hiába hárfáznak angyalok ha mi örökké elvétjük a lépést
Ennek az estének rólunk kéne szólnia. És azt hiszem én élvezem is, hogy ez a mi esténk. Mi kapjuk a figyelmet, mi vagyunk a végzősök, akik felnőttek. És mégis… mi az hogy felnőttünk? Kétségbeesetten kapaszkodunk abba, amik voltunk, ahelyett, hogy előre tekintenénk. Arra, hogy mik lettünk és mik lehetünk még. De én nem akarok felnőni. Mert a felnőttek nem lehetnek hercegnők és olyan dolgokért kell felelősséget vállalniuk, amik túl nehezek az én vállaimnak. És most is, őrült megkopott kisgyerekként kapaszkodom a kézbe ami húz, Ben kezébe, ami igazából nem is az övé, de azt akarom, bár ő lenne. Tényleg? Ezt akarom? Hiszen Aiden éppen annyira fontos.. Nem? Nem tudom. Kezdem azt hinni, hogy már semmit sem tudok. Felperzsel a pillantása. Érzem, ahogy végigszalad a ruha szövetén és a bőrömön. Ott, ahol nincs semmi csak a puha, kókuszillatú bársony. Vagy selyem? Nem ellenkezek ahogy közelebb húz, mert jól esik ahogy hozzá simulhatok, beszívom az illatát, a dohányt, ami rögtön eszembe juttatja azt, hogyan is álltunk egymással szemben a múltkor a játszótéren. De nem akarok arra gondolni, és libabőrös leszek, ahogy a suttogása végigszalad a bőrömön, le egészen a gerincem tövéig megborzongatva engem. - Gyönyörű vagy. Egy kicsit hangosabban veszem a levegőt és érzem, hogy érintése nyomán különös melegség fog el.. Aiden… azt mondtad felejtselek el, ellöktél. De nem könnyíted meg, nem igaz? Direkt? Ennyire jól esik neked látni, hogy még mindig milyen nagy hatással vagy rám? Elkapom a pillantásom az arcáról, mert belesajdulok, hogy Bent kéne most itt látnom magam előtt, mégis tökéletesen tudok ringani Aiden karjaiban is. Hogy máskor talán azt is el tudnám felejteni, hogy van egy testvére is… valahol mindig is ezt akartam nem? Hogy egyek legyenek. Talán ezért nem volt soha elég az egyik. - Gondoltad, hogy nemet tudok mondani erre a látványra? Mellesleg meg, az élet tele van meglepetésekkel... nem gondolod? - szeretem a hangját. Szeretem ahogy megnyugtatóan a fülembe suttogja a szavakat még akkor is, ha a nyomukon felkúszik a pír az arcomra. Ha arra gondolok, hogy mi minden lehetne még belőlünk, hogy Ben mennyit susogott a fülembe, és én hányszor nyögtem az övébe Aiden nevét. - Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem a meglepetéseket - sóhajtok fel, de nem nézek rá. Mert egyszerűen csak jó így hozzásimulni, még akkor is, ha egy apró kis gondolat állandóan követeli magának, hogy keressem meg Bent. De talán… talán jár ennyi Aidennek. Az elmúlt évek hiánya.. hiszen itt lenne a helye. És belém hasít a gondolat, hogy ha együtt fejeztük volna be az iskolát… akkor se tudtam volna választani. - Különben azt hittem, te bármikor nemet tudsz mondani. Azt mondtad felejtselek el… - összeráncolom a szemöldökömet ahogy arcomat felemelve nézek bele a szemeibe. És az utolsó mondatot csak suttogom, úgy suttogom, hogy senki más ne hallhassa meg, csak te. Mert tudod ugye? Tudod, hogy mennyire fájt? Hogy mindig minden csak fáj, pedig annyira óvatos vagyok, annyira igyekszem eltaszítani magamtól minden rosszat. Aztán jössz és a szavaiddal pofon vágsz és belém marsz. De egy nagy levegőt veszek, mert Bennel kell foglalkoznom és el kéne lépnem tőle, mert meg kell keresnem… mégis magához láncol a pillantásával és a lágy ujjaival a bőrömön. - Benjamin...
És aztán az egész kis buborékunkba berobban a világ. Jasonnel, aki átesve rajtunk terül el a földön. Megszorítom Aiden kezét, mert én nem akarok elesni és közben már Jason szemüvegét keresem, mert szegény biztos nem találja a világot annyira szépnek szemüveg nélkül… - Vak ember a földön! - Minden rendben? - kíváncsian fürkészem a feltápászkodó srácot és közben őszintén remélem, hogy nem lett nagyobb baja. - Bocsánat! - nem tűnik fel, hogy Aiden merre nézhet, rám, Jasonre, másra, mert lefoglal, hogy a szemüvegét kutassam. És közben a távolság is jót tesz. Mert egy kicsit kitisztul a fejem, és rájövök, hogy nekem Bent kéne megkeresni… mert nem hagyhatom, hogy Aiden bőrömre simuló keze mindent feledtessen velem. - Teljesen jól vagyok, ne is foglalkozzatok velem. Merre van itt a kókuszos shake? Megcsapott az illata. Felnevetek, mert annyira abszurd, hogy még így estében is csak azzal foglalkozik, hogy merre lehet a shake. Bár lehet, hogy csak az én illatomat érezte meg, de ha véletlenül talál az asztalon egyet, akkor hozhatna, mert biztosan megkóstolnám. De Aiden gyorsabb, és elfordítva tőlem visszaadja neki a szemüveget, hogy aztán el is fordítsa az asztalok felé. - Arra keresgélj, kölyök. - Ha találsz hozz nekem is! - szólok még Jason után mosolyogva és remélem szegény egyben eljut a céljáig, már csak azért is, hogy megtudjam van-e shake vagy nincs. Ahogy kinyúlnak Aiden kezei ösztönösen mozdulok az irányába. Hagyom, hogy derekamra fonódva közelebb húzzon, és elégedetten simulok hozzá. Mert.. hiányzott. De ezt mondtam neki a múltkor is. - A Roxfort és a diákság... Még mindig nem változott semmit... - egyetértően hümmögök ahogy belém hasítanak a szavai. Hiszen ő nem is ismeri a hugrás fiút. Mert nem volt itt, mert… nyelek egyet és igyekszem nem mutatni mennyire zavar a tudat, hogy elvették a jövőjét. Vagy ő maga dobta el? Vagy miatta vették el tőle? Azt hiszem vannak dolgok, amiket sosem fogok kibogozni. - Milyen hamar elröppent ez a hét év, nem igaz? Szinte hihetetlen. - Itt lett volna a helyed. Velünk - a motyogásom talán bele is veszik az ingébe. Mégis komolyan mondom. Nem szabadot volna… senkinek sem szabadna olyan dolgokon keresztül mennie, mint neki. Még akkor is, ha csak körvonalakkal rendelkezem azt illetően, mi is történhetett. És hidd el, a körvonalak is elég rémisztőek. - Aiden… - felsóhajtok, ahogy államat megtámasztom a mellkasán és felnézek az arcába. Pillantásom egy pár másodperccel többet időzik az ajkain, azokon az ajkakon, amik a múltkor azt bizonygatták jobb nekem elfeledkezni róla. Azokon, amiket aztán úgy akartam (és meg is tettem?) csókolni, mintha nem lenne holnap. Azokon az ajkakon, amik Benre is emlékeztettek egyben. - Tényleg nem tudod hol lehet Benjamin? - szomorúan csengenek a szavaim mégis van bennük egyfajta várakozó remény. Mert ha nem tudod, akkor talán belenyugodva hagyhatom neked, hogy elringass, hogy egy kicsit olyan legyen, amilyen lehetett volna, ha nem tűnsz el. Ha nem halsz meg…
hiába hárfáznak angyalok ha mi örökké elvétjük a lépést
Ma délután eszembe jutott anya. Igyekeztem róla mindig, minden egyes alkalommal a jó emlékeket felidézni. Ahogyan lágyan fésülte a hajamat, ahogy elmosolyodott, ahogy szelíd ujjai fonták a tincseimet. Most mégis belém sajdult a szomorúság, hogy nem lehet itt. Nem láthatja, ahogy befejezem a Roxfortot, ahogy büszke végzősként lépek ki a kapun… Mégis szerettem azt képzelni, hogy néz. Hogy lát engem és mosolyog, és felkacag azon az egyszerű tényen, hogy nem tudom eldönteni mit vegyek fel. Átlagos lányok átlagos problémái. Egy kicsit melegséggel töltött el a tudat, hogy arra fókuszálhatok, hogy melyikben nyűgözzem le Bent. Mert akármilyen feszült csönd is fészkelt közénk, abban biztos voltam, hogy vele megyek. És ezt így éreztem kereknek. Kamaszkori szerelemmel fejezni be az iskolát. Valahol ennek megvolt a maga bája, egy történetnyi tökéletességgel. Aztán mikor Margaret megmutatta, hogy szerinte melyik ruha legyen elállt a lélegzetem és pár percig csak hápogtam. Majd közöltem, hogy ki van zárva. A szolid sötétkék sokkal inkább nekem való és különben is nem akarom én mutogatni mindenemet. De Marge akaratos volt és egyre jobban meggyőzött, hogy ez az utolsó, és igenis túl soknak kell lenni az este és különben is kiemeli a szemem… aztán azon kaptam magam, hogy ujjaimat végigfuttatom a tüllön és a tükörbe nézek. Megcsóváltam a fejem. - Szerintem akkor is sok. De Margaret csak felkacagott és a fülembe súgta: tökéletes. Pedig tényleg sok volt, mégis ahogyan lágyan körülölet az anyag és pördültem egyet kitárt karral elhittem, hogy hercegnő vagyok. Mert megtehettem, hogy elhiszem. Még akkor is, ha kivételesen szerettem volna egy vörös rúzst, egy kis sötétséget… Margaret pontosan megérezte, hogy nem nem nekem való. A lágy világos színek, a hosszan leomló ruha sokkal inkább engem tükrözött. Így megint ő nyert. Én pedig királylányként vonulhattam le a lépcsőn.
