A pincébe vezető út

((Júlia))

Ez most egy poén volt? Észre sem veszi, átsiklik rajta a figyelme, vagy lehet, hogy a figyelmén siklik át, és mivel nem jelez a mutató semmi gyanúsat, el is ereszti a füle mellett. Hát igen, annak, aki jelenleg úgy kivan, mint Draco, annak a viccek sem olyan viccesek, mint más, egyszerű, gondtalan és ártatlan embernek.
Ennél aggasztóbb jelzéseket produkál a lány látszatőszintesége, amit Malfoy egy rettenetes pillanatig komolyan is vesz. Áhá! Mégis csak kibújt a szög a zsákból! Tekintete épp elsötétülne, és gyanakodva méregeti az előtte álló lányt, mikor átsuhan az agyán, hogy ez esetleg nem volt olyan komoly, mint ahogyan azt értelmezte.
Tényleg túl paranoiás.
Bár a legtöbbször igaza van.
A rosszindulatú gyanakvást azonban hamar felváltja valami apró, jóleső meghökkenés. Malfoy már olyan fáradt lenne, hogy az ilyen apró, emberi reakciókat sem tudja palástolni?
- Semmi bajom, érted? - válaszol végül kicsit morcosan és barátságtalanul. - Nem kell pár kihagyott órából ekkora ügyet csinálni. Az összes idióta tanárnak is ez a baja. Nem vagy az anyám, világos?
A kifakadást csend követi. Az a fajta csend, amikor rájön az ember, hogy kicsit túl sok érzelmet és/vagy keserűséget zúdított a másikra, de arra is rádöbben, hogy ezt már nem tudja visszacsinálni, bármilyen előnyös lenne.
- Haggyuk... - próbálja erőtlenül lezárni a témát, és durcásan félre néz, de sejti, ez nem lesz ilyen egyszerű.

Túl sokat mondott és ezzel biztosabbá tette, amit eddig csak feltételeztem. Draco Malfoy nem szokott csak úgy kifakadni, most mégis megtette. Nem szólaltam meg egyből, vártam, mond e még valamit, hisz ahogyan őt ismertem nem hagyja annyiban, hogy többet mutatott, mint akart.
Hagyjuk? Félrefordított tekintet? Érdekes. Ezek szerint valóban nincs a legjobb állapotban, a gond már csak az, hogy én sem.
- Tanárok… Mit érdekelnek? De most igazuk van.
Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni neki, amit mondani fogok, de nem érdekel. Fáradt voltam és nyűgös, ilyenkor nem érdekelt semmi, leginkább arra vágytam volna, hogy ágyba bújhassak és legyen mellettem valaki, akinek belebújhatok az ölelő karjaiba, de Draco nem ilyen volt és ez mostanában egyre inkább kezdett zavarni. Mégis csak nőből voltam és néha rám is fért egy kis kényeztetés, még ha nem is voltam az a fajta aki állandóan erre vágyott, most mégis annyira jó lett volna.
Néztem a velem szemben álló Dracot és láttam, hogy ő is sincs éppen a legjobb formájában, és teljesen feladtam, azt az apró gondolatot is, hogy Rómeótól kapok egy apró kis kedvességet. Tőle egyedül annyit kaphattam, hogy a testem kényezteti, hogy hamis szavakat susog a fülembe, de most nem erre volt szükségem. Nem. Öleléseket akartam, valódi öleléseket, amikbe belebújhatok, és már csak attól, hogy a karokba vagyok zárva megjelenik, egy jól eső mosoly az arcomon.
Kezdett néha sok lenni ez a kapcsolat, kezdtem néha úgy érezni, hogy a szerelem nem elég. Főleg mostanában, hogy lassan senki nem maradt mellettem a barátaim közül, most úgy kellett volna, akinél kisírhatom magam, aki megnyugtat. De Draco előtt ez csak gyengeség lett volna és eldobott volna, viszont ilyenkor, nyűgösen mindig gyengédségre vágytam.
Ezért nem érdekelt igazán, hogy mit is mondok, jelenleg történhetett bármi. Hát igen… nem a legjobb tulajdonság, ha az érzékenységet flegmaság váltja fel, de ilyen voltam és ráadásául mit is tehettem volna?
- Figyelj oda, mert lassan nem csak az fog feltűnni nekik, hogy romlanak a jegyeid és kevesebbet jársz órára. – folytattam.
Nem mondtam ki pontosan mire gondolok, ha sejtette, akkor sejtette, ha nem akkor nem, de jó tanácsnak szántam. Egy apró jó tanácsnak, hogy szedje össze magát, mert akkor hamarosan nem csak én leszek iskolában, aki tudja, kit szolgál. Igen, sejtettem, hogy ennek a két dolognak köze lehet egymáshoz, és pontosan emiatt nem firtattam ezt a témát.
- Nem a titkaid akarom, de látszik rajtad, hogy lassan felemésztenek, és már nem csak azok látják, akik ismernek.
Tények. Száraz tények. De jelenleg csak ennyire futotta. Fáradt voltam.

((Vikitria))

Nézi a kimerült, kormos üstök sikálásától bűzlő lányt maga előtt, és hirtelen gusztustalanul elkezdi sajnálni - magát. Bár csak annyi problémája lenne ebben a rohadt életben, hogy büntetőmunkára küldték! Bár az lenne a legnagyobb gondja, hogy szerelmes egy szemétládába, aki csak játszik vele, a pokolba is!
Az önsajnálatot nagyon gyorsan a düh váltja fel. Mit várnak tőle? Mégis mit? Mi a szentséges égért nyaggatja őt mindenki?! Mert mindig azt szekálják, aki a legmélyebben van a gödörben... Nem elég neki, hogy az a nyomorult Jegy olyankor is sajog és éget, mikor a Nagyúr nem gyűlésre hívja őket? Nem elég neki, hogy hetek óta képtelen aludni, ha nem azért, mert azon az átokverte szekrényen dolgozik vagy terveken agyal vagy urambocsá házi feladatot ír, akkor azért, mert rémálmok gyötrik? Tudja, nagyon jól tudja, hogy a Nagyúr ezzel a kínzással akarja emlékeztetni a feladatára. Igen, már tudja nagyon jól, hogy a feladat véghezvitele lehetetlen, hogy egyszerűen esélytelen, és hogy az eddigi próbálkozásai (a medál, a bor és az Ostara - és főleg az Ostara!) egyenesen szánalmasak voltak. De azt is tudja, hogy eddig nem volt elég jó. Hogy eddig nem próbálta eléggé, és hogy lehet ennél jobban is. Ebben biztos. Ha a 110% nem elég, akkor 200%-at kell teljesítenie.
Mert itt az életével játszik.
És ehhez hozzájön, hogy Dumbledore mindenről tud; hogy Piton folyamatosan nyaggatja azzal, hogy adja át neki a feladatot, hogy majd segít neki; hogy Potter állandóan a nyomában koslat, vagy ha ő nem, akkor a házimanók; hogy a kviddicscsapat, melynek vezetését presztízsből vállalta el, jelenleg utolsó a versenyben, és a csapattagok képtelenek megérteni, hogy Draco titkon szinte messiásként várja, hogy valaki kimondja: le kell őt váltani; hogy minden egyes tanóra kínos szenvedés, és nemcsak azért, mert már fogalma sincs, mikor és mennyire maradt le az anyaggal, és a tanárok azt képzelik, nincs is fontosabb az adatok ostoba magolásánál; hogy igazán jobb dolga is lenne, minthogy ostobábbnál unalmasabb büntetőmunkákon töltse az idejét; hogy Vikitria és Pansy és mindenki a vérét szívja, és elege van, egyszerűen ELEGE az egészből, és erre idejön ez a lány, felbukkan a semmiből, úgy tesz, mintha a világ összes terhét ő cipelné, és még ki is oktatja?!
NEM!
- Szállj le rólam Mirol, a rohadt életbe! - fakad ki végül. Az elmúlt pár hét minden elfojtott dühe, minden kudarca, minden keserűsége és kínja benne van ezekben a szavakban. Ijesztően magasodik a lány fölé, és tesz is felé egy fenyegető lépést.
- Egyáltalán semmi közöd a titkaimhoz, megértetted?! És ha bárkinek szólni mersz, én esküszöm... - A kezét felemeli, mintha ütni akarna, ám...

