A Második Próba

[- Pikáns kókusz!]

second task

2006. február 26. szombat

38-28 perc

A marás helye fáj ugyan, a testem egyelőre viszont nem reagál rá úgy, ahogyan kéne. Majd később sokszorosan fog visszatérni az élmény. Még ha ki is jutunk innen, mert biztosan kijutunk, még ha a medimágusok el is látnak, jól tudom, hogy az előbbiek még hosszas ideig fognak kísérteni az álmaimban. Így volt ez a pókokkal, és így volt ez azokkal a történésekkel a Szellemszálláson.

Nem ez a legszebb következő találkozás, igaz? Szerettem volna, mindennél jobban szerettem volna, ha legalább lehetőségem van elmondani, mik is történnek körülöttem. Azonban se a hely, se az alkalom nem megfelelő erre. Önkéntelenül is elrebegek egy néma „ugye jól vagy”-ot; az ajkaim mozognak, de hang nem jön ki számon. Hiszen alszik, úgy se tudna valójában válaszolni rá. Pálcám Annie testére szegezem, hogy egy varázslattal kiemeljem az ágyból, és ki a védőkörből. Szemem sarkából látom, hogy Delacour is megérkezett, igaz, mint azt már lehetett tudni, egyedül.

- Pikáns kókusz! - a varázsige helyett valami teljesen más szökik ki belőlem, ami legfeljebb rímben hasonlít a mobilicorpusra. Pálcám kókuszfehér szikrákat gyújt, amik hamarabb elillannak, mint hogy megértsem, mi történt. Mi ütött belém, miért mondtam ezt?

Szemöldökeimet idegesen összeráncolom. Közel állok ahhoz, hogy elveszítsem hidegvéremet, Ishida pedig még mindig nem tanított meg elég jól meditálni, máig nem értem, mit ért az alatt, hogy ne gondoljak semmire. Egy mély levegő után újra Anniere irányítom a pálcám, ám ezúttal nonverbálisan idézek egy hordágyat, amivel kilebegtetem a testét. A kígyók egyelőre utat engedtek, és ezt kihasználva a lehető legtávolabb is megyek tőlük, vissza az ajtóhoz, ahonnan érkeztünk. Az egyedüli fókusz ugyan az, hogy minél hamarabb biztonságba juttassam Anniet, nem téveszthetem szem elől a többi veszélyt sem. Jól tudom, Siennára is figyelnem kéne, meglepne, ha nem akarna valamit kényszeresen elkövetni ellenem. A kígyók egy része legalább nem él barbonfóbiás fixációban, és nyugodtan utamra engednek.

A másik felével még lehetnek problémák.

Kezeim az ajtón, hogy újra kinyissam azt. Nem emlékszem, hogy bezártam volna, de ahogy megérkeztünk a Kamrába, kevéssé figyeltem arra, hogy Vale mit csinál. Kénytelen vagyok azonnal visszahúzni a kezem, amint az hozzáér az ajtóhoz – egy, a mintázatra felkapaszkodott, piros kígyó kicsap a mintázat réseiből és elkapja a csuklómat. A másikkal ellentétben ennek a fájdalmát azonban valahogy nem tudom lesöpörni. A marás helyéről azonnal szétárad valami forró, izzó érzés, amihez hasonlót még soha nem tudtam megtapasztalni. A kín egy pillanat alatt szétárad egész karomon, mintha nem mérget, hanem izzó parazsat juttatott volna a bőröm alá. Még nem észlelem, hogy kezem mennyire remeg, amikor a tolmácskövet megint számhoz emelem.

- Ugabu…? - nem ezt akartam mondani! Érzem, hogy nem úgy mozog a szám, ahogyan én azt akarom, így be se fejezem a parancsot az ajtó kinyitására, ami idefelé működött. Nem vagyok Istenhívő, ezt a rossz szokást meghagyom anyám magnix rokonainak, most mégis elmormolok magamban egy imát, hogy a közönségnek ne fordítsanak le semmit, amit a kővel mondtam. És nem ez az ajtós incidens az elsődleges indokom rá.

Bár Annie teste biztonságban lebeg mellettem, a kígyómarásból érkező fájdalom ismét belém hasít. Szinte kiszakad belőlem a levegő, ahogyan jobb térdem, ugyanaz, ami az első próbán is megsérült, megroggyan. Belekapaszkodok a mellettem lévő fal barázdáiba, ezzel megijesztve még egy kígyót, mely a vállamba mar. Összeszorítom a fogaimat, felkészülve az újabb fájdalomra, azonban az elenyésző ahhoz képest, ami már terjed bennem. Akaratlanul is éles nevetésben török ki, ami úgy rázza a mellkasomat, mintha nem lenne holnap. Wampusos háztársaim életemben nem láthattak még így nevetni. A piros kígyótól kapott fájdalom ettől még nem enyhül, sőt, csak még élesebbé válik. Pedig az égvilágon semmi vicces nem történik.

Minden maradék koncentrációm azon van, hogy a lebegő hordágyat fent tudjam tartani, és legalább őt ne érhessék el a kígyók. Arra szerződtem, azt fogadtam meg, hogy épségben, biztonságban fogom kihozni innen, de csodás vagy, Barbon, te, és a nagy pofád! Ha baja esik, az innentől a Te felelősséged, a Te hibád. Ehhez képest a hideg bizonyosság kezd csak szétáradni oda, ahová a fájdalom nem jut el: már nincs mit tenni, már nincs miért küzdeni. Nincs olyan varázsige, amivel megtalálhatom a kiutat innen, és nem számíthatok senkire. Nekem akkor se fognak segíteni, ha ez nem csak egy játék lenne. A gyötrelemtől nevetve figyelem kilátástalan helyzetemet, a szivárvány minden színében pompázó kígyókat, és azt az egyet, ami egészen másként viselkedik, mint a többi. Az az egy máshogy menekül, mint azok, akiknek csak a citromos bakancsom nem tetszik.

Pálcám rászegezve egy nonverbális baziteoval teszem valamelyest nagyobb méretűvé.

Akciók:
Mobilicorpus – sikertelen (a lila kígyó marása miatt nem tudta helyesen kimondani a varázsigét)
Nonverbálisan hordágy idézésével kihozni Annie testét – sikeres
Ajtó kinyitása tolmácskővel – sikertelen
Nonverbálisan Baziteo varázslattal megnövelni a rózsaszín kígyót - sikeres

2 új marás (piros, sárga), -10 perc

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Feltépi az ajtó kilincsét — tulajdonképpen oly mindegy, hova, merre vezet az út, most már mindig július lesz, a nap már mindig sütni fog. Égetni, mint fagyás a szövetben — a romlásnak nem kell, hogy színe legyen, eléri majd ezt is, eléri majd azt is, amit mindig győztesnek hittünk, különösképp azt.

A Beauxbatons férfi bajnoka pontosan érzi, hogy a Júliusra a Február következett — 1848-ban és most. A kígyók tengerében az ágyak, azokon a báli partnereik — és bajnoktársai, akik megelőzték. A pillanat éles hevében a többség zsarnoksága az érzékeké: az nyilvánvaló, az alvók közül ki tartozik hozzá.. A kérdés az maradt — alkalmas-e egyáltalán arra, amire elhívták.

Vér dobol a fülében, meggondolatlan minden zöreje — Cryus viseli a gyűrűjüket, Cryus hűséges volt ahhoz, amit megfogadott. A július hűséges maradt az augusztushoz — bilincs az örökléthez, teret ahhoz, amit most hiszünk, nevezünk annak. Az őrület kijegecesedik — épp mint a kifejezések, amelyeket mindig ismerni véltünk, és amelyeket nem akartunk elismerni.

Hogy elbasztam egyszer. Hogy úgy elbasztam, mint még soha semmit korábban.

És mi rá a biztosíték, hogy nem baszom el újra.

A mondat kijelentő — mint pálcája végén a bűbáj, amely a gyűrűbe kapaszkodik, abba, aminek a szilárdságában bízni akar, mert legalább abban, ha a sajátjában nem. Elbasztam, elbasztam, elbasztam, elbasztam. Ez visszhangzik minden csontjában, míg a mágia átrántja a kígyók felett, a csizmája orra akkor csúszik meg, mikor Cryus talárjához ér, a combjához, melyet az borított.

Elfelejt sikoltani, ahogy lehúzza a tehetetlenség — még meg tudja ragadni az alvó testét, vállait, melyek jobban megtartják a hűtlent, mintha arra próbálna ismét állni, amire először. Lebukó lába a kígyók közé csúszik, azok megijednek — érzi is már az első marást, az pont olyan mélyre hatol hirtelen, mint Sienna hangja a termen át. Lélegezz. Vegyél levegőt, te ostoba kurva.

Visszahúzza magát Cryus mellkasára, a marás tudatában még látja elkúszni a többi között a lilát — hallja Siennát, hallja amit a mérgekről kiabál, megpróbál a jelenben maradni. Ez minden, ez a dolgod, hagyd abba, te ostoba kurva.

Hagyd abba.

— Faire la fête à quelqu'un! — nem ezt akarta válaszolni, nem így, legalábbis nem a lánynak. Nem rá néz, a kezeire, a kezeire, amelyek eddig sosem hagyták elbukni. Maguk sem buktak el soha. Cryus teste hallgat, körülötte mindannyian mozdulnak, mindannyian.. bíznak abban, amiben eddig ő is.

Faire la fête à quelqu'un.

Nem is volt annyira ostobaság — pontosan ez történt, ha kimondani nem is akarta.

