.. numb ..

[Ejnye, no. Haladjon már, uram, különben még lekési a temetésemet!]

A n n a


m u s i c

.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..

..a trágár szavak esélyesek...

Minden a megszokott helyén, még a vitrines szekrényke is, ami persze ripityára tört és benne jó pár bájitalt be kell újra szereznem. Senki nem gondolná, hogy nem sokkal ezelőtt itt valaki meghalt. Senki nem hinné, hogy ez a szoba egy kibaszott csatatér volt. Én, ahogy a szobába lépek, vagyis igazából csak a küszöbön egyensúlyozok fekete öltönycipőmben, igazából ezt látom. Így látom. Az asztalt felborítva, Anna vérével tarkítva a padlót, a szétszóródott iratokat, a kínai vázát, ami ripityára tört, a vitrines szekrényt, ami mint egy oldalára esett pók haldokolva várja sorsát. Hallom szinte Alexej zihláló kéjtől sóvárgó lihegését és érces hangját.
Volt hogy ezzel álmodtam. Azon az első éjszakán. Azóta csak Anna mellett vagyok hajandó mert úgy érthetetlen módon elkerül minden ilyen. Hiányzik még a mandzsettám, fel kellene vennem egy nyakkendőt és a zakóm se tudom merre hagytam el, de egyszerűen lecövekeltem itt, félig az ingoványos múltba ragadva félig a jelenbe. Azúrkék tekintetem a festményre vándorol, ahol Alfred festett alakja ücsörög unottan majd feláll és rám parancsol a hangján.
Ejnye, no. Haladjon már, uram, különben még lekési a temetésemet!
Azzal fejvakarva és lemondóan csóválva visszasüpped a karosszékbe.
Tekintetem ellepi egy percre a pára hiába száraz itt a levegő, majd somolyogva bólintok. Igaza van, mennem kellene. Csakhogy nincs erőm. Nincs kedvem. Ennek nem így kellene lennie. Kurvára nem.
A nadrágzsebemből előveszem a levelet, amelyiknek egyik fele van csak nálam. Csak ezt a részét akarom neki megmutatni, mert a másik… az majd később lesz fontos, talán.
Nem is kell megfordulnom hogy tudjam, ki közeledik felém. Elég is volt  ez a röpke pár perc tűnődő magány, hogy magamban elgyászoljam az öreg komornyikot és szívembe csendes örömmel fogadom Anna magassarkúba bújtatott formás lábainak kopogását, ami egyenesen felém tart.
Félig fordulok csak irányába, egy amolyan minden rendben mosollyal, ami azért kissé hamis, mert ahogy ma sem úgy eddig sem volt semmi se rendben, de hát adjunk a kurva látszatra, ugye. Látom a tekintetében, hogy még mindig dühös a pletykalapok miatt. Nem tehetek róla, hogy Dakotával a fotó olyanra sikeredett, amilyenre, és hogy abból a szögből akár annak is értelmezhető. Egy csóknak. Nem akarok újra vitatkozni ezen, márpedig a jégkék tekintete azt sugallja, hogy bizony fogunk.
- Szerinted milyen lett?
Nem teszek egyetlen felesleges mozdulatot sem csak a fejem fordítom el a kép irányába. Újra az öreg barátom képét tanulmányozom a cirádás arany keretben. Többet is érdemelt volna ettől, leginkább azt hogy ne haljon meg miattam.
- Sajnálom Anna, de tényleg. Az… egészet. Nem kellett volna Dakotával foglalkoznom. És neked sem kellene ezzel az egésszel foglalkoznod…
Fújtatok egyet, és a halom újságra bökök, ami az egyik távolabbi komódra van felpúpozva. Mindről az én pofám vigyorog vissza, többségében azzal a nővel, aki most villámló pillantásával szúr éppen keresztül. Csak sajnos akad nem egy kivétel is köztük, ahol meg nem.
- Khm..., ezt Alfred írta. Úgy gondolom neked is el kellene olvasnod…
Egy pillanatig még elbabrálok a papírossal majd kinyújtom a kezem felé benne a kettéhajtott búcsúszöveggel. A rá vonatkozó rész meghatóan szép, tudom hogy nem lesz Volkova arca sokáig könnymentes, mert Ő nem is leplezte sose mennyire szereti az öreg Alfred-et.
Csupa jót írt és kívánt neki, leginkább azt hogy tartson ki itt, mert ennek a háznak szüksége van egy nőre. Rá . Meg nekem is.
És mennyire igaz ez…!
- Semmi nem ugyanolyan itt már nélküle.
Elhúzom a szám, ismerős minden mégis szinte idegennek érzem magam a szobában. Kellene a kurva nyakkendő és túl kellene esni ezen az egészen, de… én csak Anna arcát figyelem a csinos smink alatt hogy hogyan változnak meg a vonásai és várom a pillanatot mikor fog összetörni. Hogy odaléphessek és átölelhessem. Minden vita, minden kiabálás, minden elfojtott düh ellenére, hogy akár fizikálisan de lelkileg is megtartsam, mert pontosan olyan jól tudom ahogy Ő… Alfred miattunk halt meg.