Dühkitörés.
Pedig régen olyan jól tudta kontrollálni ezeket.

((Rómeó... mert eljöhet az a pillanat is mikor a szerelem tán nem elég))


A legszívesebben már rég máshol lettem volna, mint ezen a kihalt folyosón, de én még mindig itt álltam Dracoval szemben, szutykosan és jó pár perce egyikünk sem mozdult, csak beszéltünk. Hozzánk képest elég meglepő fordulat volt, mi meg a beszéd… Az utóbbi időben már tényleg szinte csak odáig jutott a társalgásunk, hogy mikor és hol és kezdett hiányozni a régi szenvedély, a veszekedések meg minden. Kezdtünk egyhangúvá válni és ez unalmas volt, mert ha már gyengédséget nem kapok tőle, akkor legalább legyen valami izgalmas és a veszekedésink azok voltak, főleg mikor csak úgy szikrázott körülöttünk a levegő és végül egymás karjaiban kötöttünk ki. Játszottunk a másikkal folyamatosan, úgy mint macska az egérrel, de volt benne valami plusz, amit csak tőle kaphatok.
Most meg…
Én fáradt vagyok, ő meg… Neki meg ki tudja mi a baja? Mostanában egyre rosszabb és nem hinném, hogy sokáig bírni fogja a terhet, ami a vállát nyomja, mert hogy volt valami, azt mindenki sejtette már a környezetében. Még a Griffendélesek is elgondolkodtak azon, vajon mi van vele, mert olyan már nagyon régen nem volt, hogy a Mardekár lenne az utolsó a kviddics bajnokságon, pedig rettenetes kikaptak. 
Sejtettem mi lehet gond, de kerek perec nem tudtam volna megmondani. De honnan is tudtam volna, ha nem mond el semmit. Ha mindent magába fojt, mert azt hiszi az egész világ ellene van és ő az egyedül áldozat. Csak ha nagyon elhagyja magát, annak semmi jó vége nem lesz, ezért akartam neki segíteni. Szimpla jó tanácsot adtam neki, erre…
Ennyire dühösnek még nem láttam soha. Négy éven át keserítettük a másik életét, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyi indulat van benne. Egy pillanatra megijedtem, mert váratlan volt, mintha vulkán tört volna ki. Draco aki semmiféle érzelmét nem fejezi egyszer csak kirobbant.
Mirolnak nevezett… ráadásul meg is fenyegetett… Gratulálok neki.
Bennem is felment a pumpa. Miért? Mert elegem volt belőle, hogy képtelen felfogni a nyilvánvalót, hogy állandóan azt hiszi, mindenki rosszat akar neki. Hogy megfenyegetett és hogy ordított velem. Mert mára már csak ez hiányzott, az ő hisztije, mert ez az volt.
Nem mozdultam el mikor a keze a magasba lendült, tudtam hogy nem fog megütni. De ha mégis megtenné akkor az nagyon megbánná. Sokat tűrtem már tőle, ezt sose fogom.
- Üss csak meg! Nesze! – hergeltem – Üsd csak meg azt, aki jót akar neked, aki megtenne érted mindent.
Úgy néztem rá, mint egy utolsó féregre, mert jelen helyzetben tényleg így éreztem.
- Hát nem veszed észre, hogy csak jót akarok neked? Nem érdekelnek a titkaid, megmondtam! Azt csinálsz tőlem amit akarsz, és soha senki nem fogja megtudni tőlem, hogy kit szolgálsz! Most boldog vagy?
Ahogy a szavak elhagyták a szám, úgy ért bennem az indulat is.
- Képtelen vagy felfogni, hogy fontos vagy nekem?!  Hogy nem mindenki ellened játszik, hogy segíteni akarok? Hogy egy rohadt jó tanács volt csak, amit az előbb adtam, hogy nehogy bajod legyen? Féltelek az istenit! Ha lebuksz, meghalsz, és azt nem bírnám ki!
Inkább a fáradtság beszélt már belőlem mint a józan ész, mert különben ilyen szavak sose hagyták volna el a szám.
- De tudod mit! Unom. Azt akarod, szálljak le rólad? Hát jó. Legyen.
Néztem, hogy reagál, célba értek e a szavaim és hogy mit szól ahhoz, hogy elértem azt a pontot, hogy nem bírom tovább, hogy ha nem tesz végre valamit, akkor itt hagyom és befejeztem, nem leszek többi a Júliája.

((...))

Tényleg megfordul a fejében, hogy megüti. Tényleg. Olyan egyszerű lenne, mint agyonütni egy tündérmanót - olyan egyszerű lenne, mint mostanában soha semmi. Vére zakatol a fülében, alig hallja, amiket a fejéhez vágnak. Hergelik, ő pedig csak feljebb emeli a kezét.
Üsd meg. Üsd meg!
Tőlük zeng az egész folyosó.
Mi tartja vissza a kezét?
Mi fékezi meg dühét?
Itt áll előtte egy arcátlanul bátor fruska, aki pimaszul arra vetemedik, hogy törődjön vele.
...mindent...
Hogy nem hazugságokkal kábítja el, hogy nem tutujgatja, hogy nem akar az életére törni. Hogy őszinte hozzá. Mikor volt ő őszinte ehhez a lányhoz legutoljára? Volt egyáltalán valaha is?
Egyszer biztosan. De azt a percet ő maga is legszívesebben elfelejtené és letagadná.
...fontos vagy...
Eget rengető visszhangot vernek konok fejében az indulat szavai. Igaz. Igaz. Minden egyes szó igaz. Néha ezt csak tudja az ember. Néha, mikor a másikon látszik, hogy már képtelen lenne, és nem is akarna hazudni.
...nem bírnám ki.
Lejjebb ereszti kezét. Magas, sápadt homlokán egy röpke pillanatra mintha kisimulnának a harag ráncai, csak azért, hogy a lány újabb szavait hallva újra összegyűrődhessenek.
Legyen.
Ismét megfeszül az izom. Üt. Üt, és öklét átjárja a fájdalom. A bőr alá évődött angolnákként áramlik felfelé, mint ahogy a csont sajog, ha reped. A fal...
Nem, újragerjesztett dühe ettől nem csillapodott, sőt. Eltelik pár másodperc, egy pár szívdobbanásnyi idő, míg egymásra bámulnak. Meglepetten, haraggal, bűnnel. És rájön, hogy ostobaságot csinált. A fájdalom, az nem zavarja, az már régi jó ismerőse. És nem is az a baj, hogy Vikitria látta, milyen, amikor dührohama van - ezt soha senki nem látta még. Ő mindig a hűvös és bár idegesítő, mégis megfontolt Draco Malfoy... Egy aranyvérű pedig nem dühöng. Csak...
Közelről mered a lány szemeibe - önzőn, féltékenyen, dühösen. Soha nem nézett még így. Megtört, elkeseredett, könyörgő. Fájdalmas, bocsánatkérő. Őszinte.
Peregnek a pillanatok.
Mi a fene ez? Elfáradt. Nem akar veszekedni. Soha nem is akart, de a dolgok csak úgy megtörténnek...
A lány zöld íriszei sokáig fogva tartják a tekintetét. Aztán tenyere görcsösen a hideg kőfalra simul. Közelebb hajol, és az üstök bűzét felváltja a lány hajának ismerős, meleg illata. Hacsak nem siklanak ki karja alól, baljának remegő ujjai a lány vállához érnek. Mocskos bal keze... Tenyerébe zárja a vállat és a nyakat, majd óvatosan és esetlenül simítanak végig a karon.
Minden kisiklik a kezei közül.
Igaz lenne, hogy soha nem kér bocsánatot?
Szavakkal talán nem. Mégis, ahogy most közelebb és közelebb hajol, és alig mer hozzáérni a lányhoz, olyan, mint egy kimondatlan "sajnálom".
Sajnálom, sajnálom, szeretlek, sajnálom.

