Oldalak: [1] Le nyomtat

Chikara Tetsuya
[Topiktulaj]
***


International playboy

Nem elérhető Nem elérhető
A minden az kevés
2026-11-05 22:26:50
+1
You dangle on the leash of your own longing
TO: Kincs
DATE: 08.31. estéje
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok
Nézem Vivient, ahogy belép a szobámba, és egy percre elfog a honvágy a saját otthonomban.
Basszameg, én addig nem foglalkoztam azzal, hogy milyen rövid tud lenni egy nyár, míg el nem múlt! Jó ideig ez az utolsó közösen töltött esténk, és én ezt csak ma fogtam fel igazán, mert egész eddig eltartottam magamtól, mint őrző a kvaffot, hátha akkor valamivel könnyebb lesz. De nyilván nem lett. Mi lenne ebben könnyű? Gemma is biztos ezért hozta fel, mikor nálunk volt Seoulban, de én nyilván akkor is letereltem a dolgot valami faszsággal és azt mondtam, hogy a lófasz, amit nem lengetnek a képedbe, nem is lófasz igazán, pedig…de. Nem, mintha tudnám pontosan hova is akartam kilyukadni ezzel a nemlétező szólással!

Az én kiszívem azt mondta, hogy szüksége van nagyjából másfél napra, hogy összerámolja a dolgait és elkészülődjön az évkezdéshez, így pontosan ennyivel korábban dobtam haza, jófejkedtem egy kicsit a nevelőszüleivel és nyilvánvalóan egy büdös szót sem szóltam arról, hogy van rá esély, hogy felcsináltam drága lányt. Nem lett volna nagy kedvem már a második találkánk alkalmával földbe rakni Samuelt, hogy csak a feje lógjon ki, főleg mivel már akkor se nagyon volt oda értem, mikor csak bemutatkozni meg Vivet kikérni mentem, szóval…asszem ez a faszi nem lesz az apósom, mondjuk nem is bánom, ha nem nyomja fel többször az agyam.  Na mindegy, ezen a ponton igazából csak gondolatunk van róla, hogy esetleg terhes lehet, ezzel meg még felesleges mindenkit beszaratni, épp elég, hogy mi nem vagyunk ki túlzottan a ténytől, mások viszont biztosan totálisan megmennének a ténytől, hogy bizony kiment a fejünkből az a kurva bájital, utána meg már…mindegy volt? Franc se tudja, de nem törődtünk vele túlzottan, úgy vagyok a dologgal, hogy annyira nem lenne ideális hozzá az időpont, de, ha egyszer így kell lennie, hát legyen. Én ugyan nem fogok emiatt kiugrani a hajam alól!

-Sikerült mindent összepakolnod? Ha van még valami, amire szükséged van, holnap reggel még be tudunk ugrani érte-ölelem át egyből és csókot nyomok a homlokára, pedig kicsit bennem van, hogy azt kellene mondanom, hogy akkor rámoljon ki és mennyünk vissza Koreába, végül is ő az egyetlen, aki nem zavar, ha a pofámat nyúlkálja mindenféle ecsetekkel, krémekkel és egyéb lófaszokkal, szóval nem lenne hülyeség, ha ő lenne a sminkesem.
Közben meg tudom, hogy ez ormótlan parasztság lenne, mert annak ellenére, hogy én nem nagyon tülekedtem, hogy tanulhassak, neki még van lehetősége nagyot villantani az iskolában-na nem fizikailag, azt nagyon nem kellene és nem is tenné-, mert én tudom, hogy nagyon sok van benne. Okos lány és én szeretném mindenben támogatni, amibe a roxfortos tanulmányai is beleesnek, így lenyelem ezt a baromságot. Így is épp elég nehéz ez az egész, nincs még arra is szükségünk, hogy itt nekiálljak bevallani, hogy szeparációs szorongásom van, mint valami magára hagyott kisállatnak.

Tegnap még volt egy maratoni edzésem, így visszamentem és megint eltűntem a világ legfaszszopóbb Park nevű barmainak magánakcióját-valahol mélyen kezdem azt érezni, hogy ezeket azért hívják ugyanúgy, mert mind testvérek a szüleik, kivéve Jae-Hwát, ő okés arc-, akik ezúttal úgy döntöttek, hogy maguktól nem adnak nekem labdát, mire én úgy döntöttem, hogy akkor kurjantsa őket seggbe egy mérges durrfarkú szurcsók, majd szerzek én magamnak! Ezután pedig lerohadva hazaestem és olyan kurva üresnek éreztem a lakást. Nélküle.
Akaratlanul is beköltözött a fejembe a gondolat, hogy most ez jó ideig ilyen lesz. Nem húztam le a rózsaszín ágyneműt, amit miatta vettem meg. Még olyan illata van, mint neki, igazából az egész lakás úszott az illatában, ez legalább jól esett. Eszembe juttatta, hogy attól, hogy nincs itt, mi még ugyanúgy összetartozunk. Kiraktam néhány közös képet, amit még anya csinált rólunk Obonkor. Tudom, hogy már nem fogja látni, de majd karácsonyi szünetben, ha átjön, meglepődhet azon, hogy én már kishíján oltárt építettem neki, annyira hiányzott. Igen, ez tetszeni fog neki!
Most viszont van valami, ami nekem nem tetszik, leszámítva a szeptembert, mert azt speciel rühellem, rendesen értem Green Day-es gádzsót, majd engem is keltsenek fel,ha már vége. Próbáltam nem ezen agyalni vacsora közben is, amit anyával közösen csináltunk. A fater most nem tudott megjelenni, pedig még örültem is neki, mióta leszokóban van, egészen bírható fazon, de anya azt mondta, hogy ő is üdvözli Vivient és engem is. Végül is, elég prosztó dolog lenne, ha a saját fiát nem üdvözölné. Végig igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire szeretném, ha az életünk úgy maradna, mint ahogy azt eddig megszokhattuk, és igyekeztem beszélgetni és szokás szerint dobálgatni a poénokat. Olyan is volt, amihez nem nagyon kellett megerőltetnem magam, például mindenféle extra energiabefektetés nélkül is nagyon jól tudtam végtelen szeretettel nézni Vivienre, ahogy anyával beszélgetett. Kurvára boldoggá tett, hogy ilyen jól megértik egymást, anya ígérte is, hogy majd küld néhány levelet Vivnek, ha nem bánja. Bár eddig is neki üzent Koreába, ha engem akart elérni, mert mindannyian tudjuk már, hogy híresen szarul levelezem. Nagyjából úgy, ahogy a golymók sakkozik, szóval eléggé sehogy és ritkán.

Yukihime most egyedül sündörög a lábunk körül. Az igazságos macskafelosztásban a puffadt kis ördögfióka maradt nálam, ezt a kis fehér szőrgombócot pedig az asszony viszi. Viszi a fele macskát és a szívemet, mondanám, hogy a fele királyságomat is, de azt nehéz lenne elcincálni a nyolcadik emeletről.
Mélyen a lány szemébe nézek, azokba a csodakék szemekbe, és hirtelen ezerszer erősebben érzem, hogy máris kurvára megvisel ez az egész.
-A kurva életbe! Annyira fogsz hiányozni!-mondom és végigsimítok az álla vonalán.

Naplózva

Vivien M. Smithe
Mardekár
*


Iconic By Mistake

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #1 • 2026-11-07 18:12:22
+1
Daenerys Stormborn
you didn't choose us
We had a future, or so I believed
♡ To: Szerelmem
☀︎ Date: 2006. augusztus 31. este
☾ 7 nap holdfogyatkozásig☽

TW: érzékeny, megosztó témák megjelenése a szövegben



✧   ✦   ✧
Every little thing about this tells me
Nothing out there is ever gonna help me
And all these words that I hear spoken
Just promises broken
✧   ✦   ✧


A rossz dolgok mindig utolérnek, ezt tudhatnád. Az ignorancia mindig megbosszulja magát. Ez a nap is úgy csapott arcon, mintha akár egy pillanatig is váratlan lett volna, de nem. Sosem volt az, mindig ott lappangott a felszín alatt, csak úgy döntöttél, hogy nem veszel tudomást róla. Egyszerűbb volt úgy, most pedig a döntésed megbosszulja magát többszörösen.
Az a másfél nap már maga volt a pokol, amit a lakóhelyeden töltöttél, hogy összepakold a dolgaidat az elkövetkezendő tanévre. A jövő rengeteg homályos dolgot tartogat, amely megrémiszt, de abban legalább biztos vagy, hogy nem leszel egyedül. Chikara ott lesz melletted, megígérte, megígérte, hogy visszajön és ott lesz melletted, minden lépésnél, vigyáz rátok.

És Te hiszel neki...

A szerelem vakká és óvatlanná tesz, tudsz róla, de úgy gondolod nincs miért aggódnod, hiszen Chikara Téged választott. Hivatalosan is, és a köteléketek egy új formát kezd ölteni. Egy halvány mosollyal a gyűrűt viselő kezed végigsimít a hasadon.
A változást mindenki érzékeli körülötted, meglepőnek tartják, de talán... pozitívnak is. Az eddigiekhez képest az az örökkévalóságnak tűnő röpke másfél nap is egész kellemesen telik. A búcsú nehéz, hisz Nicot és Naylát kifejezetten szereted, kevés volt az együtt töltött idő, de megígéred Nekik, hogy ezúttal visszajössz a karácsonyi szünetben. Most tényleg.

