Brayden - Seraphin

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|
|Folyosó|

~rohadékok~ Az ijedt alkalmazottak már tapasztaltak voltak mit is kell csinálni ebben az igen gyakori helyzetben. Csak árulkodó jelek mutatták azt, hogy valami nincs rendjén, tényleg csak a tapasztaltak tudták megmondani, hogy most nem éppen a legjobb ötlet hangoskodni, hozzá szólni, megérinteni vagy egyáltalán elmenni előtte. Aki nem tudott időben besurranni a finoman csukódó ajtókon ijedten lapult a falhoz, vagy, ha elég előnye volt, próbált az iroda ajtaján túlra jutni. Csak az a kevés zöldfülű, illetve látogató nézett értetlenül, de egy jóakaratú kéz őket is elhúzta mindig, hiába az ellenkezések. Hibátlanul vasalt fekete dísztalár, gondosan fésült haj, határozott, egyenes testtartás és sietős léptek. Mégis mi válthatta ki ezt a páni félelmet az emberekből? Az első lépések az arc fürkészése: a száj pontosan nyolc és fél másodpercenként ráng egyet, aprót, észrevehetetlent, amiről a külső szemlélők nem tudják eldönteni valóban megtörtént, vagy csak a fényviszonyok szórakoznak velük? De aztán rájön, hogy túlságosan feltűnően bámulja az elnök urat, ezért szégyenkezve elfordul, így nem láthatván a következőt, ami biztosítaná előző feltételezését. Micsoda gyönyörű reflex épült bele a tudatalattijába. A második már jobban elvegyül a kellemes tónusú arcon, a mereven előretekintő szem nem pusztán céltudatos, hanem valami más is van benne, beteges elszántság az őrület legfinomabb jelei, de már túlmutatnak azokon, ami egy ingerlékenyebb illető rossz pillanatában megfigyelhetőek. De mégsem ezek adják meg a jogot a félelemhez, hanem valami más, ami a perifériára szorult. Oldalához simuló jobb karjának ujjai árulják el teljes egészében a férfi lelkiállapotát. Gyors egymásutánban behajlított ujjak, amik olyan halkan ropognak, hogy hallani sem lehet, pusztán a kellemes, figyelemelterelő érzése - és a tikje - az, ami indokolja ezt.
Végül sikeresen megfogja a hűsítő kilincset, majd óvatosan megérinti térdével az ajtót és közben érthetetlen szavakat suttog. A fém gombot csak ekkor sikerül elfordítania, de csak résnyire teszi, és amint beért nagy lendülettel csapja be maga mögött.
A folyosón végre fellélegeztek, és belekezdenek a régebbiek a hosszas magyarázatba...

|Mr. Minticz irodája|

Az ódivatú helyiség némileg eltért a többi elnöki irodától. Itt nem hirdették mágikus portrék az elődöket, elkerültek egy raktárba, de ezt egy újság sem említette, még Rita Vitrol éles nyelve sem említette meg, pedig ő már járt itt, mikor az új vezetőséget megválasztották. Ennek pedig kifejezetten örült mindenki. Az ok az volt, hogy rohadtul fel tudta idegesíteni a festmények szöszmötölése, duruzsolása, horkolása, illetve kapott jó néhány bírálatot, amit csak úgy tudott feldolgozni, hogy lángra lobbantotta a felette ítélő elődöt (de csak miután rájött, hogy a cruciatus átkot nem alkalmazhatja tárgyon). Mellmagasságig drága, barna, bőr falvédő borította a márvány mintázatú hideg falat. Hosszú, keskeny helyiség volt és meglehetősen üres. A plafon közepén egy lámpa, illetve a bejárattól rögtön jobbra egy hosszú, szépen faragott íróasztal benne a halálfaló nevével, tisztségével és a Minisztérium címerével. Gyönyörű munka volt, ezt meg kell hagyni. Jobb szélén nagy kupac akta hevert, rajta egy cetlivel, ami azt hirdette a lehető legudvariasabb módon, hogy át kell olvasni őket még hozzá rohadt sürgősen. Középen egy árva papír, rajta elegáns női kézírás:

'Seraphin Lamartin - Délután négy óra'

A szemközti falon óra kattogott. Minden egyes másodpercben éles hanggal betöltve a termet. Brayden keseredetten állapította meg, hogy másfél perce maradt a megbeszélt időpontig. Ismerte a gyerek apját és tudta, hogy mindig pontosan érkezik, ahogy azt egy aranyvérűtől elvárják. Hanyagul ledobta magát a hatalmas bőr fotelba, lábát pedig az asztalra helyezte, pálcája ezzel egy időben került a kezébe és szavak nélkül az égbe emelt egy tollat az asztalról, majd erőteljesen neki vágta a fal egy pontjának. Ott hirtelen egy ajtó jelent meg, amin keresztül egy reszkető házimanó lépett be. A férfi szemében mániákus vigyor csillant fel és az őrület szikrái színpompás tűzijátékként mutogatták magukat.
- hol... a... teám...? - alig mondta végig, a szerencsétlen manó hisztérikus hangon kérlelni kezdte a bocsánatot, és érvként többek között azt is felhozta, hogy nem is kért ilyet. - úgy látszik még mindig nem tudtalak eléggé megnevelni. - Legalább tízszer egymás után mondta ki azt, hogy crucio és kaján röhögéssel nézte a lény szenvedését. Azonban felhőtlen szórakozását egy újabb hang zavarta meg, kopogtak az ajtón.
~nem hallhatták meg, hisz némító bűbáj van rajta~ kerekedett ki a szeme, de aztán gyorsan eszmélt, hogy feltehetően a vendégei érkeztek meg, oda se nézve hozzávágta a földön fetrengő lényt a falhoz, mire újra megjelent a mágikus ajtó, és sok manó kéz nyúlt ki, hogy behúzza a sebesültet.
Brayden rendezte a vonásait és pálcájával háromszor megkopogtatta az asztalt, majd motyogott valamit az orra alatt.
- jöjjön be...

