+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 97/98-as tanév
| | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | |-+  Északi szárny
| | | | |-+  Üvegházak és a kert
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Üvegházak és a kert  (Megtekintve 7337 alkalommal)

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2011. 02. 26. - 22:14:02 »
+1

.-= System - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


Újabb szavak, amelyek arra irányultak, hogy megpróbálják a lehetetlent, kihozzanak a sodromból. Legnagyobb szerencsétlenségére szegény idióta párának, ezt nem a legegyszerűbb elérni, senkinek. Amennyire szürke egér ebben a szaros iskolában, azt azért még nem sikerült megfigyelnie, hogy fehérholló számba menően dúlok vadként… a szabadidejét legalább értékes dolgokra fordíthatná, így kezdem megkérdőjelezni, mire is pazarolja… mert úgy fest, jobbára semmire. Tényként kezelhető, megesik, hogy ütök, de legtöbb esetben nem a harag vezérel, mindinkább az, hogy kiegyenlítsek egy számlát, megadjak egy tartozást… ő egyre közelebb van ahhoz a pillanathoz, amikor élni fogok ezzel az eszközzel. Elvégre, hol van egy efféle csicska ahhoz, hogy számon kérjen rajtam bármit is. Arról pedig már nem is beszélve, hogy a család szent… legalábbis egyes tagjai, van, akikért nem lenne kár. Az apámat, vagy éppen az anyámat emlegethetné, még segítenék is válogatott szitokszavakat találni számára. A Freudi elvek felhozatalakor egy féloldalas mosoly húzódott a pofázmányom jobb szegletébe, apró fűszerként mellé talán a szemek is idomultak, hogy kifejezzék a „te kis köcsög” vonulatot. Az egész egy pillanatig tartott, azt követően ismét semmitmondó és üres, kifejezéstelen tekintet bámult rá meredten.

A karja.
Kulcsolja.

Nem tekintettem le, elvégre a látómezőmbe így is tökéletesen beleesett a legnagyobb hibaként elkönyvelhető cselekedet. Mivel nem fókuszáltam rá teljesen, csak sejteni véltem a varokat, de valami bizonyosan volt a kezén… foltokkal vegyítve. No lám csak, lehet nem is annyira szent életű a hollóhátasunk? A szemek keményen fúródtak a skótéba, hadd érezze, ahogyan próbálok a lelkéig hatolni vele, és, ha csak egy pillanatra is de megszimatolni, van-e ott félelem… van-e ott rettegés. Kétkedem benne, hogy lenne, túlzottan egoista kis fasz ahhoz, hogy így érezzen… amiből egyenesen következik, senki sem rakta még helyre sem fejben, sem másképpen.
Boncolgat.
Csendesen hallgattam az okfejtését, amelynek a végére két nevet említett, mint lehetséges célpont. Az egyik a piszkavasas kretén, Cedrah, a másik pedig nem más, mint Galagony, iskolánk és Dumbledore szellemiségének védelmezője. Ahogyan befejezte a szavakat, már-már ütődött és röhejes, gyermekies arccal várta a válaszomat, vajon ezt hogyan reagálom majd le. Azt sikerült leszűrni, hogy vannak területek, amihez nem ért, de párhuzamokat azért jól von, és következtetései is helytállónak tekinthetők. Mivel annyira szomjazta azt a kurva választ, hát úgy döntöttem, hogy megadom neki, bár jól lehet, a forma nem lesz az, amire számít.
Mosoly.
Mozdulat.


Minthogy kezei összefonva röhögtek a mellkasán, az első lépésre nem igazán tudhatott reagálni, persze emberfeletti képességekkel sokakat láttam már megáldva ebben az iskolában. Jobban mondva, olyanokat, akik hitték, hogy efféle erejük van. Balom ökölbe feszülve lendült előre, amit, hogy nagyobb legyen a találat ereje, még egy apró, a kettőnk közötti távolság eltűntetésére is alkalmas lépéssel toldottam meg jobb lábammal. A célpont nem volt más, mint a gyomorszája, hadd görnyedjen meg… jó esetben talán a tartalom is kijön belőle. Mivel ez nem nagyon érdekelt, és ha a találat is sikeres volt, akkor jó esetben hasát markolva, megdőlve előre álldogált előttem… jöhetett további válasznak a hátul maradt bal láb, amelynek térd részével még egy csapást mértem a fejére. Ez a földre kellett, hogy vigye, tekintettel, az ilyen és ehhez hasonló mozdulataimat nem szoktam elaprózni. Kótyagosságát kihasználva léptem mellé, és féltérdre ereszkedve kihúztam a zsebéből a pálcáját… a későbbiekben ne legyen kedve átkokat szórni… majd csendes, és nyugalmas szavakkal szólaltam meg.
- Egálban vagyunk!
Felemelkedtem, majd pár lépést hátráltam, méregetve őt a földön heverve. Amikor már közel két méter volt közöttünk, léptem az asztala mellé. Mandragorák... hmmm... vártam még válaszra, mi több, felkészültem, hogy ezzel nincs letudva a dolog, és vissza akar vágni... nem fogok elbújni.



//Az utolsó bekezdés feltételes mód, ha esetleg lehetőséget találsz az ütés kivédésére//
Naplózva

Errol Dreenman
Eltávozott karakter
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2011. 02. 26. - 23:19:07 »
+1

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

Van amikor egy jégtömb lassan olvad a napon. Fokozatosan veszt hőmérsékletéből, méretéből. Megjelennek az első cseppek, darabosan csúszva a föld felé. Lassan kásásodik az egész, míg végül teljesen vízzé alakulva szétfolyik a padlón, hogy aztán valaki zokniban belelépjen, hisz mi másért terülne szét ilyen kényelmesen? Persze van még egy verzió a megsemmisülésre. Mikor szilánkok repülnek szét, és rendszertelen anarchiává töpörödik a kemény diktatúra. Apróvá, törékennyé válik a világ viszontagságai ellen. És ez az utóbbi, nagyon is igaz a fiú arckifejezéseinek hirtelen változásaira. A legkellemesebb jövőképbe belenyugvó elméjét a valós világ mozgalmas váltásai rázták föl. A féloldalas mosoly, már gyanakvásra sarkallta, hogy nem éppen egy tiszteletteljes válaszadásra fog sor kerülni. Örüljön vagy féljen? Nem tudta eldönteni, mivel túl könnyű, túl hihetetlen, túl unalmas lett volna ez az egész, ha csak simán visszafordulnak a büntetőmunka felé. És azt nem csak Errol utálja, hanem az élet is szerencsére. Így hát ismét a várakozás lett úrrá rajta. Ugyanolyan gyerekes, ugyanolyan leplezetlen. Pedig tudta, tudta az elejétől, hogy fölösleges reménykedni. Így is, úgy is ugyanaz lesz a vége. Illetve a közepe, mert ugyan ki mondta, hogy itt le is kell húzni a függönyt? Pusztán azért, mert karjában felgyülemlett idegesség ösztönösen rántotta lejjebb az összekulcsolt karokat, hogy védje testét a túl gyorsan közeledő ököltől. Tudta, hogy szerencséje van lassúságával, mert az orsócsontot jobban kell félteni, mint a gyomorszájat általában. Kibomlott kezei feszülten lógtak maga mellett. A szorosan csonthoz tapadó izmok kúpjai mind kidomborodtak, sovány csuklóján pedig kiduzzadtak az erőlködéstől az erek. Szisszenés nélkül nézte végig, ahogy egy beazonosítatlan objektum közelíti meg alulról és vágja keményen fejbe, aminek következtében az előbbi helyzet ellentettjeként hátravágódik nyaka és csak a holtponton túl tudna megállni, ahol azonban már képtelen, mert engedelmesen követi hanyatlásában a test is. Asztal szerencsére már nem volt mögötte, így keményen koppanva a talajra érkezett.

Nem túlzottan tiszta látással is gyorsan fel tudta mérni a károkat. Helyét kereső gyomra nem szolgált a legnagyobb élvezettel. Emiatt nem is nagyon érdekelte, hogy a vékony fadarab combjára gyakorolt nyomása megszűnik. Persze itt még nem ért véget a történet. Fogai is erősen jajongtak, és érezte amint a vasas folyadék keveredik a nyálával. Szerette a vér ízét, és volt is egy időszaka, mikor néha csak ezért vágta meg az apróbb ereket. Szája is felrepedt a térdelés erejétől. Automatikusan nyalta le, de hamar rájött, hogy eléggé sziszifuszi a munka, lévén, hogy folyamatosan előbuggyan. Talán kevésbé sajogna az érkezéstől is, ha megpróbált volna védekezni, ha legalább arrébb veti magát az utolsó ütés elől, vagy tenyerével megpróbálja visszalökni. Ha nem áll szándékosan karba tett kézzel. Talán a beszélgetést sem kellett volna elkezdenie, talán rosszalkodnia sem kellett volna. Talán, talán, talán. Fölösleges szavak, mert eltervezte, hogy így lesz, így viszi végig. Ereje nincsen nyerni, és az ész győzelme se valósulna meg biztosan. Diplomatikus, meghökkentő és talán esélye lesz valami tisztelet-félét is kicsikarni ezzel, hogy állja veréseket. Meg amúgy is, állta már egy párszor, most miért ne tenné, hisz nincs olyan elmeállapotban, hogy kirúgassa magát a Roxfortból. Némán taszítja el magát, hogy támolyogva lépjen hátra párat és nagy csörrenéssel essen neki az asztalnak, amiben végre stabil fogódzóra talál.
És akkor, nem csak a vér tódult hirtelen a fejébe, hogy pár kellemetlen másodpercre elszédítse a hollóhátast, hanem egy rövid időre az indulat is. A harag, a vágy a bosszúra, hogy addig üsse, amíg felismerhetetlen lesz, hogy fúriafűzként okozzon minél több kárt évfolyamtársának. Hogy... ~Nem...~ apellátát nem tűrve nyomta el magában ezt a lázadást ez egyszer. Nincs erre szükség, nem akarja. Nocsak, a nagy lázadó lázad a lázadás ellen. Paradox. Ironikus. Akaratlan mosolyodik el, ami rendkívül feszíti a sebet, ezért nem tartja sokáig a pózt. Inkább félig lecsúszott sapkáját igazítja vissza, hogy megnyugodjon békehozó ölelésében, majd egyenest a hang iránya felé fordul. ~Egálban, mi?~ Nem törődve a fájdalomra, kerek fél percig kierőlteti magára a pimasz, kötekedő mosolyt, ami meglepően hitelesre sikerült, ami nem feltétlen a színészi képességeket dicséri, pusztán alátámasztja a belső vágyat, ami nem akarja abbahagyni ezt a gesztust. De azért az említett időtartam  után mégis.
- Dehogy vagyunk. - a beszédtől egy kicsit rosszabbul érezte magát, ugyanis egy tartalmas nassolás még mindig nem bocsájtott meg az előbbi miatt, de aztán egy köpéssel, és mély levegővétellel megoldódtak egy ideig a dolgok - Te még nem válaszoltál. - most nem mosolyog, szemében még is ott ül az a kiállhatatlan kifejezés...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2011. 02. 28. - 18:30:17 »
+1

.-= System - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


Az ember, ha egy darabot ad elő, arra készül, mert előre megírt forgatókönyve van… arra még soha nem gondolt egyetlen rendező sem, hogy engedje szabadon a színészeket. Ebben a darabban, amit a Sapkás kölyök és én alakítottunk, ez volt a tender… mégis, voltak részek, jól elkülöníthető szakaszok, amelyeket művi gondossággal tervezett meg éppen ő, vagy akár jómagam… a többi adta magát, és jött belülről. Ezért volt izgalmas, ezért volt élvezetes az oda-vissza játék. Az első felvonás az ismerkedésről szólt, a szócsatáról, amely váltakozó sikerrel ért véget. Hol ő tett szert előnyre, hol pedig jómagam, de végállást hirdetni egy több menetre tervezett küzdelemben felesleges és botor cselekedet is. Én sem tettem, elvégre, lehetnek meglepetései… soha ne becsüld alá az ellenfeled, különben olyan dologgal fog előrukkolni a legváratlanabb helyzetben, amitől aztán keresztbe állhat a szemed. A második felvonást magam nyitottam meg, és előre kitervelt orvtámadás volt a része. Egy kemény balos a gyomorszájra, meglepő módon a reggeli, az ebéd és vacsora, meg ki tudja még mennyi faszság keveréke nem buggyant ki a hollós pofáján. Aztán, hogy ez a csodálatos akkord zárva legyen, érkezett a hátsó láb lendítése, és a fejes, amellyel Dreenman gyakorlatilag a padlóra került. Fizikálisan persze, és azt sem sokáig… egy kis kótyagosság, és talán jobb lesz, mint újkorában. Azt legalább már elmondhatja magáról a kis köcsög, hogy színes egyéniség a szürke hétköznapokban. Meg amúgy is, mindig rajta van a kurva sapkája, hát vágjon rá három lyukat, ha szégyellni fogja a pofáját, aztán mászkáljon úgy.

