Elspeth Mordrake

ELSPETH MARZANNA MORDRAKE

I want to bite
I want to chew
I will eat you up

Alapok

jelszó || a madár az ász
nem || nő
születési hely, idő || 1988.06.20., USA, New Hampshire, Rockingham, Derry
kor || 17 év
vér || aranyvér
iskola || Ilvermony Boszorkány- és Varázslóképző Akadémia
évfolyam || hetedév

TW: evészavar,gyermekbántalmazás és elhanyagolás,erőszakos gondolatok, önsértés és vér ábrázolása

A múlt

A Hold a félreértések, projekciók és kimondatlan elvárások lapja, ez volt az első, amit még a születésem előtt húztak nekem. Tudattalanul, ártatlanul, de már az első lélegzetvételemnél hibás voltam, mindent tönkretettem, amit apám tervezett.
Állítólag napokig látni sem akart engem, a tulajdon gyerekét, kizárólag azért, mert nem fiúnak születtem.
A családunk számára ugyanis mindig fontos volt, hogy őrizzük és továbbadjuk a képességünket, hiszen ez tesz minket tényezővé a hatalom szemében, emiatt van lehetőségünk közel kerülni a húsosfazékhoz.
Ha fiúnak születek, már másnap eljegyeznek a másodunokanővéremmel, Ambrosia Mordrake-kel, így viszont sem neki nem jut megfelelő férjjelölt a saját almunkból, sem pedig nekem, ami újabb feladatot ad a szüleink kezébe, amivel ideális esetben nem is kellett volna foglalkozniuk.

-A gömb tévedett-ismételgette, miközben fel s alá járkált az elegáns bútorokkal és festményekkel teli nappaliban- Hogyan tévedhetett?
Anyám nem mondott semmit, pedig az egyetlen ember, aki tévedett, az apám volt, amiért konkrét tudattal nézett a gömbbe kíváncsiság helyett. A jósképesség magában ugyanis semmit sem jelent, az ember ugyanúgy balgán képes átverni magát, ha valamit olyan magabiztosan, szinte kézzelfoghatónak akar tudni, mint hogy fia születik, és Branwell már hónapokkal előre látta a fiát, amikor pedig szembesülnie kellett a ténnyel, hogy lánya született, a harag és a csalódottság vasmarokkal szorította össze a szívét, míg aprócskára nem zsugorodott.
Apám önkényuralkodó volt a családunkban, csak az ő szava számított, mert anyám gyengének bizonyult mellette. Minden alkalommal fejet hajtott és belesimult abba a döntésbe, amit apám hozott, meg sem kérdőjelezve azt, és ő mintha nem szeretett volna, minél fogva anyám sem szerethetett igazán.

Nem sok mindenre emlékszem a gyermekkoromból, többek között arra sem, mikor egyfajta rituálén mentem keresztül háromévesen, amit minden Mordrake-kel megcsináltatnak, ellenére annak, hogy nem feltétlenül mutatja meg az igazságot. A családom minden tagja rendelkezik valamilyen erősségű jósképességgel és ezen képesség gyakorlásához gyakran használunk segítő tárgyakat is. Gömböt, kártyát,tealeveleket, egyesek magukat a csillagokat. Ezeket a tárgyakat - a csillagokat sajnálatos módon nem- három éves koruk környékén tárják a gyerekek elé és hagyják őket mindenféle magyarázat nélkül választani, én pedig anyám szerint azonnal az Akasztott ember lapját vettem a kezembe, így kétség sem férhetett ahhoz, hogy a kártyajóslásban leszek tehetséges.
Onnantól sok időt töltöttem a legközelebbi kártyahasználó rokonommal, a nagymamámmal, Circével. A mai napig azt gondolom, hogy ő az egyik legérdekesebb nő a világon.
Circé több szempontból is unortodox módon élt a többi Mordrake-lányhoz képest, először is legalább három ezüstkarika csillogott mindkét fülében, másodszor már legalább öt éve külön élt a nagyapámtól, mert elviselhetetlennek gondolta, ellenére annak, hogy az eljegyzésük pillanatától kezdve a zsebében tartotta és mindenféle probléma nélkül irányította.
Anyám kedves volt és szép, de hideg, megközelíthetetlen, Circé ehhez képest maga volt a napfény, ami átmelengeti az embert, ha fázna, aki mindig tudja mit kell mondani és mégsem érzed soha, hogy hazudna vagy titkolózna előtted, aki megnyugtat, aki felderít, aki nem a szádba adja a szavakat, hanem eléri, hogy egyedül is ki tudd őket gondolni.

Emlékszem a porszemekre, ahogy szálltak a napfényben, miközben hason feküdtünk a szőnyegen, ahogy aranyvérű úrihölgyeknek nem illik, és Circé a kártyákat mutogatta nekem.
-És ez mi lenne?-tolta elém a következő lapot, én pedig elmosolyodtam.
-A Kardok hetes!
Circé bólintott és várakozóan emelte meg azt a helyet, ahol a szemöldökének kellett volna elhelyezkednie, ám neki sem volt, éppen úgy, ahogy nekem sem.
-Ügyeskedést és cselszövést jelent-mondtam tovább, ő pedig elégedetten bólintott.
-És még?
-Még?-néztem vissza rá, semmi egyéb nem jutott eszembe a lap kapcsán.
-Még bizony, hát itt nem állunk meg. Elrecsitálni a kártyák jelentését és nevét még nem jóslás, Els, arra bárki képes-koppintott az orromra nevetve- Ez magában azt jelenti, hogy az elkövetkező problémákat ésszel és nem ritkán fondorlattal szükséges megoldani, még akkor is, ha éppen nem a legtisztességesebb úton járunk.
Sosem neveztem Circét nagymamának, mamának vagy nagyinak, mindig csak a nevén szólítottam, de számomra a neve az egyik legszeretetteljesebb szó volt, ami csak elhangozhatott a számból, nem úgy, mint az apámé.

Nézd csak! A Tornyot húztam, érdekes, erős, de gyakran fájdalmas lap. Káoszról, hirtelen változásról és traumáról árulkodik, de ébredést is jelenthet.
Az én ébredésem, az erőm ébredése nem volt természetes, kikényszerítették belőlem.
A körökben, melyekben a szüleim mozognak, divat mindenféle összejöveteleken eldicsekedni a kis történetekkel, hogy kinek mely utódja hogyan és milyen intenzitással prezentálta először a varázserejét, nos, ezekben a beszélgetésekben a szüleimnek még tíz éves koromban sem volt lehetősége részt venni, ami anyámat csendes kétségbeesésbe, apámat viszont passzív, de fenyegető agresszióba taszította.
Éreztem, hogy minden nap, minden percében figyelnek, ezúttal még Circé is, bár ő úgy tartotta, hogy minden akkor működik rendben, ha hagyjuk a maga idejében megtörténni, de Branwell gondolkodása nem hasonlított az anyjáéra, minél fogva hamarosan arra jutott, hogyha magától nem mutatkozik meg a mágiám, akkor azt valamilyen úton-módon ki szükséges csalogatni belőlem, hiszen, ha már egyszer lány lettem, nem sújthatja olyan balszerencse, hogy még kvibli is legyek.
Ekkora szégyent talán túl sem lehetséges élni!