Láttam, ahogy küzd, ahogy önmagával küzd, és ahogy lassan, de célba értek a szavaim. Tudta, hogy igazat beszélek ebben biztos voltam, és talán végre rájött, hogy bennem valóban megbízhat, mert nekem nem csak egy embert jelent a sok közül, hanem magát az életet is.
Az volt a gond, hogy túlságosan szerettem, vakon és nem tudtam ellene mit tenni. Voltak olyan pillanatok, mikor úgy gondoltam, fogom magam és véget vetek mindennek, mert hiába a szerelem, nekem ez így nem megy és inkább kitépek a szívemből egy darabot, és szenvedek egyedül, de nem miatta. Ez az előbbi egy ilyen pillanat volt, mikor teljes szívemből komolyan gondoltam, hogy ott hagyom, és véget vetek mindennek, mert ennek így semmi értelme.
Beletörődtem, hogy csak második lehetek, hogy soha senki nem szerezhet rólunk tudomást, persze pletykák keringtek, de mindketten tagadtunk, hisz Draco Malfoy és Vikitria Mirol ellenségek, gyűlölik egymást, csak hogy gyűlölet és szerelem között csak egy hajszálnyi a különbség és mi átléptük. Tudtam, hogy szeret, ez nem volt soha kétséges a számomra, de azt is tudtam, hogy soha nem fogja még magának sem bevallani, hogy érez irántam valamit. Elsőben is hiába voltunk jóban, akkor is mindig bizonygatni akarta, hogy neki semmit nem számítok, csak egy vagyok a sok közül és most, már érettebben, most is ugyanúgy tudott viselkedni, ha érzelmekről volt szó és ezen sajnos nem tudtam változtatni. Néha megmondhattam a véleményen, elküldhettem a fenébe, de már attól is boldog lehettem, ha meghallja a szavaimat.
Mikor kimondtam hogy, legyen vége, láttam rajta, hogy mélyen érinti a dolog, hogy talán most először érzi úgy, hogy valóban egy pillanat is elég lenne nekem, ahhoz hogy ott hagyjam, ha úgy érzem, nem bírom. Mert igen, képes lennék rá.
A keze újra lendült, de most ahelyett, hogy engem fenyegetett volna belevágódott a falba. A fal porzott, ahogy az ököl belecsapódott és szinte már hallani véltem, ahogy a csontok törnek. Tudtam, hogy ezzel vezette le a feszültséget, de azért nem volt megszokott látvány, tőle meg egyáltalán nem. Nem illett hozzá, ez a dühkitörés ez az érzelemnyilvánítás, ez… Ez is ő volt?
Pár pillanatig csak álltunk és néztünk a másik szemébe, nem mozdultunk, sem ő sem én. Vártunk. Vártunk, míg képesek leszünk józanul gondolkodni és tenni valamit. A tekintetemből kiolvashatta a fájdalmat, ha akartak, a fájdalmat, amit az elvesztése jelente, hogy fáj már az is, hogy így látom őt, hogy valóban aggódom érte, hogy valóban féltem.  De ugyanakkor talán először ő is bebocsátást engedett az érzelmeibe. Dühös volt, féltékeny, elkeseredett és könyörgő, de mindenekelőtt őszinte.
Szerettem…
De még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez elég lesz e?
Közelebb hajolt, de én nem mozdultam, csak továbbra is néztem a két szürke szempárba, majd hirtelen a vállamon éreztem hideg kezének az érintéstét, még így ruhán keresztül is fagyos volt, de nem zavart, soha nem zavart, mert jóleső borzongással töltött el.
Lehunytam a szemem.
Esetlenül simított végig karomon, de hiába az esetlenkedés, így még sose éreztem magam az érintésétől. Jóval több volt ebben, egy puszta sajnálómnál, ebben egyszerre volt benne a szerelem és kérés, hogy maradjak vele, maradjak vele, mert fontos vagyok neki.
Amint ujjai lassan leértek a karom végére és már nem a ruha anyagát, hanem a bőröm érinthették, finom, puhán a kezembe zártam balját, majd belesimultam a mellkasába. Nem szóltam, csak szép lassan hozzá bújtam, hogy érezze itt vagyok és ha nem akarja nem megyek sehova, soha.

((Júlia))

Sajog a karja. A fájdalom lüktet és éget, a szív minden egyes dobbanásával érkezik a vér tagjaiba. A vérrel utazik a fájdalom. Jobbját maga mellett lógatva ökölbe szorítja kézfejét. Csak fájjon. Hagy fájjon.
Legalább tisztul vele a tudata.
A lány ruhájának gyűrődésein simítanak végig gyenge, tétova ujjbegyei. Keze úgy siklik lefelé, mintha zuhanna. Nincsen egy kapaszkodó sem. Az idő, Viki türelme és a bizalom is száraz homokként pereg ki ujjai közül.
Nem is tudja, mit remélt. És fogalma sincs, mit vár, vagy mit akar. Talán miután önzőn, kérdés nélkül magába szívta a lány illatát, hátrébb lép, és szó nélkül hagyja ott a folyosón - elvégre ki is ő, hogy szóval illesse?
Fáradt. Olyan nagyon fáradt.
És keze épp aláhullna a mélybe, mert nincsen semmi, amiben megkapaszkodhatna, mikor...
Meleg kéz kulcsolódik az övébe. És Viki szótlanul hozzábújik.
Megfogják.
Bíznak benne.
Fogalma sincs, miért keríti hatalmába ez a képzet. Nem a szavak... Sosem a szavak bírnak jelentőséggel, hanem a tettek. A mozdulatok. Az ilyen apró kis moccanások, melyek hiába kicsik, mégis rengeteg mindent árulnak el, annyi mindent mondanak. Ő pedig, az örök cinikus most elhiszi. Ezt a két szót.
Bízom benned.
Nem tudja, tényleg megrepedt-e a csontja, vagy csak túl erős a fájdalom: sérült jobbjával most ezzel nem törődve karolja át a lányt, és magához szorítja, és lehunyja a szemeit. Ő, aki a paranoiája miatt még csók közben is nyitva tartja, most lehunyja a szemeit.
Némán állnak, sokáig, egymást úgy ölelve, mintha ez valamiféle búcsú lenne.
Veszekszenek, aztán kibékülnek. Kitöltik egymáson a feszültségüket. Ő csak nem tudja, hogyan is működhetne ez másképp. Ő az érzéseit csak használni tudja (a dühöt, a fájdalmat), megélni sosem.
Most azonban mégse történik más, csak két szerencsétlen fiatal áll egy sötét, dohos pincefolyosón, és úgy tartják egymást, mintha ebből az esetlen, szánalmas ölelésből táplálkoznának: mintha innen nyernének energiát ahhoz, hogy aztán elváljanak, és mindketten tovább folytassák, amit kell. Ki-ki a saját dolgát. Mindketten a saját harcaikat vívják.
Egymásból csak erőt merítenek.