Akaraterő.
Makacsság.

Miután visszaértem az asztalhoz, csendesen és nyugalmasan méregettem. Nyalogatta a sebeit, próbált magához térni, jogos, egy ilyen kettős támadást követően. Hányszor voltam ebben a helyzetben én is, csak nem éppen ököllel kaptam a hasfalamra, mindinkább piszkavassal, vagy az alagsorban talált láncok egyikével. Szerencse, hogy a kibaszott Mandragórában jó értenek a csontok forrasztásához… különben darabokban hevernék. A piros kabátos rokon megadta a módját a képzésnek, nem csak pálca használatára oktatott, hanem fizikálisan is strapabíróvá akart tenni… jeles az összeállított anyagból… önmaga szerint jeles a megvalósításban is, bár ezt azért nem állítanám. A hollós összekaparva magát két lábra állt, majd egyensúlyát veszítve toporgott hátra, egészen az asztalig, amely megtartotta a súlyát. Az asztalon természetesen voltak mandragórák, így eszem ágában sem volt ledobni a fülesemet… a szavait követően beleszúrtam a pálcáját az egyik mellettem lévő gaz földjébe, majd rántottam jobbomon, hogy az alkari tartóból kicsússzon a sajátom… a másik mellé böktem. Mindkét kezem a fülesemre helyeztem, ami a nyakamban lógott… egyrészt elővigyázatosság, másrészt pihentetőbb így.
Mosoly.
Az ő részéről is, gúnyos, hogy talpon maradt, és meg tudta lépni… az én részemről is, mert megkapta, de még kér. Lassú léptekkel indultam meg felé, majd kettőnk között valahol félúton megálltam.
- Igaz! Nem válaszoltam!
Még mindig a füleseket markolva megemeltem a könyökeimet, mintegy jelezvén, hajrá.
- Hát szedd ki belőlem!
Soha nem zárkóztam el egy igazán baráti beszélgetéstől, most sem fogok. Mivel azonban ez a kis akciója nem volt éppen jellemző a diáksereg javára, kapott egy pontot nálam. Messze még a megdicsőülés, de sokaknak még ennyi sincs, amire építkezhetnének… ők azok, akik az ilyen áldás után már félúton járnának az üvegház és az igazgatói iroda között… természetesen úgy ríva, mint egy rossz kurva.
Vártam.
Figyeltem.

Naplózva

Errol Dreenman
Eltávozott karakter
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2011. 03. 19. - 12:41:38 »
+1

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

Mintha belülről verték volna gyomrát apró kis öklök. Szar érzés volt. Kurva szar. Eddig talán a csendben termelődő stresszhormonok nyomták el ezt az egészet. Nem tagadja (hanem inkább nem hozza szóba), hogy volt benne némi izgalom utoljára elhangzott szavai kimondása előtt, alatt, után. Teste nem vágyott még egy masszírozást, elméje pedig még tízet is elviselt volna válaszért cserébe. Egyelőre csöndben voltak. Nem harcoltak egymással, nem zúgtak hangosan gondolatai. Zajtalanul várta a választ, vagyis a megdicsőülést inkább, mivel nem nagyon merült fel benne a lehetőség, miszerint tévedett. De hát akkor miért nem veszi elő istenverte önbizalmát, és fordul  vissza munkájához magabiztos mosollyal? Sokat emlegetett ok, a helyzet extraordináltsága. Ami miatt már-már biztos volt benne, hogy teljesen véletlenül fognak még együtt menni büntetőmunkára. És valószínűleg ezzel az is eldőlt, hogy Pomfreyt is jobban megfogja ismerni a hátralévő másfél, két év alatt. Nem bánta nagyon, a gyengélkedőn legalább csend van, és azt a pár nap seggen maradást is kibírja... Nagy büfögés szaladt fel torkán, magával hozva néhány potyautast is, amik helyzetük nem tetszését a szájpadlás, nyelv, íny és miegyebek marásával fejezték ki. Két gyors, nagyobb köpés jobb oldalára. De ez nem éppen szüntette meg a kellemetlen érzést. Most mit csináljon? ~Vizet varázsolsz... nem, nem varázsolsz. Érezted már magad sokkal szarabbul, és azt is kibírtad...~ Belül néhány morgó énje szitkozódva vonult arrébb, míg a döntést hozó újabb nyálgyűjtés után köpködni kezdett. Tudta, hogy nem szabad visszanyelni, mert akkor nyelőcsöve fog panaszkodni...

Apró problémák. Azokat utálta legjobban. A nagyokat könnyű észrevenni, meglátni, kijavítani. És ebben a kijavításban van valami élvezet is általában. De a kicsik? Kövek, repedések amiben megbotlik mindenki. Vékony pókháló, amibe beleszaladnak és még lehetne sorolni ezeket a bosszúságokat. Mindenesetre valamennyire sikerült rendezni a sorait belülről. Szájából is egyre lassabban, ritkábban csöppent le vér. El is döntötte, hogy megpróbálkozik majd egy újabb mosollyal később. Biztos lesz még alkalom, ahol provokatívnak fog hatni. De egyelőre feszült csönd volt csak. Sean közelebb lépett. Ötletei, esetleges reakciói hímivarsejtként vártak valami fiktív rajtvonalnál, hogy amit megtörik ez az állapot a legéletképesebb, leggyorsabb eldöntse a történet folytatását...
- Hm... - egyszerre hőkölt vissza az összes jelölt, mivel kicsit megborította a dolgokat ez a két mondat. ~Közelebb jött... felszólít... nem, nem is! Egyenesen parancsol, hogy vájjam ki belőle azt a rohadt választ.~ Tudta, hogy fizikai úton megpróbálni fölösleges. Varázslattal meg még inkább, lévén pálcája túl messze volt ahhoz, hogy biztosan meg tudja szerezni. Meg az átkok amúgy sem az erősségei. Persze, ez sosem gátolta meg abban, hogy jó párbajozónak nevezze magát. Egy ügyes bűbáj, egy megfelelő transzfiguráció tökéletes fegyver tud lenni, ha esze van a használónak.
Ész... nem először marad egyetlen választásaként, de talán első alkalommal bizonytalan a folytatásban. Elronthatja, összetörheti akár egy mondattal is. Ez nem nyomja a vállát. Túl könnyelmű és lusta ahhoz, hogy  legalább ezt komolyan vegye, és amúgy is távol áll tőle az aggódás. Sok más dologgal együtt, az ezzel foglalkozó rész működését is minimalizálták. Kellett más, fontosabbnak a hely. És ezt igazán nem bánja.  Csak már rohadtul kéne valami megszólalás, mert még pár elsuhanó pillanat és kínossá, meddővé, égővé válik a hallgatás. És nehogy már egy mardekáros tartsa patt helyzetben beszéd terén őt!  Egy életre, talán kettőre is megutálná magát.
- Egy igenért szenvedjek meg? - na és most a vigyor. A varasodni kezdő seb kíméletlenül felszakadt, és egy kicsit intenzívebb folyam indult meg. Nem sokáig, és nem is volt olyan bő. Legalábbis így nem látszott annak, hogy hamar eltűnt Errol szájüregében - Nem vagy ahhoz elég érdekes... De azért ne keseredj el. - lesajnáló, flegma, bosszantó, arrogáns, beképzelt és még lehetne sorolni a hasonló jelentésű szavakat. Gesztusai túlzottan bosszantónak, és familiárisnak hatnak arcán ahhoz, hogy színjátéknak vélje az ember. Nem fordul el, de izmai határozottan meglazulnak, ezzel is olyasmit sugallva, hogy túl hülye vagy, ha azt hiszed nem tudom már, amit akartam, és belesétálok ilyen banális csapdákba. Pedig az igazság az, hogy eleget tett Blaine kívánságának. Megpróbálja kiszedni a választ... Talán nem a legegyenesebb úton, de ha egyszer az életben maradás is szóba került már...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2011. 03. 31. - 10:44:08 »
+1

.-= Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


Megviselte az ütés, de ezen nem lehet csodálkozni… akinek nincsenek emberfeletti képességei – márpedig senkinek sincsenek, még akkor sem, ha azt vallja, vannak -, az bizony émelyeg egy gyomorszájra mért ütést követően… és vérzik a térd arcra mért simogatásának hatására. Így helyes, az élet rendje. Régen éreztem már a vér ízét a nyelvemen, más vérének az esszenciáját. Akkor, egyszer, amikor megkóstoltam a győzelem érzése áradt szét a szájüregemben, a bosszúé és az önmagam igazának beteljesüléséé. Egy kósza pillantást mértem a két köpött, vérrel itatott nyáltócsára, ami mellette éktelenkedett. Akaratlan is elmosolyodtam, de csak a másodperc töredékére, mert eszembe jutottak a régi szép idők. Az egyik énem kívánta, hogy üssön vissza, hadd érezzem kicsit újra azt, valaki erővel mer szembeszállni… a másik énem viszont szomjazta, hogy a szavak csatája következzen. Mindkettő érdekes és unaloműző estével kecsegtetett, hiszen, egyiknek és másiknak is megvoltak a maga szépségei.

Szemlélődés.
Nyugalom.

A kihívó kijelentésemre első körben csak egy erőltetett hümmentés érkezett, ez arra engedett következtetni, nem feltétlenül erre a megoldásra számított a részemről. Érhetik az embert meglepetések, akkor jó valaki, ha nem kiszámíthatóak a lépései. Nem látszott rajta semmi különleges, az eltorzult arcon kívül, de valahogyan éreztem, hogy keresi a szavakat, újra fel kell építenie a romokba dőlt forgatókönyvet. Nem vigyorodtam el, tipikusan üres tekintettel meredtem azon irányba, ahol heverészett a földön. Ezt betudhatja annak a pontnak, amit szerzett azért, mert nem futott el… más esetében már száguldott volna a cipő csőre az orra irányába, hogy jó fél órára kussban, ájultan feküdjön a helyén… én pedig eljátszhassam a kedvenc dalomat. Hiszen a hallgatás maga a megtörtséget és legyőzöttséget szimbolizálja… azt, hogy az illető nem tud mit kezdeni a kialakult, számára váratlan helyzettel.
Szavak.
Csak sikerült annyira felszívnia magát, hogy valamit makogjon, ráadásul egész jól sikerült kis „rúgást” mért az irányomba szavaival. El is mosolyodott a kis geci, de felszakadt a sebe… nyalogathatja újra, mint valami rossz macska. Újabb két mondat érkezett, mintegy degradáló és tovább hergelő célzattal. Nem találtak célba, régóta már, hogy nem igazán tudnak meghatni az efféle próbálkozások.
Mosoly.
Fejrázás.