Mr. Minticz



*Karcsú, könnyű, fehér szárnyaikat mereven kitartó, lágyan bukdácsoló repülők. Milyen bájos, mugli gyökerű szerkentyűk és mégis, senkinek sem jut eszébe lecserélni őket, praktikussági okokból. Eszerint az új rendszer mégsem az oktalan rombolásról szól, valahol az egésznek a mélyén ott kell lennie, egyfajta rendnek, szervezettségnek. Egy új fajtának, persze, ezt megköveteli az eszmeisége a Sötét Nagyúr szolgáinak, de valahol, mélyen annak is meglenne a maga értelme, haszna, a működési rendszere… Lehunytam a szemeim szorosan, mielőtt kiléptem volna az aranykalitka liftből a fehér repülők alól, mély lélegzettel megpróbáltam kitisztítani a gondolataim. Nem vagyok szakképzett legilimentor, bár hazudok, mint a vízfolyás, egy ügyes, tehetséges varázsló a lelkembe láthat, ha akar, és szükségét érzi. Akkor pedig illene magam távol tartani a megkérdőjelező gondolatoktól. Apám is erre buzdít. Apropó, apám.*
- Seraphin, pontosan, mint mindig-*a Lamartin családfő magas, sötét , szögegyenes haját a tarkórája szalagozva viselő, éppen őszülő, de roppant elegáns férfi. A beszédmodora kellemes, a stílusa kifinomult. Idegenként gondolok rá, ahogy ő is úgy kezel, mint egy tiszteletreméltó nemes fiát, és bár ő biztos ennek a nemesnek érzi magát, valahogy nem látom benne azt. Biccentése és szavai mindenesetre elismerést sugalmaznak, fejét hajtok.*
-A külsőmet anyámtól, az erényeimet így hát apámtól örököltem-*mint egy középkori formula, igen, apámnak kedvére valók az ilyenek, és lám elmosolyodott, mellémszegődött, határozott, ám kényelmesen lassú léptekkel megindult a hosszú folyosón, ami különösen néptelennek látszott, mintha itt senki nem dolgozna, végül az irodákból kerültek elő a hiányolt mágusok és munkások. Furcsa, nehéz szag terjengett mindenfelé, nem tudtam máshogy nevezni, csakis vadállatszagnak, bár a minisztériumba csak nem hozzák be a munkát. A munkát, amit nem is olyan régen még én is végeztem volna, ha közben nem jön egynémely egyéb tényező. Ah, igen, a bestiák. Manapság pedig már csak az aranysárga, kék szemű sárkányok érdekelnek.*
- Nagyon helyeslem. Ámde a modorodon se ártanak csiszolni még, és azt kell javasoljam, Mr. Minticz esetében pedig különösen légy óvatos. Rajta múlik, hogy az iskola után hogy foglalkoznak majd veled a szakmában-*apám hangja, mint egy furcsa, rosszindulatú dalocska rántott vissza a valóságba, felpillantottam rá, tűnődve. A szüleim következetesek. Egyik se hallotta meg a nyáron, hogy megpedzettem, a Godrik Akadémiára fogok menni, méghozzá aurori minősítésért, mert bár a jelenlegi rendszer nem önmaga ellen fogja képezni a fegyvereket, sokkal inkább arról szól majd a dolog, hogy szemmel akarják tartani a legjobb fiatal mágusokat, de ott mégis több ismeretet sajátíthatok el, olyat amire szükségem van.*
-Minticz?-*mégis, ez az egy szó megragadta a figyelmem*-Gondolom nem lehet rokona a mugliismeret tanárnak az iskolában-*ahogy kívánja az etikett, a mugli szót borzadt undorral veszem a számra.*
- Nem emleget ilyesmit. Te se tedd-*volt valami halvány kétkedés a hangjában, mire hazafelé tartok majd, lehetőleg nagyon hamarosan, már tudni fogja. Felpillantottam a mennyezetre, aztán vissza rá, mert folytatta.*-Mutatkozz be olyannak, amilyennek látni akar anyád, visszafogottnak, udvariasnak és mindenekelőtt éreztesd azt a rajongást, amit néhány éve még nem rejtegettél eléggé. Ha már politikai pályára nem akarsz lépni, legalább eddig eljuss.
-Erre nem szükséges figyelmeztetned-*válaszoltam kellően komoran, úgy utáltam ezt az egészet, ahogy van. Az ajtó elé értünk, apám tudta, hogy itt van az iroda, én pedig nem kételkedtem benne, szembefordult velem és végigmért, kritikusan, de véleményfogalmazás nélkül.*
- Nem kísérlek be, Mr. Minticznek add át üdvözletem, majd valamikor a héten meglátogatom, de most dolgom van a birtokon-*és gondolatban biztos hozzáfűzte, hogy ne rontsam el.*
-Rendben-*bólintottam*--Viszlát otthon-*egy kurta kézfogás és ő elment. Na igen. Felnőttem. Eddig semmit nem kellett csinálnom, most mindent magamtól. Sóhajtottam és kopogtam a sötét ajtón, aztán be is léptem, ha szándékában állt megvárakoztatni, akkor sajnálatomat fejezem majd ki és mielőtt megakadályozhattam volna magam benne, lenyűgözötten körbebámultam, különösen a hidegen impozáns falak vonzottak magukhoz, aztán a hang, az ütemes kattogás, végül pedig az elnök. Még soha nem láttam, tehát nem lehet valami híres aranyvérű. Sőt, lehet nem is aranyvérű. Bizalmatlanul mértem végig, túl magas, túl elegáns, túl jól szituált volt ahhoz, hogy hiteles legyen.*
-Jó napot Mr. Minticz-*köszöntöttem egy finom főhajtással, aztán a hosszú szobában befelé indultam az asztala elé.* -Nem akarok udvariatlannak tűnni, de az ajtó vastagsága miatt nem hallottam, hogy kiszólt volna, ezért bátorkodtam bejönni.

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Barna szemei olyan tompák, fénytelenek voltak, mint a falvédő ugyanolyan színű gombjai, némán nézte a beérkező vendéget és azt állapította meg, hogy nem hasonlít az apjára, sőt még az is átfutott a gondolatai között, hogy ez egyáltalán az a gyerek-e akit vár. Gyerek? Már a legkevésbé sem nevezhető annak, főleg nem egy aranyvérű. Egy aranyvérű addig gyerek amíg nem kerül be a Roxfortba, onnantól kezdve már felelősségteljes férfiú, és a sikeres RBF-ek után pedig érett, komoly férfinek számít. Valaki legalábbis ezt mondta neki még régebben, hogy ki arra már nem emlékezett.
~nem mutatkozott be~ arca alsó részét takarja ugyan szája előtt összekulcsolt keze, de valami apró dolog átsuhant arcán, mint amikor egy gyorsan mozgó tárgy árnyékot vet valamire, teljességgel olyan volt. És abban a pillanatnyi sötétségben látni lehetett ezer baziliszkusz mérgét és még ennél is több láncra vert sárkány utálatát, de ahogy jött, el is múlt. Hosszú másodpercekig várt így kemény tekintetét belefúrva a másikéba - márha az merte állni -. Nem legilimenciát alkalmazott, sosem értett az efféle praktikákhoz, pusztán próbálta a másik tudtára adni, hogy vár valamire.
- tudja az a tény, hogy az én nevem kint van az ajtón, és bele van faragva az asztalomba, - kis szünetet tartott és kezével az említett remekműre mutatott - illetve, hogy maga kapott névre szóló kártyát a mellére nem jogosít fel arra, hogy maga ne mutatkozzon be a köszönés után és kezét ne nyújtsa nekem várva a gesztus viszonzására. - nem volt híve az ilyen ósdi formuláknak, de lelke kívánta, hogy valakibe belekössön a laboratóriumi sikertelensége után. - Kérem fáradjon ki, és kezdje az egészet elölről. - hangja nem tűrt visszautasítást és várta, hogy a fiú teljesítse kérését? neem, sokkal inkább parancsát, és pusztán az ő érdekében szeretné, hogy az engedelmeskedjen, nem akart ellentétbe keveredni a Lamartinokkal, túl befolyásos család ahhoz.
Ha ez megtörtént, jól megszorította Seraphin kezét és ő is elmondta teljes nevét, majd leülése előtt egy széket varázsolt magával szembe. A mélyen koponyájában ülő pontok, amiket több millió vékony szál kapcsol az agyához egyszerre élénkültek meg és teltek meg fénnyel, és bárcsak ne tették volna, mert ez engedett valamit látni az elnök valós természetéből. Sokkal ijesztőbb volt, mint az érzések nélküli, rezzenéstelen arc.
- annak igazán örülök, hogy ezt az élvezetes munkát választja még valaki. valaki, aki képes megragadni a felszín alatti lényeget, és nem csak olyan hatásvadász, bájgúnároknak való munkák után érdeklődik, mint amilyen az auroroké, és mi egyéb. - megvető undorra húzta a száját és köpést imitált az iratok felé - De a mókának van árnyoldala is... - eszelős vigyorra húzza a száját és pálcáját lassan elviszi arca előtt. A sima, eddig csak karakteres arcának férfiasságát kihangsúlyozó borostákkal szabdalt felület hirtelen megélénkült. Apróbb és nagyobb sebek tömkelege futott végig rajta, volt egy igen csúnya égési sérüléshez hasonló, ami az egész jobb pofáját betakarta. A fura állapotú hús nem volt épp a legbizalomgerjesztőbb látvány. Így minden eleganciáját, hitelét elvesztette a férfi megjelenése, és az irodai munkás új értelmet nyer, itt nem csak ért a főnök a munkájához, hanem végzi is. Habár ez nem biztos, hogy pozitív az erkölcsök tükrében. - ezekre nincsen varázslat, se bájital. és a szervezeted vagy eltünteti a sebeket - hatásszünet, de még milyen? ez nem valami olcsó színpadi produkció, ez kérem szépen a való élet minden félelmetes dolgának egy őrült vigyorgásba való gyúrása! és ezt imitálni nem lehet. -vagy a sebek tüntetnek el téged...

