+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Isaac Zachew (Moderátor: Isaac Zachew)
| | | | |-+  apology.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: apology.  (Megtekintve 2001 alkalommal)

Isaac Zachew
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 07. 22. - 13:42:26 »
0

Nessa
1997. december 24. délután

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán az elején- jöhetne rá az értelmetlen felelet. De most tényleg fogalmam sincs, hogy mit csináljak, nem szoktam én ilyen tanácstalan lenni, általában azért tudom, hogy mit kezdjek magammal, de úgy látszik ez most más tészta. Itt állok a koleszszobában, egy gyűrött papírcetlivel a kezemben, rajta egy londoni címmel és alatta Vanessa Heart nevével. Itt lenne az ideje, hogy végre bevalljam, hogy én tulajdonképpen egy hatalmas nagy faszfej vagyok. Elé kellene állnom és a szemébe mondanom, de feltehetőleg ez nem fog sokat javítani a helyzetemen. Könyörögnöm kellene neki. Hiszen őt szeretem, csak és kizárólag őt. Hiszen folyamatosan ő jár a fejemben, hogy vajon mi lehet vele, és hogy jól vannak-e. Ennek ellenére olyan szépen eltűntem a Föld felszínéről… Hiba volt. Hatalmas nagy hiba… de ez már késő bánat. Most meg szenvedek a következményeitől. Eddig nem volt pofám és bátorságom visszamenni és megkeresni őket. Féltem. Hogy mitől? Az újabb kötelékektől, a felelősségtől, attól, hogy megint eltűnnék. A család pedig nem nyaggatott, hogy tegyek már valamit, hiszen ők nem is tudnak arról, hogy unokájuk született. Ha viszont egyszer megtudják nem biztos, hogy büszkék lennének a kicsi fiukra. Sőt, szerintem nagyjából hasonló osztást kapnék, mint amit majd Nessa zúdít rám. Nem hiszem, hogy azt egykönnyen zsebre tudom majd tenni.

Vissza szeretném őt, őket kapni. Újra át szeretném ölelni, érezni az illatát, hozzábújni naplementekor. Újra és újra szeretném hallani a hangját, érezni az érintését. A közelemben akarom tudni. Megint át akarom élni azokat a csodás pillanatokat, amiket együtt éltünk át. Nézni, ahogyan alszik. De kétlem, hogy a történtek után erre esélyem lenne. Pedig mennyire szeretném. Sosem gondoltam volna, hogy valakihez ennyire fogok egyszer kötődni, hogy valaki ennyire fontos lesz számomra. Mégis elhagytam. Gyűlölöm a kötöttségeket. Arról fogalmam sincs, hogy vajon meddig bírnám most. Az biztos, hogy még egyszer nem játszhatom el ugyanezt. Akkor már biztosan nem lenne visszaút. Lehet, hogy most sincs… Hol van ilyenkor a már-már másokat idegesítő optimizmusom? Most igazán nagy hasznát venném, de persze pont ilyenkor nem számíthat rá az ember. Szóval marad ez a mélabú és pesszimista hozzáállás. Elcsesztem. Nem kicsit…

Beparáztam, mint még soha. Már kezdett komolyra fordulni a kapcsolatunk, ami alapjában véve nem lett volna olyan nagy probléma. Ezt a viszonylagos kötöttséget még úgy, ahogyan elviseltem. Sőt élveztem is, hogy tartozok valakihez, még ha nem is vallottam be mindig. A szerelem tényleg csodákra képes. Aztán egy napon robbant a bomba, és megtudtam az „örömhírt”, hogy apa leszek. Másnap már nem is voltam ott, csak egy levelet hagytam ott, hogy sajnálom, de ez lesz a legjobb. Nem is gondoltam végig a dolgokat, csak cselekedtem és a vészvillogóra hallgattam. Hiba volt. De ez akkor számomra túl szoros béklyó volt, és úgy éreztem, hogy szabadulnom kell. Rohadtul nem ezt akartam. Nekem ez még korai volt. Én még nem akartam… tudom, ettől függetlenül nem kellett volna lelépnem, de nem lett volna annak se jó vége, ha maradok. Akkor úgy gondoltam, de most se jó. Csak ez könnyebbnek tűnt, még akkor is, ha gyáva és undorító dolog.

Most pedig itt állok, mint valami idióta, azon agyalva, hogy menjek-e vagy sem. Szívem szerint mennék én, de nincs elég merszem ahhoz, hogy a szeme elé kerüljek, pedig muszáj lesz, ha esélyt szeretnék kapni tőle. Ma van Szenteste, talán így könnyebben fog menni egy kicsit, már ha egyáltalán hajlandó lesz végighallgatni. Nem sok esélyt látok rá, viszont muszáj valahogy elkezdenem a dolgot, nem várhatok örök időkön át, ő nem fog visszajönni hozzám, főleg, hogy én hagytam faképnél. Ha most nem kezdem el, akkor lehet, hogy soha nem lesz rá több, vagy jobb alkalmam, azt pedig nem viselném jól. Beleőrülnék. Kellett nekem anno ilyen hirtelen döntenem.

Vajon tényleg vissza akarok menni? Tényleg szükségem van arra, hogy a kötöttségek újra behálózzanak? Meg tudok birkózni ekkora felelősséggel? Hiszen apa vagyok. Elméletileg. Gyakorlatilag meg egy toplúzer. Ilyenkor hova tűnik a felszabadult, minden problémát egyszerűen kezelő, komolytalan énem? Most így mennyivel könnyebb lenne, de úgy tűnik a lelkiismeretem felébredt és elkezdett b*szogatni. Ideje volt már. Itt a lehetőség. Most vagy soha! Ha lelépni volt pofám, akkor legyen képem visszamenni. Elmenni és hátra se nézni. Ez mennyivel könnyebb volt… visszamenni… ez miért ilyen kib*szott nehéz?!

Nincs mit tennem, el kell indulnom. Majd valahogy túlélem azt a szégyent. Szembe kell néznem a tetteim következményeivel és vállalni azokat. Hátha még tudok rajtuk változtatni. Hátha még jóvá tudom őket tenni. Hátha még van egy kis esélyem. A remény. Ő legalább még él.

Kisétálok a koleszból, aztán se szó, se beszéd eltűnök, hogy egy londoni kis utcában találjam magam. Megnézem a cetlit, amit még mindig szorongatok, aztán betájolom magam, hogy hol is lehetek. Nem lehetek olyan messze. Egy kis séta, addig is van időm összeszedni magam és felkészülni életem talán egyik legnehezebb megpróbáltatására. A gombóc egyre inkább gyűlik a torkomban és a gyomrom is összeszűkült. Ideges vagyok, feszült, ugyanakkor izgatott a tudattól, hogy végre láthatom őt és lehet, hogy a gyerekemet is. Akiről nem tudok semmit sem. Azt sem, hogy fiú lett-e, vagy lány, mi lett a neve, és hogy jól van-e.

Itt állok az ajtó előtt hezitálva, hogy kopogjak-e vagy inkább meneküljek. Nem futamodhatok meg. Nem lehet. Most az egyszer nem. Vissza akarom kapni, azt meg csak úgy tudom, hogyha beszélek vele. Legalább egy szál virágot hoztam volna, ha mást nem azért, hogy a képembe dobhassa, de most már mindegy. Veszek egy nagy levegőt és felemelem a kezem, hogy kopogjak, de szinte rögtön le is engedem. Na mivan? Nem futamodhatok meg! Nem lehet!!! Újra eljátszom ugyanazt, mint az előbb, most viszont be is kopogok. A szívem majd kiugrik a helyéről. Nemsokára újra látni fogom, még ha csak egy pillanatra is. Mert valahol mélyen úgy érzem, hogy amint meglát szinte azonnal rám is fogja vágni az ajtót.

Lassan telnek a másodpercek, én meg csak itt állok lefagyva. Még nem késő elmenekülni – súgja egy hang a fülembe, de most nem fogok neki engedelmeskedni. Most nem. Ezt most már végigcsinálom, akármennyire is nehéz lesz. Muszáj lesz beszélnem vele. Vissza akarom őt kapni. Nehéz lesz, de végigviszem. Nem érdekel, mennyit kell érte könyörögni, meddig kell engesztelni, a lényeg egy: Őt szeretem, és rá van szükségem! Itt az ideje, hogy felvállaljam az összes hibámat és a szemébe nézzek. Fájni fog, de valahogy el fogom viselni. A remény még él ha csak nagyon halványan, de akkor is él…
Naplózva

Vanessa Heart
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 07. 31. - 20:37:20 »
+1

Isaac Zachew
'97. 12. 24.