A padlózatra tekintettem, és miközben megráztam a fejem, színpadias mosoly hagyta el a számat… tetszett az, hogy vérzik… tetszett az, hogy próbálkozik… az, hogy nem adja fel, mégsem a felesleges hősködést választja, mindinkább a járhatóbb utat.
- Látom, ismered a mondást, a hősök halni születnek!
Ez egyrészt egy pofon a számára, amivel tudatom felé, nem több egy semminél. Másrészről viszont némi elismerés is, mert szorult belé némi intelligencia, amivel sikerült felmérnie jelenlegi helyzetét. Adott esetben más biztosan megpróbált volna egy újabb rohamot, aminek gyengélkedő és megcsonkolt testrész lett volna a folyománya… ő nem. Leguggoltam, könyökeimet pihentető jelleggel a térdemre szegtem, úgy folytattam.
- Tisztában vagyok vele, hogy egy senki vagyok…
Itt megemeltem az érdes balomat, majd rámutattam egy pillanatra az ujjammal.
- … akárcsak te!
Halovány és gúnyos mosoly húzódott a bal szegletbe, de ahogyan érkezett tűnt is el.
- Ezért pedig hálát adok.
Felegyenesedve tekintettem ki az üvegházból a sötétlő szabadba, a kandeláberek fényeit méregetve.
- Még valami!
A metsző kékek ismét a sapka szegélye alatt lévő elmébe fúrtak.
- Egy nem létező igenért valóban kár szenvedni!
Újfent megragadva a fülesemet fordítottam hátat és indultam meg az asztal irányába, ahol a két pálcát a mandragóra földbe dugva hagytam.
Naplózva

Errol Dreenman
Eltávozott karakter
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2011. 04. 10. - 19:22:26 »
+1

szobra emelkedik a körvonalazott filozófia. Lenne még tér kitölteni az űrt, egymásba csatolni alfát és omegát. Mohósága hajlik is rá, hogy töménytelenül ontsa a szavakat világképéről, életérzéséről. Először teljesen és maradékok nélkül adja át a lényeget. De ez nem az a történet. A helyszín és az idő is más. Talán a szereplők is. De akaratlanul tovább kell folytatni, mert a vita így kívánja. Oszlopoknak rugaszkodjon neki, és próbálja ledönteni a rozoga épületeket, hogy aztán saját köveiből építse újjá. - Megint hibás. Mindannyian valakik vagyunk. Te is, én is. És ezt rendkívül sajnáljuk, mert rájöttünk, hogy senkinek lenni jobb, kifizetődőbb. De ahhoz először mindenkinek kell lennünk. - elvont, ködös, megfoghatatlannak, már-már paradoxnak tetsző mondat. Tekintete mégsem riad vissza. Nem esik szét a blöffnek is felfogható mondatok után. Pókerarc? Magabiztosság sokkal inkább. Vakon bízik ebben a támaszban, éppen azért, mert egyszer már látta, kellően megszemlélte. Most se tekint rá, sokkal inkább rezzenéstelenül figyeli a mardekárost. Egy ütemnyivel hosszabb hatásszünet, idegesítő fáziskésés, szükséges némaság, jogos csönd. Annak hívja Sean aminek akarja. Errol nem nevezte el, meghagyta névtelenül, kategóriáktól mentesen, hadd ússzon el a felejtés folyamán ebben a tudatban a törpe pillanat. - Tudod te is... Ott lapul benned, megbújva a barázdákban... - apró mosolynak indul a szája, de a fájdalom visszarántja az izmokat. De már így is látni lehetett, hogy ez nem olyasmi, mint az előzőek. Ez sokkal másabb, valami őszintén örülő, zajtalan boldogság. Egyszerre festett félelmetes, és kellemetlenül otthonos érzést pofájára. - Ha megfogadsz egy jó tanácsot: Engedd szabadon. Merj elgondolkozni egy este.

Látszólagos fölény tetszik ki szavaiból. És mintha ezekre a kontrákra valóban ő került volna nyeregbe. De talán többet kellett volna nézni az utat, mint a lovat. Legalábbis, valami efféle közhely kezd beigazolódni a srác következő kijelentésével. Elfordul. Hátat fordít. Megtagad. Ilyesmi egyszavas mondatok miatt kezd lassan vérszemet kapni, és mivel nem látják mimikája enged a torzulásnak. Összeszorított száj, bikamód orron vett, és erőteljesen kifújt levegők, kidülledt, pislogás nélküli szemek. Gyorsan elöntötte a düh agyát és talán lépett is volna előre, hogy teljessé tegye a kantehénről szóló előbbi hasonlatot. Nincs vörös posztó, bosszúvágy annál inkább.
~NEM!~ Orkán erejű szélként söpri ki a káros fölösleget koponyájából a gondolat. Apró megnyugvás, lélegzetvétel két átok között a párbajban: elkapkodott, töredékes, céltudatos. Végében már megcsillan az elkészült gondolat:
- Színpadias vagy. - nem ezt akarta mondani. Nem erre készült rá. Az improvizáció, az ösztön mégis ezt súgta neki, és arca egyszerre élénkült fel, mint aki valami bonyolult összefüggés megoldására jött rá. - Eddig nem voltál ilyen. - tőmondatokban közölt információk. Némileg hangosabban, mint az átlag hangerő, hogy biztosan célba jussanak. Automatikusan közelít is apró, nagy erejű léptekkel. Keze mozgásba lendül, gesztikulál, kifejez vele. Meg amúgy sem tudná hová rakni, és ez néz ki a legkevésbé hülyének. - Megváltozott a viselkedésed, megváltozott a beszéded. Figyelmeztetsz, nyomot hagysz magad után. Miért? Mert szeretnéd, hogy rátaláljak a nyomra, mert van mire rátalálni. Mert létezik az az igen. Létezik csak... csak... - már egészen közel volt. Mindenféle ártó szándék nélkül csökkentette karnyira a távolságot. Résnyire szűkült szemében enyhe zavar, mégis magabiztosan (kérdőn) kényszerítette farkasszemezésre újfent évfolyamtársát, már ha az méltóztatott megfordulni (ha nem, az se különösebben zavarja meg monológjában) - Nem az az igen, amit én keresek... - bizonytalan volt, de hatalmas kedvvel kereste a reakció esetleges fogódzóit...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2011. 04. 28. - 09:14:59 »
+1

.-= Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


Az élcelődő elmélkedés gátat szabott annak, hogy idejekorán induljak az asztal irányába, egyszerűen egy láthatatlan erő késztetett arra, torpanjak meg, és menjek bele a szavak véres csatájába. Elrugaszkodott tételek, és érdekes világkép került felvázolásra, amivel tökéletesen nem értettem egyet. Ahhoz, hogy senki legyek, elegendő csak senkinek lennem… mert, ha egyszer már minden voltam, nem fogok tudni elvegyülni a szürke és végeláthatatlan tömegben. Hibás hipotézis a hollóhátas részéről. Mielőtt újfent megszólalhatott volna, megfordultam, és csak megtettem az első lépést úti célom felé, amely nem volt más, mint a ma estére kiszabott igavonásom helye, az asztal, a mandragorák.

Düh.
Harag.

Nem kellett kifinomult hallás ahhoz, hogy tudjam, elöntötte az agyát a gyűlölet és harag egyvelege. Mély lélegzetek, már-már fújtatóan hatottak, és ez jó… még egy ilyen nemtörődöm, mindenkitől elzárt emberből is kiváltottam azt, amit mindenkiből képes vagyok. Minthogy háttal voltam, és nem látta az arcom, megengedtem magamnak egy apró és gúnyos mosolyt, ami aztán a pillanat töredéke alatt el is tűnt a pofámról.
Lépések.
Nyugalom.
Csend.

Csend, amit aztán csak megtört az újabb szavaival, színpadiasnak nevezett, amivel korholni akart, és bizonygatni, nem vagyok más, mint a többiek. Részben igaza van, és részben nem. Bizonyos dolgokban valóban elütöttem az átlagtól, és erre büszke voltam minden tekintetben… mégis, szerettem belevegyülni a szürkeségbe, hogy kevésbé legyek látható. A kitűnés akkor játszott fontos szerepet, ha megvolt az ok, amiért tegyem. Tudtam, hogy felkelt, és jön mögöttem, mégsem zavartattam magam különösebben. Megfordulva mélyen a szemébe fúrtam a saját kékeimet, és hallgattam az okfejtését.
- Az élet egy színpad, mindenki szerepet játszik. Kevesen vannak csak olyan kiváltságosok, akik a szereplőket irányítják.
A másodperc töredékére halovány és gúnyos mosoly húzódott a pofámra, aztán lelohadt. Ő is megpróbált az utóbbi csoportba tartozni, legalábbis ezekben a percekben biztosan… a probléma annyi volt, hogy rossz embert választott a játékhoz.
- Túl bonyolultan látod az amúgy is bonyolult életet. Le kellene egyszerűsítened feketére és fehérre, hogy ne vessz el a rengeteg szál között.
Soha nem értettem az embereket, miért kell állandóan nehezíteni a saját életükön azzal, hogy az amúgy is bonyolult világot még bonyolultabbá szeretnék tenni. Ez valami beteg és perverz mánia lehet, amit soha nem fogok megérteni.
- Nehéz rátalálni egy nem létező igenre, ahogyan azt már mondtam. De itt a lehetőség, próbáld megvalósítani a lehetetlent.
Csendesen álldogáltam, szórványos kifejezéstelen arc, üres tekintet, kikapcsolt arcizmok. Érdekelt, mit akar kihozni a helyzetből, és ugyebár, jó fej vagyok, hát tartok ma egy kellemes kis gyermeknapot… annyira beleélte magát szegény pára a beszélgetésbe, hogy már csak egy fehér folt hiányzott a nadrágjáról.
Várakozás.
Érdeklődés.

Naplózva

Ealdred Wymer
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2011. 07. 13. - 13:05:24 »
+6


Gyógynövénytan óra
1-4 évfolyamok részére

1997. december 16. - Kedd - 11:00

Furcsának éreztem visszajönni a Roxfortba úgy, hogy néhány éve még úgy léptem ki a nagy tölgyfa ajtón, hogy "végre ez is le van tudva, és soha többé nem fogok visszatérni ide", na nem mintha éppenséggel túl sok bajom lett volna az iskolával.
De azért mégis rendkívül nagy csavarja az életnek, hogy éppen erre a helyre hozott vissza, amit álmomban sem mertem volna gondolni, de hát mindegy is, a lényeg az, hogy újra itt vagyok, azok között a falak között, ami -mint minden más diáknak, így nekem is- a második otthonom volt gyerekként.
Azért még látszik, hogy nemrég kerültem ki innen, még igencsak élénken élnek bennem azok az emlékek amik ehhez az iskolához kötődnek, s még úgy tűnik nagyjából kiismerem magam az egyes folyosókon, bár már nem mindegyik él bennem annyira tisztán mint egykoron, ezért is kicsivel korábban indultam el tanáriból az első órámat megtartani.
Nem mondom, hogy nem izgulok, de ugyanakkor kíváncsi is vagyok milyen lehet a "katedra" másik oldaláról szemlélni az eseményeket, bár az is igaz, hogy a fiatal korom miatt biztosan másabbak lesznek velem a diákok, lehetőleg nem negatív, hanem pozitív irányban. Bár, ki tudja milyenek lesznek velem a külsőm miatt, miután nem éppen pont egy tanár kinézetem van jelen pillanatban sem, akire felnéznének, de majd meglátjuk - fut át az utolsó gondolat is a fejemen, mikor az üvegházakhoz érek, és a hat közül éppen a hármas számú felé tartok.
Szerencsére még egy diák sincs itt, és ennek meglehetősen örülök, jobb, ha nyugodtan elő tudom készíteni a terepet, és fel tudok készülni az órára a fenn maradó néhány percben.
Kinyitva az üvegház ajtaját erős állott levegő szaga üti meg az orromat, így bármennyire is hideg van kint, úgy döntök, hogy nyitva hagyom az ajtót.
Hideg nincs benn, hála annak a kis napnak, ami néha napján kisüt egy kis időre, legalább arra jó mindig, hogy egy kicsit felmelegítse az üvegházakat.