((vége))

Megállok. Úgy érzem nem bírok tovább menni. Mindenegyes léptem éles fájdalommal jár, vagy csak beképzelem? Hiszen testem nem fedi kék-zöld foltok sokasága. Az egyik aprócska kis beugró az, ahol megállok. Egy lovagi páncél mellett, mely ormótlan alakjával fölém magasodik. Idegesen nézek körbe, miközben ajkam harapdálom vészes sebességgel, talán már csak percek kérdése, s a rubint színű vércseppek első képviselői megjelennek. Méregetni kezdem a mellettem álló páncélt, melyen vastagon áll a pókháló, s a porréteg. Nem szólok semmit. Idegen vagyok itt, nem ide való, senki sem ismer és… és… Csak átnéznek rajtam, mint egy tükrön.
”Mert egy jelentéktelen senki vagy, talán azért. Ez nem fordult még meg a fejedben?” Yvaine hangja lustán kúszik tudatomba, s szinte érzem, miként terpeszkedik el a puha, kényelmes sötétségben a tudatom legmélyén.
- Ne mondj ilyet… - Nyöszörgöm félhangosan, miközben a lecsúszott szoknyám kissé felhúzom, s csontos ujjaimmal ellenőrzöm, vajon a cipzár fel van e rendesen húzva.

A legkisebb méretű egyenruha, melyben még így is elveszek. A szoknya minden egyes lépésnél lejjebb csúszik, s úgy kell rángatnom, hogy még se egy szem fehérneműben rohangáljak. Nincs vállam, mi megtartsa a talár súlyos anyagát, az ujja pedig ezáltal túl hosszú, csak épp az ujjbegyeim kandikálnak ki. Nekem teljesen más a testfelépítésem hiszen Yvaine teljesen más… Ám egyszer csak gondolt egyet, s előrángatva engem tűnt el a semmibe illetve nem a semmibe, hiszen még mindig itt van, hallom… érzem. De… Ez a test az enyém.
Csak az enyém.
S nem veheti el tőlem, nem… Nem fog visszatérni, mert nem engedem.
”Ugyan, ne áltasd magad, inkább élvezd ki azt a pár szabad órát, mely megadatott neked… hála nekem, s kegyességemnek. „

- Erős leszek, nem… nem bánthatsz. Nem teheted ezt velem, mert nem fogom hagyni! – Tudom, hogy amiket mond, nem üres fenyegetés, de most még is úgy érzem, annak ellenére, hogy apró szívem hihetetlen gyorsasággal verdes a vékony bőr, s a bordák menedékében. Szúr… fáj, hogyan veszem a levegőt. Odaemelve a kezem nyomkodom meg kissé, de ez semmit sem javít, csak a csontokat érzem. Hátam a hideg kőfalnak vetem, miközben kissé sípolva veszem a levegőt. Jól vagyok, jól vagyok… Ez csak annak a mellékhatása, hogy oly régen voltam már a felszín fölött, s minden más, szokatlan. Ezért is menekültem le ide. Itt minden olyan… otthonos. Érzem, hogy a tarkóm mintha bizseregne. Felkapom a fejem, majd körbe nézek. Nem látok senkit, pedig érzem… érzem, hogy van itt valaki. Valaki egészen más. Zavar, rosszul vagyok a gondolatától is. Menekülni, menekülni kell…

”Hiába menekülsz kedvesem, te sosem leszel egyedül, hiszen én mindenhol ott vagyok…”

Nem először, és vélhetőleg nem is utoljára fordul elő, hogy a nyomában jár. A saját árnyéka sem követhetné hűségesebben, mint ahogy a falnak vetett háttal várakozó fiú teszi.. mióta is? Talán három vagy négy napja..? Igen, körülbelül annyi ideje. Yvaine még akkor keltette fel a figyelmét, mikor a DS-t leleplező rajtaütéssel kapcsolatos tervekről akart informálódni az idősebb Malfoytól - volt valami a lányban, ami igen-igen felcsigázta Gabriel érdeklődését és aztán hosszú éjszakákon át nem hagyta nyugodni. Természetesen azóta tisztában van A Tervvel, csakhogy.. feltűnt neki egy újabb aprócska furcsaság, ami azóta böki a csőrét, mióta megorrontotta, hogy valami nem egészen százas annál a csajnál. Ez pedig nem más, mint a tény, hogy időnként magában motyog. Akárcsak ez a szöszke, itt.

Gabriel nem épp lassú észjárású kölyök, de bizony még mindig kemény fejtöréseket okoz neki Yvaine. Az egész lénye olyan bizarr, és bármennyire is szeretné biztosra mondani, hogy ez a szánalmasan lesoványodott csaj bizony egy és ugyanaz az egészségesebb külsejű mardekárossal (már csak a megdöbbentő véletlenek és különös egybeesések folytán is kénytelen így gondolni), mégsem tenné rá a fejét. Úgy érzi, valamiről rútul lemaradt, s most itt az ideje bepótolni az elvesztegetett napokat és kicsit körülszaglászni a zakkant liba háza táján - akit mellesleg azóta követ, hogy kilépett a klubhelyiség ajtaján.
A látszólag kihalt folyosószakaszon az égvilágon senki nem tartózkodik most rajtuk kívül, a vézna tünemény mégis nyüszögni kezd - mintha beszélne valakihez. Gabe természetesen biztos távolból figyeli, egész konkrétan a következő lovagi páncél dicső takarásába húzódva. Érdekess.. ki a franchoz beszélhet? Első ötlet gyanánt akaratlanul is Hóborc undok képe jelenik meg előtte, de ezt a lehetőséget villámgyorsan ki is rázza a fejéből. A kopogószellem sokkal harsányabban szapulná szerencsétlen lányt, nem finomkodna és susmorogna úgy, ahogy a kígyók teszik. Tehát.. talán jól gondolta és ezek.. Áh, fene egye meg ezt a nyomorult bizonytalanságot! Viszket a homloka, annyira kíváncsi, s már épp elhatározná magát, hogy felfedve kilétét előlép a meglehetősen kopott, kissé rozsdafoltos páncél takarásából, mikor újabb hangok ütik meg a fülét. Ezúttal határozottabbak ééés.. ejnye-bejnye.
Kiszagolták a jelenlétét.

