Vendégháló

.

Egy titokzatos személynek ...

Mielőtt az álarcok lehullnak

Áll egy hatalmas tükör előtt, és nézegeti magát, nézegeti képmását. Ha ennél is beképzeltebb lenne, most elégedetten felsóhajtana. Nézi a testét takaró drága anyagot, csodás esését, a kézzel vart díszítéseket. Háta mögött épp a ruháját igazgatja az egyik szolgáló, már csak azt az alig látható kis cipzárt kell felhúzni és kééész … lenne.
Lenne, ha épp nem kopogna be valaki az ajtón, és nem szólalna meg az oly ismerős cseléd hangon.
- Miscreant kisasszony, van itt valaki aki látni szeretné.
- Rosalie ha ismerem engedd be…te pedig Marta kérlek távozz, majd Letty segít nekem az öltözködésben.
Csukódik az ajtó. Nézi a maszk takarta arcát, a csodás hajkoronát, … a fürtökben lógó tincseket, a szépséges ruhát. Azokat a mélytengeri szemeket és seprűszerű pillákat amiket az álarc láttatni enged. A csillogó ajkakat. A szép mosolyt.
Igen…ez az Ő napja.
Arrébb sétál el a tükörtől,odaáll az ablakhoz, nézi ahogy a birtok is fantasztikus átalakuláson megy keresztül, s elégedettséggel tölti el, hogy miatta dolgoznak ennyien.
Meg se fordul a fejében, hogy nem drága szövetségese tart felfelé a lépcsőn, így mikor hallja az ajtó halk nyikorgását, eszébe sem jut megfordulni, hogy megbizonyosodjon arról, nem egy betörő az. Hiszen azt a koszos cselédnek kikötötte, hogy csak akkor engedje be ha ismeri.
- Édesem csukd be magad mögött az ajtót, nem szeretném ha bárki látna az estély előtt…És drága megtennéd, hogy ha már itt vagy, felhúzod a cipzárt? Elküldtem Martat, mondtam, hogy majd Te segítesz. Remélem nem bánod.
Közben ujjbegyeit a hideg üveghez érinti.

//bocsánat a hosszért ... kezdőt sosem tudtam írni ...//

AZ ÁLARCOS HÖLGYNEK

...a maszkok melyek igazából sosem hullanak le...

Mondd, ki ez? Ki merre áll?
De vidám a világ, egy nagy maszkabál!
Vicc a lét, rugóra jár!
Mindez csak színház, ez csak maszkabál!
Bárki szédít, el ne hidd!
Maszk mögött akárki áll,
csak zsivaj, csak csalás, csak álarcosbál!
Átverés, dicsérnek bár!
Csak gúny, csak színház, ez csak maszkabál!
Lám csak látszat, vak káprázat csak!

Hazaérkezett hát. A hosszú, fekete köpeny lezseren pihent a karján, tekintetét a bátyjára függesztette és bár tudta mindez a kötelessége, egy percig nem fűlött hozzá a foga. Házuk nappalijában álldogált a kandalló előtt amiben  - a nyár ellenére - hatalmas, ropogós tűz pattogott.
- Tudom, hogy előbb-utóbb találkoznom kell vele, de pont most? - azért nem adta fel. - Alig érkeztem meg és azzal fogadsz hogy egy kislány babazsúrjára menjek. Szergej... - nem tudta folytatni, ugyanis bátyja leintette.
- Peter, az a kislány a kiszemelted. A babazsúrja pedig egy remek alkalom arra, hogy megismerhesd. - a fiút mindig ámulatba ejtette hogy a testvére képes előadni úgy dolgokat, mintha azok a világon a legjobbak lennének amik csak emberrel megeshetnek.
Mélyen beszívta a levegőt, majd halkan de hosszan kifújta. Nincs ellenvetés, ezt már tudta. Ha nem Szergejről lett volna szó, valószínűleg magasról tesz arra amit mondanak neki, de bátyja szavait nem vehette semmisnek. Akkor sem, ha legszívesebben...
- Legyen. - morogta az orra alatt, majd elhagyta a nappalit.
Hiszen nem sok ideje maradt arra, hogy elkészüljön a "mulatságra". A szobájába érve meg sem lepődött azon, hogy ott várta a dísztalárja és...egy maszk.
- Milyen bájos.. - vette kezébe az egyszerű, fekete bársonymaszkot aztán lökte vissza az ágyra.
Ma éjjel lesz életének következő színdarabja, amiben főszerepet játszik, egy új partnerrel. Nem nyújthat siralmas alakítást.