Minden olyan más, olyan álomszerű, olyan biztonságos és boldog.
Idilli a kis jelenet, ahogyan Chikara az anyjával főz, Te pedig húzogatod a csörgős-bolyhos rózsaszín cicajátékot Yukihime Őmacskaságának, egészen addig, ameddig meg nem unja és elvonul a vendégszobában felállított kis rezidenciájára. Egészen úgy jár-kel itt, mintha az egész ház az Övé lenne. Ezután mész oda és kérdés nélkül kezdesz el megteríteni. Már úgyis tudod, mit hol találsz, ehhez elég volt egy alkalom, hogy megjegyezd. Mr. Tetsuya most nem teszi tiszteletét, - munkaügyben távol van, de üdvözletét küldi - úgyhogy neki nem terítesz. Chikarán már most is érződik, hogy megviseli az elválás gondolata, de vajon nevezhető-e ez annak? Bár Roxmortsi hétvégék nincsenek olyan gyakran, de ennek ellenére ki tudsz osonni minden hétvégén a faluba, ez nem kellene, hogy akadályt jelentsen nektek. Arról nem beszéltetek, mi lesz vele, hogy oda a koreai karrierje, de egészen biztos vagy benne, hogy Chikara majd megoldja.
Mert eszedbe sem jut, hogy nem hagyja ott a Koreai Válogatottat. Miért is jutna, igaz? Hisz szeret...
Chikara viccei sokkal erőltettebbnek hatnak, összességében csendesebb is, mint általában. Néma ítéletként lebeg ez a vacsoraasztal felett és se Christa, se Te nem vicceltek vele. Van valami szívet melengető a Christával kialakított kapcsolatotokban - a nő bár azt nem tudta ki vagy, arról tudomása van, hogy mi vagy, de sosem az érdekelte, hogy milyen képet festenek rólad a múltbéli események, Ő mindig az előtte álló lányt figyelte. Talán ezért tudtad viszonylag könnyen egészen közel engedni magadhoz, de lehet szerepet játszott benne a legyőzhetetlen vágy, hogy érezd újra a szerető család melegségét. Ugyanolyan sosem lesz, mint előtte, de... végre nem vagy egyedül...
Az egész légkörben van valami kimondatlan, valami baljós előjel, de talán egyikőtök sem foglalkozik vele, mert... mert végülis minden olyan rendben van. Az a végeláthatatlan szeretet, amely árad Chikara tekintetéből megnyugtat. Az asztal alatt a kezéért nyúlsz és gyengéden megszorítod, tekinteted pedig azt üzeni, hogy minden rendben lesz. Rendben lesztek.

Egyszerre hat megnyugtatóan ismerősként és félelmetesen idegenként az, hogy belépsz a szobájába. A hajad és a bőröd halvány rózsaillatot árasztanak magukból, a szőke hullámos tincsek puhán omlanak vállaidra. Még a hajadat megzabolázó cicafüles hajpánt ott díszeleg rajtad, mert a bőröd még nem szívta be az arckrémet. Seoulban is így néztek ki az estéitek, de ez a mai mégiscsak más - nem az "otthonotokban" vagytok, hanem Chikara családjának otthonában és... holnaptól semmi sem úgy lesz, mint ahogy azt megszokhattátok. Annyi vigasztal csak, hogy már a törékeny szereteten kívül más is összeköt benneteket.

- Kedves tőled, de mindent összepakoltam, nincs szükségem onnan már semmire... - lehunyod a szemeid és egy apró sóhajjal átadod magad a kellemesen bizsergető érzésnek, amit az ajkai generálnak, ahogy érintik homlokod bőrét. Karjai meleg takaróként ölelnek körbe és szinte beleolvadsz az érintésébe. Mélyen magadba szívod az illatát, ki tudja, mikor lesz rá lehetőséged újra... Remélhetőleg két-három hétnél nem telik el több idő, mire legközelebb találkoztok.
Ugyanazt a szorongást érzed vibrálni az Ő bőre alatt is, amely Téged is fojtogat. Amikor nincs körülötted nyüzsgés, hogy megmentsen a kételyektől, folyamatosan azt érzed, hogy a bizonytalanság nyirkos, csontos ujjai húznak le a mélybe. A fejed felett összezárul a víztömeg, Te pedig halkan, láthatatlanul fuldokolsz...

Ha tehetnéd sosem engednéd el Őt, a világ végéig el tudnál lenni az ölelésében. Ahogy az mindig lenni szokott, most is teljesen magába szív ez a meleg barna szempár, de most látod benne az aggodalom csillogását. Tudod jól, hogy Chikarát is megviseli ez az egész, kicsit talán jobban is, mint téged, de... de van abban a barna szempárban most valami, ami miatt a nyugtalanság gyökeret ver a szívedben, és egyre csak szorít és szorít belülről.

- Hidd el, Te is Nekem! - a pillantásod ennél is jobban ellágyul, már ha ez lehetséges. Hiába, teljesen más lesz ez a szituáció, mint amiben eddig voltatok - nincs meg az a biztonságérzet, hogyha bármi történik megkeresheted Őt, átölelheted, hozzábújhatsz, az illata és közelsége majd megnyugtat. Nem tudod neki azonnal elmondani a gondolataidat - levelezésben nem is igazán gondolkodsz, ismered az írásos válaszadási szokásait - csak amikor végre látjátok egymást. Gyakrabban, mint engedélyezett lenne, de nem elégszer. - De azért nem az lesz, hogy hónapokig egyáltalán nem látjuk egymást... - a mosolyod halvány és nem tudod elrejteni belőle azt, hogy mennyire fájdalmas és rémisztő számodra, hogy nem a karjai közt hajthatod álomra a fejed minden áldott este. Biztos, hogy küzdeni fogsz a visszaköszönő inszomniáddal, de kénytelen leszel megoldást találni erre a kellemetlenségre, mert már nem csak a saját egészségedért felelsz...
De legalább nem leszel egyedül.

A kis fehér szőrgombóc hangosan dorombolva dörgölőzik hol egyikőtök, hol másikótok lábához.
Naplózva

Chikara Tetsuya
[Topiktulaj]
***


International playboy

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #2 • 2026-11-10 22:41:30
+1
You dangle on the leash of your own longing
TO: Kincs
DATE: 08.31. estéje
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok
Szarul érzem magam attól, hogy szarul érzem magam. Ez most így rohadt ostobán hangzik, de, ha az ember mélyen a mellkasában érzi, hirtelen valahogy értelmet nyer. Már akkor itt volt velem ez az egész, amikor visszavittem Vivient összerámolni és hazamentem. Nem haza-haza Exeterbe, hanem haza Seoulba és, amint beléptem az ajtón és a nyakamba ugrott a kopasz dög-aki megjegyzem, gecire élvezte, hogy Yukihime nem rágja a fülét-, olyan üresnek éreztem mindent. Nem csak konkrétan a lakást, hanem magamat is és meg sem tudta volna mondani, hogy miért, ha ütnek sem. Sőt igazából kicsit az is jobb lett volna, ha ütnek.
Ültem a kanapén és olyan kurva csend volt, amit nehezen tudtam elviselni. Bekapcsoltam a tévét, miközben főztem valamit, de basztam az egészre, a műsorra is, meg a főzésre is, mert hiányzott, hogy Viv itt legyen mellettem, segítsen, szóval tartson, vagy csak játsszon a macskákkal, akik hol boldogan, hol irritáltan nyervákolnak, mert a macska asszem nem közösségi állat. Vagy csak Catkara Nekoya nem az, faszom se tudja. Aztán csak ültem a kanapén és bámultam ki azon az óriási ablakon, amire nem is értem, hogy mi a picsáért van szükség, ennyire kilátni ugyan ki akarna? Szóval néztem a N Seoul Towert és arra a kis lakatra gondoltam, amit felbasztam valamelyik lámpapóznára.  Nem is valamelyikre, mert, ha most ott sétálnék, pontosan tudnám, hogy merre kell mennem, hogy belefussak. Aztán meg arra jutottam, hogy ha már most itt picsogok, mint valami puhafaszú nyomorult, akkor le is húzhatom magamra a rolót.

Erőt kellett vennem magamon és csinálni a dolgaimat. Összetakarítani kicsit magam körül-tessék, ez is Viv hatása, mielőtt összejöttünk volna remekül eléltem volna a retekben is, eszembe nem jutott volna máris nekiállni retkelni- bűbájt küldeni a mosatlanra, hogy kezdjen már valamit magával és elmenni edzésre. Nem lehet otthon dögleni, ha az embernek melója van, még akkor is, ha ez az egész kviddicsjátékos vagyok-dolog nem tűnt halálosan komolynak. Eddig, mert az edzés után keményen elővett az edző és közölte, hogy a szeptember elsejével kezdődő hivatalos állományba kerülésem után egy kurva mukkot nem akar tőlem szabiról hallani. Igazából közvetlenül nagyon nem is hallhatott volna, mert még mindig csak annyira tudok koreaiul, mint három durrfarkú szurcsók lelocsolva sojuval, szóval én ezeket a gecire nem kellemes körülményeket Bradleytől hallhattam és hát, ha eddig nem szorongtam volna, mint a szar….köszi Seoul QC, mi a faszom?!

Nem volt bíztató a szitum, márpedig nekem valahogy itt ki kellett rángatnom napokat a közösből, ezt jobban tudtam, mint bármit, mert, ha mód van rá, kurvára szeretném meglátogatni a barátnőmet, akiről ezek a faszagányok természetesen tudnak, nem is értem mit kell itt egyből azzal indítani, hogy faszolni fogok. Az lesz így is-úgy is, mert kezdem azt gondolni, hogy itt nem lehet minden mindenkinek jó, de egyeztetni azt meg nyilván szeptember elsejéig nem lehet velük normálisan. Meg hát…valljuk be a faszom se tudja hogyan fogjuk Viviennel megoldani ezt az egészet, ha más nem, hát a Roxmortsos hétvégék mindegyikén ott akarok lenni, hogy annyi időt töltsek vele, amennyit tudok, főleg ha… Kurva bonyolult ez az egész, mégsem vághatom oda a koreaiaknak, hogy van rá valamennyi esély, hogy a vadiúj international playboyuk átugrik a daddy kategóriába egy éven belül. Asszem fellógatnának a lábujjamnál fogva és addig püfölnének terelőütővel, míg bele nem döglöm.
Amit ebben a hosszas dióhéjban érzékeltetni próbáltam, az az, hogy kurvára nem egyszerű a mi helyzetünk, de hát ugyan mikor volt az?