Mr. Minticz

*Puha, csendes léptekkel közelítettem és valószínűleg úgy is fogok távozni, ahogy elnézem, igencsak hamarosan. A szavai… igen, meglepnek. Mélyen meglepnek és mélyen eltöltenek egyfajta undorral, amivel a kétes származású mágusokkal való kezelés okoz. Állom a tekintetét, akármit sugalljon is, ha olvasni kívánna bennem, nem szégyellem a viszonyulásomat, tudja meg, tudja meg és ahhoz tartsa magát. A név kötelez, és az övé tökéletesen és maximálisan semmitmondó, hát az enyém az, amelyik érvényesülhet.*
-Nem gondoltam volna, hogy nem tudja pontosan kit fogad. Főleg esetemben nem számítottam arra, hogy külön be kell mutatkoznom, annyira elsikkadok a sok fogadott vendég között-*mint a parázs szikrázik fel a hangomban és a hangulatomban, de hidegen mérem végig. Hideg undorral. A hangja, a szavai, a megjelenése, minden porcikája eltölt egyfajta viszolygással, amitől nem tudok megszabadulni, nem lehet lerázni, rámtelepszik. Csak odakint a folyosón, miközben visszaengedem magam mögött az ajtót érzem úgy, hogy tisztulok. Beteg lennék? Vagy a férfivel van valami baj. Akármi is az, nem vagyok rá kíváncsi. De kimentem és elidőztem a folyosón, az emberek között, vettem néhány mély és nyugodt levegőt. Egyelőre elásta magát, erre a megjegyzésre nincs mentsége, de még fokozza a hatást, miután bemegyek, keze fogunk. Aurorok.*
-Valóban úgy véli, hogy az aurorok szakmája annyira hatásvadász badarság? Inkább a szakmabeliekkel van baj, de ez még a legjobb szakmákban is előfordul-*sötétdrap kendőmbe töröltem a kezem, a székre ereszkedtem, a lábaim magam alá húztam, támla nélkül is megtartottam a gerincem egyenesben. Le nem vettem róla a szemem, hiszen szinte bűvölt, mint egy kígyó, egy csúnya, kopott pikkelyű, kivénhedt, de a tekintetében még mindig éber és erőteljes fenevad. Az arca minden megkapóságát elveszti, ami vonzó lehetne lány-kollégáim számára, annál érdekesebb lesz számomra, különleges, egzotikus, figyelemre érdemes, mint minden fájdalom, figyelmetlenségi bélyeg.*
-Miért feltételezi, hogy nem vagyok tisztában a kockázatokkal?-*vonom fel a  szemöldököm leheletnyi spéttel a hangomban.* -17 éves múltam, a választásaimnak és a döntéseimnek már súlya van-*az egyetlen vagyok, akit nem borítanak sebek, hegek, a múlt nyomai. Fiatal vagyok, romlatlan, mégse vagyok naív és buta, és nem érzem magam kiemelten kezeltnek, sem a megérdemelt bánásmódot nem tapasztalom. Kellemetlen és kényelmetlen bizsergés fut végig a tarkómtól az ujjaim hegyéig, végig a gerincem mentén a derekamig. Nem állítanám, hogy jót tesz a társalgásunknak az, hogy hosszan szemlélem, belémfullad a szó, a lélegzet. Eltüntetnek a sebek, vagy éppen ő, emésztő, szuroksötét szemein keresztül kinyúl a benne lappangó valami. Ezt nevezték túlérzékenységnek. Elfordítom róla a tekintetem, a válla felett a falat szemlélem végig, a tetszetős borítással, márvány és sötét bőr, mintha valami állat háta lenne.*
-Van némi kételyem-*kezdem aztán könnyed fordulattal, amit anyám próbált a tudatomba vésni, és mivel nem reagáltam érdeklődőn, elmondta nagyjából hússzor, otthonosan jön a nyelvemre a következő csevegési formula, beszéltetni-beszéltetni kell, hogy aztán meséljem, elmondom egy halom adatot, amitől aztán úgy érzi, hogy tartalmas beszélgetést folytatott és hamar elszabadulok a lidércnyomásából.* -Legfőképpen azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyei vannak ennek a szakmának újabban? Régen ott volt a sok konfliktus a vérfarkasokkal, muglik vakká tételével, de manapság ezek aligha bírnak jelentőséggel-*avagy, mivel foglalkozik ma egy varázslényes. Nem akarom tudni tőle. Mindazonáltal az arca annyira… lenyűgöz. A hegek, a rajzolatok, a minták, mindegyiknek megvan a maga története, félelmetes vagy borzongató, lehetnek csak egy szeszélyesebb boszorkány mesterien csiszolt karmának a nyoma is, de számomra örök rejtély marad. Milyen kár, hogy mindig az kell, amit nem kaphatok meg.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Lassan behunyja a szemét és úgy marad kerek két másodpercig. Közben cirka tizenhárom különböző halálnem áldozataként látta a göndör hajú fiút, de nem, tudta, hogy most az ritka eset áll fent, hogy véges a hatalma, nem mutathatja  meg a benne kavargó vihart pálcáján keresztül, több veszne akkor, mint állása vagy éppen réz maszkja. Sokkal több. Ezeket az esélyeket latolgatva inkább nem reagálja le a bemutatkozásos történet lereagálását, de az a pár pillanat amit egyedül tölt a helyiségben azzal telik, hogy életlenre rágott körmeivel megpróbálja felsérteni a dió asztal mahagóni borítását, kevés sikerrel, habár az ellenerő nem éppen kellemes ingereket közvetítenek receptorain keresztül. Majd Seraphin ismét bejön, tartva magát a tervhez tökéletesen kivitelezve mindent. Le se tagadhatná vérét, annyira kifogástalanak mozdulatai, ami igazából visszataszító Brayden szemében az ő személyisége sokkal barbárabb ennél, minthogy az udvariasság és etikett falai közé tudják szorítani, mostanában mégis megteszi, ugyanis rájött, hogy a Minisztériumban csak így élheti ki haragját, ha nem a laborban van, vagy éppen nem a házimanókat leckézteti meg.
~Az a manó...~ vonásai megkeményednek hirtelen és bogara éles mozdulattal kerül hirtelen szeme jobb alsó sarkába a mágikus ajtót fürkészve, de az csak nem akar megjelenni. ~na majd számolunk, ne féljetek... számolni fogunk~ Nem időzött sokáig ebben a helyzetben ismét felvette az előző helyzetét, mintha csak visszatekertek volna egy filmet, és ezt igazolja az újabb szemlehunyás, de hogy a múlt forgatókönyvét ne kövesse olyan pontosan különbözőbb kegyetlenségeket eszel ki azokban a másodpercekben. Habár, most ez kevésbé volt indokolt, hisz csak egyszerű, udvarias véleménynyilvánítás volt, a hiba pusztán annyi, hogy az ifjúé nem egyezik az övével. Ezzel ellenben nagyon tetszett neki a talpraesettsége, a rebellis jelleme, és ez utóbbiban hasonlítottak is, ami talán a dialóg egyik alapkonfliktusa lesz, mert a lázadó ellen is lázadók küzdenek akármilyen harcban.
A sebek nem múlnak, hiába minden elfordulás és reménnyel teli vissza sandítás, szánt szándéka hagyni ezt az ábrázatát a távozásig, vagy legalábbis egy jó darabig. Undorodjon tőle a másik a maga tiszta, úrias viselkedésével, érezze feszélyezve magát, féljen, szerepeljen annak rémálmaiban, igazából mindegy is, hogy miként érje ez a Lamartin-sarjat, csak negatív hatással legyen.
~Ez már jó, célra törő~ Épp válaszolni szeretett volna a feltett kérdésre, de ekkor kilincs kattant. Nem a bejáraté, hanem a személyzet titkos ajtajáé. Két remegő kezű manó lépett be felmálházva drága porcelán kancsókkal, poharakkal illetve valami lefedett tányérral. Hiába minden szerencsétlenségük nem löttyent ki vagy esett le semmi az elnök legnagyobb szomorúságára, ezért csak egy apró szót suttogott.
- késtetek... - még szerencse, hogy már az asztalra tették az értékes holmit, mert úgy rezzentek össze az érdes hangtól, mint akiken szellem ment át és szorgos bocsánatkérésben illetve önbüntetésbe kezdtek volna, de egy pillantással megfegyelmezte őket gazdájuk. Az elsőt nem szereti, a második pedig az ő rezortja, ők nem tudják eléggé megbüntetni saját magukat, ahhoz is túl tökéletlenek. - Bort, teát vagy kávét? - kérdezte felhőtlenül a vele szembeülőtől, miközben lekerült a fedél is, és láthatóvá vált egy tábla frissen sült és igen finomnak látszó teasütemény, amint az választott, rögtön töltöttek neki egy pohárral a manók, majd kérdően az urára néztek, de az nem válaszolt. Az egyik félősen felemelte a boros kancsót, mire még jobban megkeményedtek a halálfaló vonásai, már ha ez lehetséges volt. Mindenesetre a változást érzékelte az is, és sovány kezeivel a teás után nyúlt, amit hasonló jelenet követett. Igazából bort akart kérni, de kárpótolja őt ez a szánalomra méltó látvány és nem mellesleg kávé lett volna a második választása. Azt már szerencsésen megtanulták a felszolgálók, hogy uruk feketén issza, és ezt a szokást az egreciroztatásért sem áldozza fel, aminek kifejezetten hálásak voltak. A manók olyan gyorsan kotródtak el, mintha csak hoppanáltak volna, de ezt a tényt megcáfolni látszik az, hogy hallani lehetett a csukódó nyílászáró halk neszét.
- igazán érdekes kérdés. - aprót kortyolt a tűzforró italból, de a hőmérséklet kellemetlensége semmilyen módon nem jelent meg külsejében, sőt újra megcselekedte - tehetséges bestia befogókat mindig keresünk, de azt hiszem önnek nem ez a szakma lenne a legtesthezállóbb. Irodai alkalmazottból van elég, sajnos keveseknek adatik meg az a tehetség, hogy jobban értsenek szakmájukhoz, mint amennyire ehhez az aljamunkához szükség van. - fintorogva nézett keresztül a falon, ugyanis velük szembe, pont egy ilyen aktakukac végezte lelkes munkáját, méghozzá ő helyette - a kobold kapcsolatoknál is elkéne egy tehetséges dolgozó, de én magának még sem ezt ajánlanám... - rejtélyesen elmosolyodik, pont úgy, ahogy azt a sebek előtt tette, vajon mit tartogat még? - kutatásaink, illetve kutatásaim, gyakran megkívánnák a segítséget a nagyobb siker érdekében, de ez az állás meghirdetve sincs, majd én fogok válogatni a tehetségesebbek közül. Esetleg önt is érdekli...?

