mais les amis ne

But friends don't look at friends that way

Rokuro

2005. november 9. szerda

TW: szexuális utalások
Amikor először meghallottam ezeket a híreket, nem akartam elhinni. Nyilvánvalóan tévedés, igen, csak az lehet, miért akarna bármit pont…pont tőle. Pont ők, pont egymástól. Nem volt semmi értelme, szóval először úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De sajnos nem tűnt tévedésnek. Pedig nagyon, nagyon szerettem volna, ha az. Viszont, hogy pontosan miért azt… azt, attól tartok, nem tudtam megmagyarázni.
Alapvetően nem is nagyon szoktam adni a pletykákra, vagy foglalkozni azzal, hogy ki kivel tölti az idejét vagy mit csinál, de voltak szóbeszédek, amiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni, pedig az elmúlt években mindent megtettem, hogy lehetőleg kerüljem Maríát és mindenkit, akinek köze van hozzá. Nem akartam, hogy Rokuronak köze legyen hozzá. Egyáltalán, mégis mit akar egy olyan lánytól, mint María? Miért pont ő? Miért nem… valaki… de tényleg, akárki más? Bárki. Csak. Ne. Ő. De közben meg az se biztos, hogy csináltak bármit. A csókon kívül, amit biztosan csináltak és amit nem… ami nem is tartozik rám, hogy megtörtént. Miért ne történhetett volna meg? Felnőtt emberek, azt…azt teszik, amit akarnak. Hiszen… nincs kizárva, elképzelhető, hogy félreismertem az elmúlt hónapokban Rokurot, és pontosan María az aki… kell neki mert… sajnos nem vagyok buta, sem vak, tudom, vagy legalábbis erősen sejtem, hogy miért. Nem kellene, hogy ez gondot okozzon.
Miért esett rosszul akkor mégis hallani erről?
Kerülni szerettem volna a témát, mindennél jobban, mert nem éreztem úgy, hogy a… halloweenkor történtek után bármennyire is alkalmas vagyok bármilyen lehetséges negatív kimenetelű dolog kezelésére. Ami persze nem is biztos, hogy megtörtént volna, hiszen miért vesztünk volna össze… pontosan min is? Hogy ő és María… Hogy ő és María. Lehet, hogy csak meg tudnánk beszélni, bármi is ez, már ha ő is akarja, kivéve ha… ha nem. Fogalmam sem volt, mit kellene neki mondanom, mert logikusan, zavarnia sem kellene ennek az egésznek, bántania végképp nem. Ami természetesen még jobban összezavart. Felmerült bennem, hogy talán hagynom kellene… és talán ha valaki másról lett volna szó, akkor tényleg hagyom. De aztán realizáltam, hogy Rokuro fontosabb, mint, hogy ezt az egészet csak úgy elengedjem. Mert… mert.
És ezen kívül pedig egyszerűen… nem tudtam volna elviselni még egy rossz hírt, még egy konfliktust, még egy… nem is tudom, hogy mit. Már így is kezdett minden túl sok lenni, ezen kívül is. De minél tovább vártam, annál inkább éreztem, hogy minden csak egyre rosszabb lesz, hogy talán a bizonytalanság még jobban megviselt, mint tudni az igazat, és arról pedig csak egyetlen embert tudtam megkérdezni, már ha fel tudom tenni a megfelelő kérdéseket és ő hajlandó lesz válaszolni rájuk. Mik egyáltalán a megfelelő kérdések ilyenkor? Vártam, hogy esetleg ő hozza fel, de nem hozta fel, ami szintén nem tudtam, hogy mit jelent, vagy hogy mit akartam volna, hogy jelentsen. Talán azt, hogy az az egész számított neki valamit, talán azt, hogy nem. Azt hiszem, csak azt szerettem volna, ha a dolgok rendben lennének, legalább velünk, annak ellenére, hogy bennem semmi nem volt rendben, napról napra talán egyre kevésbé, és nem csak emiatt, de arról nem akartam beszélni vele, hogy mi történt, miután visszaléptünk a Szellemszállásra, és elsötétült minden. Arról senkivel se akartam.
Azt nem tudtam megoldani, talán nem is fogom, de ezt talán meg tudom, talán erre még van bármi ráhatásom, még ha rettegtem is mindenféle konfrontációtól világéletemben, hiszen milyen jogon szólok bele…nem, hozom fel egyáltalán, hogy… hogy mi történt? Mi van, ha dühös lesz rám, vagy nem érti, mi a bajom, bár akkor már ketten lennénk, ugyanis én sem értem, hogy mi a bajom. Valószínűleg csak a halloweenkor történtek miatt vagyok ennyire… érzékeny. Igen, bizonyára ez lehet az oka.
Ennek ellenére nem sikerült első alkalommal szóba hoznom a témát, mert végül áttereltem a beszélgetést másra, kellemes, hétköznapi témákra, amiktől nem voltam ideges, mert miért vagyok ideges pont ettől, például olyan témákra, mint…
- Nagyon sajnálom, hogy lassan elvirágzanak a krizantémok - kezdek bele, ahogy a metszőollóval óvatosan levágom az egyik hervadt virágot. Mennyivel egyszerűbb is inkább ezzel foglalkozni. Össze kell szednem magam. - De legalább a kaméliák itt lesznek velünk egész télen - sóhajtok, bár Rokuro még nem tudhatja, hogy nem az előbb említett növények virágzása az, ami zavar jelenleg. Hiszen más sem zavar. Minden a legnagyobb rendben van. Vagy lesz. Vagy én már… nem is tudom.
- Azonban szeretnék… valami másról is beszélni - fordulok felé, és leteszem a metszőollót, de mivel így nincs semmi a kezemben, a gyűrűmet kezdem el piszkálni, miközben próbálom lelassítani az erősen kalapáló szívemet, de kiszárad a szám és hirtelen sokkal nehezebbnek tűnik ez az egész, utálom ezt, nem lehetne, hogy…
- Hallottam, hogy… a pletykákat. Rólad és…  Maríáról - egészen nyugodt a hangom, látszólag talán én is egész nyugodt lehetek, de várok egy kicsit és először az arcát figyelem, hogy mit reagál erre, mielőtt vennék egy mély levegőt és folytatnám. - Több mindent is. Talán nem tartozik feltétlen rám, de… inkább tőled hallanám, hogy… - muszáj elkapnom róla a tekintetem, valamiért nem tudok ránézni, ahogy keresem a szavakat a folytatáshoz. Kifújom a levegőt, miért ennyire nehéz megfogalmazni egyetlen kérdést? - …mi igaz belőlük? - fejezem be, óvatosan újra ránézve, és egy pillanatra nem tudom elrejteni a hangomból a megbántottságot, vagy talán a szomorúságot, mielőtt rendezném magam, de miért érzem bármelyiket, hát egyiknek sincs semmi értelme. Nem értem, de azt hiszem, csak azt szeretném, ha őszinte lenne velem, még ha rettegek is valahol a válaszától. Vagy attól, hogy esetleg hazudna nekem. Talán attól a legjobban.

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

Három nappal ezelőtt sikerrel indítottam útjára azt a műveletet, amelyet a legtöbb átlagos intellektuális kapacitással rendelkező szemlélő minden bizonnyal enyhén szólva is disproporcionális túlzásnak minősített volna. Számomra azonban a konstrukció egészen kifogástalanul koherensnek és stratégiailag elegánsnak tűnt, jóllehet egyelőre semmiféle empirikus eredményt nem sikerült vele produkálnom. Figyelemmel kísértem Daphné viselkedését, aki mintha diszkréten kerülni igyekezett volna a társaságomat. Ez önmagában akár indikátorként is szolgálhatott volna valamiféle affektív reakcióra, ám tudatosan tartózkodtam attól, hogy elhamarkodott interpretációkba bocsátkozzam, nem kívántam előre örvendeni valami olyannak, mint a passzivitás, amit akármennyire is könnyű lenne, de nem ajánlott a szó szoros értelmébe vett reakcióként értelmezni.

 Nem éreztem bűntudatot azért, amit tettem, a dolog objektíven nézve valóban szükségtelen volt, és az eredeti tervkoncepciómban sem szerepelt, mégis meglepően kedvező mellékhatásokkal járt,  hiszen röpke egy év alatt szinte teljesen el is feledkeztem arról, hogy az efajta rekreációs tevékenységek igazán pozitív hatással vannak a szellemre és testre egyaránt. Úgy éreztem az elmúlt néhány napba, hogy a figyelmem nem csak hogy erősebb, de könnyebb is hosszan fenntartanom, emelett pedig határozottabban energikusabbnak érzem magam. Elképzelhető, hogy ennek az egésznek csak és kizárólag pozitív kimenetele legyen? Nem vagyok benne feltétlenül biztos, de azt, hogy Daphné ma talán kissé dezorientáltnak tűnik, igazán jó előjelnek tűnik.
Mindig is preferáltam, ha az emberek nagyjából azt teszik, amit implicit vagy explicit módon elvárok tőlük, ám jelen esetben kénytelen voltam beismerni, hogy számomra ismeretlen pszichológiai territóriumon mozgok. Még a legextravagánsabb hipotézis keretei között sem mertem Daphné személyiségstruktúrájától többet anticipálni, mint valamiféle elegáns, finoman artikulált passzív agressziót. Egy látványos, teatralitással terhelt féltékenységi jelenet lényegesen könnyebben interpretálható lett volna,ám ez borzalmasan karakteridegennek tűnt volna Daphné esetében, pláne, mivel ilyen melodramatikus cirkusz felesleges rendezése esetén lehetséges, hogy minden kedvem el is menne tőle. Egyetlen helyen kedvelem a túlzottan is szenvedélyes nőket -mint néhány napja kiderült- és ez a terület most véletlenül sem az.