Az órát már előre elterveztem: először is egy kevés elmélet, aztán gyakorlat következik majd, úgyhogy ennek méltóan néhány pálcaintéssel átrendezem a helyiséget, úgy, hogy legalább le tudjanak ülni a diákok, habár nincs pad, azért talán megoldják a jegyzetelést, aztán, ha nagyon nem megy, akkor majd kitalálok valamit.
Alig végzek az átrendezéssel mikor egy diákfejet látok benézni az üvegház ajtaján, biztos nagy a meglepetés, hogy ki ez az ember, de sebaj majd megtudják.
-Gyertek csak beljebb! -szólok az érkezettekhez- Akinek melege van, az az ajtó mellett található fogasra rakhatja a ruháját! -folytatom, és persze reménykedek benne, hogy nincs olyan tanuló, aki képes lenne mínusz fokokban kabát nélkül kimerészkedni a szabadba.
Éppen tizenegyet üt az iskola nagy toronyórája, ezért egy pálcaintéssel bezárom a helyiség ajtaját, miután úgy gondolom, aki eddig nem ért ide, az majd figyeli a hóban a lábnyomokat, és talán idetalál, ha nem, akkor így járt, néhány ponttal szegényebbé tette ezzel a házát.
-Nos, Ealdred Wymer-nek hívnak, én leszek a jövőben az új gyógynövénytan tanárotok -kezdem a mondandómat rögtön a legelején- én úgy gondolom, hogy a gyógynövénytan egy elég fontos tárgy, bármikor szükségetek lehet rá az életben -itt leginkább a magam példáját említeném, de ezzel inkább egyelőre nem untatom a társaságot- nem tudom kit érdekel, és kit nem -mondom, miközben elindulok a kettesével elrendezett, így három szekcióra osztott székek között- de reménykedem abban, hogy azért van köztetek legalább néhány, aki nem kényszerből jár be erre az órára, és az ő érdekükben mondom, hogy aki beszélget, vagy zavarja a másikat, azt keményen büntetem, mert engem nem érdekel az, ha valaki nem figyel és majd nem megy át az évvégi vizsgán, de ha miatta az, aki szeretne figyelni azért nem tud teljesíteni, mert nem tudott odafigyelni, azt nem hagyom annyiban!! -fejezem be a mondatot, mely után kíváncsi lennék hányan mondanák azt, hogy mennyire jófej vagyok, pedig én nem kérek sokat, de azt hiszem ezt fontos tisztázni, és majd utána jöhet a jófejség.
-Nos, ennyit kérek tőletek -folytatom most már kissé lágyabb hangnemben- ez azt hiszem, nem sok, remélem megértette mindenki! -fejezem be végül, mikor éppen visszaérek az előzőleg odavarázsolt táblához.
-Akkor hát kezdjük az órát! Vegyetek elő pennát, és pergament, egy rövid kis elméletet is veszünk, mielőtt belekezdenénk úgy igazán az órába.
-Miután ennyien össze vagytok vonva, több évfolyam is, így sajnos a felsőbb évesek kénytelenek lesznek újfent meghallgatni amit a kisebbek tanulnak.


(Az elsősök tananyagát nem írom le, miután egy ember sem képviseli őket)

-Ti, másodikosok, a Febrisis nevű növényt fogjátok megismerni. A Febrisis különlegessége, hogy a növény leveléből főzött kivonatot egy lázas betegnek beadva, néhány percen belül elillan a láza, nagyon hasznos növény, az orvoslásban sokat használják.
Más néven is ismerhetitek, így a Febrises, vagy a Febrisium néven is, melyek mind-mind ennek az egy növénynek az átkeresztelt változatai, melyek így aztán, mint a Febrisesből készült kivonat például egy erősebb gyógyhatást hoz létre, míg a másik, a Febrisiummal gyengébb eredményeket érhetünk el, így általában ezt a másodikat használják kisgyermekeknél.
A növény kifejlett állapotában a negyven centiméteres magasságot is elérheti, melynek teljes egészében halványzöld színe van
-mutatok a táblára, ahol egy szép nagy, teljesen kifejlett példány látható- levelei 2-3 cm hosszúak, és szív alakúak, tapintásuk puha, az éretteké viszont már inkább érdes - erről lehet megkülönböztetni a már leszedésre készeket, a fejlődésben lévőktől.
Különösebb gondoskodást nem igényel, de a levelei leszedésénél ügyelni kell arra, hogy nehogy megsértsük a növény szárát. Valamint fontos dolog még tudni róla, hogy leveleit csak akkor lehet leszedni, ha éppen nem süt a nap -például mint most- vagy csak akkor, ha zárt, sötét helyen vagyunk, ugyanis, minden egyes levél leszedésével egy kis seb keletkezik a növényen, melyet, ha erősebb fény ér, a növény a sérüléstől felfelé elszárad. Ezért is fontos figyelni arra, hogy nehogy megsértsük a növény többi részét.
A Febrisis téli álmot nem alszik, úgy mint egyes társaik, üvegházban eléldegél akár egy őszi locsolással is egészen tavaszig. Optimális hőmérséklete -20 és +20 fok között van, ennél melegebbet nem bír, vagy csak sűrű locsolással, természetesen -20 fok felett megfagy, és elpusztul.

Azt hiszem mindent elmondtam, amit tudni kell róla, úgyhogy most már jöhet a gyakorlat.
-Ha mindent leírtatok, akkor ti már kezdhetitek is a munkát, különösebb segédeszköz nem kell hozzájuk, a feladat természetesen az, hogy le kell válogatni a növények leveleit -mondom, miközben átsétálok a másodikosokkal az üvegház hátsó részébe, ahol már várja őket jó néhány, az előbb említett példány- remélem minden világos volt, a cél az, hogy minél többel végezzetek, és, hogy minél minőségibb munkát végezzetek az óra végéig, tehát a növények ne sérüljenek, és csak a már érett leveleket vegyétek le róluk, így -fejezem be végül a mondandómat, majd egy éppen érett levelet lepattintok egy közeli növényről, igaz, amik még nem jók, úgyse nagyon tudják leszedni, mivel azok nem pattannak le róla, viszont ebben az esetben meg, ha ráncigálják, akkor megsérül. Ezt nem mondtam, de azt hiszem enélkül is el lesznek.
-Jó munkát, a feladat nem bonyolult, ügyesen dolgozzatok, mert a munkátokat értékelem! -mondom, majd távozom köreikből, és visszatérek a megmaradt két évfolyam tanulóihoz.

Miután visszatértem hozzájuk, rögtön egy kérdést intézek feléjük:
-Ki tudja megmondani nekem -fordulok a harmadikosokhoz- hogy mire jó a Zingiber officinale, vagyis melyik bájital egy fontos alapanyaga? (A legelső helyes válaszadót tíz ponttal jutalmazom!)
Majd a kérdésem után tovább folytatom, még mindig a harmadikosok felé fordulva, miután a negyedikeseknek már minden bizonnyal kellett tanulniuk.
-Tehát, a Zingiber officinale egy különleges növény, nálunk kizárólag üvegházban marad meg, egyébként nem bírja az itteni klímát, és elpusztul.
A növény körülbelül 50 centiméter magas, hosszúkás levelekkel rendelkezik, melyek élénkzöld színűek, és ha tetszik neki a környezet amelyben tartjuk, akár még virágot is hozhat. De valójában a növény gyökerét használják, mivel a többi része mérgező. A gyökere ujjasan elágazó, 8-10 cm hosszú, 1,5-2 cm széles, belül sárgásszürke színű, aromás illatú, csípősen kesernyés ízű.
Felhasználása: főleg bájitalok elkészítésénél használják, bár nem egy ételben is megtalálható, sőt, miután ennek a növénynek egy hasonló fajtája a mugliknál is megtalálható, ott még a gyökeréből készült levet gyakran meg is isszák.
A Zingiber officinale túl sok törődést nem igényel, mindössze elég egy évben egyszer-kétszer foglalkozni vele, akkor amikor leválasztjuk tőlük a fiatalokat - ezt körülbelül ilyenkor, télen kell megtenni - és még akkor, amikor nyár közepe táján az idősek megérnek, ezt onnan lehet tudni, hogy ekkor a növény szára, és a levelei elszáradnak, ekkor természetesen ki kell szedni a földből a gumókat. További teendőnk nincs is vele, egy-egy növény kettő, három, illetve négy fiatalt nevel ki az év során.
Kedvelik a védett helyeket, a félárnyékot, a meleg időt, a nedvességet és természetesen a nedves talajt, így annyi dolgunk azért akad még vele, hogy öntöznünk kell
-fejezem be végül, mivel azt hiszem eleget mondtam róla.
-Másoljátok le a tábláról a növényt, majd, ha ezzel készen vagytok, akkor ti is hátramehettek, már ott fog várni jó néhány ilyen példány, fel fogjátok ismerni. Annyi a dolgotok, hogy el kell választanotok a szüleiktől a fiatal növényeket, ezek még mindössze néhány centiméteresek, és nagyon törékenyek, úgyhogy nagyon vigyázzatok velük, nehogy eltörjétek őket!
Védőkesztyűt használjatok, mert az elválasztást nem mindegyik példány szülője tolerálja, és könnyen lehet, hogy megharapnak, ezért muszáj használni kesztyűt, mivel a harapása mérgező! Egyébként az eltávolítás nem bonyolult, csak nagyon óvatos, és aprólékos munka
-mondom, miközben magamhoz intek egy példányt, hogy bemutathassam, mi lesz a feladatuk- tehát, itt megfogjátok -veszek fel egy kesztyűt, és fogom meg a kis növényt- minél lejjebb, annál jobb, annál biztosabb, hogy nem fog eltörni -beszélek tovább, majd óvatosan elkezdem kifelé húzni- érdemes egy kicsit kifárasztani őket: jobbra-balra döntögetni, és mindig egy kicsit húzni rajta felfelé. Ha jól csináljátok, akkor nemsokára -reccs, lehet hallani a földből- elengedi a szülője -mondom, majd kihúzom a földből a kis csemetét.
Ha ezzel megvagytok, akkor - az asztal szélén találtok majd cserepeket - abba raktok egy kis földet, melyet remélem tudjátok hol találjátok meg - ott van a sarokban egy nagy fehér zsákban - majd belerakjátok a növényeket, igen-igen, mindet egyesével külön cserépbe, majd erre még egy kis földet, aztán meglocsoljátok tápoldattal - ezt már előkészítettem, ott van egy fém locsolókannában az asztal mellett a földön, nehogy felrúgja valaki! -figyelmeztetem őket, majd a negyedikeseket veszem kezelésbe. Vagyis, még egy pillanat:
-Úgy dolgozzatok, hogy mindenki munkáját díjazom! Mindenki különítse el a másiktól a munkáját! És persze minél többet megcsináltok, annál jobb itt is!

A sors fintora, hogy pont már az első órámon ezzel a növénnyel kell foglalkoznom, mely megölte az öregapámat, reménykedtem benne, hogy ezzel nem kell majd foglalkoznom, de úgy tűnik muszáj lesz, főleg, ha már egyszer nekem nem tanították meg itt, legalább akkor majd én fogom...
-A következő növény, az Osteolysis nevű különlegesen védett növény, melyet hasonlóan a Febrisishez, az orvoslásban használnak, méghozzá bármennyire is furcsa, a növényből csepegő levet használják fel.
Ez a növény csak igen kis létszámban él, méghozzá csak és kizárólag itt Nagy-Britanniában. A növény teljes egészében világos-vörös színű, körülbelül húsz, huszonöt centiméteres magasságú, bár egyes példányaik a harminc-negyven centimétert is elérhetik, egyetlen egy virágot hoz minden éven, de az nem használható semmire. Mindössze csak 3-, de léteznek példányok, (de nem itt az iskolában), melyeknek 4-5 levele is van, melyek  tenyér nagyságúak, erősen erezettek, s, ha jobban megfigyeljük őket, láthatjuk a növény vérkeringését, melyből időről-időre a levél végén - mely, akár egy vastagabb tű, olyan hegyesen végződik - távozik a felesleg.
Nagyon veszélyes, ugyanakkor rendkívül hasznos ez a nedv, mint ahogy már az előbb mondtam az orvoslásban használják, méghozzá hólyagok eltávolítására, ugyanis pillanatok alatt néhány cseppje képes egy emberrel is végezni, mivel erős nedvszívó hatása van, ezért kizárólag hígított formában kapható, és használható. Van egy ellenszere is, az Abstersus, aminek a levelét hasznosítják, erről már korábban kellett, hogy tanuljatok, nem tudom, hogy vettétek-e már eddig? Ha nem, akkor majd legközelebb ezt is  megbeszéljük
-mondom a maradék emberhez fordulva, miután éppen végezek a növény táblára rajzolásával.
-Viszont ennek a növénynek a hátránya, - a másik két növénnyel ellentétben, melyekről eddig szó volt az órán - hogy rendkívül sok törődést igényel, így nem is csoda, hogy már csak néhány példánya maradt fenn, habár az is igaz, hogy az utóbbi években újra kezd elterjedni.
A törődés abban rejlik, hogy naponta locsolni kell őket, reggel, délben, és este, ha bármelyik kimarad az már végzetes lehet a számára. Nem szereti sem a hőséget, sem az erős fényt, ezért nem is ebben az üvegházban van tárolva, de most természetesen áthoztam őket ide, így nem kell átmenni sehová.
Nos, a feladat annyi, hogy... most egyszer gyertek velem
-mondom nekik, majd élükön átmasírozok hátra, ahol remélhetőleg a többi gyerek serénykedik.
-Tehát, először is vegyen fel mindenki védőkesztyűt -mutatok az asztal széle felé, majd én is felhúzom a sajátomat- majd, mindenki vegyen magához egy-egy sor fiolát, ezek ott vannak a polcon kis fa tartókban -mutatok egy kicsit oldalra, majd én is magamhoz veszek egy sort, melyben öt darab fiola van, majd kiemelek egyet közülük- vigyázzatok, nehogy eltörjétek őket!
-Mindenki válasszon magának egy növényt -ezek már szépen előkészítve ott vannak az asztal szélén sorban, hogy ne kelljen mozgatni őket- majd ha ezzel megvagytok, akkor óvatosan, úgy, hogy lehetőleg ne érjetek a leveléhez tartsátok alájuk a fiolát, ha tudjátok akkor az a legjobb, ha mindkét kezetekbe vesztek egy-egy fiolát, mert így kevesebb csöpög el, és megy kárba.
-Azt hiszem a feladat érthető, mind az összes öt fiolát gyűjtsétek tele, DE, fontos, hogy miután minden levélből más és más színű, és erejű nedv csepeg, ezért úgy kell összegyűjteni, hogy a piros színű nedvből a fiola körülbelül feléig legyen, a sárgából, és a zöldből pedig a maradék helyet kell kitölteni fele-fele arányban. Ha jól keveritek ki őket, akkor minden fiolában végül ezüstösen csillogó, sűrű bíbor színű folyadékot kell, hogy kapjatok!