Túljutottunk valahogy a vacsorán és végre a karjaimba zárhatom, amitől még ez a pillanat is, ilyen közel ahhoz, hogy fel kelljen raknom a vonatra, otthonosnak és kellemesnek érződik. Mosolyogva nézem a hajpántját, annyira cuki ez a lány, hogy szavak nincsenek rá! Már Koreában is imádtam nézni, mikor lemosta a sminkjét és csak a lehető legtermészetesebben létezett a környezetemben, lehetőleg a macskás Deftones pólómban, ami egészen olyan volt rajta, mintha elnagyolt ruha lenne.
-Úgy értettem, ha bárhonnan kell még bármi, kiscicám-tettem hozzá, mintha ezzel húzhattam volna azt, hogy végül visszainduljon az iskolába, ahova majdnem értelmes felnőtt révén-hogy a majdnem melyikre vonatkozott, azt mindenki nyugodtan döntse el magának- kurvára vágom, hogy vissza kell térnie. Ki fogjuk ezt bírni, mert ennél már ezerszer nagyobb szarokon is túljutottunk, a titkain, a traumáin,az én rohadt ötletes öngyilkosságomon vagy egyéb faszságaimon, szóval nincs más lehetőség, lehozzuk ezt is.
Elmosolyodom, ahogy azt mondja, neki is hiányozni fogok, pedig összeugrik a gyomrom, és azt kívánom bárcsak lett volna még egy évünk együtt, akkor most nem érezném, hogy túl későn eszméltünk egymásra, és ezért vagyunk most kénytelenek külön lenni. Rajongó szeretettel nézem és végigsimítok az arcán, biztos vagyok benne, hogy érzi ő is, hogy szívem szerint soha a kurva életben nem engedném el, ám, amit mond, attól bezuhan a gyomrom valahova az alsó emeletre. Rohadtul nem tudom megmondani, hogy mikor látjuk egymást újra. Annyit tudok, hogy a koreaiak szeretnek hepajkodni, meg úgy csinálni, mintha keresztények lennének, tehát az október vége-november eleje nekem is szabad kell, hogy legyen. Az pedig gecire két hónap.
-Hát én nem szeretném…-kezdek neki és esküszöm, szívem szerint már ott is vakaróznék kínomban, ahol nem is viszket, mert basszameg a rühös kurva élet, én nem akarok rosszat mondani, de ugyan mit kéne csináljak, ha nem tudok jót?- de meglátjuk hogy jön össze. Tegnap eléggé lebasztak a nyári szabadságaim miatt, pedig hát…én akkor még olyan nagyon hivatalosan nem is voltam a csapatnál. Legkésőbb a születésnapodra ott leszek egy csomó ajándékkel, de…mindent megteszek, hogy előbb is összejöjjön.
Próbálok rá bíztatóan mosolyogni, Yukihime pedig közben bedörgölőzi magát kettőnk lábaihoz és ott sikerül neki boldogan lefeküdni, míg én érzem, hogy gyűlnek a viharfelhők a fejem felett. Vagy most komolyan kint dörgött?
Naplózva

Vivien M. Smithe
Mardekár
*


Iconic By Mistake

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #3 • 2026-11-14 17:14:54
+1
Daenerys Stormborn
you didn't choose us
We had a future, or so I believed
♡ To: Szerelmem
☀︎ Date: 2006. augusztus 31. este
☾ 7 nap holdfogyatkozásig☽


TW: trágárság, öngyilkosság, érzékeny, megosztó témák megjelenése a szövegben



✧   ✦   ✧
Every little thing about this tells me
Nothing out there is ever gonna help me
And all these words that I hear spoken
Just promises broken
✧   ✦   ✧


Korábban sem találtad a helyed a Haggerty házban, de most még kevésbé.
A hajnali órákban a sötétben esetlenül, de legalább halkan, óvatosan lépegetve haladsz a fürdőszoba felé. A fejed hasogat, a gyomrod liftezik, forog körülötted a világ. Olyan gyengének érzed magad, ahogyan szellemként szeled a sötétséget. Kezed húzod a falon, az vezet el egészen a fürdőszobáig, ahol még azzal sem törődsz, hogy felkapcsold a villanyt, csak a fürdőszoba pultról egy hevenyészett mozdulattal felkapsz egy hajcsatot, hogy felfoghasd a hajad, mielőtt leroskadnál a wc csésze elé, és bele nem ürítenéd a gyomortartalmad... megint.
Mostanában rendszeressé vált ez a kis hajnali rituálé, de nem bántad, mert annak a megingathatatlan jele volt, hogy a leghőbb vágyad beteljesülni látszik - és ennek ellenkezőjéről senki nem tudott volna meggyőzni.
Hiszen ez volt Natalie-vel is, és ami az egyiknek átok, az úgy fest a másiknak áldás. Valakinek az életét elvette, de neked épp visszaadja. Most az átlagosnál rosszabbul viseled ezt, ahogy fáradtan, legyengülve támasztod a wc csészét. Már igazából rég nincs mit kihánynod, de az öklendezés nem akar szűnni.
De ez mind rendben van, mert ez is csak azt jelenti, hogy végre tartozol valahová... és nem is olyan sokára visszakapod azt, amit sok éve Fenrir Greyback elvett tőled.

Újra lesz családod.


~ ~ ~

Az erős, izmos karok gyengéd szorításában minden baj jelentéktelennek tűnik újra, a lét épp olyan kényelmes és kellemes, mint a jégvirágos ablakon át csodálni a tomboló hóvihart a kandalló ropogó tüze mellől egy vastag takaróba bugyolálva, meleg kávét kortyolgatva. Bár most nem Chikara cicás-bandás pólója van rajtad, hanem a saját hálóruhád, de mégis már-már tündérmesébe illő ez a kis jelenet, még ilyen röviddel az elválás előtt is. Legalább itt ez a ma este is, amikor túl hosszú ideig utoljára, de még mellette hajthatod álomra a fejedet... feltéve ha nem romlik el semmi. Azonban egyszer minden szép álmot megszakít a reggeli napfény sugara.

- Nyau - egyik kezeddel elengeded Chikarát, hogy egy macska-karmolás/dagasztás szerű mozdulatot tegyél a kezeddel - melyen most a körmeid hegyesek, mintha apró, de igazán elegáns és rózsaszín macskakarmok lennének - még jobban alátámasztva vele a "kiscicám" megnevezést. Valószínűleg ha nem kutyaféle szörnyeteg rejlene benned, hanem valami macskaszerű lény, akkor még dorombolnál is neki lelkesen, ahogy Yukihime is teszi a lábaitok között, lassan álomba szenderülve.
Belesimulsz az érintésébe, tudomást sem véve az alattomos émelygésről, mely újra hatalmába kerít, csak elveszel a pillantásában, a rajongásában, mely viszonozza a Te érzéseidet iránta.

Mégis egyre erősödik a rossz érzésed, amin nem javít az esetlen mondatkezdés. Tudatosan azonban nem esel pánikba, mert tudod nagyon jól, Chikara Tetsuya olyan rosszul bánik a szavakkal, mint Park Monroe - vagy tudja az ég kicsoda - az általános higiéniával. A mosoly azonban hamar az arcodra fagy, a világoskék szempárodban értetlenség tükröződik.

- Hogy érted ezt? - ismered a szavak jelentését, amelyeket kiejt a száján, még csak nem is koreaiul, vagy japánul beszél, hogy esetlegesen félreértsd - pedig már úgy is megértenéd - de mégsem vagy képes feldolgozni őket... mert nem ütközik a Te valóságoddal, a Te elképzeléseiddel.
Most törik össze az oly' gondosan dédelgetett álomképed.

"Legkésőbb a születésnapodra ott leszek egy csomó ajándékkal..."

Mégis ki a büdös faszt érdekel a kicseszett születésnapod?

- Hogy érted ezt? - a mosoly már lehervadt az arcodról, helyette értetlenségedben összevonod a szemöldökeid, ezen cselekedeted pedig mély barázdákat szánt a kettő közé. - Megígérted, hogy nem hagysz magamra, hogy együtt csináljuk végig az egészet! - a pulzusod megugrik, hisztérikus hangulatba kerülsz, de igyekszel mély levegőket venni. Szeretnél bízni abban, hogy csak elbeszéltek egymás mellett. Volt már rá példa. - Megígérted, hogy visszajössz hozzánk! Úgy nem tudsz mellettünk lenni, hogy ki tudja hány ezer kilóméterrel odébb hajkurászol egy idióta labdát. - Nagyon reménykedsz benne, hogy csak valamit durván félreértettél az egészben. Csak erről lehet szó, igaz? Hiszen megígérte... azt mondta végig melletted lesz. Hogy együtt csináljátok végig az egészet. De akkor... miért csak az a hamis gyűrű van az ujjadon?

A hőn áhított család képe csúnyán megreped.

Közben pedig az első esőcseppek bekopognak az ablakon.
Naplózva

Chikara Tetsuya
[Topiktulaj]
***


International playboy

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #4 • 2026-11-14 20:54:02
+1
   
       
                   
   
   
       
           You dangle on the leash of your own longing        
       
           
               TO: Kincs            
           
               DATE: 08.31. estéje            
       
   
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok
Nem tudom, milyen egy távkapcsolat. Azt sem tudom, hogy milyen egy jó és azt sem, hogy milyen a szar, de gondolom minden, amit tehetek, hogy megpróbálom nem elbaszni. Vagy keresek valakit, aki ilyet tol, és megkérdezem, hogy mi a picsát kell csinálni. A csapattársaim ebben nem túl segítőkészek, kivéve Jae-Hwát, aki nem jöhet ki a képletesen értett prűd koreai szekrényből és csak annyit tudott hozzátenni a szituhoz, hogy szerinte próbáljak meg annyi időt vele tölteni, amennyit csak tudok, mert, ha neki lenne barátnője, ő biztosan ezt tenné. Ha nem is lettem sokkal okosabb, legalább megtudhattam, hogy a leszbikusok ijesztőek és Vivien már majdnem olyan ijesztő, mint egy leszbikus. Zsír, asszem.

Én nem tőle félek, hanem attól, ahogy dolgokra reagál, bár az utóbbi időben minden egészen jól alakult, kivéve a folytonos hánykolódását, amiben nem tudtam neki sokat segíteni, mert még azt sem szerette, ha fogom a haját. Pedig valamit olyan szívesen tettem volna érte, végül is, ha az van, amire gondolunk, akkor miattam került ebbe a helyzetbe. A legtöbb, amit tehettem, hogy megkértem Jae-t, hogy szerezzen valami enyhe megoldást, ami segít a szitun és terhesbarát, így kaptunk egy teakeveréket, ami segít a rosszulléteken. Ezt Ishida senseitől is megszerezhettem volna, de egyelőre neki se annyira volt hangulatom elpofázni, hogy nagyjából két hónapra maradtam egyedül a felnőtt életemmel és máris van rá esély, hogy sikerült felcsinálnom a barátnőmet.
-Na jó, neee…túl cuki-mosolyodom el és a kezéért nyúlok, hogy adjak rá egy csókot. A bőre puha az illata pedig megnyugtatóan otthonos, eszembe jutnak az esték, amiket főzéssel vagy a kanapén beszélgetéssel és a macskák nyunyorgatásával töltöttünk, nem is beszélve azokról, amikor hosszan valami egyéb kellemes rekreációs kardió ment a lakás különböző pontjain. El sem tudom képzelni, hogy holnap elmegy és onnantól kezdve kurvára nem rajtunk múlik, hogy mikor ölelem magamhoz, sőt…nem is alhatok vele. Azt sem tudom, hogy fog-e tudni nélkülem normálisan aludni, vagy, hogy nekem fog-e menni.
-Szereztem neked teát a rosszullétedre, esténként kell inni és akkor talán nem kell felkelned hajnalban bokákolni-nézek rá aggódva, mert azt sem nagyon tetszik, hogy állandóan rohadtul van és alig eszik. Az egyetlen dolog, amiben reménykedni bírok, hogy legalább ott lesz Hera, aki tud rá figyelni. Már a napokban megpróbálok majd összehozni egy levelet, hogy figyeljen arra, hogy Viv mindennap egyen legalább egy keveset, mert tudom, hogy nagyon ügyesen tud koplalni.  Ettől az egésztől úgy fogok hangzani, mint a tulajdon anyám, de nem nagyon számít, csak az, hogy a lány, akit mindennél jobban szeretek, jól legyen.