Szerencsére én egy igazán türelmes ember vagyok és éppenséggel rá is érek várakozni arra, hogy Daphné mutasson valamit azzal kapcsolatban, hogy mit gondol az esetről. Abban biztos voltam, hogy nem fog hisztériás rohamban kitörni, sem pedig örömmel gratulálni a tényhez, hogy a jelek szerint mégsem vagyok aszexuális, tehát annak, ami vár rám valahová a kettő közzé illene esnie. El tudom képzelni példának okáért azt, hogy elítélne vagy úgy gondolná, hogy módfelett indiszkrét és frivol ember vagyok. A probléma mindössze az volt, hogy nem állt rendelkezésemre elegendő információ arról, hogy pontosan mi is jutott el hozzá a történtekből, leszámítva természetesen azt a meglehetősen publikus és , mondhatni, szcenikusan kivitelezett csókjelenetet, amelyről jómagam is tudtam, és amelynek híre vélhetően mindenki máshoz is eljutott. Ez az intézmény sem különbözik el nagyobb mértékben más iskoláktól, a fény után itt is a hír terjed a leggyorsabban, abban viszont sosem lehet biztos az ember, hogy egy adott információ hány különböző változatában kel útra.

-Sajnálatos módon ez a természet rendje-válaszolok a lány virágokkal kapcsolatos megjegyzésére, amik valamiért olyan érzést keltettek bennem, hogy valójában nem erről szeretne diskurálni velem, és néhány másodperc múlva igazam is lesz, amire igyekszem nem túl elégedetten reagálni, hiszen nem vetne rám jó fényt, ha ilyen botor módon buktatnám le magam. Tehát igyekszem megfelelően gyanútlannak tűnni és érdeklődve vonom fel az egyik szemöldököm, jelezve, hogy hallgatom, és közben már előre örvendek a ténynek, hogy számításaim szerint most lesz majd lehetőségem megszemlélni, mit is gondol a kisasszony a korábban történtekről.
Szerencsére az arcom képes mozdulatlan marad,még akkor is, ha éppen bambuszkarddal ütnek-ez nagyjából az egyetlen a mindenféle anyagi javakon kívül, amit az apámnak köszönhetek- tehát, amikor megemlíti María nevét, csupán bólintok, hogy legyen oly kedves és folytassa.

Kissé fragmentáltan beszél, sok a megtorpanás, a mikroszünet, valamint a tekintetét sem tartja tovább rajtam, ami érzelmi töltetről, azon belül is zavarról, idegességről lehet hivatott árulkodni. Kezdetnek igazán páratlan, szimpatikus gesztus tőle, hogy először tőlem érdeklődik, mielőtt még csak úgy vaktában felülne mindenféle pletykának, ám azokról pedig illik tudni, hogy egy részük általában igaz.
-Örömmel válaszolok a kérdésedre-kezdek neki, közben pedig önkéntelenül csúsztatom a kezem egy pillanatra a felsőháti szakaszomra, ahol éppen szépen gyógyulnak a María által okozott sebeim, ezekről pedig az jut eszembe, hogy igazán szórakozhatnék egy kicsit most is, ahogy azt korábban is tettem, csupán most maradok a mentális kielégülésnél-ám ehhez azt kellene tudnom, hogy pontosan miket is hallottál.

Milyen izgalmas beszélgetés! Ebből legalább azt is megtudhatom, hogy mennyire adott ki María, bár úgy gondolom, hogy azért vannak olyan dolgok, amikről jogosan gondolom, hogy közöttünk maradnak. Van valami olyan azonban a lány hangjában, amit nem tudok megfelelő helyre csoportosítani, így nemes egyszerűséggel úgy gondolom, hogy bizonyára kellemetlen számára a téma vagy, ha az nem is, de az, hogy fel kell hoznia. Ha már ennyi szabad kapacitásom van az agyamat illetően, igyekszem beleképzelni magam a helyébe, ám igazán nehezemre esik. Nem tudom megállapítani, hogy miként is érintene, ha valaki mással koitált volna, miközben logikusan nézve kettőnk enyhén szólva is atipikus baráti kapcsolatát, azt sem várhatnám el tőle, hogy ilyen tevékenységek végzésére való vágy esetén, én legyek az, aki az eszébe jut. Milyen különös. Milyen nehezen konceptualizálható jelenség.

mess with me on purpose, so i’ll hang on to you

Rokuro

2005. november 9. szerda

TW: szexuális utalások, parafíliák említése
Talán ott kellene gyanúsnak lennie valaminek, hogy Rokuro nem kezd bele abba, hogy szerinte mikor és hogy lenne érdemes a télre felkészíteni a krizantémokat, ahogy azt általában szokta és ahogyan azt valahol talán reméltem, hogy esetleg most is tenné. De nem teszi, pedig akkor újból sikerülne kitérnem ez alól a beszélgetés alól… azaz hogy nem tudnék kitérni, mivel aztán én kezdeményezem, azért mert… érdekel, hogy… de valóban érdekel? Nem, igazából talán nem kellene érdekelnie. Nem tartozik rám. Nem az én dolgom. Úgy kellene tennem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy úgy is tegyek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ha nem félnék attól, hogy… hogy Rokuro kedveli Maríát. És ha kedveli Maríát, akkor bizonyára arra is hamar rá fog jönni, hogy engem viszont nem érdemes kedvelnie vagy időt töltenie velem, amire egyébként is lehet, hogy már rájött, vagy rájönne enélkül is. Még csak hibáztatni sem tudnám, mert ha… ha az lenne a helyzet hogy… Maríával szeretne… bármit, akkor és én se akarnék vele időt tölteni mert, nos… nem. Nem szeretnék közös… barátokat Maríával. Ezért sem értem, miért nem tudtam csak úgy hagyni, és elengedni az egészet, ahogy tettem is volna, ha ez mást érint, és nem őt. Lehet, hogy  Rokuro észre sem vette volna, ha a tanév hátralévő részében nem beszélek vele, nem lepett volna meg, hiszen általában egyébként is azt preferáltam, ha valaki nem vett észre - kivéve most. Kivéve most. Valamiért most nem ezt szerettem volna.
Ahogy ezt a beszélgetést sem szeretném, mert akkor is kellemetlenül érezném magam miatta, ha nem Rokuroról lenne szó, meg arról, hogy mit csinált… bárcsak ne csinált volna… de nem, nem, Rokuro azt csinál, amit akar. Már meg is tette. Vajon voltak azóta is még… és azért volt az elmúlt pár napban tőle szokatlan módon meglehetősen… jó kedve? Ami természetesen egy szép dolog, kivéve, ha María miatt van. De miért ne lehetne miatta? Ilyen rettenetes dolgot nem kívánnék senkinek sem, hogy ne érezze jól magát… csak… ne María legyen az oka. Pedig, nagyon úgy tűnt, hogy ő volt. Az, hogy ennyire negatívan gondoljak valakire, aki ráadásul jelen esetben kivételesen ellenem semmi konkrét dolgot nem tett, ez nem vallott rám egyáltalán, sőt semmi, a jelenlegi helyzettel kapcsolatos dolog nem volt rám jellemző. Mégis, mi történik velem?
Nem tudom, hogy érzem magam a hírekkel kapcsolatban, nem tudom, mi a célom ezzel az egész beszélgetéssel, azzal, hogy most itt vagyok, a válaszokon kívül, amit megkaptam, részben, szóval talán ennek kellene lennie annak a pontnak, ahol nem kérdezek többet semmit, csak mosolyogva bólintok és sok boldogságot kívánok a… kapcsolatukhoz, majd nem zavarom tovább egyikőjüket sem, de leginkább Rokurot nem. Azt hiszem, valahol sejtem, hogy ha tovább kérdezősködöm, nem fogom magam jobban érezni, de talán nem is akarom. Talán azért csinálom, hogy emiatt is haragudhassak magamra, vagy talán azért, mert erre tudok hatni, legalább valamennyire, és inkább emiatt legyek rosszabbul, mint azok miatt a gondolatok miatt, amik esténként szoktak kísérteni - még ha a jelenlegi érzéseim okát nem is tudom behatárolni.
És Rokuro most tényleg tudni szeretné, hogy milyen szóbeszédek keringenek róla az iskola folyosóin? De miért tőlem? Miért nem… mondja el ő vagy mondja azt… hogy semmi nem igaz belőlük? Miért nem mondja, hogy nem voltak együtt?
-Hölgyek nem…- beszélnek erről, de elharapom a mondatot, milyen hölgyek, itt nincsenek hölgyek.. a hölgyeket hazavárja valaki, és hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe… és minden akaraterőmre szükségem van, hogy a jelenben maradjak, olyan erővel harapom be a szám belsejét, hogy fájjon, hogy vérezni kezdjen, és próbálok továbbra is nyugodtnak látszani, de Rokuro bizonyára csak annyit érzékel, hogy rendkívüli módon nehezemre esik megszólalni, ami igaz is, kivéve, hogy nem csak… emiatt. Egy ideig nem is teszem, csak próbálom keresni a szavakat, rájönni, hogy pontosan mit várhat tőlem, tényleg azt szeretné, ha ezt most… elmondanám? Összeszorul a gyomrom, és továbbra sem nézek rá, nem akarok rágondolni, semmire sem akarok gondolni, beszélni végképp nem, de ha ez szükséges, akkor… kifújom a levegőt. Nem vagyok hölgy. Ugyan mit számít? Mit számít… bármi?
-Tényleg tudni szeretnéd? - kérdezek rá még egyszer, bár sejtem a választ. Mindenesetre megvárom, mielőtt vennék egy mély levegőt, és folytatnám. Igyekszem minél távolabbra száműzni minden rossz érzést, mert nem akarom, hogy lássa, és úgy teszek, mintha nem viselne meg semennyire, hogy erről kell most értekeznem vele. De hát nem is kellene megviselnie. Miért érzem így magam?
-Azt hallottam, hogy… elvesztettél egy fogadást és azért… csókoltad meg - kezdek bele, nyugodt hangon, és figyelmen kívül hagyom az émelygést, a furcsa, keserű ízt a számban, amit ennek hatására érzek. - És annyira… szenvedélyes volt, hogy nem csak… ez történt, mert utána eltűntetek együtt, egész este… egymással… voltatok és bizonyára… az nem csak egy egyéjszakás együttlét volt… hanem többször is összejártok, azóta is - bár nagyon figyelek, hogy a hangom nyugodt, és egyenletes maradjon, mindent nem sikerül elrejteni belőle, és ennek a gondolatára egészen megemelkedik a pulzusom, ahogy elképzelem, nem akarom elképzelni, pedig ha valami, ez a pletyka biztosan igaz, megerősítenie sem kell, legalább egyszer biztos, hogy lefeküdtek. Többször viszont… mi van, ha többször is? Mi van, ha… Nem, ez engem nem zavarhat. Másnál sem zavar, mindenki ezt csinálja, nincs ebben alapvetően semmi rossz, akkor náluk… miért?
-Továbbá… hogy neked nem is volt elég… egy lány - ezt egészen nehezen, és nagyon halkan sikerül csak kimondanom. Miért ne lehetett volna… akárkivel? Bárkivel. Azt nem teszem hozzá, mert nem számít, hogy ezek a szóbeszédek arról is szóltak, hogy mivel én nem voltam hajlandó bizonyos… szexuális tevékenységekre, Rokuro pedig bizonyára többet akart, ezért talált valakit, aki végre igen, és nem is meglepő, hogy én nem tudok valakit kellőképpen… boldoggá tenni. Egy idő után mindenki keres mást, senki nem fog örökké várni valamire, amit soha nem kaphat meg attól a lánytól. Bár az is csoda, hogy bárki akar tőle bármit, a bátyján kívül.
Nem akarok ezekre gondolni. Tudom, hogy valami el van romolva velem kapcsolatban, hogy nem normális, hogy ennyire keveset foglalkozom ezzel, pedig 18 évesen állítólag minden gondolatomnak ekörül kellene forognia, a párkeresés és a fiúk körül, vagy akár a lányok körül, mint mindenki másnak. És én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, összejöttem valakivel, mert szerettem volna normálisnak érezni magam, átélni, amit mások is, de nem éreztem, amit mondtak, hogy éreznem kellene. Nem élveztem, az a fiú nem váltott ki belőlem semmit, csak semlegességet vagy kényelmetlenséget, feszengést és később undort, bár főleg magam iránt, ami csak tovább erősített abban, hogy a probléma kizárólag bennem keresendő. Még mikor vége lett is csak… főleg megkönnyebbülést éreztem, pedig nem is azt kellett volna.
Hasonló érzéseket mondjuk most is érzek csak… egészen más okból.
-És egy egészen extrém… verzió szerint… dendrofil vagy - erre mondjuk zavartan összeráncolom a szemöldököm, mert ez biztosan nem lehet igaz, nem is értem, kinek jutott eszébe, de Rokuro szerette volna tudni, hogy miket hallottam. - Azt hiszem talán… talán ennyi - végre fel merek nézni rá, bár azt nem veszem észre, hogy idegességemben teljesen összegyűrtem a szoknyámat. Ha eddig nem, most már biztos, hogy szeretnék eltűnni innen, és még kellemetlenebbül érzem magam, hogy ezeket ki kellett mondanom. A következő mondatokat viszont csak halkan suttogni vagyok képes, levegőt venni pedig egyáltalán nem megy.
-Szóval… mi történt? Kedveled… Maríát? - nem hangzok vádlóan, vagy számonkérően, csak még mindig, egy pillanatra talán megint… furcsán szomorúan. De hiszen nem örülnöm kellene, hogy mások boldogok?

