Faviskó

Andromeda Bucksworth pennájából

A Birtokon található rét végében hatalmas tölgyfa ácsorog. Évekkel ezelőtt a fa terebélyes koronája közé néhány diák faházikót épített, ami a mágia segítségének köszönhetően tértágítóbűbájjal van kezelve, így az akkora méretű, hogy egy házibulit simán meg lehet benne rendezni, amit természetesen több alkalommal szép titokban meg is tettek. A házikó egy klasszikus kivitelű sátortetős kisebb faházikó, ahova a fa törzséhez erősített létrán tudunk feljutni. Romantikus találkáknak vagy éppen baráti összejöveteleknek ad helyet.

Kora este van, nagyjából fél hét. Már semmi tennivalóm és szörnyen unatkozom. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék. Mit kezdjek magammal? Fel alá járkálok a lányhálóban, a medálommal vagy a hajammal játszom. Valami olyasmit szeretnék, ami segít kikapcsolódni, akár szórakozni is. Még negyed óráig folytatom a fel-alá járkálást, majd felkapom a taláromat, a sapkámat és a sálamat, és a helyiség elhagyására készülök. A talár zsebéből előveszem a puha kesztyűmet és egy kis sétára indulok. Úgy megyek, mintha tudnám, hogy hova, de igazából azt találtam ki, hogy szimplán kimegyek a Birtokra és arra indulok, amerre a kezem mutat.
Óvatosan osonok, nehogy valaki észrevegyen. Biztos vagyok benne, hogy az a valaki megakadályozná, hogy elhagyjam a kastélyt, én meg utálom, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy korábban elterveztem.
Sikeresen kijutok, kint pedig a hideg, csípős szél üdvözöl. Megigazítom a sálamat, majd azon kezdek el agyalni, hogy merre menjek. Egy pillanatig elfelejtettem, hogy mit terveztem el. Miután eszembe jön, felemelem a karom és a saját tengelyem körül kezdek el pörögni, majd egyszer hirtelenül megállok és az előttem lévő irányba indulok.
Vajon merre megyek? És ha valami megtámad? Ugyan már! Elég idős és gyakorlott vagyok, hogy megvédjem magam. Azt hiszem. De azért nem lenne jobb visszamennem? Neem. Nem-nem. Nagy nehezes sikerült kijutnom. Addig nem megyek vissza, míg ki nem élvezem a szabadságot, a sötétség nyugalmát és a… És a magányt?
Sokáig sétálok a réten és elégi eltávolodtam a kastélytól, de nem érdekel. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok és pont ez a legizgalmasabb az egészben. Nem sokára egy tölgyfához érek. Felnézek a koronájára, az ajkaim pedig halvány, de csintalan mosolyra húzódnak. Úgy látszik, hogy véletlenül a rét végében található faviskónál kötöttem ki. „A Roxfort parti házánál.”
Hátrapillantok, olyan óvatosan, mintha attól félnék, hogy valaki meglát, majd a fa törzséhez erősített létrához lépek. Erősen kapaszkodom, mert az utolsó dolog, ami hiányozik, az az, hogy a gyengélkedőbe kerüljek.
Felérve a házba, észreveszem, hogy nem rég valami buli lehetett itt, hisz minden poharakkal, üres és majdnem üres üvegekkel van tele. Az egykori díszítés a padlón, a fotelekbe, az asztalokon, mindenhol ott van.
Leveszem a sapkámat, a sálamat és a kesztyűmet, majd végül a talárt is lehámozom magamról. Meglazítom az ezüst-zöld színekben pompázó nyakkendőt, majd kigombolom az ingem első két gombját. Végre egy kis szabadság. Megigazítom a hideg széltől begöndörödött hajamat, majd az egyik asztalhoz közelítek. A sok üres üveg között egy félig kiürült whisky-s palackot találok. Felemelem, jobban megnézem, majd a másik kezemmel megtörlöm a nyílását.
-   Boldog Új Évet, Pierce! – mondok magamnak egy köszöntőt, majd nagyot kortyolok az italból. – Idén úgysem ünnepeltél. Még.
Érzem, ahogy az alkohol melegsége simogatja a torkomat. Lehunyom a szemem és egy grimasz jelenik meg az arcomon. Kezdésnek ez egy kicsit nagy korty volt.
Kinézem magamnak az egyik hozzám közeli fotelt, majd kényelembe helyezem magam. A keresztbe tett lábamat a bútor egyik puha karfájára rakom fel, a derekamat a másiknak támasztom, a fejem pedig a háttámla bársonyos, kényelmes borítására kerül. Magasra emelem a palackot.
-   Iszom az összes szerencsétlenre, ellenségemre, barátomra…  És magamra!
Ismét nagyot kortyolok a whiskyből. Az elmúlt évre, időre gondolok, mindenre, ami eddig történt. Arra, hogy mivé változtam és arra, hogy egyáltalán hogy kerültem ide. Összeszorul a gyomrom, és legszívesebben teljesen átalakítanám az egész életemet, ha tudnám. Olyan érzésem van, mintha nyakig benne lennék egy futóhomokban és a közelben nem lenne senki. Senki, aki tudna rajtam segíteni.
Könnyek gyűlnek össze a szemembe, ezért gyorsan, újból iszom a palackból. Széles, gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon. Rühellem magam. Azt hiszem, ilyenkor mondják azt, hogy valaki alkoholba fojtja bánatát. Igazság szerint kíváncsi vagyok, hogy mennyire igaz ez. Még sosem kíséreltem meg leitatni magam, mert pocsék kedvem volt, vagy, mert unatkoztam, de mindent ki kell próbálni. Elvégre egyszer élünk…

Blame it on the vodka
Blame it on the henny
Blame it on the blue top
Got you feeling dizzy

   Színek.
   Rengeteg, kavargó szín.
   Mindenhol.
   Mindent csak ezek az ostoba színek borítanak, pedig… pedig totál csukva van a szemem!
   Ajjj… nem akarom kinyitni. Nem. Nem. Nem!
   Persze! Hogy aztán szembesüljek a ténnyel, mellyel a mai napon már körülbelül háromszor szembenéztem: totál másnapos vagyok, ha nem még aznapos. Ennyire rossz még sosem volt. Komolyan. A színes, szivárványszínben pompázó felhőcskék is erről tanúskodnak.
   És ez a borzalmas, fojtogató érzés a gyomromban. Teljesen kész vagyok. Ha most megmozdulnék, mindegy, milyen mozdulat lenne, jönne a következő adag, és úgy érzem, nem egy generáció rókát hagynék magam után. Legalább a másik három adag nem lenne olyan magányos.
   Vajon hány óra lehet? Mióta fekhetek itt, tök magatehetetlenül, a megváltásra várva? Nekem napoknak tűnik, ám valójában lehet, hogy csak pár óráról van szó. Teljesen mindegy. Életem legrosszabb órái voltak ezek, akármennyiről is van szó.
   Kezem lecsúszik a kanapéról, és a szálkás padlódeszkáknak ütközik. A magas falú lavór előre be van készítve. Mondjuk nem sok hasznát vettem, az ablak mindeddig hasznosabbnak bizonyult. Remélem, sötét van, és senki nem fogja észrevenni művészi alkotásom.
   Ki kéne nyitnom a szemem.
   Ja, nem ártana.
   Tök jó, hogy ezt így megtárgyaltam magamban.
   Nagy levegőt veszek, és elhatározásom valóra váltom, hát jöjjön, aminek jönnie kell! Az elnehezedett szemhéjak lassan felhúzódnak, s kék íriszeim fényt kapnak. Igaz, gyengébb, mintha természetes fény lenne, és eme sejtésem a világító, lebegő kis lampionok is igazolják. Szóval már sötét van, ami azt jelenti, hogy nyugodtan itt tölthetem az éjszakát, a másnaposságba és a magányba merülve. Azért egy kis kaját még keresni kéne.
   Mi? Fúj!
   Érzem, hogy totál nincs rendbe a gyomrom, és itt nem csak arra gondolok, hogy bármelyik pillanatban kipakolhatok mindent, hanem arra is, hogy már jólesne egy kis szilárd táplálék. Elfordítom fejem, ez is, mint minden mozdulatom, lassú, fáradt, olyan, melyhez csak minimális erőkifejtés szükséges. Nem is lennék képes jobbra. Mondjuk nem is próbáltam, de az ember érzi az ilyesmit.
   A kis asztalon, ami a legközelebb van hozzám, és amit még fekvő testhelyzetből kényelmesen elérhetnék, egy csomó üres üveg, és egy zacsi chilis csoda van. Na persze! Még csípjen is, mi? Neeeem, nem! A fenébe! Ezekkel nem megyek semmire.
   Ami azt jelenti, hogy fel kell kelnem, de félek. Nem, ez nem az a maró, égető félelem, melyet akkor éreztem, mikor megtudtam, hogy apa leszek, vagy melyet még a „naaagy” családi küldetésem előtt éreztem. Ez egy olyan félelem, ami észhez térít, és azt mondja: „Vigyázz!” Hogy mire, azt jól tudom. Elég egy új illat, vagy egy gyorsabb mozdulat, netán az alkohol mámorának felidézése és máris… Oh, ne!
   Gyorsan tolom fel magam kezeimmel a kanapéról, az imént még azt hittem ilyen heves reagálásra nem leszek képes, de tévedtem. A szükség aztán nagyúr. Nem volt más választásom.
   Az ablakhoz sietek, nem sokat vacakolok, nincs messze és már szinte reflexből megtalálom, majd az egész rókacsaládot elküldöm repülni. Méghozzá csomagostul. Pfúj…!

