Wattpad történetek, melyek sosem látnak napvilágot

Tasteless, burned gingerbread
a.k.a. A disastrous Christmas

2005.12.24.
...

Nem minden megjavítható, ami eltörött - még ha ez a varázsvilágban élők számára nem is teljesen evidens. Hiszen annyi mindent meg lehet javítani a megfelelő varázslat ismeretében - törött csontokat, törött, elromlott használati tárgyakat. Kivéve ugye a varázslattal feltöltött és azzal átitatott tárgyakat, ugye? Na meg emberi kapcsolatokat. Az elvesztett bizalmat. Az összetört szívet. Többek között, a teljesség igénye nélkül.
Anne-Rose Tuffin már egy ideje sejtette, hogy nem lesz egyszerű karácsonyuk. Anne-Rose Tuffinban már tudatosult, hogy hiba volt idáig elhúzni a felszínre került problémák megbeszélését. Anne-Rose Tuffin azzal az elhatározással érkezett haza, hogy erőt vesz magán, a tervezettnél előbb hazautazik és a mai készülődés során megbeszél édesapjával és nagyanyjával mindent - mint egy család. Mint ahogy eddig kellett volna.
Anne-Rose Tuffint már tegnap sem vette fel senki a Kings Cross vasútállomáson, egyedül oldotta meg a hazajutást kisvárosi otthonába. Ott egyedül az idős boxer kutyája, Erebor várta - mikor hazaérkezett, senki más nem volt otthon. Ez már elültette a baljóslat apró magvait a fejében, de még bizakodott.
Naiv pozitivitása azonban jelentősen esett, mikor huszonnegyedike reggel felkelve egy kézzel írott üzenet várja a konyhapulton:

Rosie!

Sajnos behívtak a munkahelyemre, nagyanyád meg vészhelyzeti vásárlásra kellett menjen Brendával. Nem tudjuk, mikor érünk haza. Ne várj ránk a díszítéssel!

Apa

Ajkait szorosan összepréselve nyelt egy nagyot, ahogyan remegő kézzel olvassa az üzenetet. Hazudna magának, ha azt állítaná, hogy nem esik ez neki rosszul. Szívét mintha egy nagy jeges kéz markolászná, ahogyan az üzenetet visszahelyezi a pultra, oda, ahonnan felvette. Fogykos, a teknőctarka macskája ekkor ugrik fel az asztalra, hogy nyekegésével követelje az ételét és a gyógyszerét. Erebor, az idős boxer kutyája pedig az ajtó felé veszi az irányt, jelezve, hogy szívesen elvégezné odakint a dolgát.

- Igazatok van srácok... az élet nem áll meg és rengeteg teendőnk van még estig! Embererő hiányában oda kell tegyük magunkat! - próbál vidámnak hangzani, bár ezzel nem csak a jelenlévőket képtelen átverni, de mások se hinnék el neki ezt a gyászos színészi alakítást. Egy kósza könnycsepp-szökevényt letöröl az arcáról, ahogy nyitja a bejárati ajtót a nagytestű ebnek, aki már kocog is a szokásos kis sarkába elvégezni a dolgát. Majd úgyis kaparni fog a teraszajtón, ha végzett. Hogy miért pont ott? A rutin az, hogy elől megy ki, hátul jön be. Anne-Rose ezután beadja a gyógyszert a macskájának, majd meg is eteti, utána pedig a fürdőszobába veszi az irányt - gyors felfrissülés, haját egy kócos kontyba fogja össze és végül kedvenc elnyűtt melegítőszettjét magára ölti, és egyedül szembenéz a nappal.
A termosztát 18 fokot mutat, de egyelőre esze ágában sincs begyújtani. Rajta kívül más úgysincs itthon, nem igényli senki sem a 20+ fokokat, úgyhogy majd ha fázik jobban felöltözik. Mondjuk úgyis lesz dolga bőven, megállni sem lesz ideje, majd bemelegszik.

