánban is hallani lehessék, hogy Ishida is azonnal megneszelje, hogy eltűntem, mint az utolsó szem lazacos maki a svédasztalról. Ezen a ponton meg minden, amit tehetek, hogy elkerüljem a következményeket, az az, hogy meg sem kerülök többet. Keresek egy szimpatikus barlangot és remetének állok, annak legalább nem kell sok minden miatt aggódni.
-Van egy nővérem. Nova, hatodév, griffendél -bonyolódom bele egy újabb adag magyarázatba, amiből igen keveset lehet kihámozni – ilyen…idegesítően tettrekész. Az volt a terv, hogy ha már állig leszünk szarban meglépünk, de azt hiszem az időzítéssel nem lesz elégedett.
Az egyetlen dolog, ami miatt nem érzem egy utolsó féregnek magam, az a tény, hogy Nova nálam sokkal hatásosabban tud magára vigyázni, bár az a kurva nagy igazságérzéke nem sokat segít neki. Viszont, ha nem vagyok vele nem is kell pesztrálnia vagy foglalkoznia a mindenféle száj és körömfájásaimmal, amit rám engednek aranyvérű és seggfejű kis „barátaim”. Vajon ha elégszer elmondom magamnak, hogy így jobb neki, akkor az lesz?
-Van egy humorod, basszameg-sóhajtok, miközben tovább turkálok a táskában, hátha találok benne még valamit, ami segíthet, de nagyjából ennyi, egy kulacs meg egy vízhatlanított hálózsák, ami nem sok, de mint kiderült lehet, hogy jóval több, mint a semmi. Kérdem én, Freya mi a picsát hozott magával erre a kis túrára?! Arra már ki sem kívánok térni, hogy még mennyi szikes talajra hulló random információja lehet teljesen indokolatlanul különböző japán katonai eseményekről. Szinte kezdem megkedvelni!
-Ha már ennyire izgatja a fantáziádat, apám, becsületes nevén Eltartott Kisujjal Született Ishida Rokuro, éppenséggel növényeket kutat valami kietlen, kurva messzi és ostoba skót nevű hegyen az amennyire kedves, épp annyira japán feleségével.Valószínűleg meg van róla győződve, hogy ha nincs is minden rendben, hát majd elleszek valahogy.
Apámnak valószínűleg fogalma nincsen semmiről, csak ezt így végtelen kínos lenne kimondani, mert úgy hangzana, hogy Ishida egy önző fasz, aki épp hobbi fitotaxonómiát folytat, tököm se tudja miért. Amúgy is, teljesen mindegy, hogy mit gondolunk az apámról így kalákában. Cserébe legalább én is megtudhattam valamit az ő apjáról, azt hiszem ezt nevezik a normális emberek bondingnak, csak ugye, ha a hangsúly a normálison van kicsit már keretek közt történik a dolog.
A takarót nála hagyom, tekintve, hogy úgy sejtem nála nincs, aztán ha nagyon nem kell neki maximum méla dühében a fejemhez vágja.
-Szinte epedek, hogy megtudhassam miért is voltál itt akarattal , vagy anélkül-fűzöm hozzá a gyorstalpalójához és, amint kimondom rájövök, hogy ezt az epedős szöveget véletlenül sem erre mondják, de már nem lehet visszaszívni. Ezután csak reménykedem, hogy megoszt velem némi információt a dologra, mert bármit is jelent, én most valóban epedek, mert…mi a franc?
Sötétedik. Valahol aludni kell, valaholt csinálni kell, aludni tudunk. Ha vízhatlanítom a takarót az talán elég nagy, hogy kiterítve segítsen a helyzeten, de magában nem igazán marad meg, kellene valami alap.
-Jó-dünnyögöm inkább magamnak, mint neki-ehhez projekthez kellene némi faág vagy legalább valami nyomorultul járt…-végig sem kell mondjam, mikor meglátok egy szimpatikus bokrot, ami kissé kilóg a susnyásból – ha ezt egy kicsit megmetsszük és ráaggatjuk a takarót az olyan nem jó, de csak aránylag szar.