A tekintetem kutatón siklott végig a tömegen. Kerestem Bent, keretem a barna szemeit és vártam, hogy kiöltözve belém karoljon, miközben Marge csacsogását hallgattam. Mert ő olyan izgatott volt, hogy be sem állt a szája és miközben minden második lány ruháját leszólta, lopva meg-megigazgatta a frizurámat is. Mert Marge-nak mindenre volt energiája, legfőképpen arra, hogy egyben tartson. Ránéztem és elmosolyodtam. Sok mindent nem értettem vele kapcsolatban, és még mindig nem tudtam, hogyan kérdezzek rá Aidenre, arra a kis apróságra amit Ben mesélt róla. De ennek nem is most volt itt az ideje, és talán nem véletlenül feledkeztünk meg róla eddig is. És vártunk. Mindketten vártunk, hogy felbukkanjon a másik. Ő azt hiszem Dariust várta, mert arról beszélt korábban, hogy úgy érzi a végzős báljára hollóhátas kell, hogy elkísérje. Gyanítom ezt célzásként kellett volna vennem, hogy én miért Bennel megyek. Pedig igazán megérthette volna, hogy ez így szép. Hogy annyi minden történt köztünk az iskolai falai között, hogy vele kell lennem. Pedig Margaret nem tudhatta mennyire megkérdőjeleződött bennem ez a tény az utóbbi időben. A szorongásom, a pletykák, az álmatlan éjszakák és az, hogy tudom, hogy hallgatja a forgolódásomat mégsem meri megkérdezni. Nem volt jellemző rá… de talán tudta, hogy ezt nekem kell megoldanom. A bökkenő csupán annyi volt, hogy én nem akartam megoldani. Mert beleringattam magam a hitbe, hogy minden jó így. Margaret éppen a ruhám vállrészén igazít még egy utolsót, mikor megéreztem a kezem köré fonódó ujjakat. Ajkaimra mosoly kúszott, és egy intéssel köszöntem el barátnőmtől, mert Ben már húzott is maga után én pedig csak hagytam. - Milyen hangulatos itt minden, hm? A díszítésnél már csak te vagy lélegzetelállítóbb, virágszál. Azt hiszem az utolsó szónál akadt el a lélegzetem, ahogy kékjeimet a felemás szemeibe fúrtam. El kellett volna lépnem, hátrahúzódni, hiszen eddig is tudtam, csak az agyam nem akarta elfogadni, hogy Aiden állt előttem, ő húzott maga után. Éreznem kellett volna a dohány illatát, figyelnem kellett volna… de szokás szerint csak elvarázsolt az érintése, a díszítés és az est hangulata. - Valóban hangulatos és látom neked is sikerült kiöltözni, Benjamin - a testvére nevét direkt kihangsúlyoztam és ha eddig nem is tettem meg, most megpróbáltam kicsit elhúzódni tőle, ami valljuk be, ebben a tömegben igazán nagy feladatnak bizonyult így neki is ütődtem egy vállnak. Karjaimat magam mellett tartottam pedig kedvem lett volna Aiden köré kulcsolni, és odahúzódni. De a ma estét Bennek ígértem és talán készen voltam rá végre egyszer, hogy erről ne feledkezzek meg. Még akkor sem, ha Aiden felemás pillantása felperzselte a bőröm és halvány pírral vonta be az arcom. Megráztam a fejem. - Mit keresel itt Aiden? Azt hittem már sosem akarod ide betenni a lábadat… - szomorúan mosolyodtam el miközben azt magyaráztam magamnak, hogy nem kéne ennyire örülnöm annak, hogy itt van. Mégis valahogy a tudat, hogy újra a Roxfort falai között látom mintha helyrezökkentett volna valamit. Mert így volt csak teljesen kerek a végzős év, nem? - És hol van Ben? - várakozóan pillantottam rád, és miközben tenyered a derekamra simult egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy már nem is érdekel a válasz. Még akkor sem, ha megfogadtam. Ha eldöntöttem, hogy ez Ben estéje lesz. De jöttél te, mint régen. Mert mindig akkor jössz, amikor nem kéne. És felborítasz mindent.
Tudod, már egészen összemosódott, hogy melyikőtökkel találkoztam előbb. Nem tudtam, hogy téged vettelek észre vagy Aident. Nem tudtam, hogy először csak én képzeltem oda két szempárt, vagy valóban ennyien figyelték az ijedt pillantásomat. És nem is akartam megfejteni. Mert néha jobb volt, ha a dolgok titokban maradtak. Még saját magam előtt is. Hiszen így megmenekülhettem a kérdés elől. Nem kellett magamnak feltennem, hogy vajon melyikük volt előbb? Hogy kit kellene komolyan vennem, ki lehetett az első? Nem. Jó volt a békés tudatlanságomba merülni, mert volt, ahol kifogyott a tudásszomj. És mégis, ahogy újra és újra kerestem a barna pillantásokat lassan elkülönítettem. Mert máshogy csillogtak, másról beszéltek és egészen eltérő tűz lobogott a mélyükben. Sosem akartam őket elválasztani, mégis tudtam, hogy megtettem. Talán ezért mondtam le róluk, talán ezért vetettem véget az egésznek, a játéknak. Mégsem tettem meg igazán sosem. Akkor, mikor elborultunk a folyosón meg voltam róla győződve, hogy a változás jó is lehet. Néztem őt a kék szemeimmel, szerettem, ahogy a szellő játszott a fürtjeivel, ahogy ott ült az ablakpárkányon. Majdnem annyira nyugodtnak tűnt egy leheletnyi időre, mintha Aiden ült volna itt. De emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő most itt Ben. És nem akartam, hogy a tekintetemből bármit is kiolvasson ebből. Nem akartam bántani. Mert ha neki fájt, fájt nekem is. De lassan már jobban fájtunk egymásnak, mint az egészséges lett volna. Jó lett volna egy olyan csöndnek lenni, ami megnyugvást hoz. Egy olyan csöndnek, ami nem változik csak kitartóan ott van és jelenlétével megszelídíti a szíveket, derűs ragyogásával megállásra késztet és arra, hogy a szépet vedd észre. De nekünk már sosem lesz ilyen csendünk, igaz? Én már sosem lehetek ez a csend, te pedig soha nem is akartál ilyen lenni. Még akkor sem volt jó a csend, mikor izzadtan, lepedők között feküdtünk egymáson… mert a némaság akkor is Aiden nevét susogta. - Nem tudom, mi találta el aznap, de azt hitte rólam, hogy Aiden vagyok és meg akart csókolni. Én meg elküldtem a fenébe. Szóval nem lettünk legjobb barátok. De lehet, hogy csak részeg volt, a faszom se tudja. Ingattam a fejem, mert nem tudtam róla. Ismét egy dolog, ami elkerülte a figyelmemet. Pedig észre kellett volna vennem, nem igaz? Hiszen Marge nem sokat beszélt Aidenről és… és már megint túl sokat voltam elfoglalva saját magammal ahhoz, hogy feltűnjön. - Sosem említette - feleltem csendesen lehajtva a fejem, hogy aztán ismét a pillantásod után kapjak tekintetemmel. - Sosem említetted. Kérdezhetem újra a miértet, de nincs értelme. Azt mondod régen volt… szóval nem akarsz régi sebeket feltépni. Mégis minden egyes együtt töltött pillanattal a kamaszkorunkba kapaszkodunk. Egy olyan kamaszkorba ami sokkal több vággyal volt fűtött mint ez az elrontott valami, ami itt van a végzős évünk küszöbén. - Mindegy, nem lényeg. Lassan négy-öt éve volt már ez - ajkamba haraptam és elnéztem melletted. Ha a szemedbe nézek megint túl mély lesz minden és talán olyat is észreveszek, amit nem szeretnék. Mert a menekülésben aztán hihetetlenül jó voltam. Elsunnyogni, elsurrani az igazság elől. Nem pedig szembenézni vele felemelt fejjel. Nem vagyok griffendéles, hát senki ne várjon tőlem ilyet.
A frászt hozta rám minden egyes erőszakos ütésével. Még mindig láttam magam előtt azt a bulit is, amin Rayla Blake-et pátyolgatva hagyott ott. Erőszakos volt én pedig ott is féltem és egyedül csak Margaret tudott megnyugtatni. Mert már nem volt itt Aiden. - És mi van azokkal, akiknek ő ad sebet? Nem lehet, Esther, van akin nem lehet változtatni, főleg szép szavakkal nem. Most mit szeretnél üljek le kártyázni vele? Ne legyél ennyire naiv - Ajkamba haraptam, ahogy lehajtottam a fejem. Nem vagyok naiv. Ezt akartam mondani, makacsul kitartva mellette. Hogy megmutassam több van bennem… mert hittem, hogy lehet javítani az embereken. Mégis csak megvontam a vállam. - Egy próbát megérhet. Fogadjunk, hogy nem kártyáztál még vele - rámosolyogtam, mert akármilyen határtalan is volt a fantáziám nem tudtam elképzelni, hogy Ben nyugodtan ül Matt-el egy asztalnál egy kártyaparti fölött úgy hét percnél tovább. És ezzel lehet, hogy sokat is mondtam. Nem kellett volna felhoznia Aident… így, hogy már nem volt, már nem menekülhettem hozzá egy aprócska bűntudatmorzsa kezdett motoszkálni bennem. Mert amikor véletlenül az ő nevét ejtettem ki a ritmusos mozgás közben. Miközben felnyögtem és tudtam, hogy ezzel az egy szóval téged és magamat is megsebzem. Újra és újra. - Én sosem haragszom Esther. Helyette is megbocsátok. Mindig. Talán nem tudtad, de ez a pár mondatod sokat jelentett. Hiszen nem bírtam, ha valaki haragudott rám. Kerestem az okokat és… én egyszerűen csak jó akartam lenni. Jó mindenkihez. Ahhoz is, aki nem érdemli meg, sőt azokhoz főleg. De te megérdemelted Ben. Neked igazán kijárt a jó az életedben és mégis te voltál az, aki képes volt újra és újra megbocsátani. És ekkor nem köszöntem meg neked ezeket a szavakat. Csak a csókkal próbáltam üzenni: hálás vagyok. Egy olyan kommunikációs csatornát választottam, amiről reméltem, hogy még megértheted. Hogy még nem beszélünk el egymás mellett. Azt akartam, hogy a csendes hálatelt csókunk újra a forró, egymásba vágyakozva feszülő ajkak tánca váltsa fel. De a szerelmünk már rég túlzottan megfáradt volt ehhez. Ahogy elhajoltál pedig csak a kielégítetlen vágy maradt, amivel jobb jövőt reméltünk.