Karácsonyeste van. Mindenki a családjával ünnepel, ajándékokat adnak egymásnak, kivéve engem. Nem mondom, hogy egyedül töltöm az ünnepet, mert itt van velem Alex, a fiam, de ő még csak fél éves. Anya elutazott a nővéréhez, Lucyhez Franciaországba, a barátaim is egyértelműen a családjukkal vannak, és valószínűleg a gyerekem apja is önfeledten, és boldogan tölti a Szentestét. A módját azért megadom, felöltöztem egy mini estélyi ruhába, a hajam göndör fürtökben omlik a vállamra, a sminkem is tökéletes. Gondolom, Alex még semmit nem tud erről az egészről, bár már meséltem neki a Jézuskáról, meg ilyenek, de nem hiszem, hogy különösebben is törődne a dologgal. Mindezek ellenére őt is szépen felöltöztettem, így ketten „ünneplünk”. Már az ajándékozás is megvolt, egy kisvonatot vettem neki, ami körbe-körbe megy a sínen. Igaz, még nem nagyon tud vele játszani, mégis mosollyal az arcán követi a szemével a mozgó járművet. Ölbe veszem, és egy hatalmas puszit nyomok a feje búbjára.
- Szeretlek. – suttogom, és a másik újdonsült játékot veszem a kezembe, hogy egy kicsit elszórakoztassam a plüssel. Tipikus bábelőadást tartok, ahogyan a róka a nyúl után szalad, és a fiamra tekintek. Úgy látszik, rettentően tetszik neki az előadás, mert egy hangos kacajjal nyugtázza. Nem tudom, jó anya vagyok-e. Nem tudom, hogy jól csinálom-e a dolgokat, jól nevelem-e fel a gyermekemet? Az ismerőseim azt mondják, rettentően jól csinálom, engem néha mégis elfog a kétségbeesés, amikor már fogytán a türelmem. Nem könnyű. Talán sokkal könnyebb lett volna, ha Isaac mellettem marad, és nem hagy magamra egyik napról a másikra. Ha elfogadja, hogy terhes vagyok, és az ő fiát fogom a világra hozni. Ha nem menekül el a világ elől a gondolattól is, hogy gyereke lesz… Minden más lenne. Mennyire szerettük egymást, de hova tűnt minden? Még csak nem is érdeklődött Alex iránt. Nem kérdezte meg, egy levélben sem, hogy minden rendben ment e. Hogy a gyermeke fiú lett e vagy lány? Semmit… Azt hiszem a mai napig tudatlan e téren. És ki tudja, talán jó ideig még ügyet sem akar vetni arra, hogy meglátogassa a fiát. Ne engem… Engem nem kell. Nagyon kíváncsi leszek arra, mikor jön meg az esze, és miként fog meggyőzni arról, hogy látni akarja a gyerekét. Nem tudom, mikor következik be. Talán soha. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék e látni újra. Mély sebet hagyott bennem, hisz én teljes szívemből szerettem, az égvilágon semmiért és semmikor nem tudtam volna otthagyni. De ő megtette.
Az elmélkedésemből Alex nyöszörgése hoz vissza a jelenbe.
- Éhes vagy? – kérdezem tőle mosolyogva. Valószínű az, így lerakom a földre a vonat mellé, és kisietek a konyhába az üveg tejért, ami már be van készítve. Megmelegítem, és már indulok is a nappaliba, hogy Alexet újra az ölembe vegyem, és a szájába nyomjam a cumisüveget. Egyszerűen imádom. Nem is tudom, hogy fordulhatott meg a fejemben, hogy elvetessem a babát. Ha előre tudom, hogy ilyen édes lesz, akkor még csak nem is gondoltam volna ilyenre. Egy a baj, hogy ahogy ránézek, egyből Saac jut róla az eszembe, nem véletlenül. A szeme… Akárcsak az apja két szép szemébe vesznék el. Míg ezeket a gyönyörű szép, kerek lélektükröket és a hosszú fekete szempillákat nézem, azok lecsukódni látszanak. Egy dalt kezdek dúdolni, és erre Alex már hatalmasakat pislog. Elvigyorodok, ahogy egyre lassabban issza a meleg tejet, és már nemsokára el is alszik.
Mikor azonban meghallom, hogy valaki kopog, hirtelen felállok, és ezzel együtt a fiamnak is kipattannak a szemei.
- Ki lehet az ilyenkor? – nézek kíváncsian az ajtó felé, majd lassú léptekkel indulok meg felé. Út közben azonban kiesik Alex szájából a cumisüveg, így visszamegyek, egy halk sóhaj kíséretében lehajolok érte, és egy nagy mosoly kíséretében visszaadom a kezébe. Segítek neki, fogom az üveget én is, nehogy újra leejtse.
- Na, most tartsd egy kicsit, amíg kinyitom az ajtót, és megnézem, ki kereshet Karácsonykor. – vigyorgok a fiamra, miközben kinyitom az ajtót. Mikor meglátom, hogy ki áll a lakás előtt, a szemeim elkerekednek, a mosoly pedig lehervad az arcomról.
- Isaac… - mondom halkan, a torkomban pedig hatalmas gombóc nő. Halványlila gőzöm sincs, hogy mi a fenét kéne mondanom. Aztán ezt az ötletet el is vetem, hisz nem nekem kell mondanom valamit is, hanem neki. Nem sok kellene ahhoz, hogy könnyek törjenek fel a szememben, de nyelek egy nagyot, és leküzdöm. Egyszerre érzek gyűlöletet, és szerelmet iránta. Egyaránt vágnék a fejéhez minden szörnyű dolgot, üvöltöznék vele, de szívesen oda is mennék hozzá, hogy megöleljem, hogy megcsókoljam, érezzem az illatát… Nem tudom, melyik variáció sülne el jobban.
- Mit keresel itt? – nyögöm ki érzéketlen hangon egy fél perc csend után, majd magamhoz húzom Alexet, és megpuszilom. Neki még csak fogalma sincs róla, hogy ez az ember itt, nem más, mint az édesapja. Nem tudom, mit kéne tennem? Behívjam? Nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna, mert igenis történt. Elhagyott. Egyik nap még minden rendben volt, miután meg bejelentettem a terhességem, csodák csodájára eltűnt másnapra. Ennyi idő kellett neki, hogy mégis bekopogjon, és legalább annyit kérdezzen, hogy „ hé te hülye, mi van veletek?”? Csendben várom, hogy milyen magyarázattal áll elő, mit talál ki, és legfőképpen, hogy miért jött. Istenem, de átölelném… Istenem, de megpofoznám… Nem tudom, mit vár, mit gondolt, mi lesz a reakcióm? Remélem azt nem gondolta, hogy majd rögtön a nyakába borulok, mert nem így lesz, az biztos…



Naplózva

Isaac Zachew
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 08. 02. - 22:16:56 »
0

Nessa
I believe in this let's fight for us can't end this way.
Can't live without you.
I'm begging on my knees.
If there's anyway i could prove to you then maybe you'll believe.

Az idő homokja még sohasem perget ilyen lassan, mint most. Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak ez a két perc. Százhúsz kibaszott másodperc. Százhúsz kattanás az órán, kevésnek tűnik, rövidnek, mégis sokkal inkább érzem ezernek vagy még annál is többnek. Újra végigfut az agyamon a gondolat, hogy még nincs késő meghátrálni. Még feladhatom, még elmehetek. Senki, de tényleg senki az égadta világon nem fogja megtudni, pláne nem Nessa, hogy én jártam itt, én voltam az, aki egy év eltelte után újra felbukkant a színen. Mert megtehetném, hiszen miért is ne tenném? Eddig is folyamatosan ezt tettem, leléptem, hogyha kezdett számomra kényelmetlennek kinézni a szituáció. Tök egyszerű lenne most is a képlet, csak fogom magam és elhoppanálok innen a picsába. De az sem lenne sokkal jobb. Emészteném magam és azon kattognék folyamatosan, hogy hogyan lehetek ennyire gyáva féreg. Mert az vagyok, be kell, hogy lássam. Nem is találok arra szavakat, amivel jellemezni tudnám magam ilyenkor. De most már késő. Késő a bánat, késő meghátrálni, késő úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nagy levegő és a show elkezdődik…

A kilincs, mint egy lassított felvétel úgy nyomódik le lassan. A gyomrom még jobban összeszűkülve a szívem hevesen dobog a torkomban, szinte hihetetlen, hogy még nem ugrott ki a helyéről. Tekintetem a földet pásztázza, egyszerűen nem vagyok képes figyelni az ajtót és nem tudom magam rávenni arra, hogy felnézzek, és a szemébe nézzek annak, aki kinyitja az ajtót. Csak remélni tudom, hogy nem valami izomkolosszus nyitja ki az ajtót, mögötte Nessával, mert abba belehalnék. Nem tudnám elviselni a látványt, hogy valaki átvette a helyemet az ő szívében. Na, igen nem kellett volna eltűnnöm és most nem kellene ilyen dolgokon agyalnom.

Kinyílik az ajtó és egy pillanatra megáll az egész világ, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlik ez a békés semmihez sem fogható csodálatos állapot. A nevem hallatára felnézek, és csak állok ott, mint akit jól fejbe vertek és nem tudja, hogy mi van. Csak állok és képtelen vagyok megszólalni. Egyszerűen nem fogom fel, hogy itt vagyok az ajtó előtt, tőlem néhány lépésnyire a nő, akit annyira szeretek. Aki most is ugyanolyan ellenállhatatlanul gyönyörű, mint amilyen akkor volt, amikor megismerkedtünk. El sem hiszem, hogy képes voltam őt otthagyni, ráadásul nem kis szarban. Nem kell pályáznom az évszázad barátja vagy épp az apukája címre. Sokkal inkább érdemelném meg az évszázad legnagyobb idiótája címet. Aztán tekintetem a kisfiúra téved, aki a cumisüvegét szorongatja, és látszólag nem tudja, hogy mi ez a hirtelen történt változás a levegőben.

A döbbenet óriási bárdja másodpercek töredéke alatt sújt le rám. Ő lenne az? A fiam? Fiam született? Én miatta hagytam el Nessát? Természetesen őt nem hibáztathatom semmiért sem, nem ő tehet az egészről, pont ő az, aki semmiről sem tehet. Hátrálok egy lépést, majd ugyanilyen gyorsan meggondolom magam. Erőt veszek magamon és újra rájuk nézek. Szinte rögtön kiszúrom, hogy a szemeimet örökölte, le sem tagadhatnám, hogy tőlem van. Ettől csak még szörnyűbben érzem magam, hiszen nem csak Vanessát hagytam faképnél, hanem ugyanazzal a lendülettel a fiamat is. Neki csak egy idegen vagyok, aki a semmiből felbukkant. Eszébe sem jutna, hogy az a szőrös, nyúzott arcú idióta itt előtte az lenne az ő apja.

A csend kezd egyre idegesítőbbé válni, de egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Hiszen mit tudnék mondani? Semmiféle elfogadható magyarázat nincs arra, amit tettem. Ide nem elég az, hogy berezeltem. Ez ide túl kevés. A haveroknak biztosan elég lenne, sőt lehet, hogy még helyeselték is volna a döntésemet. Nekik is csak annyit mondtam, hogy összekaptunk Nessával és egy kis időre van szükségem. Senki nem tudott arról, hogy mi is volt valójában a valódi indok, én pedig, hogy véletlenül se mondjam el senkinek az újabb eltűnés mellett döntöttem és meg sem álltam az Amazonasig. Mire visszatértem addigra senki nem firtatta, hogy miért is lett „vége” a kapcsolatnak. Szerencsére.