A pincében ébredtem, ha úgy tetszik, a Torony legaljában. Sötét volt, talán éjszaka és fogalmam sem volt arról, hogy miként kerültem oda, először arra gondoltam, hogy esetleg alvajáró lehetek. Száraz volt a szám és olyan furcsán kóválygott a fejem. Nem gondoltam semmi rosszra, nem volt okom rá, hogy féljek, akkor még nem. Az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset. Nem nyílt.Ez különös volt. Nem gondoltam, hogy olyan típusú alvajáró lennék, aki álmában levonulna a sötét, hideg pincébe és kulcs nélkül magára zárná az ajtót. Erősebben rántottam meg a kilincset az ajtóval együtt, de az továbbra sem mozdult, a hold halványan derengő fényénél pedig nem láttam túl sokat. Elkezdtem a földet tapogatni, de nem leltem semmit, csupán egy kancsó vizet, amit sikerült felborítanom. Ez megzavart.
Kezdtem elvetni az alvajárással kapcsolatos ötletem, azt pedig szintén valószínűtlennek találtam, hogy önkéntelenül hurcoltam volna ide magammal egy kancsót és még vizet is engedtem volna bele, mintha legalábbis hosszabb időt gondolnék tölteni ezen a kellemetlen helyen, ekkor borzongatott végig a felismerés. Ezt nem én csináltam.
Ököllel kezdtem ütni az ajtót, de nem kiabáltam. A hangoskodásra bizonyára lejönnek majd a szüleim és kiengednek, mert…nem zárhattak be ide szánt szándékkal, igaz? Igaz?
-Nem fog kinyílni-hallottam meg apám hangját az ajtón túlról- csupán, ha te magad nyitod ki.
Végig itt lett volna? Mintha csak várna valamit, de mit? Nem találtam a kulcsot bármennyire is kerestem. Miféle játék ez?
-Hol a kulcs?-kérdeztem, nem szerettem ugyanis az efféle játékokat, főleg nem éjszaka, főleg nem egy ilyen nyirkos pincében.
-Benned, Elspeth, a kulcs te magad vagy. A varázserőd.
Rossz érzés fogott el, a varázserőmből még egyetlen villanást sem láttunk soha. Tudtam, hogy léteznie kell, de nem voltam képes megmutatni.
-Nekem még nincs varázserőm-mondtam és szerettem volna elüldözni azt az érzést, ami szép lassan kezdte összeszorítani a torkom.
-Tehát?-kérdezte apám és hallottam a hangján, hogy az a mindentudó mosoly van az arcán, ami egyértelműen jelzi, hogy tervez valamit, ám ő már azt is tudja hogyan fog végződni.
-Tehát?-kérdeztem vissza, mert nem zárhat be ide addig, amíg ki nem bűvölöm magam, senki nem tenne ilyet a saját lányával, anyám biztosan nem engedné. Circé sosem engedné, hogy ilyet tegyen.
-Tehát addig maradsz bent, amíg ki nem szabadítod magad, remélhetőleg nem lesz több néhány napnál, de mindez természetesen csak rajtad múlik, kislányom.

Bár mondhatnám, hogy okosan viselkedtem, hogy nem vertem addig az ajtót a kis kezeimmel, míg vérezni nem kezdtek, hogy nem kiabáltam és zokogtam keservesen, amíg csak voltak könnyeim, amíg a torkom fájni nem kezdett, de nem tudtam mást tenni. Fogalmam sem volt, hogy mi más tehetnék, úgy éreztem, hogy semmi sem segíthet.
Nem emlékszem mennyi idő telt el, de minden pillanat egyetlen felfoghatatlan örökkévalóságnak tetszett. Éhes voltam, fáztam, az egyetlen dolog, ami velem volt a nehézségek közepette, az az újra és újra színültig telő, eltörhetetlenre bűvölt korsó volt. Az ablakot elérni csak bátyatag gyermeki ábránd volt, az ajtót annyit rángathattam, amennyit csak szerettem volna, egyetlen centivel sem kerültem közelebb a szabaduláshoz.
A világ kezdetétől a végéig feküdtem sírva a padlón és arról álmodtam, hogy közben birodalmak épülnek és omlanak össze, én pedig itt vagyok egyedül. Olyan egyedül, mint még soha. Néha hallottam lépteket, megtanultam megkülönböztetni apámét -nehéz, egyenletes- és anyámét -óvatos, tipegő mozdulatok-, mikor hallottam őket igyekeztem magam is hangot adni, utólag már úgy gondolom ez volt a legnagyobb tévedésem. Ha nem reagáltam volna, talán berohant volna valamelyikük attól tartva, hogy már rég halott vagyok, így viszont időről időre megerősítettem őket azt illetően, hogy képes vagyok ezt segítség nélkül végigcsinálni.

Egy idő után már nem is remegtem, alig éreztem a bármit az éhségen kívül, megszoktam a saját mosdatlan testem szagát. Az egyetlen dolog, amivel törődtem, az a nap állása volt. Most reggel van,a nap fénye sárga, szinte fehér. Most délután a sugarak színe melegebb, még ha engem nem is melegíthetnek fel. Most késő délután a nap vöröses, rózsaszínes, bárcsak mindig ilyen gyönyörű volna. Most sötét van, az esőcseppek verik a kicsiny ablakot. Ugyanaz történik végtelen alkalommal. Elfordítom a fejemet és az ajtóra nézek.
-Ha nem nyílsz ki, meg fogok halni-suttogom neki. Borzasztóan fáj a hasam, nem tudom, mióta és nem tudom, meddig, szédülök tőle. Tudom, hogy éhes vagyok, mégis émelygek, nem látok tisztán, de minden maradék erőm abba ölöm, hogy a kilincsre koncentrálok.
-Nem akarok itt meghalni, nem akarok itt meghalni, nem akarok…-mondogatom az ajtónak mindenféle érzelemtől mentesen, és akkor megmozdul a kilincs. Biztosan az anyám az! Vagy Circé. Igen! Csak Circé lehet, értem jött és el fog vinni innen.
Az ajtó nem nyílik, mászni kezdek felé. Minden mozdulat olyan hosszú, mint egy emberöltő, mire sikerül felállnom és lenyomnom a kilincset. Egyszerre akarom hinni, hogy történni fog valami, és nem álltatni magam feleslegesen.
Az ajtó mozdul, óvatosan, hangtalanul nyitom ki, éppen csak annyira, hogy kiférjek rajta. Örülök, mégis könnyek folynak az arcomon. Senki nem ül a lépcsőn, senki nem vár rám, a ház némának tűnik, fullasztóan sötétnek,nem akarok itt lenni.
Kezemet a hasamra szorítva haladok, mintha ez enyhíthetne a sajgáson. Kiérek a kertbe és lerogyok a rózsaágyás mellé. Kinyitom a számat és esővizet iszom, talán csak egy keveset, talán literszámra, fogalmam sincs. Beszívom a nedves föld illatát, belefúrom az ujjaimat és hirtelen születik meg a fejemben a gondolat. A föld szaga jó, a föld táplálja a növényeket és mielőtt felülbírálhatnám mindezt, egy marék földet veszek a számba. Olyan illata van, amilyen íze, rágok és nyelek, egészen addig, míg anyám sikolyát nem hallom a hátam mögül.
-Elspeth, mit csinálsz? -rohan hozzám parfümtől illatozva, de rá sem akarok nézni. Csukott szemmel élvezem a föld ízét, egészen addig, míg meg nem érkezik az apám.
-Szép munka, végre valahára megcsináltad – felnézek rá,ő mosolyog, én pedig lehányom a drága szarvasbőrcipőjét, mielőtt még elmondhatnám neki, hogy mennyire gyűlölöm.