Mr. Minticz

*A romlás vonalai, fenyegetésük szinte tapintható, holott inkább kéne őket emléknyomnak tekintenem. Nehezen függetlenítem tőlük a gondolataim, még úgy is, hogy tudom, minden pillanat, amit azoknak a „csodálásával” töltök el, kiszolgáltatottabbá tesz, pedig mit sem vágyok kevésbé, minthogy egy ilyen alaknak legyek kiszolgáltatva. A puhányokon átlépek, a ragadozókat elkerülöm, a veszetteket megszelídítem azzal a gondolati fölénnyel, amivel rendelkezem, de vele hirtelen nem tudok mit kezdeni, mégis mennyire jól szituáltan indul a jelenet.*
-Kávét-*egyszerű választást, a cukrot már magam adom hozzá, tej helyett is cukrot téve a csészébe, amíg szórakozott pillantással mérem végig a manót, akin az idegkimerülés jeleit látom. Nem értem, egy manó mindig tökéletesen végzi a dolgát, kitanulja a gazdája szokásait… sok mindenről árulkodnának egy hozzáértőnek a vonások, a próbálkozások, amivel a kis lény próbálja kipuhatolni a jelenlegi szándékot. A bor, az alkohol, a mámor az első gondolata, aligha véletlen. Miért akarna egy gondtalan elnök, egy halálfaló-kedvenc már délután borozni, a kábaságért, amit az adhat mivel fizetne? Aztán a tea, ez már semmitmondó részlet nekem, hiszen mi, angolok ugyan jobbára teázunk, ha beszélgetéshez gyűlünk, de ilyen névvel nem számíthat angolnak.*
-Valóban-*könnyed fordulat, a beszélgetés fonalát felveszi, helyeslem. Ez visz előre, szabadít majd meg tőle, kevergetem a sűrű italom, amíg ő kortyolja a sajátját, jól fegyelmezett vonásai között új rajzolódik elő a mosolya, mint egy ígéret. Csakhogy ez az ígéret több mindent sejtet, mint egyszerű ajánlat, munkaviszony kérdés. A csésze fülét megfogva emelem és kortyolom az édes kávét, óvatlanság, tudom, de feltétlenül szükséges az etikett útvesztőiben a kínálás és az elfogadás különös-szerződés szerű aktusa… Gyűlölöm. Így hirtelen mindent, ami miatt itt kell lennem, ezzel a lehetetlen alakkal, felpattannék és elrohannék, amíg meg nem perdíti azt a húrt, akinek pengő muzsikájára felkapom a fejem.*
-Alkímiát is tanulok többek közt, ami az örökké tartó kísérletezésnek a tudománya-*aki látott már közelről alkimistát, annak nem kell bemutatni, de aki nem látott még, az is el tudja képzelni.* -Még nem hallottam róla, hogy bármit is kutattak volna ebben a minisztériumban, pedig apám tájékozott az ügyeiben, hiszen maga is támogatója az itteni munkának-*főleg a jogszabályok esetleges megkerülése érdekében, de ez már annyira, de annyira átlagos és normális dolog. Ami a Malfoyoknak a sötét ereklyék, azok apám számára az illegális lények, bár őket nem a mechanizmusuk, sokkal inkább az egzotikumuk érdekli.* -Miféle kutatásai vannak?-*nem mintha részt akarnék venni bennük, de a hangomban kimélyül a kíváncsiság, veszett jószág az ilyesmi, nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy tudnom kell, menekülésképpen újabbat kortyolok a kávémból, mielőtt túlságosan elragadtatnám magam.* -Érdekel, hogyne-*a hangomból kifogom a lelkesedést, maradjunk a tényeknél. Érdekel, ennyi és nem több Mr. Minticz, rápillantok, hogy lássam az arcának rezdülését, furcsa, baljós mosolya mögött várakozó szavait.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Kissé fintorogva nézi, ahogy a másik agyonédesíti a kávéját, de nem szól érte semmit, habár ezt is hatalmas, égbekiáltó hibának tartja, hogy egy ilyen gyönyörű nedűt ennyire elrontani olyan közönséges dolgokkal, mint cukor, de amint visszafordítja az ifjú fejét a beszélgetéshez olyan irreálisan gyorsan rendeződik át arca, ahogy csak a legjobb vérfarkas csapdák dolgoznak mozgásképtelenné téve azokat az undorító lényeket.
~á tényleg, még azokat a tökéletlenségeket is fejlesztenem kéne. az elődök nagyon elhanyagolták a befogó egységet.~ komoran megrázza egy picit a fejét, ami eléggé furcsán jöhetett ki annak, aki nem hallotta gondolatait, és ugye ebben a teremben rajta kívül mindenki ilyennek számított, és ha a fiúnak van egy kis esze figyelmen kívül hagyja ezt a közjátékot. Szemei először kapzsin csillannak fel az alkímia említésére, de ahogy továbbúszik ez a hatalmas gondolat-gombolyag letekerve magát halálfaló maszkján lévő archoz hasonlatos kifejezés telepedik le arcára. De ez se fokozatosan, lassan, látható jelekkel kibontakozva, hanem gyorsan akárha egy ajtót nyitnak ki vagy csapnak be. Mennyire utálta a Roxfortot, és minden tanárát azzal a hülye félóriással egyetemben, na meg az öccse, sose értette meg, hogy követhetett el ekkora árulást ellene. Nem tudta elég jól megnevelni, kudarcot vallott ez idáig, de nem adja fel, még az éven jobb belátásra fogja téríteni, ezt már elhatározta rég.
- á, hallottam hírét ennek a frissítő újdonságnak. igazán jó ötletnek tartom, a régi rendszer félt a reformoktól ami a vesztüket okozta... - hangja meglepően könnyed volt tekintetéhez képest. A hatalomátvételre utaló mondata egy sejtelmes mosollyal végződött, írásjel nem volt a végén befejezetlenül hagyta akár egy reggeli ködben úszó körvonal, aminek felismerésére a gyarló emberi szem túl tökéletlen. Ezen a problémán is régóta dolgozik: állatok szemét beültetni emberekbe. Kísérleti alany lenne bőven, hisz 'bármi csak ne az Azkaban', de sajnos eddig mindig fennállt valamilyen probléma. Általában a legyengült szervezetük nem tudott hozzászokni. - ó, igen, az apja! - teszi meg azt a szokásos kört amit meg kell, hogy ne menjenek csődbe, hogy meg maradjon az állása - csodálom, hogy még nem mesélt róla, pedig ő volt az egyik támogatója az ötletemnek. tudja a világot nem csak látni kell, hanem meg is kell ismerni. sajnos a túlzott óvatosság miatt ismereteink hiányosak, pontatlanok néhány esetben, illetve még van egy hatalmas betöltetlen tér előttünk. minden lapra szabad írni egészen a margó kezdetéig. hamarabb vagy később megállni hatalmas vétek. elődeink a közepére írtak egy betűt, néhol kettőt, de hatalmas feketeségbe zárták a szakmát. - összegzi komolyan, mindenhol kiemelve a volt rendszer hibáit - még azok az undorító muglik is azt vallják, hogy uralkodniuk kell az állatok felett, hát akkor mi, náluk sokkal tökéletesebbek, miért ne tehetnénk? hisz mi jobban is értünk hozzá, és jobban is tudjuk hol a margó... - szavai visszhangot vertek az üres teremben. Furcsa lehetett látni a sebhelyes, totálisan őrültnek látszó férfi érett, komoly mondatait, amiben azért nem kicsi egyoldalúság tükröződött ki, ami joggal rettentheti el egy objektívabb embert az egész szakmától. Pedig ha valóban tudná, hogy mi folyik a hatalmas ajtó mögött akkor csodálná azt, és rájönne, hogy egy második bölcsek köve van készülőben, mert azzal, hogy a varázslók majd a jövőben sokkal tökéletesebbek lesznek valós, földön járó istenekké fognak válni. Agytérfogatuk nőni fog, fizikai tulajdonságaik akár egy sárkányé. A legtökéletesebb életforma kifejlesztésén dolgoznak.