Itt volna. A hatalmas kúria díszes előcsarnokának kövein hangos visszhangot verve koppantak cipőjének talpai. Minden az ünnepély lázában égett, s az amúgy sem hétköznapi varázslóotthon ezerszeres pompával ragyogott.
- Uram. - az egyik cselédlány szólította meg őt, kirángatva ezzel a gondolatainak felszínes bugyrai közül.
- Miscerant kisasszonyhoz jöttem. - egy pillantás után elvonta tekintetét a kis senkiről és folytatta a nézelődést. - Szóljon neki, hogy látni kívánom. - lépett egyet oldalra.
A szolgáló nem mozdult azonnal. Ekkor vetette rá a pillantását lenézően. Nem szokott hozzá, hogy szavára nem ugranak azonnal. Csak ritkán viselte el és azt is csak akkor, ha a másik fél felette állt. Ritkán.
- Nem adtam eléggé világosan tudtára, hogy mit akarok vagy szimplán a felfogásával vannak bajok? - hangja egy kicsit sem volt dühös, csupán hűvösen, metszően csengett.
Felsőbbrendűen, ami nem volt éppen meglepő. Ez a hangnem úgy tűnik észhez térítette a cselédet, hiszen egy pukedli után elindult felfelé a lépcsőkön, bejelenteni az érkezőt.
~ Remek. Most még várakozzak is. ~ oldotta meg gondolatai közben a köpenyét és adta oda egy inasnak, aki szinte már reszketve várt arra, hogy átvehesse azt.
Csupán másodpercek, esetleg percek teltek el, hogy a szobalány elviharzott szólni az asszonyának, de a férfinak ez óráknak tetszett. A türelem ami alapjáraton hatalmas erénye volt, nos az csak egy máz. Egy máz, ami a fiúnak kellemetlen feladatok elvégzése során gyorsan olvadt le.
- A kisasszony fogadja. - végre, végre ideért az a kis rongy.
Peter csak bólintott, aztán lassan felsétált a lépcsőn, majd végighaladva a folyosón, elérte a szobát, ahol meglelheti "kedvesét". Ha humorosabb hangulatában lett volna, tán még fel is kacag erre az ostoba gondolatfonalra. Mielőtt belépett volna a szobába egy hirtelen elhatározással felvette a maszkját. A bársony puhán simult az arcához, olyan volt akár egy második bőr. Még egyszer megigazította álarcát, majd a kilincset óvatosan lenyomva, halkan besétált a szobába.
- Édesem csukd be magad mögött az ajtót, nem szeretném ha bárki látna az estély előtt…És drága megtennéd, hogy ha már itt vagy, felhúzod a cipzárt? Elküldtem Martat, mondtam, hogy majd Te segítesz. Remélem nem bánod. - minden kétséget kizáróan nem Őt várta a lány.
Szavaiból legalábbis ezt lehetett kivenni. Peter egy szót sem szólt, csak elindult az ablaknál álldogáló felé. Mögé lépett és tekintetét végigfuttatta a kecses vállakon, a karcsú, selyembe bújtatott derékon. Majd a még szabadon lévő hátat vette nagyító alá. Az izmok lágyan sejlettek fel a lány bőre alatt. Egészen...mámorító jelenség volt. Ha humorosabb hangulatban lenne...
Ujjai a cipzár után nyúltak,  gyengéden elkezdte felhúzni azt. Másik keze a lány derekára siklott, aki így minden bizonnyal észrevehette már, hogy nem éppen az állt mögötte akit várt.
- Kész is. - szólalt meg aztán mély baritonján és lépett egyet hátra kezét levéve a másikról. - Ugyan nem hiszem, hogy engem várt volna, de csak remélhetem személyen éppen olyan jól el látta a feladatot mint bárki más. - utalt a ruha becipzározására.
Azután hátat fordítva arrébb sétált és helyet foglalt az ágyon. Arcát elfedte ugyan a maszk, de tekintete túl éles volt ahhoz és túl határozott, hogy elrejthesse - nem mintha elakarta volna - mennyire mulattatja ez az egész. A kezdeti berzenkedése a bálozástól tovaszállt.

Az álarcos uraságnak

Azt álmodtam, teljes ember lettem, már nem tart ébren a kín, de mégis, amikor forró szél fúj és a tücskök ciripelnek, olyan szerelemről álmodom, amelytől talán megáll az idő. Jó lenne, ha valaki szeretne, rám nézne, de talán már megkaptam a boldogságot, ami nekem járt. Nem akarok hinni ebben, de nem vár más rám, csak a Hold!