Talán az lett volna a legjobb, ha elő sem kerül a téma, ha nem bolygatjuk meg azt az estét. Mert a sejtések ismét olyan titkokat vetítettek előre, amikről nem akartam tudni. A féltékenység pedig éles karmaival mart belém véres sebeket hagyva maga után. De hát volt jogom még így érezni? - Összefutottam valakivel, Matt ránk szállt, mert követett engem, aztán végül nem mentem végig én sem... - Mégis kivel? - hát tessék, kimondtam. Alig haraptad el a hadaró mondatodat ezúttal minden egyes szavára figyeltem. Ki volt az a valaki? Hm? Ben, sosem tudtál igazán jól hazudni, és talán az rémítene meg a legjobban, ha érezném: mégis megtanultál. Aztán a következő mondatod mintha kitörölt volna a fejemből minden mást. - Aiden él, Esther. A szünetben találkoztam vele. Ujjaim görcsösen feszültek a tieidre és éreztem, hogy a kezem hideg, mintha lassan elszivárogna belőle az élet. Tudtam, hogy sápadt vagyok, hogy szőke hajam keretében ijesztően nagyra merülnek azok az elkerekedő kék szemek, amik az igazat kutatják a szavaidban. Aiden él. él… Elfordítottam az arcom és igyekeztem a mellkasomban doboló szívemet csillapítani. Mert ha ez egy rossz tréfa Ben… akkor nagyon, de nagyon nagy sebeket vágsz mindkettőnkbe. És él… él tényleg él? - Aiden… - csak suttogásra futotta, ahogy próbáltam befogadni a tényeket. Mert akkor a rajtam tátongó üres lukakba most kezdhetem visszatömködni őt. Őket. Mert ha él… akkor miért nincs itt? Nyeltem egyet és a pillantásom ismét téged keresett. A szemeidet, a barnákat, a megnyugtató, melegséggel. - Milyen volt, és mi..? Hogyan? - Próbáltam szavakba önteni mindazt a bennem gomolygó kuszaságot, amit éreztem. Nem sikerült. A szavaim ismét cserben hagytak, és hiába simítottam Ben arcára a kezemet, most csak Aiden volt előttem. És mindeközben agyam egy hátsó szegletében ordítva követelte magának a helyet valami más. Valami rossz érzés, amit elnyomtam, valami… ami azzal volt kapcsolatos, amit Aiden előtt mondtál.
- Nem. Nem akarod - miért fájt annyira, hogy igazad van? Makacsul ismételgettem, hogy kíváncsi vagyok a részletekre, holott mást sem akartam csak elbújni előlük. Mert nem nekem valók, igaz? Olyan dolgokat tettél, amikről nem szeretnék tudni. Hiszen beárnyékolod vele a lelkemet, engem. Mégis az örökösen kutató, kíváncsi kék lélektükrök az arcodra tapadtak és válaszokat vártak. Ugyanazt az arcot szerettem volna látni mint régen, ugyanazokba a szemekbe nézni, és tudni, hogy minden rendben lesz. De te már rég messze jártál Aiden. És én nem tudtam, hogy ott valaha elérhetlek-e még. Hosszan fújtam ki a levegőt, mert valami most átszakadt. Valami fájdalom, amit eddig igyekeztem minden erőmmel visszatartani, hogy ne öntsön el. Túl sok érzelem, túl sok kín egyszerre… és mégis semmi másokéhoz képest. Önző vagyok. Saját magammal foglalkoztam és azzal, hogy nekünk milyen volt. Pedig téged kellett volna kérdeznem. Hogy vagy, Aiden? Mi fáj? Mesélj, csak mondd, engedd, hogy… - Tudom. Bólintottam. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt csak ösztönösen mondtad vagy tényleg tudtad is. Te nem voltál itt, nem neked kellett a hiányod után maradt sebeket foltozgatni… de közben meg tudtam: te mással küzdöttél. Talán valami sokkal nagyobbal és sötétebbel. Azt akartam képzelni, hogy tényleg komolyan ejtetted ki az előbbi szót, mert akkor hihetek még abban, nem tűnt el minden, nem vált az éjszaka és az idő martalékává. - Nekem is hiányoztatok, Esther. Kibaszottul. - beleborzongtam a kijelentésedbe de a válaszom ismét csak csend volt. Mert mit mondhattam volna? Hogy akkor visszajöhettél volna? És mi tárt karokkal várunk, hogy újrakezdjük a háromszögbe zárt életünk? Mert én ezt akartam. Ragaszkodni és kapaszkodni a múltba, a gyerekkor csillagokkal teleszórt egébe. Az égen rajzolt mintákba és a történetekbe.
Félnem kellett volna, igaz? Meg kellett volna ijednem a közelségedtől… mégsem ment. Mert néztelek, de nem tudtam, hogy tényleg téged látlak-e. Pedig egészen közel jöttél és én hagytam, hogy itt legyél. Velem. De tényleg itt voltál? Aztán a mi van ha kétségei, a kételyek szavakba öntött formája úgy bukott fel belőlem mint fuldokló a zavaros vízből. És hiába mordultál fel én csak ráztam a fejem, és közben nem csillapodott az a kapkodás, az a kétségbeesett könnyes pillantás. Mert mindig is féltem a veszteségtől, a változástól. Elkaptam a tekintetét, és pontosan láttam, hogy pirosló ajkaimon felejtette őket, mire azok elnyíltak a meglepettségtől. - Esther… - vajon tudod, hogy egészen másképpen ejted a nevem, mint Ben? Hogy ebbe a hat betűbe mennyi mindent tudtatok és tudtok belesűríteni ma is? Többet mond nekem mint hinnétek. És most is többet mondott. - …és ha semmi nem maradna, akkor hogyan… - Meglepetten hallgattam el, ahogy ajkaid füstössége megcsapott. Az íz.. annyira más volt és mégis annyira a régi, hogy a gyomrom görcsbe rándult. Még akkor is, ha csak képzeltem a múlt esszenciáját a csókban. Belesóhajtottam, és karom ösztönösen nyúlt fel, hogy a barna tincsekbe túrva húzzam közelebb magamhoz. És igyekeztem ebbe mindent belesűríteni. Tudatni, hogy itt vagyok, akkor is, ha ő azt mondja felejtsem el. Akkor is, ha ellök, akkor is, ha a halál leheletét hordozza. Én majd segítek. Majd jó leszek kettőnk, (hármunk?) helyett is, csak… Csak hagyd… hagyd, hogy lecsókoljam rólad a sötétséget. De hiába is akarnám, hiába is ragaszkodnék hozzá és simulnék úgy oda mellkasához, mint régen… ő már elhúzódott, ott hagyva engem a hajamat megborzoló összekuszált leheletünkkel. Nyeltem egyet és pillantásomat elkaptam róla. Kapkodó lélegzettel álltam, vöröslő ajakkal és az arcomra szökő pírral. - Engedj el minket, Esther. Komolyan. Tedd meg magadért - pillantásom ismét rátalált, és csak néztem, miközben a fejemben egyetlen szava ragadt meg. Minket. Bent is? Hát nem szeretnéd, hogy boldog legyen a testvéred? Ha te ellöksz, akkor lökjön el ő is? Megráztam a fejem, ahogy figyeltem az eltűnését. És a perc törtrészéig ott, egyedül az elhagyatott játszótéren egy kicsit jobban akartam Aiden. Jobban mindennél. - Hát nem látod, hogy nem tudlak elengedni? Se téged, se őt? - magam elé motyogtam és tudtam, hogy már nem hallhatta meg. Mert már nem volt ott, és ki tudja hány perc telt el, amíg fel-alá járkálva ösvényt koptattam a földbe. Nem tudtam hova tenni a háborgó gondolataimat, nem tudtam mit akarok… Amióta Ben kiejtette a száján, hogy Aiden életben van… nos, egy részem azóta látni akarta. És érezni. Felszáradt könnyekkel az arcomon néztem fel a kastélyra, ahogy a lábaim lassan, nagyon lassan léptek egymás után. Karjaimmal átfontam magam, mert fáztam és nem tudtam hirtelen honnan jön ez a hideg. Nem tudtam kit okolhatnék a rosszért. Nem tudtam, hogy akarok-e egyáltalán valakit okolni, mert harag nem volt bennem csak valami végtelenül fáradt fájdalom. Az út pedig hosszú volt visszafelé, olyan elképesztően hosszú. És én egyedül voltam. Teljesen egyedül… és lassan minden kezdte elveszíteni az értelmét.
Futkosni, szaladni a fűben. Kitárt ujjak között szűrni a napfényt, ami metsző pontossággal tűz az ember szemébe. Gyerekkori kacagások. És könnyek. Mennyi-mennyi játék, ahol hercegnőnek képzelhettem magam a meséből és a legnagyobb gondom az volt, hogy Greg vagy Michael játssza majd a herceget. El kéne engednem… hagyni, hogy mindez a sok emlék, ez a gyermeki naivitás kiszökjön ujjaim közül, mint a homok apró szemcséi. De mégsem tudom. Mert örökké a mesékbe temetkeznék, és hinném, hogy lehet tőlük jobb a világ. Sosem akarok kilépni a könyvek bűvköréből, mert tudom, ha megteszem, megütöm magam. És fájni fog és a lábam térdig merül majd a sárban, a fekete, mindent elnyelő sárban. Hiába minden… mert már a tündérmesék sem nyújtanak elég biztonságot és ki-kimerészkedve mögülük érzem a fájdalmat. Azt a parázsló tüzet, ami elemészti a gyermeklelket. De az enyémet nem akarom adni, nem, nem, soha! Adjátok vissza az apró léptű tündéreket, az anyák ölelő karjait és a tiszta, romlatlan szerelem csókjait. Már nem vagyok benne biztos, hogy olyan jól ismerem ezt a kislányt, akihez mindenáron kapaszkodni akarok. Akármennyire is tartok a változástól… az emberek fejlődnek, változnak. Hol erre-hol arra. Te is változol igaz, Aiden? És felhorkantál és közben én még a kezeidet néztem. Mert ésszel fel nem foghattam, hogy ezek a kezek… Nem a te kezeid voltak. Akkor nem. Hiszen ezt mondta a testvéred is! Pillantásom megtalált, és kékjeim oda-vissza jártak kétszínű szemeid között. Mintha egy részedből kihalt volna a szín, csak fakó árnya lenne korábbi önmagadnak. És eltűnt a tiszta üvegen átszűrt fény belőle. Tartanom kellett volna az arcától, de még mindig csak kerestem benne az ismerős vonalakat, az ajkait figyeltem, a közéjük szorított szálat és egy hosszú pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Mert annyi minden történt. Tele voltam kérdésekkel. Kimondottakkal és mélyen elhallgatottakkal is, de a pillantásra amivel végigmért a hideg futkosott a hátamon. De nem akartam beismerni, hogy mást vártam, melegséget és talán.. vágyat. - Miért? És hogyan? Esther... Már megint olyat kérdezel, amire igazából nem akarod hallani a választ. - A szememet facsarta a füst, és megköszörültem a torkom ahogy elfordítottam az arcomat. Mert igaza volt. Nem akartam hallani a választ. Féltem attól, amit mondhatna, akivé vált. Nem akartam elhinni a benne lakozó rosszat, így tagadtam. Megráztam a fejem. - És mi van, ha mégis hallani akarom? - erőtlen, gyenge hang volt. És minden szavamból sütött a hazug manír. Megremegtem, de tudtam, hogy nem fogja részletezni. Így inkább nem akartam elképzelni, tudtam úgysem lennék képes rá. És mindent összevetve jobb is volt így. Mert a korábban emlegetett gyermeki lelkem megmenekülhetett. Ez viszont azt mutatta, hogy még ott benned van az az Aiden, akit ismertem. Mert meg akartál kímélni a részletektől.