Franciául sokkal valódibbnak hatott — az elméje egy része most is dacolt vele, hogy ez lenne az anyanyelve, ez csak az első, az igazi a mágia.. a mágia, amely nem volt mindenható, amely nem mentette meg Inést, és amellyel most, mikor megpróbálja kétségbeesetten magához kötni Cryust, újra kudarcot vall.

A Beauxbatons férfi bajnoka egy néma szívdobbanással adózik annak a francia mondatnak — az elvárásoknak: sajátjainak, másokénak. A mágia mindig elkísérte, a mágia mindig megválaszolta a kérdéseit, azokat különösen, amelyeket nem mert feltenni — hogy mi történik, ha mégsem képes rá? Ha tényleg az, amiről annyira akarta hinni, hogy csak mások ajka, szája, nyelve állítja róla?

A bukás, mint élő szövetet a jég, fájdalmasan égeti egész lényét.

Cryus arcára néz, lehunyt szemeire — vajon őt is hagyja majd elveszni? Ki a fasz tudja — gondolja, már majdnem komikus a gondolat, mert tulajdonképpen kinek és miért számít. A bukás az élet része — magánügy, egyéni szocprobléma. Az egyén zsarnoksága önmaga felett.

Hagyd abba, te ostoba kurva. Nincs erre időnk.

A régi hang most is ugyanazt mondja — majdnem igazat ad neki, mikor belegondol igazán így, a bukás mélyéről a semmit nézve. A régi hang nem változott — a régi hang időtállóbb volt a reménynél, a sikernél, a mágiánál. Talán a régi hang túlélése volt a mágia — talán az, ami a Beauxbatons férfi bajnokát emberré tette az embertelenségében.

Mert az ember nem reménye volt — nem küzdeni vágyása, nem a kultúra, nem a gyakorlat, nem a bölcsességek, amelyek idáig nem értek el a tankönyveik lapjairól. Embernek lenni újabb és újabb foggal és körömmel kivájt definíciók sora volt — valami, ami suttog rólunk, hozzánk, nekünk a sötétben.

Akkor is, ha már a sötét is elvesztette a maga értelmét.

Testével kifelé fordul az ágyról, a kígyók közé néz — a palantír felsejlő színeire, amelyek a Serleg lángjaira emlékeztették. Mi örökkéltig áll.. A kígyók között színfoltok, mint a bajnokok a Nagyteremben. Hatan. Hat fényvillanás.

Számtalan korok során enyészik...

Az emberiség.

Tesz egy lépést, élesen felszisszen a második marásnál — egy felriadó kígyóra majdnem rálépett figyelmetlenségében, ahogy a fellángoló színt követi a tömegben. A sikamlós, piros száj nyoma szinte azonnal égetni kezdi a pálcátlan kézfeje oldalát — oda sem nézve használja rajta a mélyre futó jeges átkot, tudva, hogy mit okoz majd vele. De inkább az ismerős fájdalom.

Arcán semmi érzelem nem tükröződött, ahogy magában kimondta újra a demonstratét.

- Carpe retractum: félsiker
(Koncentráció hiánya és érzelmi hatás)
- (Hozzá)Kötöző-bűbáj: sikertelen
(-II-)
- Glacius : sikeres
(A marásra: de szöveti fagyás!)
- Demonstrate: sikeres
(A reag useri egyeztetéssel készült)

second task

2006. február 26. szombat

28-18 perc

Felrúgtam a szabályokat, és felrúgtam az egyezséget, amit a kígyókkal kötöttem, noha egyáltalán nem biztos, hogy ezek itt pontosan ugyanazok, akik Annie ágyánál vártak. Látni véltem, hogy Vale is a sajátjaival vívja a harcot, mintha valamivel magához vonta volna őket, amihez lehet, hogy köze van a megrendelésre készült szabotázsomnak ellene. Feltűnően nagy a csend azóta, vagy jobban mondva én nem figyelek rá eléggé. Nem érek rá másokra figyelni, nem tudok másokkal foglalkozni, akár a későn becsatlakozó Delacourról van szó, a Wampusos háztársamról, Valeről, vagy Connorról, akivel az égegyadta világon amúgy semmi problémám nincs. A nevetésének visszhangja eljut hozzám, a piros és a sárga kígyók marásai okán viszont nincs annyi lélekjelenlétem, hogy egy csónakban evezünk.

Nagyjából most fogom fel, hogy nem csak a fájdalmat, hanem a nevetést és a hibás beszédet is méreg okozza. Átkozom magam, hogy nem hoztam magammal ellenmérget, másrészről viszont úgy hiszem, nem olyanok ezek a mérgek, amiket egy egyszerű ellenméreggel semlegesíteni lehetne. Magam is foglalkozom méregkeveréssel, a szennylapok nem is győzik kiemelni, hogy mennyire szeretem a labor magányát. Nem, a Tusa szervezői nem ilyen amatőrök. Bizonyára létezik ezekre pontos ellenszer. A medimágusi sátorban vagy teremben, ahová a darabjaimat fogják majd vinni, ha sikerül innen kijutnom vagy így, vagy úgy.

A rózsaszín kígyó méretének kettő-háromszorosára dagad. Vagyis az előbb még rózsaszín volt… Mert ahogyan megpróbálok utánakapni, egy kék társuk találja meg bal vádlimat hátulról. Akkor is nevetnék a helyzeten, ha nem lennék mágikus hatás alatt. Megpróbálok utánakapni, ujjaim csak milliméterekkel vétik el a farkát. Nem ilyen ügyetlen az a szürke színű kígyó, ami a kezembe mar, centikre a legelső marástól. Szinte semmiség – az ajtónál történt incidens óta még mindig olyan érzésem van, mintha szét akarna nyílni a bőröm a marás helyén. Saját nevetésem egyre távolibbnak érzem, mintha saját hangom csúszna el a rendelkezésre álló térben, a világ pedig végleg kifakult körülöttem. Szemhéjaimra pedig olyan álmosság nehezedik, amit nehezen tudok hová helyezni, és az előbb még biztosan nem volt itt.

Összeszedem maradék lelkierőmet, és leeresztem Anniet a hordágyról. Érzem, hogy nem leszek képes fenntartani a varázslatot, nem akarom, hogy megsérüljön miattam. Zsebre teszem Vale tolmácskövét, többé nem szolgálja egyikünk érdekét sem, Anniet pedig a vállamra kapom. Már biztos vagyok abban, hogy nem fog sikerülni. Legrosszabb esetben megvárom, míg elfogy az időm, és akkor mágikusan kivisznek majd innen mindkettőnket. Nem látom tisztán, mennyi időm maradt hátra, a karomon világító számjegyből triplán látok, és azt is elmosódva. Könnyű célpont lennék akkor is, ha Scrimgeour megtenné azt, amit várok tőle a morális felsőbbrendűség jegyében.

Utolsó energiáimat mozgósítom, amikor a pálcám a felnagyított kígyó, és az őt védő társai felé szegezem. Nonverbálisan használom az immobulus varázsigét, amivel mindannyian megtorpannak a helyükön. Csak sejtem, hogy arcom előtt egy palantír repülhet el, az abból áradó fény viszont épp úgy elmosódik, mint a két, drasztikusan csökkenő számjegy a karomon. Fáj a nevetés, fáj az az egy harapás, fáj minden egyes megtett lépés, és fáj az is, ahogyan zöldjeim befogadják a fényt. Éppen csak sikerül megérintenem a mozdulatlanná dermedt, a többinél nagyobbra varázsolt kígyót.

Az előbb még szorosan fogtam magamhoz Anniet, a fogásom viszont ernyedni kezd, ahogyan egy ismeretlen erő behúz minket valahová a térben. Ismerős az érzés; a zsupszkulcs most is épp olyan kellemetlen, mint amikor először használtam, és most is épp olyan gyomorforgató, mintha a köldökömnél fogva rántanának végig egy időn és téren kívüli helyen. Fel se fogom, hogy pontosan mi történik; az én fejemben már vesztettem, elbuktam. Amekkora pofával dobtam be a jelentkezésem, most ugyanez köszönhet vissza a szégyen falán. Végtére is elértem, amit akarok. Tovább nem a gyilkosokat és népirtókat fogják a Barebone névben látni, hanem azt a szerencsétlent, aki nem tudta teljesíteni a rábízott feladatot a próbán.

Elengedem Anniet, amikor újra stabil talajon állok. Megváltoztak az illatok, nem érzem azt a nyirkos hideget, még sem fogom fel, hogy mi történt pontosan. Laposakat pislogok még egyszer, utoljára, mielőtt az utolsó kígyó mérge álomba ne taszítana minden ellenkezésem, minden tiltakozásom ellenére. Csak a medimágusoknak köszönhető, hogy nem a földön kötök ki a mágikus altatástól.