Egy éve várt már erre a pillanatra, erre az estélyre, erre az egész ceremóniára, ahol bizony Ő a királylány, akit ünnepelni kell. Igen, ez az Ő igazi közege, ahol úgy mozoghat akár egy simulékony kígyó, mely jóllakottan nézegeti a potenciális áldozatokat. Nagyon várta már ezt a percet.
Ujjbegyeivel a hideg üveglapot érinti, s figyeli a birtokon sürgölődőket, ahogy az estélyhez szükséges fáklyákat elhelyezik, ahogy a kis tavacskához kapcsolódó pavilon felé vezető utat mécsesekkel rakják ki…ahogy mindent álomszerűvé varázsolnak.
Száz százalékig biztos abban, hogy szépséges szövetségese lép be azon az ajtón, s ha nem így volna, biztosan ijedten kapna maga elé valamit, már csak azért is, hogy ne láthassák a ruháját.
Hallja a kattanást, ami az ajtó csukódását jelzi, így már csak azt várja, hogy a cipzárt felhúzzák.
De ami eközben történik …
Megáll benne az ütő.
Megfagy a vér az ereiben.
Derekára egy kéz csúszik.
Szíve hevesen kezd el verni. Nem ez nem lehet … Ő nem … Mikor legutóbb ujjak fonódtak a csípőjére, akkor, nos elég rosszul járt, és sokszor ébred a mai napig éjszakánként saját sikítozására.  
Már épp nyúlna a pálcájáért, amikor az idegen megszólal, és hangja meleg bundaként lengi körül a lányt.
Megnyugszik.
Lassan fordul meg, hallgatja, ahogy hollószín ruhája halkan súrolja a földig érő függönyt.
Nézi az ismeretlen arcot, nézi a szemeket, amik oly élesen körvonalazódnak ki a lámpások fényénél.
Ki lehet?
- Tökéletesen végezte el a feladatot. De most inkább derítsünk fényt az ön igazi arcára ha nem bánja. Nos, mivel én az kértem, hogy akkor engedjék be, ha ismerem … és mivel ön … férfi, így nincs túl sok választási lehetőségem … sajnos.
Sötét szemöldöke megemelkedik, ahogy színpadias gondolkozásba kezd, majd szemei hirtelen kétszeresére nőnek a csodálkozástól. De a megjátszott szerephez attól még tartja magát.
- Mivel Lettym udvarlóját nem ismerem, és a többi hímnemű vendéget csak későbbre várom a játékszabályok miatt, így … egyetlen ember marad ….
Sejtelmes hangon búg, miközben egyre közelebb sétál, és megáll olyan közel a másikhoz, hogy ruhája már-már súrolja a férfi lábát.
- Peter…
Az Ő jegyese. Hát eljött. Vörösre festett ajkai íves mosolyra húzódnak, miközben szép mélytengeri szemeiben megannyi érzelem tolong. Öröm? Igen … ilyenre számított, nagynénjének mindig is volt érzéke a férfiakhoz. Kíváncsiság? Igen…kíváncsi Peterre… és még oly sok minden olvasható ki belőle.
- Hm….ha valaki olyan merészkedik a közelembe akit nem vártam, annak mindig meg kell győznie, hogy miért ne fordítsak neki hátat…vagy épp ellenkezőleg…hogy miért fordítsak neki hátat…Azt hiszem, hogy ennek épp itt az ideje, kedvesem.
Aprócska gúny csendülne az utolsó kiejtett szóban? Minden bizonnyal. De vajon lesz olyan idő, mikor e-nélkül képes kimondani? Ezt senki sem tudhatja.
- Hiszen….egy felnőtt boszorkány vagyok … és a kedvenc szokásaim közé tartozik az átkozódás…
Halkan, csilingelően nevet fel. Hiszen valóban. A varázstársadalom törvényei szerint mától hivatalosan is felnőtt boszorkány.
- Nos? Azt hiszem ideje tízig számolnom …. Egy … Kettő … Három …

AZ ÁLARCOS HÖLGYNEK

[...]
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
[...]
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Nem lepődött meg azon, hogy a lány is tudott róla. Igazából még csak a viselkedése sem lepte meg. Ahogy el sem rettentette. Elvégre 19 éve ő is ebben a közegben élt. A vér, a hagyományok övezték az útját. A rang amitől nem lehetett szabadulni. Nem mintha szabadulni akart volna. Nyugodt tekintettel nézte a felé lépkedő szépséget. Igazán bájos, igazán gyönyörű. Igazán kár érte.
- Igen. - erősítette meg a lány megállapítását.
Látta ahogy a másik elmosolyodott. Ő is megejtett egy mosolyt, noha nem örömtelit, nem is kíváncsiságot tükrözőt, hanem valamelyik sablont. Amit bármikor belehetett vetni minden következmény nélkül. Egészen érdemleges repertoárt vonultatott fel a leányzó, még talán meg is tapsolta volna, ha nem munkának tekintené ezt az egészet. De annak tekintette. Egy elvégzendő feladatnak, s ő ilyenekben sosem tréfálkozott. Tyana szavai cseppet sem hatották meg, megfélemlíteni még annyira sem. Ha minden egyes fenyegetéstől amit élete során kapott, berezelt volna vagy netán megingott volna, úgy nem díszelegne most a karján a Nagyúr jele, nem szolgálná őt. És ami a leglényegesebb...nem élne.
- Botor dolog is lenne Öntől ha csak úgy, minden jöttmentnek hátat fordítana. Egyáltalán...senkinek ne adjon lehetőséget arra, hogy támadható felületet kapjon, kegyeden. - ingatta meg a fejét.
Nem, nem volt ő irgalmas szamaritánus, ahogyan azt sem lehetett rásütni, hogy szabadidejében őrangyalként működött volna. Csupán utálta a gyenge embereket. A könnyen támadható embereket. Ha ellenségek voltak akkor a "vadászat" örömétől fosztották volna meg. Ha maga mellett kellett tudnia őket, akkor meg azért. Nem tűr és soha nem is tűrt meg kis senkiket a környezetében.