A következő a Főpapnő. Ez a lap az intuíciókhoz a titkokhoz és a belső feszültséghez kapcsolódik, ezek pedig olyan dolgok, amiknek sosem voltam híján.
Úgy emlékszem, mikor megkezdtem a tanulmányaimat az Ilvermornyban, boldog voltam. Főként az okozta végtelen ostoba, gyermeki örömömet, hogy az iskolában bizonyára nem zárnak majd a pincébe, amikor valami olyat csinálok, amit nem kellene, vagy épp ellenkezőleg.
Beleszoktam, szerettem a rutint és azt is, hogy szinte mindig vannak körülöttem, valahogy megnyugtatott az állandóan zajló élet, az órák, a diáktársak folytonos jelenlétének zaja és a dicséretek, amiket akkor kaptam, mikor sikerült valami. Talán éppen ezek miatt igyekeztem annyira, arra azonban mindig figyeltem, amit apám mondott nekem.

„Légy jó, de ne légy a legjobb. Ronts el dolgokat, ha kell, direkt, kelts szimpátiát és szerezz olyan barátokat, akik segítenek neked, te pedig nekik. Légy hasznos, de ne légy feltűnő!”

És én így tettem és sikeresen találtam magamnak társaságot, először Lucindát és Solange-ot. Előbbin szinte éreztem, hogy milyen intelligens és határozott, utóbbi pedig csupa rejtély és izgalom volt, valamint nem gyűlölt meg, amiért elragadtattam magam annyira, hogy megcsócsáljam az egyik hajtincsét. Nem tudtam megállni, olyan érdekesnek tűnt a textúrája, hogy képtelen voltam parancsolni magamnak.
Legtöbbször viszont képes voltam rá. Tudtam, hogy nem normális dolog időről időre megkívánni a nedves földet, a krétát vagy éppen a papírt, de úgy gondoltam, hogy nem lehet baj, ha csak ritkán engedek a sóvárgásnak.
Eleinte elég volt az íz és az állag, nem kellett lenyelnem ezeket a dolgokat, kivéve persze a jeget, ami a lehető legegyszerűbben előteremthető és legátlagosabb tárgya volt a kezdeti vágyaimnak. Jeget ropogtatni vagy éppen várni, hogy elolvadjon a nyelvemen, furcsa volt, de senki sem gondolt tébolyultnak miatta, szerencsére a barátaim sem, de ahogy idősödtem, mintha évről évre nehezebb lett volna együtt élni ezzel a furcsa és kellemetlen étvággyal.

Volt, amikor hetek teltek el anélkül, hogy bármit is tettem volna, szinte eszembe sem jutott, aztán egyik napról a másikra, képtelen voltam bármi másra gondolni, mint arra, hogy milyen lehet lenyelni egy ezüstgyűrűt. Hideg volna a számban vagy hamar átmelegedne? El tudnám rágni?
És megtettem. Sok időt töltöttem azzal, hogy a számba vettem tárgyakat és megízleltem őket. Egy darabig ez elégedetté is tett. Egy sima felületű gomb, egy kavics, gyöngyök, nyakláncok, fülbevalók…valahogy megnyugtatott, amikor a nyelvemhez értek, hogy mindegyiknek olyan más, olyan különös íze volt, de hamarosan ez az élmény már nem adott eleget, már nem csak a számban akartam tartani ezeket a dolgokat, de azt is tudni kívántam, hogy milyen volna le is nyelni őket.
A föld után jött a papír. Egyszerű volt megrágni, különböző típusoknak egészen eltérő volt az ízviláguk vagy a felületük és biztonságosnak tűnt, hiszen természetes anyagokat tartalmaz, kisebb mennyiségben pedig egyáltalán semmilyen problémát nem jelenthet.
De én nem tudtam leállni, a szó szoros értelmében faltam a könyveket.
Ez volt az első alkalom, mikor a Gyengélkedőre kerültem a hóbortom miatt, kishíján bélelzáródásom lett a gyomromban megdagadt nagy mennyiségű papír miatt. A gyógyítónak azt hazudtam, hogy dühömben megettem a házifeladatom, de nem úgy nézett ki, mint aki elhinné, amit mondok. Ezután egy ideig vigyáztam, legalábbis az iskolában, arra pedig különösen ügyeltem, hogy még azok se tudjanak erről az ügyről, akik közel állnak hozzám, pedig valahol mélyen a belsőmben ott volt a kényszer, hogy valakivel beszéljek róla.