   Mikor már úgy érzem, ennél több, na meg ennél rosszabb nem jöhet, talárom ujjával megtörlöm szám, majd a ruhadarabot egy könnyed mozdulattal ledobom magamról. Egy fekete-szürke csíkos, kötött, meleg pulóvert viselek, és egy fekete farmert, mely lábszáramnál szűkülni kezd, na meg persze a csíkos,Mardekár színeiben pompázó sálam sem maradhat el, mely alól kikandikál az átkozott családi medál.
   Megfordulok, épp akkor, mikor mögülem hangok hallatszódnak, jobban mondva egy hang. Óvatosan nézek arra, eltart egy ideig, míg rendesen ráfókuszálok látogatómra, közben pedig kezeimmel a vastag ablakkeret alját markolom, nehogy zuhanjak egy hatalmasat.
   Eltart egy ideig felismerni ki az. A gesztenyebarna tincsek, és a szép arc, keskeny vonásokkal. Pierce… hmmm. Nem tagadom, volt már fantáziálásom a lányról, ám sosem úgy képzeltem el, hogy másnaposan futunk össze, arra pedig pláne nem gondoltam, hogy akkorra időzíti nagy belépőjét, mikor öklendezve gyászolom a tegnapi estét, méghozzá az ablakon keresztül. Ennél rosszabb aztán tényleg nem jöhet!
   Hogy miért nem vettem észre, s fordítva? Elég eldugott helyen volt menedékhelyem, méghozzá akkora itt a rumli, hogy könnyen tűnhettem a berendezés részének. Én meg pusztán nem számítottam látogatóra, így abszolút nem figyeltem, jön-e valaki. Nyilvánvalóan hiba volt.
   Nagy levegőt veszek, és mosolyt erőltetek arcomra, ettől aztán úgy nézhetek ki, mint egy megkeseredett bohóc, az arcom is körülbelül olyan falfehér.
- Eleena! – ejtem ki nevét, talán kicsit hangosabban a kelleténél, de mindenképpen finom hanglejtéssel, így az „e” könnyen „é”-nek hangozhat neve közepén. Kezeim szerencsétlenkedve húzom el az ablakból, s pár másodpercnyi céltalan hadonászás után úgy döntök, legjobb, ha zsebembe süllyesztem mancsaim. – Nincs egy rágód? – kérdezem esetlenül, majd közelebb lépek, s bár nem terveztem, de automatikusan megragadom kanapém háttámláját. Elég ingatag itt minden.


bocsi, hogy ennyit kellett rám várni. :$

Feels so good being bad
There’s no way I’m turning back

Unatkozom. Még mindig. Igaz, hogy találtam szeszes italt és kortyoltam párat belőle, de még mindig nem sikerült bebizonyosodnom arról, hogy lehetséges alkoholba fojtani a bánatot. Lehet, hogy rosszul csinálom, vagy még nem ittam eleget.
Megrázom az üveget és a lötyögő tartalmát figyelem. Hullámzik, a palack üvegébe ütközik, és ha mozdulatlanul hagyom, akkor abbahagyja a hullámvetést. Bárcsak az életben is minden ilyen könnyű lenne. Kár, hogy semmi sem így működik. Általában mindig ennek az ellentéte történik. Ha nem foglalkozunk egy gonddal az egyre nagyobb lesz. Egyre több problémát fog okozni.
Inkább nem rázogatom a whiskyt, hanem iszom. Kíváncsi vagyok. Tudni akarom, hogy mire képes az alkohol. Kortyolok. És megint. Még egyszer és még egyszer. Végül abbahagyom, mert az az érzésem támad, hogy mindjárt fölfordul a gyomrom. Látszik, hogy nem vagyok hozzászokva, de hogy is mondjam? Csak a gyengék választják a könnyű utat. Én pedig nem tartozom közéjük, még most sem. Pillanatnyilag csak kíváncsi vagyok. Na jó, bevallom, talán egy kicsit gyenge is, de csak nagyon kicsit.
Mikor újból meghúzom a palackot, egy hang megtöri a csendet. Valaki a nevemen szólít, vagy mégsem? Nem tudom, de elég furcsán hangzott, viszont az is lehet, hogy csak rosszul hallottam. Nem igazán érdekel addig, míg újból meg nem hallom ugyanazt a hangot.
Rágó?
Felpattanok a fotelből, és véletlenül kilöttyintek egy picit a whiskyből, majd hátrafordulok. Rossz ötlet.  Megszédülök, ezért becsukom a szemem és széttárom mind a két kezem. Még egy bizonyíték arról, hogy nem igazán bírom az alkoholt. De ezen nem kell csodálkozni. Aranyvérű családból származom. Apám konzervatív ember. Apám szívből gyűlöli a változásokat, és úgy nevelt minket, ahogy a nagyszüleim nevelték őt.
Erősen grimaszolok, majd mind a két szemhéjam lassan felemelkedik. Meglepetten nézek. Bár az előttem lévő személynek igen sápadt arca van, mégis sikerül felismernem. Richard Grosiean, a francia nőcsábász… Mi a fészkes fenét keres itt? Hogy lehet, hogy nem vettem észre és nem is hallottam? Őszintén szólva nem igazán van kedvem társasághoz, főleg nem egy szoknyavadászéhoz, de ha már itt van…
Megigazítom az enyhén felcsúszott szoknyámat, és hátrasimítom a szemembe hullott hajtincseket. Bal kezemet csípőre teszem, testsúlyom a bal lábamra kerül, enyhén hátradőlök és a jobb karomat, melyben az alkoholos üveget fogom, kitárom.  
-   Richard? – vonom össze a szemöldököm – Hát te meg hogy kerülsz ide? – vetek rá egy kérdő pillantást, majd folytatom a mondandómat - Megleptél. Nem számítottam társaságra, főleg nem a tiédre…
Végigmérem Mr. Grosieant. Elég megviselt külseje van. Az arca olyan sápadt, mintha krétát evett volna. Gondolom a ruháit se ma reggel vette fel, legalább is nem először. Ki tudja, hogy mi volt itt az éjjel…
-   Netán úgy nézzek ki, mint a Roxfort Expressen járkáló büféskocsis boszorkány? – pillantok magamra, hátha tényleg van rajtam valami, ami a nő külsejére emlékeztetné. Csizma, hosszú zokni, egyenruha… minden rendben van. Semmi olyat nem veszek észre, ami a boszorkányra hasonlítana – Egyébként nincs, de... – emelem fel az üveget és belekortyolok, de nem nyelem le – Hmmm? - nyújtom felé az üveget, megkínálom, majd lenyelem a számba lévő italt. Összeszorítom a szemem. „Hű de rossz volt.”
Ismét Richardra pillantok.
-   Bár, ahogy elnézlek… Lehet, nem kéne többet innod – csipkelődőm vele, miközben enyhén gúnyosan mosolygok.

Megérte várni [/font]

Blame it on the vodka
Blame it on the henny
Blame it on the blue top
Got you feeling dizzy

   Hűűű. Mély levegő Richard, vegyél naaaaagy levegőt, és akkor minden rendben lesz.
   Ajh, mit áltatom magam? Semmi sincs rendben. Az életem egy romhalmaz, mindent, amit csak lehetett elszúrtam, most meg totál másnaposan, teljesen kiütve álldogálok itt, egy ócska kis faházban, velem szemben egy egész jó csajjal, miközben minden olyan, mintha másodpercenként változtatná a helyét, holott tudom, hogy a bútoroknak nem szokása mozogni. Még mindig úgy tűnik, hogy minden rendben lesz? A fenéket!
- Te, hogy kerülsz ide? – kérdezek vissza, miközben szemöldököm, már amennyire teheti, felszalad, és apró fintor bújik szám szegletébe, ami igazából nem a lánynak, hanem az imént kipakolt cuccos utóízének szól.  – Hidd el, én sem számítottam rád, de ha már így alakult. – próbálok vidámnak tűnni, gondtalannak, holott jelenleg egészen homályos a berendezés. Talán le kéne ülni. Ja.
   Elengedem a kanapét, és közelebb lépkedek Elenához. Nem sietem el.
- Huh… kiszakadt a humorzsák. Látom formában vagy, Pierce. – jegyzem meg gúnyosan, és az övéhez legközelebb lévő fotel mögé lépek, még nem ülök le. Egészen addig állva maradok, amíg ő is áll. Igazság szerint nem tudom miért, de roppant jó ötletnek tűnik. Meg talán nem szeretnék sebezhető helyzetbe kerülni, na, nem mintha most olyannyira biztos lennék a dolgomban.
   Felém nyújtja az üveget. Oh, ne. Ne ne ne ne! Összeszorítom szám, szemeim összeszűkülnek, és elfordítom fejem. Még ránézni is rossz. Ahogyan felidéződik az üveg érintése, vagy akár csak az alkohol szaga… valami szörnyű.
- Nem, köszi. – préselem ki a szavakat összeszorított fogaim közül, és megvárom, míg leengedi az üveget, aztán visszanézek csinos arcára, aztán tekintetem jobban vonzza kivillanó combja, úgyhogy kissé lefelé nézve, mintha a combjaihoz szólnék, kezdek beszélni.
- Jól nézed. – mosolyt erőltetek arcom finom vonásai közé, s elszakítom tekintetem combjáról, helyette arcára nézek. – De ahogy látom, te sem panaszkodhatsz. – na nem mintha olyan büszkének kéne lennie magára, a részeg nők sosem olyan szépek, legalábbis engem kissé taszít védtelenségük, s kihasználhatóságuk, ez viszont nem jelenti azt, hogy ne nyúlnék hozzájuk. Válogatós vagyok, de ennyire azért mégsem.
   Jobb kezemmel kicsit babrálok a sálammal, miközben próbálok ráfókuszálni egy-egy tárgyra, hátha ez az idegesítő forgás, vagy mi abbamaradna.
- Szóval te most ünnepled az újévet? – nézek vissza pár perc múltán arcára, majd tekintetem célirányosan az üvegre siklik, csak, hogy értse, mire gondolok. Természetesen számítok a visszakérdezésre, de felkészült vagyok, hiába nézek ki úgy, mintha nem igazán tudnám, mit miért, és hogyan. Én többször ünnepeltem a szilvesztert. Egyszer Jacobékkal, Emma temetése után csaptunk egy amolyan „igyuk le magunkat a földig, és fogjuk az újévre.” Aztán elmentem Mike Peterson házibulijába is, ami aztán a Temzébe fulladt. Szó szerint. Meg persze nem maradhatott el a bál, nagyiéknál sem, most meg volt ez a roxforti buli. Talán le kéne állni, és nem ennyire örülni a ’98-as évnek, mert eddig nem hozott semmi jót, és nem is igen várok többet tőle. Nem valami reményteljes év volt az utóbbi, és ezt sem kezdtük jobb kilátásokkal.