Kerülgettük egymás pillantását. Balra-jobbra-fel-le… micsoda tánc lehetett volna. Két tekintet tánca, ami ezúttal mást sem tükrözött csupán diszharmóniát. Szerettem volna megérinteni valahogy, bárhogy, csak elérhessek hozzá. De nem tudtam hogyan mondjam ki: itt vagyok. És méginkább féltem attól, hogy mit okozhatnék ezekkel a szavakkal. - Tanácsolhatok neked valamit? Elégedj meg Benjamin szavaival, mert azok legalább csak az igazság szebbik felét mondják el - megvontam a vállam. Tudod, hogy kérdezek, hogy nem elég semmi, hogy kíváncsi vagyok és utána akarok menni, hogy aztán befogott szemmel, vakon meneküljek vissza a védőfalaim közé, mert realizáltam, hogy nem tudom elviselni az igazságot. Így inkább boldog tagadásban élem az életem. De mégis mennyire boldog ez a tagadás, és meddig? Talán egyszer pont az igazság csúnyábbik oldalára lenne szükségem. Nem mondtam ki. Pedig annyira szerettem volna. Bebizonyítani, hogy el tudom viselni. Mert újra és újra csak be akarom bizonyítani, hogy érek valamit. Mert hiába az iskolai eredmények, hiába a szépen formált szavak, a mesék… ha nem szerethet már senki, mert elveszítem az embereket. Erre jönne Marge szónoklata, amivel jól visszaránt az életbe.. de Margaret most nem volt itt, én pedig csak figyeltem Aiden lépéseit és próbáltam úrrá lenni a remegésen, a ziháláson és a rengeteg kettős érzelmen, ami elöntött. - Azt kérdezed, miért nem jöttem vissza hamarabb? Mi lett volna rá az okom, Esther? - elkaptam a pillantását, ahogy rám nézett. Szerettem volna rávágni, hogy én, de inkább lenyeltem. Újabb apró kis tűszúrás volt ez a lelkemnek. - A kastély sötét falai, az ostrom emléke? Netán ennek az emléke? - tekintetem követte a mozdulatot és elsápadtam. Megráztam a fejem, ajkamba haraptam és csak néztem, néztem egyre gyűlő könnyekkel a szememben. - Nem, de… legalább tudathattad volna vel..ünk, hogy élsz. Akár hiszed, akár nem… hiányoztál. Mert utánad csak kitépett, fekete hegek maradtak… és.. - ismét sűrűn pislogtam. Talán hiba volt tudatni vele, mennyire megviselt, ami történt, de ismert már annyira, hogy ha érdekeltem egy kicsit is, akkor magától is kikövetkeztesse. Ez a vallomás viszont túl mélyről szakadt fel. Onnan, ahol jobb lett volna eltemetve hagyni és nem bolygatni. Mert láttam Benen is, hogy szenvedett. Mert állandóan az ő képe rémlett fel előttem. És képtelen voltam kettejüket egymás mellé képzelni. Nem akartam elfogadni és kerestem benne Aident. Aztán mikor nem találtam, akkor éreztem meg a leginkább mennyire fáj a hiánya.
Miértek, megint csak a miértek. Mintha kísértenének az okok és kérdések. Mi értelme maradt a világnak, ha a megkérdőjelezhetőséget is elveszik belőle? A mély gondolatokat a magasröptű szárnyalásokat és éppen úgy a miérteket? Nem láttam, ahogy elnyomta a csikket. Addigra már rég megadtam magam annak a mélyről feltörő fájdalomnak, amit eddig igyekeztem elnyomni. De ez egyszerűen szétszaggatott.. - Semmi nem lesz, Esther. Felejtkezz el rólam. Már bőven itt az ideje. Aztán egy sóhajjal felszökött belőlem a vallomás és szerettem volna az egészet az ég felé fújni, hagyni, hogy tincseimet borzoló szellő elvigye a szavakat, ki sem mondani őket, hiszen értelmüket vesztették a te elutasításod tükrében. Mégsem tudtam megállítani, egyszerűen csak legördültek a nyelvemről. Semmi nem lesz, Esther. Ne mondd ezt Aiden! Ne… valaminek mindig kell lennie, te is tudod! Felejtkezz el rólam. Hogyan? Hogyan kell elfelejteni? Miként téphetlek ki téged magamból? Akkor elvérzik a seb, nem marad már semmi. Már bőven itt az ideje. Ugye ezzel csak magadat álltatod, hiszen nem lehet.. nem akarom! Nem akarok változást. Csak át akarom ölelni a sötétséged a fényemmel. Mert hiszem, hogy van még értelme. Nem érzékeltem, hogy mikor lépett közel, egyszer csak tudtam, hogy ott van előttem. De én még mindig a könnyeimet nyeldekeltem és vártam, hogy majd feloldódik a pillantásom az égben. De nem így történt. - Butaságokat beszélsz, Esther... - megráztam a fejem gyerekes tagadással és tudtam, hogy ezzel csak felkavarom a körénk sűrűsödött levegőt. Cigifüst és kókusz. El kellett volna húzódnom. Félnem kellett volna tőled, igaz? Mégis ahogy az ujjaid a bőrömhöz értek én csak újra az a tinilány akartam lenni, aki egykor voltam. Belenéztem a szemeidbe és elvesztem. A lelkedig akartam látni, olyan mélyre, amennyire csak lehet. A kékjeim csillogtak a könnyek fátyolától és lopva próbáltam letörölni őket a szemem sarkából. - Rohadtul nem én vagyok az, akire szükséged van. Miért, Esther? Én is kérdezhetném ezt. Miért nem elég neked Benjamin? Miért nem volt neked sosem elég Benjamin? Csak bámultam és nem tudtam mit mondhatnék. Mert rosszul tette fel a kérdést. Miért nem azt kérdezi, ő miért nem volt elég? De ezek ismét olyan kérdések voltak, amik bennem ragadtak. - Mi van, ha én nem vagyok elég? Ha velem van a gond? - megvontam a vállam, és abban a pillanatban éppen olyan haszontalannak éreztem magam, mint egy tányéron felejtett darab sajt, amit megrágtak, de meg nem ettek, mert már túl sok lett volna. - Mindig is szükségem volt rád - elfordítottam az arcomat és nyelvemmel megnedvesítettem az ajkaimat. - Nem tudom.. nem tudom miért. Ha tudnám, nem lenne mit kérdezni, nem maradna megválaszolatlan semmi... - Szégyellnem kellett volna magam. Mert minden bizonnyal én tettem rosszat azzal, hogy mindkettejüket akartam és mégis… nem éreztem bűnösnek magam.
Szerettem a hangomat. Szerettem mesélni és dúdolni és nevetni. Azt, amikor a hangom, a hangunk összekeveredett a széllel. És szerettem hallgatni is. A te hangod, Aidenét, Margaretét. És a csendet. Mert megnyugtatott, elringatott, és olyankor tisztán hallottam a gondolataimat. Olyan tisztán, hogy szépen rendszerezetten állítottam fel a teóriákat a fejemben vagy szőttem tovább egy-egy mese fonalát. Képzeltem sárkányt és királylányt. De ez a némaság minden volt, csak megnyugtató nem. Feszített és fojtogatott és már-már fájt. Egy viszkető csípésként ragadt rá a lelkünk hártyájára. És hiába próbáltam oldani a mellkasomat feszítő pántokat a csacsogással… egyszerűen csak műnek hatott minden. Egy kicsit mi is olyanok voltunk, mint próbababák a kirakatban. Szépek, de belül üresek. Nem beszéltünk sokat Marge-ról. Leginkább pont azért, mert tudtam mi a véleményed róla. De eddig sosem kérdeztem a miérteket. Olyan, mintha belőlünk kimarták volna ezt az egy szót. Miért? Hiszen mennyivel könnyebb így, nem? Nem kell tudni az okokat, csak a történeteket. De most, ha egyszer átszakadt a gát, vajon meg tudjuk állni? Mert én nem vagyok benne biztos, és csak egyre cseng majd köztünk a miért visszhangja… - Soroljam? - megforgattam a szemeimet és elmosolyodtam. Mert egyszerűen jó volt a vigyort látni az arcán. - Kérdezd meg Margaretet, mennyire jött be neki Aiden - aztán a korábbi mosolyom éppolyan hirtelen fagyott az arcomra. Mert erről Margaret nem beszélt. Kérdőn pillantottam Benre, ahogy megráztam a fejem. - Te meg miről beszélsz? - hitetlenkedve kerekedtek el a szemeim. És ő honnan tud róla, hogy Marge és Aiden? Végül is… lehet, hogy ha ő nem tudta, hogy én és Ben.. és Aiden, akkor.. azt hiszem ideje egy kicsit jobban odafigyelnem arra, amit barátnőm mond. Mert biztosan említette, az nem lehet, hogy nem mondta.. de ezt a hátbaszúrást. Megráztam a fejem. Ennek most nem itt volt a helye és ideje. De azért hagytam, megvártam, hogy elmondja a választ. Mert kíváncsi voltam, éhes az információra és arra hogy Ben velem törődjön és nekem mondja a szavakat. - Ahogy gondolod. Fogok én egy Hollóhátassal vitatkozni? - felnevettem és a hagytam, hogy Ben homlokomhoz nyomódó ajkai elfeledtessék az előbbi bosszúságomat. Ott maradtam, közel hozzá, csak hogy még egy kicsit érezzem az illatát, és óvatosan beleszuszoghassak a fülébe, hagyva, hogy a lélegzetem végigcsiklandozza a nyakát. Mert jó volt itt és jó lett volna maradni, még akkor is ha mi egyre inkább csak elmúltunk egymás mellett. Felnőttünk Ben. Vagy legalábbis szerettünk volna, és kellett volna. Mégis ugyanazok a kamaszok voltunk egymás karjaiban mint annak idején. És én ebbe kapaszkodtam most is. - Mert egy gyökér, aki másokat bánt - összeráncoltam a szemöldökömet, ahogy elhúzódtam tőle és átható pillantásommal nem engedtem el a barna szemeket. - De akkor sem ez a megoldás,… Ben. Mert nem lehet mindent erőszakkal megoldani és ezzel nem fogod őt megváltoztatni. Csak még több sebet adsz neki és még több utálatot - éppen csak egy leheletnyit akadt meg a hangom mielőtt kimondtam volna nevének kezdőbetűjét. De a szünet arra pont elég, hogy feltűnjön. Mert nem vagy ostoba, pontosan jól tudod, hogy az A betűt hogyan kerekítem át B-vé. Mégsem tudtam elszégyellni magam, csak azt akartam, hogy megértsd! Az erőszak még több erőszakot szül és én szerettem volna, ha ezek a kezek, amik itt nyugodtak köztünk egyre több szelídséget adtak volna. Hogy egy kicsit te is megszelídülj. Utánad kaptam. Mert ezt teszem mindig. Húzlak és te húzódsz, aztán visszatérsz és én sosem nyugszom meg. Mindig félek. És te tudod. Tudtad akkor is. Mégis mint egy kisgyerek, aki csak azért szerez újabb sebeket, hogy gyengéd érintést kapjon válaszul. Hogy valaki magához húzza és kimondja: semmi baj. Mondd, gyerekek vagyunk még? Lehetünk még azok…? - Mindig őt látod igaz? Akárhányszor csak rám nézel. Fájdalmas, mi? Mert én is mindig őt látom - most ezt miért kellett? Olyan jó volt a csend. Elveszni az illatodban, az ölelésedben, a csókodban. És te felhoztad Aident, akinek a neve említésére felszakadtak a sebek. A tieid is. Tudom. Pislogtam, mert a látásom elhomályosult. Mert elmosódott a képed előttem és bevillan Aiden. És én most téged akartalak látni. Téged, Ben, hogy meghazudtoljam a mondataidat. De nem ment. Felsóhajtottam. - Nem mindig. Nem… - megráztam a fejem. Meddig tudok még saját magam tagadásában élni? - Fáj. Nekem is nagyon fáj, és.. néha nem kapok levegőt és.. - nyeltem egyet aztán elharaptam a szavakat. - Ne haragudj - tettem hozzá, mintha bármit is számított volna. Hiszen neked is fájt. Elveszítetted a testvéredet, a családodat. Az én veszteségem semmi ehhez képest. Szerettem volna betölteni téged, teljesen a karjaimba zárni és szorosan el sem engedni, hogy ott elfelejtsd, egy kicsi szeletet akartam neked nyújtani a meséimből. De nem voltam benne biztos, hogy még