To Chris, Dave, Mira

zene

Vannak pillanatok, amikor egyszerűen nehéz továbbmenni. Ez is egy olyan volt. Próbáltam a rutinokba kapaszkodni - de most remegett a kezem, ahogy a rúzsomért nyúltam. Kis híján elejtettem a parfümös üveget, a ruha hátán a cipzár még varázslattal is nehézkesen siklott fel. Ráfoghatnám a sérülésre is, de az nem fájt annyira, mint a sok gyász… Az, amelyiken osztoztunk a többiekkel, meg az, amelyiket megtartottam magamnak.
Alfred nélkül semmi sem volt ugyanaz - mégis, minden úgy volt, mint eddig, és ez a kettősség is nagyon zavart. A környezet nem változott, csak a por nőtt lassacskán az alapos kezek munkája nélkül. A reggelin is mindenkinek túl kellett esni, csak épp nem együtt ültünk le, hanem jövet-menet ejtettük meg, s nem tartalmas szendvicsből állt most, csak leginkább keserű kávéból, sietős, száraz falatból, és füstből.
Nehéz továbbmenni - de muszáj. A tükörbe nézve mélyet sóhajtottam, és erőt véve magamon beleléptem a magassarkúba. A folyosóra lépve már egész nagy lendületet gyűjtöttem, elindultam a nappali felé, s a fejemben már az járt, hogy hogyan fogom tartani maga, s ugyanakkor hogyan leszek ebben a nehéz időben Christopher támasza. De szitkozódás ütötte meg a fülem, aztán egy hangos koppanás, mintha valaki elhajított volna egy botot. Aztán csend.
Megálltam fülelni, Mirabella szobája előtt, s egyben gondolkodni. Felemeltem a kezem, hogy a kilincsért nyúljak, aztán leengedtem, de végülis elszántam magam, és bekopogtam. Rezignált, a szokottnál vékonykább hang szólt ki válaszul.
- David, ha megint azzal jössz, hogy elkésünk, én esküszöm…
Inkább benyitottam, megkímélve mindkettőnket a lehetséges kimenetelek taglalásától.
- Csak én vagyok.
Olyan némaság borult a szobára, hogy a fülem szinte sípolt tőle. De a látvány így is elmondta, amit tudnom kellett. A kislány az íróasztalának támaszkodva, keresztbe font karokkal méregetett engem sötéten. Még mindig pizsamában, sminkje elfolyva, a pálcája a sarokban, az egyébként csinos fekete ruhája pedig gyűrötten, és fehér szőrszálaktól csúfítva lógott egy vállfán. Mira biztosan megpróbálta rendbe szedni, de azt a varázslatot, amit Alfred tudott, senki sem ismerheti. Úgy nézett rám, hogy abban minden benne volt, amit az imént még Davidnek szánt volna, de én csak álltam, és álltam a tekintetét szótlanul, és rájöttem, teljesen megértem őt. Erre a furcsa, szavak nélküli párbeszédre még biccentettem is egy aprót, aztán további magyarázat nélkül a kezembe vettem a pálcám, és a kabáthoz léptem, majd pár rutinos mozdulattal megbűvöltem. A fekete anyag engedelmesen kisimult, a fehér szálak fellibbentek, majd lassan vitorlázva a padlóra hullottak.
Egy lépést hátraléptem - óvatos mozdulattal, kímélve még magam - és megszemléltem az eredményt. Nem lett olyan, mintha Alfred csinálta volna, de megteszi talán. Aztán Mirára pillantottam, aki ugyanolyan sötéten méregetett. Szelíden, szomorúan mosolyogtam rá, aztán közelebb léptem hozzá, a pálcáját pedig a kezembe bűvöltem, aztán felé nyújtottam. Nem vette el, de nem hozott vele zavarba. Nehéz, de akkor is megyünk tovább. Letettem hát mellé az asztalra. Aztán a kistáskámba nyúlva elővettem egy szempillaspirált.
