“És emlékszel a hideg, fekete szemére? Neked mindig tetszett, s a fekete göndör fürtök a fehér arca körül. Azt mondtad olyan, mint egy játékbaba, hogy úgy hasonlít rám, mintha az ikerfivérem lenne. Azt mondtad bár testvérek lehetnénk, hogy neked is ilyen gödröcskék legyenek az arcodon, mikor nevetsz. Pedig te olyan szép voltál. Emlékszem a meleg barna szemeidre. A hosszú mézszínű, hibátlanul egyesen tincseidre, amik a zord, téli napokban is napsugaras hangulattal árasztottak el. Nem állt jól neked a sárga jelvény, se a sárga sál, se a sárgák butasága. Zöldben kellett volna játszanod, velem, és ezüstben. De te nem voltál kígyó, sosem. Csak én. Néha hallom a hangom, a sziszegésem és a gonosz kacajt melyek csorogtak ajkaimról. Pottert nevettük, te mosolyogtál. Nem rajta, már tudom. Rajtam. Megváltjuk még a világot? Ejtünk még negédes szavakat teázás közben? Valaha? Eljön még az a világ, ahol a londoni akcentust utánozzuk? Eljön? Te vissza jössz vele? Velem? Hozzám?” Szemei előtt valótlanul peregnek a képek, repülnek, szállnak, s végül képzelete visszatér a valóság peremére. Jó volna szállni, lebegni, a föld felett siklani. Nem érezni semmit. Ahogy az arc foszlányokban megjelenik, lassú hullámokban, mint a lomha tengervíz felfedez valamit. Mugliismeret. - Nem ismerem… - suttogja halkan, s csak egy levegővételnyi szünet után folytja. – Nem ismerem a muglikat… - hangja elhal, ahogy a nehéz kabát melege szétárad a testében. A jóleső érzés azonban most se kergeti el a szürke gondolatokat. Gyenge ujjaival megérinti a kabát szélét, megérinti, meg is nézné lángol-e. De képtelen odafordítani a tekintetét. Csak elképzeli. Most már olyan forró a fagyott bőréhez képest, hogy a zsibbadás szinte fáj, nem ad erőt, nem segít mozdulni, de a tanár hangja motiválja. Menni kell, menni kell…. - A bátyám… Tudja,… nem örülne. Igaza van. – Suttogja halkan. - Nem szereti a muglikat. Tudnak repülni? Nem, ugye? – bárgyú álmatagsága a meleg hatására csak növekszik, a lépteik tompa puffanása nem jut el a füléig, de az ízeket ismét érzi a szájában. Mentol. Fogkrém. Ennyit evett ma. „Mi lenne, ha ma nem írnék neked többet? Mi lenne, ha sosem írnék már? Mi lenne, ha elfelejtenélek? Haragudnál rám? Vagy szeretnél még? Szeretnél akkor is?” Karja lassan és erőtlenül fonja körül Shannonét, mintha támaszt keresne, mintha azt várná, hogy húzza maga után, mert neki elfogyott az ereje, s még a térde is megcsuklik. - Jólesne leülni. – motyogja a folyosó közepén s a gondolatra megtorpan. Jó lenne leülni, összekuporodni és itt maradni, ahol senki sem látja, ahol senkit sem érdekel. A gyomrában összegyűlik a félelem, a feszültség és valami furcsa érzést pumpál a mellkasában. Hányinger támad. Vagy csak a sírás kerülgeti? Nem akar vissza menni, s ez a gondolat úgy terjed szét az elméjében, mint valami futónövény ami megfolyt másokat. Nem akar látni másokat. Bár Minticz is láthatatlan lenne ismét…
„Eric, tudod, mire gondolt Dina, amikor elhagyta az iskolát? Azt hiszem örült. Nem tudta mi vár rá. Tudod mire gondolt valaha? Én annyi mindent elfelejtettem megkérdezni, annyi mindent nem tudtam meg. És nem lesz több lehetőségem ebben az életben. Ha tudod pótolni, amit elvettél, ezen túl jó testvér leszek, ígérem. Bármit megteszek… „ – Olyan forrón üti fel fejét az álmos, melankolikus gondolat, hogy a fagyot már teljesen kizárta, az elfeketült karcolást csukott szemhéján keresztül nem láthatja. Vajon tudatában lesz valaha, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy megkérdezhessen Echidnától mindent, amit szeretett volna? Míg egy kéz be nem húzta a párkányról. Egy kéz, melynek melegétől a karja azonnal zsibbadni és bizseregni kezd, mintha meleg víz alá dugta volna a kezeit egy hógolyó csata után. „Nem, azt hiszem ezt nem így kellene megkérdezni, Dina…” Ahogy talpra kényszerítik, szinte azonnal észleli valami fontos hiányát. De miét? Nem tudja tartani magát, s a kezek melyek megragadták nem is fogják