Karácsonykor a családom körében viszont teljesen elvesztettem a kontrollt.
-Zongorázol valamit?-kérdezte anyám a piros selyemruháját igazgatva. Irigyeltem ezt a ruhát, már tizennégy éves voltam és én is valami hasonlót szerettem volna viselni ahelyett, hogy minduntalan jellegtelen fehér csipkeruhákba bújtassanak.
-Nem mondanám, hogy ez minden vágyam-sóhajtottam és unottan lögyböltem a forralt bort, ami már minden alkoholtartalmát elvesztette, a poharamban. Fontosak voltak ezek a partik, hiszen itt volt lehetőségünk társasági életet élni és kapcsolatot építeni, én azonban szívesen lettem volna egy teljesen másik körben egy teljesen másik partin, mondjuk a barátaimmal ahelyett, hogy egy elegáns szalonban porosodjak aggszűznek öltöztetve, hiszen apám szerint rendkívül fontos, hogy már messziről látszódjon rajtam, hogy érintetlen vagyok.
-Jobb lenne, ha zongoráznál,Julian kedveli a zenét.
Apám olyan hangon beszélt hozzám, mint, ahogyan egy komplett idiótához kellene, lassan, szépen tagolva és idegesítően nyugodtan. Értetlenül néztem rá, ugyan mi közöm nekem ahhoz, hogy az öccse történetesen szereti-e a zenét vagy éppen utálja?
-És ez nekem azt kellene jelentse, hogy…?
Apám sóhajtott és minden bizonnyal azt gondolta, hogy valóban egy komplett idióta vagyok, és talán, ha tagoltabban mondta volna, biztosan érteném és nem rabolnám a drága, kerengésre szánt idejét ilyen hülye kérdésekkel.
-Azt kellene jelentse, hogy Julian egy pazar férjjelölt lenne számodra és talán nem esne le az ujjadról a karikagyűrű, ha megpróbálnál a kedvében járni.
Anyám ideges kismadár módjára rángatta a fejét köztem és apám között, ami annak volt a bizonyítéka, hogy ez a páratlan ötlet, miszerint nekem hozzá kellene mennem a tulajdon nagybátyámhoz, neki éppenséggel nem lett felvetve.
-Legalább negyven éves, az apám lehetne-nyögtem ki zavaromban, mert, ha van valami, amire nem vágyom, akkor az egy olyan borzalmas elrendezett házasság valamelyik rokonommal, mint teszem azt, az apáméké vagy mondjuk Circé-é.
- Nem lehetne, mert az legnagyobb balszerencsémre én vagyok. Egyébként sem ártana neked még valaki, akivel értelmesen beszélgethetsz a világ dolgairól, mielőtt a tulajdon anyám még inkább telebeszéli a fejed. Hihetetlen, hogy öregkorára már-már liberális lett!
Circé nem mondott nekem rossz dolgot, épp ellenkezőleg, megmondta az igazat. Elmondta, hogy a házasság egy megállapodás, ami sokféle alapon nyugodhat. Vagyonmegosztáson, vagyonmegtartáson, képesség- és névfenntartáson, kínkeserves kényszeren és végül szereteten vagy szerelmen. Ha a szerelemben nem is volt okom reménykedni, hát a szeretetre igenis bazíroztam. A nagybátyám pedig egy unalmas, folyton kényszeresen politizáló, vértisztaság fetisiszta barom volt, akiről utoljára jutott volna eszembe a „szeretet” szó.
-Nem mehetek hozzá az öcsédhez-rázom a fejem, a pohár megremeg a kezemben. Nyugtathatnám magam azzal, hogy erre egyszerűen nem kényszeríthet, de tudom, hogy megtenné és akkor hirtelen emlékezni kezdek. Nekem ez ismerős, én ezt már láttam:Julian undok, apáméhoz túlságosan hasonló mosolyát, ahogy végigmér, magát a megegyezést, hisz én ezt megálmodtam!
Minden vért kiszaladni éreztem az arcomból, elöntött a kétségbeesett düh. Nem ilyen életet akarok, mert nem ilyen életet érdemlek! Szorítom a poharat és hirtelen eszembe jut valami, vajon milyen lenne lenyelni egy darabka üveget? Talán megölne, talán csak megsebesítene, de időt nyerne nekem, hiszen ki szeretne elvenni valakit, aki stressz hatására üveget eszik? Senki, aki ép eszénél van.
Nem emlékszem hogyan jutottam hirtelen döntésre, csak arra, ahogy a poharat az almáriumnak vágom és a kezembe veszek belőle egy darabot.
-Elspeth, hisztériázni igazán nem elegáns dolog!-emelte fel a hangját apám az ajtó felé tekintve, milyen kellemetlen lenne, ha valaki meghallaná, hogy a szélső szobában éppen családi dráma zajlik – főleg nem a mi köreinkben.
A számhoz emelem az üveget, anyám felém mozdul, de apám elkapja a karját és megszorítja. Fáj neki. Vajon ez az egész házasság fáj neki? Minden perc, amit apámmal kell eltöltenie? Ezért nem született soha gyerekük rajtam kívül?
- Hagyd csak, hadd csinálja! Ez igazán nevetséges, még tőled is-irritáltnak hangzik, fogalma sincs arról, hogy milyen kiszámíthatatlan vagyok, hogy milyenné tett a viselkedésével és azzal a terrorral, amit nevelésnek gúnyolt.
Megtettem. Nem volt könnyű, de lenyeltem, minden másodperc és centiméter, amin végighaladt fájt, éreztem, ahogy a vér elönti a torkom és a szám. Alig kaptam levegőt tőle, kiköptem anyám kedvenc perzsaszőnyegére és köhögni kezdtem. A szüleim döbbenten bámultak rám. A fájdalom szinte kábító volt, a látásom homályosodni kezdett, én pedig furcsán elégedettnek éreztem magam.

Az eset után anyám egyik barátnője, egy elismert gyógyító napokon át vizsgált és begyógyította a sebeimet, bár nem volt könnyű dolga.
-Miért csináltad?-nézett rám, őszinte nagy barna szeme volt, úgy éreztem, hogy megbízhatok benne.
-Nem tudom, hirtelen minden olyan sok lett. Sokszor érzek vágyat arra, hogy a számba vegyek vagy megegyek valamit, amit tudom, hogy nem kellene, de nem vagyok képes ellenállni.
A nő egy lassú mozdulattal pergament varázsol maga elé, hogy jegyzetelni kezdjen. Tudom, hogy el fogja mondani a szüleimnek, ha kiderít valamit, még akkor is, ha megkérem arra, hogy ne tegye.
-Milyen dolgokat szoktál megkívánni?
Nagy levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna. Azon gondolkodtam, hogy mi lesz a reakciója, ha elmondom neki, hogy miket is eszem, mikor senki nem lát. Hogy néha sokkal szívesebben fogyasztom el ezeket, mint a normális ételt, hogy utóbbitól időnként egyenesen viszolygok.
-Földet-kezdem sorolni- jeget, esővizet, gombokat, díszeket, leggyakrabban talán ékszereket, azoknak kellemes fémes ízük van és sokáig hidegek maradnak. Üveget még sosem ettem, de…tűket igen, viszont igyekeztem őket hamar kihányni.
A gyógyító jegyzetelt és bólogatott, jó ideig semmit sem láttam átsuhanni az arcán, amitől hirtelen abban kezdtem reménykedni, hogy vannak még hozzám hasonlók, hogy nem kezdek megbolondulni, mint bizonyos elődeim, akik annyira támaszkodtak a képességükre, hogy végül a józaneszüket és elvesztették a távoli jövőbe pillantva.
-Hogy érzed magad, miután megetted ezeket a tárgyakat?
Lehet, hogy valóban őrült vagyok, de ha nem is, hát ezután mindenki, aki csak tudomást szerez arról, amit teszek, azt fogja gondolni.
-Nyugodtabban, kellemesebben, pedig tudom, hogy nem sokkal utána fájdalmaim lesznek, de egy időre nagyon is elégedetté tesz. Ha az elégedettségnek vége, akkor viszont minden alkalommal szégyellni kezdem magam. Tudom, hogy, amit csinálok az nem normális és sokszor gondolok arra, hogy jobb volna abbahagyni, de egyszerűen nem megy.
A nő befejezi a jegyzetelést és végigpillant rajtam. A vékony csuklóimon, az éppen sötétbarnára bűvölt a hajamon, a szemöldöknélküli arcomon.
-Kezdek megőrülni? -kérdezem, pedig csöndben szerettem volna maradni, ameddig nem mond magától valamit, de ez csak úgy kibukott belőlem.
-Nem, Elspeth, az az igazság, hogy ez egy betegség. Picának hívják.

A Mágus lapja bölcsesség, erő és intuíció egyvelege. Azt jelenti, hogy bármire képes vagyok, ha igazán képes akarok lenni rá, márpedig vannak olyan dolgok, amikért nem szégyellek lemenni kutyába.