Volt egy harántimpulzusom, hogy nem nagyon fog tapsikálni örömében, amiért a fasz tudja, mikor kapok megint szabit, de biztos ő is vágja, hogy mennyire retek dolog lenne, ha pont emiatt basznának ki, legalábbis addig, amíg nem tülekednek értem az európai vagy legalább brit csapatok, bár a kérdése kurvára nem nyugtat meg.
-Hmm…mit?-kérdezek vissza felvonva a szemöldököm, mert szerintem tök érthető volt, ami kijött a számon, vagy megint valami ocsortány faszságot mondtam, csak nem sikerült észrevennem? A mosolynak nyoma sem marad azon a szép arcán, bennem meg seggre ül a komplex, mert…most mi a geci van?
Minimálisan közelebb hajolok hozzá és olyan értetlenül nézek rá, mintha hottentottául mondta volna, hogy a kákalag egy kellemes fahéjas kaja, de csak hallgatom tovább, hátha akkor rájövök, hogy most a másodperc törtrésze alatt mi tudott elbaszódni és mit kéne mondanom, hogy legalább részben helyrehozzam.
-Mi? Én nem…-rázom a fejem hüledezve, mert most hirtelen megint miért ülünk egymásnak háttal a moziban? Hogy a sárga pöcsömbe hagynám már magára azzal együtt, hogy a fizikai értelmében a szónak nyilván nem tudok ott lenni mellette minden pillanatban, mert hogy iskolába jár, én meg végeztem, és melóznom kell. Mindkettőnknek van feladata, de…gondolom, amennyire csesz ez engem, legalább annyira zavarja őt is, és lehet, hogy éppen így jött ki belőle?
-Vivien, kincsem-nézek rá szememimben némi aggodalommal és finoman megszorítom a kezét. Megint nyakig vagyok a szarban, de addig kell örülnöm, míg nem áll neki hullámozni és addig is kell valahogy lekezelnem a helyzetet- én ezt most annyira nem értem. Minden alkalommal visszajövök, amikor csak tudok. Minden szünetet együtt töltünk, ha más nem, akkor te jössz, ha meg tudom oldani, akkor én, csak kicsit ez most bonyolult. De…-miért hangzik ez most kurvára úgy, mintha már Korea konkrét ténye sem lenne okés neki, mikor tudta, mert elmondtam, hogy mi jár együtt ezzel a szerződéssel, még meg is mutattam neki. Tud mindenről, ahogy arról is tudnia kell, hogy nem akarnék sem vele, sem az esetleges gyerekünkkel kibaszni, mert épp hogy az lenne a kibaszás, ha egy munka-és pénznélküli idióta lennék, aki nem tud mit kezdeni magával.
-De nekem ez a melóm, ebből van pénzünk. Neked, nekem és a kicsinek is-mondom, mielőtt idegesen sóhajtanék, mert azt hiszem kibaszottul nincs meg a fonál és azt sem igazán vágom, hogy merre kellene keressem, mert minden, amitől most idegesnek és hisztérikusnak tűnik olyan információ, amiről tud. Én meg úgy érzem magam, mint egy idióta faszfej, aki képtelen felfogni, hogy mi megy, és éppen kurvára rosszat tesz a barátnőjének, de ha most azt várja tőlem, hogy basszam rá a csapatra, hogy „Bocs, de nem. Köszi.”, abból rohadt nagy vita lesz, amit jó lenne elkerülni, mert elég hányadékul érezném magam, ha az utolsó közös éjszakánkon utálna, mint a szart.
Naplózva

Vivien M. Smithe
Mardekár
*


Iconic By Mistake

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #5 • 2026-11-14 23:14:27
+1
Daenerys Stormborn
you didn't choose us
We had a future, or so I believed
♡ To: Szerelmem
☀︎ Date: 2006. augusztus 31. este
☾ 7 nap holdfogyatkozásig☽


TW: trágárság, öngyilkosság, érzékeny, megosztó témák megjelenése a szövegben



✧   ✦   ✧
Every little thing about this tells me
Nothing out there is ever gonna help me
And all these words that I hear spoken
Just promises broken
✧   ✦   ✧


Az ajkai jólesően perzselik a kézfejed bőrét és teljesen ösztönösen lesz még szélesebb a mosolyod. Ha most tükörbe néznél, távolról sem ugyanaz a lány tekintene vissza rád, mint mondjuk tavaly szeptemberben - ez a Vivien egy sokkal kiegyensúlyozottabb, sokkal vidámabb, egészségesebb és élőbb Vivien. Ez egy Veled teljesen összehasonlíthatatlan Vivien.
Ez az Éned már egészen emberi.

De persze minden illúzió megtörik egyszer, csak el kell érni a töréspontot...

A Chikarával eltöltött körülbelül két hónap egy olyan Éned hozta elő belőled, aki éveken át szunnyadt benned - nagyon mélyen, a vaksötétben. Ha nem is az vagy, aki lehettél volna a tábor nélkül, de egy sokkal jobb, pozitívabb Önmagad vagy. Valaki, akiből potenciálisan egy rendkívüli családanya is lehetne, ha...

Egészen megható az aggodalma és melengeti az olvadozó szívedet. A mosolyod sokkal gyengédebbé válik, ahogy odahajolsz hozzá, hogy elhints egy apró hálacsókot a szája szegletében.

- Köszönöm szépen, ez nagyon kedves és figyelmes Tőled! - Hiába volt ilyen egész nyáron, egyszerre érzed azt, mintha ez lenne az elvárható minimum, közben pedig nem tudsz teljesen hozzászokni ehhez a bánásmódhoz. Szinte látod a lelki szemeid előtt, ha nem is bombázza majd Herát levelek hadával, egyszer egyet biztosan ír neki instrukciókkal, hogy mire figyeljen Veled kapcsolatban, ami kicsit felesleges, és tartasz is tőle, hogy Heranoush igencsak komolyan fogja venni ezen feladatot és a nyakadra jár - pont úgy, mint Te az övére a tavaly év végi vizsgaidőszakban.

De ez az egész előbb elbaszódik, mint bármelyikőtök számított volna rá. Hamarabb derül ki, hogy nem egyezik az elképzelésetek a közös jövőtöket illetően - azaz helyesbítve a jövőt illetően... Mert itt már aligha lehet közösről diskurálni.

"Mi? Én nem…"

Az apró fejrázás, a meglepődött tekintet...
Ő nem tett ilyen ígéretet. Vagy nem gondolta komolyan. Elvégre fiatalok vagytok, miért akarna most családalapításon gondolkodni, amikor ott a karrierje? A karrierje, amit választ... helyettetek.

A viharfelhők nem csak odakint gyülekeznek, ahogy a szíved visszasüllyed a mély rothadó sötétségbe. Gúnyos nevetések sora csendül fel elméd sötét sarkaiból. A feketeség egyre csak terjed, mint a méreg, amely felemészt. A pánik rózsázik a mellkasodban, ahogy régi jó barátod, a kétségbeesés visszaköszön.

csak kihasznált téged éppen úgy, mint az a többi fasz

Visszatért. Újra visszatért.

Ugye milyen borzalmas érzés egyedül maradni egy ilyen "teherrel"?

Most már kezded kapizsgálni, Natalie miért tette azt, amit tett. A kétségbeesés, a magány, a reménytelenség, a bűn. És Ő még sokkal rosszabb helyzetben volt, mint most Te.
Elhúzódsz Chikarától, az elárultság lerí az arcodról. Ha akarnád sem tudnád eltűntetni a megrökönyödést az arcodról, vagy azt, hogy ez mennyire rosszul esik... pont Tőle.

üdvözöl a valóság... Morgana

Ettől a hatalmas pofontól nehezen találod meg újra a hangod, és az első reakció, ami kicsusszan vonallá préselt ajkaidon:

- Ne hívj így...! - sziszeged irritáltan, közben szinte már a gyűlölet könnyei gyűlnek a szemeidben.

Nem hibáztathatod Őt. Egy szörnyeteg vagy!

A szíved tovább süllyed a mérgező sötétbe, ahol más nem éri már, csak a rothadás indái.

- Az kurvára nem ugyanaz! - hangod hisztérikus, kicsit meg is bicsaklik, ahogy utolsó kétségbeesett karcsapásokkal igyekszel a viharos tengeretek partja felé - ám az egyre csak távolodik. Odakintről egy kósza villám világítja ki a gyéren megvilágított szobát, majd némi késéssel hallatszik a recsegő dörgés. Yukihime Chikara ágya alatt keres fedezéket. - Megígérted, gecire megígérted, hogy itt leszel mellettem. Hazudtál... - az első kirohanáshoz képest ez az utolsó mondat sokkal visszafogottabb, sokkal több fájdalom árad belőle, ahogy még mindig nem akarod elhinni ezt az egészet. Nem akarod elhinni, hogy a férfi, akit közel engedtél magadhoz, akiben megbíztál, akinek odaadtad a szíved, így képes legyen hátba szúrni.

És mégis megtörténik Babám. Ugye milyen szörnyű érzés, amikor az árul el, akiben a legjobban bízol?

Azzá a szörnnyé váltál, amivé Greyback akart változtatni, ezzel elárultad az egyetlen barátodat a Pokolban.
Most pedig a karma visszatalált hozzád.

- Akkor majd keresel másikat, ami nem a kibaszott világ másik végén van! - mert az egészen nem számít, hogy neki ebből milyen problémái származhatnak, ameddig minden úgy történik, ahogyan azt Te akarod...