Akciók:
Elkapni puszta kézzel a rózsaszín kígyót – sikertelen
Anniet biztonságban leszedni a mágikus hordágyról és vállon hordani – sikeres
Immobulus – sikeres
Hozzáérni a felnagyított, rózsaszín kígyóhoz és kizsuppolni vele - sikeres


2 új marás (kék, indigó) -10 perc

30 perc

Egy egyre gyűlő alvó hüllőhalom tetején elégedetten látom, hogy az Eau de Élőhalál úgy működik, mint akartam. Ez mind szép és jó, de jobb lenne ha haladni is tudnék, mintha a fél terem kígyóállományát behúztam volna, bárhogy is vették a szavaimat. Remélem a többiek megköszönik majd, hogy alóluk kiritkítottam annyival többet - bár úgyse hiszem, hogy fogják.
Ideje a drasztikus lépéseknek.
Újra az ilyen erősségeimhez kell forduljak, mint az átváltoztatás, David Attenborough hangja, meg az a trademark vakmerőségem, amiről túl jól tudnom kéne amúgy, mennyire veszélyes. De fiatal vagyok és kell a ...nos, pillanatnyilag idő, megmenteni a jégkirálynőt és kijutni, amit nem még mindig a kígyók halmán van esélyem elérni.
Ezek már ugranak is? Ahogy fogást cserélek a parfümös üvegen, hogy a pálcám szabad legyen a jobb kezemben, egy narancssárga kihasználja a szünetet és kirugózva magát a bal könyökömbe mar.
Próbálom visszaküzdeni a hirtelen pánikot az élénk színű kígyók ismeretéből adódva - narancs és fekete korallkígyó, bárki? - és belecélozva a Heliodora ágya körüli kígyókba, koncentrálni. Ti ott változzatok méhészborzzá, mindahányan vagytok, ha lehet!
Oké, egy is megteszi. Remélem! Nagyon remélem, mert nincs időm megnézni, ezeknek a kígyóknak is ellen tud-e állni úgy, mint a természetben, és azok veszik tőle a lapot, hogy nem akarnak a közelében maradni vacsorára. Ugyanis a következő lépés, hogy nekivágjak a kígyószőnyegnek, bízva a parfümömben és csizmámban, hogy megvédjenek, ahogy elrohanok a partneremet őrző ágyig.
Pofon egyszerű - lenne, elméletben. A bal karom kezd duzzadni, ami nem a legjobb a mozgékonyságának, és egyre jobban szorítja a ruhaujj is. És... emelkedik? Így nem a legkönnyebb permetezni vele az utat magam előtt, előaltatva a kígyókat, amik közé lépnék következőnek. A  sabaton gyönyörűen működik, több kígyót is érzek lekoppanni a páncélról - de nem meglepő módon, amelyik nem alszik, mind fenyegetésnem veszi, hogy közvetlen elcsörtetek mellette, és a páncélcsizmám még mindig csak csizma hosszú.
Fájdalmasan felkiáltok, ahogy érzek egyet pont fölötte a térdhajlatomba marni, de az egyből terjedő égő érzés miatt sem állhatok meg. Nem amég át nem értem.
Hát nem állok meg. Próbálom elkerülni a marásokat ahogy tudom, de leginkább az altatóra hagyatkozhatok, és egyre nehezebb célozni vele. A fiola szűk fele meglenne még pedig, de lehet, hogy eddig tudtam használni, vagy kéne egy harmadik kar hozzá. Nope, azt meg se próbálom.
Egyelőre marad a sprint. A pálcás kezemmel megpróbálok kivédeni valami sötét színű kígyót, amit látok magasra marni, és sikerül a térdemtől távol tartani a pálca szárával, de a kezembe még bele tud kapni, ahogy lecsúszik. Erősen ráfogok a pálcára, hogy el ne hagyjam, és remélem, hogy a méreg nem hatolt elég mélyre - ez legalábbis nem kezdett egyből izzani, mit a korábbi.
Az utolsó pár yardra már szinte bezuhanok.
A borz még hadakozik, de nyüszít és elég lomha már - sajnálom szegényt, az ő életét se egyszerűbbé tettem. De valóban nyitott egy kis üres teret az ágy mellett, ahova pont be tudok esni - csak félig értve ezt képletesen. Őt se hagyják még annyiban a hüllők, de megtanultak akkora távolságot tartani tőle, hogy ne érje el őket, és nekem pont ennyire volt szükségem.
Nos, tőlem még nem. Az ágy tövében ülve kiérek a "tisztás" széléig, és arról a már ismerős, izzó érzésről veszem észre a hibát, ahogy egy újabb kígyó mar a combomba.
Babáim, egyet akartam szusszanni, mielőtt folytatjuk!
Fogcsikorgatás között kiszűrődő fájdalommorgással ülök fel az ágy szélére. Mindkét oldalról kaptam valamit, minden lépés pokol lesz így. Kedvem lenne csak ledőlni itt Heliodora mellett az ágy szélére, és pihenni egyet, kivárni a próba végét. Ami azt illeti, egyre csábítóbb a gondolat - kedvenc tsundere-keresztanyánk nem fogja díjazni, ha felébredt de hé, egyszer valahogy úgyis meg kell majd halni. Csak egy hunyás? Csak negyven kacsintásnyit?
Fuck...
Ügyetlenkedve kotrom elő az ellenmérgemet a parfümös üveg helyére, és húzóra megiszom. Nem számítok rá, hogy bárelyik marást elmúlasztaná, de ha enyhíti őket, merő makacsságból kihúzom már valahogy a próba végéig. Remélem... Az üvegcse utolsó cseppjeit meghagyom végül borzos barátomnak, hátha neki is segít - kiérdemelte a szolgálatával. Nem hiszem, hogy sokáig maradhatok, de volt pár pillanatom lepihenni és körülnézni.
Körülnézve látni, ahogy Barbon egy jumbó méretű, rózsaszín kígyót megfogva eltűnik. Remélem nem hallucinálni kezdtem el - másik akkora kígyót nem látok, de legalább tudom, mit kell keresni. Remélem igaziak, és gyanítom ugyanakkorák mint a többi.
Ég mindkét lábam, a bal karom bele van dagadva a talár ujjába, és lassan próbál is felemelni, nem lesz így könnyű. Gyanítom oda is kell vinnem Heliodorát a kijutós kígyóhoz - amint találtam egyet - amit szintén nem lesz egyszerű megoldani. Hacsak...
-Na gyere, hercegnő!- Amint megnézi a visszajátszást, ki fog nyírni.
De felnyalábolom, fájdalmasan morgok minden mozdulatra, és tűzoltó-hordásban átvetem a bal vállamon, hogy a lebegni akaró karom segítsen megtartani a súlyát.
Az összeszorított fogaimon átüvöltve egyenesedek föl, ahogy mindkét lábam ellenkezve izzik. Szerencsére a jó térdem van a súly alatt, mert így is nehéz lábon maradni - az égető térdem biztos megadná magát a terhelés alatt. Legalább ébren tart még a fájdalom és adrenalin egy darabig.

- Egy kígyó méhészborzzá változtatása, hogy helyet csináljon az ágy körül - Siker
- Sértetlenül átrohanás a kígyókon az ágyig - Fail - több marást is elszenved
- Általános ellenméreg bevétele - Félsiker? - kicsit enyhít a marások hatásán, de nem szünteti meg
- Heliodora a vállára emelése a lebegni akaró karjával rásegítve - Siker

Marások: narancs (bal kar), 2 vörös (jobb térd, bal comb), indigó

[- Hogy mi?]

Második próba

  - Hogy mi?- Connor szavai annyira váratlanok, hogy nem is igazán jut energiám rá, hogy rendesen megsértődjek, zavarba jöjjek, vagy bármilyen hasonló reakciót adjak. Persze nem tart sokáig rájönnöm, hogy ez is a méreg mellékhatása. Amellett, hogy rendkívül megalázó, tudom, hogy ez a méreg, a nevető méreggel együtt lényegesen korlátozza a mágikus képességeket. Sok varázslatot nem használnék szívesen nonverbálisan.

 Felkészülök rá, hogy megküzdjek a megmaradt pókokkal, miközben óvatosan megérintem a mellettem lebegő Skylart. Nem hiszem, hogy sok maradt... azonban amikor látom, hogy Connor nem tudja kinyitni, hirtelen szorítást érzek a mellkasomban. Ha nem ez a kijárat... van valahol egy közös kijárat, és a közös kijáraton Barbonnal kell osztozkodni. És nem akarok ismét úgy harcolni vele, hogy magatehetetlen embereket kell megvédenem. Az biztos, hogy őt a saját túsza nem érdekli, úgyhogy előnyben lenne.

 A gondolataimból egy csípés zökkent ki, melyet a meztelenné vált lábamon, a térdem magasságában érzek meg. Hiába próbálok arrébb lépni, hirtelen úgy érzem, hogy nehéz lett minden.... a zöld kígyó, amely arrébb kúszik, rögtön ráébreszt, hogy figyelmetlen voltam. Nem jövök rá rögtön, hogy mi a hatása, csak hogy sokkal nehezebb lett mozogni, de először abban sem vagyok biztos, hogy kapok levegőt. Ahogy felgyorsul a légzésem, néhány másodpercre elfog a pánik.

 A tehetetlen félelmen keresztül eszembe jut Revan, aki biztosan tudná, hogy mit kellene csinálnom. Mindig tökéletesen értett az állatokhoz és a varázslényekhez is... Azt mindenesetre magamtól is összerakom, hogy meg kell nyugodnom, úgyhogy veszek néhány szándékosan lassú, mély levegőt, miközben a szigetünkre gondolok, a Fekete tavon, a Roxfort árnyékában. Most nem gondolok rá, hogy nemsokára a múlt lesz minden, hogy talán nem jutok ki innen... most csak erre gondolok, és hogy ki kell juttatnom Skylart. Most csak a szigetre gondolok, és az elmúlt évekre, amikor még minden nyugodt volt... amikor még nem lebegett a horizonton a háború és a halál, a bukás, a magány, amikor még biztos voltam annyi dologban, amely elárult... de nem lehet ez a folytatás.