Nem is tudom mit vártam… Nessa törte meg a csendet, de mintha semmi reakciót nem váltottam volna ki belőle. Legalább nem csapta rám az ajtót, ami önmagában véve szerintem hatalmas pozitívum. Mit keresek itt… Most komolyan ezt kérdezte? De lehet, hogy jobb is hogy csak ez a mondat hangzott el, a többit nem biztos, hogy szívesen és egyhamar zsebre tettem volna. Hogy lehettem én anno annyira önző, hogy csak magammal törődtem? Közben keresem a megfelelő szavakat, amivel kezdhetnék, amivel valahogyan jóvá tudnám tenni a jóvátehetetlent.

- Sajnálom. – csak ennyit tudok kinyögni, de ez is csak kínkeservesen született meg. Mivel magyarázzam a megmagyarázhatatlant? Mivel válaszoljam meg a megválaszolatlant? Jóvátenni a jóvátehetetlent. Azt hiszem alaposan feladtam saját magamnak a leckét. Jobb lenne, ha inkább meg sem szólalnék, de ezt nem tehetem meg, muszáj, hogy valamivel előálljak. Egy magyarázattal, egy bocsánatkéréssel. Úgy odamennék és megölelném őket és el nem engedném őket, de ezt nem tehetem meg. Nem mondhatom, hogy „szeretlek”, mert valószínűleg nem hinne nekem. – Ő lenne… Ő lenne a… ő lenne a fiam? – teszem fel a kérdést. A megszokott magabiztosságnak, vidámságnak nyoma sincs a szavaimban. Sokkal inkább tűnök kétségbeesett, sarokba szorított gyáva alaknak, aki még egy értelmes magyarázattal sem tud előállni és mindenféle hülyeséget hablatyol itt össze-vissza.

- Azért jöttem, hogy... - egy másodpercre megállok, veszek egy nagy levegőt, majd tekintetem újból a földre szegezve folytatom. – bocsánatot kérjek, és hogy elmondjam, mekkora egy idióta vagyok. Egy idióta gyáva ember. – Végre kimondtam. Végre bevallottam és elismertem Nessának és önmagamnak egyaránt, de attól tartok ez még mindig kevés lesz ahhoz, hogy visszaszerezzem őt. Egy évre eltűntem és miközben én világot láttam, addig ő szenvedett és világra hozta a kapcsolatunk gyümölcsét. Én pedig nem voltam sehol. Ha ezt valaha is megbocsájtja nekem, akkor hatalmas nagy mázlim van. Többé nem követhetem el ezt a hibát, egyszerűen nem engedhetem meg. – Sajnálom. – mondom újra és most már végre felmerek nézni mindkettejükre. – Még mindig szeretlek, és nem tudok élni nélküled. Nélkületek. – javítom ki magam. Azonban hiába mondom ki ezekez a mondatokat és kérek bocsánatot mégis félek attól, hogy már túl késő. Abba pedig nem tudnék belenyugodni. Soha.

Naplózva

Vanessa Heart
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 08. 04. - 14:31:18 »
+1

Isaac Zachew
megjegyzés: most vagy nagyon hamar vége lesz, vagy bejössz a lakásba...

Mikor megpillantom, összeszorul a gyomrom. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz Őt újra látni. Nem tudtam, mit fog mondani, ahogy ő sem tudja, milyen reakciót vált ki belőlem, ha megjelenik itt. Az utóbbit még én sem, ugyanis kedvem lenne jó és rossz dolgot egyaránt a fejéhez vágni. Látom rajta, hogy fogalma sincs róla, hogy mit kéne mondania, és csak a földet pásztázza. Tekintetünk csak akkor találkozik, amikor kimondom a nevét. Képes lennék órákig nézni ezeket a szemeket, akárcsak Alexét. Kíváncsi lennék rá, vajon sejti-e, hogy ez az ember, aki most nem teljes jelenléttel, de itt áll előtte, nem más, mint az apja. Egyszer-kétszer már mutattam neki a közös képeinket, de nem hiszem, hogy túlságosan megragadt volna a fejében. Mikor Isaac felfogja, hogy akit a kezemben tartok, nem más, mint az ő gyermeke, hátrál egy lépést. Ó te jó ég, ilyen gyáva embert… Érdekes pillantást intézek felé, és megcsóválom a fejem. Komolyan, legszívesebben sírva fakadnék a viselkedése miatt. Várom, hogy végre kinyögjön valami értelmes mondatot, vagy legalább egy szót, ha mást nem. Kérdő tekintettel nézek felé, megtöröm a csendet. Most már a hülye is tudná, hogy valamit itt az ideje mondania, kezd kínos lenni az egész szituáció. Mikor pedig nagy nehezen kimondja legalább a sajnálom szót, nem úgy reagálok, ahogy kéne.
- Nahát! Sikerült több mint egy év után idejönnöd, és ezt mondani? Gratulálok hozzá. – mondom cinikusan, pedig tudom, hogy nem ez lenne a megfelelő mód a válaszra. Azért azt mégsem várhatja el, hogy mindezek után a nyakába boruljak, mert nem fogok… Ezt már most elkönyvelheti magában. – Milyen kár, hogy ezt nem lehet ennyivel csak úgy elintézni... - húzom a szám. Nem tudom, mit gondolhat most. Nem ilyennek ismer, igaz, egyszer-kétszer veszekedtünk a kapcsolatunk alatt is, de talán ennyire érzelemmentesen még soha nem szóltam hozzá. Akár színésznek is elmehettem volna, komolyan, ugyanis véleményem szerint elég hitelesen adtam át az előbbi mondatokat, hiába súg a szívem mást, néha jobb, ha az eszére hallgat az ember. És azt hiszem, ez esetben ezt kell tennem. A hülye kérdése után pedig majdnem a fejemhez kapok. Hát, édes istenem, úgy mégis, ki lenne, ha nem a fia? Mondjuk nagy valószínűséggel lányos zavarában kérdezte, így inkább csak bólintok, most nem szólok be neki.
- Alex. – mondom a nevét, és rápillantok a fiamra. A fiunkra. Apró mosolyt ültetek az arcomra, majd visszanézek Saac-re. – A te szemed örökölte. – pillantok rá, de közben rájövök, hogy nem lehetek ilyen kedves vele, mert még a végén elbízza magát, így lassan lehervad a mosoly az arcomról. Aztán Saac újra belekezd, megpróbálja újra, de félek, hogy már késő. Már nem bocsájthatok meg neki olyan könnyen, hiszen ki tudja mikor tenné meg újra. Gondolna egyet, és másnapra megint csak nem lenne sehol, eltűnne, csak úgy, ahogy már egyszer megtette. Amit mond, viszont abban hatalmas igazság van, és elismerem, hogy ezt nehezen tudja önmagának bevallani az ember, de most levette a vállamról a terhet, és kimondta, mielőtt én vágtam volna a képébe.
- Csak egy levelet hagytál magad után Isaac. Ennyit ért a kapcsolatunk? – kérdezem, és a szemébe néznék, de ő lesüti a tekintetét. Újra nagyot nyelek, leküzdve ezzel a könnyeket, amelyek egyre erősebben harcolnak, hogy a felszínre törhessenek. Közben észreveszem, hogy Alex egyre intenzívebben dörzsöli a szemét, mivel épp elalvás előtt érkezett meg az apja, kezd nyűgös is lenni. Én is kezdek az lenni, az az igazság. Fáj, hogy tényleg ilyen későn jött, hogy nem jutottam hamarabb az eszébe, hogy nem gondolt a gyerekére. Itt hagyott mindent egy éjszaka alatt…
Lehajtom a fejem és hallgatom, amibe megint belekezd. Ám a szeretlek szóra felkapom a fejem, mikor pedig még a mondat végére sem ér, meggondolatlanul belevágok a szavába.
- Nekem már van valakim. – szólok közbe, és szinte el sem tudom hinni, mit mondtam. Ez az, amit nem szabadott volna kimondanom. Fogalmam sincs, hogy juthatott az eszembe. Idejön bocsánatot kérni, én pedig egyenesen a képébe hazudok. A könnyek felszöknek a szemembe, de nem hagyom, hogy legördüljenek.
- Le kell fektetnem. – bökök fejemmel Alex felé, de ezt inkább kifogás gyanánt teszem. Igaz álmos kicsit, de nem annyira, hogy most rögtön be kéne vigyem. Inkább csak azért, mert félek, az előbbi mondatom után pillanatok alatt sírásba kezdenék. – Addig gyere be, ha gondolod... – mondom remegő hanggal, és gyors léptekkel befelé indulok, mielőtt még hangos zokogásba kezdenék. A gyerekszobába érek, de még mindig erősen nyeldekelek, nem akarok sírni. Pedig tényleg nem sok kell hozzá, hogy bőgésbe fulladjon a dolog. Hogy mondhattam ezt? Mégis hogy lenne valakim, amikor szinte ki sem mozdultam itthonról az utóbbi időben. Mégis hogy lenne, amikor folyton eszembe jut Saac? Remélem nem hitte el amit mondtam. De lehet, jobb így, talán könnyebb lesz mindkettőnknek. Jobb lesz, ha csak a fiunk és múltunk lesz közös. Semmi más… Túl kell lépnem rajta. Sikerülhet? Sikerülhet úgy, hogy akár naponta látom? Már ha egyáltalán a fia is érdekli, és nem csak én…
- Ő az apukád Alex. És bármit is gondolsz, tudom, hogy szeret téged. – suttogom és egy apró csókot nyomok az arcára, mielőtt még elaludna. Lerakom az ágyra, és gyorsan az arcomhoz kapok, mielőtt még a kitörni készülő könnyek lefolynának az arcomon és elfolyna a sminkem is. Az lenne a legnagyobb lebukás. Ha egyáltalán itt találom még Isaac-et, mert azt is el tudom képzelni, hogy azután, amiket mondtam neki, egy határozott gondolattal elhoppanált innen, és soha többet nem is keres fel. Lehet, hogy ezzel a mondattal pecsételtem meg a fiam jövőjét, na meg persze az enyémet… 



Naplózva

Isaac Zachew
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 08. 10. - 21:49:46 »
0

Nessa
I believe in this let's fight for us can't end this way.
Can't live without you.
I'm begging on my knees.
If there's anyway i could prove to you then maybe you'll believe.


