vintage ocean

[tsunami warning]

V I N T A G E  Ω  O C E A N

vintage

                        ocean
                                             with a
                                                                                      tsunami warning

+16 szégyenítés.
        A tatamira lépve mindennél jobban kívánom, bárcsak tudnék már hoppanálni - nincs szégyen abban, hogy nem vagyok rá képes, azt megtiltja számomra a középszerűség szabályozása életkorom alapján, de szeretném, ha a nevelőapám már nem munkáját megszakítva hozna Ishida sensei terméhez, mint egy magatehetetlen gyermeket.
       Mélyet sóhajtok, mielőtt felvenném a shinait, kihúznám a hátam, és néma csodálattal adóznék a még üres helyiség illatának, színeinek. Csak én vagyok itt, és az örökségem.

        Mindennél jobban visszautasítom annak vádját, hogy nem tudnám kezelni az indulataimat, és az a vád sem érhet, hogy csupán passzív-agresszív volnék, mert mások érzéseinek megsértése annyira aggaszt, hogy azok mögé rendelem saját magam. Mégis, mikor itt vagyok egyedül, érzem azt a háborítatlan nyugalmat, amelyet sehol máshol azóta, hogy kiragadtak a vérszerinti családomból, belekényszerítettek egy ismeretlen ország szabályai adta keretbe, melynek ha kívánnék, sem tudnék megfelelni. Micsoda ostobaság feltételezniük is, hogy ez nem hagy nyomokat egy fejlődő elmén, kíváncsi vagyok, a saját liberális gyereknevelési elveik mennyire nevelnek a jövő kihívásainak eredménnyel ellenálló generációkat..

       Szavakkal nehezen kifejezhető hálát érzek most is Ishida sensei és a lánya társaságáért - ha eleinte bizalmatlan is voltam mindkettőjükkel. Ben Vane csendje nem emlékeztet arra, amiben felnőttem, habár a szigorú fegyelem tőlünk sem állt távol, messze járok az otthonomtól. A nyugalomban valóban jelen vagyok, elég csupán arra fókuszálnom zavaró tényezők nélkül, amire születtem: itt nincs szükség kendōgu-ra a lényem megfestéséhez.
       - Dargan sensei! Köszönöm, hogy foglalkozik ma velem, gyakoroltam az utolsó edzésünk óta, kérem, ne kíméljen! - felderül az arcom, mikor meglátom ismét Giadát, lelkesen fejet is hajtok felé. Talán értelmetlen volt a shinait elővenném és elég volna a bokken is? A kendo ismeretlen volt számomra, és még mindig a szégyen mély rántását tapasztaltam a gyomromban, mikor elrontottam egy utasítást, mozdulatot: a legjobb akartam lenni, behozni a lemaradásom ebben a harcművészetben is. Csak a harag szó jutott eszembe, ha arra gondolok, korábbi mestereim mellőzték épp ezt az ágat, miközben hangsúlyozták, hogy nincs rá szükség. Elismerem magam egy karddal, de csak a német, általában az európai iskolák voltak ismerősek előttem - és persze a judo.

       Nem hazudtam, ilyesmiben sosem tenném, az más célok elérésre szolgálna - valóban ezzel töltöttem a lehetséges szabadidőmet, mióta hazatértünk az iskolából. Mély undorral figyeltem Revan művészeti tevékenységnek nevezett semmittevését a nappaliban, és bár felajánlottam neki, hogy hajlandó vagyok megvívni vele úgy, mint azelőtt, nem élt a lehetőséggel. Giada - ebben a helyiségben Dargan sensei - sosem bizonyult volna ilyen középszerű életörömnek nevezett lustaságok rabjának, remélem, nem gondolja, hogy van bármilyen közös tulajdonságom a húgommal a nevünkön kívül. Azt sem kellene viselnie, de nem foszthatom meg tőle, bármennyire vágyom is rá.
 
       Biztosan most is azokat az ostoba darvakat hajtogatja, miután megfestette a papírt - én is ismerem azt a régi mondát a kívánságról, de az ilyen álmodozás sehová nem vezet, a művészet sem önmagáért való. Talán megérdemli azt a szellemi kútmérgezést, amiben élnie kell, miután ezek felé az értelmetlen időpazarlások felé fordult, ha nehezemre esik is elfogadni, hogy azonos volt a nemtőnk.