Naplózva

Chikara Tetsuya
[Topiktulaj]
***


International playboy

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #6 • 2026-11-15 00:23:25
+1
   
       
                   
   
   
       
           You dangle on the leash of your own longing        
       
           
               TO: Kincs            
           
               DATE: 08.31. estéje            
       
   
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok
Egész délután olyan szépen sütött a nap, már Exeterhez képest.
Seoulban biztosan valósággal tűzött, az emberek pedig örültek volna egy kis hűsítő szellőnek és várták az esti lehűlést. Az volt a különbség köztem, meg a koreaiak között, hogy én speciel bírtam a meleget, gondolva itt erre a kellemes, jóleső melegségre, amit mellkasomban éreztem a mosolyát látva és ezt a gyengéd csókot érezve.
Boldog  voltam. Boldog, mint valaki, akinek kurvára nem szokott jól állni a szénája-ellenben a hajával, ami geci kemény- és most úgy néz ki, hogy mégis minden úgy alakul, hogy nekem a lehető legjobb legyen. Igazából ezért nem rohangálok fel-alá, mint egy idióta már a gondolattól is, hogy Viv teherbe eshetett. Na, mert akkor mi van? Van lakásom-oké, nem biztos, hogy ideális a kölyköléshez, de majd benyújtom a kérelmet egy nagyobbja, vagy a szomszédéra is, mert asszem azt is jelezni kell majd a csapatnak, ha már tudjuk, hogy sikeresen megszaporodtam- van melóm, csinálok egy csomó zsetont, szexi vagyok és híres leszek, emellett pedig szerelmes vagyok egy olyan lányba, aki történetesen a kibaszott világot jelenti számomra, és én is ne…várj, mi a fasz?! Mik ezek a rohadt fekete fellegek és hogy a fenébe kellene őket elhessegetnem?

Próbálom menteni a menthetőt, egyelőre még nem kétségbeesetten, mert próbálok pozitív maradni, mert hát ez nem is lehet más, mint valami rohadt fura félreértés, ugye? Vivien sem gondolhatja komolyan, hogy azért mentünk Koreába, hogy ott nyaraljunk egy hosszút, keféljünk, zabáljunk és kulturálódjunk, aztán hazamegyünk, mintha ez az egész nem is lett volna. Nem jártam elég látványosan az edzésekre, és azt gondolja, hogy mégsem debütáltatnak szeptemberben, vagy mi? Csak mert erről nincs szó, holnap jelennek meg az első fotóim a helyi újságban, azok a fotók, amiknek a készítésekor ott volt, nem is kicsit, hanem nagyon. Annyira ott volt, hogy ő választotta a ruhámat, segített megcsinálni a hajamat és kurvára rá mosolygok a legjobban sikerült képeken. Hogy gondolhatja, hogy mindezt csak poénból csináltuk, mert épp nem volt jobb dolgom?!

Bevallom, ettől kurvára megmegy a vérnyomásom, mert semmiben sem lehetek biztos, kivéve azt, hogy nem vágom, mi történik, és már kínomban azon kezdek agyalni, hogy mondhattam valami olyat, amit egy egészen kicsit kiforgatva úgy lehet érteni, hogy cseszek-baszok Koreára és jövök haza…mit csinálni?
Látom, hogy bántom, hogy ez fájdalmat okoz neki, közben meg van annyi eszem, hogy tudjam, kivételesen nem csináltam semmit, és ez valahogy rohadt igazságtalanul hangzik most tőle, de nem baj. Valami  nem okés, már csak azt kell kitalálnom, hogy mi, és akkor már legalább azt tudni fogom, hogy honnan kell elindulnom.

Igyekszem a kezéért nyúlni, de van egy olyan sejtésem, hogy most nem nagyon lesz oda már az ötlettől sem, hogy hozzáérjek, de amikor megszólal egy pillanatra megdermedek, mintha csak a villám csapott volna belém. Könnyeket látok a szemében, idegesen pillantok az arcára, aztán a hasára, majd vissza. Én nem akarom ezt, nem az a célom, hogy sírjon, hogy megint rühelljen és haragudjon rám, legalább szeretném tudni, hogy mi ez az egész.
-Ne csináld ezt. Ülj le és dumáljuk meg, mert valami most nagyon félrement-próbálom nyugtatni fejemmel az ágy felé intve, amerre Yukihime is eltűnt félelmében, és most már nem csak ő fél, hanem valamennyire én, ez pedig kurvára kétségbe ejt, bármennyire is igyekszem küzdeni az érzés ellen. A dörgést valósággal a torkomban érzem a gombóccal együtt, amit nagyon nehéz leküzdenem, hogy bármi értelmeset tudjak mondani annak, akivel két hónapja majd minden percem együtt töltöm, velem alszik, velem fürdik, tudja, mit szeretek és tudja, mire gondolok, mire vágyok, most pedig azzal vádol, hogy hazudtam neki. És ez ettől valami sajgás szalad végig az egész testemen, mintha a vérrel folyna az ereimben. Érzem a tüdőmben, az ujjaim közt, még abban a lábamban is, amit már rég elvitt a sárkány.
-Soha nem hazudtam neked-nézek rá sértetten, fájdalommal a tekintetemben- és ezt tudod.
Ezért éget ennyire a vád, mert nem tettem semmit, hogy kiérdemeljem. Jó vagyok hozzá, jobb, mint bárkihez, és még meg sem kell erőltetnem magam ehhez, természetesen jön, éppen ezért tudom, hogy nem rontottam el semmit. Nagyon sokszor basztam el, viselkedtem nem megfelelően, hagytam magam felbaszni, de most nagyon rajta vagyok, hogy ne engedjem.

Odakint zuhogni kezd az eső, hallani, ahogy veri a tetőt, én pedig hitetlenkedve meresztem a szemem Vivienre, ahogy leülök, hátha ezzel ráveszem arra, hogy ő is így tegyen. Olyan geci szürreális ez a beszélgetés, mintha valami párhuzamos univerzumba kerültem volna át, ahol én már nem is én vagyok és Vivien sem Vivien, csak valami átbaszós szar ez az egész, és álmodom. Más magyarázat nem lehet arra, hogy kviddicsezőként azt kapom, hogy keressek máshol melót, mintha valami vegyesbolti eladó lehetnék, amit ugyanúgy lehet csinálni Timbuktuban, mint Koreában, vagy Skóciában. Esküszöm, ha nem érezném, hogy ebből kurva nagy gond tudna kikerekedni, még nevetnék is azon, hogy mennyire nem tűnik valóságosnak a kialakult szitu.
-Vivien, nekem szerződésem van a klubcsapattal, egy olyan szerződésem, amit te is olvastál, és pontosan tudod, hogy ezek a dolgok nem úgy mennek, hogy én gondolok egyet és megpattanok. Jövő szeptemberig le vagyok kötve, konkrétan röghöz, mint valami középkori paraszt-magyarázom magamhoz képest egész nyugodtan, de azért a hangomban ott vibrál némi idegesség a legrosszabb fajtából- tudod mi történik, ha én most kitalálom, hogy mégsem játszom náluk?
Tudnia kell, muszáj, hogy tudja, ez nem is kérdés, mert akkor minden borul. Leves az egész, gyakorlatilag a karrierem, az életem, mert ha most szegek szerződést és így, akkor azzal telekúrják a rohadt sajtót és az utolsó gyűszűnyi faluban létező kviddicscsapat is vágni fogja, hogy engem nem szabad alkalmazni, mert átbaszós vagyok és kiugrom az utolsó utáni pillanatban. Ha ez megtörténik, annyira kapok munkát bárhol, mint a tukán tűsarkú csizmát. Ezt pedig kettőnk közül eddig nem én tudtam jobban.
Naplózva

Vivien M. Smithe
Mardekár
*


Iconic By Mistake

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #7 • 2026-11-15 22:00:48
+1
Daenerys Stormborn
you didn't choose us
We had a future, or so I believed
♡ To: Szerelmem
☀︎ Date: 2006. augusztus 31. este
☾ 7 nap holdfogyatkozásig☽



TW: trágárság, öngyilkosság, érzékeny, megosztó témák megjelenése a szövegben



✧   ✦   ✧
Every little thing about this tells me
Nothing out there is ever gonna help me
And all these words that I hear spoken
Just promises broken
✧   ✦   ✧


én megmondtam, sosem kellettél neki igazán

Így van. Ő megmondta, hogy ez az egész csak ámítás. Most pedig ott kárörvend az árnyak közt, Te pedig szenvedsz. Szinte hallani az üveg szíved reccsenését, ahogy egyre jobban törik össze a helyzet súlya alatt, a fájdalom pedig rosszabb ezernyi Crutio-nál - már-már elviselhetetlen.
Egyszerre akarod is meg nem is, hogy hozzád érjen, de győz az a megtagadhatatlan érzés, hogy nem akarod elengedni. A kezed remeg és hol erősen szorítja, mintha legszívesebben ott helyben eltörnéd a kézfejét, hogy annyira elernyed, mintha bármelyik pillanatban elengednéd, közben a bőröd, ahol az övével érintkezik olyan, mintha leolvadna a csontjaidról.

Nem tudod elengedni. Chikara volt január közepétől a mindened.

Ő volt az, aki erőszakkal lebontotta a gondosan felépített falakat. Ő volt az, aki ha nem is a leggyengédebben, de megvédett Önmagadtól. Ő volt az, aki megmutatta Te is képes vagy szeretni. Ő volt az, aki az otthont, a családot, a biztonságot, a szeretetet és a boldogságot jelentette számodra. Most pedig ezek a dolgok mind egyszerre válnak köddé - nem is olyan rég még a hús-vér karjai közt hajtottad álomra a fejed, mosollyal az ajkaidon, most meg olyan érzésed van, ha nyúlsz felé, ez a kép, amit most magad előtt látsz szertefoszlik akárcsak egy délibáb.

kurvára átbaszott Morgana, vedd már észre!

Még mindig, még most is minden porcikáddal tagadod ezt. Nem akarod elhinni.

Sosem lett volna szabad megbíznod benne...

Érzed, ahogy az első forró könnycseppek megkezdik szégyenteljes útjukat az arcodon lefelé. Az út mentén, amit bejárnak az arcodon perzselően ég a bőröd, de ez nem a jóféle perzselés... mintha az arcod málna le a helyéről, elveszik az a sok smink, az álarc, amit hordtál és a hús és csont, a mocskos és véres valóság marad hátra.

ez a faszfej sosem magadért akart Téged, nem úgy, mint én...

A lábaid teljesen önkéntelenül követik Chikarát - esetlenül, botladozva. Erőtlenül csuklasz az ágyra. Nem tudsz a szemeibe nézni. Többé már nem.

Téged nem lehet szeretni Morgi. Egy szörnyeteget képtelenség szeretni!

Hallod, amit mond, hallod, hogy tagadja a hazugságot. Hallod, érted, bár ne tennéd!
Nem reagálsz semmit, csak a szemed rándul. Még most is van bőr a képén az arcodba hazudni!