Csak most tudatosul bennem igazán, hogy mit is hagytam a hátam mögött, amikor a menekülés gyáva, de mégis mennyivel egyszerűbb útjára tértem. Most meg itt állok egy kátyús, rögös út kezdetén, abban reménykedve, hogy a visszautam nem egy zsákutcába vezet. Talán még van egy halovány fénysugár számomra az út végén valahol. Nem kell, hogy most rögtön azonnal fogadjon vissza. Bár kétségtelenül minden porcikám ezt kívánja a legjobban. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán szóba állt velem, az most nem számít, hogy ezekben a szavakban nincs egyetlen egy csepp kedvesség se. Miért gondolhattam én azt, hogy a nyakamba fog borulni? Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak simán egymás nyakába borultunk volna és nem foglalkoztunk volna múlttal, csak a ránk váró közös jövővel. Mindez csak egy álom, amivel hitegettem magam így talán még jobban fáj a pofára esés, amiben most hatalmas részem van. Az a szenvedélytelen hang, amivel hozzám beszél. A semmitmondónak tűnő tekintet, amivel rám néz, amelyben látszanak a sértődöttség, a fájdalom, a bánat szilánkjai. Ezeket mind én okoztam, mind általam ejtett sebek, melyek lassan gyógyulnak és sosem felejtődnek. Mekkora egy tapló paraszt voltam. Képes voltam ezt tenni azzal, akit annyira szerettem. Mégis elhagytam… Egy kívülálló, vagy egy idióta haverom erre azt mondaná, hogy nem is szerettem igazán, pedig ez rohadtul nem így van. Pont ezért nem tudok semmi értelmes indokot felhozni a mentségemre, de lehet, hogy jobb is, ha nem kezdek el mentegetőzni. Az amúgy is szar esélyeimet nem kellene még inkább porig rombolni.

Ennyi idő kellett? Vágja a fejemhez és azt hiszem teljesen jogosan, hiszen már több mint egy éve annak, hogy a végzetesnek tűnő bejelentés utáni éjszakán összepakoltam a cuccaimat és csak egy levelet magam után hagyva eltűntem. Messzire. Eleinte nem is éreztem lelkiismeret furdalást, úgy gondoltam, hogy helyesen cselekedtem. Persze csak az én szemszögemet vizsgáltam meg, csak az számított, ami nekem a legjobb és egyáltalán nem úgy gondolkoztam, mint egy korban velem egyidős ember. Nem gondoltam végig a cselekedetemmel járó következményeket, eszembe sem jutott megpróbálni a dolgot, még egy percre sem! Akkor a szabadásom volt számomra a legfontosabb és semmi sem állhatott útjába. Teltek múltak a napok, hetek hónapok, míg egyszer csak hazakeveredtem és beiratkoztam a suliba. Akkora viszont már sehol sem volt Nessa. Azonban egyre többet és többet gondoltam rá és a születendő gyermekünkre még sem volt pofám elindulni és megkeresni őket. Még akkor sem igazán fogtam fel komolyan a dolgokat és hiába tört rám a rettenetes érzés, inkább nem foglalkoztam vele, de ez sem segített, csak rosszabb lett. Aztán nagy nehezen összeszedtem magam és úgy két hete megbíztam valakit, hogy szerezze meg a címet. Nem mondtam neki semmit sem, hogy miért kell és a tag amúgy is jött nekem eggyel. Néhány napra azonban még mindig szükségem volt, hogy összeszedjem a bátorságomat és most itt vagyok. Ennyi idő kellett, hogy felfogjam, hogy amit anno léptem az minden volt csak nem a helyes megoldás. Ennyi idő kellett, hogy idetoljam a képem és megpróbálkozzak a lehetetlennel. Vajon ennyi idő után van még esélyem? Én remélem. Szükségem van rá. Szeretem őt. De amit tettem az egyenlő a megbocsájthatatlannal. Én mégis bocsánatért esedezem.

Nem igazán tudom, hogy erre mit válaszolhatnék. Valljam be, hogy ilyen sokáig tartott? Hiszen ez nem igaz, jöttem volna én hamarabb, ha mertem volna. El sem kellett volna mennem. De utólag mindig okos az ember. A miértekre meg egyszerűen nem tudom a választ, pedig mennyire szeretném. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom ezt egy rohadt sajnálommal elintézni. – Tudom. – Csak ennyit reagálok szomorúan. Fölösleges lenne ennél többet mondanom és amúgy sem tudok. Így inkább a kisfiút nézem a karjában. Hasonlít rám, le sem tagadhatnám. Azonban az édesanyja vonásait is ugyanúgy örökölte. Mindeközben döbbentem nyögöm ki a kérdést, miszerint ő lenne a fiam. Az egyik leghülyébb kérdés ez, de most először látom a fiamat és nem is tudom, hogyan fogadjam a tényt miszerint apa vagyok lassan fél éve. Alexnek hívják. Mikor ezt mondja Nessa akkor elmosolyodik és rám néz. Ez a kis mosoly jelenti a reménysugarat, amibe kapaszkodhatok. Azt mondja az én szememet örökölte és első látásra meg kell, hogy mondjam, van benne valami. Vajon miben hasonlít még rám? Merül fel bennem a kérdés, amit gyorsan el is hessegetek. Most mással kell törődnöm, de alig várom, hogy megismerhessem végre Alexet.

A mosoly amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnt. De nem adom fel, egyszerűen nem lehet, most már végig kell vinnem, amiért jöttem. A fejemhez vágja, hogy csak egy levelet hagytam magam után. Úgy könnyebb volt elmenni, mintha egy szót sem szóltam volna. Szóban elbúcsúzni nem lett volna szívem és merszem se.

A reménysugár, amely az előbb egy pillanatra felragyogott fénysebességgel szakadt sok ezer apró darabra. Az elhangzó mondat összetört mindent. A legnagyobb félelmem lett kimondva. Csak állok ott, mint akit épp most forráztak le és egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Nem lehet igaz! Egyszerűen nem létezhet! NEM! NEM! NEM! Nem tudom elképzelni egyszerűen, hogy képes volt összeállni egy másik alakkal. Nem tudom felfogni, hiába is próbálnám. Ami a legfájóbb az egészben, hogy olyan magabiztosan mondta. Annyira, de annyira féltem ettől, hogy lesz valaki, aki nem akkora lúzer, mint én és átveszi a helyem Nessa szívében. De ilyen egyszerűen nem létezhet! Nem lehetek ennyire szerencsétlen! Miért nem voltam képes hamarabb jönni? Miért?! A döbbenetet annyira úrrá lesz rajtam, hogy szinte fel sem fogom, amikor közli, hogy le kell fektetnie Alexet. Csak a mondata vége felé kapcsolok, hogy tulajdonképpen ez által be is hívott a lakásba. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsam: nem rohanok el mindig. Most kell kihasználnom a lehetőséget és jóvátenni valamennyire a dolgokat. Az meg csak olaj a tűzre, hogy nem hagy nyugodni a tudat, hogy valami idióta ember átvette a helyemet. Ez ad még egy kis plusz erőt ahhoz, hogy kitartsak a legvégsőkig, hátha. Azt a barmot muszáj kiiktatni, bármilyen módszerrel. Vissza fogom hódítani Vanessa Heartot kerüljön bármibe!

Miután a sokkból felocsúdtam erőt veszek magamon és besétálok a házba. Az ajtót becsukom, a szomszédoknak, már ha egyáltalán vannak, ennyi bőven elég volt. Körülnézek a lakásban és újra szembesülök azzal a tudattal, hogy karácsony van, én meg üres kézzel állítottam be, de ezen késő változtatni és nem hiszem, hogy olyan sokat segített volna rajtam. Néhány játékot szemlélek majd egy fényképet szúrok ki a még jóval kisebb fiamról. Azt szemlélem egy kis ideig és rá kell, hogy jöjjek, hogy azzal, hogy leléptem rengeteg pillanatról maradtam le, és ami még ennél is rosszabb az az, hogy a kissrác eddig azt sem tudta, hogy igazából valahol a világon van egy hús-vér apja. Nem hiszem, hogy felfogná az ilyen dolgokat, de akkor is. Én nem akarom elveszíteni egyiküket sem. Szükségem van rájuk, csak velük lehet teljes az életem. Máskülönben nem jöttem volna vissza, de egyedül már nem olyan az élet, mint volt régen. Hiányzik belőle valami és úgy érzem, ezt a valamit csak tőle kaphatom meg. Rá van szükségem és nem pedig valaki másra. Ebben biztos vagyok.

Talán egy szó sem igaz abból, amit az előbb mondott, de annyira gyorsan és komolyan mondta, hogy egyszerűen nem tudom megkérdőjelezni, hogy igaz e vagy sem, hogy talált helyettem valaki mást. Próbálok kételkedni az információban, reménykedni, talán sikerül. De nem is tudom… Előfordulhatott, hogy volt valaki, aki el tudta fogadni, hogy Nessa terhes és ráadásul azt is, hogy a gyerek nem az övé. Vajon tényleg létezik ilyen ember? Én nagyon, de nagyon remélem, hogy nem.

Amikor újra meglátom Nessát, megint összeszorul a gyomrom. Annyi minden kavarog a fejemben, de nem tudom, hogy mivel is kezdjem már megint. A nehezén viszont már túlestem és még mindig itt vagyok és itt is leszek még egy darabig. Muszáj megbeszélnünk a történteket. – Látod. Még itt vagyok. – szólalok meg újra. – Gondolom nem ezt vártad az elhangzottak után. – jegyzem meg halkan, de egyszerűen nem tudom magamban tartani. – Az előbbit ugye nem mondtad komolyan? –bukik ki belőlem a kérdés reménykedve. Egyszerűen nem élném túl, ha valaki csak úgy átvenné a helyemet Nessa szívében. Én tényleg szeretem, még ha a tetteimből ez nem is látszik. – Mi lesz velünk? Ennyi? Kész, vége? – folytatom. Nem akarom, hogy itt legyen vége. Újra részese szeretnék lenni az életének, Alex életének és azt is szeretném, ha ők is újra az életem szereplőivé válhatnának. – Én még mindig szeretlek, és nem akarlak titeket elveszíteni. Fogalmam sincs, hogy mivel tudnám jóvátenni a hibámat, de itt vagyok. Itt vagyok, és most ez számít. Legalább próbáljuk meg. – mondom végezetül és ránézek arra a nőre, aki egykor a világmindenséget jelentette számomra. Vajon visszakapom még őt?