A paranoiában az a legborzasztóbb, hogy nem lehetsz biztos benne, hogy igazad van, míg igazad nem lesz. Márpedig nekem rémületesen gyakran volt igazam, kiváltképp, ha az álmaimról volt szó, van viszont egy olyan dolog, amit mindig is nagyon kedveltem a jövőben. Bármikor meg lehet változtatni.
Mindig is paranoid és irigy embernek vallottam magam, de el sem tudtam képzelni, hogy milyen fájdalmas tud lenni a féltékenység, amíg nem lettem Nathaniel Nox menyasszonya. Emlékszem az első pillanatra, amikor igazán megláttam őt. Beavatott engem és Solange-t a legféltettebb, legfájdalmasabb titkába, és a mellkasomban fájdalmasan összeszorult valami, amit addig még sosem éreztem mozdulni. Alig kaptam levegőt attól a gondolattól, hogy elveszíthetem, bár akkor azzal nyugtattam magam, hogy elveszíteni egy barátot ilyen módon mindenki számára szörnyű lenne, és természetesen nem szeretném, hogy bármelyikükkel is történjen valami.
Egy ideig azt sem akartam elismerni, hogy vonzódnék hozzá, de voltak egyértelmű jelek, amiket szinte teljesen indirekt módon produkáltam. Ahogy néztem, mikor úgy gondoltam, nem láthat, ahogy teljesen véletlenül hozzáértem, mikor beszélgettünk, néhány apró, önkéntelen mozdulat, egy szemlesütés, a pír az arcomon. Boldog voltam, mikor apám belement az eljegyzésbe, annyira boldog, hogy alig vártam, hogy egyedül lehessek és fuldokolva zokoghassak örömömben.
Tudtam, hogy apám sokkal jobb ajánlatot kapott rám, mint amit logikusan várhatott volna, de mégsem tűnt úgy, mintha igazán képes lenne örülni neki, ellenben szerencsére képes volt átlátni a helyzetet. Borzalmas ostobaság lenne nemet mondania. Egyrészről megfenyegettem, hogy vízbe ölöm magam, de előtte még felzabálom az összes családi ékszert, hogy annál mélyebbre süllyedjek -ez magában nem rázta meg, mindig is úgy gondoltam, hogy nem ér neki túl sokat az életem- másrészről pedig itt pénzről van szó és hatalomról, egy új képesség esetleges megjelenéséről,illetve egy még szorosabb kapocsról a Yaxley családdal, ezt pedig még Branwell Mordrake sem lenne elég kevély elutasítani.

Hálás voltam Nate-nek, amiért megmentett egy olyan rokonházasságtól, aminek minden nyomorult percét gyűlöltem volna, emellett pedig jól ismertem, tehát azt sem mondhatom, hogy nem tudtam milyen. Talán nem is ő maga meglepő, hanem az érzelmek, amiket képes kiváltani belőlem, a tény, hogy ez a paletta szélesebb lehet, mint valaha gondoltam volna. Szélesebb és fájdalmasabb, hogy őszinte legyek.

Emlékszem az első álomra, amit vele kapcsolatban tapasztaltam. Izzadtan és dühösen ébredtem hajnalok hajnalán, egy lánnyal láttam. Utáltam ezeket az álmokat, amiért olyan kegyetlenül valóságosak voltak, mintha ott lennék, mintha megérinthetném őket, ellenére annak, hogy ami a szemeim előtt zajlik, az még meg sem történt.
Felírok néhány szót az éjjeliszekrényen hagyott pergamendarabra, mind a lányról szól, nem magáról az aktusról, ami egyszerre volt dühítő és izgató számomra.
Felfogtam már, hogy az egyenletünkben fel-fel tűnnek ismeretlenek, ahogy azt is pontosan tudom, hogy a vőlegényem nem tud megálljt parancsolni magának, addig legalábbis biztosan nem, míg én nem adom meg neki azt, amire szüksége van.
Bárcsak legalább én ne vágynék rá annyira, hogy belesajduljon a testem! Bárcsak ne tartanának vissza a saját félelmeim tőle! Folyton a fülembe csengenek anyám szavai: „Csinos fiú, de megszerezni egy ilyet az egy dolog, megtartani már egy másik.”
Én őszintén rettegtem, hogy nem vagyok elég neki. Elég szép, elég érdekes, elég kívánatos, és minden alkalommal, mikor fizikailag közelebb kerülhettünk volna egymáshoz, a saját félelmeim bénítottak meg. Órákon át néztem magam a tükörben meztelenül és olyan dolgokat kerestem a testemen, amik nem tökéletesek, azon gondolkodtam, hogy túl vékony vagyok-e vagy éppen formátlan, hogy elég puha-e a bőröm, hogy milyen jellegtelen és unalmas vagyok másokhoz képest, ellenére annak, hogy Nathaniel soha nem viselkedett velem úgy, mintha ezt gondolná.
Nyilván én sem vagyok egyszerű eset, mert tudom, hogyan lehet módszeresen feldühíteni alig néhány másodperc alatt, és ezt a tudást gyakran örömmel ki is használom. A féltékenysége és a védelmező haragja minden alkalommal elégedetté, sőt…magabiztosabbá tesz, talán éppen ezért van szükségem rá, hogy lássam így megnyilvánulni.

A lányt nem volt nehéz megtalálnom, már csak annyi volt a feladatom, hogy minimális szimpátiát keltsek, aztán már neki is kezdhettem az elterelésnek. Mert tulajdonképpen ezt tettem, elijesztettem a hozzá hasonlókat Nate közeléből, annak ellenére, hogy tudtam, ezzel nem oldok meg semmit, csak tünetet kezelek. Haragudtam az ilyen lányokra, legszívesebben cafatokra szaggattam volna mindet, de a hitvallásom az volt -amit a nálam okosabbaktól lestem el, gondolva itt Circére vagy éppen Lucindára -, hogy kerültem a nyílt erőszakot vagy konfrontációt és finoman igyekeztem arra mozgatni a szálakat, amerre nekem kellemesebb volt. Tulajdonképpen mindig is arra használtam a képességem, hogy többet tudjak, mint mások és hogy alkalomadtán legyen mit megosztanom azzal, aki ezt megérdemli.