-Jó munkát! -fejezem be végül- Mindenki úgy dolgozzon, hogy értékelem azt, ti negyedikesek, ügyeljetek a helyes keverésre, és vigyázzatok, nehogy közvetlenül érintkezzen valamilyen testrészetek is a növény nedvével!
Naplózva

Arthur Bellefleur
Eltávozott karakter
*****


a vásott.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2011. 07. 14. - 13:32:46 »
+2

gyógynövénytan
_________________________


- Hééééé, Dylan! – integetek barátomnak a folyosón. Elment nagydolgozni, és azt hitte leléphet előlem? Pont gyógynövénytan előtt, mikor állítólag új tanárt kaptunk? Mi van ha egy pszichopata? Nem engedhet egyedül oda, pláne, hogy neki is ugyanúgy órája lesz, mint nekem, körülbelül… ööö… tíz perc múlva!? És még a hatodikon vagyunk!
- Jövök mááár! – kiált vissza, majd még egyszer eltűnik a fal mögött, s a táskájával vállán szaladni kezd felém. Én közben vidáman kotorászok talárom zsebében, egy használható penna után kutatva.
- Gyógynövénytanunk lesz, úgyhogy jó lenne, ha haladnál. – mondom neki, immár normál hangerőn, kicsit nyögdécselve, mert menet közben félig lehajolok, hogy a talár kibővített zsebének aljára is leérjek. Az egyik hatodéves srác csinálta nekem… persze fizettem neki. Aztán jöttem csak rá, hogy az a flúgos bűbájtan tanár simán, és ingyen megtette volna, ráadásul ő még sokkalta szuperebb is, mint Rob, aki csak E volt évvégén. Talán egy egész szoba is elfért volna a zsebemben!
- Új tanár? – kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva ügyködésem. Egy különös könyvbe bújva lépkedett mellettem.
- Azt mondják… - a hír tegnap reggel reppent fel a nagyteremben. Állítólag valami régebbi diák, aki nemrég visszatért a Roxfortba, és a lányok szerint elég dögös. Hááát… én nem tudom, de ez a része nem is igazán érdekel.
- Aha. – dünnyögte könyve mögül.
- Mit olvasol? – kérdeztem, s ha már lentebb voltam, próbáltam alulról meglesni a borítóját, de nem jártam sikerrel, viszont találtam egy maréknyi földet, biztosan még a múltkori gyógynövénytanról hozhattam. Csak tudnám, akkor még mire kellett…
- Könyvet. – hangzott a borzasztó elmés válasz.
- Hűha. Nem mondod. Ez téééényleg érdekes.
- Jól van. – összecsukta, majd elrakta a könyvet. – Most már figyelek. – nézett rám kíváncsian.
- Gyógynövénytan?– suttogtam halkan, kérdő tekintettel. Tudtam, hogy eddig egy szavamat se nagyon fogta fel. Utáltam, amikor ilyen… amikor nem figyel rám. Hát ilyen a jó barátság!? Nem hogy örülne, hogy hoztam neki autogramot a Weasley ikrektől. Tudom, már több mint egy hónapja volt, de ezzel legalább meg tudom zsarolni.
   Dylan az órájára néztem, s én is kíváncsian ágaskodtam, közben pedig táskám szíját markoltam. Próbáltam meglesni a mutatókat, de nem találtam el a megfelelő szöget, így nem láttam. Rám nézett, szemei elkerekedtek, majd bólintott, s futni kezdtünk a folyosón.

   Hangosan lihegtem, mikor a hármas számú üvegházhoz értünk, s kezeim az üvegre tapadtak. Pár másodpercig, sőt, talán egy percig is támaszkodtam ott, mire barátom beért. Mindig is gyorsabban futottam nála, de ez most lényegtelen volt. Mikor láttam, hogy minden rendben, benyitottam, és egyből megpillantottam azt a bizonyos új tanárt. Kár, hogy nem értünk be előtte, csinálhattunk volna neki pár kis csapdát, elvégre az új tanerőket illően üdvözölni kell, de majd máskor. Ha csúnyán viselkedik.
- Jó napot! – köszöntünk egyszerre, leakasztottuk kabátunkat, és elfoglaltunk két széket. Táskámból kivettem egy pergament, majd valamelyik zsebében kerestem egy pennát is. Tintát majd kérek Dylantől, neki mindig van.
   Tekintetem egy darabig a férfin jártatom, majd összemosolygok barátommal. Állat! Tökre azokra a deszkás fiúkra emlékeztet, akik mindig próbálták nekünk megmondani, mit csináljunk. Kicsit még mocorgok a széken, miközben többen is érkeznek az órára. Ritka az ilyen összevont óra, de én egészen bírom. Legalább ismerkedhetünk egy kicsit… Átázott a cipőm. Ezért nem bírom én a telet. Meg azért, mert a hóban nem lehet deszkázni.
   Mikor megszólal, odafigyelek a férfira. Nevét hallván biztos vagyok benne, hogy nem fogom könnyen megjegyezni, csak úgy, mint a bűbájtan tanáréval is meggyűlik a bajom. Néha beszúrok egy-egy bólintást, de egyébként nem szólalok meg.
   Aztán jegyzetelni kell. Mindenki pennát ragad, s amit a professzor mond, azt írjuk. Vagyis én nem igazán, csak néhány szót firkantok fel barátomtól csórt tintával. Elég lassan írok, s ilyenkor csak szavakat szoktam felírni, később pedig majd elkérem Dylan jegyzeteit, melyek egytől egyig hiánytalanok. Nem azért nem írok, mert nem érdekel, mert a gyógynövénytan végül is nem rossz. Tök király az a sok harapós, meg hadonászó növény. Meglepő, de ez érdekel. Verheti a mellét, mert ilyet sem sokat gondolok.
   A táblára nézek, hogy megnézzem a Febri-bigyót, ami egy szívlevelű növény igazándiból. A z érett levelek színe sötétebb. Amikor végez a mondandójával, és hátra vezet minket, csendesen követem. Megállunk a nö9vények mellett, és érdeklődve figyelem, ahogyan leválaszt egy levelet. Csak meg ne sértsük, csak meg ne sértsük…
- Naaaa. – csapom össze tenyereim, mikor a tanár már hallótávolságon kívülre esett. Nem beszélek hangosan, nem akarom, hogy már az első órán büntetés legyen, pláne, hogy egészen szimpatikus a prof. – Dolgozzunk. – nézek végig a díszes, dísztelen társaságon, és angyali mosollyal arcomon lépek közelebb az asztal szélén lévő növényhez. Egy darabig csak nézegetem, majd két ujjal megvizsgálok egy levelet. Puha. Ööö…
- Ugye a puhák maradnak?- hajolok Dylan felé, aki mint mindig, természetesen most is velem dolgozik, ez nem kérdés. Igaz, arról nem volt szó, hogy csoportokban dolgozzunk, de nekünk ezt nem kell mondani. Egyedül nem csinálok semmit!
- Igen. Amelyik érdes, vagy kissé keményebb, azt kell leszedni, de vigyázz, mert könnyen megsértheted a növényt. – ad választ barátom, mire egy hatalmasat bólintok, és egy ránézésre érett levélhez nyúlok, ami valóban másabb tapintású, mint az előző. Megfogom és finoman lehúzom, az pedig leválik, s úgy tűnik, kész is vagyunk. Mármint ez csak egy, de na.

   A következő percekben Dylannel elkülönülve a többiektől, dolgozunk, és az óra végére összesen hét Febri-izét tisztítunk meg az érett levelektől, melyeket egy kis tányérba gyűjtöttünk össze, ami így most úgy néz ki, mintha Valentin napi üdvözlőlapokat tettünk volna bele.
   Dylan virágaira nézek, és látom, hogy azok szebbek, mint az enyémek. Hát igen, nem lehet mindenki zseni. Volt, hogy megpróbáltam egy-egy éretlenebb levelet leszakítani, de nem igazán engedte, így nem is nagyon próbálkoztam vele, mert féltem, hogy mi lesz, ha megsérül a növény.

   
Naplózva



Aubrey Chaisty
Eltávozott karakter
*****


Ace of Chalices

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2011. 07. 14. - 15:41:33 »
+1

