Lea meséi

ha nem mondod ki, nem válik valóra

Az ostrom előtt Eric értem küldött. Nem személyesen jött el, hanem egy Minisztériumi ficsúrt küldött maga helyett, egy fekete szemű, fekete borostás embert kevélykedő vigyorral a képén. Azt mondta sajnálja, de édesanyám állapota romlik és azt kívánja legyek mellette. Mármint, anyám, de ezt egy percig sem hittem. Akkoriban már gyakran álmodtam a zavarodott arcával, a távolba révedő tekintetével. Évek óta nem volt eszénél, a nevemre sem elékezett, sokszor meg sem ismert így hát biztos voltam benne, hogy a fekete képű ficsúr és bátyám hazudnak. Valami másért kellett haza mennem, nem anyám miatt, aki szellem alakokkal teázgatott és úgy tűnt jól érzi magát új (vagy régi) barátai társaságában. Új világában nem voltak gyermekei, a világ olyan hely volt, amilyet talán gyerekként álmodott magának, amikor még nem tudta milyen élet vár azokra, akiket tizenévesen kiházasítanak. Nem ismertem az álmait és nem tudom, miként alakult a sorsa, miután angliába került. Sosem panaszkodott, sosem volt egy rossz szava sem. Emlékszem milyen egyenesen tartotta a hátát és milyen kimért pontossággal beszélte a számára idegen angol nyelvet, kínosan ügyelve, hogy a kiejtése tökéletesen előkelő legyen mindenféle idegen akcentus nélkül. Azt is csak édesapámtól tudom, hogy milyen nehézségek árán tanulta meg a nyelvet, ő maga sosem ismerte volna el. Az ő új, angliai életében melyben eldobta gyermekkori nevét és felvette apámét nem volt helye hibáknak ha mégsem volt tökéletes, arról nem beszéltünk. Soha. Jelenléte mindig nyugalommal töltötte el a vele egy asztalnál ülőket, nem volt kedves és édesen mosolygó, nem volt határozott és parancsoló, de türelmes volt és szorgalmas, olyan, aki mindig talált olyan hasznos elfoglaltságot, amit egy úrinőnek illik végezni. Blaire jobban hasonlít rá, mint én, igaz ezt sosem rótta fel nekem. Tökéletes voltam neki, és ő is nekem.

Sejtettem mi fogad majd otthon. Az utat vonattal tettük meg Londonig, onnan a Minisztériumba mentünk. Örültem, hogy a vonaton lesz időm felkészülni mindarra, ami esetleg várhat rám. Emlékszem, aggódtam az idő miatt, Eric miatt és a halálfalók miatt, nem akartam látni senkit, már anyámat sem. Pár éve izgalommal vártam minden szünidőt, hogy anyám karjaiba szaladhassak, alig várva, hogy reggelente megfésülje a hajam és megbeszéljük a friss világi híreket. Most már nem szaladtam sehova. Megadón ültem a vonaton azon merengve, hogy vajon anyám is így félt-e, amikor rájött, hogy elrabolták vágyott jövőjét és azon, hogy mikor törődött bele az újba. Vajon én beletörődök e majd, hogy semmi sem úgy lesz, ahogy elképzeltem? Ahogy anyám elképzelte nekem. Csak arra vágytam, hogy olyan életem legyen, amilyenről mindig együtt álmodoztunk, amiről elhitette velem, hogy jó lesz, az enyém lesz, ő, aki ma már nem emlékszik a terveinkre, nem emlékszik rám sem.
Mr. Ficsúr egész úton bájcsevegni próbált. Politikus, nem kétség. Én kitartóak bámultam az elsuhanó tájat, hangja idegesítő háttér kornyikálássá foszlott. Nagy sokára megérkeztünk a Minisztériumba, ahol további órákat ültem egy fotelben, újabb órákat töltöttem merengéssel, míg nem Eric befutott, hogy haza vigyen. Ő nem szólt hozzám, sosem szólt hozzám, ha csak nem azért, hogy kifogást emeljen ellenem. Szent meggyőződésem, hogy ő semmi mást nem lát bennem, csak hibát, utálatos jellemet. Mindig azt mondta, hogy én anyánk lánya vagyok, ő az apja fia. Nem tudom, hogy igaza van e, apánk meghalt, mire megszülettem. Néha felmerült bennem, hogy Ericnek micsoda veszteség volt a halála - az ő apjáé, aki a bátyám szerint nem a miénk -, de ha mentséget próbáltam keresni az utálatára mindig leállítottam magam. Nincs mentsége. Nincs, és pont. Kényelmetlen volt vele utazni, mindig rossz érzésem támadt, ha kartávolságon belül volt. Nem szeret hopponálni és nem is túl ügyes benne, ezért más úton kellett haza jutnunk, hosszú úton s az idő keservesen lassan haladt előre. Eszembe jutott, hogy most gyakorolok az otthon várakozó szenvedésre, ez a főpróba, a teszt, hogy bírom e. Csak hogy nem volt igazam, mert arra, ami otthon várt nem lehetett volna semmilyen módon felkészülni. Az első otthon töltött napom után minden órát azzal töltöttem, hogy a szökésemet készítettem elő. A születés napom lassan, de közeledett s vele együtt egy Gringots beli széf kulcsa is. Minden nap, ha sikerült egy percre megnyugodnom elképzeltem, hogy már máshol vagyok. Igaz, nem sok nyugtom volt. Kísértett az édes gyerekkor, képek Dináról és Matthiasról, még Blaire csúfondáros feje is vágyakozással töltött el egy másik élet felé, hogy a valóság minden órában tönkretehesse azt. Kaptunk-e igazi esélyt a választásra? Akárcsak egyszer?
Nem, de akkoriban nem is  ez járt a fejemben, ez egy kérdés, amit most teszek fel, Modest nappalijában ülve 9 hónappal anyám halála után.