- Talán... erre még az előtt kellett volna gondolnod, hogy többször megdugsz védelem nélkül - újfent ráemeled a kékjeidet, melyek ezúttal jeges, tompa fénnyel égnek, amelyet az elárultság, a düh és a gyűlölet tüze táplál.

- Szóval azt mondod, hogy az idióta karriered választod helyettem... helyettünk - javítod ki magad, és a kezed, ami eddig fogta az övét, kihúzod onnan, és a hasadra csúsztatod. A hangod nyugodt végig. Túl nyugodt. De a tekinteted... az jéghideg.

Az eső töretlen intenzitással szakad odakint, ez adja az egyetlen háttérzajt az egyébként fülsüketítő csendben.
Naplózva

Chikara Tetsuya
[Topiktulaj]
***


International playboy

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #8 • 2026-11-15 22:45:50
+1
   
       
                   
   
   
       
           You dangle on the leash of your own longing        
       
           
               TO: Kincs            
           
               DATE: 08.31. estéje            
       
   
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok

Keresem magamban az okokat, az okozatokat, hogy miért történik ez pont itt és pont most. A nyár csodálatos volt, mindent meg tudtunk oldani, és hittem benne, hogy valahogy ezt a szar időszakot is át tudjuk majd hidalni, de most úgy omlik a pofámba az egész, mint egy szarul megépített faház, és kurvára szíven üt, hogy így kell lássam.
Régen szerettem vele vitatkozni, de az más volt, nem volt benne ez a plusz érzelmi töltet, amitől az egész olyan kibaszott fájdalmassá válik, hogy attól, ahogy szorítja, aztán kishíján elengedi a kezem. Forró a keze és az enyém is, attól tartok, szinte érzi már ennyiből is, hogy milyen sebesen dobog a szívem, hogy mennyire félek attól, hogy minden most esik szét a szemeim előtt, és nem tudom megállítani.

-Ne, Viv, ne sírj-igyekszem óvatos mozdulatokkal letörölni a könnyeit a szabad kezemmel, mert…nem értek semmit. Komolyan én vagyok ilyen kurva hülye, vagy most tényleg nem ugyanaz a műsor nála, mint nálam? Ha sír, az rosszabb, összeszorul tőle a torkom és egyre kevésbé kapok levegőt. Nem akarom bántani, sem direkt, sem pedig közvetve, mert éreznie kell, hogy nekem sem könnyű ez az egész, de se így, se úgy nem tudnánk együtt lenni. Engem akkor sem engednek be a Roxfortba, ha ezer könyörgő levelet írok McGalagonynak és két mankóval állok neki rimánkodni a kapuban, hogy legalább hadd lássam a barátnőm csak egy kurva pillantásra. Ha megfeszülök, akkor sem bírunk úgy és olyan minőségben együtt lenni, ahogy eddig és nem azért van, mert én nem szeretném. Mást sem akarok csak, hogy maradjon, hogy a lakásom ne legyen olyan üres és csendes, hogy ne utáljam Seoult minden kurva percben, mert ő nincs velem. Ritka, hogy ne találnék megoldást valamire, de ezt most lehetetlen megugrani. Nem tudunk mást csinálni, mint türelemmel lenni-ami amúgy kurvára nem erényem, csak mondom-, de úgy látom, hogy ezt most full felesleges lenne elmondani Viviennek, mert épp idegösszeomlást kap. Én meg…mi a faszomat csináljak?

Úgy döntök, hogy nincs más hátra geci, mint előre, akkor nekem nem szabad megtörnöm, és elengedni magam. Maradunk logikusak, szóval igyekszem neki levezetni, hogy mi a nagy büdös szar van és már annak is örülök, hogy legalább hajlandó leülni mellém. Olyan dolgokat mondok el neki, amiket vágnia kell neki is, normális esetben biztos megjegyezné, hogy nem kell hülyének nézzem, de most nem teszi. Olyan törékenynek tűnik, hogy legszívesebben újra átölelném, de nem vagyok benne biztos, hogy örülne neki, így csak közelebb húzódom hozzá, miközben magyarázok.

Sokáig nem szól, ez is baszott nyugtalanító, de amikor mégis kinyitja a száját, úgy esik le az állam, hogy szinte betöri a padlót. Ha kiengedném a haragom, most biztos megjegyezném, hogy tudtommal beleegyezéses alapon keféltünk, sőt kérdeztem is, hogy nem para-e, hogy csak így, minden nélkül, és nem mondanám, hogy annyira zavartatta magát, mikor rám mászott Japánban vagy éppen utána otthon és különböző egyéb helyszíneken, de fel bírom fogni, hogy ez övön aluli és kurvára nem érdemelné meg. Veszek egy nagy levegőt és megdöbbenten vonom össze a szemöldökeimet.
Várok. Várok, hogy ne mondjak olyat, amit megbánnék, fájdalmasan szorítom össze a fogaimat, ahogy azt nézem, hogy a hasára teszi a kezét. Mi a francért nem érti, amit mondani próbálok neki?
Pont értük csinálom, hát ki a halál akarna bassza meg, terhes lenni egy nincstelen faszitól, aki még a szülein élősködik. Éppen egy telibevert jövőt próbálok előállítani neki, de most nem látja át ezt az egészet. Most nekem kell.
-Nem, azt mondom, hogy rohadtul benn vagyok a szorítóban és pont értetek kell jól döntenem, még akkor is, ha ez most egyikünknek sem kellemes-hajolok hozzá közelebb, hátha akkor sikerül elérnem, hogy rám nézzen, nem mintha akkor könnyebb lenne elpofáznom neki, hogy mi is van.
-Láttad a szerződést, ha felbontom, ezek kíméletlenül kifizettetik velem a kötbért. Még az a bőrt is lerántják rólam, ami rajtam sincs. Muszáj maradnom, pedig kurvára nem kéjmámor, de próbáld egy kicsit logikusabban nézni-kérlelem és lenyelem a tavalyi Chikara faszságát, mert egyértelmű, hogy ebben a helyzetben nem mondhatom azt neki, hogy ne legyen már ilyen rohadt szemellenzős.
-Ez a munka biztosít nektek és nekünk mindent. Lemegy az egy év, és elérem, hogy átvegyenek legalább erre a kontinensre, de addig nyelnem kell, neked pedig iskolába járnod, igaz? Utána úgyis jössz vissza hozzám a lakásunkba.
Baszki, Buddha vagy valami random japán isten, függetlenül attól, hogy mit is csináltunk a szentélyben, csak egy kis rálátást kérek, különben ebbe fogunk belerokkanni mindketten.
Naplózva

Vivien M. Smithe
Mardekár
*


Iconic By Mistake

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #9 • 2026-11-15 23:34:39
+1
Daenerys Stormborn
you didn't choose us
We had a future, or so I believed
♡ To: Szerelmem
☀︎ Date: 2006. augusztus 31. este
☾ 7 nap holdfogyatkozásig☽



TW: trágárság, öngyilkosság, érzékeny, megosztó témák megjelenése a szövegben



✧   ✦   ✧
Every little thing about this tells me
Nothing out there is ever gonna help me
And all these words that I hear spoken
Just promises broken
✧   ✦   ✧


Ott ülsz, teljesen összetörve, megszégyenülve. Az eső halk kopogását a tetőn túlharsogja a füled zúgása, a zúgó sustorgások tébolyult elmédben. A könnyek megállíthatatlanul patakzanak le orcáidon, példát véve az ablaküvegen lesiető esőcseppekről.
Az érintése akárcsak egy tompa, rozsdás kés éle, amit erőszakosan az arcodhoz nyomnak - szinte hasítja a bőröd, mintha csak le akarná marni a maszkoddal együtt az egész arcod is. Elhúzódsz a keze elől. Éppenhogy egy kicsit, de nem eléggé, hogy ne érjen el újra. Csak jelzés értékkel.

Nem kellene sírnod Vivien. Előtte nem. Más előtt sem.

A sírás a gyengeség jele. Nem lehetsz gyenge. Soha. Senki előtt.

Már kezded belátni, hogy a tükörképednek igaza van. Annak a tükörképnek, akit Te...

...elárultál.

Lelki szemeid előtt felvillan a tükör törött képe, az a vádlón villanó tekintet.
És ez... ezt Te tetted Önmagaddal.

A közelsége fojtogató, a pillantása akárcsak egy hegyes tőr, amit egyenesen a mellkasodba állítanak.
A szabad kezed a térdeden hever, a sápadt fény megcsillan a gyűrűdön. Azon a gyűrűn, amit Ő vett neked... de... végtére ez is csak egy hazugság. Csak azért vette, hogy egy hazugságra alapozva ne mételyezze meg az együtt töltött időtöket a pusztító féltékenysége, amelyet más férfiak pillantásai, illetve próbálkozásai a kapcsolatteremtésre okoztak volna. Pontosan ezért volt ott az Ő kezén is a gyűrű, amit Neki vettél. Szemeid akaratlanul is az említett ékszert kezdik keresni.

Amit Chikara mond, az igazából talán logikus is lehetne - de nem most, nem itt, nem Neked. Most egyszerűen nem tudod reálisan látni a helyzetet, azaz... talán inkább nem akarod. Most nem létezik más, csak a Te akaratod, a Te igazságod. Minden más, ami ettől eltér az vagy faszság, vagy hazugság.

-De ez kurvára nem értünk van Chikara! - nem érted, hogy miért nem tudja felfogni! Igazából nem is akarja, kezded azt érezni. Más logikus magyarázat nem lehet, nem igaz? - Ez a "munka" kibaszottul elvesz Tőlünk mindent! Téged, hát nem látod? - kicsit hisztérikusan bicsaklik meg a hangod, ahogy a jeget még egyszer megtöri a reménykedés. Hátha megérti. Hátha belátja. - Akkor kifizetjük azt a rohadt kötbért, aztán fulladjanak meg a gőgjükben a koreaiak. Nem mintha egyébként is jól bánnának Veled bármennyire is... aztán... Aztán majd keresel egy másik lehetőséget. Itt a közelben. - Miért csak Neked kellene feladnod a tanulást, amihez annyira ragaszkodtál - még ha nem is annyira lelkesen végzed a teendőid az iskolában. Hamarosan betöltöd a tizenhetet, a "Vérfarkas alaphoz is mindjárt hozzáférsz, bármit meg tudtok oldani, ameddig Együtt vagytok.
Egyedül? Már kérdéses.

Nyelnél egy nagyot, de a torkodban lévő gombóc nem igazán enged. Hideg kezek hosszú, mocskos ujjai zárulnak a torkodra. Fuldokolsz. A könnyek csípik a szemeid, az arcbőröd. Hányingered van.