- Lám-lám-lám, egy ismeretlen évfolyamtárs.
Kezdi kellemes, szinte dallamosan zengő hangon, ahogy ráérősen koppanó léptei felzavarják a mardekáros szőkeség zaklatott szuszogásától eltekintve néma folyosó nyugalmát. Gabriel arcán megnyerő, barátságos kis mosoly tanyázik, kezei szórakozottan zsebrevágva, a pálcája jól láthatóan öve mögé döfve simul az előírtnak megfelelően sötét nadrág és fehér ing anyagához. Nyakkendője lazán megoldva - egyszóval semmi különös nincs rajta.
- Nem kell fosni, kicsi lány, nem foglak bántani; csak tudod.. elvesztettem a mágiatörténetre írt beadandómat valahol út közben, és véletlenül épp hallottam, hogy.. magadban beszélsssz?
Ahogy felszegett állal és egész enyhén félrebillentett fejjel méricskélni kezdi a tyúkot, közelebb és közelebb lép hozzá - nem valami bizalomgerjesztő; persze az is meglehet, hogy egyszerűen csak ilyen lazavagyokszétesem, nyegle stílusa van a srácnak. Mindenesetre a mosolya kedves és a szemei is inkább élénk kíváncsiságot tükröznek, mint sunyi mohóságot.
- Szívesen meghallgatlak.
Közvetlen előtte áll meg, s amennyiben még nem léptek elő a páncél mellől, hát Gabe most gonoszul elállja a lányzó útját. Baljával lustán a falnak támaszkodik, jobbja még mindig a zsebében pihen, gerince kényelmesen meggörnyesztve.
- Ó.. a beadandóm nem láttad, ugye? Jobb is. Sírnál, ha az orrod elé dugnám a kézírásom. Nade-nade.. Hogy lehet az, hogy még nem láttalak erre, hm? Ha valamire, hát az ismereteimre büszke vagyok és jelenleg - már meg ne sértődj, de.. - nagy foltot ejtettél a becsületemen ezzel a fantom felbukkanással. Hm?
Vagy kettőt lép hátra, hogy levegőhöz és egy kis nyugihoz juthasson a csaj, s úgy fürkészi az arcát. Ismerősnek kéne lennie?

Éppen ellökném magam a faltól, amikor számomra nem túl ismerős hang üti meg a fülem. Betűk, sok betű, melyek szavakká alakulnak, értelmes szavakká, majd mondaszerkezetek tömkelege. Kissé megrázom a fejem. A kócos szőke tincsek játékosan táncolnak beljebb, talán még inkább elfedve a vékony, beesett arcot, a fakón csillogó szemeket. Összerezzenek, jól láthatóan. Mindenhonnan léptek zajai hallatszódnak, az övé, az ismeretlen valakié, aki beszél. Hozzám. Néz. Engem. Lassan emelem rá a tekintetem, miközben ujjaim tördelem idegesen. Végigfuttatom a pillantásom rajta, talán tovább elidőzve a kelleténél a nyakkendőn, melyen ott a címer, melyet én is olyan jól ismerek. Ismernem kéne őt, ezért is köszönt rám úgy… ismeretlen évfolyamtárs. De ki… ki ő? Ám a magamban feltett kérdésre nem kapok választ, pedig Yvaine biztos tudja. Nem felel, csak a gúnyos nevetést hallom, mire újra csak körbepillantok. Ez a fejemben van ő… ki nevet, kinevet! Tudja, jól tudja, hlogy szükségem van rá, de nem segít!

Nem mondok semmit, csak meredek a másikra. Azt mondja magamban beszélek. Nem én nem, csak ő nem tudja. Nem tudja az igazságot, amit én, hiszen Yvaine, ő hozzá beszéltem, nem magamban! Yvaine él, létezik, miért nem hisz nekem senki?!
- Mit akarsz? – Bukik ki belőlem a kérdés halk hangon, mely kissé talán magasabb oktávon hagyja el a szám, mint kellene. Már-már hisztérikus hatását keltve. Mi köze van hozzá, hogy magamban beszélek e vagy sem? S nem érdekel az, hogy úgy néz ki, mintha kedves lenne, mert nem az! Senki sem az! Soha senki nem törődik velem, csak Ő… de senki más. Még inkább a falhoz simulva pislogok az ismeretlenre a szőke tincsek árnyékából, nem mutatva semmi hajlandóságot arra, hogy esetleg félresöpörném az arcomból vagy ehhez hasonló. Minél közelebb lép hozzám, én annál inkább a hideg kövekhez préselődök, majd ha már nincs más kiút, kezdek el araszolni még közelebb a páncélhoz.
- M..m… mi? – Dadogva bár, de az apró kérdés az ajkamra kúszik. Valami frappánsat kellene, visszamondjak, ahogyan Yvaine csinálja, de nem megy. Ott lapul, akár egy dög, s csak emészt fel engem, de nem segítene! S ekkor elállja az utam, mert pofátlan módon megáll közvetlen előttem. Kezeim szintúgy a falra simulnak, melyeket eddig oly rendületlenül tördeltem. Csak beszél és beszél én pedig ismét csak szemöldök ráncolva, zavartan pillantok rá, miközben a bő talárom anyagán rántok egyet.

”Ne is ringasd magad hiú ábrándokba, hogy tényleg érdeklődik felőled. Hisz ki érdeklődne irántad?”
Szólal meg a hang ismét a fejemben. Lehunyom a szemeim, s hajtom le kissé a fejem.
- Senki. – Adom meg a választ összetörten, s zavartan pillantok fel, hiszen a srác kérdezett valamit, több dolgot is, én pedig… minél gyorsabban válaszolok, annál hamarabb fogok szabadulni. – Öhhm… nem, izé… Nem láttam semmit. –
”Hazudj, hazudj neki! Nincs más választásod, elvégre miért hinne neked? Tudod mi lenne akkor, ha beszélnél őszintén kettőnkről… Bedugnának egy sokkal rosszabb helyre mint ahová anyádat! Ott tényleg egyedül lennél, mert nem lehetnék ott veled, nem hagynák… ”
Szabadság! Végre nem hallanám azt a gőgös öntelt hangot duruzsolni a fülembe, s nem lennék korlátozva, nem lenne többet más a külsőm, nem bántanák a cicám, nem… nem… nem. Nem lehet.
- Képtelenség… - Sóhajtom a szavakat. Képtelenség, hogy Ő meg én ne legyünk együtt. Hogy ne óvja minden lépésem, s ne védjen meg, ha valaki bántani akar. Ha valaki olyan, mint Jack bácsi! Csak Yvaine hisz nekem, csak ő… még a nagyi sem. Ő sem.
„ Emlékezz csak, mit mondott az öreglány. Megfenyegetett, vagy elfelejtetted? Mert én minden szóra emlékszem. Ha nem hagysz fel ezzel a furcsa viselkedéssel, beléd veri a jó modort, szó szerint. Kell ez neked? „ Ösztönösen ráztam meg a fejem, a feltett kérdésre, majd vettem egy mély levegőt, s próbáltam abba az irányba tenni pár lépést, ahol a karja nem állta el az utat, vagy akkor pont a páncélba ütköztem volna? Ám hátrébb lép, belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel.
- A nevem Violet. – Felelem, minden átvezető nélkül, miközben magam elé meredek. Valaki ismét irányít, hallom a hangom, s érzem miként nyílik szét a két ajak. Yvaine…  Megadta a kezdő löketet, innen pedig nekem kell folytatnom.- Én ööhm… magántanuló vagyok. Az immunrendszerem. Többnyire otthon… tartózkodom. –

”Okos kislány.”