Now the pain is my pleasure
Cause nothing could measure

Richard elég pocsékul fest. Elgondolkozom. Vajon szeretnék ilyen állapotba kerülni? Azt hiszem nincs rá szükségem. Nem tudom, hogy ő mennyit ivott, de azt igen, hogy nekem nem kell sok, hogy ennél rosszabbul is fessek. Nem szeretnék kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Illetve, ha egyedül lettem volna, akkor nem tudom. Talán elszórakoztam volna. Nem zavart volna. De most, hogy társaságot kaptam… Igaz, Richard elég helyes, de ennyi. Itt véget is ér a jó tulajdonságairól szóló lista, legalább is az enyém.
-   Nem mondták még, hogy kérdéssel nem illik, illetve nem lehet válaszolni?
Gyűlölöm, ha a kérdéseim megválaszolatlanok maradnak. Igaz, hogy én is szoktam kérdéssel felelni, ahogy most is, de az más. Most is. Én kérdeztem először.
-   Ha már így alakult? Ezt hogy érted?
A próbálkozásai, melyekkel el akarja érni, hogy nyugodt és derűsnek tűnjön, elég rosszul sikerülnek. Még egyenesen sem tud állni. És még el akarja hitetni velem, hogy rendben van?
-   Ezt bóknak veszem. Egyébként nem kéne meglepődnöd. Én mindig jó formában vagyok.
Na ez azért nem igaz, de neki erről nem kell tudnia. Amúgy meg elég jól rejtem, ha valami bajom van, tehát csak az képes lebuktatni, aki nagyon jól ismer. A többiek meg csak azt hiszik, hogy jó kedvem van, és ezért csesztetek mindenkit. Viccből, a magam szórakozásából. Ezt is azt mutatja, hogy nem ismernek. Nem teszek keresztbe olyanoknak, akik nem érdemeltét ki valamivel. Persze vannak kivételek.
Figyelem, hogy hova megy, mit csinál. A fotel mögé áll. Gúnyosan elmosolyodom, de csak pár másodpercig.
Miután visszautasítja az alkoholt, lerakom az üveget a padlóra, majd  visszaülök a helyemre, ugyanabban a pózban, de most jobban ügyelve a szoknyámra. Úgy kéne állnia, hogy ne látszódjon ki a lábam, legalább is a nagyobb része.
A reakciója újabb mosolyt csal az arcomra.
A válaszából megítélve, az este nagyon kiüthette magát. Szinte hallani az undort a hangjában.
-   Foglalj helyet. Vagy inkább.. – tekintetem az övétbe fúródik - állsz? – mosolyodom el. Szerintem nagyon úgy néz ki, mint akinek szüksége van arra, hogy leüljön.
Próbálok rájönni, hogy mit néz rajtam annyira, aztán feladom. Nézzen csak. Úgyis megszoktam. Nem ő az első és gondolom az utolsó sem.
-   A-a. Tévedsz! Nem vagyok részeg, még kicsit sem – reagálok az állítására. Tényleg nem vagyok az. És nem is leszek. Tudom, hogy hol vannak a határok. Azt hiszem. Most csak be vagyok csiccsenve. Egy kicsit. – Kár hogy nincs zene. Olyan idegesítő ez a csend, nem gondolod? – grimaszolva kérdem, bár nem hiszem, hogy Richard egyetért. Ki tudja? Lehet, hogy szörnyű fejfájása van.
Még mindig az arcát nézem, amikor újból kérdez, majd az immár a padlón lévő palackra kerül a pillantásom. Hátradőlök és derűsen válaszolok.
-   Ahogy mondod. Idén kimaradt. Eddig mindig a családommal ünnepeltem. Hülye bálok és családi összejövetelek. Mind unalmas. Az emberek összegyűlnek és eljátsszák, hogy boldog családként élnek és minden rendben van. – mondom undorral a hangomban. Egykor imádtam a lakomákat, de ez már nem így van. Mióta anyám elhunyt elveszítettem az irántuk táplált érdeklődésemet.
Tavaly otthon ünnepeltem, és az elmúl év borzalmas volt. Kell egy kis változás. Idén egyedül fogok ünnepelni, illetve… Ha Richard itt marad, akkor vele. Remélem ez az év sokkal sikeresebben és kellemesebben fog telni.

"Az őszinteség (...) a legnehezebb. Hiszen az ember önmagával szemben sem őszinte. Még önmagának sem meri sokszor bevallani a tévedését. Minduntalan mentséget keres és talál rá."

   Legszívesebben vékony ujjaim hegyével nyúznám arcom enyhe borostával tűzdelt felületét, csak, hogy valami más érzés is kerüljön szervezetembe, a szédülésen, s a hányingeren, meg a gyomorfájáson kívül. De nem teszem. Egyrészt Elena hülyének nézne. Tudom, hogy ez nem sokban tér el a mostanra kialakult képtől, vagyis inkább csupán gondolom. Másrészt pedig nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó is lenne.
- Milliószor. – mosolyodok el a lány, már-már kioktató szavait hallva. Oh, milyen rég volt, hogy még megpróbálták nekem megmondani, mit is tegyek! Néha még ma is próbálkoznak, többnyire sikertelenül. Rég volt már az, hogy Richard Grosiean jellemtelen jellege bólintással, s odaadással adózott minden kérésnek, utasításnak.
- Ha már így alakult, akár élvezhetjük is egymás társaságát, ha már a hét év alatt nem igazán jött össze. – adok – reményeim szerint kielégítő – választ kérdéseire. És még én vagyok paraszt a sok visszakérdezésemmel? Na, álljon meg a menet! – Te sem vagy tökéletes. – mondom neki, mindenféle mosoly, vagy viccelődés nélkül. Egyikre sincs igazán erőm, vagy okom. – De azért aranyos, hogy ezt így elhiszed magadról. – apró, megértő mosoly kúszik ajkaim szegletébe, s arcvonásaim is megenyhülnek kissé. Talán tévedtem. Talán mégsem tudom olyan sokáig fenntartani az álarcot, s talán mégsem tűnhetek a tökéletes, hatalmas Richardnak, akitől félnek az emberek. Talán nem is karok annak tűnni. De ez vajon a másnaposság, a gyengeségem miatt van? Vagy csupán beleuntam a folytonos színjátszásba?
   Nem tudom. Nem érdekel.
   Nem akarom.
- Nem. – jelentem ki, teljesen egyszerűen, és kényelembe helyezem magam a fotelban, csak szép lassan, nehogy túl hirtelen omoljon össze minden.
   Mindjárt jobb. Legalábbis a szédülés enyhült, és kezdek hozzászokni az irritáló szagokhoz, melyek túlzottan is az éjszakára emlékeztetnek. Jézusom! Ha egyszer kikerülök innen, megfogadom, hogy soha, soha a büdös életben nem jövök erre az istenverte helyre. Soha! Nem, ez nem az én személyes hisztim, hisz voltam már másnapos, rengetegszer, de ilyen fogságra még sosem ítéltem magam. Na meg a májam…
   Kérdésére csupán vállat vonok. Nekem aztán mindegy, hogy van-e zene. A fejem az egyetlen, ami konkrétan nem fáj, így nem zavarna, de azt sem állíthatom, hogy túlzottan vágynék rá. Zene!? Ez miért csak most hangzik olyan abszurdnak, elképzelhetetlennek? Úgy értem… hogy jutott ez egyáltalán eszébe? És. Ha már zene van, akkor előbb utóbb tánc is lesz, főleg ha még kortyol párat abból az üvegből, amiben… bele sem akarok gondolni, hogy mi van. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem akarok táncolni. Nem. Nem is tudnék.
   Kezeim keresztbe fonom nyugodalmasan mozgó mellkasom felett, lábaim kisebb terpeszt formálva nyújtom ki, s kényelmesen mélyedek el a régi fotel mélyén. Tekintetem a lányon tartom. Figyelem, ahogyan beszél, ahogyan mozog szája, vagy ahogy szempillái néha gyorsabban, néha pedig lassabban pattognak. Egészen megnyugtató.
- Hmm. – mosolyodok el, mint egy az együttérzés jeleként. Fogalma sincs róla, mennyire beletalált ezzel, és, hogy ezek szerint mily hasonló rabszolgasorsban tengődünk, hiába a név, s a szabad akarat. – Ismerős. Sőt… nekem is ugyanezeket kell elviselnem évről évre. Igaz, néha élvezem, és kirúghatok a hámból. Na, jó, mindig ezt csinálom, de az igazság az, hogy míg a legtöbben azt hiszik, ezt csak saját szórakoztatásom céljából teszem, valójában sokkal inkább azért, hogy legalább egy kicsit meg tudjak feledkezni róla, mennyire nincsenek rendben a dolgok. Sokszor legszívesebben elfelejteném, hogy ki vagyok, és új életet kezdenék. – de azt is csak jó sok pénzzel – A családom viszont azt várja el tőlem, hogy büszkén viseljem a medált, a címerrel. – ujjaim a szöveten át is érzékelik az elbűvölt ékszer jeges hidegét. – Azt várják el, hogy tökéletes legyek, sebezhetetlen, még ha nem is ez vagyok valójában. Én viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy gyi… - a mondatot elharapom, lesütöm szemem, de későn, túlságosan is későn eszmélek rá arra, mit mondok. Valószínűleg a hasonló sors és a pillanatnyi elgyengülés az, mely az elmélyült szavakat előidézte belőlem. Más magyarázatot nemigen tudok találni, ám arra sem igazán tudok mit mondani, hogy miért érzem úgy, lelkem kilókkal lett felszabadultabb. Való igaz, rég beszélgettem már valakivel rendesen, valódi problémáimról, és jól is esne, de őt alig ismerem. Nem mondhatok el neki mindent.
   Végtagjaim kicsit rendbe szedem, és igyekszem egész lényem megregulázni. Kihúzom magam, és úgy dőlök a puha párnáknak, karjaim leeresztem, s ujjaim sálam rojtos végébe kapaszkodván húznak vissza a világba. Pár percre meg is feledkeztem pillanatnyi állapotomról. Mármint a fájdalmakról, melyek most, főleg, most, hogy gondolok rájuk, újból érzékelhetővé váltak. Túlságosan is.
- Most miért nem a családoddal szilvesztereztél? – térek vissza inkább az ő meséjére. Hiszen az enyémre senki sem kíváncsi. Még ő sem. Még ő sem gondolhatja azt, hogy felkészült rá.