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Még a teljesen avatatlan fülek számára is feltűnően disszonáns lehet, hogy ilyen lakonikus tömörséggel nyilatkozom a krizantémok sajnálatos vegetációs kudarcáról és a kaméliák viszonylag sikeres átteleltethetőségéről. Különösen Daphné számára lehet ez meglepő, hiszen még a nyári levelezésünk során is hajlamos voltam kifejezetten entuziasztikus hangnemben beszámolni a különböző botanikai kísérleteim - vagy ha úgy tetszik, horticulturális projektjeim - eredményeiről. Jelen pillanatban mindössze azért tartózkodom ettől a fajta lelkesedéstől, mert a szavai mögött valami olyasmit vélek percepcionálni, amit számomra ritkán sikerül ilyen egyértelműen azonosítani: a szándékot, hogy valamit igazán elegánsan, de talán kissé ügyetlenül bevezessen, azt illetően pedig nyilvánvaló módon nem voltak kétségeim, hogy mi lehet az, amiről beszélni óhajt.

Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy mit tettem, következésképpen annak is, hogy bizonyos értelemben valóban túlzott intenzitással hajtottam végre a szóban forgó akciót – ha a köznyelv terminológiáját szeretnénk használni, mondhatnánk azt is, hogy „túllőttem a célon” vagy „elvetettem a sulykot”. Ezek a kifejezések azonban meglehetősen primitív szinonimák egy jóval komplexebb jelenségre. Nem gondolom úgy, hogy ez teljességgel helytelen lett volna. Nem tévesztettem meg María kisasszony,hiszen teljesen világos lehetett számára, hogy a kezdeti érdeklődésem elsődlegesen egy bizonyos stratégiai célt szolgált. Az, hogy a későbbiekben úgy ítéltem meg, hogy a helyzet a terveimtől némileg eltérő módon is képes produktív együttműködéssé alakulni, részben az ő interpretációs döntéseinek következménye is. Nem kételkedem abban, hogy neki is megvolt a maga hipotézise arról, mi fog történni, amennyiben sikeresen közel kerül hozzám. Az a tény, hogy ez a közelítés végül valóban sikeresnek bizonyult, engem is némileg meglepett. Bevallom azonban, hogy a későbbiekben már nem fordítottam különösebb figyelmet arra, miként kezdtek el terjedni az összejövetelt követő pletykák, és melyek voltak azok a narratívák, amelyek pusztán spekulatív extrapolációk eredményeként születtek, még ha ezek a spekulációk nem is voltak teljesen alaptalanok.

Nem voltam különösebben meggyőződve arról, hogy Daphné valaha explicit módon szóba hozza majd az esetet. Inkább arra számítottam, hogy a viselkedéséből vagy a nonverbális kommunikációjából kell majd inferenciákat levonnom, de így, ami azt illeti, sokkal egyszerűbb lesz megtudnom, hogy mit is gondol,ha ezt nem a lehető legegyenesebb retorikai formában teszi.
 Ezért kérdezek vissza, illetve azért is, hogy szórakoztassam magam, hiszen bizonyára rendkívül nehézkes és kellemetlen egy ilyen finom francia hölgy számára olyan borzalmasan ízléstelen dolgokról értekezni, mint a rólam szóló pletykák. Egész röviden visszakozni is kíván, mire felvonom a szemöldököm.
-Néha még a hölgyeknek is szükséges ilyen undok dolgokkal foglalatoskodniuk-mondom lágyan, jelezve, hogy nekem aztán mindent elmondhat, előreláthatólag semmin nem fogok különösebben megbotránkozni.
 A környezetünkben jelenleg három különböző ország tizenhét éves tanulóinak hormonálisan meglehetősen instabil populációja koegzisztál, így aligha lenne ésszerű bármi mást várni ettől az ökoszisztémától, mint fokozott emocionális intenzitást és természetesen egy sor pikáns pletykát. Nyilvánvaló, hogy nem mindenkinek adatik meg a lehetőség arra, hogy a vágyait közvetlen formában realizálja; sokak számára ez egyáltalán nem opció. Az ilyen egyének gyakran abban találják meg a kompenzációt, hogy végtelen mennyiségű energiát fordítanak mások életének – és különösen mások intimitásának– analízisére, ami magában még nem lenne felháborító számomra. Inkább a tudományos kíváncsiság hiányát tudnám felróni az ilyeneknek, ez az, amit inkább hiányolok az ilyen diskurzusokból.
Pontosan ez az a tényező, amely miatt igyekszem távol tartani magam az efféle társas interakcióktól. Talán Daphnénak is hasznára válna egy hasonló stratégia, így elkerülhetné, hogy mindenféle groteszk részletet suttogjanak a fülébe valakiről, akit – a jelek szerint – bizonyos fokig kedvel.

A kérdésére bólintok, miközben regisztrálom magamban azt az érdekes paradoxont, hogy noha ő maga hozta fel a témát, láthatóan örömmel elodázná a konkrét részletek tárgyalását. Óvatos pillantást vetek rá, elsősorban a sértettség vagy a féltékenység jeleit keresve. Egyelőre azonban csupán zavart érzékelek, azt is inkább a beszédének fragmentált ritmusából nehezére esik szavakba öntenie azt, amit mondani kíván. Szerencsére azonban rövid időn belül megtudhatom, hogy pontosan milyen formában cirkulálnak rólam a  mindenféle narratívák.
A fogadást, mint olyat, még képes vagyok konceptuálisan értelmezni, nem mintha olyan ember lennék, aki sok energiát fektetne ilyen gyermekded ostobaságokba, de ha valaki az alaptermészetétől eltérően viselkedik, talán a legtöbb ember arra gondol, a sokkal célszerűbb Imperius-átok helyett, hogy esetleg rosszul talált fogadni. A következő állítás – bármilyen körmönfont retorikai konstrukcióval próbálnám is relativizálni – lényegében megfelel a valóságnak. Valóban együtt töltöttük az éjszakát, mind társas, mind pedig szexuális értelemben. Erre azonban egyelőre nem reagálok, bár a sorozatos „összejárásról” szóló híresztelés már számomra is új információ. Rokuro Ishida, hatodik e becses néven, nem ér rá olyan csekélységekkel tölteni a drága idejét, mint hogy szeretőt tartson!Bár meg kell jegyeznem, hogy amennyiben Daphnét teljes mértékben hidegen hagyták volna ezek a pletykák, talán valóban fontolóra vettem volna egyfajta informális koalíció kialakítását María kisasszonnyal.
Nem pusztán fizikai okokból, hanem mert - némileg meglepő módon - a vele töltött idő kifejezetten stimuláló hatással volt a gondolkodásomra. Jelen körülmények között azonban úgy tűnik, erre nem lesz szükség.