- Itt az ideje? Hova kapkodna, drágám. - Tyanával ellentétben az ő szavaiban egy csöppnyi gúny sem csendült.
Miért? Ennek roppant egyszerű az oka. Ennyire sem érdekli a lány. Még.
- Felnőtt. Ha bár egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ez észbeli képességeit illetően is igaz lenne. - bekapcsolódott a nevetésbe a maga mély, felsőbbrendű, kissé dallamtalan módján.
Nem volt szokása a kacarászás. Sem a vidám, sem a már már morbidba hajló sátáni kacaj sem. Egyszerűen nem tudott nevetni. Ritkán, talán. De felesleges ezt itt és most boncolgatnunk. A lényeg nem ezen van. Hanem a kis boszorkányon, akinek nem ártana megtanulnia hol a helye.
- Négy...- lassan emelkedett fel ültő helyéből, magasodva Tyana fölé.
Nem volt fenyegető, csupán prezentatív jellegű. Kezei ennél viszont gyorsabban mozdultak s kulcsolódtak a lány kezeire ujjai.
- Öt... - mormolta tovább és fonta egyik kezét a másik csípőjére. - Miért átkozódna ha vannak sokkal élvezetesebb dolgok is annál. Itt és most. - hajolt közelebb Tyához és suttogott a fülébe halkan zengve minden szót.
Könnyedén mozgathatta a lányt, hiszen aligha lehetett őket egy súlycsoportnak tekinteni. Szorosan tartotta a másikat, bár nem erőszakosan, az nőkkel szemben ritkán volt szokása...ha csak okot nem kapott rá.
- Hat... - folytatta a számolást, kezdte mulattatni a gyermeteg játék.
Igazi, szép kis babazsúr volt/lesz ez. És Tyana igazán szépen hozta az élő porcelánbaba szerepet. Egy nagy babaház volt ez, benne az élettelen úrnőjével.
- Hét... - a lány egyik karját a vállára vonta, másik kezét a saját kezébe simította. - Persze, ha már mindenképpen átkozódni szeretne...megteheti. Csak akkor nem garantálom, hogy Önnek esetleg az nem fog e fájni. - arrébb lépett, laza tánclépésben suhanva át a hatalmas szobán.
- Nyolc. - ehhez nem fűzött hozzá semmit, csak gyengéden forgatta ki a lányt, majd vonta vissza magához közel.
Régen nem volt szüksége ehhez hasonló "ostobaságokra". Régen nem kellett "küzdenie" egyetlen nőért sem, és még most sem lehetett biztos abban, hogy a másikat ez az egész meghatja-e. Mivel magát soha nem hatotta meg önnön játékainak hatása.
- Kilenc. - szólalt meg aztán, forgatva Tyanát a hatalmas tükör elé, úgy, hogy a lány háttal legyen neki és láthassa mindkettejüket.
- Tíz. - karolta át hátulról a lányt...a nőt, állát a másik vállgödrébe támasztva és kényszerítve rá a lányt, hogy nézze meg magukat. - Annyira borzasztó ez? - suttogta. - Átkozódásra ösztökélő? - folytatta a mormogást, majd egy puha, a lány bőrét alig érintő csókot adott Tyana nyakára.
- Mert ha igen, hát állok elébe. - hallgatott el aztán.

[és vannak sokkal élvezetesebb dolgok is az átkozódásnál. Itt és most.]

Álarcos lidércem

Nekem rejtvény vagy, amit nem tudok megfejteni. Nekem egy vers vagy, amit nem fogok elfelejteni. Nekem egy ajándék vagy, amit nem tudok kibontani. Nekem Te vagy az egyetlen szó, amit nem tudok kimondani.