Már negyedórája ültem egy padnál és elmélyültnek tűnő ábrázattal rendezgettem a kártyáimat. A hajamat kedves, de feledhető szalmaszőkére bűvöltem, a sminkem tökéletes, de alig észrevehető, minden arra utalt rajtam, hogy megközelíthető vagyok és akarom is, hogy megközelítsenek. Látom kijönni a lányt a barátnőivel viháncolva, felkapom a fejem a hangra és felé nézek, ő pedig vissza. A szemkontaktus létrejött, elmosolyodom és a kártyákra pillantok, jelezve, hogyha szeretné, én igazán szívesen állok rendelkezésére, mert miért is ne tenném? Bizonyára csak egy kedves ismeretlen vagyok, aki bármikor szívesen gyakorol Jóslástanra.
Elindul felém,l'azione ha inizio.
Még négy lépés, még kettő…
-Szia! Jósolsz?
Ez egy kibaszott ostoba kérdés, igazából a legostobább, amit valaha feltehetsz valakinek, bele is rándul a szemöldököm, hiszen legszívesebben azt válaszolnám, hogy „jaj, dehogyis, csak hajat fonok ezeket meg spontán iderendezte az északi szél”, de mivel ezt nem lehet, csak bólintok. Szép lány, hosszú barna haja van és zöld szemei, számomra is nyilvánvaló, hogy vonzó, hiszen álmomban meztelenül is volt lehetőségem megcsodálni, talán, ha épp nem utálnám ennyire, még nekem is tetszene.
-És jó vagy benne?-ül le a pad másik oldalára, nekem pedig alig észrevehetően, de szélesebb lesz a mosolyom ettől a kérdéstől, mert mi tagadás, ez sem egy jobban átgondolt megnyilvánulás az előzőnél.
-Állítólag erős közepes-vonom meg a vállam és igazgatni kezdem a lapokat, hiszen mindketten tudjuk hogyan folytatódik a kis csevej- Szeretnél…?
Izgatottan nevetgél, persze, hogy szeretné, hülye lenne kihagyni, pedig sokkal jobban járna, de ezt csak én tudhatom. Legyezőszerűen terítem ki elé a kártyákat.
-Húzz kérlek hármat-a legtöbb ember alapvetően középre nyúl legszívesebben, ő is ezt teszi. A többi kártyát összegyűjtöm és félreteszem, most nem lesz rá szükségünk. Átveszem a lapokat és egyenként leteszem őket közénk, miközben egyre aggasztóbban hümmögök.
-Érdekes…-mondom végül, a lány pedig összevonja szemöldökeit.
-Ez rosszat jelent? Mondjuk az Ördög biztos nem jó ómen-néz a lapokra, majd rám, én pedig ravaszul úgy teszek, mintha éppen próbálnám összeszedni a gondolataimat ahhoz, hogy valami olyat mondjak neki, aminek valószínűleg nem fog örülni, mégpedig azért, mert cinkelt kártyákkal játszom. Bármit húzott volna addig csűrtem-csavartam volna a szót, míg úgy nem értelmezem, ahogy az nekem hasznos, de volt oly kedves és azok közül a lapok közül válogatott, amiket szánt szándékkal rendeztem középre. Milyen kedves tőle és milyen végtelenül egyszerű kiszámítani a tetteit. Csak lenne egy kicsit több esze, hogy legalább meg kelljen erőltetnem magam!
-Oh, az Ördöggel egyedül még semmi gond nincs-simítok végig a lapon óvatosan- az itt most vonzalmat jelent, egyfajta kötést. Közelebb kerültél mostanság valakihez?
És máris mosolyog, annyira mosolyra görbül a szája, hogyha most nem kellene a világ legkészségesebb jövendőmondójának lennem, belemarkolnék a hajába és beleverném a fejét a padba.
-Igazából igen-bólogat és látom rajta, hogy már el is felejtette a rossz ómeneit, pedig okosabban tenné, ha ragaszkodna hozzájuk.
-Itt van még nekünk a Hold, ami már sokkal nagyobb gond, mint szegény Ördög-húzom el a számat, pedig legszívesebben elmosolyodnék, mert itt kezd csak igazán izgalmas lenni- mert ez azt jelenti, hogy nem tudsz eleget erről az illetőről, hogy van valami olyan, amit elhallgat előled.
Lefagy a mosoly az arcáról, annyira zavarodottnak tűnik, hogy már majdnem megsajnálom, de mivel ma éppen ezért vagyok itt, gyengéden megsimítom a karját. Oh szegény ártatlan kislány, nem tudhattad, hogy méhkaptárba nyúlsz!
-És ezt erősíti meg a Kardok Hetes is. Hiába a hatalmas vonzalom, de sötétben tart a másik fél, akinek a kártyák szerint nem tisztességesek a szándékai és ez veszélyes lehet a nyugalmadra és a boldogságodra.
-Jaj-tátogja csalódottan, én pedig ellazítom az arcizmaimat, hogy kicsit jobban tudjam tükrözni az övét, pedig már azon gondolkodom, hogy szívesen ennék a hajából, akkor talán meg tudnám mi is a terve ezután – hát ez elég rosszul hangzik. Viszont nagyon ügyesen csinálod, köszönöm!
-Jaj babám,nincs mit-billentem félre a fejem együttérzően- nekünk nőknek az a dolgunk, hogy segítsünk egymáson.
-De aranyos vagy!-bazsalyog egészen őszintén, és még mielőtt mást is mondhatna, félrenézek, mintha csak észrevennék valamit a távolban.
-Ne haragudj, de rohannom kell-gyűjtöm össze a kártyákat és egy gyors mozdulattal a zsebembe süllyesztem a paklit- vigyázz magadra és…ne hagyd, hogy átverjenek!
Ahogy felállok, teljesen hirtelen ötlettől vezérelve,búcsúzóul még szájon csókolom, hogy még szürreálisabbnak hasson számára ez az egész. Végül is miért ne tehetnék ilyet? Végül is miért ne tehetnék bármit, amit csak szeretnék?

Tudod mit? Húzz csak te is egy lapot, ha már itt vagy!

Idővonal I I
• 1988. Elspeth sajnálatos módon lánynak születik.
• 1994. Sok időt tölt az apai nagyanyjánál, illetve a tarotkártyáival.
• 1996. Zongoratanárt kap maga mellé
• 1998.nyara Napokat tölt a pincébe zárva, míg meg nem mutatkozik a varázsereje.
• 1999. Első év az Ilvermornyban, a pica tünetei csak ritkán mutatkoznak, Lucindához,Solange-hoz és a társaságukhoz csapódik.
• 2003. Az első jósló jellegű álmában látja, ahogy az apja a nagybátyjának adja a kezét.
• 2004. Megkapja a hivatalos diagnózist az evészavarával kapcsolatban.
• 2005. Sikeresen átesik a beavatáson, Nathaniel Nox menyasszonya lesz, az évet a Roxfortban kezdi.

Jellem

Elspeth tele van akarattal és vággyal.
Családja megtanította arra, hogyan kell belépni egy szobába, egyenes háttal, csinosan, kívánatosan, úgy, hogy a jelenléte ne legyen tolakodó, mégis észre lehessen venni, ha épp arra van szüksége. Tudja, hogy milyen eszmékben kell hinni és kikkel szükséges vegyülni. Remekül cseveg, nem fecseg, hanem kérdez, visszautal, sok mindenre emlékszik, talán túl sok mindenre is, olyan dolgokra, amit el sem hangzottak. Remekül játszik zongorán, ám nem produkálja magát feleslegesen. Kívülről nézve a tökéletes, de mindez csak egy beállított kép része.
Belső világa, akár egy alvó vulkán. Folyamatosan figyel: hangsúlyokra, tekintetekre, gondatlanul elejtett félmondatokra. Minden információ fontos lehet, minden apró mozzanatban talál magának valami érdekeset. Valamit, amitől feltámadhat benne a féktelen féltékenység minden és mindenki iránt. Remek érzékkel találja meg azokat a tulajdonságokat, amik benne nem, vagy teljesen máshogy vannak meg és hosszan gyötrődik rajtuk. Irigy a szépre, akit szebbnek lát, az okosra, akivel nem kelhet versenyre, a tehetségesre, aki a végtelenségig különbözik tőle. Van benne egyfajta birtoklási vágy, ami magának követel mindent, ami korábban hiányzott,embereket, érzelmeket és tárgyakat, de tapasztalata szerint az egyetlen, ami valaha is igazán az övé lehetett, az az, amit felfalt. Központi félelme, hogy sosem lesz elég senkinek, sem a szüleinek, sem pedig azoknak, akikhez ragaszkodik és tartozni akar.
Emellett azonban szórakoztató is, jó megfigyeléseit mindig örömmel tárja a belső köre elé némi szarkazmussal megfűszerezve, valamint játszani is kifejezetten szeret. Mivel mással, ha nem mások érzelmeivel? A kis hazugságai és félreértelmezései sok esetben arra szolgálnak, hogy önmagát szórakoztassa, de azért mindebbe vegyül némi rosszindulat is. Kártyajósként különösen élvezi a tudását, olyan jóslatokat ad, melyek talán beteljesednek, talán nem, de bármelyik is legyen végeredmény, mindenképp megbolygatják azt, aki a kisasztal másik felén ül. Ilyenkor nem a jövőt vágyik látni, egyszerűen csak kíváncsi arra, hogy ki hogyan működik, hogyan reagál. A kártyát szórakozásra használja, az álomlátás viszont legtöbbször megviseli, még ha alapvetően ritkábban is történik meg. Más a kártyák közül kiolvasni valamit, mint látni, érezni, szinte már átélni.
Megbújik benne valami kedves, valami meglepően gyermeki. Szinte szégyentelenül vágyik arra, hogy szerethessen, és hogy viszontszeressék. Nem stratégia, nem egyezség akar lenni, hanem egyenesen szükséglet, a vágyak tárgya. A saját szeretete is egészen a megszállottságig képes elmenni, éppen ezért borzalmasan sok fájdalmat is okoz neki, amit nehezen tud feldolgozni.
Gépezetében, ami úgy tűnik remekül működik, a Pica a legsúlyosabb hiba. Valami nyers, kontrollálhatatlan sóvárgás tör rá, amikor a belső vulkán már közel áll a kitöréshez. Ilyenkor képtelen logikusan gondolkodni, muszáj megtennie azt, amire a betegsége kényszeríti, ez pedig újra és újra szégyennel tölti el. Csak a családja tudja, hogy valójában milyen súlyos az állapota, még azoknak sem szívesen beszél róla, akik közel állnak hozzá, egyedül hagyja őket azzal, hogyan értelmezik a furcsa kis szokásait, mivel tart attól, hogyha teljesen megnyílna, nem tudnák megérteni, ő pedig képtelen lenne elmagyarázni mindazt, ami benne történik. Éppen ezért nyel, lenyeli az érzelmeit, a fájdalmait, a sértettségét és velük a tárgyakat, amiket senkinek sem szabadna lenyelnie.