 Megígérem magamnak, hogy legyőzöm ezt az egészet... hogy újra boldog leszek. Nem csak azokért az emberekért, akik fontosak nekem, magamért is.

 A szabad kezem felemelem, és megszorítom a torkomat. Nehéznek érzek mindent, de ahogy a pánik kissé visszavonul, rájövök, hogy tudok lélegezni. Abban nem vagyok biztos, hogy tudok-e majd futni, még úgy sem, hogy olyan rengeteget edzettem Orinnal, és azt megelőzően egyedül is. Eszembe jut egy bűbáj, amit gyorsan használok is magamon nonverbálisan, de persze, nem emberre találták ki, hanem arra, hogy ládákat tegyen könnyebbé. Minimálisan azért ellensúlyozza a kígyó mérgét, ha nem is tesz sem olyan könnyűvé, mint egy tollat, és nem segít visszanyerni az eredeti mozgékonyságomat.

 A szemem sarkából észreveszem Lolitát- ebben a pillanatban biztos, hogy inkább magammal kellene foglalkoznom, Lolita sokkal jobb nálam, én és Connor pedig megsérültünk. Mégsem gondolkodom egy pillanatig sem, hogy figyelmeztessem-e. Tudom, hogy ő is ezt tenné, ha ő ér ide előbb, és ő látja először a veszélyt.

 - Vigyázz! A kígyóknak mágikus mérgük van!- nem értem a francia kifejezést, amit a lány válaszol. Néhány másodpercig nézem őt, miközben elfog a felismerés, hogy a kígyók között van, és valószínűleg őt is megharapták. Dobban egyet a szívem, el akarok indulni segíteni neki, a szemem sarkából azonban elkapom a vörös kígyót, mely felém csap. Felemelem a pálcám, de a karom túl lassú, a pajzs már csak a második harapást tudja megelőzni, az első után két kis vörös folt marad a combomon.

 A sebre szorítom a kezem, ahonnan égő fájdalom árad szét- rosszabb, mint amilyen egy igazi égés. Talán rosszabb, mint bármi. Érzem, hogy begörcsölnek az izmok a lábamban, ahogy gyorsan kapkodom a tekintetem, összeszorítom a szám, és felkészülök az újabb kígyók támadására. Valahol alattuk rejtőzhet valamilyen csapóajtó? Vagy valami más hiányzik? Talán mégis a saját ajtónkon kellene kimennünk, de párszaszájú parancsot kellene adnunk. Felnyögök, ahogy hátrálok egy lépést Connor felé. Nem enyhül a fájdalom, össze is fut néhány könny a szememben.

 - HOL VAN A KIJÁRAT?- tudom, hogy a hangos kiabálás alig ér valamit. Nem hiszem, hogy Connor még tud válaszolni, és Lolita sem, a másik kettőben pedig nem bízom meg amúgy sem, és kétlem, hogy segíteni akarnának. Az idő pedig fogy, és ahogy teszek néhány lépést, hogy megnézzek egy helyet, ahol látni vélek valami csapóajtó szerűt, két újabb kígyó támad rám.

 Időben felemelem a pálcámat, hogy eltaszítsam a kéket, de a vörös már ott lóg a csuklómon, a pálcás kezemen, és csak akkor enged el, amikor megrázom a kezem. Azonnal szétterjed az égő fájdalom karomban, hasonló ahhoz, amit a lábamban érzek, de a rémület, ahogy a pálca kifordul az érzéketlenné váló ujjaim közül, elterel az érzéstől. Nem is nézem, hogy hová esik, hány kígyó vesz körül, azonnal lehajolok érte, hogy felvegyem a másik kezemmel, éppen időben hozzá, hogy megakadályozzam a Skylart a levegőben tartó varázslat megszakadását. Mire felállok, újabb harapást érzek, ezúttal a másik lábamon- a fájdalom ezúttal nem olyan intenzív, nem is érzek semmit szétáradni a pillanatnyi szúráson kívül. A szemem azonban elhomályosodik, eltűnnek a színek.

 Nem marad más a kígyókból, csak szürke, kavargó férgek halmaza, melyről egy horrorfilmben látott belek jutnak eszembe. Érzem, hogy remeg mindenem, ahogy fájó karommal magamhoz ölelem Skylart, ugyanazzal a varázslattal könnyebbé teszem, amit magamon is használtam, de persze nem szilárd a fogásom. Könyéktől lefelé alig érzek mást a jobb karomban fájdalmon kívül, és ahogy felemelem a bal kezemet, és észreveszem a számlálót, megfagy mindenem egy pillanatra... 22... hogy lehet csak huszonkét percem? Az előbb még több, mint fél órám volt...

 Nem hagyom eluralkodni a pánikot. Találok valamilyen megoldást. Megölelem Skyt. Nem fogom hagyni, hogy megharapják őt is, és nem fogom hagyni, hogy arra keljen fel, hogy cserben hagytam őt. Egyszer már cserben hagytam, annyi évvel ezelőtt... most nem tehetem meg ezt vele... érzem szétáradni a fájdalmat az ujjaimban, ahogy szorosabban ölelem, de nem fogom eldobni. Nem fogom itt hagyni. És nem fogunk hátramaradni.

 Előbb Connorra, majd Lolitára nézek... látom, hogy a lány a kígyók közé vág, hogy valamilyen varázslatot használ, mintha egyet követne... ahogy a körülöttem lévő kígyók tengerébe tekintek, a szürke tömegben nem tudom megmondani, hogy miért, mi alapján választott, de elkap a felismerés, hogy el kell kapnom egyet... vagy talán rá kell vennem egyet, hogy megharapjon, talán az ő mérge a megoldás. De nem tudom, mi lehet az... és nem tudom, hogy így, ebben az állapotban sikerülni fog-e. Nem üldözhetek véletlenszerű kígyókat.

 Teszek hátra egy sánta lépést Connor felé. Érzem, hogy a fájdalmon keresztül nehezen jönnek a tiszta szavak, talán nem is kellene hangosan varázsolnom, mert nem tudom, hogy én tudok-e még beszélni, de nem bízom eléggé abban, hogy pontos-e a bal kezemmel a mozdulat. Szinte soha nem varázsoltam bal kézzel, és érzem, a mozdulataim ügyetlenek, sokkal ügyetlenebbek.

 - Immobilus! Connor... látsz... látsz bármi különlegeset bármelyikben... nem látok... nem látok jól... látsz különlegeset a kígyók között?- örülök, hogy tudok beszélni, talán az egyetlen jó dolog, ami történt. A másik, hogy Barbon eltűnt, csak a társa maradt hátra... remélem, most méreggel töltött erekkel fekszik valahol a kígyók alatt, és mindenki látja a kudarcát... de most nincs időm rá koncentrálni. Ki kell jutnunk innen.

Akció 1: Pehelykönnyű bűbáj saját magára - részsiker, nem tudja tökéletesen ellensúlyozni a zöld kígyó mérgét
Akció 2: Pajzsbűbáj a kígyók ellen - sikertelen, túlzottan lelassult, egy újabb kígyó megharapja
Akció 3: Pehelykönnyű bűbáj használata Skylaron - siker, valamennyire elbírja már varázslat nélkül is
Akcíió 4: Immobilus - siker, a Sienna és Connor körüli kígyók egyelőre megbénultak

Megmaradt idő: 22 perc

Kígyóharapások:
1. Bal térd
2. Bal comb
3. Jobb csukló
4. Jobb lábszár

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

A következő marás akkor érkezik, mikor nem számít rá — a Beauxbatons férfi bajnoka nem is néz le, anélkül is tudja, hogy a kígyók a társukat védik, rettegnek tőle. Nem tőle, a bajnoktól — tőle, az embertől, aki egyike azoknak, akik betörtek ide, épp ide, ahol a nap nem jár, ahol az angolok adóznak a maguk szégyenének.

Avalon azonban sosem adózott féltérden, nem ismerte a guillotine utolsó szavait sem — képtelen volt megválni a maga koronájától, gondolta most, képtelen volt elbúcsúzni a hegemóniától, amely az ipar zajában veszett el, és épp úgy képtelen rá a gyermeke is.

Unokái most is itt voltak — hirtelen közösséget érez velük a reménytelenség örömében, mielőtt a harapás nyomán hirtelen.. a bőre érzéketlenné válik. A fájdalom megmarad, az nem tűnik el, csak a felszíntől a mélyig terjed — szorosabban markolja a pálcáját, különben úgy tűnne, mintha az sem lenne ott. Tudja, hogy perceik maradtak — perceik, amelyeket nem tapinthat ki, és amelyek máshol fájnak.

Ellenáll a kísértésnek, hogy azonnal lefagyassza ezt is — elméje szélén a hang, amely ostoba kurvának nevezi, figyelmezteti arra is, hogy mi történik a szövettel, amelyet megszokott intenzitású bűbájjal kezelnek. A percek szétgurulnak benne — az utolsót pedig a körülmények választják számára, az ember számára, akinek meg kell mentenie valaki mást.

Ha már magát nem tudta.

Persze miért kellene magadat?

Ez nem rólad szól, te ostoba kis kurva.

Az ágyhoz hátrál, dereka, háta Cryushoz ér — Cryus alvó testéhez, ami nem válaszol, nem mozdul. Nem veszi észre az ágy alól a kavarodásban, a káoszban menekülő kígyót, inkább csak érzi — és csak sejti a vöröset a tengerben. Az ágyra visszamászva a kín egyértelművé is válik: mintha a bőrének üvöltenie kellene, de nem volna szája hozzá.