Nála volt kétkezi vágószerszám, ami erre a célra működhet, így kérdőn nézek rá. Ha minden jól megy megérti mit akarok, amit shurikennel nem lehet, ha meg nem akkor állhatunk itt még egy kicsit ezzel a hülye pofaállással.

現状の自分
混沌の世界
希望の未来へ

Mindannyian arra várunk, hogy mehessünk a dolgunkra. Én is ,meg a mellettem ülő másik három rakás szerencsétlenség is. Jól megfigyeltük a mérgezetteket, már amennyire ezeken bármit is meg lehetett figyelni, mert erősen befolyásolta az involváltságomat a tényező, hogy ezek azért bőven nem a végstádiumban voltak. Az a problémám ezzel a kurzussal úgy összességében, hogy kizárólag olyan dolgokat figyelhetek meg rajta testközelből, amiket már egyébként is láttam, vagy legalábbis bőven el tudok képzelni. Semmi érdemleges, semmi kiugró. Bosszantó és álmosító az egész.
Éppen akkorát ásítok, hogy beleroppan még az állkapcsom is, mikor végre meglátom a kiutat ebből a zsibbadt unalomból.  Mindhárman megdöbbenve bámulunk rá, de ha jól látom, épp az én arcomon állapodik meg a tekintete. Tollak, vér, bőr,hús és az a bizonyos tekintet, ami pokoli fájdalomról árulkodik. Éppen csak súrol, nem fókuszált, minden erejét abba öli, hogy képes legyen állva maradni, lélegezni. Térdre esik, ekkor mozdulok meg és sietek oda hozzá. Nem az én feladatom, nem kellene és szinte egyértelmű, hogy ezért még kapok a sárga képemre, de ez végre érdekel. Rossz érzés süllyed a gyomromban, mint valami mázsás ólomdarab, mikor a közelébe érek, nem tudnám megmagyarázni, hogy mi okozza.
-Kerítsetek nekem egy toxikológust -mondom a csoporttársaimnak, miközben visszahajtom a férfi köpenyét az elváltozott karjára és a tollas végtagra. A többiek közben valamiért úgy néznek rám, mintha arra kértem volna őket, hogy legalábbis csecsemőfejeket hozzanak wasabiba forgatva. Mindig, amikor azt gondolom, hogy néhányan nem csak dísznek vannak itt, akkor…
-Érjen már véget a sokkélmény – kiáltok rájuk és kezemmel intek, hogy induljanak meg, mielőtt végképp megdühödöm és magam indulok dologra, ők meg addig igyekezethetnek segíteni ezen a nem mindennapi jelenségen, ahogy tudnak. A férfit igyekszem lépésbe segíteni és elhaladni vele az egyik, alig pár lépésre lévő elfüggönyözhető részhez, ahol már van lehetősége lerogyni, míg én fájdalomcsillapító főzet után kutatok, miután hatalmas mozdulattal rántottam el a függönyt. Mi lehet ez az egész? Félig sikerült animágus átváltozás?
-Ezt igya meg és ha már képes rá mondja meg a nevét – adom a kezébe a kis üvegfiolát. Tulajdonképpen nem érdemleges neve, de úgy emlékszem illik megérdeklődni, fokozza a személyesség érzetét, holott én nem nagyon szeretek személyeskedni, ezért is vezénylem ilyen katonásan az eseményeket.  A személyeskedéstől való tartózkodásom remekül bizonyítom is azzal, hogy magam nem mutatkozom be, majd megteszi a medimágus, ha az elküldött véglények összeszednek egyet valahonnan.