Egy újabb villám világítja meg a szobát.

Megcsillan a hazugság az ujjadon. Van ennek értelme egyáltalán? Ha komolyan gondolta volna ezt az egészet, akkor az a gyűrű sem hamis ígéretet hirdetne...

neki nem te kellesz, sosem fog tudni elfogadni téged. téged Morgana
Naplózva

Chikara Tetsuya
[Topiktulaj]
***


International playboy

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #10 • 2026-11-16 21:46:30
+1
   
       
                   
   
   
       
           You dangle on the leash of your own longing        
       
           
               TO: Kincs            
           
               DATE: 08.31. estéje            
       
   
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok
Régen éreztem már azt mellette, hogy ennyire nem ért meg, és talán nem is akar megérteni. Ugyanaz a dac, ami benne volt októberben is, mikor éppen a véremet szívta gőzerővel, de itt és most ez már sokkal több annál. Itt már nagyon komolyan kárt tehetünk egymásban, még akkor is, ha nem akarjuk, és nagyon erősen jelen kell lennem fejben, hogy ne engedjek olyat kiesni a számon, amivel még ennél is nagyobb fájdalmat okozok neki.

Pedig ideges vagyok az egész helyzettől, mert kurvára rühellem, hogy összekaparom az összes televert logikámat és levezetem neki a szituációt, próbálok nyugodt lenni és nem a falat verni dühömben-meg mert ugye arra anyám fixen felébredne és nagyon nem hiányzik, hogy még ő is beleavatkozzon ebbe az egyébként is vészesen szar helyzetbe-, éppen megmutatom, hogy mennyire felnőtt vagyok, hogy érdemes vagyok arra, hogy velem legyen, hiába nem vagyok egyszerű eset, ahogy helyzetünk sem az. De hát mindketten tudtuk, hogy milyen szarba ugrunk fejest, és elfogadtuk azt, ami ezzel jár, vagy…ezekszerint én elfogadtam és részéről meg gecire benéztem.
Le is baszhatnám, hogy most mi az isten cingár faszáról van szó egyáltalán, de hogy tehetnék ilyet, mikor láthatóan szenved és folynak a könnyek azokból a szép szemekből, amiket csak mosolyogni vágyok látni. És ez miattam van, miattam és azért, mert még ahhoz sem voltam elég tehetséges, hogy valami random európai csapat érdeklődni kezdjen irántam, legyen bármilyen picsányi is. Liechtenstein vagy mi az anyám, bár hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy van ilyen ország, mert jelenleg agyilag teljesen lenn vagyok a térképről.
Remélem, hogy a szerződés legpatkányabb részének említése majd eljut hozzá és kicsit kizökkenti, de ezzel sem értek el semmit. Idegesen lélegzek ki és be, ahogy rápillantok, el sem hiszem, hogy most tényleg azt bírta mondani, hogy kifizetjük azt a valag pénzt. Még az egyhavi gázsimat sem tudnám visszaadni a klubnak, annyira nullán vagyok, hogy azt szavakba se nagyon lehet önteni, csak számokba. Duplanulla, zéró, rosseb. 
Azt se tudom, hogy mit kellene mondanom, hogy egyáltalán esélyem legyen egy kis értelmet beszélni a fejébe, mert most csak azt látom, hogy teljesen maga alá temeti a sértettség és a pánik. De én nem tettem semmit, semmit, amiről ne lett volna szó, és ha nem lenne az a rohadt kötbér meg az ezer kis fasszopó apróbetűs rész abban a rohadt okosan szerkesztett szerződésben, én itt és most bedobnék érte mindent. De akkor mi lenne? Mit tudnék adni neki és, ha esetleg tényleg így van, a gyerekünknek? A nevelőszüleire nem számíthatunk, és nem is akarnék tőlük a világon semmit kérni, de azt nem várhatom el, hogy anyámék tartsanak el minket, mert nekem sikerült még azelőtt hazabasznom a karrierem, hogy elindult volna. Nem. Szükségem van egy évre, és utána lesz lehetőségem kivergődni ebből, de előtte csak úgy tudom letépni ezt a bizonyos ragtapaszt, hogy a húsom is jön vele.

Összerezzenek a villám fényétől és a dörgéstől, ami szinte megrázza a szobát. Mit mondhatnék még, ha mindez nem mozdított előre semmit? Adjak igazat neki? Legyen úgy, ahogy ő akarja, minden ellenére? Valamit még meg kell próbálnom.

Ellököm magam és térdre ereszkedem előtte, kezeimet a térdeire helyezem és őszintén nézek a szemeibe.
-Semmi nem vehet el tőled és tőle-nézek a hasára és jelzésértékkel megszorítom a térdét. Ajj, baszdmeg kérlek, könyörgök…- A kötbér iszonyú pénz. Több, mint, amit eldurrantottunk a nyáron, és nekem nincs ennyi pénzem, sőt valószínűleg neked sincs ennyi pénzed, ha pedig mégis…kurvára nem erre kellene költened, de nem az igazi para. Ha rossz híremet keltik, mert szarban hagytam a csapatot, soha senki nem fog megint szerződtetni-a hangomra nyugodtságot erőltetek, de még így is kihallatszik a szavaimból, hogy ez már rohadtul nem játék- és akkor nem csak az én jövőmet basztam ki az ablakon, hanem a lehetőséget is, hogy normális életet teremtsek magunknak. Egy év és oda megyek, ahova akarok. Elérem, hogy versengjenek értem a csapatok, Viv-újabb sóhaj hagyja el torkom, szükségem van rá, hogy értse, hogy csak egy kicsit, ha nem is tapsikolva örömében, de támogasson- tudod, hogy jó vagyok, de mások még nem tudják. Egy év, már nem is…csak néhány hónap és újra együtt leszünk. Mondd, hogy megvársz, szerelmem.
Ideges vagyok, a szívem kiszakadni készül a szívemből. Nem kételkedem benne, tudom, hogy hisz bennem és szeret, ez pedig csak egy furcsa epizód. Biztos a hormonok szórakoznak vele máris, vagy a franc tudja.
Naplózva

Vivien M. Smithe
Mardekár
*


Iconic By Mistake

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #11 • 2026-11-16 23:01:15
+1
Daenerys Stormborn
you didn't choose us
We had a future, or so I believed
♡ To: Szerelmem
☀︎ Date: 2006. augusztus 31. este
☾ 7 nap holdfogyatkozásig☽




TW: trágárság, öngyilkosság, érzékeny, megosztó témák megjelenése a szövegben



✧   ✦   ✧
Every little thing about this tells me
Nothing out there is ever gonna help me
And all these words that I hear spoken
Just promises broken
✧   ✦   ✧


Egész nyáron minden olyan tökéletes volt - mindent meg tudtatok beszélni, teljesen úgy festett, hogy egy húron pendültök, ugyanazt gondoljátok. Minden olyan álomszerű volt. Túl tökéletes.

Most ébredsz fel az álmodozásból. Most látod valójában, hogy az elképzelt jövő csak egy csalfa ábránd volt csupán. Most érzed azt, hogy mégsem egy irányba tekintettetek előre.

Chikarának már előtted is volt egy álma - egy álma, amiért keményen megdolgozott, vérrel-verítékkel küzdött, amibe foggal-körömmel kapaszkodott: a kviddics. Ez volt az, amely átsegítette a nehéz időszakokon, minden akadályon, nem Te. Sosem Te voltál az.
Neki volt/van/lesz egy álma, amit kegyetlenség lenne elvenni Tőle.

Ezzel szemben itt vagy Te. Neked sosem volt álmod, vagy ha volt is, túl hamar elvették Tőled. Onnantól kezdve pedig a túlélés volt a cél. Ha pedig az a cél, hogy túlélj, akkor az ilyen jelentéktelen dolgok, mint az álmok és vágyak elvesznek. Csak az eszközök maradnak, amivel erősebbé válhatsz, amik érinthetetlenné tesznek, amik előrébb juttatnak az életben - minden, ami elfedi a gyengeségeid és hatalomhoz juttat. Olyan hatalomhoz, hogy soha ne kerülj ugyanabba a kiszolgáltatott helyzetbe.
Aztán jött Chikara Tetsuya, és mindent a feje tetejére állított. Megcsinálta a lehetetlent, elérte, hogy Belé szeress, elérte, hogy függj Tőle, elérte, hogy újra álmodozz. A Te álmod pedig Ő lett. Ő, a közös jövő, a közös család. Ezért az álomért pedig Te hajlandó lennél eldobni mindent, mindent, amiről eddig úgy hitted, szükséged van rá, és újra visszazuhantál a kiszolgáltatottság állapotába.

Látod, hogy feszült. Látod, hogy ideges. Látod milyen gyakran emelkedik és süllyed a mellkasa. Látod, ahogyan kitágulnak az orrlyukai. Látod, hogy fájdalmat okozol. De ugyanezt teszi Ő is. Becsapott. Hazudott neked. Fájdalmat okoz. És magadra fog hagyni. Ugyanúgy, mint Greyback. Ugyanúgy, mint az apád. Ugyanúgy, mint mindenki ezen a kibaszott világon.

Senki nem tud megfelelni a kibaszott elvárásaidnak, senki nem tudja elviselni hosszútávon az elbaszott személyiséged.

Bárcsak soha ne születtem volna meg...

Ez az első jó gondolatod.

Bárcsak meghaltam volna amikor Greyback megtámadott...

Túl egyszerű lett volna.

Vagy utána bármikor...

De mégis itt vagy. Küzdöttél azért, hogy itt legyél. Mert túl gyáva vagy ahhoz, hogy elvedd a saját életed. Vagy túl erős hozzá, mert többre vagy hivatott. Nagy tettekre. Az már közel sem bizonyos, hogy ezek a "nagy" tettek pozitívak lesznek.

A villámlás ijesztően világítja meg az arcodat. Vonásaid abban a pillanatnyi fényben sokkal erélyesebbek, sokkal makacsabbak, sokkal kifejezettebbek - nem az a finom lágy arc vagy egy pillanat erejéig, amit Chikarának mutattál egész idáig. Ebben a megvilágításban látszik a valódi arcod - valami, ami kemény, valami, ami rideg, valami, ami megingathatatlan.

És Te még le akartál mondani Érte a hatalomról. De hogyan is tehetnéd, ha Ő nem hajlandó ugyanerre Érted?