Merengő || Legkedvesebb emlékében Circével üldögél a kertben, teát isznak, süteményt majszolgatnak és semmiségekről csevegnek.
A legrosszabb emléke minden alkalommal visszaviszi a pincében töltött napjaihoz.
Edevis tükre || Csillogó party olyanok körében, akikhez ragaszkodik. Mosolyognak, figyelnek rá, végül Nate jelenik meg, aki magához húzza egy csókra.
Mumus || Nathanielt látja teljesen megháborodva, önmagát elvesztve.

Apróságok

mindig || olaszul beszélni, a hideg fém érzete a nyelvén,a barátai, ha alábecsülik, azt mondani valamire, hogy „az enyém”
soha || sötét és szűkös helyiségek, kényszerhelyzetek, ha valamit megtiltanak neki, rémálmok, haszontalannak érezni magát
hobbik || Sokat olvas többek között a különböző jóslásformák és a mediatika kapcsán, zongorázik, énekel, dühíti és békíti a vőlegényét, és félig-meddig titokban különböző tárgyakat fogyaszt el már-már kéjes örömmel.
Malíciamutató || A betegsége, ami szép lassan elsorvasztja. Tárgyakat lát, amiket korábban elfogyasztott, illetve némi véres üveget.
Százfűlé-főzet || Sűrű, iszapszerű, színe sötétlilás. Íze furcsa és kellemetlen, egyszerre sós és keserű,fémes. Kifejezetten valami olyan érződik benne, amit nem szabadna meginni.
Amortentia || Friss vér az izzadt bőrön, dohányfüst és nedves föld szaga
titkok ||• Teljesen feladta a betegségével való harcot, hogy mikor és mit eszik, már a Pica uralja.
•Sosem beszélne arról szívesen senkinek arról, ahogyan elő lett csalogatva varázsereje.
•Az unokanővérével csókolózott először tizenkét évesen.
azt beszélik, hogy... ||
•Anorexiás, de inkább bulimiás.
•A szülei testvérek.
•Nem jós, csak teljesen megkattant, biztosan a belterjesség az oka.
•Lucinda lefizette vagy megzsarolta, hogy barátkozzon vele.
•Teljesen frigid.
•Kardnyelőként parádézik Nathaniellel Vegasban és bizonyos források szerint sok minden egyebet is lenyel.

A család

apa || Branwell Mordrake; 51; aranyvér , távolságtartó indokolt félelemmel teli
anya || Phaedra Mordrake; 45 ; aranyvér, tűrhető,de korántsem bizalmi viszony
nagymama || Circé Mordrake, 77, aranyvér, közel állnak egymáshoz, ő az erős női példakép Elspeth életében
állatok || Athropos, a vénséges feketemacska

Családtörténet ||

A Mordrake-ek az 1900-as évek elején érkeztek az Újvilágba, valami többre és jobbra vágyva annál, amit a ködös Albion adni tudott nekik, kiváltképp anyagi szempontokat szem előtt tartva. Hatalmas presztízsük sosem volt, ám mindig is megbízható szövetségeseknek számítottak jóstudásuk és idült mugliutálatuk végett. A Mordrake-ek tulajdonképpen a magnixokban találtak maguknak megfelelő bűnbakot, hiszen a családi legendárium szerint az egyik legkorábbi ismert, a XVII. szádban élt ősüket, név szerint Rhiannon Mordrake-et többször is megkísérelték elfogni, majd megégetni, miután jóindulattal segített a szomszédainak megjósolni, hogy mit tegyenek annak érdekében, hogy az állataik ne pusztuljanak el idejekorán. Számukra a magnixok egyféle gátat jelentenek, ami mögé el kell zárniuk a mágiájukat és az értékes képességüket. Állítólag Rhiannon volt az utolsó őszinte jóindulatból tevékenykedő Mordrake. A sár-és félvérűekkel sosem volt különösebb problémájuk pláne nem személyes jelleggel, ám a korábban vázolt indokok miatt sosem volt őket komoly kihívás radikalizálni.
Alapvetően sokáig házasodtak reguláris módon, ám rájöttek, hogy ez hígítja a vérükben jelenlévő jósképesség megjelenésének esélyét és erősségét, illetve vagyoni megosztottságot, vagy akár függést alakíthat ki más családokkal, és bár a nevük sosem került a legjelentősebbek közé, előnyösebbnek találják a saját berkeiken belül tudni az értékeiket. Így kezdődött hát a rokoni szálak házasság általi szorosabbra húzása az elmúlt öt generáción keresztül. Egyáltalán nem törekednek a testvérházasságra, mivel használhatatlan utódokat is eredményezhet, tehát, ha van lehetőség rá, a másod és harmadunokatestvérek házasságát preferálják. Konkrét testvérházasság a dédszülők óta nem következett be, ám, ha nem állt rendelkezésre távolabbi rokon, hát elfogadták az első unokatestvérek frigyének lehetőségét is, így történt ez Elspeth szüleinek esetében is.
A Mordrake família legfőbb értéke a csendes, kitartó lojalitás, illetőleg a generációk óta -kisebb vagy nagyobb mértékben- jelenlévő, a legtöbb esetben megbízható jóstehetségük. Jelenleg minden élő családtagnak megvan a maga kedves módszere arra, hogy szükség esetén megfelelő minőségű jóslatokat legyenek képesek felmutatni, ezek között szerepel a kártyajóslás, a tasszeomancia, a kristálygömb használata, csillagjóslás, valamint az álomlátás is. Azonban minden esetben ők sem tévedhetetlenek és eddig nem bizonyultak képesnek hatalmas ívű próféciák kitermelésére, viszont remekül használhatóak kisebb, érdektelennek tetsző, ám később meglepő fontossággal bíró információk meglátására, mint például egy találkozóhelyszín, időpont vagy éppen egy adott tárgy, esetleg személy lokációja.
Preferálják, ha a tudásuk milyensége, csak azon kör számára elérhető, akikhez tartoznak, tehát bár korábban bevett szokásuk volt pénzzé tenni a képességüket -felhalmozott vagyonuk és jelenlegi jólétük nagyrészt ezen tevékenységekhez köthető- ezzel már felhagytak, saját értéküket is gyarapítva az általuk jelenleg elismert szervezet, a Noctua Tenebrosa és a vezető pozícióban lévő Yaxley család szemében.
Meglehetősen konzervatívan gondolkodnak, a legfontosabb döntések a férfiak kezébe kerülnek, míg a nők legfőbb feladata, hogy feleségek, majd pedig anyák legyenek. Különös fontossággal bír számukra a szüzesség, amit a férfiaknak egyáltalán nem, a nőknek viszont lehetőleg eljegyzésig, vagy éppen az esküvőig érdemes őrizni.