mindig megnyugtatna. Hogy még képes lennék erre. Fogalmam sincs, hogy mit kerestem azon a bátorságpróbán. Miért húztam oda és mi értelme volt az egésznek. Talán csak szerettem volna felülemelkedni a démonaimon? Hát akkor gratulálok magamnak.. nem sikerült. - Miért van az az érzésem, hogy Matt volt a párod? - elhúztam a számat, mert erre ráhibázott. Nem tudom honnan tudta, és szerettem volna ha a pillantásommal belelátok. Mélyen belé és olyan válaszokat olvashatok ki, amikhez magamtól nem találom a kérdést. Bólintottam. Aztán hosszú percekre az arcán felejtettem kékjeimet. Tanulmányoztam a vonásait, és próbáltam beférkőzni a csend mögé. De csak falakba ütköztem. Olyan falakba, amiket téglánként építettünk magunk közé. De már elfogyott az erőm, hogy puszta kézzel bontsam le őket. Azt hittem, hogy már nem is fogsz felelni, így a csendben figyelve ujjam körül kezdtem csavargatni az egyik hullámos szőke tincsemet. Keresnem kellett valami pótcselekvést, bármit, ami feloldja a bennem feszülő szorítást. - Fárasztó volt. Én is elhagytam a párom, de nem mentem végig. Beteg dolog volt - meglepetten pillantottam fel, amikor végül mégis elhangzott a válasz. Összepréseltem az ajkaimat és félrebillentett fejjel mértem végig őt egészen, ahogy ott ült az ablakfülkénél. - Margarettel voltál, igaz? - kezdtem bele óvatosan, miközben ujjam megállt a hajtincs-csavargatásban. - És aztán… - kivel? hm, ki volt ott veled!? Miért tudsz Mattről? - aztán mi történt? - lemondóan engedtem le a vállam. Mert nem mertem megkérdezni. Te is tudod, hogy félek. Arra viszont csak te adhatsz választ, hogy jogos-e a félelmem…
Nem voltam hülye. Pontosan éreztem azt az indulatot ami benne lüktetett a felszín alatt. Azt a gyűlölködő pillantást, amivel végigmért.. és ami megijesztett. Nem akartam ártani neki, hogyan is tudtam volna. De abban korántsem voltam biztos, hogy ő nem tenné-e meg. Mert mindig mindenkiben annyi felgyülemlett indulat és érzés volt és az emberek ettől gyakran agresszívak lesznek. Bántanak másokat, pedig ők sem akarják. Hiszen Rayla Blake csak nem lehet olyasvalaki, aki szeretne fájdalmat okozni, nem? Nem tudtam hova tenni a viselkedését, és idegesen toporogtam, mert éreztem. Átjárt a sejtés, hogy valami sokkal több húzódik a háttérben. Hogy van valami benne, ami miatt ekkora ellenszenvvel viseltetik irántam és valami… ami miatt nem akar túl sok időt tölteni velem. Az ajkamba harapva figyeltem, ahogy összepakolja a holmiját és szemeimet gyorsan elkaptam róla, mikor rám nézett. Jó lett volna egy kicsit belelátni a fejébe, éppen csak annyira, hogy kiolvashassam belőle azt a pár szót, ami engem érdekel. De még mindig túlzottan féltem attól, mit találhatnék ott. Különben sem vagyok legilimentor. - Akkor örülök... Sok boldogságot nektek! Mostmár lekophatsz. - Durva volt. És a horkantása, a felém köpött szavai belém martak. Utáltam, hogy ilyen érzékeny vagyok, és elszomorít. Minden egyes alkalommal elszomorít az emberi kegyetlenség. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor csendben fognom kellett volna egy könyvet, hogy beletemetkezzek a mesevilágomba és valóban „lekopjak“. És mégis folytattam. Egy kicsit hittem benne, hogy a megrendíthetetlen jóindulatommal megváltoztathatom a világot. Hogy legalább ellensúlyozzam a sok mocskot, ami szétterül a Roxfort szőnyegén. De talán sosem lesz elég erőm igazán bátornak lenni ehhez. - Talán emlékeztesselek, hogy előbb voltam, mint te? - Az ajkaim elnyíltak a meglepettségtől ahogy kimondta a mondatot. Hirtelen nem futotta többre pár kínos hümmögésnél és.. mégis hogy értette, hogy ő volt előbb?! Mármint tudom, ismeri, de… ők mindig is csak barátok voltak, nem? Vagy tényleg teret engednék Margaret örökké kétértelmű megjegyzéseinek, amik eddig mind szelíden peregtek le rólam? - És amúgy is, már barátok voltunk, mire... mire jöttél te. Jöttél te a kétségbeesett féltékenységeddel, mert rettegsz, hogy kicsúszik a kezeid közül... De Esther, ne aggódj, nem kellett én ahhoz, hogy elveszítsd Bent. Pontosan ott mart belém, ahol a leginkább fájt. Elképesztően értett hozzá, hogy csak kapkodva a levegőt, fejemet tagadólag rázva figyeljem a mozdulatait, az arckifejezését és közben belém markoljon a félelem. Újra és újra. Mert a Rayla szavai nyomán keletkezett kétségbeesés légszomja a csontomig marta a húst. - Engem sosem fog tudni elfelejteni - feleltem halkan és egy kicsit kihúztam magam. Nem fogok megalázkodni, nem fogok úgy csinálni, mint aki gyenge. Mert Blake pontosan erre játszott. El akarta érni, hogy gyengének érezzem magam, valakinek, aki csak kétségbeesetten kapaszkodik a múltba. Mert fél a változástól. Fél az újtól. Nem sajnáltam Bent másoktól, nem akartam kisajátítani… és mégis… nem tudtam elképzelni, hogy az ajkai mást is csókolhatnak, hogy a kókuszon kívül lehet számára bármi csábító. De emlékeztetnem kellett magam, hogy én már ellöktem egyszer. Eltaszítottam mindkettejüket.
Ahogy hozzám ért, mintha égettek volna az ujjai. Szerettem volna rögtön visszahúzni a kezem, de pont egy másodperccel tovább tartotta, mint még elviselhettem volna. Mert izzó, forró gyűlölet volt minden mozdulatában. És azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megértettem. Rayla nem magam miatt utált, hanem Ben miatt. Ijedt villanással fúrtam kék pillantásom az övébe, hogy aztán hátráljak párat, amint szabaddá váltak a kezeim. - Ne nyúlj hozzám, Esther... Rohadtul ne nyúlj hozzám, érted? - lehajtottam a fejem és nagyot kellett nyelnem, hogy a feltörni készülő könnyeket elfojtsam. Mert már csak az hiányzott, hogy itt, előtte csorduljanak ki. - És pláne ne osztogasd az idióta szerelmi tanácsaidat, inkább gondolkozz el azon, hogy mennyire tisztességes dolog egyszerre két ölben üldögélni... És milyen dolog valakit a halott ikertestvére nevén hívni. Mérgező vagy, Esther, rohadtul mérgező... Felkaptam a tekintetem. Minden egyes szava újabb és újabb réteget mart le rólam. Én? Én vagyok a mérgező? Csak nézz magadra Rayla Blake. Itt vagyok, kedves vagyok, segíteni akarok és csak kérdezni valamit, egy fullasztó kérdést, amit sehogyan sem tudok kibökni, mégis olyan, mintha megfulladnék az érzéstől, hogy bennem reked… te pedig apró késszúrásokként vágod belém a szavaidat. Szemből támadsz és.. Mérgező vagy, Esther, rohadtul mérgező… mérgező vagy… mérgező.. Ráztam a fejem, tagadtam és nem akartam elhinni, hogy ezt gondolja rólam. Én nem akartam ilyen lenni? Én.. én mindig a jó vagyok a történetekben, hát miért nem fogadod el te is? Ben.. Aiden… Ben.. nem szándékosan kevertem őket, ugye? Mindig is összetartoztak és ha az egyik hiányzott nem tölthettem ki a másikkal még akkor sem, ha elképzeltem, hogy így lehet. Sosem akartam az egyikükkel megelégedni. Mindig ketten kellettek. Későn eszméltem fel, hogy már el is lépett előlem. - Rayla, várj! - utána kiáltottam. A könyveket leraktam egy asztalra, és az sem érdekelt, ha a szent csendet megtöröm a kiabálásommal. Csak utol akartam érni és mindig halk lépteim ezúttal hangosabban koppantak a kelleténél. Tanulhattam volna a korábbiból, tanulnom kellett volna, mégsem jutott el a tudatomig, hogy azt kérte, ne érjek hozzá. Így a karja után kaptam, épp csak egy kicsit megszorítva. Nem akartam, hogy fájjon neki, annyit szerettem volna kérni tőle, hogy feleljen, hogy válaszoljon nekem igazán. Ziháltam, a hajam összekócolódott és a tekintetem kérlelőn meredt az arcára. - Mi van veletek Bennel? - nem tudtam egyértelműbben fogalmazni. Nem akartam teret engedni annak a sejtelemnek, amit a falak susogtak. Tagadtam, tagadtam és befogott füllel ráztam eddig a fejem Margaret hülyeségeire. De az ujjaim között mégis átszűrődött a sejtelem. Tudtam, hogy könnyektől csillogó tekintetem ezúttal is kért. Csak arra kért, hogy válaszolj! Mert talán életemben először készen álltam arra, hogy szembenézzek egy igazsággal a menekülés helyett
Amikor először megpillantottam a Fraser ikreket még nem sejtettem, hogy ennyire nagy hatással lesznek az életemre. Nem tudtam, hogy nem az fogja a legnagyobb gondot okozni, hogy melyiküket válasszam, hanem az, hogy nem is akarok választani. Hogy egyáltalán el sem jutottam odáig, hogy mérlegeljek.. elképzeljem azt milyen lenne csak az egyikükkel vagy csak a másikukkal. Mert lassan már nem tudtam meghatározni az életet másképp, mint a hármunk kontextusában. Ők értelmüket vesztették egymás nélkül én pedig nélkülük. Ilyen egyszerű volt. És valahol mélyen eltemetve tudtam, hogy ezzel mindhármunkat, de leginkább magamat ítéltem szenvedésre. Márpedig a mártír szerepére még nem álltam készen. Zavart, hogy kerüli a pillantásomat. Hogy követelőző, átható kék szemeim elől menekül. Mégis mitől félsz Aiden? Mit láthatnék? Mi az, amit ennyire akarok kutatni, hogy ujjaimmal simítok végig a vonásaidon? Éreztem a sóhajt, ami kiszökött ajkai közül, és megborzongtam. Melegnek kellett volna lennie, mégis a sötét halál illatát hordozta. És amikor végre rám nézett, és tekintete az arcomat figyelte, nem tudtam kiolvasni mögüle semmit. Mert nem láttam bele, nem értettem meg a gondolatait. Ha én nem is változtam sokat, ő igen. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi tűnt el belőle. Mert nincsenek konkrétumok csak mintha az elmosódott körvonalak lennének homályosabbak és sötétebbek. De mi van, ha ez a sötét végig ott húzódott az orrom előtt? Ha ez volt minden vonzalom oka? Az a sötétség, amit mégis elsőként taszítanék el magamtól. Mert az én elemem a napfény, igaz? Csak jó akarok lenni. Jó másokhoz és magamhoz. Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy ez a baljós borongás így húz magához. Úgy vonz, hogy ő talán nem is akarja. Nyeltem egyet, mikor elhúzódott, már-már fájdalmas volt, ahogy a karom üresen hullt vissza a testem mellé. Mert most céltalan lett. Ujjaim engedtek a kérésnek, és hagytam, hogy kezemből is kihúzd magad. Még akkor is, ha oda, hol bőrünk összeért a hiány fészkelte be magát. Kapkodtam volna az üres levegő után, utánad, a füstöd után, de tudtam hajlékonyan, félelmetes ügyességgel térnél ki előle. Előlem. De miért Aiden? Miért érdemlem ezt? Hát nem látod, hogy újra csak szeretnék beléd bújni. Hogy szeretném hallgatni, amint a levegő ki-be jár az orrodon? Csak szeretném érezni azt az izgalmat, mint mikor lopott perceinkben kettesben maradtunk. Ben nélkül.