-Lélegezzen! -inkább kérem, mint nyugtatom ezzel, mert a zihálás csak kellemetlenebbé teszi a helyzetet, csak a saját idegrendszerét izgatja vele. Szívesen tennék többet, de minden tehetségem és apámtól való örökségem ellenére sem vagyok elég kompetens hozzá, ahogy sok minden máshoz sem. Élénken él a fejemben a Hagennel történt beszélgetésem azzal kapcsolatban, hogy mekkora sikernek örvendenek a magánakcióim és igazán örülnék, ha nem az lenne az új hír Mandragóra-szerte, hogy Dargan most nem drogokat gyárt, hanem madárembert gyógyít tippre meg megérzésre. Nem sok célom van a tanulmányaimmal jelenleg, de ebből az egyik pont az lenne, hogy idő előtt ne basszanak ki, mint a macskát szokás.
Karbafonom kezeimet és várom, hogy mennyire lesz elég egy mezei fájdalomcsillapítás a férfi bajának.

Morning, keep the streets empty for me

Mennem kellene, gyorsan nekiindulni és vissza sem nézni, de mikor Winthrop a markomba csúsztatja az iránytűt, az egyértelműen mögém mutat. Valami végigborzongat, ahogy megfordulok meghallom. Thomas…
Tudtam, tudtuk és éreztük, az iránytű nélkül is biztosak lehettünk benne, hogy ez egy féreg, de, hogy áruló is lenne! Azt is tudnunk kellett volna, mert most megindulok a fiú felé, bár nem sokkal később meg is torpanok, hiszen vége. Nincs értelme, tulajdonképpen ő sincs már, pedig, ha hiszek az ösztöneimnek és nemes egyszerűséggel belerepítem a shurikenem a francia torkába  már az első pillanatban,elkerülhettük volna egy ártatlan halálát.
Dühös kiáltás hagyja el a számat, bár nem mondom ki, de őszintén remélem, hogy az áruló megértette, hogy új célt találtam Eleanor megmentését leszámítva, mégpedig minél előbb és minél fájdalmasabban végezni ezzel a patkánnyal. A batyumba süllyesztem az iránytűt és apró, nesztelen, de annál gyorsabb lépésekkel vágok neki a falu felé vezető útnak.
Időközben egy terv kezd körvonalazódni a fejemben. Sok „és”, „ha”, valamint „talán” van benne, veszélyes kimenetele is könnyen lehet, de nem vagyok hajlandó letenni róla. Be kell ismernem, hogy nem igazán Thomasról szól, hanem az árulás tényéről és a megtorlásról.  Tudom, a régi mondás szerint, aki megátkoz valaki, ásson két sírt. Én nyugodt szívem ásom meg a sajátom, ha az ilyenek velem pusztulnak. Két lehetőségem van, persze az egyikhez célszerű volna tudnom, hogy a sietve felszedett hajszálak ehhez rókalelkű franciához tartoznak-e, ezt viszont nehéz volna megállapítani, emellett azt sem zárhatom ki, hogy ő is épp ugyanoda siet, ahova varjú barátommal mi is tartunk. Akkor a terv ezen része értelmét veszti, nem lenne ugyanis kérdéses, hogy ki az igazi Édouard. Ez tulajdonképpen a biztos halál. Japán anyóka képében ezesetben több esélyem lehet, de a rasszom így is elárul, hiszen kevés esetben lehet errefelé egy faluban két japánnal találkozni. Egyelőre nem kell döntenem, emellett szerencsére épp olyan társaságom akadt, aki sokkal előrébb lát nálam. Felfelé intek Winthropnak, miszerint szólni kívánok vele. Amint mellém ér suttogva kezdek beszélni hozzá, tisztán érthető tökéletes angolsággal.
-Van egy tervem, de ehhez te kell legyél a szemem és a fülem -magyarázom neki és kiemelem a zsebemből a százfűléfűzetet tartalmazó fiolát, hogy lássa mi is jár a fejemben- tudnom kell, hogy a francia a vadászokkal van-e. Jelezz, ha igen.