 Amit viszont a továbbiakban felhoz, az egytől egyig a fikció kategóriájába tartozik. Nem is értem, hogy nekem mi nem elég.Nem teljesen világos számomra, hogy pontosan mi az, ami állítólag „nem elég” nekem. Nem állítom, hogy egy orgia koncepciója teljes mértékben érdektelen lenne számomra, ám tudományos szempontból meglehetősen kaotikus kutatási környezetet jelentene. Aligha tudnám eldönteni, pontosan mit és kit lenne érdemes megfigyelni. Ráadásul kulturális tapasztalataim alapján az efféle események még azokban a körökben is meglehetősen ritkák, akikkel kapcsolatban előszeretettel híresztelnek hasonlókat. Arcomon egyelőre csak derűs meglepődést vélhet felfedezni, amikor pedig kimondja a dendrofil szót, képtelen vagyok visszafogni magam és nevetni kezdek.
-Szíves elnézésed kérem-szabadkozom, mert széles jókedvemben kénytelen vagyok a falnak támaszkodni, valósággal ráz a nevetés, ilyen is ritkán történik velem- Dendrofil! Hjaj köszönöm, Daphné, nem is tudom, mikor kacagtam ilyen jót utoljára.

Ahogy sikeresen elválok a faltól, megigazítom az ingnyakam, de amennyiben Daphné szeme éles, lehetősége van -ha csak egy rövid pillanatra is- megpillantani egy liluló harapásnyomot a nyakamon. Bizonyos sérülések esetében nem bíbelődtem a gyógyítással, csak azokkal törődtem, amiket látni az egyenruhában, az oldalamon és hátamon, valamint a vállamhoz közelebb eső sebek, nem bánom, ha maguktól regenerálódnak.
–Hogy rendszerezetten reagáljak az elhangzottakra – kezdek bele végül – nem vesztettem el semmiféle fogadást, és őszintén szólva soha nem is szoktam efféle dolgokban részt venni. Való igaz ugyanakkor, hogy az este további részében koitáltunk, amit minden túlzás nélkül kielégítő élményként értékelnék. Ez azonban kizárólag egyszer történt meg, és azóta nem ismétlődött meg. A dendrofília vádját pedig kénytelen vagyok határozottan visszautasítani. Aberrált vagyok a magam módján, de ezt azért kikérem magamnak.
Beszéd közben igyekszem megőrizni azt a könnyed, udvariasan semleges hangnemet, amelyet a francia kisasszony már megszokhatott tőlem. Ezek a szóbeszédek valójában egyáltalán nem zaklatnak fel. Már az alma materemben is keringtek rólam különféle mendemondák, így kifejezetten üdítő változatosság, hogy ezúttal a rám aggatott perverziók a növényvilágra és a csoportos tevékenységekre korlátozódnak. Ezek pedig olyan mértékben állnak távol a valóságtól, hogy még tagadni is felesleges volna.
Amikor azonban a következő kérdés elhangzik – amely, ha jól értelmezem, arra vonatkozik, hogy milyen természetű a viszonyom María kisasszonnyal –, egy egészen finom árnyalatnyi változást érzékelek a hangjában. Szinte alig észrevehető, mégis mintha egyfajta melankolikus felhang társulna hozzá.
-Ha a szó romantikus értelmében szeretnéd tudni, akkor nem, nem erről van szó. Emberileg viszont szimpatizálok Salamanca kisasszonnyal, de az egyszeri aktust leszámítva, nincs kettőnk közt semmi-fejtem ki, hogy biztosan jól értse, amit pedig hozzáteszek, már csak része a tesztnek – Valakivel, azonban még nála is jobban szimpatizálok.

 

[-Igen. Valóban milyen… milyen igazad van.]

if you say “she’s nothing to worry about”, then why’d you close your eyes when you said it out loud?

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális utalások, parafíliák említése

Ha a krizantémoknál és a kaméliáknál, amikre Rokuro nem reagált úgy, mint tőle megszokhattam, nem is tűnt fel semmi rendellenes és szokásostól eltérő, akkor azért ott bizonyára észrevehettem volna, hogy valami mégis más, hogy Rokuro feltétlenül szerette volna, ha beszélek ezekről a pletykákról. Az igazat megvallva, semennyire nem akartam és elképzelésem sem volt, ő miért akarja ezeket tőlem hallani. Vagy egyáltalán hallani, mert én biztosan jobban örültem volna, ha elkerülnek ezek a hírek. Meg annak is, ha… elégnek kellett volna lennie, hogy nem tagadta le rögtön, hogy ez az egész… megtörtént. Az elég válasz kellett volna, hogy legyen, nem igaz? Vajon jobban éreztem volna magam, ha megteszi? Nem… tudom, hogy nem, de valami miatt kapaszkodtam abba, hogy talán, talán mégsem igazak a szóbeszédek. Még akkor is, ha valahol sejtettem, hogy felesleges.

Nem hiszem, hogy illendő ilyen dolgokról beszélni, más emberek magánéleti dolgairól, még ha tudatában is vagyok annak, hogy Rokurot nagyon kevés dolog szokta bármilyen értelemben meghatni vagy megbotránkoztatni, vagy hevesebb reakciót kiváltani, ami egyébként némileg meglepő, de valami miatt semmiképpen nem zavaró tulajdonsága - szóval ez az egész minden bizonnyal csak számomra rendkívüli módon kellemetlen. Biztosan María az oka. Vagy én reagálom túl. Igen, biztosan én. Máskor nem szoktam… ideges lenni, ha beszélnem kell vele. És Rokuro még segíteni is próbál, vagyis próbálna, nekem pedig nem kellene, hogy így reagáljak arra, amit mond, és nem… nem borulhatok ki egyetlen szó miatt. Nem mondhatom meg neki, hogy ez mit juttat eszembe, hogy arra emlékeztet, hogy…
…Néha még a hölgyeknek is…
… itt nincsenek hölgyek..
…Melyikőtök akarja kezdeni a beismeréssel? Vagy idézzük fel újra, miért vagytok itt?...
…amit elkövettetek az ízlés és az elemi erkölcs ellen..
…hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe…
NEM!
Nem így értette, nem így értette, nem így értette…

-Igen. Valóban milyen… milyen igazad van. Il n'y a pas de dames ici - az utolsó mondatot csak magam elé suttogom, miközben próbálok bárhova máshova nézni, mint rá, észre sem véve, hogy franciául szólaltam meg, de talán nem is számít, mert akkor sem értette volna, ha angolul mondom. Erősen harapom a számat, még erősebben, amíg meg nem érzem a vér fémes, fullasztó ízét, de legalább elnyomja a sikítást, ez nem… nem történhet meg. A teának segítenie kellene. Két nappal ezelőtt még…Nem. Muszáj… össze kell szednem magam. Ha túlélem ezt a beszélgetést, és még szóba áll velem utána, majd… majd megmondom Rokuronak, hogy erősebb szorongásoldóra van szükségem. Vagy valamire rémálmok ellen, nappal is.

Inkább úgy teszek, mintha rendben lenne minden, vagyis próbálok, elkezdem neki sorolni, hogy miket hallottam, fókuszálva a tényekre és nem arra, hogy én hogy érzem magam, hiszen nem is kellene így éreznem magam. Minden rendben van, biztosan csak a… téma miatt szorul össze a gyomrom és az okozza ezt az enyhe émelygést. Mivel is lehetne problémám? Csak az a fontos, hogy ne… hogy ne kedvelje Maríát. Akkor majd… nem, fogalmam sincs. De mi van, ha kedveli? Nem akarom, hogy kedvelje. De miért is ne kedvelné, hiszen.. Mi van ha jelentett ez neki valamit, mi van, ha…

A gondolataimból végül az szakít ki, hogy az utolsó mondatomra Rokuro hangos nevetésben tör ki. Meglehetősen zavartan nézek rá, már ha nem lettem volna egyébként is eléggé zavarban attól, hogy különféle parafíliákról kell értekeznem vele, még ha biztos is vagyok benne, hogy ez az állítás nem igaz. Kinek jut ilyen eszébe egyáltalán? Ráadásul, hogy még terjessze is?
-Ugyan, nem szükséges elnézést kérned - rázom meg a fejem, ezt nem veszem rossz néven, bár továbbra is meglehetősen furcsán érzem magam. Bizonyára ezért találom ezt az egész helyzetet kevésbé humorosnak. - Nem hittem volna hogy ez… nos, ennyire… szórakoztatni fog - húzom egy, a helyzet miatt némiképp kínos mosolyra a számat, miközben Rokuro éppen remekül mulat azon, hogy egyes pletykák szerint a növények felé érez szexuális vonzalmat. Nem hibáztatom érte, legalább egyikünk tud nevetni ezen, hiszen legyünk őszinték, valóban nevetségesen abszurd állítás. Pár nappal korábban pedig azt is abszurdnak gondoltam volna, hogy Rokuro és María… és mégis megtörtént. De miért vele, miért nem valaki mással, miért akárkivel, és miért… miért?

-Köszönöm a válaszokat - mondom halkan, ránézve egy apró bólintással, mielőtt megint kerülném a tekintetét, mert az őszinteséget azt hiszem, tényleg értékelem, még ha nem is igazán tudom, hogy hogyan érezzem magam ezekkel az információkkal kapcsolatban. Megkaptam, amit szerettem volna, nem? Megerősített valamit, amit eddig is tudtam, nem kell többet találgatnom, ami… ami jó. Annak kellene lennie. Mégsem érzem magam semennyire jobban tőle. Nem kellene fájnia, nem kellene… olyan érzésnek lennie, mintha elvesztettem volna valamit, különösen, mivel nem is volt az enyém. Az aberrált szóra már nem is igazán figyelek fel, túlságosan elvonja a figyelmem, amit előtte mondott. Akkor tényleg emiatt volt az elmúlt napokban ennyivel… jobb kedve. Kielégítő élmény. Hát… hát persze. Mégis, mire számítottam? Hogy majd rossz lesz? Hogy majd… ugyan már. Hirtelen furcsán közel érzem magam a.. síráshoz? De hát… egyáltalán miért?