Naplózva

Vanessa Heart
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 09. 03. - 12:20:08 »
0

Isaac Zachew
"What if you told me you loved me but you didn’t really care..."
 

Látszik Isaac-en, hogy még neki sincs fogalma arról, hogy mért hagyott itt. Pedig a válasz egyszerű: Megijedt. Mint majdnem minden pasi ezt tette volna ebben a helyzetben, elég sajnálatos. Ilyenkor sosem értettem meg a férfiakat, hogy miért kell az ilyen dolgokból egyszerűen olyan nagy dolgot csinálni, miközben folyton azt hajtogatják, hogy szeretik az adott nőt. Ha tényleg annyira szeretett volna, mint ahogy mondogatta nem hagyott volna csak úgy itt. Simán megbeszélhettük volna a dolgokat, akár még az ő szemszögét is képes lettem volna megnézni, de most már lehet, hogy késő… Magam sem tudom, de egy biztos, hogy nem fog menni egyik percről a másikra a megbocsátás. Talán nem is fog sikerülni, nem tudom… Mikor pedig csak annyit tud kinyögni, hogy „tudom”, kicsit felmegy bennem a pumpa, de inkább nem reagálok rá. Még hogy tudja… Hahh jó vicc, még jó, hogy rájött másfél év után, mekkora hülyeséget csinált. Vagyis nem is tudom, hogy egyáltalán jó e. Ki tudja hogy lesz most, hogy ismét felbukkant.

Aztán kicsit előjön belőlem a kedvesség. De amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan is megy. Azért azt szem előtt kell tartanom, hogyha Saac meg akarja ismerni a fiát, hát tegye, nem tilthatom meg. Nem is akarom, hisz Alexnek is szüksége van az apjára. Ha most még nem is, de később még jobban.

A legnagyobb hülyeséget tettem, az most már bizonyos. Hogy mondhattam ilyet, hogy van valakim? Hülye, hülye, hülye. Vagy mégsem? Nem tudom. Lehet, hogy tényleg meg kéne róla győznöm, hogy van valaki, aki nem volt akkora idióta, mint ő, és elfoglalta a helyét a szívemben. Szóval azt hiszem ilye tanácstalan sem voltam még az életben. Egy biztos, hogy nem szándékozom megbocsátani Isaac-nek. Legalábbis egyelőre biztos, hogy nem…
Pár pillanatig csak nézem Alexet, ahogy lassan csukódnak le a szemei, és ez mosolyra késztet. Most csak ő van az életemben, akiben teljes mértékig bízhatok, még tiszta a lelke… Olyan jó neki, nincsenek problémák, szívesen cserélnék most vele. Mély levegőt veszek, és elindulok vissza, ahol előbb még Isaac is ott volt. Egy részem bízik benne, hogy már elment, más részem pedig abban, hogy itt van még mindig.

Nyugalom Nessa, nem lesz semmi baj, csak tartsd meg a nyugalmad… Ezzel a gondolattal lépek ki a gyerekszobából, és egyből megpillantom Saac-et. Még itt van. Tényleg nem ezt vártam, mint ahogy mondja. Főleg azok után, amit a fejéhez vágtam. A gyomrom körülbelül egyben, görcsben áll, úgy érzem magam, mint aki mindjárt rosszul lesz, de tudom, hogy nem, mivel ez az érzés nem az… Hagyjuk is. Nagyot nyelek, és inkább nem mondok semmit arra, amiket mond. Egészen addig, amíg meg nem kérdezi, hogy komolyan mondtam e az előzőt. Most mit kéne mondanom? Ha azt mondom igen, akkor tényleg végleg kilép az életemből. Ha azt mondom nem, akkor rettentő nagy hülyét csinálok magamból, az egyszer biztos.
- Nem. – mondom ki végül, mert nincs kedvem hazudozni. – De simán megtehettem volna, hidd el. Csak egyszerűen nem volt időm kimozdulni itthonról az utóbbi időben, mivel apám meghalt, anyám alig van itthon, Sophie is épphogy benéz hozzám. Szóval neked több esélyed volt becsajozni, amíg én itthon rohadtam. – nem hagyom annyiban a nemmel, sokkal inkább kikívánkozik belőlem ez, hiszen ez az igazság. Akkor sem volt mellettem senki, amikor apa meghalt, pedig akkor tényleg rosszul éreztem magam. Nem mintha addig nem lettem volna majdhogynem depressziós, de valljuk be a haláleset nem hiányzott az életemből.
A kérdéseken nem is gondolkozom. Egyértelmű a válasz, hisz ez nem olyan egyszerű. Nem tudok megbocsátani egyik pillanatról a másikra, így csak egy bólintással jelzem a szándékom.
- Nem várhatod tőlem, hogy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, mert igenis történt. Megbeszélhettük volna akkor, de már nem ott tartunk Isaac, másfél év telt el azóta… - mondom teljesen nyugodtan, pedig legszívesebben zokogásban törnék ki, de most nem szabad. Erősnek kell látszanom. Nem kezdhetek el előtte bőgni, hogy nézne az már ki? Nem és kész. Nagyot nyelek, és a következő mondandójára is reagálok.
- Ha tényleg szerettél volna, nem mész el. – csak ennyit mondok, éppen elég. Szerintem tudja, mennyire fájt nekem, hogy szó nélkül elment. És hiába, még mindig fáj. Bármennyire is próbálom elfelejteni, nem megy. És azt hiszem, ez egy másik nőnek ugyanígy nem menne.
- Ezt nem lehet elintézni egy bocsánattal, ehhez sokkal, de sokkal több kell. Nem tudom mi Isaac. De nem fog menni. Lehet, hogy neked könnyű lenne, de nekem egyáltalán nem az. El tudod te képzelni mit éltem át az elmúlt évben? Szerintem nem. – csak azért nem emelem fel a hangom, mert tudom, hogy a mellettünk lévő szobában alszik a fiam. Legszívesebben hiszti rohamot kapnék, és üvöltöznék, mint egy hülye, talán fel is pofoznám, de mégsem teszem. Egyrészt azért, amit előbb említettem, másrészt pedig nem akarok idegbetegnek tűnni.
- Most őszintén, komolyan azt gondoltad, hogy idejössz és majd a nyakadba borulok? – nézek rá kérdő tekintettel. Nem gondolhatta ezt. Nincs olyan nőnemű lény a Földön, aki ezt tenné ebben a helyzetben. Sőt, szerintem van olyan, aki még egy szót sem váltana vele, szóval maradjunk annyiban, hogy én már most elég sokat tettem az ügy érdekében.
Most lehet kicsit illetlennek tűnök, hogy nem mondom neki, hogy üljön le, és nem adok neki innivalót, de már csak azért sem leszek annyira kedves. Nem érdekel, mit gondol, főleg ebben az esetben nem. Mondhatják, hogy bunkó vagyok, de most egyáltalán nem érdemli meg ezeket a dolgokat.
- Ha gondolod, akkor megismerheted a fiad, nem tiltalak el tőle vagy ilyesmi, mert nem vagyok olyan. De bennünk ne is reménykedj, hogy lehet még valami. Csak a múltunk közös… - mondom az utolsó szavakat lassan és érthetően, hogy biztosan megértse. Nem azért, mert azt gondolom, hogy értelmi fogyatékos, vagy valami, senki ne gondoljon rosszra, csak biztosra akarok menni. Nehéz kimondani ezeket a szavakat, de meg kell tennem, hiszen tényleg az a célom, hogy minél hamarabb kiverjem a fejemből Isaac Zachew-t. Nem érdemel meg. Igazából még fiatal vagyok, simán találnék magamnak mást, de így sokkal nehezebb, hogy itt van Alex, akit nem tudok kire bízni, de nincs is egyelőre nagy szükségem rá. Na jó, néha azért megszorulok ezt illetően, de annyira nem szokott vészes lenni. Nagyot sóhajtok és felnézek Saac-re, hogy mit reagál az előzőekre.




Naplózva

Isaac Zachew
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 10. 01. - 22:22:58 »
0

Nessa
I believe in this let's fight for us can't end this way.
Can't live without you.
I'm begging on my knees.
If there's anyway i could prove to you then maybe you'll believe.

Csak van még remény. Még ha csak oly halovány is, de valahol lennie kell. Egyszerűen nem tudom elfogadni azt az esetleges variációt, hogy ez a kapcsolat már úgy veszett, ahogyan van, és már esély sincs arra, hogy folytatódjék. Ilyen egyszerűen nem létezhet. Makacsul ragaszkodom abba az apró reménysugárba, hiába halványodik, hiába vékonyodik, én csak szorongatom, mint egy megszállott. Nem fogom elengedni semmi áron. Kell. Ebből nem akarok engedni. Szükségem van rá. Nem akarom elengedni. A most közöttünk levő távolság is frusztráló. Hideg és zord, nyoma sincs a régi meghitt kapcsolatnak. Mind a ketten visszatartjuk valós érzelmeinket, hiszen egyikőnk sem akar a másik szemében gyengének sebezhetőnek tűnni. Bosszant a nyugodtnak tűnő hangja, hogy nyoma sincs a tűznek a szavaiban, testbeszédében. Nem szabad magam ezzel idegesíteni, csak a cél lebeghet a szemem előtt és azt nem eresztem egy könnyedén. Vissza kell szereznem őt, bármi áron. Bármit hajlandó vagyok megtenni csak azért, hogy az életünk újra közös legyen. Vissza fogom őt szerezni. Véghezviszem. Megoldom. Még nem tudom, hogy hogyan kivitelezem, de azért vagyunk itt, hogy ezt kitaláljuk. Mert sikerülhet.