erősen, talán a láthatatlan személy nem is támasz, talán nem is akarja igazán, egyikük sem. S vajon miért kapaszkodna inkább egy ismeretlen, arctalan alakba, mint hogy a földön elterüljön? A szilárd, biztos talajon, ahonnan lejjebb már biztos nem eshet. Ott jó lesz, aludhat, összekuporodhat. „Emlékszem a jeges szélre a tengerparton. A hullámok lomhán zizegtek, ugye? A part hideg volt, és mi sosem öltöztünk fel eléggé…” Sosem vigyázott magára, pedig mindig gyenge volt és törékeny és most még csak talárt sem visel, fekete ujjatlan, fodor galléros selyeminge igaz mutatós, a fehér gyöngy gomb a nyakán a lágy fodrok közt pont olyan, akár ő maga. Természetesen az ölében fekvő könyvet nem volt ideje megfogni, ha lett volna rá kiderült volna, hogy képtelen összeszorítani az ujjait, a napló perdül párat a levegőben miközben a föld felé tartott. Vajon tényleg nem csattant, vagy csak ő nem hallotta? - Mi történt? – Suttogja halvány ibolyaszín ajkaival. Mathiasra gondol. Ő már csak ilyen lovagias, de semmi esetre sem láthatatlan. Az új felismerésre a tüdeje megugrik és az épp beszívott levegővel megbicsaklik, arc megrándul a különös érzésre. Mintha az egyik különös rémálmába csöppent volna, ahol gazdátlan kezek és akaratok tartják sötétben vagy víz alá nyomva. Itt világos van, éppenséggel, de a szavak stimmelnek: „ne sikíts” Vagy nem ezt hallotta most? Teljesen ez volt a lényege, szóval mindegy. Valami kaján mosoly suhan át szoborszép arcán, különös és hangulatidegen ahogy kínzókra gondol és még csak meg sem ijed, mert Crasso után a kézfejébe vág a valós érzés, többé már nem az elméje sikít és vergődik kínban... - Lelket akarsz vagy életet? Az enyéimmel nem sokra mész, hacsak nem a bátyám akarod magadra uszítani.- köhögi kicsit erőteljesebben, amint érez magában valami erőt.
Álomszerű volt a pillanat, amikor a bagoly egy cetlit hozott Mathias kézírásával. Nem írt, nem keresett már egy ideje, természetesen Erictől tudom, hogy miért. Az orrom alá dörgölte, a képembe sziszegte, hogy nekem is ott kellene lennem, hogy Mathias oldalán álljak abban a pillanatban, s az övén álljak mindörökké. „Hiszen ti szinte egyek vagytok, összetartoztok”. Közben felcsengett a fülemben Seraphin hideg véleménye a fiúról, egy emlékfoszlány, mely megmar. Mintha szögesdróttal cirógatnák az arcom; akkor is pont ezt éreztem mikor fél füllel hallottam a szavait, mert valahol tudtam, hogy igaza van, mégis fájt amit hallok, hiszen nekem Montrego olyan, mintha … valóban sok mindent jelent…
Álomszerű volt az egész délelőtt, az órák, melyeken átsuhantam, fél szívvel és jelenléttel a sötétvarázslatok kivédésén és a bűbájtanon is, holott azokat mindig becsülettel végig csinálom anélkül, hogy másfelé kalandoznék. Most a délután foglalkoztatott. Nem írt, nem keresett, s most első szavára ugorjak? Hogy fogok-e? Hogy kell-e?
Az utolsó órám előtt van egy lyukas, másfél óra csillagászat előtt. Mielőtt a planetárium felé indultam, még megálltam egy terasz előtt, kiléptem rá s a kőkorlátra felkönyökölve meredtem magam elé. Le. Látni szeretném. Hogy jól van-e, hogy Ő az-e…
Hangtalanul nyílik előttem a terem ajtaja, belépek, s rögtön meg is állok a fal mellett. Csak nézem, ahogy a plafonra mered, nem is szólok hozzá, levegőt sem veszek. Nem is vehet észre míg el nem indulok felé, lassú, lebegő léptekkel magam után húzva súlyos köpenyem mely egészen hátrahúzza vállaim, kényszerítve, hogy egyenesen tartsam a hátam. Sötét barna hajfürtjeim frissen lebegnek arcom mellett s omlanak végül a fiúra mikor odaérek hozzá s egyik tenyerem a mellkasára teszem, fölé hajolok kissé, hogy meglássam amit olyan régen keresek. Meseszép szemeit nem tudom, hogy mind végig rajtam tartotta-e, vagy csak most, az érintésre nyitotta ki őket, de mindenképp megérte értük idejönni. Mit mondjak neki? Félnem kellene? Mikor rám néz csak kérdéseket látok, holott én válaszokért jöttem, sajátjaim még sem tudom feltenni Ő viszont még szavak nélkül is megtette.