Tétovázom, hogy mondjak-e többet Rokuronak Maríáról. Talán nem kellene, talán elrontok vele mindent, még jobban, pedig már lehet, hogy így is olyan irányba megy ez az egész beszélgetés, amit nem tudok megoldani, hiszen nem úgy veszem ki a szavaiból hogy kifejezetten… rossz véleménnyel lenne róla. Nem lehet vele tisztában persze, hogy milyen volt Maríával az elmúlt hat év és vele ezek szerint bizonyára igen… kedves volt. María pedig nem szokott csak úgy… kedves lenni. Meg van az esélye annak, hogy Rokuro haragudni fog, vagy azt fogja gondolni, bele akarok szólni az életébe…bármilyen módon. Nem tudom, számít-e egyáltalán bármennyit is a véleményem. Biztosan rossz barát vagyok, de lehet, még rosszabb lennék, ha nem figyelmeztetném arra, hogy… Maríára.

- Rokuro, azt… azt azért azt hiszem, szeretném elmondani, hogy María…. - kezdek bele halkan, lenyelem a gombócot a torkomban, sosem szerettem másokról így nyilatkozni, nehezemre is esik, de tulajdonképpen az egész beszélgetés az. Mégis folytatom, komoly hangon, pedig abban sem vagyok biztos, hogy Rokuro hinni fog-e nekem egyáltalán.- …nem egy… kedves valaki. Valótlan, rosszindulatú pletykákat terjeszt Élodieról… többek között. Nem tartom őt kifejezetten… jó embernek - fejezem be végül. Nem tudom, az ismeretségünk alatt mondtam-e bárkiről valaha ennyire negatív dolgot - valószínűleg nem. De az én jóindulatomnak is van határa, ez a határ pedig ott van, hogy senki sem bánthatja azokat, akiket szeretek, tehát a legjobb barátnőmet sem, és távol tartom magam azoktól, akik mégis megteszik, ha más eszköz nincs is a kezemben. Semennyire nem érzem jól magam attól, hogy ezeket ki kellett mondanom, és ez biztosan látható is, de talán… talán nem árt, ha mégis tudja.

A következő mondataira azonban akaratlanul ránézek, meglehetősen… döbbenten pislogva. Szimpatikusnak talál valaki… mást is…? Kit és miért és hogyan és…
- Mégis… - tudom, hogy kell kontrollálni a hangszínemet, és ennek ellenére, most nem sikerül, túl magas, élesebb, mint kellene, nem úgy mondom ki, ahogy szeretném. Nem is értem, mi van velem, én nem lehetek… Veszek egy mély levegőt, mielőtt megint megszólalnék. - …mégis kivel? -folytatom nyugodtabban és csendesebben, és megint itt ez a kellemetlen érzés. Talán semmi közöm hozzá, akarom egyáltalán tudni, ki az a másik lány, akivel… oh de hát… nem is mondott semmit arra, hogy elég-e neki, hogy… volt-e másik lány. Ezekszerint akkor… akkor volt. Miért… miért is ne lett volna. Azt hiszem, valami fáj a mellkasomban, de nem tudom behatárolni, hogy mi miatt. Nem is foglalkozom vele inkább, csak összefűzöm a karjaimat magam előtt, hátha segít megnyugodnom, de semmi sem segít.

És akkor meglátok valamit, ami bizonyára eddig is ott volt, csak ezidáig elkerülte a figyelmemet - egy lila foltot a nyakán, és egy pillanatra lefagyok, mintha nem kapnék rendesen levegőt, de kivételesen nem a pániktól. Nem, ez nem… nem akarom látni, de képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem. Túl sok, és az agyam nem segít, mert önkéntelenül is azon kezdek el gondolkodni, hogy mennyire közel kellett lenniük, hogy mit csinálhattak, ami ezt eredményezte, hogy mi mást, hogy vajon Rokuro is…?
- Miért… miért van a… harapásnyoma a.. nyakadon? - kérdezem hitetlenkedve, amikor végre sikerül megszólalnom, de így is megremeg a hangom. Nem is tudom, szeretnék-e tényleg választ erre. Elnézek, és mélyen beszívom a levegőt, csak… csak nyugodtnak kell maradnom. De miért nem sikerül, mégis… mi a problémám pontosan? - És nem… mármint… nem úgy értem hogy… hogy került oda - elcsuklik a hangom és azt hiszem, már hiába próbálom, egyáltalán nem sikerül elrejteni belőle a szomorúságot, ahogy ezt kimondom. Én… miért vagyok én itt? Mi ez az egész?

[A, verzió:]

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Az igazat megvallva, teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy amit művelek, az meglehetősen távol esik a normatív helyesség kategóriájától, az udvariasság mezsgyéjét pedig még csak nem is érinti. Mindazonáltal van valami végtelenül szervilis báj abban, ahogyan Daphné vagy nincs tisztában azzal, hogy tulajdonképpen feleslegesen vetem alá egy diszkréten artikulált, kvázi-pedagógiai egzecíroztatásnak , vagy éppen tud róla és ennek ellenére is van oly kedves és részt vesz a játékban. Márpedig ha pragmatikusan szemléljük a szituációt, semmiféle tényleges károkozás nem realizálódik; ugyan miként is generálhatna traumát egy efféle, látszólag oldott diskurzus?

Hasonló módon viszonyulok a pletykák fenomenológiájához is, hiszen nem a családomon, az eredményeimen vagy keverékeimen köszörülik a nyelvüket, hanem a szexuális életem, amit tulajdonképpen én magam tettem közkinccsé, mikor megkértem Maríát arra, hogy segítsen nekem egy megfelelő minőségű kilépőben. A következmények tehát nem meglepőek, sőt, egyenesen kalkuláltak voltak. Az volt a cél, hogy beszédtémává váljon, hogy diskurzust generáljon, és mindenekelőtt, hogy eljusson Daphné auditív mezejébe.
Szinte tűkön ülve vártam már, hogy verbalizálja a témát, attól tartottam, hogy sosem fogja megtenni, de most itt állunk és viziblisen kellemetlenül érzi magát, azonban számomra egyelőre nem egyértelmű, hogy ez a diszkomfort kizárólag a téma inherens indiszkréciójából fakad-e - hiszen jól tudom, hogy nem különösebben kompetens sem a szóbeszédek generálásában, sem azok disszeminációjában - vagy abból a faktuális realitásból, hogy én magam léptem szexuális interakcióba valakivel. Avagy, és ez a legizgalmasabb permutáció: abból, hogy éppen Salamanca kisasszonyról van szó. Kénytelen vagyok utólag konstatálni, hogy az események sodrában elmulasztottam feltérképezni a kettejük közötti interperszonális viszonyrendszert, ami - utólag visszatekintve - bizony komoly metodológiai hiányosság, viszont a behatolás után úgy gondoltam, hogy már meglehetősen kellemetlen lenne előhozakodni a kérdéssel. Személyes ellentét esetén, ugyanis lehetséges, hogy
A, verzió: Daphné kényelmetlensége nem a személyemnek szól tehát, hanem Maríának
B verzió: a kényelmetlenség személyes jellegű, kifejezetten belőlem fakad, de Daphné esetleg csak baráti jelleggel szimpatizál velem és nem tetszik neki különösebben a tudat, hogy mindenféle szóbeszédek kelnek szárnyra rólam.
Per-verzió: a kisasszony saját maga is érdeklődést mutatna egy hasonló interakció iránt, csupán ezt nem artikulálja, és a jelenlegi helyzet ennek következtében generál benne affektív disszonanciát.
Ezen elméletek valamelyike – vagy akár ezek szintézise – minden bizonnyal manifesztálódni fog a beszélgetés végére, és be kell vallanom, intellektuális szempontból már most rendkívül stimulálónak találom a kimenetelt. Nem beszélve arról, hogy a pletykák kreatív spektruma egészen lenyűgöző. Az emberi imagináció, úgy tűnik, mégsem merült ki teljesen. Dendrofília! Egyszerűen zseniális. Szinte kíváncsi vagyok rá, hogy mindezt miként láthatják lelki szemeik előtt!

-Őszintén, én sem-legyintek derűsen- de hát ez egyenesen lenyűgöző! Nyilvánvaló nonszensz, ugyanakkor a maga nemében kifejezetten kreatív konstrukció. Nem tudod esetleg, hogy melyik elme szüleménye lehet?
Mindenképpen küldenék neki egyet a keverékeim közül, hiszen egy efféle szellemi teljesítmény minimálisan is honorálandó. Sőt, amennyiben további hasonló konstrukciók születnének, kifejezetten örülnék, ha első kézből értesülhetnék róluk.
Miután kellő mértékben kiélveztem a helyzet abszurditását, visszatérek eredeti célomhoz: Daphné reakcióinak analíziséhez. Megfigyelhető, hogy maga is képes egy halvány mosolyt produkálni a növényekkel való – mondjuk így – intenzív viszony gondolatára, ám ezt követően, annak ellenére, hogy köszönetet mond a direkt válaszadásért, affektív állapota nem mutat kielégülést, pedig én minden kérésére pozitívan reagáltam. Természetesen tagadhattam volna, de egyrészről óriási blődség lett volna, hiszen minden ilyesfajta szóbeszédnek legalább a fele igaz, másrészről pedig, ha a módszereim nem is feltétlenül a legtisztességesebbek, nem állt szándékomban félrevezetni, magamat pedig ártatlannak feltüntetni, hiszen nem illendő, hogy egy Ishida szánt szándékkal hazudjon. Az információvisszatartás és manipuláció az, kérem, egy dolog, na de a hazugság! Az nem méltó sem hozzám, sem pedig a kultúrámhoz.