Ennek tudatában követem az általa adott irányt magam is, a lehető leggyorsabban. Figyelem a lélegzetem, most nem fáraszthatom ki magam, szükségem van minden energiámra, mert nem tudok mindent megtervezni, túl sok a megválaszolatlan kérdés. Minden porcikámban érzem, hogy közeledem, amikor meghallom Eleanor hangját, amire az izmaim azonnal megfeszülnek. Nem halhat meg ő is, nem lehet így vége. Biztonságos távolságban állok meg és várom Winthrop esetleges jelzését, markomban pedig a hajszálakat szorongatom. Elkezdem magamban felidézni, hogyan is beszélt a féreg.Vajon tudom-e produkálni a megfelelő akcentust, ha szükség lesz rá?

Morning, keep the streets empty for me

Ahogy ott állok és Winthropot hallgatom, eljut az agyamig a felismerés, hogy ez az egész út, a furcsa, néhol indokolatlan szimpátiával teli pillanatok, a valahova való megérkezés érzése csak egy-egy macskakő volt egy olyan úton, ami tragédiához is vezethet. Négy lovas, remek szám, Japánban úgy kerülik, mint a dögkutat illik, eleve, amiből három van, abból a negyedik minden bizonnyal halált hoz. Apám mindig ezt mondta, de nem hittem neki, azt gondoltam, hogy csupán babonás vénember, aki még az angol nyelvet sem beszéli igazán jól.
Mikor újra elkapom útitársam tekintetét, a feszült csend, ami eddig megtöltötte a termet most hangokra vált, sok-sok hangra. Van itt meglepetés, öröm, Éduard pedig fogalmam sincs mit csinál, leginkább feleslegesen húzni kezdi az időt. Nem érdemes annál több dolgot magadnál tartani, mint amit egy könnyű batyuban bármikor a hátadra vehetsz, ez nem régi japán bölcsesség. Ez olyan tapasztalat, aminek hála most perceken belül útrakész tudtam lenni.
Ellenben ez a nyomorult lélek csak pakol, mintha nem lenne holnap és valljuk be, lehet, hogy nincs is. Szívem szerint rárivallanék, hogy induljon meg, vagy én rugdosom ki innen, de egyrészt ez nem illene az imázsomhoz, másrészt pedig angolul nem mondhatom, japánul pedig nem értené. Minden, amit teszek, hogy kimeresztett szemmel intek feléjük, de talán még ezt sem kockáztattam volna meg, ha előbb látom Winthrop kis iránytűjét, ami egyenesen a kellemetlenkedő alak felé mutat. Ez nem lehet jó jel, ebben biztos vagyok. Hagyom a másikat működni, miközben hajszálakat keresek, kiváltképp olyat, ami a franciához tartozhat és ha esetleg oda jutna a helyzet, hogy be kell sároznom valakit, még jól jöhet. Nem szép dolog, de ha valakit feláldozhatónak találok a társaságból, az ő és nem is nagyon tett azért, hogy megváltoztassam a véleményemet vele kapcsolatban. Éppen azért bólogatok olyan lelkesen arra, amit Winthrop mond, körbe is tekintek, hogy készen állunk-e a sürgős távozásra, mikor realizálom, hogy Eleanornak se híre sem hamva. Ijedten szívom be a levegőt és szemöldökeimet összehúzva az útitársamra tekintek.
-Eleanor…-formálom a szót hangtalanul, meglepően jól leolvasható angolsággal, Thomas szavait hallva pedig kissé elfog a pánik. Ha valakit nem szeretnék feláldozni az éppen ez az asszony lenne, aki olyan hasonló hozzám, bár úgy tűnik valamiben mégis különbözünk. Hogy lehet ilyen elővigyázatlan! Ha a vadászok itt vannak az első célpontjuk a fiú lesz, ez olyan tiszta, mint az Arakava vize.
-Megu kell találnunku Eleanoru, biztosan bajban van... leszzu-mondom leginkább Winthropnak, de nyilván Thomasban is bízom azt illetően, hogy nem hagyná szívesen sorsára a nőt, aki segített neki. Idegen tőlem ez a végtelen jóindulat, de Eleanor is mutatott felém bőven, mikor befogadott, pedig egy olyan arc, mint az enyém jól megjegyezhető a falusiak számára és könnyen felkelti a vadászok érdeklődését.