Now the pain is my pleasure
Cause nothing could measure

Egyre jobban azon gondolkozom, hogy miért vagyok itt, vagy, hogy miért hagytam el egyáltalán a lányhálót? Miért kellett egyáltalán kilépnek a kastélyból. Miért? A megoldás erre a kérdésre pedig sok kisebb válaszból áll, talán ezért esik nehezemre felelni. Szükségem volt egy kis változatosságra, nem bírom, fuldoklom. El akarok szökni a világtól. Elegem van a háborútól, és ezalatt nem csak azt értem, ami kint folyik, a nagy világban, hanem, arra is, ami bennem zajlik. Hogy a gondok egyre jobban nyomasztanak, az élet egyfolytában kicsesz velem, én pedig hagyom, szótlanul bámulom, ahogy minden romba dől körülöttem, de képtelen vagyok tenni ellene. Pedig ordítoznék, addig, míg hangom nem marad. Sikítanék, torokszakadtából, csak hogy valaki meghalljon. Hogy lássa, az igazságot, de nem teszem meg. Jól tudom, hogy nincs értelme, és ezzel csak magamat pusztítanám. Az emberek a másik bőre alá akarna férkőzni, mindent meg akarnak tudni rólad, hogy aztán, amikor már nem kedvező számukra a barátsága és úgy vélik, keveset nyújt, felhasználják ellene, ami már a birtokukban van. Még a legkisebb jelentéktelen dolgot is.
Elmosolyodom Richard válaszán, de egyáltalán nem lepődöm meg rajta. Tökéletesen ismerős azt az érzést, amikor minden rossz mozdulat, tettért vagy szóért megdorgálnak. Nem, most nincs kedvem újra belékötni. Látom rajta, hogy nincs jól. Én sem örülnék, ha valaki játékot űzne belőlem, amikor rosszul érzem magam. Talán ez az egyik ok, amiért úgy döntök, hogy visszafogom a bunkó énemet és megpróbálom nem piszkálni. Mert rosszul érzem magam.
-   Hej, hej – kezdek bele a mondandómba, miközben felemelem a tenyerem, mintha nem lennék kíváncsi arra, amit mond. – Le a fegyverekkel. Tartsunk tűzszünetet. – szólalok meg, inkább kérő, mint parancsoló hangon. – A látszat néha csak. – reagálok a mondatára -Lehet, hogy úgy nézek ki, mint, aki elhiszi, hogy tökéletes, hogy formában van, de csak azért, mert muszáj. Nincs kedvem veszekedni. Pont ezért jöttem el a kastélyból. Mert el akartam szakadni a viszályos környezettől, még ha csak pár órára is.
Örülök, hogy leül. Sokkal jobban érzem magam, ha a körülöttem lévő emberek csatlakoznak hozzám, és legalább nem kell azon aggódnom, hogy azt figyelik, ahogy kényelmesen ülök, miközben ők görcsösen állnak.  Elég kellemetlen érzés, bár mostanában egyre kevésbé zavar, ha a többiek rosszul érzik maguk. Anno egy halom együttérzést pocsékoltam el jelentéktelen emberekre. És bevallom, ha nem történt meg volna velem annyi minden, talán még ma is ugyanazt csinálnám.
A szavaim a fülemben csengnek. Tényleg undorom az egész színjátéktól. Bárcsak egyszer véget érne... Szörnyen vágyom rá, de tudom, hogy úgysem fog. Egy olyan család, mint az enyém nem teregetheti ki a szennyesét, nem vállalhatja fel a gondjait. Muszáj titkolnia. Számunkra fontos, hogy hol állunk. Nem szabad elveszíteni az agyunkat és leesni a ranglétrán. Velem pedig tuti biztos azt törtnéne, ha nem lennék olyan, amilyen. Tériszonyom van. És nem csak a szó szoros értelmében. De ahogy minden félelmem, ezt is elnyom. Próbálom elfojtom. Kénytelen vagyok ezt tenni. Ennek ellenére lehetséges, hogy ez az egyik ok, amiért kevesebbet tudok a családomról. Ha jobban belegondolok. Nem is ismerem az apámat.  Lassan nyolc éve nem beszélünk, vagyis úgy nem, ahogy kellene. Általában rövid, haragos beszélgetéseink vannak. Ha valaki oldalról nézne minket, azt mondaná, hogy idegesít, ha a közelemben van. Pedig nem. Csak dühös vagyok rá. És máshogy nem tudom kifejezni.
Az igazság fáj. Az üvegért nyúlok. Ha most nem iszom, nem tudom meg, hogy igaz-e a mondás, miszerint az alkohol tompítja a fájdalmat. Egy jó nagy korty, és ismét Richardra figyelek.
Elmosolyodok, nem szórakoztat, amit mond, mi több! Fáj, mert egy rossz emléket idéz fel bennem. Két éve, amikor úgy éreztem, én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon, a Szilveszterem hasonlóképpen telt. Bár karácsonyi bált tartottunk, és gyönyörű szép, no meg méregdrága estélyben kellett megjelennem, totálisan elvesztettem magam felett a kontrolt. Még Linát is belerángattam. Megígértem neki, hogy bulis lesz, amit teszünk. Az elején az is volt, csak aztán teljesen elvesztettem a fejem és már csak akkor tértem magamhoz, amikor az ágyamban feküdtem, fájós végtagokkal és hasogató fejfájással. Kiderült, hogy Linával alkoholt loptunk a konyháról, majd az üveg több, mint ¾-ét megittam, és úgy döntöttem, hogy új életet kezdek, valahol messze. Csak az élet megtréfált, és legurultam a lépcsőn. A helyzet viccesen hangzik, de amit akkor éreztem, egyáltalán nem volt az.  
 - Pontosan! Ezt akarják! Hogy olyan legyél, mint egy… egy… - nem tudok példát mondani, mert ezen az elcseszett világon semmi sem tökéletes. – Mindegy! A lényeg, hogy túl sokat várnak el, és nem is veszik észre. Csak követelnek és követelnek –szontyolodom el. Ez az igazság, bármennyire is igazságtalan. – Mondd csak ki – bátorítom – hogy gyilkos vagy – tekintetem a fiúra szegeződik – Pusztítod magad, és az életedet. Csak hogy ne hoz szégyent a családodra. Ismerős – mosolyodom el. Érthető, hogy így érzi magát.
Lejjebb csúszok a puha fotelben. Igazítok a pózomon, a kényelem érdekéért, majd elkezdek játszani a lelógó, göndör fürtjeimmel, miközben a plafont bámulom.
-   Miért is? – nevetek fel halkan. – Azért, mert úgy döntöttem, idén úgy ünneplek, ahogy kedvem tartja. Semmi puccos ruha, semmi színdarab. És lám… Nézz csak rám. Iskola egyenruha van rajtam, a közelemben egy rokon sincs, és ami a legjobb! Nem kell megjátszanom magam. – felemelem az üveget, mint aki tósztot készül mondani, majd lehúzom. A köszöntőt kihagyom. Ez nem egy bál, nem kell hivataloskodni – Na és te? – dobom vissza a kérdést, miközben enyhe grimasz kúszik fel az arcomra, ahogy az ital lecsúszik a torkomon. Nem ártana lassan letenni az palackot.

"Az őszinteség (...) a legnehezebb. Hiszen az ember önmagával szemben sem őszinte. Még önmagának sem meri sokszor bevallani a tévedését. Minduntalan mentséget keres és talál rá."

   Szemöldököm felszökik homlokom barázdái közé, ahogyan a beszélgetésünk kezd átmenni kicsit bizalmasabb szférákba. Nem kell félreérteni, abszolút nem feszélyez – egyelőre – csak furcsállom a dolgot. Én és Elen a hét év alatt végig távol tartottuk magunkat a másiktól. Hogy miért, fogalmam sincs, ez amolyan hallgatólagos beleegyezés, miszerint mindkettőnknek jobb a másik nélkül, sosem hiányzott a társasága, ahogyan neki sem az enyém. Nem ismertük tüzetesebben egymást sosem, de nem is volt gond, hisz mindketten elvoltunk. Egészen mostanáig, mikoris a sors határozott így, csak, hogy ily teátrális szófordulattal illessem a helyzetet, mely azért cseppet sem rózsás, bármennyire is annak tűnik. Hiszen az égető érzés még mindig marja gyomrom, a hirtelen mozdulatokat még mindig kerülök, eközben Lena mindegyre arra hajt, hogy hamarosan hasonló állapotba kerülhessen. Mindegy. Az ő gondja. Én aztán nem fogom pátyolgatni, legyen bármilyen imádnivaló is részegen.
   Bizonytalanul nézek rá. Még mindig nem tudom, vajon tényleg biztos-e a dolgában, és ily veszélyes vizekre szeretne evezni. Hiszen az én történetem nem egy tündérmese, s a múltat sem jó háborgatni. A lelkizést pedig, mint az bizonyított, nem nekem találták ki. Mondjuk eddig nem is igazán találtam embert, aki megértett volna engem, a problémáimmal együtt. Különös, hogy Elena úgy tűnik, minden szavam átérzi. Ennyire egy csónakban eveznénk? Akkor miért csak most jövünk rá?
- Robot. – sóhajtom bosszúsan, mikor ő nem találja a szavakat. Azért aranyos, amikor dühös. Együtt érző tekintetem arcán tartom, közben próbálom elterelni figyelmem az engem gyötrő gondokról. Többnyire sikerrel. Még jó, hogy leköt a mondanivalója.
   Kicsit meglepett arcot vágok, mikor buzdít a vallomásra. Egy percig, egyetlen percig, egészen, amíg nem folytatta, azt hittem tudja. Azt hittem úgy érti. Egy percig megijedtem, hogy ez a lány valóban tudja: megöltem egy embert. És féltem. Fájó bevallani, de féltem tőle, hogy esetleg mások is megtudhatják, féltem tőle, hogy elítélnek miatta. Áh, nem csinálhatom ezt! Carl bácsi azt mondaná, érzelmes lettem, mint egy kislány.
   Carl bácsi mondta mindig, hogy gondolkozni kéne, mielőtt bármit is megteszek. Illetve, hogy csak olyasmit tegyek meg, amiről tudom, hogy aztán nem bánom meg. Nos, azt hiszem mindkettőt buktam.
   Zavartan kapom el tekintetem, és nézek az ujjaim közt tartott sálra. Bólintok, s közben nagyot nyelek örömömben. Elég nagy megkönnyebbülést jelent, hogy Elena mégiscsak kevesebbet tud rólam, mint ahogyan azt az imént még sejtettem. Ez pedig így is marad egyelőre.
- Jó neked. – mosolyom halvány, ahogyan újból arcára szegezem a kék íriszeket. – Nekem muszáj volt részt vennem a hagyományos családi bálon, Franciaországban. Ebben az évben én képviseltem a családunkat, ugyanis apám, illetve Jacob, a bátyám nem tudtak megjelenni. Azt mondtam muszáj volt, ám a dolognak ezt a részét sosem éreztem kötelességnek vagy nyűgnek. Imádom a bálakat, már csak a hajszolható élvezetek miatt is. Imádom a polgárpukkasztást. Istenem, az a sok prűd ember egy helyen… - mosolyodok el lelkesen, majd folytatom – Aztán voltam egy házibuliban is. – újabb mosoly, ezúttal a csibészes fajtából. – És egyszer elmentünk Jacobbal inni, de az csak kamu volt. Meghalt a barátnője… biztos olvastad, Emma Graynek hívták, egy csomót írt róla a próféta. Itt ölték meg a suliban. A lényeg az, hogy az újévre fogtuk a lerészegedést, de igazából Jake-nek csak kellett valaki, aki hazakíséri. Ő mindig ott volt nekem, ha Debbie miatt csináltam hasonlót, úgyhogy… - vonok félszegen vállat, a mosoly már eltűnt arcomról, mikor felhoztam Emmát. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy nincs tovább. Az ő halála döbbentett rá arra, milyen szörnyű dolog is megölni valakit. Eddig semmibe vettem más emberek életét. Ezek után talán jobban meggondolom, kit bántok.
   A lányra nézek, s valami reakciót várok… bármit. Csak legyen valami, mert kínosnak érzem már a csendet is. Na nem mintha ez az egész helyzet nem lenne úgy magában kínos. Én, a másnapos itt égetem magam, elkövetett gyengeségemben mondok mindenféle dolgot… meggondolatlanul, nem figyelvén arra, kit is játszok éppen. Ez így nem lesz jó. Nem jöhet rá, hogy milyen vagyok.
   Mintha már nem lenne mindegy.
   Mintha már nem látna teljesen mögém, hisz épp az imént vallottam be mindent, én bolond!
   Na mindegy. Ha már így alakult, mi lenne, ha másként állnék hozzá a dolgokhoz, és mondjuk… nem is tudom… élvezném a helyzetet?