A szövetek, idegek megcsavarodnak önmagukban — az érzék hiányában is vissza akarnak találni rendeltetésükhöz, de két lehetetlen között a fájdalom nem veszik el. Önkéntelenül is oda akar harapni, mint a szenvedő vadállat, amely ösztönösen szabadulna a csapdából, amelyet a teste állított — a mágia felvillan, de a bizonytalanság okán közel sem úgy, ahogy megszokta.

A hideget nem érzi, az elméje azonban tudja, mi történik azzal, aki élő szövetre használja a bűbájt — az orvosság is méreg, amint túladagolják. Még egyszer nem teheti meg — és meg fogja, ha kell, mert a húsában utat kereső fájdalmat képtelen elviselni a tudat összeomlása mellett. A véla fájdalma befogja az ember száját.

A toluló tömegben látja itt-ott a rózsaszín kígyó útját, hogy testvérei a testükkel védik — Cryus mellkasára tenyerel, mintha abból merítené a mágiát, tőle szívná el, és céloz. Tudja, hogy gondolatai hosszú, függőleges, hisztérikus benyomásai csupán a mágiának, de abban kell bíznia, hogy az ember, akit megtalált — hogy az ő kiszámított bűbájai, ha nem is érződtek ösztönösnek, megtalálják az utat.

Jópár kígyót eltalált, egy részük rettegve menekül — az áldozatok megtérnek a Laokoón-i iróniához. Lehetetlen alakjaik között a vergődő rózsaszín és annak ikre — de most nem fogja észrevenni, kényszeríti magát, hogy csak azt az egyet lássa, ne azt, amelyik arra várt, hogy egy nála vidámabb, életerősebb kéz markolja meg.

Az a kéz, amelyet utoljára elmerülni látott az iszapban, mielőtt eltűnt volna a tudata szélén. Ujjai megszorulnak Cryus ingén — ahogy ül a testén, szobor lehetne ő is, és még rezzenéstelenségében is a júliusi napot idézte fel benne. Ha kinyitná a szemét, és rá nézne — mit látna? Egyszer a nap úgy elfáradt, elaludt mély, zöld tó ölén..

Fejezd be.

Fejezd be, te ostoba kis kurva.

A bukástól való félelme nagyobb a teljes tudatánál — a bajnokok armageddonjában tekintete az iménti megfagyott áldozatok felé fordul, a testüket körbevevő, csipkézett, foncsorozott jeges kitüremkedésekhez, és megcélozza azt, amely a rózsaszínre fagyott. Bár érezni aligha érzi, combjaival, térdeivel, szabad, égő karjával ráfonja magát Cryusra, vele együtt rántódik át a tükörré dermedt, alig méternyi felületre, a csapdába ejtett kígyók közé.

— Je donne ma langue aux chats! — a becsapódás után a fájdalom közel elviselhetetlen lesz, Cryus teste is rá érkezik, a szöveteiben most is élénk harapások nyomára, és kétségbeesetten felüvölt. Maga sem egészen biztos benne, hogy mit akart mondani — de ezt biztosan nem.

Még ha igaz is.

Az egyik, testében félig fagyott kígyó még megmarja kétségbeesetten — talán abban bízott, ha ő nem menekülhet, a Beauxbatons férfi bajnokának miért mérnének könnyebb szívvel. Nem mérnek — a marás a pálcás kezét éri, a hang, amelyet előcsal belőle, már nem emlékeztet nyomaiban sem emberre. Varázslények pusztulnak el így.

Utolsó erejéből rámarkol a jégszoborrá varázsolt kígyó szabadon maradt farkára — és mielőtt az visszatérhetne önmagában, mert a sors humorérzéke nem csupán szimbolikus, mindig drámai is volt Marianne tekintetében. A rántás minden levegőt ellop a tüdejétől — az amfiteátrum hangja erőszakkal követel utat magának megmaradt érzékeiben.

Megdermedt, lüktető tagjai most is ölelik Cryus éledő testét — a július soha nem ér véget.

De Lolita Delacour abban már nem biztos, hogy a telet nem csak képzelte-e.

Büszke vagy magadra, te ostoba kis kurva?

Nem.

- Az első glacius: sikertelen
(Elrontott erősség és kiterjedés a bőre érzéketlensége miatt)
- A második glacius: siker
(Találat, a nagyobb mérték miatt ezúttal dramaturgiailag)
- Carpe retractum : sikeres
(Ennek következményeivel)

(Harapások a két reagban:
- lila, piros, kék, piros, piros)

[- Hogy mi?]

A második próba

2006. február 26.

Az ajtó nem engedett.
A fiút továbbra is rázta a nevetés, ami most már hullámokban tört rá, mintha csak egy háborgó tengeren evezne egy ócska ladikban, meg-megfürödve az óceán sós vízében.
- Hogy mi? - fordult felé döbbenten Sienna, hallva az akaratlanul kimondott… bókot? Nem, a lány bizonyára nem volt olyan egyszerű, hogy annak fogja fel. Az viszont bizonyos volt, hogy hamar megértette: társa ereiben méreg pulzált, és sem a nevetés, sem a kimondott szavak nem saját akaratából születtek meg benne. Azonban ellenméreg hiányában tehetetlen volt ellene.
Connor megfordult. A fiú lábai meg-megrogytak, de a görcsös nevetés ellenére is biztosan tartotta karjaiban Gemmát. Fürkészni kezdte a termet, hátha észrevesz valamit, amit addig nem, annak reményében, hogy megpillantja a kijáratot. Látta a kamrába betörő francia lányt, és hallotta Sienna kiáltását is. Látta az amerikaiakat is, és látta a Barbon által felnagyított, élénk rózsaszín kígyót is, ami egyszerűen nem illett a többi csúszómászó közé, és látta a fiút eltűnni is. A felismerés hirtelen tört rá.
- Immobilus! - a körülöttük tekergőző kígyók ismét lelassultak, miközben Sienna sántikálva közelebb lépett hozzá. - Connor... látsz... látsz bármi különlegeset bármelyikben... nem látok... nem látok jól... látsz különlegeset a kígyók között?
A rózsaszín kígyó! A rózsaszín kígyó egy zsupszkulcs! Sienna, keresd a rózsaszín kígyót! - akarta mondani, de ehelyett…
- Gyerekként hahahaha… én akartam lenni… hahahh... a Holyheadi Hárpiák első férfi játékosa… hahahahaha!

Ebből elég…
Érezte, ahogy ismét leereszkedik a vörös köd. Rohadtul unta már az egészet, a nevetést, az összegabalyodott nyelvét, a csuklóján vészesen fogyó perceit, a nyomasztó helyszínt, az egész tehetetlen bénázását, és azt, hogy már megint sokadik befutó lehet csak.
Addig romantikusan, két kézzel fogva, biztosan tartotta karjaiban Gemmát. De mit ér a finomkodással, ha közben elevenen felfalják őket a hüllők? Egy hirtelen mozdulattal átvetette bal vállán a lányt, mintha csak egy zsákot cipelne, jobbjával pedig előrántotta a varázspálcáját, úgy rontott a kígyók közé.
Flipendo! - gondolta, és ártása nyomában szétrebbentek a kígyók, mintha csak egy láthatatlan lombfúvóval takarította volna el maga elől a lehullott leveleket.
És akkor megint érezte a combjába fúródó, apró fogakat. A támadás a háta mögül érkezett, és ő hirtelen égető, izzó fájdalmat érzett a nyomán. Pálcája szikrákat hányt, ahogy jobbjával a bestia után kapott, hogy lerázza magáról.
Hol a fenében lehetsz? - tekintett ismét körül, közben arra gondolva, hogy bárcsak ébren lenne Gemma, aki fogó létére biztosan egyből észrevenné a rózsaszín kígyót a tömegben.
Flipendo! - suhintott ismét egy kígyóhalom felé.

És akkor végre meglátta: az arrébb sodort kígyók közül kifordult egy élénk színű, rikító darab.
Sienna! Megvan! Gyere, kapjuk el! - fordult a társa felé, ezúttal nem törődve azzal sem, hogy zagyvaságokat beszélt, hiszen a cél éppen az volt, hogy felhívja a lány figyelmét valami fontosra.
- Boldog vagyok, mert… hahahahaha… Kingsley Shacklebolt… haha... azt mondta! - üvöltötte, miközben pálcás kezével vadul hadonászott a zsupszkulcskígyó felé.
Bár biztos volt benne, hogy minden bajnoknak saját zsupszkulcs jár, és hogy a másik francia lány kiesésével eggyel több rózsaszín kígyó van, mint ahány versenyben maradt bajnok, esze ágában sem volt keresni még egy másodikat is. Együtt jutottak idáig Siennával, és együtt is akart távozni vele. Csapatban, bajtársként, roxfortos bajnokként.
A kalimpálás közben azonban nem vette észre a csizmáján felkúszó, és ezúttal a térdkalácsába harapó, zöld színű kígyót.
Connor felszisszent, miközben Gemma súlya hirtelen a duplájára nőtt karjaiban. Legalábbis ő úgy érezte, mintha hirtelen ólomnehéz lenne a lány. Vagy a saját testét lenne ilyen nehéz mozgatnia?
Lépni akart, de a lábai alig mozogtak. A hasa már kockásra durrant a folyamatos nevetéstől, miközben a hátsó combja izzó parázsként égett.
És akkor Connor hirtelen térdre rogyott. Egyszerűen nem bírt tovább menni. Csupán arra figyelt, hogy a körülötte tekergőző kígyók ne érhessék el Gemmát, és bízott benne, hogy Sienna észreveszi a rózsaszín példányt a fiú előtt hullámzó hüllőhalomban.