Magam annyival járulok hozzá a sikeres eltereléshez, hogy Winthrop átka mellé, még egy bíboránizst tartalmazó keveréket locsolok szét a katakomba fala mellett, mely rettenetes erős, döglött halszaga mellett, fejfájást és hányást idézhet elő. Ez talán nyer nekünk még egy negyedórát. Közben Winthrop már varjú alakban emelkedik a magasban, én pedig még egy pillantást vetek a hátam mögé, szememmel Thomast keresve, majd csuklyámat a szemembe húzva neki is indulok.

Morning, keep the streets empty for me

A szemem megakadt Thomas sebhelyén, még nálam is fiatalabb lehet és mégis mennyi mindent élhetett át, talán éppen ezt a sebet is egy vadász ejtette rajta. Ami azt illeti, igazat adtam neki. Jobban szerettem a vadászokat látni, mint semmit sem tudni róluk, praktikusabb volt megfigyelni és lódulni a magam dolgára, mint kivárni, hogy ők figyeljenek meg engem, volt ezzel kapcsolatban egy rossz érzésem, ami azt súgta, hogy baj talán nincs is már olyan messze, mint azt gondoljuk.
Eleanor valóban bajba sodorta a szedett-vedett csapatot, ebben igaza volt a kellemetlenkedő franciának, de , ha akartam sem tudtam volna hibáztatni. Ezért is fedtem fel a történetem ezt az egészen hasonló kis szeletét, a reakció pedig hasonlatos volt, ahhoz, amire számítottam. Ha szokásom vagy gusztusom lenne más embereket megérinteni, talán most a kezéért nyúlnék és alig észrevehetően megszorítanám, de mivel ez nem jellemző rám egy biccentéssel reagáltam a szemében megjelenő könnyekre, mintha csak azt mondanám: "ilyen a mi sorsunk”.
A saját bajunkat még elbírjuk, de a másét…én sem tudtam nézni azt a nőt, a karján kék zöld foltokkal, felrepedt szájjal, terhesen. Egyszeriben mintha nem lett volna más választásom, mint megtenni, amit megkövetelt a becsület és szolidaritás. A szamuráj védi a gyengéket, a gyermekeket és az asszonyokat, és bár én sosem lehettem szamuráj, az ő elveik szerint éltem az életem, szinte felfoghatatlanul messze Japántól. Most sem volt kérdéses a válaszom, meghajtottam a fejem, hogy jelezzem, oda megyek, ahol szüksége van rám. Szerencsémre az arcom az asztallap felé nézett, mikor Édouard tiltakozni kezdett, így nem látta az alig egy másodpercre megjelenő undorodó fintorom.
Winthrop hamarosan ki is mondta, amire magam is gondoltam. Gyávákra nincs szükség, egy ilyen nyámnyila alak csak lassítana bennünket. Fel is állok, hogy magamra vegyem a köpenyem, aminek csuklyája majd jótékony homályba burkolja az arcom, mikor Winthropon úrrá lesz valami. Gyors léptekkel sietek elé és bár nem érintem meg, igyekszem vele felvenni a szemkontaktust, de esélyem sincs rá. Most nem úgy lát, mint máskor, a tekintetéből arra tudok következtetni, hogy ebben a percben nem is igazán létezünk számára. Látomása lenne?
Intek a többieknek, hogy ne közelítsék vagy zavarják meg ebben az állapotban, talán jól is teszem, mert beszélni kezd. Furcsák a szavak, az értelmük meglehetősen ködös, mikor egy fiúra utal, Eleanorra pillantok és kellemetlen érzés, ami már korábban is bújkált bennem, csótány módjára mászik fel a gerincemen, hogy elérje a nyakamat. Odakapok és hangosan kiroppantom az ízületet. Bajban vagyunk, mondanám, de nem teszem.
-くそ！-sóhajtok gondterhelten és már fogom is a batyum, hogy arra menjek, amerre szükséges vagy amerre látok. Ennyit a biztonság tűnő illúziójáról!