- Vízálló.
Még ennyit mondtam, aztán nagyon óvatosan meglapogattam a vállát. Az érintés hatására mintha picit kevésbé lett volna kőből… De ennél tovább nem mentem. Szépen magára hagytam a gondolataival. Már majdnem leértem a lépcsőn, mikor fentről hallottam a durcás és piszkálódó kiabálást, atán valami ajtón dörömbölést.
- Dave, hát mindig rád kell várni?!
Halvány, elnéző mosoly fut az arcomra, de nem hallgatódzom tovább, s a gesztus elhal, mire leérek. A nappaliba érve odalépek Chrishez. Nem is tudom, mit érzek. Egyszerre szeretném megölelni, és átvenni a vállát nyomó súlyból, közben pedig felgyújtani az átkozott magazinokat, amik mögötte tornyosulnak az asztalon.
A hamis mosolyt nem viszonzom, őszintén, de szomorúan nézek vele farkasszemet. Ismerem már annyira, hogy meg tudjam különböztetni, mi valódi, és mi színjáték - vagy legalábbis ebbe az álomképbe ringatom magam.
- Szerinted milyen lett?
Követem a pillantását, és a portrén merengek egy keveset.
- Hasonlít.
Enyhe bólintással felelek. Valóban ezt gondolom. Hasonlít. De nem ő. Inkább elfordulok a képtől, és olyasvalakin nyugtatom a tekintetem, aki igazi, és nem csak külsőre. Jól megtanultam, hogy tudjak különbséget tenni.
- Sajnálom Anna, de tényleg. Az… egészet. Nem kellett volna Dakotával foglalkoznom. És neked sem kellene ezzel az egésszel foglalkoznod…
A lapok felé mutat, de én szándékosan nem nézek oda.
- Nem is fogok. Ezek csak képek. A valóságnak csak egy-egy részletei, egyik se a lényeg. És arról, amit én rontottam el, egyébként sem készült kép.
Nagy sóhajjal zárom a választ, de ez lehetne akár azoknak a dolgoknak a szavak nélküli említése, amiket elszúrtam. Az, hogy őt nem tartottam eléggé a szemem előtt, többszörösen is szerepelhetne a képek között. Ahogy a másik tekintetébe fonom az enyém, az a gondolat fog el, hogy valószínűleg hasonlóan érzünk. Megenyhülve lépek hozzá közelebb, és finoman, megértőn végigsimítok a karján.
- Khm..., ezt Alfred írta. Úgy gondolom neked is el kellene olvasnod…
Elveszem a felém nyújtott papírt, és mélyülő meghatottsággal olvasom el. Ezek a sorok azok, amik igazából Alfredet jelentik nekem. A végletekig hűséges barátot, ezt a nagylelkű embert, aki nemcsak az életét adta Cartwrightért és értem, de még halálán túl is gondoskodva törődik velünk. Elfutja a könny a szemem, a papírt muszáj két kézbe fognom, és magamhoz szorítanom, de abba kapaszkodni nem elég, így finoman Christophernek dőlök. De dőlhet ő is nekem, nem is tudom, csak azt, hogy kimondja, amit gondolok.
- Semmi nem ugyanolyan itt már nélküle.
- Nem.
Helyeslek a tiltakozásra, amikor újra találok szavakat, de hát ez egy ilyen nap lesz. Újra kell itt tanulnunk az életet nélküle. Chris érintése tart egyben, megnyugtat, és segít, hogy én is képes legyek őt támogatni, ha kell. Felnézek rá, szomorúan, párásan, és a szeme körüli csibészes mosoly-ráncokba felejtkezem. Újabb mély levegő.
- De megoldjuk. Érte is. Hisz neki köszönhetjük… - teszem hozzá, legalábbis próbálom, de a hangom elcsuklana, hát még azelőtt elhallgatok, és csak nézem a másikat, hátha a szememből ki tudja olvasni, amit szavakkal nem tudok már befejezni.