Hirtelen megnyugvás fut rajtam végig, amikor elárulja, hogy nem volt igaz az, miszerint valaki mással töltötte be az általam keletkezett űrt. Normális esetben most dühösnek kellene lennem, amiért hazudott nekem, azonban ebben a helyzetben azt hiszem erre semmiféle okom nincsen. Csak ő lehet dühös rám, amiért én gyáva féreg módjára elhagytam őt. Talán még érthető is, miért mondta. Nem repes az örömtől, hogy én most itt vagyok. Jobb lenne neki, nekik, ha én most itt se lennék? Erre soha nem fogom tudni a választ, de remélem nem dönt úgy, hogy jobb nekik nélkülem. Komolyan azt hiszi, hogy nekem sokkal több esélyem volt arra, hogy összejöjjek valakivel? Miután otthagytam Nessát semmi másra nem vágytam csak a magányra. Fel sem merült bennem, hogy valaki mással pótoljam őt. Hiszen én még mindig őt szerettem, csak nem akartam magam elkötelezni. Hülye módját választottam döntésem kifejezésére, most már tudom, de a helyemben szerintem sokan mások is ugyanúgy cselekedtek volna. – Te most komolyan azt hiszed, hogy ezek után én végtelen csajozásba kezdtem? – Most arról nem tennék említést, hogy az Amazonas vidékén a törzsfőnök lánya rám mászott, főleg, hogy hiába is próbálkozott, teljesen hidegen hagyott a lány. Ilyen se nagyon fordult még elő velem sűrűn, de akkor nem arra vágytam, hogy újabb elkötelezettségbe meneküljek az előző elől. Még pont időben fogom vissza a mondanivalómat, még mielőtt dühösen kiszalad a számom, hogy akkor meg miért nem pasizott be. Ő mondta, hogy megtehette volna. Hát miért nem tette?! Mélyen legbelül viszont örülök annak, hogy mégsem keresett és talált magának másik társat. Ez talán még azt is jelentheti, hogy számítok neki valamit. Hogy még fontos vagyok számára. Vagy csak én akarom magamnak ezt bemagyarázni?

- Nem kérem, hogy tégy úgy. – Persze milyen egyszerű is lenne, ha csak úgy kellene mind a kettőnknek tennie, mintha az elmúlt időszak meg sem történt volna. Mintha nem is létezne. – Tudom. – Eltelt az a másfél év, én is tisztában vagyok vele, de ez még nem jelenti azt, hogy vége van mindennek. – Most nem beszélhetnénk meg? Tisztában vagyok vele, hogy már elkéstem. – Teszem még hozzá még mielőtt a fejemhez vágná, hogy ezzel másfél évet késtem.

A következő mondata viszont kicsit szíven üt. Erre hirtelen semmit nem tudok reagálni, de lehet, hogy jobban is teszem. Felesleges lenne nekiállni és bizonygatni, hogy én mennyire szerettem, szeretem őt, mivel egy szavamat sem akarná elhinni, még akkor is, ha igazak lennének. – Miért vagy annyira biztos benne, hogy nincs semmi esély arra, hogy rendezzük a dolgainkat? Miért? Hiszen meg sem próbáltuk. – ez egy kicsit hirtelen és meggondolatlanul szaladt ki belőlem, de nem érdekel. Nem fogom veszni hagyni a dolgot, semmiképpen sem. – Nem. Tényleg fogalmam sem lehet arról, amit te átéltél, ebben igazad van. De megpróbálhatom megérteni, még ha átélni nem is sikerül. Az már majdnem hasonló, nem? – teszem fel a költői kérdést. Miért nem akar egy nyamvadt esélyt adni? Miért nem akarja újrakezdeni? Számtalan kérdés, miértek hada, de a választ nem lelem. Ennyire elcsesztem volna? A tettem annyira mocskos és undorító, hogy már megbocsáthatatlan?

- Reménykedtem benne. – felelem halkan, szinte már-már suttogva, lesütött szemekkel. Egyszer kétszer tényleg lejátszódott bennem a képsor, mely szerint bekopogok, nyílik az ajtó, meglát és a nyakamba borul s ezzel el is van intézve minden. Néma szójátékok, hiszen a beszéd felesleges és minden máris olyan mintha a lelécelésem meg sem történt volna. Túl giccses, túl nyálas, túlzottan álomszerű, de ha az ember nagyon akarja, akkor el tudja hinni, hogy akár meg is történhetne. Hiszen miért ne? Semmi sem lehetetlen.

Nem tudom felfogni, hogy nem akar esélyt adni arra, hogy bizonyíthassam: megváltoztam és nem fogok lelépni. Nem tudom megérteni, hogy nem is ad lehetőséget arra, hogy újra megpróbáljuk. Ennyire…? Nem. Az nem lehet. – Kedves tőled, hogy engeded, hogy megismerjem Alexet. De én nem csak hétvégi apuka szeretnék lenni. Vissza szeretnélek kapni téged és vele együtt az élet értelmét is. – egy pillanatra megállok és elgondolkodok. Nem adhatom fel ilyen könnyedén. Még harcolnom kell. Küzdenem kell azért, hogy visszaszerezzem. Hát akkor én küzdök. – Csak a múltunk? Ez most tényleg ennyi? Semmi esélyem, hogy bizonyíthassak? Semmi?! Megpróbálhatnánk. Nem miattam. Alex miatt. Ő sem kap arra esélyt, hogy egy rendes családban nőjjön fel? – Nem gondoltam volna, hogy a kissrácot is bele fogom keverni, de talán ő ki tud húzni a szarból. Vagy legalább egy kicsit tud rajtam lökni. Már az is sokat segítene. – Nem kell, hogy most rögtön azonnal visszafogadj. Most már úgy sem számít olyan sokat az idő. Csak ne zavarj el úgy, kérlek, hogy esélyt sem adsz. Próbáljuk nyugodtan megbeszélni. Kérlek. – nézek rá kétségbeesett tekintettel. –Vagy ez túl nagy és teljesíthetetlen kérés? – kérdezek rá, fogalmam sincs, hogy miért. Számomra még mindig sokat jelent Vanessa Heart. Akkor is, hogyha elhagytam. Nem azért hagytam őt el, mert már nem szerettem. Ez tévedés. Lehet, hogy túl önző, túl egoista voltam, amikor meghoztam a gyors döntést, hogy én lelépek. Nem gondoltam végig normálisan és szenvedek is érte. De megbántam. Vagy ez már egyáltalán nem számít?

Naplózva

Vanessa Heart
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 10. 23. - 14:42:34 »
+1

Isaac Zachew
"What if you told me you loved me but you didn’t really care..."
 

Mikor bevallom Isaac-nek, hogy nincs semmiféle másik férfi, aki átvette volna a helyét, egy kis megkönnyebbülést látok az arcán. Talán ha hamarabb jött volna... Mondjuk egy pár hónappal, esetleg lett volna esély arra, hogy egyszerűen megbocsátsak. De így, hogy jobban átgondolom, nem... Maradhatott volna itt, vállalhatta volna a következményeket, és akkor boldogan élnénk. Viszont neki könnyebb volt elfutni, és vissza se nézni. Mégis, mintha egy kis sértődöttséget látnék rajta, amikor megemlítem, hogy neki több esélye volt arra, hogy találjon helyettem valamit.
- Mért? Azok után, hogy csak úgy itt hagytál, már bármit el tudok képzelni rólad, már ne is haragudj... - közlöm vele. Ez tényleg így is van. Az a gond, hogyha még vissza is engedném magamhoz, elég sok időbe tellne, amíg újra meg tudnék benne bízni. Ha egyáltalán sikerülne. Azért elég mély sebeket ejtett ahhoz, hogy ilyen egyszerűen menjen a dolog. Mikor azt kérdezi, hogy nem beszélhetnénk-e most meg, hát egy kicsit kiakadok, és gúnyosan felnevetek.
- Isaac... másfél év. Nem két napról beszélünk. Lehet, hogy neked ez ilyen könnyen menne, de nekem egyáltalán nem. De tessék, meghallgatlak, mond. - vetem oda félvállról, kíváncsi vagyok mit fog összehordani. Attól, hogy meghallgatom, az nem azt jelenti, hogy érdekel is, mit mond. Na jó, valljuk be, azért érdekel, de nem fog úgy érdekelni, hogy azt mondjam neki, hogy: Oké, minden elfelejtve. Talán nem is lesz ilyen.
Pár pillanattal később, amikor azt mondom neki, hogy ha szeretett volna, nem megy el, ezt teljes mértékig így is gondolom. Most komolyan mondja valaki, hogy ez nem így van. Ha őrülten szeretsz valakit, akkor nem hagyod csak úgy ott. Főleg nem egy gyerek miatt. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, fogalmam sem volt róla, hogy Saac hogy fog rá reagálni, de arra egyáltalán nem gondolotam, hogy elhagy emiatt. Főleg, hogy annyira jól megvoltunk egymás mellett... Szerintem egy igazi álompár voltunk. De szerintem sajnos ez az állapot már nem fog visszaállni soha többé.
- Azért, mert tudom, hogy nem lenne olyan, mint régen. Mindig ott lenne az a bizonytalanság, hogy mikor lépsz le újra. - mondom, miközben mélyen a szemébe nézek, Lehet, hogy megőrjítem, hogy nem ölelhet át, hogy nem csókolhat meg, de lássa, hogy mit veszített. Habár én is vágyom egy kicsit rá. Na jó, nem kicsit, de ezt még magamnak is alig vallom be. A kérdésére furcsán nézek. Méghogy megérteni?
- Ezt nem lehet megérteni. Átélheted. De megérteni nem fogod... - mondom elhaló hangon. Egy hajszál választ el attól, hogy hangos zokogásba kezdjek. Nézzen bárki meg minket. Itt ülünk egymás mellett, mint két távoli ismerős. Szánalmas...
A válaszán csak a fejemhez kapok, és felnevetek. Hát ez már tényleg vicces. Méghogy reménykedett benne... És ahogy ismerem, tényleg reménykedett.
Kicsit megbánom, hogy kimondom, hogy csak a múltunk közös. Fáj, hogy ezt kell mondanom. Azt hiszem még sosem voltam ilyen érzéketlen senkivel és most az exemmel, a gyerekem apjával vagy ilyen, mellesleg aki iránt még talán érzek is valamit, de nem szeretném, hogy ez a felszínre törjön. Aztán amit mond, azon tényleg elgondolkodom. Sajnálom Alexet. Nem tudom, milyen lehet úgy felnőni, úgy élni, hogy egyszer az apjánál, egyszer az anyjánál lakik, vagy az egyik szülőjét alig ismeri. Hála az égnek, nekem nem volt ilyen problémám, hiszen a szüleim boldog házasságban éltek mindig. Ezzel most tényleg megfogott. Nem tudom, mit válaszoljak, és szerintem ez látszik is rajtam. Istenem, most segíts kivágnom magam ebből.
- Nem tudom... - mondom halkan. Elvéreztem. Egyszerűen megfogott. Már gondoltam erre, de nem lehet mást csinálni, csak azt, ha tényleg egyszer itt van, egyszer ott, de az neki tuti, hogy nem lesz megfelelő. Viszont, hogy azt mondja, nem miatta. Mármint, hogy nem Isaac maitt kéne megpróbálnunk, hanem Alex miatt.
- Nem magad miatt? Mégis miért lett ilyen hirtelen fontos neked a fiad? Ha másfél évig nem érdekelt, akkor most miért? - kérdezek rá, de kezdek egyre nyugtalanabb lenni. Lehet az lenne a legjobb, ha most elmenne. Nekem is jobb, és neki is jobb. Mielőtt még teljesen kiborulok, és akkor aztán lesz itt minden. Az a tekintet, ahogy néz... Borzasztó megbánó és szomorú, de egyben olyan aranyos is. Annyira nem számítottam erre. Ki gondolta volna, hogy karácsonykor állít be, és teljesen megváltozik a levegő a lakásban? Hát én nem. Megvonom a vállam és megrázom a fejem. Most erre mit válaszoljak? Ha most azt mondom, hogy jó, legyen, akkor ellentmondok mindannak, amit eddig állítottam, és azt nem szeretném. Viszont ha erre is nemet mondok, lehet ő meg azt mondja rá, hogy "oké, leszarom", és akkor ki tudja, lehet fel is adja az egészet, és újra eltűnik.
- Nekem ez nem ilyen egyszerű. - mondok inkább csak ennyit, de a konkrét választ kerülöm. Lesütöm a szemem, fogalmam sincs, mit fog erre reagálni, lehet itt hagy, aztán tényleg azt mondja, hogy akkor nem érdekli...