A férfiak nagyon furcsák (...) Megüthetnének, ordítozhatnának, megfenyegethetnének, de ők rettenetesen félnek. Félnek egy nőtől. Nem feltétlenül attól, akit elvettek feleségül, de mindig akad egy, akitől rettegnek, és aki aláveti őket minden szenvedélyének.
Ott áll vele szemben, szinte egy karnyújtásnyira, és nem tud mást tenni egyelőre, mint, hogy mosolyog, édesen, szemérmetlenül, valóságosan.
Hiszen ez a férfi itt előtte az ágyon Peter, az ő leendő kedvese, aki talán egyszer feleségül veszi a távoli jövőben. De hát akkor mi ez a félelem, ami jeges ujjként simít végig gerincén? Várta már ezt a pillanatot, hogy kettesben legyenek, főleg azok után, hogy az előző partin, amit nagynénje azért szervezett Oroszországi birtokukon, hogy megismerje őt, nem jelent meg.
Hogy miért nem ment el? Akkor mondta el, hogy belép a halálfalók közé, akkor bólintott a sötét oldalnak, azon az éjjelen szánta el magát. De…sose bánta meg, hogy nem utazott oda enyelegni, sokkal édesebb most ez a pillanat így, talán mindkettejük számára.
- Oh …pedig azt hiszem a legelső pillanatban most épp hátat fordítottam önnek…Nem de? A képességeimről pedig majd megbizonyosodhat… kellő időben.
Kihívóan tekint le a férfira.
Halkan elkezd számolni, lassan, és háromnál megtorpan, mikor Peter feláll az ágyról és átveszi a vezető szerepét.
Négy…
Hűvös ujjai a lány kezeire kulcsolódnak. Egy nem létező szív megdobban.
Öt…
Csípőjére kéz fonódik, s húzza közelebb testét a másikhoz, miközben Peter lágy hangon susog Tyana fülébe. Nem szól vissza, tudja ugyanis jól, hogy ha eljön az ideje, kellő válaszokkal tud majd előállni…de ez addig is várat magára.
Hat…
Hét…
Táncolnának? Valóban táncolnának? Hisz ez egy mesébe illő jelenet lenne, ha Tyana a múltban már nem tanulta volna meg, hogy tündérmesék nem léteznek, s ha nem is így lenne, hinni hiábavaló volna.
Nyolc…Kilenc…Tíz…
Ismeri ó, túl jól ismeri ezeket a mozdulatokat, ezt a hangleejtést, hiszen Ő volna a pimasz csábító, s most Peter ezeket az eszközöket próbálja bevetni. Hát ennyire le akarja venni őt a lábáról? S ha sikerül neki, mihez kezd utána?
Mikor újból kinyitja szép szemeit, akkor már a hatalmas tükör előtt állnak. Olyan a póz, mint a jegyesek marcipánfigurája a torta tetején. Kiábrándító.
- Nem … nem borzasztó, és vannak sokkal élvezetesebb dolgok is az átkozódásnál. Itt és most.
Ellhallgat, szemeiben kimondatlan dolgok csillognak, nedves ajkai enyhén szétnyílnak, a csók hatására színpadiasan megremeg, pedig ez egyszerű kis sablonérintés volt, és ezzel ennél a lánynál nem sokat fog elérni Peter.
- Álarcokat öltenek ma éjjel a boszorkányok, melyek éjfél után hullnak csak a porba, ha addig rálelsz kedvesedre, lehet egy kívánságod, de csak ha tizenkettőt ütött az óra. Kötelessége teljesíteni az óhajod, s ha nem teszi örök életében e tettet felróhatod.
Némaság költözik a szobába. Lágyan megnyalja ajkát, ujjai a csípőjénél időző kézre simulnak, s halkan, úgy, hogy Peter is alig hallja, újból megszólal.
- Rám lelt még éjfél előtt, így kívánhat tőlem valamit.
Ha a másik engedi, szembe fordul vele,egészen közel hajol, ajka szinte súrolja Peter ajkát, de nem…nem ér hozzá.
- Hát kérj tőlem valamit, és teljesítem.
Az utolsó forrón sóhajtó mondatnál már tegezi a férfit, a pillanat így követeli meg. Ujjai a maszk felé vándorolnak, s ha engedi lefejti az arcáról.
Ha már Peter játszadozhat, akkor bizony Ő is, és valljuk be, ugyanazt követi el kedvese ellen, mint Ő ellene. Szemet szemét …fogat fogért.
- Édesem.

[Álarcokat öltenek ma éjjel a boszorkányok, melyek éjfél után hullnak csak a porba, ha addig rálelsz kedvesedre, lehet egy kívánságod, de csak ha tizenkettőt ütött az óra. Kötelessége teljesíteni az óhajod, s ha nem teszi örök életében e tettet felróhatod.]

AZ ÁLARCOS HÖLGYNEK

[...]
Ócska kis színház vagyunk,
Jó darabot nem játszunk
Szép hangú primadonnám,
Az előadást mentsd meg,
Én szerző vagyok, furcsa szerzet,
Téged is én írlak meg,
De a dalt még meg kell tanuld jobban.

A szerelmes ágyig
A halálos ágyig is
Elkísérhet,
Ugye akarod még?
Tiéd lehet a Mindenség,
Ugye akarod még?

[...]
Elvesztett háború vagy
És én néha sajnállak,
Úgy nézem, elfeledted
Hogyan szeress szabadon
Megrémültél, fel se fogtad,
A vers, ha elért, visszadobtad,
Azt hitted,
Az éjjelnél is szebb vagy.

A szerelmes ágyig
A halálos ágyig is
Elkísérhet,
Ugye akarod még?
Tiéd lehet a Mindenség,
Ugye akarod még?

Némán állt, s figyelt. Az álarca felé kúszó ujjaknak engedett, engedte hogy azok lefejtsék arcáról a maszkot. Hiszen nem számított. Hiszen annyi volt még a tarsolyában. Hűvös, kék szemeivel kutatóan tekintett a lány barnának tetsző íriszeibe. Furcsa...úgy tűnt mintha az Tyana hangulataival egyetemben változott volna. Érdekes amúgy a barna szem. Amiről az ember azt hinné, hogy melegséget, megértést sugároz, beölel és megnyugvást ont magából, azzal együtt az őrzi legjobban a titkokat is.

Álarcokat öltenek ma éjjel a boszorkányok, melyek éjfél után hullnak csak a porba, ha addig rálelsz kedvesedre, lehet egy kívánságod, de csak ha tizenkettőt ütött az óra. Kötelessége teljesíteni az óhajod, s ha nem teszi örök életében e tettet felróhatod.