[Zsebszöveg feladat teljesítése!]

Now the pain is my pleasure
Cause nothing could measure
Zsebszöveg feladat teljesítése!

Mellkasom egyenletesen mozog – fel-le, fel-le. Szörnyen nyugodt vagyok, pedig annyi dolgom lenne, amin gondolkozhatnék… Lehet, hogy kezd hatni a pia, de az sincs kizárva, hogy jól érzem magam. Bár ez a lehetőség egy kicsit furán hangzik, ugyanis egy olyam ember társaságában vagyok, akiről nyugodtan azt mondhatom, hogy nem ismerem. Nem tudom, hogy Richard hogy áll hozzá, de én humorosnak találom a helyzetet. Életünkben nem beszéltünk egymással, ha nem volt kötelező, mint például egy mágiatörténet órán, és most… Itt vagyunk és olyasmikről tárgyalunk, amikről az ember nem beszél szívesen, arról nem is beszélve, hogy egy ismeretlennek. Persze most nem fogok neki arról ecsetelni, hogy sosem gondoltam volna, hogy egy nap az élet ilyen nehéz és komolyra fordul. Hogy mindenért adni kell valamit, és hogy az emberek minden erkölcsöt megszegve megtesznek bármit, hogy elérjék a céljainkat, mert őket csak az érdem foglalkoztatja. Ünnepelni jöttem, nemde? Hát akkor azt is fogom csinálni, attól függetlenül, hogy Mr. Grosiean nem szándékozik csatlakozni hozzám.
Ennél az egésznél már csak az viccesebb, hogy tényleg érdekel, amit mond. És ha nem tévedek, őt is az, amit én mesélek. Talán az is ideköti, hogy rosszul van, de nem baj. Legalább addig sem vagyok egyedül. A magány mindig fájó és néha félelmetes is. Olyan dolgokra készteti az embert, mint például az elmélkedés. Valamilyen oknál fogva az ilyen pillanatok nálam mindig rosszul végződnek és utánuk nagyjából úgy érzem magam, mint egy gyönge nyafka, aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
Befejezi a mondatomat, amire elmosolyodom, de nem hagyom félbe a mondanivalómat. Tekintetemet mindvégig az arcán tartom. Egyszer-egyszer a szemébe pillantok, de nem fúrom a tekintetemet az övébe. Nem szeretném, hogy túl feltűnő legyen, hogy figyelem.
Amikor elcsodálkozik, egy pillanatra zavarba jövök. Próbálom nem félbeszakítani a gondolatomat, de az arckifejezésére önkénytelenül is arra gondolok, hogy talán hülyeségeket beszélek. Végül befejezem, amit mondani szerettem volna és minden kérdésére válaszolok, majd várom a reakcióját.
Felülök. Észre sem vettem, ahogy egyre jobban kezdett el érdekelni, amit Richard mond. Ki gondolta volna, hogy ennyi közös lehet bennünk? Mármint, ha jól értettem, ő is úgymond sarokba van szorítva és hogy megtartsa a helyét a ranglétrán, azt kell tennie, amit a családja diktál.
Nézem, ahogy az ujjai a sállal babrálnak. Teljesen megbabonáz a játéka.
Egy mozdulattal hátraküldöm az arcomba hullott, göndör hajtincseket. Érzem, hogy a hajam tiszta kócos, és tennék is ellene, de nincs hozzá erőm és kedvem. Nagyon csábos, mit ne mondják…. Nem érdekel. Egyszer, legalább egyszer az életben megengedem magamnak, hogy természetesebben nézzek ki egy ismeretlen előtt. Holnapra már úgyse fog rá emlékezni, úgy ahogy én sem. Azt hiszem.
A szemembe néz, ezúttal megragadom az alkalmat és mélyen belefúrom a tekintetemet az övébe. Hadd lássak beléd, Richard Grosiean! Csak most, csak ma, csak egyszer. A pillantásom azt próbálja súgni neki, hogy ne féljen, nálam biztonságban lesznek a titkai. Egyrészt azért, mert nem áll szándékomban mások dolgaiban beleavatkozni, másrészt azért, mert lehet, hogy holnapra el fogom felejteni a mai estét. 
Figyelmesen hallgatom, ahogy lelkesen mesél a bálokról. Úgy látszik, tényleg élvezi őket. Valószínűleg, ha a családja nem lenne olyan, amilyen, sokkal jobban szórakozna egy-egy családi összejövetelen. Mondjuk ez rám is igaz, de pillanatnyilag nem én vagyok a beszélgetés tárgya.
-   Tudod, ez nagyon kedves tőled… - reagálok, mikor befejezi a történetét – Úgy értem, elég veszélyes időket élünk. Szerencsések azok, akik számíthatnak a barátaikra. Az ilyen fajta haverok ritka kincsek. – mosolyodom el, majd a padlóra pillantok. Ha jobban meggondolom, a családtagjaimon kívül csak Emilyben és Joban bízom meg jobban. Ők azok, akiknek belsőbb dolgokról is tudnék nyugodtan mesélni, mert tudom, ők nem fogják továbbadni a titkaimat.
Ismét rám néz, azokkal a kék szemekkel, és valami megremeg bennem. Még egyszer meghúzom az üveget, majd felállok és a helyiség másik végébe megyek. Oda, az egyik sarokba lerakom, majd megfordulok és Richardra pillantok. Azt hiszem, túlságosan is élvezem a csevegést, hogy egy rosszulléttel elrontsam. Ez a fő ok, amiért messzire rakom a már szinte üres palackot. Visszasétálok, de nem ülök a fotelbe, hanem helyet foglalok Richard mellett. Teljesen felé fordulok, majd összekulcsolom a kezemet.
-   Az igazat megvallva, sosem gondoltam volna, hogy egyszer még megkedvellek – kezdek bele a mondandóba. Általában nem  hiszek a híreszteléseknek, de ha az ember sokáig hall valamit, egy idő után megfogalmazódnak benne különböző kérdések, amikre nem tud egyedül válaszolni, ez pedig arra készteti, hogy higgyen a pletykáknak. Richardnak elég rossz híre van az iskolában, így hát mindig is azt hittem, hogy egy gerinctelen tahó, aki mindent nőt lefektet, mert be akarja bizonyítani magának és a többieknek, hogy ő képes erre és megengedheti magának. – Én azt hiszem… - szünetet tartok, majd miután veszek magamra egy kis bátorságot, folytatom – Minden porcikámmal téged kívánlak, Richard Grosiean!
És kimondtam. Tekintetem továbbra is a fiú arcán pihen. Hirtelen milyen bátor lettem?! Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de nem hiszem, hogy az alkohol hatása alá kerültem volna, hisz… szinte nem is ittam.
   

zene.

A 100. neked!