Rengeteg munka vár még rá: igaz az éjszaka leple alatt becsomagolta azt a pár, aprócska, de szívvel-lélekkel készült ajándékot, melyeket kétlábú és négylábú családtagjainak készített, de karácsonyi menüért is ő a felelős, valamint a díszítésért is. Erebor már kapar a teraszajtón, de Anne-Rose nem beengedi, hanem maga is sapkát húz, hogy a kertben lévő garázsból behordja a díszeket először. Sokáig rágódott azon, hogy használjon-e mágiát segítségként a díszítésnél - ha apja itt lenne, biztosan nem tenné. Tudja jól, hogy az apja nem igazán boldog attól, hogy egy szem lánya boszorkány és hogy "elhagyta és elhagyja" majd őt a varázsvilág javára. Sosem mondta a lány, hogy ezek a vádaskodások milyen mélyre vágnak, mennyire bántja őt ezzel. Anne-Rose mindig magában kereste a hibát. Csak reménykedett benne, hogy apukája majd jobb belátásra tér - hogy elfogadja, kislánya a varázsvilághoz éppen annyira tartozik, mint hozzájuk, mint a varázstalanok világához. De felmerül a kérdés: mennyire tartozik bármelyik világhoz? Ahogy egyre idősebb lett, ahogy egyre érettebb lett, Anne-Rose úgy kezdte egyre inkább kívülállónak érezni magát itthon is és a Roxfortban is. Ezen negatív gondolatfoszlányokkal egyensúlyozza a nagy és nehéz dobozt a jeges teraszon, miközben drága kiskutyája minden mozzanatával azon igyekszik, hogy kisgazdája megcsússzon és felboruljon. Bár Anne-Rose a jégkorcsolyában módfelett ügyetlen, de itt most úgy csúszkál az életéért, mintha valami gyakorlott életművész lenne. Talán egyeseket még le is nyűgözne ez az előadása, de végül csak eljut az ajtóig, be a biztonságba. Bár feneke már sajog és nedves, mert amikor kilépett a teraszra egy elegáns mozdulattal fenékre ült. Úgy dönt végül, hogy ha apjáék is fittyet hánynak a közös díszítési szokásokra, akkor ő meg nem kétkezileg fog egyedül szenvedni, hanem a pálcája és a varázsereje segítségével gyorsan, egyszerűen és verejtékspórolóan feldíszíti elsőnek a házat. Reggeli bemelegítésnek éppen megteszi, ahogyan lép a zenelejátszóhoz és beteszi az ikonikus karácsonyi dalokat tartalmazó CD-t, majd nem maximum hangerőn, de jó hangosan bömböltetve az ünnepi muzsikát, ő is énekelni kezd csodás kicsit hamis, kicsit fülsértő hangján, miközben táncol a nappali közepén. Ebbe a táncikálásba fenékriszálással Erebor is beszáll, míg Fogykos a kandalló tetején lévő pihe-puha ágyacskájába gömbölyödik inkább - elvégre fárasztó az egész napos semmittevés. Anne-Rose pedig az iskolában tanult varázslatokat non-verbális formában hibátlanul alkalmazza céljainak végrehajtásában, így a szoba egy fél óra alatt karácsonyi pompába borul. Ezután átcaplat a konyhába és nekiáll a vacsora elkészítésének - időt és energiát nem sajnálva olyan sokfogásos lakomát készít, mely az új évig kitart hármójuk számára. Na jó, ez egy kis költői túlzás, de valóban négy-öt napra bőven elegendő ételt készít a kiscsaládnak. Főz ünnepi ételt az állatoknak is. Készít süteményeket is, a szokásosakat, bár a mézeskalácsok díszítésével nem szenveszteti magát, mondván, hogy az úgysem megy neki. Az órák telnek-múlnak, Anne-Rose úgy belefeledkezik a konyhában való sürgölődésbe-forgolódásba, hogy szomorúságáról szinte majdnem meg is feledkezik. De csak majdnem. Amikor már másodjára barátkozik meg a szebbik fele a jeges talajjal, akkor igazán elenged egy jó kocsishoz méltó káromkodássorozatot. Szerencsére nincs a közelben nagyon senki, aki ezt hallaná - mégis, a szomszéd néni azért elég megrökönyödve pillant az egyébként kifejezetten kedvesnek, aranyosnak, szelídnek és jólneveltnek megismert lány felé. De hát ilyen ez a tinédzserkor... mi lesz a következő, majd fiúkat hoz haza?! Netalán lányokat?! Borzalom. Anne-Rose ennek ellenére nagy mosollyal integet a néninek, mintha az előbbi malőr meg sem történt volna, és igyekszik a garázsba ismét, hogy előbb a fát cibálja be magával, majd a fa díszeit. Persze, ha itt is használhatott volna mágiát, akkor gondja nem adódott volna a procedúrával, de mégsem lebegtethet egy fenyőfát a mugli szomszédok szeme láttára, ugye? Amikor a házat díszítette belülről, akkor is gondosan behúzott minden függönyt, hogy még véletlenül se bukjon így le a varázstalanok előtt.