Naplózva

Isaac Zachew
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 01. 28. - 14:22:15 »
0

Nessa
"I'll try!" ...
"try not to lose you."
Two vibrant hearts could change.

Egy rohadt nagy szemétláda vagyok. Kész csoda, hogy még senki nem csinált ki, semmiért sem. Nem vagyok normális, komolyan mondom. Belekeverni a kissrácot, akit ma láttam először és egyáltalán nem is ismerem és szerintem azt se tudja, hogy az a nagy szőrös bácsi ott az ajtóban igazából az apja, aki elhagyta őket, ráadásul miatta. Bár azért ez erős kifejezés, hogy miatta, mert tényleg nem tehet róla. Vagy mégis? Na jó, egy icipicit talán… De most mi a fasznak is foglalkozok olyanokkal, hogy ki tehet róla és miért? Én csesztem el, és most énvelem szívóznak. Szarügy.

Valamennyire örömmel tölt el a tudat, hogy sikerült elgondolkoztatni Nessát. Bár eme örömömet jobb, hogyha inkább magamban tartom, még mielőtt nekem esne valamivel. Elég kreatív tud lenni, helyismerettel is rendelkezik, nekem meg nem lenne szívem bántani, szóval ezt a mennybeli érzést inkább megtartom magamnak egyelőre. Ez a legjobb döntés, amit per pillanat hozhatok.

Viszont ugyanezzel a lendülettel vissza is vágott. Merlin szakállára! Most mégis mitévő legyek? Nem kezdhetek el ööözni, meg össze-vissza hablatyolni, mert rögtön kiszúrná az esetleges hátsó szándékaimat. Na most légy kreatív Zachew! Vágd ki magad ebből az egyre csak szoruló helyzetből valahogyan. Menni fog! Mennie kell! Számíthattam volna erre a kérdésre, amikor meggondolatlanul Alexet is belekevertem ebbe a szituba. Úgy látszik tökéletesen értek az olyan cselekvések elkövetéséhez, amiből én jövök ki rosszabbul. Azt hiszem gratulálhatok saját magamnak.

- Nem ébredhetett fel bennem az apai ösztön? – vágok vissza egy kérdéssel, amin még én magam is meglepődöm. Inkább itt abba is hagyom, még mielőtt még több meglepetést okoznék saját magamnak illetve Nessának. Meg amúgy se tudok igazából mit mondani a kérdéseire. Mert helyes válasz az én esetemben úgy sincs. Remélem nem fog túlzottan kiakadni és nekem esni, mert már nem bírom túl sokáig ezt a fajta hadviselést. Azt hittem sokkal könnyebb lesz. Meglátjuk egymást, egymás nyakába borulunk és elfelejtünk szépen mindent, ami a múltban történt. Nem is tudom, hogyan juthatott ilyen marhaság az eszembe…

Az utolsó mondatára se tudok nagyon mit reagálni. Elfogytak a szavaim, azt hiszem, ami nem biztos, hogy kifejezetten jót jelent. Bár már nem is igazán tudjuk hova húzni-vonni ezt a témát. Valahogy nem jutunk egyről a kettőre, ami egy kicsit kezd idegesítővé válni. Nem toporogni akarok, hanem cselekedni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ez a fagyos hangulat, a távolságtartás kezd egyre frusztrálóbb lenni. Várható volt, hogy nem fog örömujjongásban kitörni, amikor megjelenek, de erre a hideg, érzéketlen fogadtatásra nem számítottam. Akkor lehet, hogy el sem jöttem volna, hogyha én ezt előre sejtem. Valamit viszont jó lenne ellene tenni…

A gondolatsorokat végre tettek is követik. Óvatosan lépek egyet felé, közben pedig megszólalok. – Megértem, ha nem bízol meg bennem, elvégre elég alapos okot adtam rá. – egy újabb lépés, egy újabb mondat – De mi lenne, hogyha megpróbálnánk? Nem kell rögtön onnan folytatni, ahonnan... – itt elharapom a mondatom végét, de szerintem tudni fogja, hogy mire gondolok. Már csupán két-három apró lépés választ el egykori szerelmemtől. – Már azzal is beérném, ha csak néha-néha találkoznánk. Mintha csak ismerkednénk… - Fogalmam sincs, hogy mennyire fogja elnyerni a tetszését az ötlet, de csak reménykedni tudok. Nem kell rögtön visszafogadnia, ha már csak néha-néha találkozgatunk, már azzal is beérem, csak láthassam őt. Aztán hátha benne is újra feléled az a tűz, amit sikerült eloltanom egyetlen egy balfasz lépéssel.

Ott állok előtte, de mégis olyan fura az egész. Régen még teljesen más volt. De persze azt az idillt tönkre kellett vágnom. Mert a jót mindig csak elrontani lehet…
Aztán valami hirtelen ötlettől fogva egyszer csak azon kapom magam, hogy megölelem. Ezt már régebben is meg kellett volna tennem. Olyan jó őt újra a karjaim közt tudni, remélem ez a pillanat egy örökkévalóságig fog tartani vagy még annál is tovább…

Naplózva

Vanessa Heart
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 02. 19. - 13:52:31 »
+1

Isaac Zachew
"What if you told me you loved me but you didn’t really care..."
 

Érdekes egy helyzet, azt meg kell vallani. De most őszintén. Nem bocsáthatok meg neki csak úgy... Szenvedjen. Aztán meglátjuk mi lesz, de egyáltalán nem biztos, hogy mi ketten még valaha is egy pár lehetünk. Sőt... Mikor az apai ösztönt felhozza, gúnyosan felnevetek.
- Ne viccelj már. Jó hogy nem öt év kellett ahhoz, hogy felébredjen. Ennek akkor kellett volna megtörténnie, amikor elmondtam, hogy terhes vagyok. És nem annak kellett volna lennie a reakciónak, hogy szép angolosan lelépsz. - magyarázom, és azt hiszem, teljes mértékig igazam van. Hát, ha már ekkora f*szfej volt, már bocsánat.
Mikor felém lép, a szívem kicsit hevesebben kezd verni. Azt gondolom, hogy ez normális, hiszen be kell valljam, életem legnagyobb szerelme volt. De elcseszte...
Amit mond, az elég furcsa. Ez már kicsit elgondolkodtató, de nem akarom beadni könnyen a derekam.
- Tudod hányszor kívántam, hogy bekopogj az ajtón és ezt mond? Akárhányszor csak megcsörrent az a rohadt telefon, rohantam, mert bíztam benne, hogy te hívsz. De most, hogy itt vagy, és ezeket mondod, nem is tudom mért vártam rá ennyire. Csak jössz és összekuszálsz mindent... - mondom. Tényleg így volt. Mindig bíztam benne, hogy visszajön. Ha egy kicsit is hamarabb jön. Miután elment, kicsit gondolkodhatott volna, és ha csak egy pár nap, vagy pár hét kellett volna hozzá, még talán meg is tudtam volna bocsátani. De így más a helyzet...
A következő mozdulatára viszont eléggé meglepődök. Fogalmam sincs mit kéne tennem... De ez az ölelés eléggé felzaklat. Előtörnek az emlékek... Mintha videóról játszanák be az egészet, úgy látom magam előtt az együtt eltöltött időt, és e következtében a gombóc egyre csak gyűlik a torkomban. Mélyet lélegzek, és egy óvatos mozdulattal eltolom magamtól. Elfordulok, mielőtt még meglátja a szememből kicsorduló könnycseppet. Gyorsan letörlöm, nehogy meglássa a gyengeségemet. Nem.. Most erősnek kell lennem!
- Nem tudom Saac. Tényleg nem tudom. Adj egy kis időt, nem olyan egyszerű ez nekem. - mondom, majd meghallom Alex hangját a másik szobából. Pont jókor. Átmegyek, és kiveszem a kiságyból. Nem sokat aludt, mit ne mondjak. Lehet érzi a levegőben a változást... Ezután erőt veszek magamon, és kimegyek a nappaliba, vissza a problémákhoz. Tényleg elgondolkodtat amit mondott. Lehet, hogy úgy megoldható lenne az egész, amit elkövetett, és lehet, hogy úgy vissza lehetne állítani majdnem ugyanazt az állapotot. Azért csak majdnem, mert nem tudom, hogy a bizalom biztosan helyreállhatna-e. És egy kapcsolatnak ha megnézzük, az az egyik alapja. Ha az nincs meg, szart sem ér az egész. Tanácstalan vagyok, ami azt illeti.
Kérdőn pillantok a velem szemben álló Isaac-re, hogy akar-e még valamit esetleg mondani. Én elmondtam amit szerettem volna, de kirakni azért még sem szeretném. Annyi tisztelet azért van bennem (még iránta is, bár nem kéne), hogy meghallgassam, amit mondani akar.
Alex elkezd a kezemben kapálózni. Fogalmam sincs mit akar. Ringatni kezdem, de csak nem nyugszik. Amikor pedig kinyújtja a kezeit Isaac irányába, világossá válik. Nem szokott ilyet csinálni, hogy idegenekhez odakérezkedik. Ránézek Saac-re, hogy egyáltalán jó ötletnek tartja-e, hogy átvegye Alexet. Bár lehet, hogy azt sem tudja, hogy hogy kell megfogni egy gyereket.
- Oda akar menni hozzád... - mondom, majd közelebb lépek, hogy ha akarja, átvehesse a fiunkat...