Belém sajdult a képe. Ahogy ott állt, ajkai közé illesztett cigarettával nézve rám. Elfordult. Mi a baj? Csak nem az, hogy nem tudsz már rám nézni? Hiszen itt állok, ismét itt állok, és ugyanaz vagyok aki régen. Ugyanaz, aki egykor talán fontos lehetett. De mégsem annyira, hogy te magad keress meg. Talán mindig is inkább Benhez kellett tartoznom. De már nem tudtam meghatározni a helyem ezen a hullámvasúton. - Szóval? - Megint nyeltem egyet. - Biztos baromi sok kérdésed van. Tessék, itt vagyok. Támadj csak le, én jobban bírom a strapát, mint a testvérem. Megráztam a fejem. Hirtelen egyetlen kérdést sem tudtam kinyögni abból a töménytelen sok szóból, ami a nyelvemre tódult. Karjaimat keresztbe fontam a mellem előtt, és most rajtam volt a sor, hogy az arca helyett minden mást figyeljek. A hintákat, a talpam alatt húzódó föld mintáját. Bármit. Jobb cipőm orrával még egy kavicsot is megrugdostam kicsit. Mikor újra felpillantottam, már az asztalon ült. Olyan elképesztően lazán vetette fel a lábát a padra. De a szavai eszembe juttatták, hogy miről is beszélünk éppen. Felrémlettek előttem a szörnyű szavak, amiket annak idején Ben ajkai formáltak. Újra és újra lejátszódott előttem a kép. Egy olyan rémes este képe, amit én át sem éltem. Mégis a szavakon keresztül azt éreztem, hogy ott voltam. Pedig semmi jogom sem volt így érezni. És azt is tudtam, ha tényleg… tényleg ott lettem volna, azt nem élem túl. Vagy ott halok meg, vagy csak beleőrülök. Mert nem bírtam. Lehunytam a szemem, igyekeztem elhessegetni a tényeket, azokat, amiket elsőre fel sem fogtam, azt a történetet, amit talán sosem akartam hallani. Miért nem alakulhatnak jól a dolgok, minek kellett ez az egész rohadt háború, és miért… Pislogtam párat ahogy kinyitottam a kékjeimet, mert érzem, hogy lassan kezdenek megtelni könnyekkel. - Persze, talán már nincs is szükséged kérdésekre. Gondolom Benjamin már mindent elmondott - megint megráztam a fejem. Nem mertem közelebb lépni, mert az a hamisan csengő szó visszhagzott a fejemben. Gyilkos, gyilkos, gyilkos. NEM! Te nem lehetsz… Az nem te… szükségem van a nyugalmadra és az nem lehet, hogy… - De nem az ő szavaira vagyok kíváncsi Aiden - még magamnak is nevetségesen erőtlennek tűnt a hangom. Megköszörültem a torkom. - Miért? És hogyan? És mi történt, és hogyan lehet, hogy most itt állsz?! - Minden egyes mondat végén egyet léptem felé, hogy végül megálljak előtte, karba font kezekkel, összepréselt ajakkal várva azokat a válaszokat, amik elől legszívesebben elmenekültem volna. De nem értem hozzád. Nem nyúlt ki érted a kezem, nem fúrtam arcomat a válladba, arra várva, hogy kezeid rátaláljanak szőke tincseimre és lágyan simítsák végig azokat. Mert talán ráébredtem, hogy valami mégis megváltozott. És ez a másság közénk férkőzött, és az újra feltámadó félelmem már nem engedte meg, hogy az az Esther legyek melletted, mint régen. - Miért jöttél vissza? Mit keresel most itt, és… és mi lesz ezután? És miért, és miért, miért?… - elfordultam tőle, mert a zihálásom egyre erősödött és örültem, hogy a kezeim meg tudtak kapaszkodni egymásban így fékezve a remegést. Hosszan fújtam ki a levegőt, és egyetlen egy könnycseppnek engedtem csak utat. Többnek nem. Szükségem van rád, Aiden. - Szükségem van rád - a suttogásom csak elhaló sóhaj volt. Egy olyan sóhaj, amit elvitt a szél. Legalábbis ebben reménykedtem. Mert abban határozottan biztos voltam, hogy ezt nem akartam kimondani. Nem kellett volna kimondanom, mert annyira igaz volt, hogy fájt. Fájt, legfőképpen azért, mert féltem attól, eltaszít magától. És akkor már nem kapaszkodhatok majd belé. És nekem egy nem elég… Hátravetett fejjel emeltem arcom az égre. Lehunytam a szemeimet. És egy egészen rövid, rémisztő pillanatig átfutott a fejemen, hogy mennyivel könnyebb lenne… ha én lennék halott. Mert akkor nem lenne fájdalom, nem lenne félelem, nem lenne eltaszítottság. Nem lenne semmi.