Fásult tekintettel figyeled, ahogy térdre ereszkedik előtted. kint a vihar egyre jobban tombol-rombol. Fák ágai reccsennek, az eső egyre erőszakosabban kopog a tetőn - mintha a természet is követné a példátokat. A harag, az egyet nem értés pusztítása nyilvánul meg a kinti viharban is.
A szád széle megrándul a kezeinek érzetére a térdeiden. Egyáltalán nem kívánod most az érintését, mégis ott az a kéz, mégsem csapod el onnan. Mégis meghallgatod, mégis reménykedsz még, hogy valamiféle megegyezésre juttok.
Hogy miért?

Mert szereted Őt.

Nem is kicsit. Hiszen Te magad is megmondtad a szfinx tetején: Érte elszenvednéd a múltad minden fájdalmas pontját újra és újra, ha ez azt jelentené, hogy ott kötsz ki. Mellette.

Ezt pedig komolyan is gondoltad.

Csendben végighallgatod. Nem szakítod félbe. Nem hisztizel közben. Nem vágsz bele. Csak türelmesen, némán végighallgatod.
A szavait emészted - szó nélkül, egészen sokáig. Már-már úgy tűnhet nem is méltatod válaszra sem. De ez nem így van.

- Mégis honnan tudhatnád, mennyi pénzem van? - nézel rá fásult tekintettel, hangod monoton, szinte már vádló. - Ne is haragudj, de Veled ellentétben én elég tudatos vagyok a gazdasági döntéseimben. Ez az egyik. A másik pedig, hogy történetesen van annyi pénzem, hogy tudjak magamnak egy tisztességes házat venni, amint nagykorúvá válok. Kétlem, hogy ne tudnám kifizetni a Te nyamvadt kötbéredet... - nézel le Rá lesajnálóan. Szereted Őt, ezért nem szóltál be Neki sosem, még akkor sem, amikor a Napnál is világosabb volt számodra, mennyire felelőtlen, meggondolatlan - igaz nem csak - anyagi szempontból. De Te a szerelmes fejeddel ezt csendben tűrted, és ott próbáltál könnyíteni a terhein, ahol csak lehetett. Észrevétlen, csendesen. Pedig nőként kurvára nem a Te dolgod lett volna. Ha már ennyire veri a mellét arra, hogy "férfiként és családfőként" Ő a kereseti forrás. - Ez különben is az Én pénzem, arra költöm, amire Én akarom. Ha arra akarom költeni, hogy kiváltsam a páromat, a gyermekem apját, a férfit, akit szeretek egy nyomorult kviddicscsapatból, akkor arra fogom. Ami pedig Téged illet... akkor majd keresel másik munkát. Ez nem olyan, mintha csak a kviddics létezne a világon - a jeges kék szempárod szinte lyukat üt a koponyájába. Ha szereted Őt, rohadtul nem kellene így viselkedned Vele. Kurvára nem kellene választás elé állítanod. És Te... Te mégis megteszed.

"Mondd, hogy megvársz, szerelmem."

Megvárni? Abból mégis mi jó kerekedett eddig? Semmi, ugye? Greyback is azt mondta várj, mielőtt eltűnt volna az életedből. Az David is nevetve mondta, hogy várjátok meg az esti mesével, majd érkezik. Sosem érkezett meg, vagy amikor igen... akkor is csak azért, hogy megöljön. Anyukád meg... nem jutott el addig, hogy ilyen hamis ígéretekkel traktáljon - előbb halt meg.

A várakozásból sosem származott semmi jó.
Ezért kényszeríted válaszút elé.

- El kell döntened, hogy mi a fontosabb Neked Chikara. Én, és a még meg nem született gyermekünk, vagy a kibaszott hírnév, amivel a kurva karriered kecsegtet.
Naplózva

Chikara Tetsuya
[Topiktulaj]
***


International playboy

Nem elérhető Nem elérhető
Re: A minden az kevés
Válasz #12 • 2026-11-17 23:06:32
+1
   
       
                   
   
   
       
           You dangle on the leash of your own longing        
       
           
               TO: Kincs            
           
               DATE: 08.31. estéje            
       
   
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok

Nem sok dolog volt az életemben eddig, amitől féltem volna. Nem féltem a sárkánytól, pedig jobb lett volna, nem tartottam attól, hogy mindenféle zuhanórepülések bemutatása közben földbeállok a seprűmmel az egész iskola szeme láttára. Nem féltem a Tusától és nem ugyanúgy nem féltem volna meghalni, mikor úgy éreztem, hogy már nincs miben hinnem, aztán Vivien belépett azon a kurva ajtón és megmentett önmagamtól. Ha nem lenne, már pár hónap híján egy éve halott lennék. Akaratlanul is belegondolok, hogy vajon gondolna-e még rám, eszébe jutnék-e időről időre, vagy már rég megfeledkezett volna a fiúról, aki a könyvtárban megígérte neki azokat a hercegnős japán legendákat, a Csillagvizsgálóban pedig azokat az undorító dolgokat vágta a fejéhez.
De végül összekapart a padlóról. Sosem fogom igazán érteni, hogy miért, és most itt vagyunk.  Zuhog az eső, a kezeim a térdén. Érzem a bőre puhaságát, a teste melegét, de mégis azt érzem, hogy távolodik és nem tudok utálni nyúlni. Akkor nem, ha nem akarja és ez furcsa fájdalmat generál a mellkasomban, a szívem tájékán. Ennek ellenére kibaszottul küzdök, hogy legalább hajlandó legyen látni az én oldalam is, mert egyelőre nem olyan, mintha bármennyire is meg akarna próbálni egyetértésre jutni velem. Pedig máshogy ez nem fog menni, csak akkor, ha tudjuk hogyan tovább.

Aggaszt a hallgatása. Kényszert érzek rá, hogy mondjak valamit,valami kurva okosat, ami tényleg segít, de sosem voltakmelég agyas ahhoz, hogy pofázással oldjam meg a problémákat. Magamhoz akartam húzni, érezni az illatát újra olyan közelről, egészen a saját testemen, de szinte égette a tenyerem, hogy nem akarná. Vagy csak…jöhetne valami vicces, valami, ami kurvára nem illik ide és pont ezért működik, de a torkom száraz marad, egy hang sem képes kijönni rajta. Mintha összeragasztották volna a rohadt hangszálaimat.
Belül forr bennem a türelmetlenség, csak mondja már, amit mondania kell, ne várasson, mert belebolondulok. Nem akartam mást, csak hallani a szájából, hogy legalább egy kicsit érti, hogy milyen helyzetben vagyok, mert úgy tűnik, hogy eddig úgy gondolta, nekem aztán kurva könnyű dolgom van. Olyan ez, mint mikor apa elment dolgozni. Napokra, hetekre és azt gondoltam, hogy menni könnyű, maradni pedig kurva nehéz, de ez egy telibevert hazugság. Sehol sem jó igazán, ettől pedig egyszerre mennék és maradnék. Vagy talán azt kellene mondanom, hogy menjünk vissza Seoulba és szarjunk az egész UK-re, Roxfortotsul, de ez igazságtalanság lenne vele szemben. Ki tudja, meddig marad még az iskolában, mert ha tényleg úgy áll a dolog, hogy máris hárman vagyunk, akkor február környékére már mindenki tudni fogja, biztosan maga az iskola is.

Ráemelem a tekintetem, és ekkor végre megszólal. Eleinte nem is értem a szavakat, csak a hangját figyelem, hogy mennyire különbözik attól, amihez az utóbbi hónapokban szoktam és mégsem tudom érte hibáztatni. Aztán értelme is lesz annak, amit mond, de nem úgy, ahogyan én szeretném.
-De…nem is erről van szó igazán, a pénz csak egy dolog-rázom meg a fejem, talán bele sem kellene szólnom, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy jó megoldás lenne kivásárolni, mint valami gladiátort az arénából, mert, ha maga a helyszín nem is jön be túlzottan, akkor is magamtól mentem oda. Ez az egész kurvára nem a pénz körül forog. Fontos szempont az is, de ennél nagyjából minden lényegesebb ebben a percben.
Szívem szerint megráznám és közölném vele, hogy kurvára leszarom a pénzt, annak ellenére, hogy ez azért nagy átlagba nézve nem igaz rám. De itt és most…beolvasztatnék minden gecis érmét, hogy közöm se legyen hozzájuk.
Attól, hogy a szerelmének, sőt párjának nevez, egy másodpercnyi melegség árad szét a testemben, de ez sem tart sokáig, máris pofán csap az újabb sokkélmény.
-Hogy nem csak a…mi?-kérdezek vissza hitetlenkedve, mert ez az egész olyan, mintha nem tudná, hogy miért izzadtam vért…hát egész kibaszott életemben. Mióta az első kibaszott Repüléstanon megtettem a levegőben három métert, azóta vagyok benne biztos, hogy kviddicsező akarok lenni. Aztán elvesztettem a lábam, és biztos voltam benne, hogy ez csak gyermeteg ábránd marad, de ennek ellenére is megcsináltam. Tény, hogy most rohadtul nem lelkesít, de igenis elértem ide.

Az ultimátummal döfi csak igazán bele a szívembe azt a bizonyos kést. El sem hiszem, hogy ezt tényleg ki volt képes mondani. és ettől valahogy csalódottnak érzem magam, mert ha tévedek is, de én őszintén azt gondoltam, hogy mindenben támogattam, amiben csak volt értelme. Lásson világot, tanuljon, mutasson többet magából, meséljen el mindent, amit tud…legyen anya, még ha nem is olyan baszott alkalmas rá ez az időpont.
Leveszem róla a kezeimet és elkínzottan a hajamba túrok. Ha ez egy verseny volt, vesztettem. Ha ez egy teszt volt, hát megbukom a picsába, mert félek. Félek attól, hogy elveszítek mindent, és félek attól, hogy semmi nem lesz belőlem. Félek tőle és félek érte és ez a sok érzés, mintha szét akarná feszíteni a mellkasomat.
-Ez nem fair-nézek rá, a szememben tompa, fájdalmas szomorúsággal. Én soha nem kértem volna tőle ilyet, nem akartam volna, hogy eldobjon bármi hasonlót értem, és próbálom fejben tartani, hogy ez most kurvára nem az a szituáció, amikor képes tisztán gondolkodni, de mégis húsbavágón hat rám, amit mondott.
-Te is tudod, hogy ez az egyetlen esélyem, és kurvára nem a hírnévről szól. Ezenkívül, én konkrétan nem értek semmihez. Ha ezt megteszem, faszom…kirántom a talajt a saját lábam alól, és beszélj itt bármennyi pénzről, a tiéd, és a gyerekünk lába alól is. Hogy…hogy kérheted ezt? Tényleg ennyire keveset jelentek neked?
Naplózva
Oldalak: [1] Fel nyomtat 


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 2.057 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.