1. Akció: Kígyók félresöprése (Flipendo) - Sikeres
2. Akció: Újabb kígyómarások kivédése - Sikertelen
3. Akció: Rózsaszín kígyó észrevétele - Sikeres
4. Akció: Egyensúly megőrzése, összecsuklás elkerülése - Sikertelen

Kígyómarások:

• Sárga - Jobb kézfej
• Lila - Bal térd
• Piros - Jobb hátsó comb
• Zöld - Jobb térd

15 perc

Furcsán megnyugtató valahol a bal karomba mart méreg - vagy nem ez a legjobb kifejezés rá, de bele fér - mert azt jelenti, hogy a mérgek ilyen kreatív bűvös nehézségek, be lehet vállalni belőlük egy-kettőt. Vagy ezzel áltatom magam mielőtt a gyógyítókra bízna valaki, aki összekapart a földről. Mert a lehetőségeimet tekintve kénytelen leszek ilyen szabályokkal játszani mostmár.
Egy lábbal a félkómás borz mellett állok, a másikkal az ágy peremére fellépve, hogy még pár pillanat biztonságom legyen megfigyelni, hogy juthatok ki, mert a hüllők lassan megfigyelték, hogy a méhészborz már nem csapkod és harap olyan hevesen, közelebb merészkedhetnek.
Rózsaszín kígyók... Egy pillanatra láttam egyet a közelben, de eliramodott a többi között valamerre, és szerintem azt szemelte ki azóta valamelyik kollegínánk, azt ilyen állapotban már hiába kergetném. Inkább nem is próbálom megtalálni, nem lesz úgyse időm rá - még ha nem is kéne versenyezni érte.
Laposakat pislogva fordulok vissza amerről jöttem. Egy előnye, hogy a "rajtnál" annyi hüllőt elaltattam, hogy abban az irányban ritkább - valamivel - a többi, még a padlót is látom közöttük. Ha el nem alszok közben. A legtöbb inkább csoportosul ide felénk, akadályozni a kijutásban, közelebb vannak többen, úgyhogy távolabbra valamivel kevesebb marad.
A pálcámat markoló kezemmel a térdembe boxolok, és fel is morgok fájdalmasan, mert túl jól pont a marás helyét találtam el, de legalább felébredek tőle. Aztán célra emelem a pálcám, és várok a felbukkanó prédára.
Erőt merítek a vállamon átvetett jégkirálynőből - kell is, hogy el ne ejtsem - és a bál előtti tanaiból. Próbálta azt éreztetni, hogy nagyon kelletlenül, és muszájból segít csak, hogy az ő elvárásai szerint is vállalható legyek a társaságába, ha már igent mondott és kénytelenek leszünk együtt jelenni meg nyilvánosan, de valamiért foglalkozott ennek részeként azzal is, hogy varázslatok terén kikupáljon kicsit, nem csak a tánctérre. Nagy erőfeszítés valakitől, aki állítólag nem akar a szükségesnél többet foglalkozni velem. Számított volna előre a mai helyzetre? Lényeg a lényeg, ennek a boot camp-jének a része volt - általa párbajcselként tálalva - egy errefelé ismert csínyvarázslat, ami a célpontot fellógatja a levegőbe.
Az lehet a megoldásom most!
Amint meglátok egy rózsaszín villanást a kígyók között, célzok és le is csapok.
-Levicorpus!
Egy zöld emelkedik a levegőbe, és a rózsaszín gyorsan irányt is vált, észrevéve hogy támadás alatt áll. Nem hagyhatok időt neki elillanni!
-Levicorpus! Levicorpus!
Már nyitnám a szám a következő varázsigére is, mire tudatosul bennem, hogy sikerült elkapnom a rózsaszínt. Is. Két társával együtt, ami vicces lesz majd ha odaértem, de először még oda kell érni. És minnél gyorsabban, mert a lábam körül már egyre bátrabbak a hüllők - a borz elgyötörten szuszog már, gyanítom kiheverni a maga marásait. Egyre több kígyó figyelmen kívül is hagyja már, és felém közelít megint.
Indulnom kell, és megint viszonylag távolra. És most nincs szabad kezem az altató parfümhöz, sem időm megint előásni.
Marad megint a vakmerő roham, de ennyi, éber kígyó között nem érek odáig mielőtt szétmarják a maradék lábaimat is - utat kell nyitnom. Nem lesz tökéletes, arra nem számítok, de legalább talpalattnyi hely legyen végig, és talán csak egy-két marás ér fel odáig, hogy a húsomba tudjon mélyedni.
-Aura!- Maradjunk annál, ami működik.
Próbálom minnél több indulatomat és adrenalinomat a varázslatba tömöríteni, hogy minnél jobban el tudjam fújni az utamból a hüllőket. Nem olyan könnyűek, mint a szurkos toll, de csak egy pillanatra kell annyi hely, hogy ne rajtuk lépjek, és ne érjenek a lábszáramnál feljebb. Bármelyikhez csak egy-egy lépésig vagyok elég közel, és a végén csak meg kell fognom a megfelelő kígyót, onnan sínen vagyunk már.
A terv legalábbis ez, de amint nekilódulok, nincs visszaút, és nincs nagyon idő vagy alkalom korrigálni se túl sokat. Remélem kijutunk.
Amint egy talpalattnyi hely felszabadul előttem, elrugaszkodok.
A szemeim megint kezdenek nehezedni, a fájdalmon át is, mindkét lábam tiltakozva ég és csak az előrevivő momentumom miatt nem összecsuklok, amég le tudom tenni a lábam a következő lépésre is.
És kígyó jobb felől, és kígyó bal felől, és kígyó szól elöl, marása pásztáz...
Az adrenalin, a mindkét lábamra teljesen kiterjedt égő fáldalom, és a fogcsikorgó csatavonyításom között nem érzem, hol és mikor mart meg valami, de félútnál a hangok olyan tompák már, mint ha víz alól hallanám, és a szinek is kifakulnak a szememből - az egyik felemelt kígyó zöld volt, de a másik kettő ezen a ponton nem elég különböző, hogy biztos legyek, melyik kell nekem. Ha ébren elérek még odáig.
Fog és méreg között, szállnak a vakmerők, nyargal a hatszáz.
Mindegy! Csak odaérnem kell. A térdeim meginognak már az utolsó yardokon, szinte inkább zuhanok mint futok előre, de már nem is tervezek megállni a célvonalnál.
Odaérve csak a szabad karommal bekaszálom mindhárom kígyót a levegőből, magamhoz szorítva őket. A pördülő rántást még érzem, ahogy öten együtt átcsavarodunk a téridőn, valami szúrás még belémnyilall - valamelyik tévesen eltalált kígyó talán - de azon a ponton megadtam már magam. Kijutottunk. Őfelsége vagy a tulajdon fenekére, vagy énrám esik, nem lehet panasza az összes, teljesen jogosan kiérdemelten felül.

Azt meg, hogy maradt-e még időm, mire odakint földet értem, majd megtudom amint fölébresztettek...

- Rózsaszín kígyó kiemelése Levicorpus-al - Fail - zöldet talál el
- Ennek ismétlése, mielőtt a kígyó megszökne - Fail - lilát talál el
- Mégegyszer ugyanez gyors ütemben - Siker - de közel van a másik kettőhöz
- Szélvarázslattal megritkítani az útjából a kígyókat - Siker

Marások: narancs (bal kar), 2 vörös (jobb térd, bal comb), indigó, kék, +?
- A reag végén a zöld és lila kígyó közül vagy az egyik, vagy mindkettő megmarja - ennek eldöntését a Mesélésre bízom

[- Stupor!]

Második próba

  Felemelem a bal kezem, és a csuklómmal megdörzsölöm a szemem, mintha megszabadulhatnék a színvakságtól, sérült jobbommal pedig közelebb ölelem Skylart- ahogy Connor olyan választ ad, amiből egyértelmű, hogy nem fog udni közölni velem semmit, nem fogunk tudni gyakorlatilag beszélni, hirtelen úgy érzem, hogy zuhanok, mintha egy gurkó letaszított volna a seprűmről, és nem lenne tervem rá, hogy hogyan kerülöm el a földet.

 De nem hagyom, hogy a félelem az uralmába kerítsen. Megoldom valahogy. Megoldom valahogy.

 Azt szerencsére látom, hogy Connor csak a szavait veszítette el, az eszét nem, és ahogy elkezdi elsöpörni a kígyókat, Skylart magamhoz ölelve igyekszem követni a megtisztított ösvényen. Csak egy gyors körbepillantást engedek meg magamnak: Barbont és Anne-Roset nem látom sehol, a másik amerikai bajnok még itt van, és ahogy Lolita felé nézek, látom, hogy eltűnik, egy hang kíséretében... legalább ő kijutott... és talán segített nekem is! Zsupszkulcs!

 Egy pillanatra megállok, mert mindenki a Roxfortban tudja, hogy mi történt az előző Trimágus Tusán, amikor a bajnokok megérintettek egy Zsupszkulcsot. Néhány másodpercre felsejlik előttem a lehetősége, hogy ott térdelek majd, halálfalók vesznek körbe, ott lesz velem Skylar... a lehetőség ledermeszt, csak az térít magamhoz, amikor egy  kígyó szinte megugrik, és bordáim alatt az oldalamba mar. Felüvöltök, de hálás vagyok a pillanatnyi fájdalomért, ami szétfoszlatja a rémképet.