Csak tudnám, hogy mikor feszült közénk ez a csönd. Ez a hallgatás, amiben annyi mindent akarunk elmondani, szavakkal mégsem értjük egymást. Csak a testtel. Az érintéssel, a vágyakkal és a sóhajokkal. Mennyivel egyszerűbb, ha nem beszélünk igaz? Ha nincs kimondott probléma, akkor nincs is igazán. De mi ennél okosabbak vagyunk. Legalábbis nagyon szeretném azt hinni. Mert szükségem van a szavakra. A történetekre, a szépen megformált mondatokra és hangra. Arra a hangra, ami elcsuklik, de meg nem remeg. A te hangodra. És az enyémre. Mert olyan, mintha a hangjainkat összekevertük volna, hogy aztán szétszórjuk a szélrózsa minden irányába. És most pedig hiába keresgetjük a darabokat, sehogyan sem áll össze egésszé. Azt akartam, hogy a vidám csacsogásom kitöltse köztünk a teret, ezért beszéltem. Hagytam, hogy ömöljön belőlem minden. És arra vágytam, hogy nevess, hogy legalább egy kicsit vidámabbnak lássalak ebben a búskomor angliai merengésben. De a szavak Margaret szavai voltak; a történetek az ő történetei. Arra eszméltem, hogy már nem is tudom mit csacsogok össze-vissza, csak hagyom, hogy túlcsorduljon, elárasszon mindent. Téged. Engem. - Hmm, Margaret tökéletes besúgó lenne - elfintorodtam egy picit, miközben jóleső borzongás futott végig rajtam, ahogy ajkai bőrömhöz értek. Nem szerettem amikor őt bántottad, mert Marge ott állt mellettem mindig. Kritikusan, fintorogva, nevetve, sírva. Mindig. Néha hangosan, néha csendesen, néha rossz tanácsokat adva, néha jókat. De ő is hibázhat nem? Sosem tudtam igazán megfogalmazni, hogy vajon miért ennyire ellenszenves neked. Megvontam a vállam. - Mégis mi az, amit ennyire nem szeretsz benne? - pillantottam Ben arcára kérdőn elkerekítve szemeimet. Azokat a szép kék szemeket. - Egyébként az, hogy jól informált még nem jelenti azt, hogy besúgónak jó lenne - biggyesztettem le ajkaimat. Meg kellett védenem, nem hagyhattam csak úgy szó nélkül. Te nem tudhattad, de akkor is tartotta bennem a lelket, mikor te sehol sem voltál. Csak tudnám ez a kölcsönös ellenszenv honnan van bennük… Margaret erről nem sokat mondott, talán Ben el tudja magyarázni. - Greg meg gondolom nagyon be akar vágódni, hogy menő bandába tartozzon... - bólintottam. Ez egészen valószínűnek tűnt. Bár tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy Greg mit akar csinálni. - Amúgy is elég furcsán viselkedett az utóbbi időben - tettem még hozzá elgondolkozva. Ezerszer könnyebb volt jelentéktelen diáktársainkról beszélgetni, mint bármi másról. Másról, aminek köze lett volna hozzánk. Tudtam, annyira tudtam, hogy nem kellett volna felhoznom Mattet, erre tessék, megemlítem és a sejtésem be is igazolódik. Egy kicsit belesajdult a szívem, és mondanám, hogy meglepett… de hazudnék. Bár az utóbbi időben (is) kezdem tökéletesre fejleszteni a hazugságaimat. Egy kis füllentés itt, egy kis kitérés ott. És nem Ben, hidd el, megint csak véletlenül hívtalak a testvéred nevén. Ám ami a legrémisztőbb, hogy lassan én is elhiszem a hazugságaimat. Azokat a hazugságokat, amiket magamnak mondogatok. Magamról. Ösztönösen húztam vissza a kezeimet, és magam elé bámultam. Aztán felsóhajtottam. - Miért? - a halk kérdésem közben újra ráemeltem a tekintetem, és ijedten nyúltam utána. Utáltam, amikor ezt csinálta. Miért kell ennyire kihajolni, mindig megrémiszt. Olyan magasan vagyunk, minek kell itt játszani a nagymenőt, ugyanazt csinálja, mint Greg, csak másképpen… És olyan, mintha mégis szándékosan akarna bántani. Félek. Mindig félek. Nem véletlenül nem nézem meg a kviddicsmeccseket. Magasság, erőszak és sérülések… de mindezek mellett ott van a végtelen aggodalom is, hogy Neked valami bajod esik. Hát nem veszed észre, mennyire kellesz nekem?! Ha hagyta, akkor lágyan húztam vissza, aztán tovább, magamhoz, közel simulva, olyan közel, hogy ne is akarjon újra lenézni. Két tenyeremet megtámasztottam arca két oldalán, és szemeimet az övébe fúrtam. - Tudod, hogy utálom, ha ezt csinálod… - szomorúan lebiggyesztettem az ajkaimat. Hogy Mattre értettem vagy arra, hogy kihajoltál? Döntsd el magad. A leheletünk összekeveredett egymással, és egy percig csak jó volt így lenni. Jó volt a közeledben érezni magam és beszívni az illatod. De aztán egy lágy csókot lehetem Ben szájára, és elhúzódtam. Éppen csak annyira, hogy kicsit fészkelődve azért mégis hozzáérjek. A kezemmel, a lábammal.. épp csak úgy, hogy valamilyen kontaktus mindenképpen legyen köztünk. Mert kellett az érintés. Kellett a test. Pár percig csak ültem, mert jól esett itt lenni. Persze én végig befelé néztem, sosem ki és lefelé. Néha az égre, de legfőképpen Aiden arcára. A szemeire, és… nem! Ben arcára. Az ajkának ívére, és hirtelen csak azt akartam, hogy takarodjunk el innen, be egy mosdóba, és vágytam a hevességére, az erős karjaira, a meggondolatlanságára, a morranásaira. Rá. Ujjaimat játékosan a tincsei közé fúrtam és finoman csavargatni kezdtem. Csavartam, és azt reméltem, hogy ezzel majd időt nyerek magunknak. Időt, amíg nem kell kimondani semmilyen kérdést és semmilyen választ. - Remélem nem esett bajod a bátorságpróbán... - összerezzentem, ahogy a mondatai elém idézték azt az estét. Nem is tudom mit gondoltam… én egy bátorságpróbán. Nem voltam valami hülye griffendéles, aki mindenáron bizonyítani akar. De vajon tényleg nem akartam? Ha nem is a bátorságomat, de valamit mégis bizonyítgatnom kellett. Ajkamba haraptam mielőtt válaszoltam volna. - Nem mentem végig… - fújtam ki kicsit bosszúsan a levegőt. Minek tagadni, félbehagytam, mert elegem lett. Mert éreztem, ha továbbmegyek, akkor összeesek, vagy rohamot kapok, vagy… nem tudom. - Féltem. És zavart, hogy nem te lettél a párom - nyeltem egyet, és a kezeim visszahullottak az ölembe magára hagyva Ben tincseit. - És neked? Milyen volt? - Pillantottam rá kérdőn. Olyan furcsán hozta fel a témát, olyan… másmilyen lett a hangja. Mintha nem is itt lenne. Margaret mesélt róla. Ugyan nem részletezte, hogy mi történt pontosan, de én Bentől akartam hallani. Mert azért nem voltam teljesen hülye… az éremnek mindig két oldala van. De a gondolat, hogy Ben megütötte… megrémisztett. Kezeimbe vettem a kezét és a tenyere mintáit rajzoltam végig az ujjam hegyével. Ez a kéz, ez, ami így tud ölelni, amivel ennyire forrón lehet szeretni… ez képes ütni? Most mégsem féltem Ben kezétől. Csak próbáltam elhelyezni a kirakós darabkáit ebben az egész elfuserált helyzetben.
Nem tudom mit csinálok itt. Miért indulok el a sorok között, miért simítanak végig ujjaim a könyvek megnyugtató gerincén… de mintha lépteimnek egyetlen célja a hugrabugos lány lenne. Mert mégis felé mozdulok, oda visz a sors, vagy Isten, nevezzük, aminek csak szeretnénk. De a földbegyökerezett láb és elnémuló pillantás mögött annyi, de annyi kérdés lakik. A tétovázás, a kíváncsiság és a félelem kérdései. Ha Margaret itt lenne hevesen a húsába marva tépné ki belőle a válaszokat. Ha kell a körme alatti vérből olvasná ki. Makacsul, nem tágítva és erőszakosan. De én nem Margaret vagyok. Nekem csak maradnak a mit sem érő szelíd módszerek. Az egyhelyben toporgás, a kétségek és az örök félelem. Mégis… megállíthattam volna a kezemet a mozdulat közben. Csendben maradhattam volna, elsétálva, hogy csak önmagam marcangolásába bújjak vissza. De egyszer talán az életben én is lehetek bátor, nem? Ennyi sem adatott? - Kösz... De szerintem nem kértem a segítségedet - azt hiszem ekkor húztam vissza a kezemet, de ebben nem vagyok biztos. Az az elemi gyűlölet sütött minden szavából és égetett. Rayla Blake nem az a lány volt, aki csak egy kicsit csinált bármit is. Ha utált, minden porcikája ezt üzente. És én meg mit csináltam? Mi mást, mint gyáván visszakoztam. Hátráltam és hagytam, hogy Rayla teret nyerjen. Most itt éppen úgy, mint Ben életében. Ám a felismerés, hogy ez mennyire is volt végzetes hiba, még váratott magára. Egyelőre csak a baljós sejtések, az elsuttogott szavak és furcsálló pillantások lehettek pilléreim. Nyeltem egyet ahogy karjaimat védekezőn a könyveim köré fontam. - Ahaaa... gondolom... Összerezzentem a hirtelen mozdulataira. Nem értettem a hevességét, abból nem származik gondja, ha egy felsőbb éves segít neki. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy ezt meg is mondom neki, szólásra nyitottam a számat, majd inkább becsuktam. Mert éreztem, hogy nem ez zavarja. És a nyugtalan sejtelem baljóslatúan fészkelte belém magát. Érteni akartam, és mégis áldottam a tudatlanságomat. Így minden jó volt, elnézni egymás mellett, nem kapargatni mást, csak a felszínt. - Kérdezhetek valamit, Esther? - Bólintottam. - Persze, ha a dolgozatoddal kapcsolatban, akkor szívesen segí… - nem tudom miért erőltettem ezt az egész tanulós témát. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, ami nem árthat, ami nem vájhat mélyre. És miért? Mert megint csak féltem. De Raylával nem volt ilyen könnyű szót érteni. Félbeszakított, és csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Éreztem a keserűséget, a hevességet, azt a vihart, ami veszélyes volt. Ami elől csak menekülni szerettem volna. - Miért jössz egyfolytában utánam, hm? Miért keveredsz a közelembe valahogy folyton, miért szólsz hozzám, miért próbálsz meg kedves lenni velem? Nem kell törnöd magad. Komolyan nem! Ha azon aggódsz, hogy ellopom a pasidat, akkor sem segítesz ezzel a dolgon. Pislogtam párat és lebiggyesztettem az ajkaimat. Pár perc is eltelt mire meg tudtam szólalni. - Én… én nem tudom miről beszélsz - megcsóváltam a fejem értetlenül. - Nem aggódom - hazugságok Esther, hazugságok! Igazán tudhatnám, hogy mindenen aggódom. Mindentől félek és ezért utálom is magam. Mert képzeld drága Rayla nem minden az a tökéletes máz, aminek látszik. Talán ha egy kicsit okosabb és idősebb leszel rádöbbensz, hogy érdemes mások mögé nézni. És akkor végre sikerül leszállnod erről a hevesen táncoló magas lóról. - Egyáltalán nem követlek, nem koslatok utánad, és köszönöm szépen, de Bennel nagyon jól megvagyunk. Ezer olyan szállal kötődik hozzám, amit egy ilyen kis gyenge szellő nem tud eltépni - ránéztem. Végre kihúztam magam és ránéztem. De heves szívdobogásom mögött végig csak arra tudtam gondolni, mi van ha a szélből vihar lesz? Mi van, ha tényleg képes mindent összekuszálni és elrontani? Még azt is, ami köztünk van Bennel. Mert nekünk múltunk volt.. olyan múltunk, ami nektek már sosem lesz. Ezt ugye te is megérted? És ebbe, ha egy kicsit is jól nevelt lennél, tudnád, hogy nem illdomos beleköpni. Az ujjbegyeim kifehéredtek ahogy szorítottam a könyveket. - Nem tudod ellopni tőlem - mosolyodtam el lágyan. Szerettem volna biztosnak lenni a kijelentésemben. Ben emlékébe kapaszkodtam. Abba, ahogy orrához húzta a tincseimet mélyen beszívva a kókuszillatot. Ahogy olyan hevességgel tudott csókolni, mint senkit. - Arról meg igazán nem tehetek, hogy Ben apró kis figyelmességét összekevered valami mással - Csakis erről lehetett szó. A kis Rayla azt hitte, hogy mert Ben Fraser kicsit is beszélgetett vele, máris joga van utána kapni, hogy elmarja tőlem. Szerettem volna elhinni azt, amit mondtam, de a nyugtalan érzés cseppet sem csökkent. Mintha egy fontos részlet fölött elsiklottam volna. - Ne aggódj, rengeteg hal van még a tengerben, talán… nézegess a te évfolyamodban - egy kis hezitálás után végül kezemmel megsimítottam a lány vállát. Merlin segíts, mikor kezdtem randitanácsokat osztogatni? Azt hiszem kezdem elveszíteni a józan eszemet. Pedig csak ki akartam térni Rayla gyűlölete elől. Eloszlatni a kételyeket, biztosnak lenni abban, hogy Ő még mindig csak az enyém. De éreztem, hogy megnyugtató mosolyom hamis. A szavaim üres manírral hasítanak a csendbe és a kezem megremeg. Mégis… te is tudod Rayla: én csak segíteni szeretnék.