Külsőségek

magasság || 160 cm
testalkat || törékeny
szemszín || mogyoróbarna
hajszín || eredetileg seszőke-sebarna
kinézet ||

Ártatlan babaarc, nagy, kíváncsi őzike szemek, csodálkozástól elnyíló ajkak. Törékeny kis test, vékony derék, hosszú lábak. Gyermeklány? Fiatal nő? Nehéz lenne megállapítani, minden azon múlik, hogy milyen a körítés. Lehet jelentéktelen szürke kisegér, aki eloson a többi között, vagy éppen egy olyan jelenség, akire nehéz nem figyelmet fordítani, mert Elspeth a folytonos változó hernyó és pillangó között.
Ami azonban konstans, az a dacos kifejezés az arcán, ahogyan az orrát ráncolja, mikor elégedetlen, a vehemencia abban, ahogy jár, ahogyan a csípőjét mozgatja a finom anyagú ruhái alatt. A vékony ujjai, ahogy végigsimítják a kártyalapokat és a gondosan rajzolt szemöldökének alig látható emelkedése, ahogy értelmezi a látottakat.
Egyáltalán nincs szemöldöke, ez a belterjesség miatti minimális génhiba egészen gyakori a családjában, így figyel arra, hogy ezen hiányosságot sminkkel vagy mágiával, de mindenképp pótolja. Nem az erős smink híve, de alkalmakkor örömmel kísérletezik valami mutatósabbal.

avialany || Mia Goth

A tudás

varázslói ismeretek || Egyértelműen szortíroz a számára fontos és érdekes, valamint a szükségtelen vagy szórakoztató tantárgyak között, családi nyomásra pedig az előbbi tárgycsoportra koncentrál, ennek ellenére mindenben egyenletes, jó eredményt produkál, de csak ritkábban emelkedik ki.
Mivel születése óta olyanokkal van körülvéve, akik rendelkeznek valamiféle jósképeséggel, ezt már nem igazán kellett olyan erőkkel tanulnia. A szülei kitapasztalták miben tehetséges és minden nyáron ennek megfelelően oktatták, Elspeth fő csapásvonalaivá pedig a kártyajóslás és az álomlátás vált, melyben főként nagyanyja volt segítségére, mint mentor. Utóbbi szinte teljesen önkéntelenül működik nála, amennyiben nem írja vagy rajzolja le, amit lát, akár teljesen el is felejtheti, így a korai jóslatai egy részére egyáltalán nem is emlékszik. A kártyajóslást illetően szintén tehetséges, de gyakran ad meg fals információkat csupán azért, mert számára ez szórakoztató. Nagyjából 60-40 százalékban közöl hamis és igaz információkat ezen jóslások alkalmával, de arra is van némi esély, hogy egyes jelekbe vagy álmokba belezavarodjon vagy a nem megfelelő részleteket helyezze a fókuszba, ezáltal pedig nem minden esetben tudja, hogy mire is kell pontosan figyelmet fordítania és mi teljesen felesleges.
Nemrég kezdett el azzal kísérletezni, hogy ötvözze a betegségét a képességével. Elmélete szerint, ha személyes tárgyat vagy hajaszt fogyaszt el attól a személytől, akit álmában látni kíván, képes lehet a látomást triggerelni, de az is elképzelhető esetében, hogy ez valójában nem így történik, mindez pedig csupán placebohatással van rá.
Betegsége és némi érdeklődés miatt a Mediatika talentumra került be, mivel jó eredményei voltak Főzettanból és Herbeológiából is, valamint neki is könnyebbséget okoz, ha elég tudást halmoz fel ahhoz, hogy az egészsége megőrzése érdekében használt bájitalokat maga is el tudja készíteni, emellett pedig a családja is azt gondolja, hogy ez a szakirány a továbbiakban még hasznos lehet számára.
Párbajtudása van ugyan, de nem kiemelkedő. Alapvetően inkább hajlamos a tartós, de dinamikus védekezésre, mint az agresszív támadásra.

Tálentum || Mediatika
pálca típusa || 9 hüvelyk, tölgy,Snallygaster-szívrost , meglehetősen rugalmas
RBF ||
• Transzfiguráció: V
• Defenzív mágia: V
• Herbeológia: K
• Főzettan: K
• Bűbájtan: V
• Asztronómia:E
• Futurisztika: K
• Háztartásmágia: V
• Artológia: K

Egyéb

Egyéb ||
• Egészségi állapot: 10 éves kora óta mutatja a Pica néven ismert evészavar tüneteit. A Pica-betegek tartósan és kényszeresen nem élelmiszernek számító anyagokat fogyasztanak, például földet, krétát, jeget vagy papírt. A viselkedés nem köthető kulturális szokásokhoz, kíváncsisághoz vagy életkorhoz, visszatérő késztetésként jelenik meg. Gyakran társul hiányállapotokkal, mint például vashiány vagy fejlődési zavarokhoz, pszichés problémákhoz. Az betegség komoly egészségügyi kockázatokkal járhat, mivel az elfogyasztott anyagok sérülést, mérgezést, gyulladást vagy bélelzáródást, perforációt okozhatnak. A helyzet kezelésére kénytelen olyan bájitalokat fogyasztani, amik ellenállóbá teszik a gyomrát, erősítik a nyálkahártyát és a fogzománcát, de még ezek segítségével sem tud megemészteni mindent. Gyakran erős gyomorfájdalmak jelentkeznek nála, amit fájdalomcsillapító főzetekkel kezel. A szükséges bájitalokat már képes megfőzni magának.

• Érdeklik a nyelvek, szereti autodidakta módon képezni magát szabadidejében, néhány éve olaszul kezdett tanulni, mivel zongoratanulmányai alatt sokszor találkozott olasz nyelvű kifejezésekkel, valamint kellemes hangzásúnak és szenvedélyesnek találja ezt a nyelvet.

A varázslatos kártyákat ezúton is köszönöm Solace Barbon arany kezének!