 A lehetőség valós, mert a halálfalók itt vannak, és valószínűleg belenyúlnak a versenybe... de Harry Potter kellett nekik, én pedig egy senki vagyok. Miért tenne bárki ilyen erőfeszítést, hogy megszerezzen engem? Annyiszor elrabolhattak volna, főleg augusztusban, amikor gyakorlatilag hajléktalanként jártam London utcáit.

 Nem fogok ma találkozni velük, leszámítva a zsűribe, és a bajnokok közé ültetett ügynökeiket. Most azzal tehetem a legtöbbet a halálfalók ellen, ha győzök. És ha segítek a másik roxfortos bajnoknak is kijutni.

 Nem jön hang a számból, hogy figyelmeztessem Connort, nem elég gyorsan, és bármennyire szeretnék segíteni, úgy érzem, hogy nem fogjuk tudni elkerülni a harapásokat. Csak kevesebbet kell kapnunk... csak túl kell élnünk a fájdalmat, mielőtt elfogy az összes időnk, mielőtt vége lesz a versenynek. Különben az egész hiába volt.

 Valahogy a szavak ellenére megértem, hogy Connor figyelmeztet... ahogy a szürke férgek halmára nézek, észreveszem azt az egyet, amelyik furcsábban mozog, mint a többi, és ha tönkre is mentek a szemeim, az egyértelmű, hogy más, mint a többi- nem emelkedik harapásra. Tudom persze, hogy eltűnhet bármelyik másodpercben a kavalkádban, és nem tudom, hogy Connor szemei működnek-e még, mikor tépi ki belőlük is egy kígyó mérge a színeket, mikor fogyasztja el az idejét, ami amúgy is annyival kevesebb volt... nem akarom, hogy kiessen. Nélküle nem hiszem, hogy ide jutottam volna, és nem fogom hátrahagyni.

 Célzok, és a szürkeségben arra az egyre figyelek.

 - Stupor!- a látásom jelentős része és a jobb kezem nélkül is pontos a kábító átok, amely eltalálja a kígyót, ami sziszeg egyet, és mozdulatlanná válik. Megengedek magamnak egy mosolyt, ahogy óvatosan közelebb lépek Connorhoz, vigyázva Skylarra.

 - Invito... Zsupszkulcs...- átkozom magam az ostobaságomért, amiért majdnem „Kígyó” lett a varázslatom tárgya, és amely talán az összes közeli állatot közel reptette volna hozzám. Meg tudom mondani, hogy ez a jó kígyó, de a mozdulatlan, elkábított állat nem mozog.

 Egy pillanatra eszembe jut az első próba, ahol még egyértelműen nem védték a céltárgyainkat mágiával... persze, ostoba vagyok, hogy egyáltalán számítok rá, hogy egyszerűen idézhető lesz. A szervezők azt akarták, hogy minél több kígyó marjon meg minket. Ha jól számoltam, négy kígyó mart meg, és az alapján, hogy most tizenöt percet mutat a számláló a karomon, egy, maximum két harapást engedhetek meg magamnak, mielőtt kiesek.

 - Idehozom...- a bal lábam is ég, de szerencsére nem annyira, mint a kezem, úgyhogy oda tudok sántikálni, és egy pajzsbűbájjal el tudom hárítani a felém kapó kígyó harapását. Nehéznek érzem a lépteimet, a fájdalom sem segít, de végül megállok a kígyó felett- egy pillanatra elkap a kísértés, hogy megragadjam, most, hogy vége legyen, de ellenállok neki. Lehajolok, a pálcámat a hüllő oldalának érintem, és egyszerűen odalököm, közel Connorhoz.

 Érzem, hogy elönt a remény, hogy mindjárt vége. Talán ezért, talán a rengeteg méreg miatt teszek egy ügyetlen lépést, és botlok a kígyók közelébe.

 Az első harapást egy gyors pajzsbűbájjal kivédem, a második viszont a combomba mar, és azonnal elnehezedek, mint az első után. Elesem, és az éles fájdalom a hasamon pár másodperc múlva tudatja velem, hogy egy újabb kígyó belém mart... kettő... nem lehet itt vége. Elfog a pánik, szinte várom már a következő harapást, miközben odakúszok, megfogom Skylar kezét, és az előttünk fekvő kába kígyóra pillantok.

 - Három... kettő... egy...- a pálcám Skylar kezében van, ahogy fogom a kezét, ahogy nem engedem el, hogy biztosan magammal vigyem, akkor is, ha egy utolsó harapás most befejezi számomra ezt a próbát. Égő jobb kezem remeg, de amint kimondom a gyors visszaszámlálás után az egyet, azonnal megragadom a kígyót. Nem tudok mást tenni, csak reménykedek, hogy Connor is megfogta, és próbálom visszafogni a könnyeimet.

Akció 1: Kábítóbűbáj a Zsupszkulcs kígyóra - siker
Akció 2: Invito a Zsupszkulcs kígyóra - sikertelen
Akció 3: Kígyó közelebb lökése Connorhoz a pálcával fizikailag - siker
Akcíió 4: Pajzsbűbájjal kivédeni az újabb harapásokat - részsiker, a háromból egyet sikerült csak

Kígyóharapások:
1. Bal térd
2. Bal comb
3. Jobb csukló
4. Jobb lábszár
5. Bal comb
6. Has

[- Invito... Zsupszkulcs…]

A második próba

2006. február 26.

A kábítóátok vörös fénynyalábja centiméterekre zúgott el előtte. A becsapódás lökéshulláma eltaszította a színes szerpentinként tekergőző hüllőket a rózsaszín kígyótól, melyet telibe kapva egy kicsit elemelt a földtől, hogy aztán a kísérteties, roppanó hang - mellyel visszahuppant a nyirkos kőpadlóra - belevesszen a Kamra zajába.
Connor nyakizmai lustán engedelmeskedtek gazdájának, rozsdásan, akadozóan fordítva a fiú fejét a zsupszkulcs irányába. Elmosolyodott volna társa sikerét látva, ha nem rázta volna már így is a nevetés.
- Invito... Zsupszkulcs…
Nem történt semmi, bár ebben semmi meglepőt nem talált. Mindenesetre meg kellett próbálni, ebben egyetértett Siennával, aki időközben a saját pálcájával pöckölte Connor felé az ártalmatlanná tett csúszómászót.
És ekkor a fiú - bár koránt sem volt szokása - elérzékenyült. Sienna megtehette volna, hogy magára hagyja őt, tizenkilenc percnyi haldoklást engedélyezve számára, mielőtt végleg kiesik a versenyből, de ehelyett úgy döntött, hogy ha már együtt jutottak el idáig, együtt is fognak távozni.

Ne! - szerette volna kiáltani, ahogy a zöld kígyó Sienna combjába mart, de a nyelve ismét cserben hagyta őt és csak egy eszelős vihogás tört fel belőle.
Fogalma sem volt róla, hogy hány perce maradt a lánynak, de nem is emiatt volt számára szörnyű végignézni, ahogy szabályosan ellepték őt a hüllők. Mozdulni akart, de közben érezte, ahogy a combján egyre feljebb kúsznak rajta a tekergőző kígyók. Gemma testét már mázsás súlynak érezte az ólmos izmaiban, de azért még magasabbra próbálta őt emelni, nehogy elérje őt akár csak egy méreggel teli fog is.
Ekkor érezte meg a hasfalába maró fájdalmat, és utána ugyanazt az izzó, égető érzést, amit a jobb hátsó combjában is tapasztalt. Bár nem láthatta, de csuklóján újabb öt perccel csökkent az ideje.

- Három…
Sienna hangja váratlanul érte őt, hiszen a fájdalomtól és a fáradtságtól már alig tudta nyitva tartani a szemét. Fogalma sem volt róla, hogy miként küzdötte magát tovább a lány, mégis, ahogy társa elkezdett visszaszámolni, rémülten pillantott rá, és ugyanabban a másodpercben nekilátott, hogy összeszedje az utolsó erőtartalékait.
- Kettő…
A keze ólomnehéz volt. Csak egy esélye maradt: a gravitációra kellett bíznia magát.
- Egy…
Az izmok elernyedtek, Gemma teste, és vele együtt a sajátja is zuhanni kezdett. A talaj vészesen közeledett, s ő szeme sarkából még éppen látta, ahogy kitátott pofával, méregtől csöpögő fogakkal egy újabb bestia jött felé. Baljával kinyúlt, de mintha egy elöregedett, beakadt gépezet fogaskerekei mozdultak volna, éppen csak nem nyikorogtak mellé az ízületei.
Érezte az alkarjára tekeredő testet, ahogy a csuklójába mélyülő fogakat is érezte. Ám ugyanebben a pillanatban egy rántást is érzett a köldökénél, s ő csak szorította és vitte magával Gemmát, maguk mögött hagyva a Kamrát és a szivárványszínű kígyóarmadát.

Connor először azt hitte, hogy felrobbant valami a füle mellett, mire rádöbbent, hogy csupán a nézők tombolását hallja. Ekkor vette észre azt is, hogy baljában Sienna kezét tartja, akinek markában ott pihent az elkábított, élénk rózsaszínű kígyó.
Szép kapás volt! Megcsináltuk! - szerette volna mondani.
- Van egy... hahahaha... Ginny Weasley poszter… hahahaha... a ládámban. Kicsit… hahahaha… ragad… hahah. Szeretnéd… hahaha… megnézni?
Hogy Sienna mit válaszolt a visszautasíthatatlan ajánlatára, azt már nem hallhatta, ugyanis ekkor érkeztek meg hozzá és Gemmához a medimágusok, akik azonnal nekiláttak a kígyómarások és egyéb sérüléseik ellátásához, valamint a túszok felébresztéséhez.
Connor megkönnyebbülten nyúlt el a földön, élvezve, hogy a gyötrő nevetésből nem maradt egyéb, csupán égető izomláz a hasfalában.
- Hé, Sienna! - nyögte lehunyt szemmel. - Kösz, hogy nem hagytál ott!