   A sál kicsusszan ujjaim közül, és tekintetem az üvegre téved. Egyből érzem a heves késztetést, hogy küldjek némi utánpótlást a fa tövében csoportosuló rókafalkának, de lehunyom szemem. Még éppen időben, még szívem dobogása nem gyorsult fel, s még az anyag sem kérezkedett túlságosan fel.
- Mint mondtam… - szólalok meg ismét, hogy kijavítsam, hangomban azonban semmi okoskodás, vagy megrovás sincs. Csak temérdeknyi fáradtság, és talán cseppnyi szomorúság, mely könnyen nagyra nőhet, ha hagyom. Kinyitom szemeim, és Elenára nézek. - … Jacob több nekem, mint a haverom. A bátyám.  – aprócska mosoly bújik meg szám szegletében, majd le is hervad, erős, s leginkább erre akadó ok hiánya miatt.
   Szememmel követem, miközben az üveget elviszi a viskó egy távolabbi pontjára. Nem tudom, mit akar, hisz még csak most kezdett volna igazán neki az italozásnak, ilyen mennyiségtől be sem lehet rúgni rendesen. Vagyis nekem nem sikerülne, mondjuk inkább ezt. Én lehet, hogy jobban bírom nála. Nem tudom. Hiszen nem ismerem. A nevén kívül aligha tudok róla sokkal többet.
   Furcsa, hogy akadnak emberek, akiket nem kell megismernünk ahhoz, hogy bízzunk bennük, hogy akadnak olyanok, akik első pillanatra ellenszenvesek, aztán mikor beszélsz is velük, rájössz, hogy tévesen ítélted meg őket, s elkezded bánni, hogy az elmúlt években nem foglalkoztál vele, hisz belegondolva egész szép éveket tudhatnátok magatok mögött.
   Furcsa, hogy alig ismerem, mégis képes vagyok elmondani neki olyan dolgokat, melyekről a hozzám közelebb állók nem tudnak. Igen, ez lehet azért is, mert kevés, szám szerint egyetlen egy rendes barátom van. A többi a családomhoz tartozik, az pedig más. Egyedül Jacobbal lehet mindent megbeszélni. Bianca próbálkozik, Nolitának néha napján sikerül is, Mitch pedig… őt inkább hagyjuk.  Mitch mindig is félresikerült volt. Bár ez nézőpont kérdése. Szerinte mindenki más lett rosszul legyártva, míg ő az egyedüli tökéletes. Hát öcsi… ha nem vetted észre azért szólok: mi többen vagyunk, még ha a nagyiék – vállalva tök nyilvánvaló tökéletlenségüket – meg is védenének téged, a Grosiean família legígéretesebb, legseggkinyaltabb porontyát. És többségben az erő, csak, hogy ily közhelyekkel élhessek itt a… gondolataimban.
   Eh… elkalandoztam.
   Nagy levegőt veszek, ezzel pedig vissza is térek a jelenbe, a mi kis kényszeredett beszélgetésünkhöz, mely már nem is annyira kínos, mint azt gondoltam. Úgy tűnik nem maradtam le semmiről, Lena itt ül mellettem, és éppen roppant kedves bókokat vág a fejemhez. Oh.
- Az igazat megvallva igen, én is elég rokonszenvesnek véllek, Pierce. – közlöm vele, hangomban némi távolságtartás bujkál, de az egész roppant diplomatikus.
   De nem kell csodálkozni! Pierce sosem mondott semmi jót nekem, azt pedig, hogy kedvel, pláne! Most vagy ennyire részeg, vagy akar valamit tőlem, vagy pusztán csak átverés ez az egész, és mindjárt kiröhög a picsába. Akkor aztán kapargathatnám a tekintélyem. Szép lennél Richard Grosiean, igen! A család gyöngyszemévé válnál. Mily nagy kár, hogy ez sosem volt célom.
   Elmosolyodok, izgalmas, és egyben imádnivaló is, ahogyan arcán a finom vonások meggyűrődnek minden egyes mozzanatánál, minden egyes kiejtett szavánál. Még mikor tétovázik, akkor is jó ránézni. Ha nem hallottam volna róla már pár apróságot, még el is hinném, hogy valóban egy tök ártatlan, aranyos lánnyal beszélgetek. Ha nem előttem ivott volna meg fél üveg alkoholt, még be is venném, oh, igen. De vajon ez melyik Elena Pierce? Az, akit megjátszik nekünk, vagy az igazi?
   Öhm…
   Ezt.
   Ezt talán most nem akartam hallani.
   Mert ez aztán igen rendesen igazi volt!
   Kételkedve nézek rá, és idegesen elnevetem magam. Ezt ő sem gondolhatja komolyan! Még, hogy minden porcikájával engem… na igen, ilyen betegségben a nők kilencvenkilenc százaléka szenvedett már legalább egyszer, de Elena Pierceről sosem gondoltam volna, hogy elkapja, azt meg pláne nem, hogy így közli is velem. Ez nem lehet igaz.
   Nyilván részeg. Igen. Egész biztosan.
   Igen nagy próbatétel előtt állsz Richard. Mi legyen? Mit tegyek? Használjam ki a helyzetet? Szemébe nézek. Látom rajta, hogy be van csípve. Valószínűleg holnapra nem emlékszik semmire. Megtegyem? Csak egy csók… egyetlen csók kéne, s utána elszabadulna a pokol, na de akarom én ezt? Oh igen, hogyne akarnám! Hisz Elena dögös! Baromi jó nő! Egy soha vissza nem térő alkalom. Az a Richard, akit mindenki ismer, gondolkodás nélkül megtenné. De most őszinték voltunk egymással nem?
   Igen, Elena pedig túlzásba is vitte!
   Arról volt szó, hogy magamat adom. Meg akartam próbálni végre egyszer valakinek megmutatni, hogy ki is vagyok. Most… miért kell elrontani így ezt a lehetőséget?
- Elena. – suttogom, talán kissé több érzékiséggel, mint ahogyan azt szerettem volna. Közelebb hajolok hozzá, orrunk majdnem összeér. Érzem finom illatát, mely leginkább a piaszaggal keveredik. Nem fogok hányni. Nem, nem, nem! Nem szabad!
   Nagy levegőt veszek, hogy folytathassam. Hűvös ujjaim arcának gyengéd vonású éleit érintik, végigsimítanak haján, s ruhájáról lecsusszanva visszatérnek a sálamhoz.
- Te totál részeg vagy. – halk hangom kegyetlen késként pukkasztja ki a felfújt léggömböt, rombolja le az érzéki világot, s tépi szét képeit. Elhúzódok, és a szék háttámlájának dőlve mosolygok vissza rá. Nem tettem meg. Nem tudtam megtenni.
   És ez így mindkettőnknek sokkal… sokkal jobb lesz így.

Now the pain is my pleasure
Cause nothing could measure

Azt hiszem, néha túl sokat engedek meg magamnak. De ezen nem igazán kell csodálkozni. Aranyvérűek gyermeke vagyok, bennem van, belém nevelték, hogy magasabb rendűnek érezzem magam, mint egyesek. Talán a muglik világában ezt rasszizmusnak neveznék, és igaz, hogy a varázsvilágban is vannak olyanok, akik nem tolerálják az ilyet, de ha jobban meggondoljuk… miért is folyik most háború? Csak nem azért, mert vannak, akik nem kívánják a mugli születésű varázslókat? Persze vannak olyanok is, akik szerint azért élünk ellenséges időket, mert túl sok a rossz ember, de könyörgöm! Nincs szükség a naivitásra. Veszélyes és embereket képes tökre tenni.
Minden mozdulattól szédülök, de nem esik rosszul. Mi több, ez amolyan kellemes szédülés. Mintha repülnék, de mégsem. De hát nem is ittam, vagy igen? Csak nagyon picikét. Nem hinném, hogy ennyire ütős lenne az a vacak. Engem semmi nem tud kiütni. Még az élet sem, pedig elég keményen próbálkozik. Biztos, azt képzeli el, hogy egy bowling teremben van, ahol én vagyok a teke ő pedig a tekegolyó.  Csakhogy nem vagyok könnyű préda. Hej élet, gondoltad volna, hogy belőlem, a visszafogott, ijedős, naiv kislányból egy nap talpraesett nő lesz? Nem? Ugye, hogy nem?
Fogalmam sincs, hogy miért mondtam ki, amit. Talán tényleg túl sokat ittam és megártott. Nem is gondolok a következményekre, mert nem is érdekelnek. Itt van velem Richard, az iskola legnagyobb nőcsábásza. Miért mondana nemet? Nekem? Tisztavérű, tudtommal vonzó és kellemes ember vagyok… persze csak azokkal, akiket nem utálok. És azt hiszem, Grosiean is ebben a kategóriában tartozik. Még semmi rosszat nem tett, hogy a fekete listámra kerüljön, még semmit.  
Igazából nem tudom, hogy mit szeretnék ezzel elérni. Egyelőre nincsenek ötleteim. Ilyen furcsa pillanatokban nem szoktam tervelni, előre kigondolni a tetteimet és mondataimat. Mindent a spontán és kreatív énemre hagyok. No meg a buta sorsnak… hisz övé a döntő szó.  
Ha már lemaradtam a családi bálról, amit nem igazán sajnálok, akkor miért ne tennék olyat, amit a pillanat hevében döntöttem el? Mert később megbánnám? Mert nem tenném meg, ha nem lenne bennem alkohol? Mert nem illik így viselkedni? Csupa hülyeség! Elég sok mindent megbántam, eggyel több vagy kevesebb mit számít? Lassan kezdem megszokni, hogy mindig rosszul cselekszem, és talán most ezért sem tart vissza semmi. A szabályok és az illemtanról meg pillanatnyilag magasról teszek. Ami itt történik, itt is maradt. Kivéve, ha Grosiean nem dönt úgy, hogy nyilvánosságra hozza. Miért is ne? Csak jót tenne a hírnevének. Az enyémnek meg már nem árthat. Már sokszor hallottam olyan pletykáról, miszerint én is Lina könnyűvérűek vagyunk. Legalább most lesz valami alapja is, nem?
Gyanakvó pillantása mosolyt csal az arcomra. Nem értem, hogy mire vár. Talán ő sincs józan? Vagy szimplán nem értette, amit mondtam? Szerintem egyértelmű és érthető voltam. Rövidebben is fogalmazhatnék, de nem… Nem szeretnék közönséges lenni. Már ez is sok, de mit tagadjak… Szórakoztat.
Habozik, túl sokat is. Láthatólag nem olyan laza, mint én, mi több! Ha tőlem kérdeznék, azt mondanám, hogy feszült! Sosem gondoltam volna, hogy egy fiú, aki több tucat lányt fektetetett le, a származásuktól és a vértisztaságuktól függetlenül, ennyire lassan fog fel egy ilyen ajánlatot. Az előbb olyan esélyt kapott, amit talán soha többé nem fog megadatni neki, ennek ellenére nem csinál semmit… Aha! Megvan! A pletykák hamisak. Lehet, hogy még szűz? De akkor hogy lett ilyen „jó” hírneve? Biztos olyasvalaki kezdte el terjeszteni róla a mendemondákat, aki nagyon utálja. Őt és talán az egész családját. Valószínűleg egy lány, akit szintén visszautasított és így vérig sértet.., Igen, ez lenne a leglogikusabb.  
Mosolyom lassan kezd eltűnni, amikor egyszer csak a nevemen szólít és közelebb hajol hozzám. Nahát! Lehet, hogy azok a gonosz kis pletykák mégsem valótlanak?
Milyen szenvedélyesen mondja ki a nevemet… Ezek szerint mégis a buja fiúk táborában tartozik?
Olyan közel hajol hozzám, hogy biztos vagyok abban, hogy meg fog történni. Nincs visszaút, Richard Groseian nem tartozik azok a fiúk között, akik elutasítják a hozzám hasonló lányokat.
És már megint bizonytalankodik. Merlinre esküszöm, hogy én fogok lépni, ha továbbra sem teszi meg az első lépést.  
Ismét megszólal, ezzel lerombolva a körülöttünk kialakult, érzéki légkört. Szemeim tágra nyílnak, egy kicsit elhúzódom és kételkedve nézem. Nem tudom megállapítani, hogy mit érzek. Csalódottságot, meglepettséget, dühöt vagy egyebet… Az érzéselegy egy nevetés formájában jön felszínre. Nem csípős, nem szúrós, csak egy kis, hitetlenkedő nevetés.
-   Most… - hatásszünetet tartok, meg igazából nem tudom, hogy mit szeretnék kérdezni – Ez csak egy rossz vicc, ugye? – kérdem, miközben összeszűkölt szemekkel nézem – Vagy nem is, várj! – felpattanok a helyemről, de nem lépek se hátra, se előre. Csak felállok – Szűz vagy, ugye ez a helyzet? –teszek fel egy újabb kérdést. Egyre kellemetlenül érzem magam arra a gondolatra, hogy az imént megpróbáltam elvenni egy fiú szüzességét. De hát… Hogy lehet ilyen pletykákat terjeszteni egy romtalan fiúról? Biztos más az ok… Egyszer csak rájövök az igazságra. Szemeim elkerekednek, és a meglepettség felcsillan a lágy barna íriszeimen.
-   Kérlek, mondd, hogy nem vagy homoszexuális! Vagyis, nem… nekem elmondhatod, senki sem fogja megtudni! Csak… következőre tudni fogom, és nem csinálok magamból ekkora hülyét…
Senki se merje megkérdezni, hogy honnan jutott ez eszembe! Am logikus lenne, nem? Lehet, hogy az a pár lány, aki azt mondogatja, hogy nem feküdt le vele, nem hazudik és csupán áldozatául esett azoknak a fiúknak, akik százfűlé-főzetet készítenek és lányoknak tettetik magukat, hogy Richard mocskos, kis titka ne derüljön ki.
-   Te szent Merlin, ó te jó ég! – halkan mormolom az orrom alatt, miközben hátat fordítok Richardnak. „Jól van, Lena! Nem történt semmi baj!”
Nem mintha bajom lenne velük, félre ne értsen valaki, de nincs gusztusom bepróbálkozni náluk. Mármint ez nem csak szándékprobléma, hanem időpocsékolás is. Mert ők a fiúkra buknak, ugyebár… Ezenkívül nem szeretném azt hallani, hogy „Elena Pierce a ferde hajlamúakra bukik…”!  Már csak ez hiányozna…  