Vannak kétségeim azt illetően, hogy hasznos-e együtt maradnunk, de ennek egyelőre nem kívánok hangot adni. Az egyetlen, amiben igazán biztos vagyok, az az útivarjamhoz való ragaszkodásom.

Morning, keep the streets empty for me

Ha csak néhány másodpercre is, de megnyugodtam és ebben a kellemes hangulatban tudtam megkezdeni az étkezést. Hálás voltam azért, hogy bármit is kaptam, amit egy hosszú pillantással igyekeztem Eleanor tudtára adni, ha már a szavakat illetően nem voltam, mert nem lehettem a helyzet magaslatán. Pontosan tudtam, hogy küzdeniük kell minden szavammal, de hozzá lehettek szokva az akcentusokhoz, célozva itt a kellemetlen francia fráterre, így figyelmesen hallgattak. Valahol mélyen elfogott az érzés, hogy jobb volna csak úgy beszélni és nem külön megrágni minden szót a fejemben, mielőtt még kimondanám, de ez is része volt az álcának. Hiába az óhatatlan szimpátia a vajákos kollegina felé, nem lehetek könnyelmű és vethetem le maszkom egyik percről a másikra.
-Hónapo óta egyeto semu látutam-válaszoltam a vadászokkal kapcsolatos kérdésre, hasonlóan, mint Winthrop. Belegondolva meglehetősen furcsa, hogy egyetlen bolygó nyomorulttal sem találkoztunk az utóbbi időben, nem volt jó megérzésem ezzel kapcsolatban. Jobban szerettem az ellenséget szem előtt tudni, akkor legalább nem csak ők figyelhettek engem, ha épp arra támadt gusztusuk, hanem én is őket.
Szívesen osztottam volna az útitársam gondolatait a maradást illetően, hiszen még ha egy meglehetősen ódon, romos kolostorban találtunk is menedékre, még mindig jobb volt, mint a szabad ég alatt, nem csak jobb, valamivel otthonosabb is. De a frissen megismert kompániát is meg tudtam érteni, a leghatásosabb mozgásban maradni, kiváltképp, ha valaki olyan feltűnő külsővel rendelkezik, mint én. Winthrop rendelkezett egy hatalmas előnnyel, amiből engem kihagyott a sors, varjú alakban sokkal könnyebb volt feltűnésmentesen mozogni vagy felderíteni az aktuális környéket. Emiatt is találtam őt jelen helyzetben az egyik leghasznosabb és kedvesebb szövetségesemnek, bár most újakat volt célzatos szereznem.
-Nemu egyszelű elviselni másu szenvedésétu. Énu egyu nőt mentettem még… a féljétőlu, ezértu kellettu továbbu állunom-fűztem hozzá Eleanor történetéhez, hiszen én is hasonlóan működtem, a helyében éppen így cselekedtem volna.  Talán a mondat utolsó részét magamban tarthattam volna, de szerettem volna, ha tudják, hogy szükséghelyzetben nem csak migrént és kiütéseket tudom elmulasztani.
Beszélgetés közben felmértem, hogy a szimpátiát illetően egyelőre jól áll a szénám, Thomast illetően mindenképp, csak ez a francia féreg nem tetszett, az orrom határozottan kénszagú veszélyt szimatolt körülötte. Aranytorkú kísérőm felkiáltására kissé összerezzenek, de érdeklődően pillantok felé, kíváncsi vagyok, hogy mire jött rá a szerencsétlenül járt kobold iránytűjével kapcsolatban, de ezzel várnom kellett, míg kettesben beszélhetek vele. Egyelőre csak szinte észrevétlenül figyeltem, miközben hosszú hajfonataimmal játszottam, mint valami ártatlan szűzleány, és elégedetten konstatáltam, hogy nem ő sem árult el magáról mindent.
-Hasonlóképpu álloku szolgálarotokura, ha hasunomatu tudjátoku venni- ajánlkoztam magam is és őszintén reménykedtem abban, hogy a csoport tudós asszonya segítségére lehetek, esetleg alkalmam nyílik rá, hogy többet is beszélgessek vele, még ha az nem is velem a legkényelmesebb.