1. Akció: Újabb kígyómarások kivédése - Sikertelen
2. Akció: Sienna kezének még épp időben történő megfogása - Sikeres

Kígyómarások:

• Sárga - Jobb kézfej
• Lila - Bal térd
• Piros - Jobb hátsó comb
• Zöld - Jobb térd
• Piros - Hasfal
• Piros - Bal csukló

A Kamra

Óóó, nézd csak Lee! Barbon máris cselekszik! Anne-Rose alatt egy lebegő hordágy jelenik meg!

Így van, Barbon nem vacakol, egyenesen a kijárat felé indul vele! Ez egy elég határozott kezdés!

Közben Vale… még mindig permetezi a kígyókat! Olyan, mintha altatná őket!

Bate taktikusan ritkítja a terepet, de közben Scrimgeourt már meg is marja egy zöld kígyó!

Sienna lába mintha elnehezedne… szegénykém!

És ez még nem minden, úgy tűnik a Roxfort bajnoka kezd pánikba esni! Nem könnyű ezt kezelni!

Delacour közben… óóó… őt is megmarják! Egy lila és egy piros!

És ezzel párhuzamosan Barbon is megkapja a magáét, egy piros kígyóval indul a buli!

Sienna figyelmezteti Lolitát! Milyen kedves tőle!

Delacour válaszol is… franciául! Ez most nem sokat segít a többieknek!

Ó! Barbon újra bajban! Egy sárga kígyó is megmarja!

Ez a nevető méreg lesz… és igen! Már kezd is hatni! Úgy érzem, O’Harához hasonlóan, Barbont sem láthatták még ilyen vidámnak sokan.

Sienna közben egyre rosszabbul van… több kígyó is megmarja!

Két piros és egy kék, hölgyeim és uraim, Scrimgeour most már komoly hátrányban van!

Óóó! Vale-t is megmarja egy narancssárga! Rossz nézni is ennyi marást!

Ez azt jelenti, hogy a karja hamarosan… nos… el akar majd repülni!

És most… egy méhészborz?! De aranyos! De kicsit kegytlen is…

Egyszerre zseniális és kicsit ijesztő!

Barbon közben valamit észrevett! Az egyik rózsaszín kígyót!

Megnöveli!

De jaj… újabb marások!

Igen, egy kék és egy indigó! Barbon érzékei csúsznak és kezd elálmosodni!

Vale sincs jobban! Több kígyó is megmarja!

Két piros és egy indigó! Bate most már komolyan sérült!

Barbon viszont nem áll meg! Megbénítja a kígyókat!

És… MEGFOGJA! Barbon eléri a rózsaszín kígyót! Elsőként jut ki! De nagyon rossz állapotban van!

Lolita most teljesen más… olyan elszánt!

Delacour átváltott túlélő módba! Fagyaszt, mozog, húzza magát előre!

És már ott is van! Megfogja!

És Delacour a második, aki kijut! Brutális teljesítmény!

Sienna most mintha rájönne valamire!

Igen! Connor is felismeri a mintát! Berobban a kígyók közé!

A botjával veri szét őket! Ez nagyon… fizikai megoldás!

És kap is egy piros marást! Kingsley Shacklebolt? Úgy van fiam, áradjon a Temze!

És egy újabb marás! Zöld!

O’Hara lába most már alig engedelmeskedik!

Vale most Heliodorát emeli! És a lebegő karját használja hozzá! Ez tényleg okos!

De nem találja el a kígyót! Kétszer is mellémegy Levicorpusszal!

És a borz… már nagyon fáradt… elég kegyetlen dolog kannibalizmusra kényszeríteni egy kígyót, nem?

Nem kegyetlenebb, mint O’Hara botja.. Oh Scrimgeour most már követi O’Harát!

És elkábítja a kígyót!

Ez az! Megvan a célpont! De nem tudja magához hívni… Ezért inkább odalöki Connorhoz!

És közben újabb marások! Connor próbálja tartani magát, de nagyon gyenge már…

Vale közben… igen! MOST sikerül! Megvan a kígyó! És Bate eltűnik! Harmadik hely!

De… hozott magával más kígyókat is!

És egy zöld marás miatt azonnal össze is rogy odakint!

Már csak ketten maradtak! Sienna és Connor! Connor újra megmarva!

Ez egy piros! Ez már nagyon fájhat! DE EGYÜTT kapják el a kígyót!

És eltűnnek!

Scrimgeour a negyedik! O’Hara az ötödik!

Connor még mond valamit…

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt közvetíthetjük…

Szerintem aranyos volt.

Valaki kapcsolja már le a srác palandírját.

Hölgyeim és uraim… egy kis szünet után elérkeztünk a pillanathoz! A medimágusok már ellátták a bajnokokat, a partnerek felébredtek, a zsűri pedig meghozta döntését a Második Próbáról!

Nagyon nehéz döntés lehetett… mert mindenki annyira máshogy volt bátor.

Pontosan, Luna! Ezúttal nem csak az számított, ki ért ki előbb a Kamrából, hanem az is, hogyan jutottak el odáig. A zsűri figyelembe vette az aktivitást, a kreativitást, a következetességet… és bizony azt is, ki hogyan bánt a társával útközben.

Mert néha az a legnehezebb, hogy ne hagyjunk ott valakit… még akkor sem, ha lelassít minket.

Így van! És bár voltak, akik villámgyorsan haladtak, mások pedig hősiesen kitartottak a partnerük mellett, a végső sorrend ezeknek az egyensúlyából született meg!

És egyesek… talán túl hangos döntéseket hoztak.

…és egyesek talán túl csendeseket. De most már nincs több találgatás!

Halljuk!

A zsűri döntése alapján… a Második Próba hivatalos végeredménye a zsűri magyarázatával a következő!

Solace Barbon – I. hely

Az Ilvermorny bajnoka elsőként jutott ki a Kamrából, ami önmagában is komoly teljesítmény egy ilyen környezetben. A zsűri kiemeli, hogy Barbon gyorsan alkalmazkodott a pálya sajátosságaihoz: a hangalapú csapda működését felismerte, és a szurok mechanikáját is hatékonyan használta ki a továbbhaladás során.

Bár a próba elején megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúlt társa hátráltatására, ezek végül nem hoztak számára döntő előnyt. A zsűri ezt figyelembe vette, de a pályán nyújtott teljesítménye és a kijutás sorrendje meghatározóbbnak bizonyult.

(A nemzetközi páholy amerikai szekciójában halk, elégedett moraj fut végig.)

Sienna Scrimgeour – II. hely

A Roxfort bajnoka kiegyensúlyozott, kreatív és következetes teljesítményt nyújtott a teljes próba során. Külön kiemelendő, hogy a legtöbb akadályt nem erőből, hanem adaptív gondolkodással oldotta meg.

A zsűri megjegyzi, hogy Scrimgeour döntése, miszerint végig együtt halad O’Harával, jelentős időveszteséget okozott számára. Egyéni stratégiával valószínűleg előrébb végezhetett volna, ugyanakkor az együttműködés és a következetesség a teljesítményének szerves része volt.

Lolita Delacour – III. hely

A Beauxbatons bajnoka kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtott, különösen a varangy elleni küzdelem során, amelyet egyedül oldott meg. A zsűri ezt a próba egyik legnehezebb és legimpozánsabb mozzanataként értékeli.

Ugyanakkor Delacour végig ragaszkodott társához még akkor is, amikor az már egyértelműen nem tudott aktívan részt venni a próbában. Ez jelentős időhátrányt eredményezett, és késleltette a Kamrába érkezését is.

A zsűri összességében rendkívül elismerően nyilatkozik teljesítményéről, de a stratégiai döntések következményeit nem hagyhatta figyelmen kívül.

Vale Bate – IV. hely

Az Ilvermorny második bajnoka több kreatív és látványos megoldást alkalmazott, különösen a Kamrában, ahol hatékonyan kezelte a kígyókat és gyorsan reagált a helyzetekre.

A zsűri ugyanakkor megjegyzi, hogy a próba első szakaszában Bate elszakadt társától, és döntései következtében több akadályt saját maga számára is súlyosbított.

(A közönség egyes részeiben halk felhördülés hallatszik az értékelés során.)

Connor O’Hara – V. hely

A Roxfort második bajnoka stabil és megbízható teljesítményt nyújtott. Bár varázslati megoldásai kevésbé voltak látványosak vagy innovatívak, végig kitartott és folyamatosan támogatta társát.

A zsűri külön kiemeli, hogy O’Hara többször saját biztonságát háttérbe szorítva védelmezte Scrimgeourt, és a végső szakaszban is együtt jutottak ki.

Teljesítménye nem volt kiemelkedő technikai szempontból, de csapatban megbízható és következetes bajnokként bizonyított.

Inés de Saint-Vinant – VI. hely

A Beauxbatons bajnoka a próba során nem tudta leküzdeni a pálya egyik kritikus akadályát, és ideje lejárt. A zsűri megjegyzi, hogy körülményei nehezek voltak, de a szabályok minden bajnokra egyformán vonatkoznak.