Nem sokon múlott, hogy újabb személytelen kacaj törjön utat a világba. Álarcos bál, játék. Peter mindig is szeretett játszadozni, csak hogy ő nagyban, nem holmi ostobaságokkal fecsérelve az idejét. Kívánhatott. Egészen elgondolkodott a dolgon. Több mint kézenfekvő lenne, hogy mit is kérhetne, de nem. Igazából úgy érezte azon amit tesz és amit mond, sok múlik. Mondjuk éppenséggel a lány hozzáállása a helyzethez, ahhoz, hogy ők ketten összekössék az életüket. A vérüket, valami mást, valami újat létrehozva ezzel.
A nő közelsége, az hogy csupán milliméterekre van tőle, kellemesen megnyugtatta. Valahol persze fel is csigázta, de ezeket csupán a természetes ösztönök számlájára írta fel, azokéra amiket képes volt kordában tartani.
- Nem kell semmi sem, amit magadtól nem adsz nekem. - felelte és hátrébb lépett, távolabb Tyanatól.
Ez így is volt. Azt akarta hogy a másik igenis adja fel ezt a dacos, rideg, kőszívű valóját. Ha kell tagadja meg önmagát, ha kell komédiázzon, de Peternek legyen társa. Aki ha kell alárendeli magát a férfi akaratának, ha kell egyenrangú vele.
- Talán te sem... - fűzte össze a karját maga előtt, és sétált el most ő az ablakig.
Oda ahol nem is olyan régen még a lány állt, oda ahol az ablak bepárásodott felületén még látható volt Tya ujjainak a nyoma. Az előbbi mondata igaz is volt, meg nem is. Mint egy másodosztályú népmese. -.-
Valóban, nem függött az élete attól, hogy a felesége lesz-e a lány vagy sem. Máskülönben igazán szép ékköve lenne a gyűjteményének. A legérdekesebb, legegzotikusabb köve. Mindezt ugyan nem mutatta ki s talán soha nem is fogja, de így volt.
- De gondolom ez - már csak a tartásod miatt is - a részedről is így van. - érintette meg az üveget ott, ahol a lány is, majd húzta vissza a kezét elgondolkodva.
Miért teregette volna ki az összes lapját? A mai estétől nem sokat várt. Pusztán csak felmérte a terepet. Latolgatta a lehetőségeket. A hogyan továbbokat.
- Bár ha ez nincs így, annak csak örülni tudok. - újabb hazugság.
Nem volt képes örömet érezni, ahogy sok minden mást sem. Ellépett az ablaktól, el a kint egyre jobban sürgő forgó ünnepély fényeitől. A máztól. A maszkoktól.
- Lassan indulhatnánk, nem gondolod? Hagyjunk későbbre is "finomságokat". - halvány mosolyt villantott fel.
Elindult vissza Tyana felé és megállt előtte. Kezét a maszkja felé nyújtotta, hogy felvehesse. Ha megkapta felöltötte és eligazgatta a fején. Ha nem, akkor tekintetét kérdőn a lányra függesztette és várt.
- Ha már olyan szép álarcot öltöttél...a nagy finálé előtt ne rántsuk le... - gúnyos, sötét mosoly terült szét az arcán.

Álarc nélküli lidércem

Sok ezer éve fagyos sziklát hordok én,
Nem dobog, halott súly mellkasom közepén.
Sok ezer éve már, hogy a Nap nem néz rám,
Kiszárad fa, virág a lépteim nyomán...
Ezer éve oly sötét halált hordok én
Jégbe fagyott mellkasom üres közepén...

De eljött egy angyal ragyogó arccal,
És felém fordította a Napot!
Az égbe kiáltott, tán még villámlott,
És lenéztek rám a csillagok!
Nem ért ajkamhoz,s csókja mégis
Forróbb volt ezer más csóknál...
Zafír szemei fényesebben égtek
Százezer teliholdnál...
Kitépte a sziklát, halálom titkát,
De szebbet kaptam tőle:
Szívéből darabot, mi éltet adott,
S remélem, Őt magát örökre.

Ujjai hűvös kígyókként kúsznak a bársonybőrön, belevegyítve egy kis gyengédséget, egy kis vadságot, mindent amit már úgy megszokott. Miért tegyen most másképp? Miért viselkedjen máshogy vele, mint ahogy megérdemli?
Az álarc lehull, ezen az éjjelen legalábbis biztosan. Hogy mikor emeli fel a másik legközelebb, azt  a lány nem tudhatja, de most nem is érdekli.
Végigsimít az arcon, ujjbegye elidőzik az ajkakon.
Hogy mit lát? Egy férfit…
Egy kék szempárt…egy olyan íriszt, amiben el tudna merülni ha akarna…ha akarna.
Egy igazán tetszetős pofit.
Magában felsóhajt, még szép, hogy nem mutatja a másiknak, mennyire tetszik neki amit a maszk alatt talált.

Nem kell semmi sem, amit magadtól nem adsz nekem.

Talán te sem...

Megdobbanna a nem létező szíve? Az ami eddig sosem érzett? Hisz sokan ölnének azért, hogy Ő Tyana ilyet mondjon nekik, hogy Tőle kívánhassanak…és Peter egyszerűen kihagyja a lehetőséget? Miért? Mégis, hogy képzeli ezt? Ki Ő?
Nem megy utána … áll egy helyben, onnan figyeli a férfi mozdulatait.
- S ha én mégis megadnék valamit? Valamit … Peter…egy olyan dolgot, amit csak én  tudnék valóra váltani?
Nem szól, csak hosszú pillái fonódnak össze szorosan.

Álarcokat öltenek ma éjjel a varázslók, melyek éjfél után hullnak csak a porba, ha addig rálelsz kedvesedre, lehet egy kívánságod, de csak ha tizenkettőt ütött az óra. Kötelessége teljesíteni az óhajod, s ha nem teszi örök életében e tettet felróhatod.