Mr. Minticz

*Gondosan kerülöm a kézremegést, ahogy bámul az arcát elnézve meglehetősen rosszallóan, mert bár a heveny felindultság apám mulasztása miatt meglehetősen végigdúlja az ereim, idegeim, valahogy olyan érzésem van, hogy elég lenne csak egy megremegés, hogy felfigyeljen rám, és beszélgetőpartnerből menten prédává változnék a szemében, s mielőtt pislanthatnék egy újabb metamorfózissal rámvetné magát, ujjhosszú fogakkal, rozsdavörös karmain acélosan visszfénylene a hirtelenjében előrántott pálcámból kiszökkenő, ámde célt tévesztő átok. Szomorú vég volna egy olyan tehetség számára, mint én, mégis megborzongat a valószínűsége, ahogy a képzeletem, vagy valami látnoki képesség elémfesti a jelenetet. Belekortyolok a meleg italba, könnyű fintorral végignyalok a túlforrósított szájterületen, inkább visszahelyezem a porcelánt, ha már egyszer nem hűtötte az italt iható hőmérsékletre, igazi, bűbájos csészéhez illendőn.*
-Alighanem úgy vélte, hogy majd ön úgyis alaposabban kifejti. Talán egyfajta vizsga is, hogy mire talál érdemlegesnek-*hajtom meg felé a fejem egy biccentéssel, miután visszanyertem az uralmam a fantáziám és a gondolataim felett.*
-Akárha Lupen professzort hallanám-*fellágyul a hangom, ezért inkább nem méltatom tovább felesleges szavakkal. Vajon egy ilyen teljesen lehetetlenül viselkedő alaknak lehet fogalma arról, hogy kicsoda az aurorok vezetője? Az alkímiára mintha megélénkült volna, aztán visszaállt alapállapotba, figyelő, veszélyes formába, amikor is jobb nem ingerelni, és éppen ettől nehéz megállni. Hátradőlök.* *…és feltétlenül egyet kell értenem-*a megismerés, a faltól falig megismerés olyan előnyhöz juttat, amiről mások álmodni se mernek, vagy éppen csak félretették korábban, hogy ez úgysem érdekes, és amikor valaki más felhasználja, akkor már nincs apelláta. Bár miért akarnék annyi irigyet magam köré, hogy világomat se tudjam azt még nem értem az elvben, de nekem elég csak alkalmazkodnom azokhoz, akik hiszik és vallják, ki kell tolni a megszabott határokat, akár tetszik, akár nem, erővel, akarattal, tudás- és vérszomjjal.
A kávé után nyúltam, és noha kezdtem megszokni az arcának barbár rajzolatát, jólesett elfordulni tőle és a telt hasú ivóedény sima oldalán pihentetni a pillantásom, mielőtt újra ráemeltem volna, kellő lojalitással és undor nélküli hidegséggel, amit azért a belépőjével megkövetelt magának.*
-Az iskolai reformok csakis a fennálló rendszernek köszönhetőek, viszont az alkímiát, Mr. Lupent nem ez vonzotta oda, már tavaly is tanított-*ezt valamiért pontosítanom kell, mielőtt minden jót a jelen kor számlájára ír, ami az iskolában történt.* -Különösebb változásokat nem tapasztaltam-*mintegy panasz lenne? Vagy csak a bűbájtan óra hátborzongató emléke, amikor a tanár úr átesett a könyveken?* -De hát voltaképpen bolondok is lennének maguk ellen kinevelni egy hatékony, pálcaforgatásban jártas, művelt diákréteget, úgyhogy az iskolában az folyik, ami mindig is, alapozás-*csak hogy tisztában legyen a körülményekkel, összehúzott szemmel fürkészem az arcát, a kávét elkortyolom, amennyire tőlem telik lassan, valójában meglehetősen sietősen, hogy mielőbb letehessem a csúszékony porcelánt.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Alaposabb kifejtés. Utált másoknak magyarázni, mivel úgy gondolta, hogyha ő tudatában van annak az információnak, érti azt az összefüggést, akkor triviális mindenki más számára, vagy ha mégsem faggassák azt, akit ezért fizetnek, mégis ez egy egész más témakör volt, olyan amit a kis Shanonnak is hatalmas lelkesedéssel mondott el napról-napra, nem bánva, ha ismételni kellett a dolgokat - habár öccse sose kérte ezt tőle, ő azért megtette -, és mind e mellett a féltő gondoskodás, atyainak is beillő szeretet mellett ő nem maradt vele...
Az eddig élettelenül az asztalon heverő bal keze hirtelen megmutatja sorsa edzéstervének az eredményét, amivel azért elég sokan vetekedhetnek, mégis az erő, amit sugallnak izmai gyors kidagadása félelemre kényszerítheti a megzavart elmét.  Tengerként hullámzó karja akár egy kviddics meccs kedvtelen szurkolói hagyja abba a mozdulatot. Az ő világában nem létezett az a köztes időszak, amikor a homokszemek egymással versenyezve próbálják áttömködni magukat egy összeszűkülő átjárón. Nála pusztán két állapot létezett. Az embereket is csak fehéren vagy feketén tudta elképzelni, olyan, hogy szürke nincsen, az csak egy mellékterméke az evolúciónak, olyan tökéletlenség amit azonnal el kell pusztítani, mielőtt génállománya öröklődik...
Tervezett mondókájába még sem kezdhet bele, mivel új szél dagasztja a beszélgetés vitorláit, ami igazán tetszett neki. Helyeselték gondolatait, feltétel nélkül elfogadták azokat. Apró szája hosszan nyújtózott el az arcán jelezve, hogy még pár ilyen és biztosítva van az állása. Ami nem biztos, hogy annyira álommunkahely, mint amennyire annak tűnik. A tapasztaltabbak már tisztában vannak vele, mit jelent Mr. Minticz haragja, mi neki az élvezet. Beteges dolgok ezek, olyanok amik eszébe se jutnának a normálisoknak, pedig még kínzásaiban is minő zsenialitás rejtőzik...
~Lupen...~ összeszűkül a szeme. Fogalma nincsen miért, hisz amíg neki nem tett keresztbe, addig az se tudta érdekelni, hogy van ilyen nevű ember. Mégis a rendszer még az ő agyának lebetonozott talajába is sikeresen elültette az utálatot bizonyos személyek után. Ilyen volt a professzor is, aki nem éppen volt szimpatikus a Nagyúr szemében, pedig egy kósza megjegyzésből hallott olyat, hogy talán a két tudás ötvözésével hatalmas hatékonyságra tehetne szert. Ő azonban nem alacsonyodik le arra a szintre amit a szemében a Roxfort képvisel, többet nem.
- ki kell ábrándítsam abból, hogy az az ódon skót kastély nem a brit varázslóvilág központja. - szúrós tekintettel jelzi, hogy többet nem akar hallani a témáról, csak ha megkerülhetetlen - az itt történtek vannak kihatással arra az intézményre és nem fordítva. - és ha ez így igaz is lenne, mennyivel könnyebb dolga lenne a halálfalók népének. Az iskola mindig is egy olyan bástyája volt az ősi, igaz, Griffendél Godrik által képviselt szellemiségnek, amit még a megannyi sötét oldalról kikerült tanárral sem lehet megdönteni. De ezt dogmatikusan tagadta magában rossz emlékei miatt. - és azt hiszem azt sem árt tudnia, hogy egy felnőtt mágus tudásának igen kevés részét szerzi az alatt a hét év alatt. higgye el, hogy a megismerés az ön számára csak a jövő évtől fog igazán elkezdődni. - erős mozdulattal emeli szájához a félig üres csészét. A fekete tó ingadozva körbenyalja a karimáját a porcelánnak, de egy csepp sem löttyen ki. Egyszerre nyeli le azt a keveset és fintorogva tapasztalja, hogy már nem olyan gyönyörűen forró, mint kiöntésekor volt. Hosszú lesz még ez a napja, éjszakára többek között egy megbízatást kapott, és még vissza szeretne térni a laborba egy kicsit. Újra tölt magának, és örömmel tapasztalja, hogy a bűvölt kanna tökéletesen tartotta a - számára - megfelelő hőfokot. Kitölti, de nem kortyol bele, ott hagyja maga előtt és kényelmesen, de nem túl hanyagul hátra dől. - ha már szóba került a jövő, mit választ? a benedict sackvillet tartja szimpatikusnak, netán valami mást? netán a nekromágia vonzza? azt mindenképp tudnia kell, hogy akármennyire tűnik a mandragóra női egyetemnek, képzéseit érdemes elvégezni, mivel a biológia, pontos anatómiai ismeretek elengedhetetlenek, ha valaki itt szeretne dolgozni...