Mikor köszönetet mond, meghajolok, jelezve, hogy ez a legkevesebb, valóban felesleges lett volna váltig tagadni a nyilvánvalót. Látom rajta, hogy valamin vívódhat magában, nem ösztökélem beszédre, tulajdonképpen ráérek kivárni, pedig meglehetősen kíváncsi vagyok arra, amit mondani kíván. Mikor belekezd, azonosítani vélem az A verziót, ám közben az a gondolat is emergál a fejemben, hogy őszintén úgy gondolom, hogy Maríával vannak meglehetősen hasonló kvalitásaink, leszámítva persze a rosszindulatú pletykák disztribúcióját. Tehát elképzelhető, hogy Daphné kisasszony engem sem tartana jó embernek? Nyilvánvalóan nem, főként, ha tudná, miféle módszerekhez folyamodtam, hogy információhoz jussak az érzelmeit és gondolatait illetően.
-Élodie?-vonom fel a szemöldököm egy pillanatra, sosem gondoltam volna, hogy az említett hölgy bárkinek is lehet antipatikus, hiszen a maga hebrencs módján igazán szórakoztató és kedves teremtés- Sajnálom, erről nyilvánvalóan nem tudtam, de mentségemre szóljon, hogy az aktus során, ha Élodie kisasszonyra nem is, de kegyedre azért gondoltam.
Őszintén remélem, hogy ez egy kicsit segít pozitívabb fénytörésben látni a történteket, hiszen igazán szomorú, hogy a figyelmetlenségem miatt ilyen kalamitásokba botlom, hiszen iskolatársak! Amerikai illetőségű hölgyet vagy urat nem választottam volna, hisz őket már meglehetősen jól ismerem, a francia hont is illett volna ilyen előre nem látható nehézségek végett kiszelektálnom, de akkor csak az angolok maradtak volna, akik tejjel fogyasztják a teájukat és képesek babot enni reggelire. Nem gondolom, hogy képes lennék egy olyan emberrel bármiféle kopulációt is magába foglaló viszonyt kialakítani, aki képes ily borzalmakra. Még belegondolni is rettenetes!
Másrészről viszont, ha Daphné szeretett társalkodónőjével ilyen María viszonya, az feltételezi, hogy Daphnéval sem épp felhőtlen viszonyuk, engem pedig meglehetősen sokat látni a társaságában, tehát Salamanca kisasszony esetleg feltételezhette, hogy kettőnk között valamiféle kapcsolat áll fenn és ebbe kívánt volna beleékelődni? Izgalmas, hiszen nem sikerülhetett volna neki mindez, ha a céljainkhoz vezető út egy bizonyos helyen nem metszette volna egymást, így viszont egészen olyan, mintha direkt dolgoztunk volna egymás keze alá, ami természetesen nem igaz, mégis…micsoda furcsa és megmagyarázhatatlan véletlen!

Ugyanilyen megmagyarázhatatlan számomra, hogy mintha nem értelmezné megfelelően az apró utalásomat, holott ennél sokkalta definiáltabb és bonyolultabb dolgokat rendkívül egyszerűen képes felfogni, ezt a tekintete mellett az is bizonyítja, hogy teljesen megváltozik a hangfrekvenciája. Illene nem magamat szórakoztatnom és kijelenteni, hogy tulajdonképpen róla beszélek, mielőtt még azt gondolná, hogy egy esetleg a tulajdon menyasszonyom személye izgatja a fantáziámat, de…olyan kedves a naivitása! Hogy lehet egy ilyen végtelenül intelligens ifjúhölgy ennyire naiv!
-Nos valaki olyanról van szó, aki igazán intelligens, olvasott és remekül bánik a növényekkel-kezdek bele a véleményem szerint már sokkal egyszerűbb és ismerősebb tulajdonságokba, direkt emelem ki itt azokat, amikről véleményem szerint Daphné is tud –valamint olyan manierizmusokkal rendelkezik, mintha egy Jane Austen regény lapjai közül lépett volna elő.
 Ezután szórakozottan piszkálom meg az ingnyakam, miközben arra várok, hogy sikeresen megoldja a feladványt, és ez az első sajnálatos hiba, amit elkövetek, mert egy másodpercre elfeledkezem arról, hogy a testem tele van mindenféle hegedő sérülésekkel, amiket ugyan általában elfed a ruha, de amennyiben nem vigyázok… Kérdésére elkerekednek a szemeim és akaratlanul is a nyakamhoz kapok. Micsoda amatőr hiba! Hogyan lehettem ilyen óvatlan?
-Nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretnéd tudni-emelem rá a tekintetem és igyekszem egyáltalán nem mutatni, hogy a dolgok ezúttal nem a terveim szerint alakultak. Nem beszélhetek erről! Éppen hogy életemben először képes voltam valaki előtt vokalizált formában felvállalni a vágyaimat, és máris meg kellene magyaráznom, hogy mi ez az egész, méghozzá valaki olyannak, mint Daphné, akiről azt is könnyedén el tudnám képzelni, hogy még szűz. Megfordul a fejemben, hogy talán tartozom neki ezzel a magyarázattal, és akkor kapom meg a másik, klarifikáló jellegű kérdését, miszerint a válasznak a faktualitásoknál többre kellene kitérnie, természetesen, amennyiben kéri, hajlandó lehetek erről beszélni, de ezen a ponton inkább vállalnám fel nyilvánosan a dendrofíliát, minthogy ki ejtsem a számon a mazochizmus szót épp ezelőtt a lány előtt.
-Ez -dörzsölöm meg a nyakamat, miközben meglehetősen nehezen tudom csak elmaszkírozni a zavarom- egyféle aberrációhoz tartozik.

[-Tessék? -]

stupid boy, making me so sad, didn’t think you would hurt this bad

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Az az igazság, hogy nem hittem volna, hogy valaha az előbb elhangzottakról kell beszélgetnem akárkivel is, azt talán még kevésbé gondoltam volna, hogy bárki is örömét fogja lelni abban, ha pletykákat tudhat meg magáról, különösen nem olyanokat, amik szerint a növényekhez vonzódik, és most mégis megtörténik. Még ha valóban van benne valami szürreális és abszurd, bár kreatívnak nem feltétlen mondanám, nevetnem valahogy mégsem sikerül rajta - de ezt inkább nem teszem szóvá, csak hagyom, hogy Rokuro befejezze a szórakozást, miközben próbálom rendezni a gondolataimat.

-Tessék? - egy pillanatra megdöbbenve pislogok rá, bár azt hiszem, ismerve Rokurot, annak jobban meg kellene lepnie, ha nem tenné fel ezt a kérdést. - Nem… attól tartok, nem kifejezetten figyeltem a szóbeszédek eredetére - válaszolom, tulajdonképpen a szóbeszédekre sem akartam figyelni egyáltalán, de kénytelen voltam nyitott füllel járni, amikor meghallottam az… elsőt. Mint kiderült, meglepően sok dolgot lehet így megtudni… és leginkább olyanokat, amiket nem szeretnék. Persze felmerül a kérdés, hogy akkor viszont, mi okból figyeltem rájuk mégis, de… nem, azt hiszem, erre nincsenek válaszaim. Ahogyan arra sincsenek, hogy miért fáj, és miért érzem magam egészen… síráshoz közeli állapotban, amikor reagál a pletykákra. Nem kellene. Nincs… nincs okom rá.

Hezitálok ugyan, de végül arra jutok, hogy szeretném Rokuro tudtára adni, hogy Maríát, legalábbis Élodie és a saját tapasztalataim alapján milyen embernek tartom, felkészülve lélekben legrosszabb esetben arra, hogy nem hisz nekem, és még a legjobb verzió szerint is minimum számonkér, hogy mégis, miért mondom ezt és miért szeretnék beleszólni az életébe… annak ellenére, hogy tényleg csak figyelmeztetni szándékozom. Már éppen megkönnyebbülnék, hogy egyiket sem teszi, amikor valami olyat mond, amitől a gyomrom egészen kicsire ugrik össze és mintha egy pillanatra levegőt sem tudnék megfelelően venni. Most... most valóban azt mondta, hogy rám gondolt, miközben Maríával…?

Hosszú pillanatokig csak teljesen elképedve pislogok rá, egyszerűen… képtelen vagyok bármit is mondani. Most tényleg…? De… de mégis…? Akkor… ez… most… mit…? Érzem, hogy felforrósodik az arcom, de nem vagyok képes eldönteni, hogy mi miatt, csak azt tudom, hogy rendkívül… borzasztóan kellemetlenül érzem magam ettől az egésztől. De ez valahogy nem illik össze azzal, hogy ő viszont… mintha nem bántani akart volna ezzel a kijelentéssel, ezt azonban, attól tartok, végképp nem tudom hova tenni. Próbálom… de azt hiszem, valami szúr a mellkasomban, és kicsit élesebben szívom be a levegőt, mint szeretném. Erre mégis… mégis milyen választ vár…? Vár egyáltalán…? De… nem, ez az információ valóban elhangzott. Mintha valami… jó dolog lenne. Azt hiszem, most talán rajtam lehetne a sor, hogy elnevessem magam, de valahogy nem érzem, hogy hasonlóan jókedvemből tenném, mint ő az előbb. Nem, sőt… de mi… mi történik velem? Megpróbálom határozottan és gyorsan inkább elhessegetni ezt az érzést, nem hagy tisztán gondolkodni, és nekem most… muszáj… összeszedettnek kell lennem, különben…

-És ezt az információt… egészen pontosan, miért gondoltad megosztani velem? - kérdezem udvarias és nyugodt, talán túl nyugodt hangon. Nyugodt vagyok, hiszen miért is ne lennék rendkívül… nyugodt. Hiszen minden a legnagyobb rendben van. Várok egyáltalán választ erre a kérdésre? Nem, azt hiszem, nem, megrázom a fejem, mielőtt megszólalna, remélem, hogy inkább… inkább nem is mond rá semmit. De… ha mond is… számítana egyáltalán?