Szavalja el újra a kis versikét, csak éppen egy aprócska változtatással. Nézi az öltönybe bújtatott sziluettet és ezen az esetén immáron sokadszorra nyalja meg ajkait.
Tudja, hogy vissza fog jönni hozzá…olyan nincs, hogy magára hagyják, s már kacér mosolyával várja be Petert.
- Ám én kívánnék valamit…
Nem, nem adja oda az álarcot, miért adná?
- Oh … hova sietsz kedvesem? Előbb érkeztél, hát viseld a következményeket. Melyek talán nem is lesznek oly szörnyűek?
Közelebb hajol, cirmos cica módjára dorombol a másik fülébe.
- Kellek neked…
Az egész világ egy színház, színész benne minden férfi és minden nő. Színész benne Peter is és Tyana is. Az egész egy hatalmas komédia.
Hogy mit ér majd el ezzel a kívánsággal? Meg tudja mondani, hogy mennyire fontos ennek a férfinak itt előtte.
Elmosolyodik és apró csókot lehet a másik arcára. Ismeri szavai hatását, tudja jól, hogy milyen hatást vált ki a férfiakból, és tudja, hogy ezzel most célba ért. De vajon mi a cél? … Van egyáltalán?
Ujjai rátalálnak a hűvös kézre, s óvatosan megfogja azt. Felemeli, már ha engedik, s a tenyeret oda illeszti, ahol a szívének kellene lennie.
- Azt akarom, hogy ezt itt dobogtasd meg.

A VÉGZETEMNEK...TALÁN...

[...]
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
[...]
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Az egészen világos volt már az elején is Peter számára, hogy a lány tudja mit is akar. Abban viszont a férfi szentül hitt, hogy rá semmi, de semmi és legfőképpen senki nem fog tudni hatni, soha többé. Érzelmek terén meg pláne nem. Vetett egy pillantást Tyanara és egy másodpercre elbizonytalanodott ebben, noha a hűvös maszk amit folyton hordott megvédte őt a lelepleződéstől.
- Viseljem a következményeket. Nem, melletted lenni nem olyan szörnyű. Csak szörnyen unalmas. - tényleg bántotta volna minden megszólalásával a másikat?
Meglehet, mi több, így is volt. Általában bántotta az embereket, okkal vagy ok nélkül, minden lényegtelennek tetszett. Az eredményt tekintve meg aztán pláne. Bántás, sértés, erőszak. Fájdalom, megbolondítva a az elnyújtott idő elakadó lélegzetével.
- Látom remekül értesz ahhoz, hogy álmokba ringasd magad. - húzódott mosolyra az ajka és ingatta meg a fejét.
Kellett-e neki a lány? Csak úgy mint az összes eddigi nő is aki vágyat keltett benne. Hol gyorsan fellobbanó szenvedélyt, hol a birtoklás édességét. Tya eddig semmit nem mutatott fel, ami miatt jobban kellett volna Peternek érdekelnie őt, mint akármelyik olcsó kis cafatot.
Bár ez talán nem volt egészen igaz. Tyana igazán drága és luxus kategóriás nőcske volt. A nagynénje legalábbis nem adta olcsón. Igazán csillagászati összeget ért a lány. Nem mellesleg...voltak rejtett képességei is, persze ettől még ugyanúgy csak egy nő maradt Peter szemében.
- Kívánnál valamit? - kérdezett vissza, majd figyelte a keze felé mozduló kezét a lánynak.
Hagyta hogy Tyana ujjai kezére kulcsolódjanak, ahogy azt is hagyta hogy a lány a keblére vonja a kezét. Fejét oldalra billentve hallgatta a másik "kívánságát". Milyen megható volt, milyen csodásan megkomponált. Ha nem lett volna elfoglalva a keze, tán még tapsolt volna is. Gyönyörű nő, mennyi ravaszság.
- Ezt akarod? - alapjáraton nem ismerte a szeretne szót.
Legalábbis ő mindig mindent akart. Azonnal. És mindig mindent meg is kapott. Általában azonnal. Közelebb húzódott a lányhoz, kezét kifejtve a másik ujjai közül. Játszottak egymással, s a következő lépés neki járt ki. Kezei közé fogta a lány arcát s lassan lefejtette róla a maszkot. ha tetszett ez a másiknak, ha nem. Nem ellenkezhetett. Most az egyszer nem. Kék íriszeit mindvégig a zöldes szempárba fúrta.
- A kérdés már csak az...te magad hagynád-e? - lökte félre az arcot elrejtő álarcot, s simította végig a lány szép vonalú nyakát.
Közelebb hajolt kedveséhez - egészen kellemesen hangzott ez a szó a számára - ajkai lágyan súrolták a lány ajkait. Az ajkakat amik olyanok voltak mint az érett gyümölcs. Puhák, lágyak, édesek, nedvesen csillogtak. csábítottak. Ellensúlyozták a saját ajkait. És kiegészítették. Egyik kezét Tyanak derekára vonta, másik kezét a lány tarkójára csúsztatta. Csak hogy megmaradhassanak a megkezdett színjátéknál.
- Én kellek neked. - suttogta bele a lány ajkaiba olyan halkan mintha csak sóhajtana, mégis határozottan. - És félsz. Félsz hogy előbb vagy utóbb nem csak a testedbe férkőzök bele, ahová szívesen fogadnál. Hanem sokkal mélyebbre, sokkal intimebb helyekre is. Rettegsz attól a perctől, kedvesem. - csak önmagából indult ki.
Persze ezt nem kötötte a másik orrára és nem is állt szándékában ezután sem. De ismerte kettejük fajtáját. És tudta kezelni is. Eleresztette a másikat. Arrébb lépett, megkerülve a lányt, újra Tyana mögé férkőzött. Kezét a szmokingja zsebébe csúsztatta és kitapintotta az ékszert amit a lánynak szánt. Tévedés ne essék. Nem ő gondoskodott az ajándékról, ez is az ágyán hevert. Ugyanolyan kellékként mint a maszk. Kivette a nyakéket a zsebéből, ami talán többet ért mint ez az egész kóceráj. De legalábbis egy szinten mozogtak. Kezébe vette az ékszert és a lány szeme előtt átemelve annak a nyakára illesztette azt.
- Boldog születésnapot, szerelmem. - ezt mondta.
Szerelmem. Tartalom nélkül. Még. S talán örökre. Talán nem.