Mr. Minticz

*Az a hosszú, furcsa pillanat minden érzékemet megborzongatja, ha átlagos ember lennék ingert éreznék arra, hogy viharos gyorsasággal kirohanjak, az első lehetséges helyen hopponáljak és néhány elmebetegségekben jártas medimágust szabadítanék rá, de persze ilyesmit nem tehetek meg. Most még nem, nem vagyok erre felhatalmazott és hivatott, így csak éber figyelemmel kísérem az arcjátékát, mozdulatait, megfeszülését, veszélyt sugalló összképét, kihúzom magam válaszul, a lehetséges pálcavonási mozdulaton gondolkodok, bár egy felnőtt varázsló ellen plusz tudással se érezném nyeregben magam, hiába ismerem a képességeim.*
-Az iskola maradandóan befolyásolja az onnan kikerülők személyiségét-*vonom fel a szemöldököm mosolyától a legkevésbé sem megnyugodva*-ez pedig sokkal nagyobb jelentőséget ad neki, mint amilyen nevelő, formáló munka ott ténylegesen folyik. Persze értem én, hogy keveset kapunk ott-*biccentem meg a fejem felé engedékenyen, miközben a kezeim visszahúzom az asztalról az ölembe, összefűzöm az ujjaim, egymáshoz simuló hidegük megnyugtató érzéssel bír, figyelmesen hallgatom, csak az a szomorú valóság, hogy válaszolni is kell, és egy ilyen kérdés még csak nem is súrolja a terveim. Szerencsére ez nem egy esküvés, akármit is mondok majd és akármit is teszek majd, az határozza meg a dolgaim és nem ez. Bár a kísérletek, amiket megpedzett izgalmasabbnak hangzanak annál, hogysem elszalasszam őket.*
-Hobbyból érdeklődöm az ilyenek iránt, de a felsőoktatás jóvoltából több lehetőségem van az ilyen tudás elsajátítására-*gondosan formált, jelentéktelen mondatok, tapogatódzó udvariasság az egyéb intézmények felé, hiszen nem tudhatom, hogy azokról éppen mit gondol, a tartózkodása a Roxfort felé, ami pedig a felnőttek kedvenc nosztalgiatémája szokott volt lenni, meglepő, nem lehetek biztos abban, hogy a többiről éppen mit gondol. Kár lenne az elbizakodottság hibájába esnem, ha már egyszer sikerült valamerre elindulnunk, ha mégoly lassan is csordogál a beszélgetés és az izgalmas részek per pillanat nem képeznek témát.*
-Nem félek a mandragórától és nincsenek aggályaim a „női” képzés illetőleg, csak a gyógyítás tudománya nem vonzz még-*de ahogy nézem ő se kereste éppen a hegeltüntetők kegyeit, és óvatossággal se pótolta a hiányosságait. *-A képességeimnek testhezállóbbak az aktív pálcaforgatást igénylő szakok, a bájolás és az átkozást, ezért semmiképpen kötelezhetem el magam maximálisan a lénygondozás mellett, a nekromágia köztes állapot lenne, az elvárásoknak hogy felel meg, azt nem tudom. Az előző generációkból nem sokan választották-*aurorok és bestiaidomárok. Voltaképpen rokonítani kéne a két szakmát, mindkettő „lebecsült” alanyokkal foglalkozik, míg az egyik állatokkal, a másik elkanászodott varázslókkal. Felpillantok a szemébe, nyugodt,  higgadt mosollyal.*
-De mint mondta az ismereteim lényeges részére ezután fogok még szert tenni. Elsősorban ehhez volna szükségem a szakmai útmutatására-*simulékonyan és lágyan, elég, ha csak én vagyok rosszul a modoromtól, nem szükséges az ő megbotránkozását is kiváltanom. Már értem apámat, miért olyan feszült, miután vele cseverészett, és azt is értem persze, anyám miért van odáig ennek a személynek az aurájától, valamiféle aranyvérű-betegség generálhatja az ilyesmit a nőkben.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