Aszott Kóró Ismeret

Eseménytelenül induló keddi nap, már amennyire eseménytelennek titulálható az élet a Roxfortban. Minden esetre számomra semmi extra, legalábbis azon kívül, hogy megtartják az év első gyógynövénytan óráját.
Sosem érdekelt az a tantárgy, és ez már nem is fog többet változni. Városi gyerek vagyok, virágot is alig láttam, és valahogy mindig is irtóztam attól, hogy a különböző gumókhoz meg egyéb anyámkínjaihoz hozzáérjek. Bár talán az utáltatta meg velem a tantárgyat véglegesen, amikor elsős koromban belélegeztem valami pollent, ami miatt napokig a gyengélkedőben kellett feküdnöm. Szóval ja, unalmas és hozzám nem méltó. Pedig már reménykedtem benne, az évben nem tartanak meg egyetlen órát sem, az év végi vizsgán meg valahogy csak átverekszem magam. Tavaly is ezt tettem, meg azelőtt is. Most miért ne menne?
Teljes apátiába merülve piszkálom villámmal az omlettemet, most valahogy nem érzek éhséget. Általában jó étvágyam van, bár ez nem látszik meg rajtam, igaz, jobban belegondolva már tegnap sem voltam a legjobb passzban. Lehet, egy újabb betegség jelei, pedig alig három hete küldtek le a gyengélkedőbe. Utálom ezt az időt, utálok mindent! Semmi kedvem még azokkal a nyomorék kórókkal is foglalkozni. Túl jó vagyok, olcsón megfizethető virágárus váljék belőlem. Hasztalanul haszontalan, hasznavehetetlen használhatósága használhatatlan.
Idő tanórához idomulni látszik, kénytelen-kelletten kelek késlekedést kételve. Első dolgom a mardekáros csapat közé férkőzni, hisz nem szokásom a többi ház tagjával bárminemű kapcsolatot létrehozni, kivéve persze, amikor legutóbbi bűbájtanomon felborítottam az előttem ülő tintásüvegét. Megérdemelte, mert bénázott. Különben is, én csak a feladatot gyakoroltam, csak hogy óra végén zsebre vághassam a tanár elismerését. Hááát Igaz, háztársaim sem tekintem barátoknak, ám inkább társak, mint a többi.
- Te hallottad a hírt? – kérdezi tőlem a mellettem evő háztársam. Amúgy egészen kedvelem, amíg nem kezd el saját magáról beszélni, meg a múltkor is olyan szépen visszaszólt a csirkeszamaras háznak bájitaltan órán (Griffendél), hogy utána egy hétig csak puffogtak miatta. Én sosem keveredtem nyílt szópárbajokba, nem elég méltó hozzám. S mennyivel hatékonyabb tettlegességgel elérni, hogy benned tomboló, bosszúéhes démonod kielégítődve doromboljon, mint egy édes kiscica?
- Miféle hírt? – pillantok rá, miután kiürítem sütőtökleves poharam. Általában én vagyok az utolsó, aki megtudja a pletykákat, így nem lepődnék meg rajta, ha az iskolában mindenki tudná már azt, amit most velem tudatnak.
- Hát új tanárunk lesz. Állítólag nagyon dögös, az ötödéves Dianne azt mondta, hogy irtó helyes a pasas! – lelkendezik, mire én csak egy fintorra húzom a számat. Az évfolyamomból már mindenki barátot akar; sosem fogom megérteni őket. Éppen annyira, ahogyan ők sem fognak engem. Különben is, azt, hogy utálom és utálom és utálom és utálom a gyógynövénytant, nem az fogja megváltoztatni, hogy milyen helyes az új tanár. Egyébként is… jobb volt, amíg nem volt. Nem kellett kacsóimmal gennyes szárakhoz s levelekhez nyúlkálnom.
- Felőlem aztán… – fejezem ki véleményem a dologgal kapcsolatban. Érdektelenül indítom az utat az üvegházak felé ott hagyván a reggeli lakomát, legyen az felőlem bármily fontos, reggeli rutin. Úgyis csak valami balféket kaptunk a nyakunkra az új tanár képében.
Magasságom talán most az egyszer tényleg kifizetődő; hisz én leszek az utolsó, akit a tanár észrevesz. Már vannak bent néhányan, ám a házak hagyományaihoz hűen határozottan emelem fel fejem, s csak egy grimasszal üdvözlöm a többi negyedévest, nehogy azt higgyék, még egy maguk fajtával kezdek a végén. Azért kíváncsiságomnak teret adva mégis megnézem magamnak a tanárt, hogy aztán arrogáns pofavágással üdvözöljem. Szimplán nem tetszik a képe… Ennyire egyszerű.
- Üdvözletem, Tanár-úr. – köszönök szemeimmel az üvegház plafonját mustrálva, s próbálok minél inkább beolvadni a csoportomba. Nem vagyok egy feltűnő jelenség, talán nem okoz nagy gondot. Na meg amíg itt van az a negyedéves Megan (hacsak nem lóg el az óráról), úgyis csinálja helyettem a feszkót. Feltűnési viszketegségét szívesen kezelném viszketőporral, hátha végre levakarja magáról a kilónyi sminket. Undorító az a csaj, de komolyan.
Miután mindenki felakasztja a kabátját, a tanárunk bele is kezd a mondókájába, csak hogy hamarosan megállapíthassam, beszélőkéje bőven van. Egy fintorral adom a világ tudtára jelezvén, mégis mikor lesz nekem szükségem erre a tantárgyra a hasznos tudásra, azonban szótlan maradok, s előveszem a pennát és a pergament. Elég szokatlan nekem ez az összevont óra, igaz, nem először fordul elő. Meg aztán nekem teljesen mindegy, hogy tíz vagy ötven ember előtt nem figyelek a tananyagra.
Ugyan negyedévesként valóban tudnom kéne valós ismereteket szívemtől távol álló tantárgyról, ám a gyógynövényeket illetően az elméleti és a gyakorlati tudás is hiányzik belőlem. A vizsgákra ugyan bemagoltam ezt-azt, nagy részét a nyarak alatt szerencsére el is felejtem. Körülbelül úgy hallgatom végig a másodikosok tananyagát, mintha teljes újdonság lenne, bár néha mintha rémlene valami a Feburómicsodával meg a Zinger Irodával kapcsolatban. Ettől függetlenül a harmadévesek kérdésére nem tudok válaszolni, igaz, a bájitaltan eredményeim nem is olyan rosszak, bár jónak sem nevezhetőek.
Majd mi is megkapjuk a feladatunkat. Szép, még egy gyilkos kóró. Fantasztikus, remek, csodás! Katarzisélményben valamiért nem részesülök, csupán nyelek egy nagyot, mikor a tanár nagyon veszélyesnek titulálja a túlbecsült növényt. Persze az olyan felesleges adatokat, miszerint mekkorára nő a növény meg hány levele van, a másodperc töredéke alatt elfelejtem, s az óra elméleti felének hátralévő idejét inkább azzal töltöm, hogy a Zonkónál vásárolt színváltó tintával firkáljak szemgolyókat a pergamenre, elég absztrakt eredménnyel. Majd kinézem egy könyvből. Vagy megkérdezem a mellettem állót.
- Cöhh… – vágom táskámba a tintát és a pergament, s rémesen kedvtelenül masírozok a kijelölt hely felé. Talárom ujjait hátrahúzom, majd felveszem a kesztyűt, s elveszek én is egy fiolát, valahogy az utolsók között, s a tanártól eső legtávolabbi pontra igyekszem abba az illúzióba rántva magamat, onnan nem látja, mit alkotok.
Ugyan néha rálesek a mellettem lévőre kétségbeesésemben valamiféle segítséget várva, ám ezzel jár, ha hirtelen minden normális entitás inkább a függést választja. Persze, hogy én szívok! Tudtam én előre, hogy ez egy szörnyű nap lesz… Elég unalmas úgy tartogatni zöldes, erezett lapok alá az üvegcsét, hogy egyáltalán nem tudod, miért jó ez neked, ráadásul beszélgetni sem tudsz senkivel, mert mindenki hülye, csak én vagyok üveggömb.
Az első levélből teknősszínű folyadék csöpög alá, amivel pillanatok alatt megtöltöm az üvegcse tartalmát. A szomszédoméra rápillantva aprólékos, ügyes munkát látok meg, amint a pirosból enged egy keveset. Hoppá, ezt elrontottam. :/ Nem mintha zavarna az összecsapott munka. A saját növényemből ezután a pirosból engedek bőven betelítve a fiolát, a harmadik levéllel meg már nem is próbálkozok. Miért is próbálkoznék? Tele a fiola… Nincs hely! De nincs ám! Meglep?dött Egyharmad sárga, kétharmad piros… Szomszédom finoman összekeveri egy forgatással, úgyhogy én is megrázom vadul, mintha valami halálos bűnt követett volna el ellenem. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, meg még sokszor, s kész, vége! Nem kötelezhet arra, tovább vergődjek picsogva eme cseppet sem remek tanóra felett.
Naplózva


M. Summer Watson
Eltávozott karakter
*****

2.::Hollóhát::.PiciSunny

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2011. 07. 15. - 19:47:54 »
+2

Gyógynövénytan ::

Ahogy a folyosókon sétálok egyes egyedül, néha belefészkel hallójáratomba néhány diákcsevej, amiket alapvetően nem vennék komolyan, de hát sosem tudhatja, az ember lánya mikor mondanak igazat, és mikor nem. Éppen ezért eldöntöttem, hogy senkinek sem hiszek. A mai nap aktuális pletykája az ötödéves mardis tiniluvnyák körében az új gyógynövénytanár. Milyen jó képűű!! Aww de cuki. És ehhez hasonló hányingert keltő dolgokat mondanak az új tanárról. Szokványos, mindennapos jelenség, hogy egyedül bóklászom a folyosókon, mivel barátom az nem sok akad. De úgy vagyok vele, hogy inkább egy sem legyen, ha nem igazi barát. Bőven elég Nekem Fergie, és Tökfej Dylan. Anyámról már régen letettem. Igazából már rég nem érdekel, hogy mi van vele. Pedig azt mondtam Neki, hogy megbocsátottam, hogy Tudjukkit kell szolgálnia, a valóság távol áll ettől. Talán meg kéne értenem Őt. Talán az Ő szemszögéből is megkéne „vizsgálnom” a helyzetet. De képtelen vagyok Rá. De hogy mondhatok ilyet? A saját anyámról van szó. Támogatnom kéne Őt. Vajon Fergie mit tenne a helyemben, ha az Ő Anyukája is halálfaló lenne? Megbocsátana Neki? Bár csak újra találkoznék Vele. Megkérdezném Tőle mit tegyek. Ő megmutatná a helyes utat. Ugye meg? Ugye így van? Folyosót folyosó követ, majd kint találom magam a hófödte udvarokon. Bár hideg van szerencsére a meleg talárom és a sál megvéd ezektől a viszontagságoktól. Komótosan, csendesen ballagok a ropogó hóban a talpam alatt az üvegházakhoz, ahol a gyógynövény óráink szoktak lenni. Útközben még elő is veszem a jegyzeteimet a táskámból, és olvasgatni kezdem a pergamen lapokra írt gyöngybetűimet.

A mandragóra (Mandragora) a burgonyafélék (Solanaceae) családjába tartozó nemzetség. Szőrös levelű, fekete bogyótermésű, évelő.
Tulajdonságai
Gyökere alkaloidtartalmú; gyökere és levele is nyersen mérgező, idegrohamokat kiváltó hatású. A középkorban a termékenység jelképe volt, fájdalomcsillapítóként is alkalmazták. Bogyóit az arabok az „ördög almájának” nevezték.
Számos hiedelem és babona fűződik a mandragórához, többek között szelleműző hatást tulajdonítottak neki, szerencsehozó amulettként a kandallópárkányra helyezték. A mandragórából kinyert Mandragóra sziruppal meggyógyítható a dermesztőátokkal súlytott ember. Ugyanakkor veszélyes, hisz ha valaki meghallja a kifejlett Mandragóra sikolyát, szörnyet hallhat.  


-Ez volt az előző óra anyaga. Lehet, hogy visszakérdez Belőle. De egyébként is. Ismétlés a tudás anyja. Olvasom a sorokat kedélyes mosollyal az arcomon, miközben néha néha a lábam elé is nézek, hiszen, sosem lehet tudni alapon, eleshetek egy kisebb hóbuckában, ahogy ez hamarosan meg is történik. Hoppá! Hamarosan a hóban fetrengek, betemet a hó rideg páncélja. –Damnaigh –Hagyja el számat egy kisebb káromkodás az anyanyelvemen. Majd feltápászkodom, és mielőtt felszedném a többi cuccomat, lesöpröm magamról a hóréteget, ami szép rendben befedte elől a taláromat, mivel hasra estem, ezért csak elől lettem havas. Elnevetem magam, majd kisimítom a hidegtől kipirult arcomból a rakoncátlan sötétbarna tincseimet, felveszem a jegyzeteimet, amik egy apró bűbájt követően ismételten csont szárazak. Folytatom utam az üvegházak felé. Nem kenyerem a késés, így hát evidens, hogy időben érkezem. Látok egy két háztársat, évfolyamtársat, és ismeretlen egyedet. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen összevont óra van első évfolyamtól negyedikig, Griffendélestől Mardekárosig. A Griffendélesekkel még lazán lespannolok. A Mardekárosokat kerülöm, mint a bubó pestist. Rühellem őket. Hiszen köztudottan innen kerül ki a legtöbb halálfaló. Üreges szemekkel átnézek az aljanépen. Sötétkékjeimmel átpásztázom a kissé átalakított helyiséget, nyilván a tanár úr a könnyebb jegyzetelés érdekében alakította át az üvegházat. Kedélyesen az ajtó melletti fogasra tűzöm kissé nedves taláromat, majd felzárkózom a többiek mellé, menet közben megigazítom táskám szíját apró, vékony vállamon. A tanár úrat csak is jóindulattal végigmustrálva valami menő rock zenész jut eszembe, kissé talán marcona tekintete van. De attól még jó ember lehet. Egyik nem zárja ki a másikat. Miközben bemutatkozik az újdonsült tanerő elfoglalom helyemet az egyik pad nélküli asztalhoz, majd magam mellé ejtem a táskám, és figyelek. Ez az egyik nagy erősségem. Leginkább hallomásból értek meg dolgokat, de igazándiból vizuális alkat vagyok. Sokszor rajzolgatok, ha éppen olyan az óra. Ez pedig határozottan az az óra.  Növényeket lerajzolgathatok csak úgy. Egy kis szöveg a rajz köré, és kész is a profi jegyzet. Számomra. A tanárok talán elleneznék, de ha egyszer Nekem így könnyebb, nem érdekel, mit mondanak! Engem érdekel a gyógynövénytan, szívesen járok be órákra, de nem csak erre. Mindegyikre szívesen bemegyek. Szeretek tanulni. Számomra ez az egyetlen lehetőség egyelőre, hogy széleskörű ismereteket szerezzek. A bemutatkozó, bevezető beszédet követően végre jöhet az elmélet, a dolgok lényegi lényege. A táskámért nyúlok, majd pergament, tintát, és pennát veszek elő abból, és jegyzetelni kezdek. Szép gyöngybetűimmel formálok minden egyes szót. A másodikosok, vagy a mi évfolyamunk anyaga a Febrisis nevű növény. Miután leírtam az elméletet le is rajzolom a pergamen sarkába a táblán megjelenő példányt a szóban forgó növényből. Miután végeztünk az elmélettel a Tanár úrral az élen átsétálunk az üvegház hátsó részébe, ahol több példány is fellelhető a Febrisisből. Egy cseréphez fordulok, és elkezdem róla lepattintani az erre érett levelet. Munka közben nem dumálok, csak átszellemülten végzem a feladatom, azért éberen figyelve. A tanár úr kérdésére pedig erősen gondolkodóba esem. Mire jó, és mire használják a Zingiber Officinalet? Magasba lendül a kezem, majd ha szóhoz jutok, megválaszolom a kérdést. A múltkor olvastam erről valamit a könyvtárban.