Szerelmem

Éjjelente azt gondolom szöknöm kell előled míg csak szökni tudok még…
Mégis, hogyha hívnál vakon követnélek téged, még a pokolba is veled mennék…
Éjjenként az életemet dobnám el egy percért, csak hogy végre egyszer magaddá tégy…
S ha elpusztít is hadd lehessek azzá kit te akarsz, erre vágyom éjjelenként…

Ez az egész kezd egy undorító színházi előadásra hasonlítani, ahogy mind a ketten tartják magukat az eredeti szerepükhöz, még akkor is, mikor az álarcok már réges régen a földön landoltak.
Ellenkezne először, mikor az ujjak az álarcáért nyúlnak, ám meggondolja magát.
Sokkal valóságosabb így talán a helyzet.
- Szóval én unalmas vagyok neked Peter? Mégis mit vársz tőlem? Mit szeretnél? Mit tegyek, hogy izgalmas legyen az éjszakánk? Édes…szólalj meg….hát mondd végre el a kívánságodat.
Mosolyog, talán először az est folyamán, olyan gyengéden.
- Álmok …azért vannak, hogy elringassuk magunkat…tudod kedvesem?
Hozzásimul a teste, szívük egyszerre dobban, és már vége is van a gyengéd pillanatnak, hisz ami most kezdődik, az ugyanolyan színjáték lesz, mint az összes többi perc ebben a nyavalyás életben.
Nem akar elmozdulni, nem akar elmozdulni, nem nem és nem…
Hát csókolja meg és legyen vége ennek a kínzásnak.
- Igen…kellesz nekem …. Kellesz Peter …
S mielőtt elválhatnánk szinte össze se ért ajkaik, mohón kap utánuk, s ujjai a sötét tincsekbe mártóznak, úgy húzza magához közelebb. Nem ereszti el, úgy csókolja, ahogy férfit nagyon ritkán szokott. Odaadóan.
S alig egy másodpercen belül meg is szakítja a csókot, majd mosolyogva folytatja.
- Peter … túl magabiztos vagy… nem kell semmi amit magadtól nem adsz nekem, sőt talán így már te sem kellesz….és borzasztóan csókolsz…
Kedvese újra mögé lép, és elakad Tyana szava, mikor meglátja, hogy mit kapott ajándékba. Hiszen ez az a nyakék amit hetekkel ezelőtt kinézett magának…ez az a nyakék…
Felsóhajt, nem mozdul.
Szerelmem…
Olyan ez a szó, mintha megforgatnának benne egy méreggel itatott tőrt, egy olyan pengét, ami kettéhasítja a lelket a testet és az egész embert. De miért ilyen fájdalmas ez az aprócska szó? Miért ennyire kegyetlen vele Peter?
Ujjai megkeresik a fiú ujjait, ha nem rázza le őket, akkor egymásba kulcsolódnak.
- Tőled függ, hogy megtudod-e dobogtatni, nem pedig tőlem…ezt jól jegyezd meg.
Óvatosan fordul meg, másik kezével végigsimít Peter arcán, elidőzik a nyaknál, ahova egy perccel később, ha nem tiltakozik ,egy aprócska de annál szenvedélyesebb csókot lehel.
- Szerelmem …
Ugyanolyan fájdalmasan ejti ki a szavakat, mint a másik…ugyanolyan játék ez az egész, mint máskor…semmivel sem különb…
Az igazság?
Tényleg retteg…pont úgy, és pont attól, amit Peter felsorolt.
Közelebb hajol. Még közelebb…
- Nem teljesítetted a kívánságomat édesem….hát ennyire kezdő vagy? Most nagyot csalódtam benned…
Búgja a fülébe, miközben elereszti a kezet és ujjaival végigciterázik a férfi gerincén. Forrón, izgatottan.
- Csak, hogy ne legyen unalmas mellettem…
S még tovább, tovább haladnak azok a borzasztó ujjak. Tovább, egyenesen a tarkóhoz, ahol erősen tartják a másik fejét, hogy egyenesen a lány szemébe nézzen.
- Tényleg unalmas mellettem hercegem?