   Egy másik, párhuzamos, és valószínűleg nagyon, de részletekig menően kurvára hasonló világban egy másik Richard Grosiean éppen most szaggatja le a ruhát egy másik Elena Pierce-ről. Szinte látom magam előtt, ahogy szemeiben lángol a kéjes tűz, mely egész testét átjárja, hogy aztán a lányba is fecskendezzen egy keveset a pusztító lángokból. Hallom a szövet ropogósan szakadó hangját. Szinte látom az egészet, ahogyan az asztalokról mindent lesöpörnek, tornádóként száguldanak végig a faviskón, ahogyan az hozzájuk illik, elvégre nem kispályás egyikőjük sem. Aztán a képzelgések finom függönyén keresztül egy újabb alak jelenik meg. Fiatal, karcsú lány, ám dereka különös pozícióban meghajolt, s hasa elöl púpos. Finom, vékony szálú szőke haja keblein keresztül, védelmezőn fonódik hasa köré, ujjai szétterülnek a gömbön.
   Diadalmas mosolyom menten lehervad, fejem elfordítom, és Merlinnek hála még időben megpillantok egy vödröt, mely egykoron még a jégnek volt szolgáltatva, mostanra azonban kevéske víz maradhatott csak az alján. Szokatlan fürgeséggel ugrok fel, és a vödör fölé görnyedve hányok. Miután mindent kiadtam magamból, ami Debbie-nek szólt, a kezem ügyébe vettem az első üveget, ami látóterembe került, és jólesőn meghúztam, nem törődve vele, miféle alkohol marja a torkom. Ennyit a tartós józanságról.
   Visszahuppanok a fotelba, az üveget kinyújtott kezemmel a közeli asztalra teszem, és szúrós tekintetem Elenára függesztem. Most komolyan? Nézz rám! Komolyan úgy nézek ki, mint aki szűz, sőt, mint aki meleg? Használd már azt a kis kobakod, vagy netán belül is olyan sötét vagy mint kívülről!? Richard Grosieannal beszélsz cica, azzal, aki a hetedéves lányok felét ágyba vitte már, azzal, akinek magvai gyermeket nemzettek, ezzel életeket rontva meg.
   Ha tudnád, nem mernél szűznek nevezni. Sem melegnek.
   De nem tudhatod, mégis honnan tudnál ilyeneket? Te is csak a pletykák nyomán ismersz, ahogyan ebben az átkozott iskolában mindenki! Nem bosszankodok, ezt én akartam így, de megnyílni sem könnyű. Olyannyira hozzászoktam már az állandó tettetéshez, hogy már én magam is elhittem, hogy az vagyok, akit mindenki lát. Pedig nem. Most pedig magam adtam. Tényleg én voltam, és Elena elrontotta.
   Oldalt fordulok, és a szemébe nézek, ám megfordul. Halk sóhaj hagyja el ajkaim. Remek. Egy újabb, pusztító pletyka kapott szárnyra, mely remekbe szabott hírnevem percek alatt zúzhatja porrá. Inkább mondják azt, hogy Lovegooddal kefélek, mint hogy meleg vagyok! Vagy bárit, de ez borzalmasan dühít!
   Tétován tolom fel magam a puha párnák közül, és néma másodpercek telnek el, miközben tétovázva toporgok a fotel előtt. Nem hiszem el, nem hiszem el, hogy a végén mégis ilyen helyzetbe kergetem magam! Sőt! Nem is én, hanem ő kerget ebbe a helyzetbe! Pedig én aztán tényleg nem akartam, de nincs más választásom! Máshogy nem fog hinni nekem, a hírnevem pedig muszáj életben tartani valahogy. Igen.
   Elé lépek, s minden szó nélkül kezeim közé fogom arcát, és megcsókolom. Nem hevesen, nem elsietve, mintha kényszerítenék. Azt akarom elhitetni vele, hogy élvezetből csinálom, nem azért, hogy bármit is bizonyítsak. Ajkaim közrefogják ajkait, finoman játszanak vele, majd nyelveim tolakodón beljebb merészkednek, ujjaim lágyan mozdulnak meg arcán, ahogyan engedem mozogni. Szemeim lehunyom, így nem tudom, hogyan reagál. A lényeg, hogy élvezze, élvezze annyira, hogy elhiggye.
   Nem csinálom sokáig, nem engedem meg, hogy elcsábuljak. Talán még egy percig sem tartott, elengedem, és szaporán dübörgő szívvel, kissé zihálva nézek szemeibe. Kékjeimben harag csillan, alig kivehetően, takarva, de mégis ott van. Remélem megkaptad, amit akartál Pierce.
- Szerinted így csókolnak a szüzek, vagy a melegek? – teszem fel a gúnyos kérdést neki, amihez gúnyos mosoly is jár, majd pillantásom levéve róla visszadőlök a fotelba, és magamhoz veszem az előbbi üveget. Ismét meghúzom, közben minimum nyolc generációra visszamenőleg átkozom a Pierce-k nyomorult fajtáit, amiért ilyen akaratosra, ellenállhatatlanra, és utálatosra teremtették asszonyaikat.
   Nem kell félreérteni, nem az zavar, hogy meg kellett csókolnom Elenát, hiszen az a dolog kellemes részét képezte! A körülmény az, ami zavar, illetve az, hogy én ezt a csókot nem akartam! Belül, a zsigereimben egyes kéjsóvár részeim nagyon is vágytak rá, de az igazi Richard Grosiean nem akarta megtenni. Mindent elrontunk. Nem csak te. Ketten visszük kapcsolatunk fonalát baljóslatú végzet felé.
   Téged ez nem zavar?
- Azt is megkérdezed, hogy van-e farkam, vagy még egy dolog, amit bizonyítanom kell? – nézek rá az üveg fölül. Pillantásom az előbbi haragot hordozza magában, de csöppnyi nyugtalanság, s nem kevés feszültség is munkálkodik bennem, máskülönben sosem engednék meg ilyen közönséges hangnemet egy nő társaságában. Pontosabban, egy ilyen nő társaságában.

Now the pain is my pleasure
Cause nothing could measure
A 150. a tiéd!