-A Zingiber Officinale vagy közismertebb nevén gyömbér.  Az influenzavírusok elpusztításában is szerepet játszik, valamint erősíti az immunrendszert, és a lázat is mérsékli. A megfázást kísérő hörghurut és az influenzával járó izom- és mellkas-fájdalom enyhítésében is segít. Kísérletek azt is kimutatták, hogy a koleszterinszint és a magas vérnyomás csökkentésében és a szívinfarktust kiváltó belső vérrögképződés megelőzésében is segít, és hatásos növényi véralvadásgátló. Csökkenti az emésztési gondokat, az émelygést, kitűnő étvágyjavító. Étvágyserkentő főzetbe emiatt nagyon jó alapanyag. De egyed helyeken szerelmi bájitalokba is keverik.
-Fejezem be mondandóm, nagyot nyelek, hiszen kicsit félek a beégéstől. Remélem jó könyvben olvastam az információt. Egy nagy gyógynövény határozóban láttam. Madame Cvikker ajánlotta még. Szent Patrik mekkorát éghetek…
Naplózva

Rick Cartmen
Öröktag
***


Másodéves porfogó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2011. 07. 16. - 20:48:42 »
+1

¨¨ G a z t a n ¨¨


Szörnyűségesen telt az éjszaka. Igaz, fogalmam sincs róla úgy nagyjából hajnali öt órától, mi is történt velem… de addig kissé lekészültem, ráadásul most veszett módon izomlázam van. A szobatársaimmal versenyre keltünk, ki tud tovább ébren maradni, téve ezt a lehető leghülyébb pózban. Egyszer egy filmben láttam, hogy valami japcsi csóka kistányért rakott a térdeire, meg a kezébe, sőt, vizet is tett beléjük, úgy kellett egyensúlyoznia. Na, tálaknak híján voltunk, így fél lábon álldogálva, kezünket oldalra téve kellett kitartanunk. A tét nem kevesebb volt a győztes számára, mint a többiek zsebpénzének a fele. Háthhhh, az nem kevés, szóval idejekorán eldöntöttem, hogy biztosan én fogom megnyerni… susnyákok, esélyük sincsen.
Teltek az órák, de úgy rendesen. Patrick kiesett, egyszerűen nem bírta, eléggé csirkebelű szegény, evidens volt, hogy az ilyen erőpróbát nem neki találták ki, de benne akart lenni. Thomas, Backett és én maradtunk versenyben. Olyan hajnal három óra felé esett ki Backett, szó szerint… izomgörcsöt kapott, és eldőlt, mint egy kivágott fa. Reggel tudtam meg, hogy én nyertem, bár a földön heverve keltem, ahogyan Tom is. Pat mondta, hogy a cimbora közel három másodperccel korábban feküdt el, mint én. Aztán elaludt… mint én. Hát most tropa a kezem, a lábam, a nyakam, mindenem… de muszáj lesz erőt venni magamon, így a bárgyú bambulást követően szó szerint elmásztam a zuhanyzóba. Jót tett az a pár csepp hidegvíz, ami a meleg helyett folyt. Pálca, varázslat, vízorkán. Ez a vélahaj mag párszor visszaütött már, így csapzott lényem még csapzottabbá vált, ha lehet ilyet mondani.

Az öltözködés maga volt a kínszenvedés, csak az negyed órámba telt, mire magamra erőltettem az iskolai inget… újabb öt perc kellett a gatyához, meg a zoknikhoz. A cipőt már Pat kötötte meg, annyira ki voltam készülve. A talár magamra kapkodását követően bebiggyesztettem a táskámba a Gaztan feliratú pergamentekercsemet, valamint a kellő könyvet. Megemelve azt realizálnom kellett, hogy megterhelt izomzatomnak ez bizony rettenetesen sok lesz mára. Cink. Mindenesetre belevágtam még a tintát, meg a pennát, aztán felszenvedtem a hátamra. Úgy festhettem, mint valami idióta, púpos majom. Görnyedt test, görnyedt térdek, lógó kezek… tiszta előember fíling, már csak a kiemelkedő szemöldökcsont, meg a szőrzet hibázott rólam. Nyekeregve és nyögve haladtam végig a szobából klubhelyiségbe vezető folyosón. A szobatársam még makogott utánam valamit, amit egy intéssel letudtam, biztosan nem olyan fontos. A lépcsősor külön kihívás volt a számomra, ezért úgy döntöttem, hogy egy jól irányzott szusszanattal megrogyok, és félúttól gurulok lefelé. Az alsó fokot elérve megint bamba tekintettel mértem végig a rajtam vigyorgó háztársakat.
- Ezt így akartam…
Persze, minden álmom volt leborulni harmincfoknyi lépcsőt. Feltápászkodva, újfent előember pózban húztam a csíkot, hogy valahogyan odaérjek az egy óra múlva kezdődő tanórára.

-O-

Elhagyva a melengetően meleg folyosószakaszt döbbentem csak rá, hogy egy dolgot elfelejtettem, mégpedig kabátot húzni, és sapkát, meg kesztyűt. Egy szál fekete talárban tapogtam a hűvös, hóval fedett ösvényen. Rettenetesen remegtek az izmaim, mert fájtak… és most már azért is, mert majdhogynem hibernálódtam az útszakaszon. Nagyon lassan tudtam haladni, de az külön tetszett, hogy gőz jött ki a számból, mintha dohányoznék. Undorító szokás, de a látvány azért a toppon van rendesen. Elérve az üvegházhoz lenyomtam a kilincset… nem nyílt ki. Pihentetve a kezemet mély levegőt vettem, aztán újra próbálkoztam. Ismételten sikertelen kísérlet, mintha bezárták volna.
- Tutkó, hogy nem késtem el.
Újra mély levegőt véve nyomtam le a kilincset… majd remegő testem utolsó tartalékait is latba véve vállal előre dőlve löktem meg az ajtót. Persze, hogy most kinyílt… csak én meg bedőltem a terembe, mint valami fatuskó. Ráadásul későn engedtem el a kilincset, így kifordultam, és a hátamra érkeztem. A nyekkenő hangot követően kissé toltam a fejemen, hogy noha fejjel lefelé, de lássam, kik is vannak már jelen.
- Tiszteletem, meg persze sziasztok!
Előbbi a tanárnak, utóbbi a társaknak szólt. Elernyedve vártam pár pillanatot, majd ülőhelyzetbe kuporodtam… onnan meg feltápászkodtam, és becsuktam az ajtót, remélve, a tintásflaska nem tört el, vagy repedt meg. Lefagyva, remegő izmokkal témferegtem el az első székig, majd levágva a táskámat leheveredtem. Úgy festhettem, mint valami idegrongy idióta, ez van sajna.
- Csumi Arti, Dylan! Mogyoró Summer.
A többiek csak intést kaptak, két kóláért többre is képes vagyok, addig azonban nem.

Az óra kezdetét követően elnyaklottam oldalra, kivettem egy üres pergament, tintát, pennát, és jegyzetelni kezdtem. El kellett mormognom egy dermesztő bűbájt, hogy a papír ne hajlongjon, ahogyan vések rá, de sikerált. Legalább ez jól jött össze ma. A tanárunk Eldred, tök olyan a neve, mint valami gyűrűk ura szereplőnek, faint. Alkalomadtán majd megkérdezem tőle, ez a valós név, vagy nagy fan, és megváltoztatta. A hosszú monológ ott volt a szeren, bár rövidebb lére is foghatta volna.
Tananyag.
Az már érdekesebben hangzott, Febrízis, vagy miszösz növény lesz a téma. Felvéstem a papíros közepére, és rettenetesen aláhúztam. Alábiggyesztettem még egy dátumot is, hogy tisztában legyek vele, időrendben mi és hova tartozik. Szépen jegyzeteltem, ami jobbára a görcsös rángásomnak köszönhetően valamiféle barlangrajzokra hasonlított. Azért próbáltam olvashatóan, hogy meglegyen, de nem volt egyszerű. Az irományt ezután összehajtottam és a táskámba rejtettem. Felkelve a kellemesen kényelmes székből újfent púpos formációban húztam magam a tanár után a hátsó régiókba. Bólintva, hogy megértettem a feladatot toltam félre az egyik asztalon a növényeket, majd felhuppantam, és úgy láttam neki a fosztogatásnak. Először természetesen megpróbáltam letépni pár ép levelet, ami nem igazán sikeredett. Mivel nem akartam növénygyilkos lenni, így kettő-három után feladtam a próbálkozást, és azon leveleket kezdtem finoman leválasztani, amiket szabadott. Nem volt egyszerű, balommal megszorítottam a jobbom csuklóban, hogy ne rángjon annyira, a jobbal meg vadásztam a leveleket. Óra végére sikerült négy növénnyel végezni… igazi kínszenvedés volt… de megtettem, amit megkövetelt a Roxfort, az iskola újra büszke lehet rám, ahogyan a világ is, meg persze a családom. Nyertem egy halom lóvét, ráadásul az órára is beértem, és végigcsináltam. Lassan elérem a hős kategóriát… már nem kell sok.
Naplózva

May Myles
Eltávozott karakter
*****


# negyedik évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2011. 07. 20. - 12:20:40 »
+1

szép-szép, szép virágok

___________________________________________


Az este korán lefeküdtem, csakhogy ma korán fel tudjak kelni. Szeretek sokáig aludni, de a hétköznapokban nem tudom kiélvezni az alvás nyugalmait. Pedig annyira szépet álmodtam ma. Egy virágos réten voltam, ami tele volt gyönyörű fehér virágokkal, csak egy virág tűnt ki a többi közül, ugyanis az mályvaszínű volt. Szeretem a mályva színt, nagyon kellemes a hatása, megnyugtató. Az álmomban csak ültem a napsütéses réten, és a szép, különálló virágot nézegettem - gyönyörű volt.
Az álomnak nem volt különösebb jelentősége, szerintem csak a gyógynövénytanóra miatt álmodtam növényekkel. A tudatalattim gyakran csinálja ezt. Többek között az óra miatt feküdtem le korán, hogy teljes erőmmel majd a feladatra tudjak koncentrálni. A gyógynövénytannak sok oldala volt. Volt, ami nagyon érdekelt, például a kertészet része, a gyakorlat, de kizárólag a veszélytelen növények esetében. Sosem értettem, miért jó a diákokat gyilkos növények közelébe engedni. Gyilkosok közelébe...
Hamar felkeltem, ellentétben pár háztársammal, akik reggelente a túlélésért küzdöttek nap, mint nap. Gyorsan fogat mostam, magamra húztam iskola egyenruhámat, hajamat gondosan kifésültem. Felhúztam egy halványlila karkötőt a kezemre, mait még a múlt héten csináltam, és a tanszereimmel kibattyogtam a hálókörletből. Bőven volt még időm, így magányosan, egymagamban megreggeliztem, és elindultam az üvegházak felé.