Morning, keep the streets empty for me

Már régen nem mertem magam biztonságban érezni, most is csak beléptem valahova, de nem igazán érkezhettem meg. Az elmúlt években sem töltöttem sok időt egy adott helyen, sokkal biztonságosabb volt az ismerősből az újba távozni, mert egy olyat, mint én megjegyeznek. Talán Winthrop is így talált meg, én pedig eleinte minden erőmmel azon voltam, hogy magam mögött hagyjam, aztán arra jutottam, hogy nem feltétlenül káros, ha nem vagyok mindig egyedül. Régen nem álltam meg, az erőm pedig fogyott. Valahol helyben lenni legalább annyit jelentett, hogy megindulnak hozzám a bajbajutott nők. Fájdalmak, betegségek, terméketlenség vagy nem vágyott fogantatás…gyilkosság, de ezek mind hoztak valamit a házhoz.  Tapasztalatot, pénzt és táplálékot.
Korábban nem is realizáltam, hogy mennyire zsibbadttá tett az egyedüllét és gyanakvás, Winthrop volt az egyetlen, akit illetően megengedtem magamnak némi bizalmat, hiszen nem csak az ételét osztotta meg velem, hanem a művészetét is, ami valóban csodálatos volt, mondhatnám azt is, hogy nehezen volt párosítható a személy külsejével, akihez tartozott. Az állandó zsebtolvajlás, mint olyan jobban illett hozzá, mégha a hatása elég kellemetlen volt is néhány alkalommal.
Eleanor szimpatikusnak tűnt, hasonlónak éreztem magamhoz és talán az ő fejében is megfordult ez a gondolat, mindenesetre láttam, hogy nehézséget jelent számára, hogy megbízzon bennünk. Hogyan is hibáztathatnám?  Ha nehezen is de igyekezett értelmezni a válaszaimat, amikor a múltról meséltem neki és azonnal a védelmemre kelt, mikor az végtelen kellemetlen ember igyekezett hozzám nyúlkálni. Nem tetszett a dolog, ahogy a férfitől is azonnal elfogott a viszolygás, de megakadályoztam, hogy az arcomon megjelenjen a kikívánkozó undorodó kis fintor. Nem tudtam sokat ezekről az emberekről, sokkal kevesebb kockázatot hordozott magában a semlegesség, ebben pedig már gyakorlott voltam. Maradtam a játéknál, amit eddig is játszottam, japán füvesasszony csekély angol, de annál nagyobb tárgyi tudással.  Ezúttal nem maszkíroztam magam obasannak, úgysem tudtam volna sokáig fenntartani a bűbájt, a lebukás pedig bizalmatlanságot szült volna, holott Eleanorban már most előnyösnek láttam későbbi szövetségest keresni.  Mindemellett pedig egy fiatal, egzotikus lány alakja a férfiak esetében is megnyerő, mégha magam a nagy részüktől hányingert is kapok.
-どうもありがとうございます- fordultam, mind Eleanor, mind a fiatal fiúcska felé meglehetősen mélyen, még így ültömben is,utóbbihoz még intéztem egy szelíd mosolyt, hisz sosem lehet tudni, hátha még hasznos lesz. Mielőtt azonban enni kezdtem, Winthropra pillantottam, aki éppen műsorozni készülődött és el kell ismerjem, varázslatos volt, mint mindig.
-素晴らしい！-csaptam össze a kezemet, majd óvatos mozdulatokkal láttam neki enni, de arra is figyeltem, hogy a sajátomból is hagyjak valamit, amit majd a bárdnak is adhatok. A hála az hála!
-Régenu utazunku máru. Regutorjárá tárán Buruforduban törthettemu néhányu napot!- válaszoltam a kedves kérdésre, a megértésben szokásomhoz híven kissé kételkedtem, de majd meglátom, hogy mennyire kitartó a fiú.