Elvárások… Vajon mindenki érzi az nyomást, ami a vállára nehezedik miattunk? És vajon mindenkinél ugyanolyan súlyos a teher? Nem… nem hiszem. Vegyük példának az aranyvérűeket és a muglikat a varázs világban. Igen, tudom, hogy ez nem a legjobb minta, de pillanatnyilag megteszi. Amíg mi, tisztavérűek egy úgynevezett ranggal rendelkezünk és meg kell, hogy feleljünk neki, addig a mugli születésűeknek semmi fura kötelességük nincs. Tőlük senki sem várja el, hogy ne álljanak szóba velünk, mert az nem felel meg a normáiknak. Igaz, hogy fordítva azért más a helyzet, mert a varázs társadalomban mi, aranyvérűek állunk a ranglétra tetején, de néha ez tényleg nyomasztó tud lenni. Nem lehet mindnyájunk szerencsés és nem születhet mindenki aranyvérűnek, akinek varázsereje van, mégis emiatt dúl a háború. Na de visszatérve az elvárásokhoz, az, aki azt hiszi, hogy a tisztavérű csemetéknek könnyű életük van a rangjuk és a származásuk miatt, az téved. Nem olyan egyszerű egy nagynevű família részének lenni, mert bármi is történjen, mindig azt a látszatot kell keltened, hogy minden a legnagyobb rendben van körülötted és a családod körül. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez elég nehéz feladat, hisz mindenki tisztában van azzal, hogy nincs tökéletes ember, és bár lehet próbálkozni, de az élet játékát nem lehet tisztességesen végigvinni, főleg, ha nyertesként akar valaki kikerülni.
Nem mintha azt gondoltam volna, hogy én vagyok az egyetlen, akinek néha nehezére esik a családja által megszabott határok szerint élni, de sosem gondoltam volna, hogy Richard is ilyen gondokkal küzd. Bár a pletyka miszerint minden lányt lefektet, aki az útjába kerül, árulkodik arról, hogy valamit bizonyítani akar… Talán azt, hogy elég idős ahhoz, hogy éljen, ahogy kedve tart, esetleg azt, hogy neki senki sem parancsolhat, mert úgyis azt csinálja majd, amit szeretne… nem tudom. A lényeg az, hogy mindezt bizonyára okkal teszi.
Még sosem éreztem ilyen kellemetlenül magam. Senki se gondolja azt, hogy melegnek könyveltem el Richardot, de azt hiszem, még sosem történt velem olyan, hogy egy fiú ne akart volna megcsókolni. Talán a többiek csak szórakozni akartak velem… De pont az a háztársam, akiről az a hír járja, hogy nagy nőcsábász, ne akarná? Senki ne mondja azt, hogy ez nem furcsa… Megérteném, ha valami baj lenne a külsőmmel vagy a származásommal, esetleg hovatartozásommal, de ezek között egyik sem kifogásolható…
Azt mondják, hogy az emberek az alkohol hatására megváltoznak, az elméjük zavaros lesz, ennek pedig az a következménye, hogy nem tudják, mit csinálnak, mit beszélnek. Nem képesek felmérni a tetteik, szavaik súlyát. Lehet, hogy velem is ez van, de akkor holnap valószínűleg nem fogok emlékezni erre. Bármi is legyen, már nincs visszaút, megkérdeztem, most pedig el kell, hogy viseljem a következményeket.  
A tekintetem a felálló alakjába kapaszkodik. Nem tudom, hogy hova szeretne menni, mire készül, megsértődött e. Ott állok előtte és figyelem, ahogy felém közeledik. Nem lépek hátrébb, csak gondolkozom. Egy kicsit izgatott vagyok, mert mindent olyan rejtélyesen csinál. Az előzőleg kiadott sóhajból nehéz megállapítani, hogy mit gondol.
Megcsókol.
A csókja nem mondható szenvedélyesnek, ahogy gyorsnak sem, ennek ellenére csupán pár másodpercig tart. Az elején, amikor az ajkai az enyémhez érnek, egy kicsit tétovázom – lépjek el, vagy hagyjam? Hagyom, elvégre ezt akartam, nem? De, csak mégis bűntudatom van. Ha meg akarta volna tenni, akkor már korábban és talán máshogy cselekedte meg volna. Nem mondhatom, hogy a csókja nem volt élvezetes, mindössze az a bajom, hogy akaratlanul rákényszerítettem, hogy bizonyítson. Nem direkt volt, nem akartam, mégis megtettem.
Mikor elhúzódik, a padlóra szegezem a tekintetemet, a kezeim hátracsúsznak és az egyik tenyerem a másik ujjait kezdi el idegesen szorítani, majd szerepet csertélnek. Feltesz egy kérdést, mire a szemébe fúrom az enyémet és összepréselt ajkakkal megrázom a fejem, ennyivel elintézve a negatív válaszadást.  
Visszaülök a helyemre, felkapom a kanapé végében helyezkedő párnát és az ölembe helyezem. Mélyen felsóhajtok és a párna egyik csücskével kezdek el játszani. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam és nem, nem hinném, hogy a csók lenne az ok. Inkább azt, hogy egy picit… na jó, nagyon túl reagáltam a dolgot. Nem szeretek ráerőszakolni az emberekre dolgokat, de néha akaratlanul vagy szándékosan szoktam, pont úgy, mint az imént.
Csupán azért vettem mély levegőt, hogy lenyomjam a rossz érzést magamban. Nem akarom beismerni Richardnak, hogy hibáztam, és hogy viccessé, szinte már nevetségessé tettem magam azzal, hogy túl komolyan vettem a dolgot. Legyen mentségemre az alkohol és az, hogy még a kevéstől is fura dolgokat csinálok.  
A következő kérdésén halványon elmosolyodom, nem nézek rá, továbbra is párna csücskére összpontosítok. Legalább is úgy teszek, mintha…
- Háát… - a szemébe nézek és szélesen elvigyorodok – Elméletileg megtehetném, mert miért is ne? De… - egy pillanatra elhalkulok és megszakítom a szemkontaktust, majd ismét az arcára nézek és folytatom – nem teszem meg, ha megígéred, hogy soha többé nem próbálsz meg bizonyítani nekem.
Arcvonásaim immár komolyak, mert valóban ez a kívánságom. Meg nem tudnám mondani, hogy pontosan miért is kérem ezt tőle. Talán azért, mert lelkifurdalásom van, de lehet, hogy azért, mert tudom, milyen érzés, amikor az ember már-már kötelességének érzi, hogy alátámassza, amit mond. Idegesítő és fárasztó, valahányszor bizonyítgatni kell olyasmit, amire a másik magától is könnyen rájöhet, ha utána érdeklődik egy kicsit. Viszont elvárni sokkal könnyebb, mint tenni valamit, nemde?
Nos Richard Grosiean, képes vagy erre és mennyit ér a szavad?

   Összehúzott szemmel figyelem a lányt a fotel rejtekéből. Mellkasom szaporán emelkedik, ahogyan a levegőt veszem. Igen, kissé ingerült vagyok, és ez úgy vélem eléggé érthető is. Gyűlölök úgy cselekedni, hogy azt igazándiból nem akarom. Mikor kényszerből kell megtenni valamit. Ez volt a gond a nagyiékkal is, illetve… még mindig ez a gond. A nyomás, az elvárás, s a felelősség, mely ilyenkor a vállamra nehezedik. Mert folyton tudatják velem, nem csak magamért felelek. Mindenkiért a családban, mintha nem is Jacob, hanem én lennék a rangidős.
   Elégedettséget érzek, mikor látom, hogy neki sem olyan jó ez a szituáció, mint nekem, ami azt illeti, örülök, hogy ő sem élvezi, amit csinálunk. Egyrészt legalább felfogta, hogy a dolog cseppet sem vicces, másrészt legalább a későbbiekben sem fogunk elcsábulni.
   Miről beszélek?
   Későbbiekben?
   Nem.
   Ahogy beszélni kezd, elmosolyodok, és másra sem tudok gondolni, csak, hogy mi lenne, ha…? De nem, szerencsére nem kéri. Mármint szerencséjére, én ugyan megtenném, nem rajtam múlik a dolog. Igaz, abban sem lenne semmi élvezet, vagy köszönnivaló, de ha már itt tartunk, egyáltalán nincs mit szégyellnem. Ahány lány találkozott már velem olyan szituációban, a gátlásaim rég a föld alatt fetrengenek.
- Ugyan Pierce! – nevetem el magam, hiszen az egész olyan naivnak tűnik, pont olyannak, mint amilyen én is voltam az imént, de én hibáztam. Tudom. – Mihelyst kilépünk innen, minden olyan lesz, mint volt. Ugyanúgy csak két, teljesen közömbös ember leszünk egymásnak, és ugyanúgy nem fogunk egymáshoz szólni.  – Nem én akarom így, egyszerűn csak tudom, hogy így lesz, mert a társadalom nem hagyja a keveredéseket, mindig visszaköveteli, ami neki jár, és elutasítja a változást. Nem hiába például, s ez az egyik legősibb, legpreferálandóbb példa, a Griffendél és Mardekár ősi ellentéte, mely tulajdonképpen szintén társadalmi alapon nyugszik.
- Áltathatjuk magunkat, hogy most már öribarik leszünk… - a gusztustalan szót Emmától tanultam, s kiejtésénél alig észrevehető fintor csúszik ajkamra. - … de én nem hiszek ilyen rózsaszín felhőkbe burkolt mesékben. – hiszen miért változna meg minden, egy részeges estétől? Nem, Richard Grosiean már réges rég nem hisz a tündérmesékben.
   Pedig egyszer mennyire szerette őket! Mikor még gyermek mivoltának elején lépkedett, s édesanyja lágyan szavalta őt álomba. Régen milyen jó is volt minden, mikor még őszinte lehetett, mert senki nem szabott határt viselkedésének. Nem sokáig tartott. Mostanra azonban felnőtt, s nem hisz a mesékben, de mi lenne, ha megpróbálná? Hát nem szegült ellen így is épp eleget? Miért is ne? Plusz egy ide vagy oda, nem teljesen mindegy?
   Felállok, úgy érzem nem tudok tovább itt lenni. Arcom kifejezéstelenné bűvölöm. Borzalmas szagok terjengnek a vödör felől, melyet én magam töltöttem újfent meg, És már egyébként is sok volt ebből a részeges, aznapos bénázásból. Meg ebből az egész fába zárt bordélyból.
- Nos… - arcára nézek, és majdnem közlöm is vele, hogy további jó szórakozást, mert én lelépek, azonban valami megállít, vagyis az a valami tulajdonképpen az iménti elhatározásom. Hisz miért legyünk mind követendő példák? Mi lenne ha ellenállnánk, a lázadás amúgy is olyan jól megy, nem igaz? Nem kell hagyni magunkat az elnyomásnak, ez az egész olyan, mint a nagyszüleim rezsimje. Ki kell törni, és már nem is látszik olyan erősnek, olyan törvényesnek. Megszeghetetlennek. – Húzzunk innen. – görbül mosolyra ajkam, s fejemmel a lejárat felé bökök.
   Nem muszáj egyedül lennem, nem muszáj mindent egyedül csinálnom, ha találok valakit, aki mellettem lenne. És mikor ez bekövetkezik… nincs előírás arra, hogy ezt az embert mindenképpen megpróbáljam eldobni magamtól. És ha van is… itt az ideje eltörölni.