Útközben látok egy-két rohanó diákot, akik fejvesztve siettek órájukra, amiről úgy látszik már elkéstek. Ellenőriztem az időt, és örömmel konstatáltam, hogy én még időben vagyok.
Némán battyogok be a félig telt üvegházba, és feltűnik, hogy a professzor már bent áll a katedránál.
- Jó napot, Professzor úr! - köszönök illedelmesen, és megállok a szokásos helyemen.
Nagy szemekkel nézek körbe. Elsősöktől kezdve az évfolyamomig mindenki itt van, és még a tanár is új. Mr Wymer korrektnek tűnik, ez szimpatikus. Majd elválik milyen tanár. Úgy érzem hosszadalmas elsz ez óra, mivel röpke ötvönen lehetünk körülbelül a teremben, és én csak negyedéves vagyok.
Ha nem dilizel be, akkor ötödéves is lehetnél, és érdekesebb növényekkel is foglalkozhatnál!
Ne mondd, hogy dilis vagyok...
De hát, ha egyszer az vagy! Az orvosok is megmondták.
Nem is...
De erős célzást tettek rá.
Hagyj békén!
Próbálok figyelni a tanár elméleti oktatására, bőszen jegyzetelek is, de sokszor megesik, hogy át kell húznom a szavaimat, mert rosszul írtam le őket - pedig jó vagyok helyesírásból! A hülye hangok nem hagynak békén, alig tudok figyelni, nagyon idegesítőek!
Lassacskán kezdenek halkulni, de csak akkor tűnnek el teljesen, amikor a professzor felszólít, hogy kövessük. Kedveszegetten battyogtam a tömeggel. Féltem a növénytől, mi van, ha rám borul a fiola, és ott helyben szörnyet halok. Mi lesz anyáékkal? Meghal a másik lányuk is! Én nem akarom ezt a feladatot csinálni...
De muszáj. Így gondosan áttanulmányozom jegyzeteimet, hogy nehogy valamit elrontsak, aminek végzetes következménye lehet. Tétlenül állok a gyilkos növény előtt, kezemben fiola, védőkesztyű, mi egymás. Óvatosan körülnézek, és látom, ahogy már mindenki nekileselkedett a feladatnak. Nagy levegőt veszek, és neki akarok kezdeni, de mintha hirtelen elszívták volna az agyamat, kiment minden instrukció a fejemből. Gyorsan átfutottam a jegyzeteimet újból, és óvatosan átsandítok a mellettem tevékenykedő Aubreyra, aki bosszankodva konstatálja, hogy valamit elrontott.
Az idő pereg, én pedig nem csinálok semmit. Nagy nehezen nekilátok, közel hajolok az egyik levélhez, és megfigyelem, hogy apró piros cseppek csillognak a levelén, ezért gyorsan kinyitom az egyik fiolát, és alátartom, így az lassan csepegni kezd bele. Közben a levél másik oldaláról is cseppen pár csepp, így ijedten, félkézzel sietősen alátartottam egy másikat. Tekintetemet a kiterített pergamenlapomra emelem, hogy ellenőrizzem mennyi kell bele. Azt írja, hogy félig kell megtölteni pirossal. Utána fele-fele arányban zöld és sárga nedvvel kell kitölteni a fiolát. Gondos, aprólékos, és elég fárasztóan hosszadalmas nehézségek árán sikerül megtöltenem mind az ötöt. Jól eltávolodok a veszélyes növénytől, és egy apró, vékony keverőpálcával elkeverem a folyadékokat, míg fel nem veszik a tanár által lefestett színt. Halvány mosollyal az arcomon nyugtázom, hogy sikerült mindegyiket tökéletesen elkeverni, bár az egyiknek talán egy árnyalattal világosabb színe lett, de lehet, hogy csak beképzelem.
Fellélegezve vártam, hogy a professzor ellenőrizze, és mehessek a dolgomra, miután elköszöntem.
Naplózva


Fergus O'Brian
Eltávozott karakter
*****


III. Little Boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2011. 07. 22. - 22:42:55 »
+3

Hát akkor gazoljunk!

 Az ódám csörgésére ébredek, de olyan nagy lendülettel ütöm le, hogy nem csak azt, de mindent a szekrényen leverek vele. Felülök és körbenézve látom, hogy Castor meg sem mozdul. Mák, mert azzal a lendülettel vissza is dőlök az ágyba és a fejemre húzom a takarót. Én nem vagyok az a egyből kipattanós típus. Majd a szobatárs felkelt, szeretek szundizni. Sunnyról álmodok, csak ketten vagyunk. De szép is a virágos réten futni a szeretett hölggyel! A kép azonban hamar elillal és arra eszmélek, hogy a szemem kipattan és kitudja meddig bóbiskoltam el. Felnézve látom, hogy a szoba csendes. Hamar levágóm a földre a takaróm és vele együtt magamat is az ágyból. Az órához nyúlok, de az nincs a helyén. Hát persze, most már beugrik, hogy levertem. Csak lenézek és látom, hogy nem lesz időm összepakolni a leesett cuccokat, mert azonnal el kell indulnunk, ha nem akarunk elkésni. Első teendőm riadót fújni a szobában. A francnak kellett nekünk hajnalig beszélgetni!
 Szinte szaladva ugrok rá szobatársam ágyára és gondolkodás nélkül elkezdem rázni.
- Paddy, kelj fel! Nem hallod? Elkésünk!- hatásos volt az ébresztő, mert a srác szemei egyből feléledtek és rögtön felkel - - Neked is be kéne szerezned egy ébresztőórát!Öltözzünk, ha futunk még beérthetünk.- zárom mondandómat és elkezdek öltözködni. Ilyenkor ez is ultra lassan megy és mindennek gondom akad. Az ingem alig bírom begombolni, a gatyámba nem találok bele, a taláromba meg kifordítva bújtam. Ilyenkor olyan bénának érzem magam!
 Miután mindkettőnk felvette a kötelezőt zöld volt a lámpa. Mindketten egy úgy festettünk, mint egy kisgyerek, hiszen ahogy magunkra kapkodtunk mindent, az bárhogy sikerült, de elegánsan semmiképp sem. Futás. Soha semmi sürgős dolgom nem volt nekem az életben, de a folytonos elalvás miatt én annyit futottam, mint senki más. Ráadásul az üvegházakhoz kellett spurizni, fél méteres hóban átmászva. Mikor megérkeztünk a hely már tele volt diákokkal, hiszen egytől a négyes évfolyamig mindenki itt volt. Jobb is, így feltűnés nélkül tudtunk bekúszni a terembe, igaz a tanár úr még csak a bevezető szónoklatnál tartott. Új tanár. Nem ért váratlanul, mert már minden hol ez volt a téma tegnap a suliban, sőt a lányok egyenesen hisztérikusak voltak, hogy vajon helyes-e. Ki érti őket.
- Ezt megúsztuk... - súgom oda Castornak, miközben elfoglaljuk helyünket. Ekkor látom meg szerelmemet, akinek sajnos csak egy édes mosolyt tudok adni itt és most. Majd, ha újra kettesben leszünk, akkor végre a karjaimba zárhatom megint. Álmodozásomból a tanerő hangja ébreszt fel, táskámba kotrok és a fegyelmező szöveg után pennát és pergament veszek elő. Most jön az izgalmasabb része. Legalább is azt hittem, hogy az, mert ez megint egy dögunalmas növény sajnos. Jó, jó megértem én, hogy nem lehet mindig veszélyes növényekkel jönni, de azért az első óráján igyekezhetett volna kicsit jobban a tanár úr.
 A szokásos gyöngy betűkkel firkantom le az elhangzottakat és jó nagy betűkkel, valamint felkiáltójellel ellátva írom fel magamnak, hogy a puha leveleket ne kezdjük el rángatni, csak ami érdesebb és könnyen lejön. Pipa. Miután odavezettek minket a Febrisis gazokhoz, Castor mellé állok és együtt kezdjük a munkát.
- Kezd te...- nem akarom egyik növényt sem azonnal tönkre tenni, ezért inkább ráhagyom barátomra az elefánt a porcelánboltban szerepét.

Az óra hamar eltelik, egyrészt mert dolgoztunk is rendesen, másrészt, mert Castorral végig beszélgettünk. Egyrészt ez elterelte a gondolataimat Sunnyról, másrészt meg így rövidebbnek tűnt az óra. Csak egy növényt sikerült félbetörnöm, amit hamar be is dobtam a többi közé, ha nem tudja a tanár úr, hogy én voltam, nem fog leszúrni. Sikerült hét növényt lefejtenünk. Nem is rossz, meg vagyok elégedve magunkkal.
Naplózva


Castor O'Riley
Eltávozott karakter
*****


II. ¤¤ Calefactor Filius ¤¤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2011. 07. 23. - 00:32:50 »
+2

Puha levél, érdes levél


 Förtelmes csörgésre ébredek, amit egy puffanás szakít meg. Fergus szerencsére korán elnémította a szörnyű masinát. Mozdulatlanul fekszem, reménykedve abban, hogy visszaalszik. Hihetetlen, de elhiszi, hogy van, aki erre a fülsértő zajra nem ébred fel. Elég aljas húzás tőlem, mivel igyekszem szobatársamat is visszahúzni az alvók közé, de ő nem hajlandó átadni magát az álomnak.
- Paddy, kelj fel! Nem hallod? Elkésünk!-harsogja kissé ingerülten, pedig már reménykedtem benne, hogy sikerül ezt az órát ellógni. Nem értem mi táplálja ezt a buzgóságát, hogy minden órára bejárjon. Talán egy lány lehet a dologban.
- Neked is be kéne szerezned egy ébresztőórát! Öltözzünk, ha futunk még beérhetünk.
-Nah, ezt már te sem gondolhatod komolyan- amint kimondtam már láttam is az ábrázatán a választ. Ő ezt halálosan komolyan veszi. Jó barátként illene nekem is valami fogékonyságot mutatni az óra meglátogatásában, tehát elkezdek öltözködni, azért nem sietem el.

 Szokás szerint úgy nézek ki, mint egy trehányul felöltöztetett madárijesztő, hajam is hasonlatos a szénaboglyához. Megnyugtat a látvány, hogy  Fergus sem néz ki különbül. Különösen nevetségesnek érzem, hogy az is így fogja látni, aki miatt hajnalok hajnalán keltünk. Tőlünk is szokatlan tempóban rohanunk az órára, még a térdig érő hó sem tud feltartóztatni. Hiába a nagy sietség, elkéstünk. A diákok nagy része már helyet foglalt, szerencsére a tanár úr még csak most kezd bele  székfoglaló beszédébe. Nem tudom a lányok miért ájultak el tőle, mindenesetre elég rendes figurának látszik, bár a tőle láthatóan stílusidegen fenyegetőzést mellőzhette volna.

-Ezt megúsztuk.
-Meg.- válaszolom sablonosan, ugyanis nem tudom, hogy arra gondol, nem késtünk sokat, vagy szimplán az új tanárral szemben táplált szimpátiáját szeretné tudomásomra juttatni. Huhh, már megint egy "vérmuskátli"  lesz a tananyag.
- Érdeset leszedni, simát nem rángatni!- nyugtázom padtársam felé az elhangzottakat, mivel igencsak elmerengett valamin.

 Odabaktatunk a növényekhez, kiválasztok egy kedvemre való növényt.
- Kezd te... - suttogja felém cimborám.
Még szép, hogy én kezdem.- hangzik válaszom, szeretek magam rájönni a dolgok nyitjára, szerencsére a bátorságom is meg van hozzá. Neki is kezdek a feladatomnak, amelyik levél le kíván jönni a növény száráról, annak segítek, a többit, pedig nem erőltetem.
- Nem volt túl bonyolult, végtére is a Hugrabugosokra is gondolni kell valakinek.- sziszeg elő fogaim közül, ahogy küszködöm nevetésemmel. Egyszerre örülök és sajnálom,  hogy más nem hallotta megjegyzésemet.
- Igazán elégedettek lehetünk, hét növényt is megkopasztottunk.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 23. - 07:41:27
Az oldal 0.184 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.