A testemhez nyomódott és rám nehezült. Közel volt. Túl közel és mégsem eléggé. Nagy levegőt vettem, pillantásom az övét kereste, de tekintete minduntalan kitért kékjeim elől, és én összeráncolt szemöldökkel követtem a falut pásztázó pillantást. Kedvem lett volna tenyeremet arcára simítva magam felé fordítani azt, de mozdulatlan bénaságban igyekeztem felfogni a tényt, hogy tényleg itt van. Velem. Rajtam. Az illata, az a nyugalmasan sötét aurája betöltötte a teret, bekúszott a pólóm alá, végigszaladt a gerincemen és a pihék égnek álltak a nyakamon tőle. Nem tudtam mit magyaráz mögötte a nő a teaházból és nem is érdekelt. Egyszerűen csak érezni akartam őt. Látni a pillantását, és előbbi aurát követő kezet, ami régen szintén lágyan csúszott a fölsőm alá. De ez már mind a múlt volt. Én mégis fürödtem a régi idők gyönyörűségében. Mélyet haraptam a falu levegőjéből, amint megszűnt a nyomás, de pár pillanatig úgy maradtam, a földön fekve, lentről figyelve az alakját, igyekezve egyszerre befogni minden apró részletét, mégis összerakni a képet egyetlen egyénné. Aztán a kő hidege gerincembe hasított, és megrezzenve ültem fel, hogy egy pillanatnyi tétovázás után elfogadjam a felém nyújtott kezet. - Jól vagy? - nem hittem volna, hogy a hangja ennyi idő távlatából is ilyen hatással lesz rám. Mégis úgy tűnt, hogy ami az emlékeimben élt, az csak gyenge utánzata volt a valónak. A kezét még mindig nem engedtem el, és közelebb akartam lépni hozzá, mégis mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. - Igen - bólintottam még mindig tétovázva, miközben szemeimmel ismét csak próbáltam elkapni a pillantását. És te? Nem mertem megkérdezni. Nem jöttek a szavak, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni mit is akarok és ez a két szócska olyan… kevés lett volna. Elszállt volna a széllel, mert elvette volna a súlyát valami, amiről talán mi sem tudtunk. Megrezzentem a hirtelen mozdulatára, és ösztönösen húztam volna magamhoz a kezem, mintegy védekezőn. De mégis ki ellen? Ám nem engedte, mert szorosan tartott és húzott magával, én meg csak mentem gépiesen egyre közelebb és közelebb húzódva. És a kezei rátalálnak a vállamon az ismerős, megszokott helyére, mégis.. mindig is jobban szerettem, mikor a derekamat ölelte, mert akkor azt éreztem, tényleg akar engem. Tényleg akarja, hogy hozzá tartozzak. Szorosan, soha-el-nem-engedőn és birtoklón. Követtem a tekintetét a kastély felé, de kirázott a hideg. Nem a falak képétől. Hanem attól a kifejezéstelen, rémisztő tekintettől ijedtem meg. Mert egy egészen rövid pillanatig nem ismertem az arcot. Még akkor sem, ha a fejemben egyre azt ismételgettem, hogy minden rendben lesz, hogy minden lehet a régi, mert… mert itt voltak mind a ketten. De meddig hazudhatok magamnak? Nem voltak itt. Már régen nem. - Szóval, gondolom beszélgetni akarsz… - bizonytalanul bólintottam. Tényleg ezt akarom?- Beülhetünk valahova, ha akarsz, csak ne abba a Puddifoot hülyeségébe... Létezik az még egyáltalán? Felkacagtam, és egy kicsit azt éreztem, hogy enyhül az a baljós szorítás a mellkasomban. - Létezik, persze, hogy létezik, és valószínűleg tele is van - el sem tudnám képzelni, hogy Puddifoot megszűnjön.. A világ egy kis túlcsordulóan rózsaszín szelettel lenne kevesebb. És akkor mégis hogyan aggódhatna minden egyes kamasz fiú a randi előtt, hogy a lány akar-e odamenni vagy sem? Megráztam a fejem. Jobb ötletem támadt. Nyugalmat akartam és azt, hogy csak rám figyeljen. Önző módon csak és kizárólag azt akartam, hogy belém kapaszkodjon és engem lásson. Talán mert mindig is azzal hitegettem magam, én majd jót teszek neki. Lassan indultam meg magam után húzva. Ha hagyta, akkor nem engedtem el a kezét, azóta kapaszkodtam bele, hogy felsegített a földről. Mert féltem. Féltem, ha engedek az ujjaimon, akkor végül csendesen kisiklik közülük. Köddé válik és csak a füstöt markolom majd, ami csípi a szemem. Nem értettem, hogy eddig miért nem vettem észre mennyire kellett nekem ahhoz, hogy létezzek. Hogy lélegezzek. Éppúgy, mint Ben. Sosem tudtam dönteni, és mindig is túlzottan akartam mindkettőjüket. Örökké.
Sosem kedveltem igazán a játszóteret. Talán a hátborzongató hangulata miatt, vagy csak a lehangolt magány érzése nem tetszett.. Nem tudom. Mégis úgy éreztem, hogy most ez illik hozzánk a leginkább. Mert éppen olyanok voltunk, mint a semmiben függő két hinta. Bizarrul himbálóztak a szélben, és csak halk nyikorgásuk törte meg olykor-olykor a csendet. Megálltam és szembefordultam vele. Veled. Mert egy ideig igenis csak nézni akartalak. De az ujjaim még mindig nem engedtek és makacsul fonódtak a kezedre. Mert nem féltem, hogy bemocskolsz, mert talán azt akartam, hogy tedd meg. Szabadon maradt kezem ujjait felemeltem és végigsimítottam az ujjhegyemmel az arcodon. Végig az állad vonalán, óvatosan, lassan, és közben ha hagytad, belemélyedtem a pillantásodba. Féltem. Megint féltem, de már nem tudtam megmondani, hogy mitől. Végül az ajkadon állapodott meg a mozdulat. Ott felejtettem a kezem, miközben hosszan fújtam ki a levegőt és csak azon gondolkodtam, hogy szeretném lecsókolni onnan az összes kérdést és összes választ. Lecsókolni addig, míg már csupasz lélekkel állhatunk egymás előtt. És akkor aztán tudtam. Tudtam, hogy attól félek: sosem engedsz már újra közel. Nem bújhattam abba az ölelésbe, hogy a köztünk lévő csend többet mondjon minden szónál. Mert a csendjeink most elbeszéltek egymás mellett. Látod, Ben legalább tombolt. De mit sem ért ez a tombolás a Te csended nélkül.
Mert nyilván, mi mást csinálnánk egy gyönyörű, szépséges tavaszi napon, mint a falu kövét koptatnánk a lépteinkkel? Hát mondjuk.. nem is tudom, piknikezhetnénk a tónál, meg úgy csinálhatnánk mint egyéb gondtalan tizenévesek. De nem. Ehelyett én képes vagyok azon rágódni, hogy Ben. És Aiden. És amit Ben mondott. És amit Aiden tett. Néha arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne új életet kezdeni. Egy exmemoriam, a nyakamba venném a világot és eltűnnék valahova, ahol több a napsütés, érezni a tenger illatát és nincs ennyi erőszak, és kérdőjel, és… ugyanolyan üres lenne minden, mint most. Mert most is magamnak, magunknak teremtettük a kérdőjeleket és azokat az önmarcangoló perceket és érzéseket, amik bilincsbe zárnak minket és nem engednek szabadulni. Pedig, ha valaki megkérdezne, én szívesen lennék a napsugár az életében. Az az egy szál virág, amire mindenki mosolyog, mert olyan békéje van, amit átad másoknak és sosem szűnik meg létezni. Ehelyett ingó pitypang vagyok, amit egy erősebb szél összetör és megváltoztat. De én sosem szerettem a változásokat. Az, hogy ez a gyenge angol nap meg mit erőlködött itt úgy csinálva mintha még lehetne tavasz, már tényleg nem értettem. Azért egy kicsit jól esett a meleg sugarak simogatása, és könnyű kabátomat is kiengedtem magamon, amint Roxsmorts utcáin lépkedtem. Margaretnek valami randija volt, Bennek meg.. hát egyéb dolga. De amióta kinyögte, hogy a testvére életben van én már semmiféle puzzle-darabot (ez egy nagyon szép mugli játék amúgy) nem tudtam a helyére illeszteni. És ha életben van, akkor mi van velünk Bennel? És miért nem keresett meg Aiden? Én miért nem kerestem? Egyáltalán akarja, hogy keressem? És most ki is az az Aiden?… annyi, de annyi kérdés, ami csak lóg a levegőben, de talán amire még mindig nagyon keresem a választ az az, hogy tényleg félnék tőle ezek után? Mi az erősebb, az érzelem vagy a tudat? Vagy talán már nem is maradt érzelem. Csak a tudás.
Az ajtóhoz érve kezem a kilincsre csusszant volna, de erre pont kivágódott, én pedig meglepetten pillantottam fel. - Ben, te mi… - a kérdést befejezni azonban nem maradt időm, mert túl nagy volt a lendület, és puffanuntunk, és áramütésként ért a közelsége, mert a nekem nyomódó test ismerős volt, az érintés akár a régi is lehetett volna. Csakhogy nem Bené. Ami először elárulta, az az illata volt, ám a bizonyosságot az hozta meg, mikor kék pillantásom rátalált felemás szemeire. - Aiden? - nem tudom, hogy ezt kimondtam, tátogtam vagy suttogtam. De biztos, hogy nem ordítottam, pedig ahhoz lett volna kedvem. Belekiabálni a világba és egyszerre ütni, és elfutni előle és hozzábújni, és átölelni és sírni és nevetni és… annyi kettősség, annyi, de annyi minden lehetne. Mégis a mellkasomban doboló szívem első ugrása a félelem volt. Az ijedtség, a bizonytalanság, és az, hogy ki ez, mégis kinek az ismerős pillantása mögött lakik ez az ember? Ha még nem mászott le rólam, akkor lassan tudatosult bennem, hogy mindketten a földhöz nyomódunk, ami a kezdeti meglepetés után furcsa módon kényelmesen ismerős volt. - Bocsánat, de.. - néztem bele arcába bizonytalanul beharapva ajkaimat amint kezeimmel igyekeztem eltolni magamtól, mert akármilyen meleg is volt az idő, a kő hideg, én pedig szerettem volna felkelni innen. És aztán? Aztán pedig legszívesebben berángatnám a teázóba. Nem tudtam mit mondhatnék neki, mit kéne mondanom vagy kérdeznem. Hogy egyáltalán jogom van-e hozzá. Hogy van-e még közünk egymáshoz… De azt te sem gondolhatod Aiden, hogy csak úgy elsétálsz, ugye?!
Üzenetek megtekintése