Famjam

Tényleg leszarnám én Mirabellát, tényleg. Csak apa külön kérte, ma ha lehet minden legyen óramű pontosságú. Gondolom túl akar esni szimplán ezen az egészen, mindenfajta körítés nélkül. Amennyire tudtam segítettem ennek az egész szarságnak a szervezésében. Nem örömmel persze. Ki szervez örömmel egy vacak temetést? Ki választ koporsót vagy virágcsokrot lelkesen? Nem mondom, hogy nem érintett meg az öreg Alfred halála, kedves volt meg minden, de nem állt hozzám annyira közel, mint Cartwright-hoz. Ellenben még ennek ellenére is én voltam a második, aki a legközelebbi hozzátartozójaként számontartott. Nem hagyott sok vagyont hátra, azt is meg minden egyebét apa kapja. Hát ez van és jól is van ez így.
Már egyszer rádörömböltem Mirára hogy ne tollászkodjon, hanem kapja már össze magát végre, de csak hisztérikus kiakadás és ordibálás lett a vége. Pedig most igazán rendesen kopogtam -ugyan idegesítően hosszan az is igaz-, meg minden. De persze én ne szóljak bele a dolgaiba. Hát kurvára nem is akarok. Nincs ebben örömöm hogy itt pesztráljam, köszöntem szépen. 
Dühös fújtatással csörtettem vissza a szobámba és csaptam be az ajtót magam mögött de úgy, hogy a falon a festmény leesett és az üveg a keretben megrepedt és csinilngelve széttört.
- Francba!
Káromkodtam el magam majd a pálcám után kezdtem kutatni. Meg is találtam hamar a lezserül ledobott zakóm belső zsebében. Női magassarkúk kopogása törte meg ekkor a beálló csendet. Meg is torpant miközben én megbűvöltem a Hárpiák poszterét a helyére.
- Dave, hát mindig rád kell várni?!
Elsőre azt hittem annak a spinének a hangja szűrődik be, de tévedek. Mira gunyoros hanglejtése jön át az ajtón szelíden tompán. Morgok egyet magamban, de minekután válasz nem érkezik tőlem, mert erőnek erejével lakatot teszek a számra, a kopogások a lépcsőn lefelé elhalnak pár perc múlva. Nem értem apát mit eszik azon a nőn, vagy Mirabellán. Minek fogadta újra vissza, mikor köszönés nélkül elhúzott a picsába itt hagyva minket? Vagy azt a kis csitrit, aki csatangol csak a bajt és a bosszúságot okozva hol neki hol nekem? Nem tisztem persze ezekben a dolgokban véleményt formálnom még akkor sem, ha van. Ó de mennyire, hogy van! Hát oké, legyenek együtt ha neki ez kell, mit bánom én, de jó pofát nem fogok hozzá vágni. Se Mirához! Eddig se igazán, de az elmúlt másfél év vergődés után végképp nem.
Elvégzem az utolsó simításokat, a tükörben egy tökéletes külső köszön vissza azzal elindulok megkeresni apát. Feltételezve, én vagyok az utolsó befutó a társaságból.
Elhúzom a szám akaratlanul is az ölelkező párocska láttán. Anna épp most omlik össze valami fehér papírfecnivel a kezében, gondolom Alfred utolsó level. Olyan fehér az iromány, mint a nő bőre kontrasztban a fekete anyaggal amit visel. Amit mindannyian viselünk. Rendezem vonásaim az unalmas unott fapofával biccentek és mormolok egy halk üdv, Volkova-t aztán részemről ennyi. A vöröske csak egy lesújtó pillantást kap tőlem, többet nem érdemel mert ma nagyon igyekszem a kért szintet hozni dacára... nos, mindennek és mindenkinek. Kissé távolabb állok meg tőlük, megvárva míg Chris összekaparja a lelkileg rottyon lévő nőt. Nevetséges hogy itt produkálja ezeket a féligaz érzelmeket, mert ha lenne oka valakinek kiborulni az én lennék, Mira, no meg leginkább apa. Hagyjuk.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Bököm közbe egy kissé alkalmasabb pillanatban, mert akarom hogy tudják, nem rajtam bukik el az óramű pontosság témája. Arra azért kíváncsi vagyok hogy Harpell hogy fogadja Anna újbóli felbukkanását. Örül vagy hasonlóan jeges rideg mint én? Igyekszem olvasni suttyomban a vonásaiból, nem sok sikerrel persze. Nem vagyok pletykás, csak Alfred halálát írtam meg a bagolysürgönyben, ezt a fajta extra meglepetést nem kötöttem az orrára hiába tudtam addigra már hisz én cipelhettem be a Mungóba. Egyszerűen csak nem éreztem jogomba állónak, Cartwright pedig nem hatalmazott fel. No meg, jobb dolga is volt mindenkinek az is igaz. Az aurorokat lekoptatni, a temetést intézni, ő Volkovát pátyolgatta mikor épp nem veszekedtek az újságok hasábjai miatt… és ha már újságok. Mind az apa mögött lévő komódon pihen nagy kupacban. Gyújtósnak még jók lesznek… kár hogy Alfredot hátra temetjük a kertbe szűk családi körben nem egy fasza máglyát építettünk neki. Na mindegy.