       - Mindent meg fogok tenni, ígérem! - mindennél jobban vágyom rá, hogy lássa, termékeny talajra hullottak a tanításai, sosem hanyagolnám el a művészetét. Én vagyok a legjobb tanítványa, méltán lehet rám büszke! Mások talán félnek a fizikai fájdalomtól, de én barátként üdvözlöm azt, feltartom a fejem és elfogadom mindazt, amit az élet mérni tud rám. Ezekben a pillanatokban tudom csak igazán, mennyire jelen vagyok - nincs szükség ostoba szavakra, forszírozott empátiára, kellemes hazugságokra.
        Ha apám láthatna.. nem, nem szabad most erre gondolnom. Nincs itt senki más, csak Dargan sensei és én - és közös örökségünk, amely előtt könnyebb térdet hajtanom, mint saját magam előtt.
        

ダンスダンス ハバグッタイム

Rokuro veri az ajtót, már legalább harmadjára. Olyan migrénem van, ami szűri a szavakat, de még így is eljut az agyamhoz az egyértelmű üzenet, hogy azért nem hagy létezni, mert dolgom van, mert dolgot csinált nekem. Mert nekem dolgot kell csinálni, beszervezni életem mindegy egyes szabadon maradt momentumár, különben összeomlok. Most épp ettől retteg a ház népe, hallom a suttogásokat arról, hogy úgy festek, mint, akit a Temzében próbáltak kimosni, majd mángorlóval helyretenni, de nem érdekel. Ha én tűnnék el hosszú hónapokra, már majdnem évekre Rokuro Ishida is a falat kaparná kínjában. Ha nem is személyem miatt, hát a varázslatosan továbbörökített génállománya miatt.
Jut eszembe génállomány, gondolom a Morgenstern lány már itt van. Őt pontosan hozzák, rám általában várni kell valamennyit. Csak azért kelek fel, mert nem akarom más idejét a magam nyomora miatt kicseszni az ablakon, meg, mert felnőtt vagyok, aki nem fekhet egésznap a szobájában behúzott spaletták mellett, némán bámulva a semmit. Mellesleg ez egy rohadt hülye szabály! Aki ezt először ki merte mondani, bizonyára nem látta anyámat, aki az elmúlt időszakban mást sem csinál, csak fetreng a sötétben.

Fekete kendo-git veszek fel a top felé, ami leszorítja a mellem, megmosom az arcom, összekötöm a hajam, kezdek valamit a pofámmal, hogy arcra hasonlítson. Tényleg szarul nézek ki, így versenysúlyban, beesett arccal. Szomorú szamuráj, vagy mi. Előrángatok egy hakamát a szekrényből, nem a sajátom, hanem Rokuro egy régi darabját. Nyilván azokat is felvehetem, amiket külön rám szabtak, de ez valahogy otthonosabb. Tiszta, jó állapotú, de valahogy mégis őrzi az apám (szerintem nagyjából évente kétszer nevezem így) korábbi lépéseit.

-Kenshi -üdvözlöm Orint egy szükségtelenül tradicionális meghajlással. Néha megrémít ez a lány, mert Rokuro engem lát benne, éppen ezért kell nekem foglalkoznom vele, holott neki is hozathatna egy kompetensebb senseit, vagy éppen megoszthatnánk az enyémet. Mióta a Mandragórában töltöm az időm nagy részét úgy sincs annyi időm az öreg japán ördögre. De nem, ehhez elméletileg én kellek, mert ezt a lányt is le kell mozgatni, mint egy németjuhászt. A húga a nyugodtabb, a békésebb, ebben itt indulatok vannak, amik könnyen válhatnak pusztítóvá. Belenézek a szemébe és látom a különbséget, de az eltérést is. Neki vannak ambíciói, ő nem csak itt van, mert idetették, a legjobb akar lenni, az akar lenni, amire én képtelen vagyok, és én ebben készséggel segítem, mert én csak el akarok tűnni.
-A bemelegítés megtörtént?-kérdezem, hiszen várattam valamennyit, amilyen buzgón veti bele magát ebbe az egészbe, simán lehet. Hogy már készen áll jöjjön bármi is. Mindenesetre megvárom a válaszát, magam pedig kiropogtatom a nyakamat, ami rettenetesen hangzik, mint valami ezeréves kidobandó ágykeret, ami csak arra vágyik, hogy végre az enyészetnek adják. Kezembe fogom a shinait és teszek néhány lépést, csak próbaként, figyelve, hogy Orin hogyan reagál rá.
-Tűrhető az iskola?-kérdezem, mikor eszembe jut, hogy Rokuro a nyakamba varrta ezt a rohadt small talkot, amiben láthatóan rettenetesen szar vagyok. Nem tudom, hogy kell ennek megágyazni, ő sem olyannak tűnik, akit kérdezgetni kellene, hogy minden rendben van-e, már a lehetőségekhez képest. Tinédzser, akit kiszedtek egy szektából…mi a franc lenne vele rendben?