Hűha, ez aztán az érzékeny aranytojás! Ha nem látott volna már így is túl sokat ebben az életben, minden bizonnyal megfordulna a fejében, hogy valami különlegesbe botlott, amiről megéri lefejteni a héjat, hogy a látszat alá kukkanthasson - egyelőre azonban nem tulajdonít komolyabb jelentőséget a hebegő-habogó csajnak, mint bármelyik másik zakkant libának. 1.) Magában beszél, 2.)rémüldözik, mintha minden sarkon fekete ninjacuccba bújt banditák lesnének rá, 3.) aztán meg az is nehezére esik, hogy értelmes választ csiholjon a nem épp nehéz kérdésekre. Vagy ő beszélt volna túl gyorsan és ez zavarta volna meg a szende lelkű szüzikének tetsző szöszkét?
Akárhogy is legyen, Gabe arcán árnyalatnyival határozottabbá válik az a segítőkész, félelmetesen kedves mosoly, mellyel az ismeretlen ötödéves vonásait fürkészi. Komolyan, kezdi egyre inkább nyeregben érezni magát és ez határozottan ínyére van!
- A "Senki." nem épp adekvált válasz a feltett kérdésre, de oké, nézzünk valami egyszerűbbet. A nevedet csak tudod, nem?
Szegény, áárva, elhagyatott kicsi lány, hát ki vigyáz rád most, hogy a rút farkas útját keresztezte a tiéd? Mert bizony a vasorrú bába valahol a Végtelen folyosón suvickolja az üstjét és a vadász is borzasztó elfoglalt holmi vélafajzattal; de még a tanárok, azok az ostoba mentorok is mind-mind másmerre boldogtalanítják a jónépet.
- No? Elvitte a cica a nyelved? Ejnye.. ennyire azért nem vagyok ijesztő. Még ha egy hetedéves szamárról lenne szó, meg is érteném ezt a nagy ijedelmet, de nekem nem kell ennyire hízelegned, tökmag!
Megnyerő mosolyt villant a lányzó felé, akit akaratlanul is mindenféle "apróság"-ot jelentő becenévvel illet már egy ideje. Hogy mi a frászért, az egyelőre még rejtély a számára, de kezdi megkomálni ezt az élő csontbabát.
- Képtelenség?.. Mi va'?
Értetlenül grimaszul, s egy pillanatra még az a kihaénnem stílusú vigyor is lehervad az arcáról, hogy helyét átvegye az érdeklődő, sőt, egyenesen töprengő kifejezés. Összevont szemöldökei közül az egyik zavartan kúszik feljebb homloka közepe felé.
- Öhm.. nem vagy te egész véletlenül álomkóros, csöpi?
Próbaképp csettint egyet a csaj előtt, és lássanak csodát, az egyből kiböki a nevét! Gabrielnek szabályosan égnek áll a hátán a szőr. Ez meg miféle boszorkányság már? Hát ő még ilyet nem pipált! "Mukodj!" És mukodik.  
- Violet. Hm.. szép neved van.
Ízlelgeti még egy kicsit a szót, aztán visszasüllyeszti aranyat érő kezét a zsebébe és harsányan felcicceg a szánalmasan gyenge hazugságra.
- Szóval az immunrendszered többnyire otthon tartózkodik? Hát ez szívás. Na ennél azért egy kicsit komolyabb hazugságra számítottam egy mardekárostól, már meg ne sértődj.
Azzal minden előzetes nélkül kezet nyújt a ványadt libának. Hogy ez fiúk és lányok közt nem így dívik? Nem érdekes.
- Gabriel Mirol vagyok.

Miért… mi a jó büdös fészkes fenéért néz rám ilyen furcsán?! Ez… ez még is mi lenne? Miféle kaján mosoly ez? Vagy éppen, hogy nem az csak én már megint a rosszat látom mindenkiben..?! Persze, hiszen mindenki az. Rossz, nagyon rossz, s csak ártani akar nekem.
- Adekvált… mivan? – Nem értem miről beszél, s teljes természetességgel engedem el a fülem mellett a megjegyzés többi részét. Nem zavartatom magam, hogy azokat a szavaimat kapja el, ami egyébként egyáltalán nem is neki szóltak. Nem is fárasztom magam azzal, hogy esetleg bármit is elmagyarázzak, mivel ő nem tartozik bele abba a kategóriába. Nem mintha más igen, tekintve, hogy nagyjából senki sem ismert, de lényegtelen.

Csak beszél és beszél, én pedig továbbra is értetlen fejjel pillogok rá. Tökmag? Hát, ahogy végigfuttatom rajta a pillantásom, ő sem rendelkezik túlzottan nagy méretekkel, akkor még is mi a fenét pattog itt nekem. Mert ugyan hiába a kedves mosoly, nem téveszt meg. Engem aztán nem!
- Nem félek tőled, ha erre célzol. – Felelem, talán egy árnyalatnyival erősebb hangon, s nem csak elhalló suttogó szavak, melyeket mintha egy haldokló ejtene ki, mint egy utolsó kívánságként. Nem mondanám azt, hogy a feleselős típus lennék de ez a… stílus irritál. S bár úgy tűnik csak engem, mert a háttérben Yvaine nagyon is jól szórakozik. Gyerünk, nevess, nevess csak! Ha egyszer igazán erős leszek…
”Ami sosem fog megtörténni, mert akaraterőd egy tyúkéval vetekszik.” Trillázik a vidám hang, mire alig láthatóan rándulok össze kissé. Hihetetlen…

- He? Alvajáró? Nem. – Felelem. Csak rövid, s tömör válaszokat adva, hiszen nekem ugyan nincs kedvem vele társalogni, ráadásul látszik rajta, hogy valamit… valamit akar, még ha nem is mondja ki. Még is mit? Nekem aztán az égvilágon semmim sincsen, Yvainén kívül. Óh… lehet, hogy… lehet, hogy valami feltűnt neki? Áh, nem, az nem lehet.
- Te… te ne csettingess itt nekem! – Csattanok fel váratlanul, miközben megpróbálom kezemmel elkapni az övét, de nem sikerül. Mintha kezdeném azt érezni, miképp áramlik a vér a testembe. Éledezek… Ám abból nem lesz semmi, már mint a kézelkapásból. Sokkal inkább tűnik szánalmas kalimpálásnak.

- M… mi?! Hogy hazugság? Nincs semmiféle hazugság. – Vontam össze a szemöldökeim, s néztem a másikra bosszúsan. Ez itt… kiparodizál, nevetségessé tesz. – Örülök, hogy ilyen jól szórakozol, de… -
Kezdek bele, ahogyan bemutatkozik, fittyet hányva rá, mert nem érdekel ki ő, s próbálom magam kivágni de ez annyira… szánalmas.
- Nem akarod egész véletlenül a mágiadolgozatodat tovább keresni? – Buktak ki a szavak az ajkaimon, s a világos lélektükrök mintha egy pillanatra sötétebbé váltak volna. Yvaine…
„Sajnálom, de nem bírom most már ezt tovább nézni. Egy ideig valóban szórakoztatott de most már… kezd szánalmas lenni amit produkálsz, nem gondolod?”
Hát ennyi, meg egy bambi, s mit tudok ellene mást tenni? Hagyom hogy a számba adja a szavakat. Szó szerint.