Ugyanennyire nem szeretnék választ arra sem, hogy ki az a valaki más, akit Rokuro még kedvel Maríán kívül, és mégis rákérdezek. Nem vagyok benne biztos, miért teszem, és miért nem úgy, ahogy kellene, nyugodtan és kimérten és… mert hát, miért is… lennék emiatt ideges… és… és fájnia sem kellene, de ennek ellenére… azt hiszem, rosszul esik. De Rokuro készségesen válaszol erre a kérdésemre is, és már épp megkérném, hogy legyen kedves konkrétabban kifejezni, hogy kire gondol, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól értem, de aztán az utolsó mondata eszembe juttatja a szeptemberi teázásunkat, és… megintcsak nem tudom, hogy mit reagáljak. Ez akkor azt jelentené hogy Rokuro… szimpatizál… velem? Mégis miért tenné? Úgy érti, hogy… de hiszen mi csak… mi csak barátok vagyunk, és nem… mi nem, én nem… egy pillanatra finoman melegnek érzem az arcom újra, de valami egészen… más miatt, amit nem tudok behatárolni. Egy rövid másodpercre megszűnik az a feszültség, amit ez az egész beszélgetés okoz, de aztán ez hamar el is múlik. Nem tudnám megfogalmazni, hogyan is érzem magam ettől. Jól vagy inkább… rosszul? Szeretném egyáltalán hogy… szimpatizáljon velem? Egyáltalán ez nála… mit jelent? Mert ha azt, amit Maríával is csináltak… akkor azt hiszem nem, inkább nem szeretném. Egyébként sem vágyom rá, hogy bárki is… így gondoljon rám. De akkor mi volt az, amit az előbb… érezni véltem?

-Én… én kizárólag… barátként tekintek rád - nézek rá komolyan, és nem merek mást mondani, mint azt, amiben legalább biztosnak érzem magam, az egyetlen dolog, amit tudok kezelni, még ha ez azzal is jár hogy… lenyelem a gombócot a torkomban, amikor realizálom, így vagy úgy, de el fogom veszíteni, ha a beszélgetés nem is, de őt biztosan. Mert ez bizonyára nem lesz neki elég. Miért is lenne… bárkinek az.
- És noha felettébb… érdekes, azt hiszem, hogy ezek szerint szimpatizálsz velem… - rázom meg a fejem némiképp hitetlenkedve a ténytől, és visszatér az előbbi rossz érzés, amitől csak még szorosabbra fűzöm össze a karjaimat, mintha ettől enyhülne ez a megmagyarázhatatlan fájdalom, de persze nem teszi. - …de akkor, attól tartok, nem igazán értem hogy… miért voltál Maríával? - kérdezem egy szomorú sóhajjal. Távol álljon tőlem, hogy számonkérjek bárkit bármi miatt, és most sem teszem, de egyszerűen tényleg nem találok magyarázatot erre. Talán bóknak kellene vennem, amit mondani próbált, de nem érzem annak, és jobban belegondolva abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e neki egyáltalán. Ha tényleg nincs köztük semmi, akkor… akkor miért? Miért ment Maríához, ha azt állítja, hogy engem jobban kedvel, ha…  de nem számít, hiszen… De miért van itt most is, ha María nyilvánvalóan boldogabbá és elégedettebbé tudja tenni, mint én valaha tudnám? Még ha… ha akarnám is, én sosem… sosem lehetnék az aki neki kell, aki bárkinek kell, csak ezzel bizonyára nincsen még tisztában. De… miért gondolnék erre és ez… miért nem rémiszt  meg, miért nem feszengek tőle, úgy, ahogy kellene… úgy, ahogy szoktam? A… a sokk hatása lehet. Biztosan, igen, sokkot kaphattam, és emiatt vagyok teljesen összezavarodva.

És ezek után meglátom azt a harapásnyomot, amiről képtelen vagyok levenni a tekintetem, és arra is képtelen vagyok, hogy bármi másra gondoljak, mint arra, hogy hogy került oda, miért van ott, és mégis hogy gondolta, hogy… és akkor Rokuro láthatóan meglepi a kérdésem, ami megfelelően kizökkent engem is. Láttam én már őt valaha… zavarban? Mi zavarhatta meg? Bizonyára nem az a lila folt, amit most el szeretne takarni, hát nem azért nem tüntette el, hogy… mindenki láthassa, mi történt? Enyhén felemelem a szemöldököm, amikor azt mondja, szerinte a nyakán lévő harapás története nem olyan dolog, amit feltétlenül hallani szeretnék. Legszívesebben megmondanám neki, hogy az egész beszélgetés valami olyasmi, amit nem kifejezetten szerettem volna hallani, ideértve a korábbi pletykákat is, de végül nem mondom, csak várok, és megint elhangzik az aberrált szó. Magát a kifejezést ismerem, de nem vagyok benne biztos, hogy jelenlegi kontextusban mire is értheti.
-Miféle… aberrációhoz? - kérdezem óvatosan és egy fokkal lágyabban, mert egyrészt szeretnék enyhíteni valamennyire a zavarán, másrészt viszont… fogalmam sincs, mire készüljek, ami olyan, mintha rosszabb információ lenne, mint az előbb elmondottak.

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Nem is számítottam rá, hogy efféle, félig-meddig apokrif, mégis meglepően elaborált szóbeszédek ennyire stimulálni fogják az intellektusomat. Kifejezetten szórakoztatónak találom, hogy az emberi kollektív tudattalan mennyire kreatív tud lenni, ha mások privát életének mitologizálásáról van szó. Főként annyira, hogy minden visszafogottságot mellőzve, szinte illetlenül hangos nevetésben török ki. Annyira lefoglal a saját pillanatnyi eufóriám, hogy percekig fel sem tűnik: Daphné korántsem osztozik ebben a ragyogó jókedvemben.
Amennyiben ezt hamarabb regisztrálom, bizonyára udvarias érdeklődéssel megkérdezem tőle, hogy ugyan miféle anatómiai vagy pszichológiai defektus akadályozza meg abban, hogy legalább egy visszafogott mosollyal honorálja azt a képet, amelyben szerény személyem fákkal folytat intenzív és botanikailag kétségkívül problematikus viszonyt. Sajnálatos módon, néhány percig még saját magamat sem veszem észre, olyan pazarul szórakozom.
– Nem? – pillantok vissza rá, és a szememben egészen finoman, de diagnosztizálható módon csalódottság villan. Természetesen nem várható el ettől az igazán intelligens és morálisan túlságosan is jól szocializált ifjúhölgytől, hogy mindenféle imbecillis pletykák etiológiáját és szerzői hátterét kutassa – Nos, nem probléma. A továbbiakban magam végzek majd alaposabb invesztigációt.
Most már szinte patologikus kíváncsisággal szeretném megtudni, ki volt az a merész és nyelvészetileg kellően edukált individuum, aki nemcsak rám asszociálta a dendrofília fogalmát, hanem egyáltalán ismerte is annak jelentéstartalmát. Ez már önmagában díjazandó kulturális teljesítmény.

A további percekben lehetőségem nyílik arra is, hogy végre verifikáljam, melyik teóriám állja meg a helyét. Az A-verzió tűnik a legvalószínűbbnek: vagyis, hogy a Daphné által percepcionált probléma nem maga a kopuláció aktusa, hanem a partnerem ezen tevékenységben. Ez rendkívül érdekes, tekintve, hogy María teljesen „véletlenül” épp engem választott ki némi társalgásra, majd meglepően gyors nonverbális kommunikációval adta tudtomra, hogy hajlandósági spektruma meglehetősen széles, amennyiben a tevékenység involvál engem is.
Ez pedig egy újabb hipotézist indukál: talán a véletlen szerepét botor módon túlértékeltem. Számos nálamnál híresebb és nagyobb gondolkodó kijelentette már, hogy véletlenek aligha léteznek. A C-vitamin felfedezése, mint szerencsés véletlen, természetesen reális, de az, hogy María a ki tudja hány kellően facérnak tűnő úriember közül épp velem bonyolódjon rövid, ám annál intenzívebb viszonyba…?
Nos, erre az esély tapasztalataim szerint meglehetősen csekély.
És ha mindehhez hozzávesszük azt az információt, hogy Salamanca kisasszony nehezen tolerálja Élodie jelenlétét, valamint hogy Daphné mint legjobb barátnő, szükségszerűen ennek gravitációs mezejében mozog, máris felmerül egy sokkal izgalmasabb konstrukció: mi van, ha én nem célpont voltam, hanem eszköz?
-Hát persze!-rázom meg a fejem, mintha csak az eddigi  meglepett kábulatot lökném le magamról, hiszen most talán sikerült rájönnöm valamire, azt hiszem, megvan a kapocs. Hiszen még gondolkodtam is azon, hogy pontosan mi lehet érdekes bennem María számára, leszámítva azokat a dolgokat, amiket bár a beszélgetésünk után mondott, de sem az intellektusomról, sem pedig a személyiségemről nem tudhatott sokat korábban, mivel a neveltetésem végett rendkívül privát ember vagyok,de hogy kiszemelt, az annyira evidens volt, hogy ahhoz még különösebb analitikus készség sem szükséges.
-Maríát valószínűleg nem is én érdekeltem! Az alapján, amit elmeséltél, elképzelhető, hogy téged akart bántani azzal, hogy úgymond elcsábít tőled engem, de hát ez valósággal lehetetlen! -vonom össze a szemöldököm, és néhány másodpercen belül már át is vélem látni a helyzetet- Bizonyára félreértelmezte kettőnk viszonyát, és azt hitte, hogy több van köztünk annál, mint ami valójában fennáll: két intelligens ember kölcsönös, magas színvonalú szimpátiája. Igazán ravasz lett volna… amennyiben helyesen olvassa a szociális dinamikát.-jelentem ki elégedetten, rövid időre el is feledkezve a tényről, hogy oly módon kívántam jobb benyomást tenni Daphnéra, hogy elárultam neki, eszembe jutott az aktus közben. Azt sem taktikus, sem pedig bármilyen más szempontból nem lenne szerencsés elbeszélnem, hogy ezután milyen nehezen tudtam elfeledkezni róla, akárcsak egy pillanatra is, de szerencsére ez a részlet egyrészről nem tartozik ide, másrészről bizonyára nem érdekli a lányt, aki éppen igazán döbbenten igyekszik feldolgozni az elhangzottakat.