~már megint ellenkezik...~ méltatlankodik magában. Szája ráng egyet, szemeit fura mozdulattal hunyja le és nyitja ki hihetetlenül rövid idő alatt. Közben öklével megtámasztja állát jobbról és felfelé csavarja. A holtpont elérésekor a csigolyák jól hallható ropogás-sorozattal ellenkezik. Majd ezt ugyanúgy megcsinálja csak épp a másik oldalról. Nem találja helyét a kezeinek, sokáig csak tartja a levegőben, mintha valami grandiózus cselekvésre készülne. Alkarja egyenletes időközönként lassan felemelkedik, illetve lesüllyed, mint egy hipnotizőr ingája. A legjobb vadászok, először elaltatják, megnyugtatják a prédát és csak utána vetik rá magukat. Végül megtalálja a kellemes pozíciót és a szokásosnál vastagabb ujjai kígyóként tekerednek rá a csésze fülére, míg másik az asztal lapjának takarása alatt combját markolja, ezzel kellemes, nyugtató fájdalmat kiváltva testében. Kortyol egy aprót, majd mikor még szinte le se nyelte mohón kiissza az egészet. Nem pusztán az etikettnek, udvariasságnak mondott ezzel ellent, hanem egyszerre sértette meg a mozdulattal mások közérzetét és a kávézás nemes szokását. Megmarad egy darabig ebben az utolsó, undorító mozzanatban, majd lassan leteszi a porcelánt és jobbját széke karfájára helyezi.
- hm.. - összegzi dühét egy elutasító hümmögésben. Nem kíván többet beszélni a Roxfortról.
~mi olyan rohadt különleges ott?~ légzésszáma újra felgyorsulna, ha Seraphin előtt láthatatlan karja nem ismételte volna meg az előbbi mozdulatot, csak most sokkal nagyobb erővel. ~nem ér meg ennyit, nem ér meg ennyit...~ igazából sajnálta, hogy egy ilyen tehetséges férfiú ennyire nagyszájú, és ennyire kiállhatatlan, bezzeg, ha ő megnevelhetné...
- ó. - a rövid hanggal jelezte, hogy ne merje tovább folytatni a fiú, de a biztonság kedvéért várt egy keveset, hátha beleszól és akkor nem, mint munkatársnak fogja megmutatni a tizenhármas laboratóriumot. - tudja, én is tanultam gyógyítást. igaz, nem a mandragórában, hanem egy idős javasasszonytól, és úgy érzem, sokkal kevesebbet érnék anélkül, még ha a tudást nem is az eredeti célra használom. - szemei kicsit kiguvadnak, szája, mint egy kettészakadni vágyó giliszta egyszerre indul mindkét irányban őrült mosolyra húzódva. Emlékképek suhantak át szeme előtt. Síró asszonyok, akiknek magzatát vette, rémületükben elkeseredetten üvöltő férfiak, nyüszítő bestiák, síró házimanók. - a nekromágia igen érdekes szakág. jó magam csak úgy-ahogy vagyok jártas benne... - valóban, sose érdekelte a tökéletlen dolgok teremtése. Ami már meghalt, az nem lehet tökéletes, még ha maga Grindelwald is az, akiről beszélünk. Nem, ami meghalt az elbukott, az egy féreg aki nem érdemes újból az életre. Persze ez a fekete része a dolognak, nem amit az egyetemen tanítanak. Ott csak finoman rávezetik erre a kíváncsiakat. - de kétségtelenül lehet az ottani tudást használni, tudja a patológia az szerves része annak az emeletnek, ahol most vagyunk. a gyávák elutasítják az olyan kísérleteket, amikben szándékosan élőlények halnak meg, de ők nem gondolják át, hogy ez épp azért történt, hogy ők a mandragórában új, hatásosabb bájitalokat kapjanak, hogy megteremtsünk egy új, tökéletesebb világot, ahol rálépünk ez evolúció újabb lépcsőfokára. - csendet tartott, és újra elkomorult - természetesen lesznek olyanok, akik ezt majd maguknak akarják, és nem várják meg a többieket. ők fognak először leesni. - kemény pillantással üzent a másiknak, aminek ereje valójában csak akkor érvényesült, mikor Brayden bogara már az asztal mintázatát fürkészte.
~ez a tudás az enyém... csak az ENYÉM! kísérletezni fogok, egészen addig, míg el nem érek olyan magasra, hogy már nem érhetnek utol mások. függeni fognak tőlem, még az a rohadt voldemort is...~ lassan megcsikordultak fogai, majd tovább folytatta.
- amit én ajánlanák magának, azok azok, amiket én szeretnék, de nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ilyet tegyek. azt már ugyan tudom, hogy szeret varázsolni, ami ugye erénye egy jó varázslónak, de mégis nehéz még így ajánlanom, habár, ha úgy gondolja nem feltétlen szükséges a felsőoktatást választania. -  írisze, mintha hoppanált volna szemgolyójának egyik sarkából a közepére, legalább olyan gyorsan mozdult, és hosszú, erős láncokkal nyújtózott a másik felé kényszerítve azt, hogy ne tudjon elfordulni a kínzó tekintettől. Egyszer azt mondták neki, hogy természetéből adódóan van benne valami, ami rosszabbá teszi, mint a crutiatus, vagy akármilyen más rontás, a vele való farkasszemezés, pedig minden legilimenciát leköröz kiállhatatlanságában. - van gyakornoki állomás itt a minisztériumban is. és joggal állíthatom, hogy tudnánk olyanokat tanítani, amire nem biztos, hogy az egyetemen is szert tenne, de természetesen a normál tananyagból sem hagynánk ki önt...

Mr. Minticz

*Éber ösztönök őrködnek a lelkem felett, amikor úgy érzem, most kell hallgatni, hallgatni arany. Furcsa, szokatlan, mivel az etikett ezt nem így kívánja meg, a társasági formulák más irányt kínálnának és noha már eleve elszakadtam tőlük abban, hogy ellenállást mutattam egy bizonyos elv iránt, nem hittem volna, hogy ezzel az egész dinamikát megváltozatom, és mégis. Bár a változások nem annyira tőlem függnek, figyelmesen szemlélem a hegek groteszk táncát a megfeszülő arcon, a kéz sehova se nyúló mozdulatait, amikben benne lehetne egy fegyver után kapás is, de az már mindenestül felborítaná a józanság látszatát is. Hallgatok és figyelek rá, éberebben, mint bármikor, nyirkos, nedves, dohos képzeteket társítok hozzá gondolatban, minden belélegzett kávéízű levegőkortyban több lesz ebből az esszenciából, ami legalább annyira nem kívánatos, mint a belefőtt doxy íze egynémely egzotikus italokban.*
-Tapasztalati tudás-*hajtom meg képletesen a fejem felé, egy javasasszony tudása bár számomra nem tűnik mágiának, őt valahogy mégis átsegítette a túlélésen, visszatetsző mosolyát egy sápadttal viszonzom, nem engedem, hogy a viszolygásom az arcomra üljön, könnyedén lenyelem ezt az érzést is, a hangom tiszta marad, megnyirkosodó ujjaim a nadrágom szárába törlöm, nyák és maszat, minden, ami jellemzi ezt a hangulatot, ezt a percet, ezt a… beszélgetést. Beszélgetés. Na persze, minden hiányzik innen, ami a beszélgetéseket jellemzi, leszámítva persze a bemutatkozás részt, ami csak részemről volt teljes, mivel ő nem mutatott jó példát az ifjabb nemzedéknek ebben sem.*
-Gyakorlatias elgondolás-*némiképpen kiszárad a szám, ahogy hallgatom, ez persze közel sem tudható be kellemes izgalomnak, veszélygócok sűrűsödnek a gyomoromban, mégis nyűgözötten hallgatom, kristálytiszta tekintettel viszonzom az övét, feldúlt tekintetén keresztül nem akarok a lelkébe látni, így szivárványhártyájának hibáit, a fehérje ereinek vörös rajzolatát figyelem. Akárha az alkímiáról olvasnék, filozófiai és elvi háttér egy brutálisan kézzel fogható tudománynak, ami másik fájdalmából épít várat, kínjaiból hidat és a zsigereivel tapétázik.*
-A mi köreinkben a magasabb műveltség elérése a cél-*értem ezalatt az aranyvér kötötte szabályokat, amit felesleges is lenne magyarázni, hiszen ő sem lehet laikus benne.* -Mert ugye a családunk, a vérünk állandó a történelem folyamán a társadalmi helyzetünknek akkor is megingathatatlannak kell lennie, ha már nem lesz a Minisztérium, mert az új rendszer teszem azt kiforrottabb módon irányít majd-*állhatatosan tartom a kontaktust, a hidat, amit ő vert köztünk a tekintetével*-Mit tud egy ilyen gyakornoki állomás?-*fanyarul elpillantok abba az irányba, ahova korábban ő is, ahol egy csekély tudású hivatalnok végzi taposómalom munkáját, mit sem tudva arról, hogy csekélyke varázshatalma soha nem fog továbbfejlődni és az élet nem egy mese, ahol a legkisebb, gyengébb, ványadtabb királyfi győzi le a sárkányt, hanem a veszedelmes hüllő lakmározik majd belőle, ha már semmi más hasznát nem látja.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