- Nem célzok én semmire; miért is tenném? Vagy ezt szeretnéd? Hát oké, rajtam ne múljon a boldogságod.
Megvonja a vállait, majd egy aprócska kis fújással lepöffent a jobbikról egy irinyó-pirinyó porszemet. Talán ott sem volt, de igen valóságosnak tűnt, és az ember inkább tisztítsa le magát, ha szutykos, ahelyett, hogy azon töpreng, valódi-e a mocsok vagy sem. Vet még egy futó pillantást körmeire, a makulátlan körömágyakra, majd kényes, úri ficsúrként kézfejét is szemügyre veszi, miközben eltartja magától, s majdhogynem a lány mellkasába tenyerel.
- Ne fossál már, basszus, nem bántalak..
A dorgálás könnyedén bukik elő ajkai közül, méghozzá olyan gyöngéd hanszínen, ami szinte már cirógat; és nem másnak, mint az iménti kis összerándulásnak szól. Fura csaj ez a Violet, meg kell hagyni, de a furaságában van valami hátborzongató mellékíz is. Ezt pedig Gabriel, a Mirolok kétségkívül legarcátlanabb sarja, aligha hagyhatja elsikkadni a Roxfort örökké komor, örökké szürke, örökké egyforma falainak nyomasztó homályában. Na majd ő felfedezi ezt a kis kincset! Mi lelhette? Belebújt valami démon? Rontást küldtek rá? Vagy egyszerűen csak őrült? Sok rémmese kerint a suli folyosóin zakkant diákokról - egyikük-másikuk egyenesen sorozatgyilkosként szerepel a pletykás táptalajból előburjánzó pletykákban -, de az igazat megvallva elég kevés fazon bizonyult közülük tényleg őrültnek.
Violet viszont.. akárhogy is nézi, az utóbbiak táborát gyarapíthatja. Már a külseje sem tűnik egészségesnek - ezek az állandó koncentrációs zavarok, a légbőlkapott kérdésekre adott spontán válaszai és a reszketeg, látszólag mindentől megrettenő természete meglehetősen erős bizonyítéknak tűnik ifjú Mirolunk szemében. Hmm.. állati érdekes.
Miközben ezen töpreng, akaratlanul is mustrálni kezdte a csaj arcát, nyakát, és a körülötte látszódó folyosószakaszt; mintha nem tudná eldönteni, hova is nézzen. A tekintete egy mániákus felfedező eszelős lendületével rebbent a szemekről az orr hegyére, onnan a szemöldökökre, az állra, a vállakra, a nyakra, majd a páncélok katonás rendbe állított, kissé foghíjas sorára, hogy aztán ismét csak az idegen lány arcán kössön ki.
- Mi?
Rezzen össze most ő, mint akit az alvajáró szó zökkent ki mélázásából.
- Jah, hogy nem vagy alvajáró! Hát ez igazán remek, akkor egy diagnózist máris kizárhatok.
Kaján mosolyt lök a durcás pofi felé, ám ez hamar le is hervad, mikor felé kaszál az egyik botsáska kacsó. Hohó! Mit akart ezzel? Legyet hessegetni? Szánalmas szegényke. Milyen jól ki tudna bszni vele, ha nem lenne olyan borzasztóan kíváncsi! Na majd dr. Mirol megmondja a frankót!
Vet egy jelentőségteljes pillantást a célt tévesztett kéz felé, s mintha rá akarna segíteni a dologra - és egy kis sikerélményt csöpögtetni az ismeretlen évfolyamtársba -, odébblibbenti a saját kezét, amelyikkel csettintett.
- Ejnye, kis agresszív. Úgy nézem, jó úton haladunk, ha már egyszer volt merszed idecsapni.
Megdörzsölgeti a legyintés keltette, érezhetetlen kis szellő csókjának nyomát a karján, mintha fájna, ám a következő szavakra már ő is kénytelen kissé komolyabban állni a témához. Nahát! Csak nem feloldott a kicsike? Végre megtalálta a nyelvét! Gabriel szemeiben lelkes tűz lobog, s olyan hévvel csillognak azok a bosszantóan gúnyos lélektükrök, mint karácsony előtt az ötéveseké! Ez már jó. Ez már szép. Ez már tetszik.
- Hmm.. mágiatörténet dolgozatot mondtam volna? Igazából gyógynövénytanra gondoltam. Bár most, hogy jobban belegondolok, Flitwick lebetegedett, úgyhogy hanyagolhatom még egy ideig a bűbájtant és a.. na de kit érdekelnek a dolgozatok, Vio? Lehet, hogy elvesztettem, de találtam egy sokkal.. érdekesebb témát. Történetesen téged. Lássuk tehát az első kérdést: gyakran beszélsz magadban?
Gonoszul elvigyorodik, s ahogy így áll, zsebrevágott kezekkel, felszegett állal, a továbbállás szándékának legapróbb jelét sem mutatva, meglehetősen provokatív hatást kelthet. Kíváncsi tekintetét természetesen a másik szemeibe fúrja, mintha abból akarná kiolvasni az igazat.

Összevont szemöldökkel figyelem, miképp vizsgálgatja kezét oly nagy odafigyeléssel, ráadásul azt várom, mikor fogja rajtam lustán megtámasztani kézfejét, mint egy utolsó tárgynak tekintve, s annak használva. Sőt, biztos is, hogy bugyuta kelléknél több nem vagyok, pont mint ahogy Yvaine gondolja, egy báb amit mozgat, egy test, amit használ, kibérel, s idővel olyannyira megkedvel, hogy magáénak akar. Amikor holmi boldogságról beszél, csak szenvtelen arccal pillantok rá, üres tekintettel, akár egy világos feneketlen kút, melybe egy pillanat alatt elmerülsz, ahogy kíváncsi kis kezed kinyújtod, hogy a sima felülethez hozzáérek, az pedig beszippant, leránt a mélybe, s esze ágában sincs ereszteni. Boldogság? ismeretlen szó, fogalom. Értem, s tudom mi az, az elméletet, s talán egyszer én is voltam az, évek alatt párperc ha volt, de nem emlékszem, milyen is az. Pedig akarom, akarom tudni! Ne csak egy szellő legyen, ami épp átsuhan lelkemen, hanem teljeséggel belém ivódjon, s magamévá tehessem. Akarom, akarom? nagyon. Nem csak érteni, hanem érezni?
?Badarság! Minek neked holmi boldogság érzet, egy érzékeket becsapó érzület, ha itt vagyok neked ÉN??

Már nem őt nézem, hanem egy tégladarabot, egyet a sok közül, mely a mögötte lévő falon kirajzolódik, hihetetlen élesen s tisztán. Nem bánt, nem bánt, ez visszhangzik a fejemben, a két fül között, mintha visszacsapódna a falakról. Meglepetten pillantok fel, amikor érzem, hogy a karom beleütközött valamibe, ráadásul ez a valami történetesen a másik karja. De hát mit keresett az ott? Szinte pofonként ér az a tudat, hogy valaki hozzámért? Az én engedélyem nélkül, az apró érintés, mely súrlódás v olt csupán, szinte beleégette magát a bőrömbe. Lehet ez már az előbb is megtörtént, vagy csak most? Ha pedig az előbbi igen, akkor miért nem vettem észre?
?Inkább adj hálát az égnek, amiért Ő nem vette észre, milyen mocsokkal átitatott testhez ért? Megvető hang, melytől mindig olyan érzésem van, mintha a halál az egy ajándék lenne a számomra, de nem engedi. Nem hagyja, hogy megtegyem, pedig csak egy vágás lenne, vagy szúrás ám fogva tart, hiszen az övé vagyok, nem tehetek akármit az engedélye nélkül. ?Ugyan Édesem, hiszen tudod, hogy én csak a legjobbat akarom neked.?
Az édesgető hangtól csak újra kiráz a hideg, gyomorforgató, s szinte már fenyegető.