Jelenleg nincs adekvátabb metodikám annál, mint hogy folyamatosan sokkoljam, mert az alapvető diszkomfortérzet és némi féltékenység klinikai tünetein kívül semmiféle markáns reakciót nem detektálok rajta - leszámítva természetesen azt a rendkívül rövid, szinte epizodikus intervallumot, amikor kifejezetten melankolikusnak és rezignáltnak tűnt. Ennek megfelelően most is aprólékos precizitással monitorozom minden mimikai rezdülését és gesztusát. Ezekből kiolvasható irritáció, zavar, feszültség vagy egyszerű emocionális diszkomfort. Az utóbbi kettő tűnik valószínűnek, bár a zavar – és itt kezd érdekessé válni a dolog, hisz ez időnként nem feltétlenül negatív prognózis.
A hangszín, melyen felteszi nekem ezt a kijelentésemhez illően furcsa kérdést,szokatlanul nyugodtnak tűnik az arckifejezéséhez képest, egy pillanatra is össze is zavar, én pedig kezdem is gyűjteni magamban villámgyorsan a teljességgel semleges, ám érthető indokokat, de gesztusával el is veti annak lehetőségét, hogy mindezeket megosszam vele, így nem akarván neki kifejezetten rosszat, hallgatok. Az indokaim egyébként sem lettek volna túlságosan szalonképesek, kezdve attól, hogy pusztán egy pszichológiai reakciótesztet végeztem rajta, és empirikus kíváncsiságból szerettem volna látni a válaszreakcióit, egészen addig, hogy egyszerűen érdekelt, vajon ezen információ birtokában elutasítóbbá vagy épp ellenkezőleg, toleránsabbá válik-e az irányomban. Természetesen létezik egy teljesen racionális, könnyen dekódolható magyarázatom is, de érdeklődés hiányában egyelőre azt sem áll szándékomban prezentálni.

Ezek után valamiért elképesztően nehezen jön rá arra, hogy vajon kivel is szimpatizálhatok, nem mintha horribilisen sok olyan ember lenne, akire ezt a kifejezést merném használni, kivéve természetesen a velem évek óta sikeresen koalícióban álló Barbont, vagy helyütt Vianne-t, midőn tanúbizonyságot tesz róla, hogy az átlagos tapasztalatokkal ellentétben mégis rendelkezik funkcionáló agysejtekkel, és nem százszázalékos a hasonlósága egy enyhén traumatizált koala kognitív kapacitásaihoz. A válasza azonban meglep, ami nagy szó, engem igazán nehéz meglepni. De ezúttal sok mindenre fel voltam készülve, csupán arra nem, hogy egy ilyen beszélgetés közepette fogja azt mondani, hogy barátként tekint rám. Ha őszinte akarok lenni, én is képes lehetek barátként tekinteni erre az igazán szimpatikus ifjúhölgyre, de eddig feleslegesnek tartottam az erre való törekvést, mivel úgy gondoltam, hogy ő nem éppen erre vágyik irányomból.
Tévedtem.
Az érzés, ami szétárad bennem, kellemetlenül ismerős: valami hideg, szúró feszülés, amely szinte neuralgikus pontossággal mar bele a tarkómba. Nyilvánvalóan magam is félrediagnosztizáltam a jeleket, hasonlóan Salamanca kisasszonyhoz, aki egy ponton úgy vélte, többek vagyunk egyszerű barátoknál. A jelek szerint azonban mindketten sikeresen belesétáltunk ugyanabba a csapdába: a véletlen, az önprojekció és a saját elménk által gondosan előkészített kelepcébe.
-Természetszerűleg-bólintok, miközben minden mentális kapacitásomat arra fordítom, hogy az arcom teljes kontroll alatt maradjon. Sem megdöbbenés, sem csalódottság, de legfőképpen zavar nem jelenhet meg rajta, az túl direkt diagnosztikai bizonyíték lenne arra nézve, milyen ostobán túlértékeltem a saját analitikus képességeimet. - magam is épp ily módon szimpatizálok kegyeddel, és természetesen ebben az igazán bizarr szituációban, kopuláció közben is kizárólag azért jutottál eszembe, mert eredetileg téged indultalak megkeresni erre az ominózus szünhedrionra. Azon elmélkedtem tehát, vajon mivel tölthetted a szabadidődet az efféle társas események helyett.

Ezzel tulajdonképpen sikeresen kivágtam magam szorult helyzetemből, bár azt el kell ismerjem, hogy továbbra is némileg abnormisnak találom Daphné érzelmi mélységeit és emocionális skáláját a Salamanca-ügyet illetően, hiszen – és itt most megint egyikére tudok csak visszatérni a már kipróbált emberi kapcsolataimnak-amennyiben Solace Barbon, teszem azt véletlenszerűen közösül bárkivel, esetleg valaki olyannal, akivel én még véletlenül sem szimpatizálok…nos, logikusan nézve nem gondolom, hogy többre tartanám az ügyet annál, hogy megvonjam miatta a vállam. Viszont, amennyiben ugyanez történne meg Daphné kisaszonnyal…
Nos, ez határozottan izgalmas tesztlehetőség, de el sem tudom képzelni, hogy mit éreznék vagy gondolnék. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen esetnek sem kellene differensnek lennie és mégis, talán kellemetlenül érezném magam, ha ez nem csak egy lenne a teóriáim közül.
Sem erre nem találok egyértelmű választ, sem pedig arra, hogy végül is miért döntöttem úgy, hogy mégis kopulálok Maríával, mikor bizonyára egyszerűen kibújhattam volna ennek terhe alatt, ha udvariasan jelzem neki, hogy fáradt vagyok, majd megköszönöm neki a frappáns kilépőt, és mindketten elmentünk volna arra, amerre az akaratunk kormányoz minket, de én úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba, és végig is játszom azt.
-Kettőtök relációjáról, illetve az egymás iránt tanúsított… viselt dolgaitokról nyilvánvalóan nem rendelkeztem adekvát információval, ezenfelül viszont érdekesnek találtam -kutatási szempontból is, a protézise miatt- genuin egyszerűséggel úgy gondoltam, hogy mindez nem befolyásolná kettőnk barátságát-magyarázom és ellenére annak, hogy a „befolyásolná” szót kívánnám megnyomni, a hangsúly mégis a barátságre esik, ami önmagában is diagnosztikai értékű, hiszen éppen ezt a terminust nem értem igazán. Nehezen tudnám precízen definiálni, miféle kapcsolatban állunk egymással, én és Daphné, de hogy ez lenne a legpontosabb nomenklatúra, az valószínűleg sosem jutott volna eszembe. Inkább valamiféle elhúzódó, fokozatos ismerkedési folyamat kezdetének érzékeltem az egészet, egy olyan szakasznak, ahol az ember még nem diagnózist állít fel, csupán tüneteket figyel. Éppen ezért tettem, amit tettem.  De ezt mégsem mondhatom meg neki mindenféle előkészítés nélkül, hiszen borzalmasan venné ki magát.

Ha pedig már sikeresen eljutottunk a borzalmasig, akkor valósággal átkozom magam, amiért nem foglalkoztam a sebeimmel már másnap reggel. Képes voltam elégedetten szemlélni őket, szinte esztétikai örömöt lelni abban, hogy napok múltán is érzem őket, ahogy a bőröm emlékszik rájuk. Most pedig természetesen megérkezett ennek a negligenciám a böjtje. A beszélgetés eddigi minden pontján nyeregben éreztem magam; ahol mégsem, ott gyors és elegáns improvizációval korrigáltam a helyzetet. Most azonban először valódi szégyenérzetet tapasztalok. María fogainak lilás nyomain nincs mit tagadni, az pedig horribile dictu, valószínűleg Daphné számára is teljesen egyértelmű, hogy miként került oda a fognyom. Örömömre válik, hogy a többi sérülésem elfedik a ruhák, bizonyára megrémülei a hátamon és az oldalamon hegedő, varos karmolásnyomok véget, amik még differenciáltabb pszichiátriai képet festhetnének rólam. Mégis visszakérdez, én pedig szememet végigjáratva a termen keresem a szavakat, amikkel képes lennék mindezt megfelelően átadni, anélkül, hogy visszataszító abominációnak találna, holott objektívan szemlélve, tulajdonképpen az vagyok.
-Nem vagyok kifejezetten büszke evégett-kezdek neki, miközben zavartan kezdem piszkálni az ingem egyik mandzsettagombját- bizonyára tudod, hogy mi az a mazochizmus.
Néhány másodpercig várok, figyelve az arckifejezését, hogy lássam, a fogalom rendelkezik-e számára megfelelő jelentéstartalommal. Ha nem, kész vagyok rövid klinikai összefoglalót adni.
-Ez egy pszichológiai és szexuális magatartásforma, illetve bizonyos esetekben parafíliás tendencia, amely során az egyén testi vagy lelki fájdalom, megaláztatás, kontrollvesztés vagy alárendeltség révén él meg kielégülést. 
Tartok néhány másodperc szünetet, figyelem a reakcióit.
-Én ebben szenvedek. Bár a teljes spektrumából számomra elsősorban a fizikai fájdalom bír relevanciával, ez az, ami valóban érdemleges. A harapásnyom például ennek egyik egészen banális manifesztációja.
Lesütöm a szemem és a padlót nézem, mintha csak valami borzalmasan érdekeset találtam volna ott. Soha nem beszéltem erről, így most kifejezetten furcsán érzem magam, pláne azért, mert fogalmam sincs, hogy Daphné  milyen reakciót fog produkálni.