~tanulékony...~ elégedett mosollyal nyugtázza, hogy az ifjú Lamartin hagyja őt beszélni és amikor szól, akkor is csak dicsérve, amire mindig leheletnyi bólintás a válasz. Már sokkal kényelmesebben érzi magát ebben a helyzetben és komolyan latolgatni kezdi, hogy valóban lenne itt helye a fiúnak, tényleg csak egy kis nevelésre szorul. Végigsimít arca egyre szűkülő vonalát követve, egészen álla végig, ahol három érdes ujjbegy ütközik egymásnak. Megcsinálja még kétszer-háromszor és azt állapítja meg, hogy borbélya nem végzett elég jó munkát. Bajsza helyének szélén kitapintott pár apró, észrevehetetlen szőrszálat.
~az a rohadék! biztosan direkt csinálta!~ arcára játékos kifejezés ül ki, és önnön ujjain dobolva néz el a távolba, a csupasz falakra festve a jövőt.
~álszent aranyvérű szöveg. őket is csak az érdekli, ami engem: hatalom, pénz. az meg senkit sem, hogy ehhez miképpen jutnak hozzá. maximum azokat, akiknek keresztbe tettek.~ kevésbé élénken fordítja vissza elméjét a társalgás felé és arcán sürgető kifejezéssel hallgatja végig a másik szavait. De azok hullócsillagokként égnek el saját világának légkörében, és csak előítélettel telített porszemcsék hullanak hallójáratába. ~minisztérium mindaddig lesz, amíg nem tudom a lelkemet a legtökéletesebb testbe költöztetni, és halhatatlanná válni, a világon ELSŐKÉNT! voldemort? ugyan kérlek...~ rángás futott végig száján ami undorból gúnyba csapott át mielőtt nyoma veszett volna ~az a szerencsétlen is hozzám jön segítségért, hogy új, minél jobb testet adjak neki...~ persze azt már nem vette gondolatai közé, hogy saját életének féltésétől vezérelve mindig megadja a Sötét Nagyúrnak azt, amit kér, méghozzá kifogás nélkül. Ha pedig ezt valahogy felöklendezi karanténba zárt józan gondolatai közül, akkor azzal hitegeti magát, hogy csak azért teszi, mert, ha már a kegyeiben lesz sokkal könnyebben tudja majd intézni zűrös ügyeit, amik talán simább fordulatot fognak venni, mert úgy hallotta visszatért egy jó nevű kereskedő a piacra, egy bizonyos Alec Delon-Moncorgé, habár van néhány adat róla, ami megkérdőjelezhetővé teszi a jellemét, de ugyanezzel a jelzővel illethetjük a forrásokat is.
- hamarosan minden végzős diák kapni fog egy értesítőt erről. ~már megint az iskola... ez a rohadék gyerek úgy csinálja, hogy mindig rossz legyen nekem!~ a papíron csak az fog szerepelni, amire az a sok tehetségtelen is vállalkozott - fejével a másodízben szóba került helyiség felé intett - természetesen vannak emberek olyan szerencsés helyzetben is, mint ön. egy év intenzív személyes képzés után lerak egy vizsgát, ami, ha megfelelő mi olyan minőségű oklevéllel tudjuk honorálni, mint amilyet az egyetemen szerezhet. - nem tudni, hogy a nyájas mosoly csak mézpapír a legyeknek, vagy egy személyiségébe nem illő, emberinek nevezhető elem - a második félévtől kezdve egyre nagyobb felelősséggel kezd részt venni az adott munkákban. garantálhatom, hogy ezek aranyvérhez illőek lesznek. - szeme óhatatlanul gödre bal alsó sarkába suhan elképzelve a tizenhármas laboratórium ajtaját.
~te leszel a legbizalmasabb munkatársam és tökéletes ember kísérlet prototípusa...~

Mr. Minticz

*Abban bízni, hogy tisztán, józanul gondolkodik rólam nagyon naív lenne. Ez látszik a szemén. Minden elégedettség, ami megvillan ott egy hiúz elégedettsége, amelyik látja a madárfészekből kipottyanni a még éppen pihés fiókát. Nem vagyok elragadtatva ettől a tekintettől, főleg, mivel nem én képviselem a ragadozót, hanem sokkal inkább érzem magam védtelennek és pelyhesnek, a gondolatai szerencsére nem ismertek előttem. Mit is láthatnék ott? Megvetést, vért, halált, hideg gyűlöletet, mosolyt. Igen, határozott része az arcának az a mosoly, kaján és kegyetlen. Ismerős, csodálatra méltó, különös, rafinált mosoly. Valahol mind hasonlítanak egymásra, akik úgy döntenek, hogy a maguk képére formálják a világot, kimozgatva a jelenlegi posványból.*
-Egy év intenzív képzés…-*nevetés csiklandozza a torkom, eltakarom a számon azt a mosolyt, ami nagyon odakívánkozik, ahogy ő az állát simogatta tökéletlenségre vadászva, úgy én az ajakgörbületem rejtem el, de nagyon sietősen az ujjaim takarásába, hogy rendezzem a vonásaim.* -Azt hiszem, a legtöbbeket meglepné jócskán, ha komoly tudással szembesülnének, én viszont nem tartok tőle-*borzasztó ember, borzasztóan megyőző, különleges, vonzó érvekkel, amik vágyják, hogy alaposabban a mélyükre nézzek. Kísérletek, tudás és hatalom, csakis ez bír lenyűgözni és ő, hogy finoman szóljak is, rendelkezik mindezen erényekkel, amellett, hogy a társasága egy cseppet sem kellemes. A hatékony együttműködés szerencsére nem is az egymás társaságának feltétlen élvezetétől függ.*
-Kíváncsi vagyok rá, kénytelen vagyok elhinni, hogy valóban olyan méltó és hasznos elfoglaltság, mint amilyennek állítja-*csak szívesen szabadulnék tőle, megtisztulni a jelenlététől, ami nyomasztóan ül rajtam, amióta csak bemerészkedtem a „barlangjába” képletesen szólva.* -Az ön garanciája, pedig apámnak is bizonyosan elég.

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Akár egy farkas (aki eddig elhitte a préda tetszhalott mi voltát, és már épp menni készült volna, amikor egy árulkodó fuvallat ébresztette fel becsapott ösztöneit) nézett mereven a mosolyra.Igazából ez egy rossz hasonlat. Ha Brayden állat lenne, semmiképpen sem olyan fenséges, mint egy farkas, és minden bizonnyal nem zavarná, ha dögből kell lakmároznia, kivéve, ha nem éppen a kegyetlenkedés a cél.
Meredten nézte a kezet, ami lepelként kúszott rá az árulkodó jelre. Tekintete nem moccant arról a pontról, sokáig, jelzésértékű hallgatással karöltve nézte, aztán mintha megnyugodott volna, kisimultak a vonások, és egyenesen a göndör hajú Lamartin szemébe nézett. A simulás csak afféle fuvallat volt, ami megpróbálta csitítani a haragot benne, kevés sikerrel. Ugyanis amint tovatűnt, az már ismét az ázsiai hegységek éles vonulatait véste bele mélyen, úgy, hogy ne csak a hét évenként cserélődő külső hámsejtek múlékonysága őrizze, hanem az izmokat formálni tudó, örök neuronok is. Aurájának ereje, mintha az összes oxigént kiszorította volna fejmagasságban. Nem pattogó erdőtűz volt, vagy folyamatosan összeverődő kovakő, ami egyszer csak szikrát hány. Egy hatalmas, merev sziklatömeg volt a fiú felett lebegve pár méterrel. Távolról az emberek csak nevetnek, hogy pont ez fog összeomlani? Hisz ugyanolyan, mint a többi! De aki ment már közel hozzá, aki állt már alatta az tudja, hogy nem a pillanatok, hanem a pillanatok közti szünetek hordozzák magukban azt a veszélyt, hogy menten rájuk szakad. 
Arcát lehajtotta némiképp és kezével eltakarta a szemét és körbevakart egy szemöldöke melletti rövid, de nem túl szép piros színnel rendelkező vágást, majd lehúzta az egészet. Akár egy szemfényvesztő utcai bűvész mutatványa, aki eltünteti a zsebkendője alá tett apró tárgyat, úgy rejtette el ő is csontjai mélyére tömény érzelmeit és vált ismét közömbössé.
- olyan emberekre van szükség, akik mernek. - ércesen csengett hangja, és még mindig úgy rezgett, akár egy megpengetett, feszes madzag, halk, idegesítő búgásával megtöltve a termet, és betömve a füleket. Tekintetével végigzongorázta a köztük lévő három kannát és a létező összes variációban megszámolta őket, majd elégedett mosollyal emelte ismét fel a fejét. - olyan garanciát mutatnék önnek, ami kitöltené a RAVASZ-vizsgákkal befejeződő gyerekkorát. ehhez azonban meg kéne mutatnom az újonnan létrehozott laboratóriumot. ez azonban csak azoknak adathatik meg, akik valóban érdemesek rá.
~az apja.~ Felelevenítette maga előtt, a fiára csöppet sem emlékeztető férfit. Keveset szólt, sok pénzt adott, támogatta a rendszert. Ha kevésbé lenne kotnyeles, talán még el is viselné. Túl alapos, túlzottan érdekli mire megy el a pénze.
- viszont arra kíváncsi lennék, ön, hogy képzelné el esetleges munkakörét. mit kéne csinálnia? mit csinálna szívesen?