Naplózva

Isaac Zachew
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 03. 23. - 23:15:19 »
0

Nessa
"I'll try!" ...
"try not to lose you."
Two vibrant hearts could change

Semmi értelmes nem jut az eszembe. Kifogytam a szavakból. Kész. Vége. Ennyi. Egy értelmesnek tűnő mondat sem jut már az eszembe, amit érdemes lenne kimondani. Üres szavakkal pedig minek dobálózni? A mai nap már úgy sem fogok előrébb jutni egy milliméterrel sem. Milyen kár… Pedig szeretnék, de be kell, hogy lássam, hogy nem megy. Ami pedig nem megy, azt nem kell erőltetni. Milyen bölcs mondás… Pedig most az egyszer nem akartam feladni, el akartam menni a végsőkig. De úgy tűnik mára ez a végállomás. Nem pont úgy sült el minden, ahogy reméltem, de jóval többet elértem a semminél. Akár büszke is lehetnék magamra, azonban ez most valamiért az eszembe sem jut. Nincs mire büszkének lennem. Elvégre csak a saját hibámat próbálom meg valahogyan megoldani.

Ez a fajta tehetetlenség vezetett végül az öleléshez. Amiről azt hittem örökké fog tartani – milyen kis dedós gondolat - de csalódnom kellett. Persze miért is tartana örökké?  Sajnos nem álomvilágban élünk… Ott legalább egy csettintésre, néhány képkocka leforgása alatt összejöttek volna a dolgok. Kibontakozik az ölelésemből, majd elfordul, én meg csak állok ott földbe gyökerezett lábakkal, mozdulatlanul és természetesen szótlanul. Jobb is, ha nem szólalok meg. Csak magam alatt vágnám a fát, arra meg aztán végképp nincs szükség. Pedig lehet, hogy nem ártana valami mégis mondanom. De mit? Erre már tényleg nem tudok mit válaszolni. Ha meg mégis, akkor az vagy nagyon gagyi és béna lenne vagy rohadtul erőltetett. Jó nekem a némaság. Egyelőre. Aztán, majd ha szükséges lesz, akkor átváltok beszélő üzemmódba.

A kissrácnak tökéletes az időzítése. Már kezdene kínossá válni a közénk állt csönd, és tenni kellene valamit, de így legalább jut egy kis idő kiagyalni, hogy mi legyen a következő lépés. Kösz Alex. Igazán hálás vagyok ezért neked.
Tekintetemmel végigkövetem, ahogy Nessa elsétál. Miközben nézem egykori szívem csücskét, eszembe jutnak a múltbéli események, amikor még minden teljesen okés volt. Pár képkocka csupán, és mégis fájdalmas emlékeket képesek felszakítani. Szar az ilyen…
Igazából nincs túl sok időm nosztalgiázni. Mire a rengeteg emlékképpel azonosulni tudnék, már vissza is tér, karjában a fiunkkal. Istenem, de furcsa akár csak gondolni erre a szóra. A Fiam. Még mostanra sem sikerült igazából felfognom a dolgokat, pedig már láthattam is őt. De akkor is, ez nem fog menni egyik napról a másikra. Ehhez még nekem is hozzá kell szoknom. Arra pedig nem is merek gondolni, hogy ezt az egészet mégis hogyan fogom tálalni a családomnak. Valószínűleg ki lesznek akadva. Nagyon ki lesznek akadva. Másra pedig inkább nem is gondolok. Koncentráljunk erre a pillanatra, a holnappal még egyelőre nem kell foglalkozni. Az miatt majd föl a fejem holnap. Most elég ez az egy is.

Megvonom a vállam, mikor kérdő szemekkel rám néz. A szavakból már kifogytam, a tettekkel felesleges villogni, most már csak arra várok, hogy mi lesz a mai történet vége. Lehet, hogy lassan nem ártana távoznom innen? Lehet, hogy ez lenne a legjobb mind a kettőnknek. Figyelem őket és közben próbálom elképzelni, hogy vajon milyen is lennék én, mint apa. De valahogy még mindig nem megy. Ehhez a tudathoz még hozzá kell szoknom. Pedig, ha azt vesszük, hogy Alex fél éves, akkor lett volna időm hozzászokni és megbarátkozni a tudattal… de hát tudjuk a sztori elejét, hogy miért is vagyok itt…

Mikor Nessa rám néz, hogy a kisrác szeretne idejönni hozzám, hirtelen a megdöbbenés és rémület ül ki az arcomra. Hiszen azt se tudom, hogy hogyan is kell egy kisgyereket megfogni és tartani! Mi van akkor, hogyha elkezd teli torokból bömbölni, egyenesen a fülembe? Én ilyenekre nem vagyok felkészülve! Viszont nem futamodhatok meg ilyen könnyedén… Lehet, hogy tök egyszerű a dolog és olyan simán fog menni az egész, mint a karikacsapás. Elvégre ki tudja? Még sohasem próbáltam…

-Öhm… Jó… - szólalok meg, bár nem valami erőteljes hangon, pedig igyekeztem. – Segítesz? – nézek rá kérlelő szemekkel. Közben én is közeledek feléjük és nyújtom a karjaimat. Az esetleges instrukciókat figyelmesen hallgatom és próbálok úgy csinálni mindent, ahogy mondja. Kicsit könnyebb a kissrác, mint amire számítottam, de nem baj ez, évek múlva szép kis vasgyúró lesz majd belőle. Furcsa a kezemben tartani. Először csak mosolygok rá, majd pár szót motyogok neki, lehetőleg úgy, hogy csak mi ketten halljuk.

Alex nem tűnik valami ijedős típusnak, egy-két percnyi nyugi után már azon van, hogy hogyan tudna magának szerezni egy darabot a fülemből, az orromból vagy épp pár tincset a hajamból. Igazán kedves tőle. Még egy darabig hagyom, hogy „piszkáljon”, majd biztos ami biztos inkább vissza adom az anyjának. Majd legközelebb talán arra is tudok majd időt szakítani, hogy leüljek vele játszani, de most jobb szép lassan lelépni innen, nem kell tovább borzolni a kedélyeket. – Azt hiszem az lesz a legjobb, hogyha én lassan elmegyek. – Hagyok egy pillanatnyi hatásszünetet, majd folytatom. – Remélem, még látjuk egymást… - elharapom a mondat végét, nem a végén kellene teljesen elcseszni a dolgokat. Bár lehet, hogy már mindegy? Még hirtelen eszembe jut valami, ezért hirtelen elkezdek turkálni a zsebeimben, hátha találok egy papír fecnit vagy akármi mást, amire írhatok. A közelben kiszúrok egy pennát így még az írószerszám beszerzésén se kell törni a fejemet. Gyors lefirkantom a hertfordshire-i címem, ahol suli időszakban megtalálhat, ha gondolja. – Ha gondolod, itt megtalálsz, hogyha esetleg úgy gondolod, hogy mégis látni szeretnél vagy valami… - felé nyújtom a cetlit, és csak remélni tudom, hogy elveszi.

- Örülök, hogy láthattalak, és hogy nem csaptad rám az ajtót már az első másodpercben, amikor megláttál. – Lehet, hogy nem kellene ilyeneket mondanom, de úgy érzem, ezt valahogy és valamiért muszáj megköszönnöm. Búcsúzásképpen még legszívesebben megölelném őket, de félek, hogy ezzel csak túlfeszíteném a kedélyeket és átlépném a határt. Azt pedig nem kellene. Inkább egy halovány mosoly. De most már tényleg jobb lenne mennem… - Ugye ha átgondoltad a dolgokat, akkor majd szólsz? – kérdezem, még mielőtt végleg az ajtó felé veszem az irány. Megvárom az esetleges választ, amiről csak remélni tudom, hogy pozitív lesz, integet Alexnek, elköszönök, és kellemes ünnepeket kívánok Nessának, majd automatikusan az ajtó felé veszem az irányt. Még egyszer és utoljára visszanézek az ajtóból, próbálok mosolyogni, de nem igazán megy, intek egy utolsót, majd kilépek az ajtón, amin úgy másfél órája talán bekopogtam.

Az első és legnehezebb lépésen túl vagyok, azt hiszem. Kezdeményezőkén szerintem megtettem minden tőlem telhetőt, de hogy mindez sikeres volt-e vagy sem az csak a jövő zenéje. Innentől kezdve csak a remény marad, hogy hátha…


Köszönöm szépen a játékot, egy élmény volt. (:
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 02. - 08:20:23
Az oldal 0.087 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.