„Csendes várakozás telepedett az érzékeimbe, olyan, mint a vihar előtti csend illata, olyan, amit mindig is szerettünk. A minap nevettem, amikor arra gondoltam milyen vágyódón néztél utánam a másodikos évnyitó ünnepélyen, akkor sajnáltad, ugye? Sajnáltad, hogy nem egy házba járunk… Akkor először és utoljára néztél rám úgy. A hosszú, közös nyarunk tökéletes befejezése volt az a pillanat, már nem fáj emlékezni. Sokszor és sokat fizettem, hogy ne kelljen felszínre engednem az emlékeimet, mert szinte fizikai fájdalmat okoztak, most nem tudom mennyibe fog kerülni, hogy Crasso tanít másképp látni. A kézfejemen egy seb még mindig fáj, nem tudom be fog e hegedni.„ - A sastoll pennát az ölében fekvő napló nyitott oldalaira fekteti, hogy kezével végig járhassa a vastag vonalú karcolást. Elmosolyodik rajta. Erős cigaretta füst és fogkrém mentol keveredik a szájában valami édessel. Kéjes öröm, ilyesmi. A haja nyirkos, ragacsos, makacs hullámokban keretezi fehér arcát, mi változatlan maradt a hónapok teltével: örökké másvilágban kutató tekintete elvarázsolttá teszi betegesen sápadt arcát. Pedig ő maga változott, halkan kuncog a világon, már egész máshol jár. A napló lapjai közt él, Crasso irodájában és Seraphin közelében. Mind a hármat szereti a maga különc módján, mindet másért. A naplóba beletűzdelte Eric leveleit. „Athalea, kérlek, ha beszélsz Lamartinnal említsd meg neki, hogy a családjának végre sikerült kifejeznem hálám a papírokért, amiket küldött. Neked köszönöm a lapot és a köszöntést.” – A bál után egy héttel érkezett, Lea csendes gúnnyal nyugtázta a levél alá firkált szavakkal: „A segítsége óta tiszteletben tartom, hogy szeret.” – Dinára gondol, aki elment. Elment Örökre, és Eric tehet róla. Az anyja is elment. Arról is Eric tehet. Ezen is elmosolyodik, már amennyire megfagyott arcizmai engedik. A szemében összegyűl egy csepp, az egyikből le is gördül, de nem éri el az álkapocs vonalát, szinte megfagy hideg arcán. Az ablakpárkány kényelmetlen élét már egy ideje nem érzi maga alatt, se a jeges szelet, ami a magasban újra és újra arcon üti. Az emeleti folyosó kihalt, csak ő van odafent egymaga, pontosan tudja, hogy ilyenkor erre senki nem jár, mégis időről időre hátra pillant. Senki. A kemény bőrkötéses napló lapjaiba belekap a szél, de Ő már nem emeli meg kezét, hogy ebben megakadályozza, csak csendben nézi ahogy peregnek az oldalak. De végül azt is feladja: a szemébe csapó hideg szél csípi, marja, egyre több könnycseppet szalajt a szemébe s az arca már ázik, aztán megfagy. Az állkapocs szabályos remegését észre sem veszi, a hideg is távoli mikor fejét az ablakpárkánynak hajtja, hogy kényelmesebben gondolkodhasson a következő mondatokon. „Talán nem kéne egy halotthoz címezni a naplót…” Valami legbelül felvijjog a gondolatra, majd visszavonul. – „Szóval, Dina, még nem tudom, hogyan kérdezzem meg Ericet. Meg lehet ezt kérdezni egyáltalán? Dehogy…”
Az emberek szeme lázasan csillan meg, ha szembe találkozunk a folyosón, mindenki az átok szórást várja. A nevem több mondatban szerepel a tiéddel, mint bárki máséval az évfolyamban, és ez nem meglepő. Weasley és Lestrange. "Láttátok, hogy fújtak egymásra mágiatöri előtt? Kár, hogy Lestrange megtanulta kivédeni a rémdenevér rontásokat." Az első perctől így állunk: Én lenéző vagyok és sértő, te pedig lobbanékony; igazi ős ellenségekként vonulunk egymás oldalán a köztudatban, s talán nevetségesen hangzik, hogy bár oly sokszor kívánlak az izzó üstben forrni látni téged bájitaltanon, nehezen képzelem el nélküled, meg a Potter imádatod nélkül az iskolás éveimet. Te vagy az iskolával járó kellemetlenség, és a napi adrenalin löket. De attól még véráruló Weasley vagy, remélem tudod, hogy nem csak kötelességből utállak.
Üzenetek megtekintése
*