- De? de? de hát én nem! ? Védekezek, ahogy azt mondja, volt merszem megcsapni. A nevelőapám szavajárása volt ez, nem tetszett neki, amikor olykor visszabeszéltem, s volt merszem ellent mondani. Nem ütött meg, ó, dehogy, azt anyám se nézte volna jó szemmel, vagy csak én áltatom magam ezzel? Lehet, hogy azért nem fenyített, mert nem akart hibás árut? A kétségbeesés szikrái akkor sem halványulnak el, amikor újra beszélni kezd a dolgozatokról, s bár én félve pillantok a furcsán csillanó lélektükrökbe, Yvaine minden egyes elejtett szót figyel. Szinte issza magába, s elraktározza. ? Az első kérdés?; miért, lesz több is? -
Kérdeztem vissza, bár ez korántsem én voltam, megint kezdődött az a nagyon is ismerős állapot, hogy bár én voltam az, nem én irányítottam magam. A vékony karok emelkedtek, s összefonódtak a mellkasom előtt, ezzel is mutatva az elutasítást, hallottam a saját hangom, ahogy szemtelenül felteszi a kérdést gúnytól csöpögő hangnemben, tehát ismét előjött, hogy megóvjon engem.
- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá. ? Az arcom vonásai megváltoztak, mind kisimult, s a rettegés, a nyúzottság eltűnt volna, ahogy a világos lélektükrök is sötétebb színbe váltottak. Érzelemmentes arc, fenyegetően megvillanó szemek, melyben ott keveredett valami más, talán az őrület keveréke, ahogy a két én összemosódik. ? Ne nyúlkálj bele olyan tűzbe, ami meg is égethet kicsi fiú. ? A lenéző becézés egy furcsa, mikrofonhangon futott ki a vékony ajkak közül, az én cincogásom s Yvaine mély, kissé rekedtes hangja. Ennek furcsa keveréke, mely egy elváltozott borzongató egyveleget alkotva.

Nem hiszem el, először ezt csinálja velem, majd ismét? itt hagyott! Érzem, hogy miként szárad ki a szemem, mert elfelejtek pislogni egy pillanatra. Én szívom be az éltető levegőt, s én állok a másikkal szemben. Értetlen arccal, mintha? egy álomból ébredtem volna fel, s most térek magamhoz, ahogy tekintetét kerülve pillantok körbe.
- Nekem? mennem kell. Most. ? Menekülök, mert azt kell tennem, futnom el innen, minél messzebbre, ám a lábak nem engedelmeskednek, pedig mozdulniuk kell? igen, gyerünk már!

Egyszerűen nem fér a fejébe, hogy mi a fenétől félhet ennyire ez a kis oktondi, mikor a változatosság kedvéért - mondhatni, kivételsen - az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhat a viselkedésében, vagy akár csak az öltözködésében. Egy ekkora épület falain belül, mint amekkora a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, mindennaposnak tekinthető, hogy a srácok kedves, vagy épp.. nem olyan kedves, de egyértelműen figyelmes megjegyzésekkel bombázzák a csajokat. Hol tehát a probléma?..
Eltöprengve figyeli azokat a riadt szemeket, s már épp kezdené mocskosul elszégyellni magát, amiért ennyire megrémítette szegény kicsi, szerencsétlen teremtést, de akkor valami olyasmi történik, amitől Gabriel szemei szó szerint akkorára nyílnak, akár egy fényesre suvickolt, ünnepi levesestál! Hogy mi van?!
- Ööö.. - kezdetnek ennyi, egyéb értelmes szöveg akkor sem jutna az eszébe, ha izzó vasat lengetnének az orra előtt, vagy ne adj isten, valamelyik Malfoy jó velősen beszólna neki - Hm.
Nos igen, talán jobban jár így, hogy egy rekedt hümmentéssel összegzi a hallottakat, s ahelyett, hogy valami frappáns, idevágó válaszon agyalna, pusztán gesztusokkal fejezi ki magát. Ő is karbafonja a kezeit, s lesunyt fejjel pillant oda a gyakorlatilag leírhatatlan változáson keresztülment szempárba. Hűha, Gabe, szedd össze magad! Ha kicsúszik a markodból, tudod, mikor szaggintanád ki ismét a nyomát!
A legifjabb Mirol homlokát töprengő ráncok gyűrik meg, s még ajkaival is csücsöríteni kezd, úgy koncentrál! Hogy a fenébe lehetséges ez?! Na most vagy nagyon rondán át akarják verni a fejét, vagy ez a csaj komolyan nem százas. De még ha átverés volna is ez az egész.. honnan kerítették hozzá ezt a tyúkot?! Neeem, ez így nagyon bűzlik. Bár most, hogy jobban belegondol, az idősebbik Malfoy tehetséges kis metamorf.. Óóh, csak jöjjön rá, hogy az ő keze van a dologban, és olyat kap, hogy..!
Hm.. már tudja is.
- Kicsi fiú, mi? Na ide figyelj, aranyom.. ha már ilyen szépen összebecéztük egymást..
Höhö.. van egy tippe, mennyire volna Abraxas ínyére az aranyom megszólítás, és bár ott motoz a fejében, hogy azért ennyire még annak a marhának sem lehet beteg humora, ez a hozzáállás kétségkívül nagyot dob a bátorságán! Jól van, te görény.. akkor játsszunk!
A Mirol kölyök arcán magabiztos mosoly bomlik szét, s összefont karjait is lazán zsebrevágja, hogy aztán ismét felszegett állal lépjen közelebb a didergő madárkának, majd harapós kígyónak álcázott alakhoz.
- Igazán prüntyöghetnél egy sort magadról is. Tudod, a magamfajta szeret új tagokat felkarolni, és ki tudja, mikor jön majd jól egy ilyen ismeretség, mint te!
Önelégült vigyora akkor sem kopik, mikor a csontos kiscsaj ismét reszketeg őzgidára vált, s megkísérel lelépni. Na persze. Majd pont hagyni fogja! Gondolkodás nélkül mozdul, s bár látja, hogy Vio - a szavaival ellentétben - egyhelyben marad, ő maga úgy helyezkedik, hogy alkalom adtán ismét sarokba űzhesse az ismeretlen szöszkét.
- Hó-hó-hó! Csak ne olyan sebesen, Violet. Baromira tudnám ám értékelni, ha végre kiböknéd, miben sündörögsz. Úgy értem, persze, érdekes ez a játék, de.. szívesebben szállnék be, mint sem külső szemlélőként hagyjam, hogy átvágj a palánkon. Miben mesterkedsz?
Beszéd közben egyre közelebb és közelebb óvakodik a lányhoz, az utolsó kérdést pedig már egyenesen provokatív módon, szabályosan az arcába mászva teszi fel.
Menekülés esetén ösztönösen a csuklója után kapna, tiszta sor.