- All I want for christmaaas is.... YOUUUUUU! - Anne-Rose töretlen lendülettel és önnön csiholt lelkesedéssel veti magát újra a díszítés örömeibe, miután a fa és a díszek is bent vannak. Sajnos egy megcsúszásnál pár dísz kihullott a dobozból és összetörtek, de gyorsan összeszedte a maradványokat és a színpad mögött egy Reparo varázslattal rögvest meg is javította őket. A törött gömbdíszeket képes megjavítani a mágia. A törött kötelékeket azonban nem. Anne-Rose pillantása egy, de több pillanatnál tovább is elidőzik a törött gömbök szomorú maradványain - így érezte magát is magányosan, karácsony estéhez közeledve. Ma egyedül próbálta megtölteni élettel kicsiny házukat, de a korábbi években nem így volt. A korábbi években megosztoztak a készülődés izgalmában, a meghitt hangulat örömében. Anne-Rose sóhajt, majd egy pálcaintéssel  újra egésszé varázsolja a gömböket.

- Legalább ezt képes vagyok helyre hozni... - ha Anne-Rose ismerősei közül bárki ezt látná, el sem hinné, hogy ez ugyanaz a lány, aki hangos vidámságával képes beragyogni az öreg kastély falait. Ugyanaz a lány ül most összetörten, magányosan a kicsiny nappali padlóján, az immáron újra egyben lévő gömbökre meredve - hiába szól a hangulatos zene, hiába a díszek, az érzés nincs ott. Ettől pedig az egész olyan... üres.
De Anne-Rose-nak még rengeteg dolga van, úgyhogy a fát is hamar feldíszíti, majd visszatér a konyhába.

Mire leszáll az est, London utcái is csendesülni kezdenek, addigra Anne-Rose Eppingben található otthonában már megterített asztallal, friss vacsorával várja haza apján és nagyanyját. A kandallót is beizzította, Fogykos macskájának legnagyobb örömére, aki dorombolva csucsukál rendületlenül a kandalló tetején kialakított kis helyén alulról melegedve. Anne-Rose a nappali fotelján ül takaróba bugyolálva, az asztalon egy nagy bögre forró csokival, a szőnyegen a lábánál bóbiskoló Ereborral, éppen olvas. Lapoz egyet a könyvében, majd a bekezdés végére érve a faliórára pillant - egyre később van már, nem érti, hogy lehetnek a többiek. Csak nem történt valami baj? fut át az agyán az aggodalmas gondolat. Már éppen azt fontolgatja, hogy telefonál, minden rendben van-e, mikor érkeznek, amikor nyílik az ajtó és vidám beszélgetést folytatva belépnek rajta a felnőttek. Erre már az alvó állatok is felkapják a fejüket, Erebor popsirázós üdvözlésben részesíti őket, míg Fogykos egy lusta nyávogással. Anne-Rose is leteszi a könyvét, kibújik a takaró alól, hogy köszöntse az érkezőket. Nagymamája egyből a kezébe is nyom jó pár szatyrot, melyet a lány készségesen elhelyez a nappali kisasztalán.

- Hogyhogy ilyen sokáig voltatok el? Történt valami? - járatja a lány köztük riadtságot sugalló tekintetét. A habozás túl hosszú, túlságosan szemet szúró. Az a sunyi pillantás, melyet tettestársak váltanak egymás között.

- Öhm, nem. Csak elhúzódott a munkám. Ezen kívül semmi gond nem történt Rosie, aggodalomra semmi ok  - az apja esetlenül veregeti meg lánya vállát. Már ez a gesztus önmagában gyanakvásra ad okot, de Anne-Rose orrát megcsapó furcsán lágy vanília illat csak jobban támasztja alá a gyanúját.

Már megint elhallgatja előlem... találkoznak. Találkozgatnak anyámmal!

Anne-Rose nem érti, miért kell titkolózni, miért nem mondhatja el neki? Azt hiszi ennyire naiv? Ennyire buta? Ennyire vak? Nem látja, hogy ez az egész mennyire fáj neki? Közben apuka őt megkerülve kezd vetkőzni. Nagyitól kap egy puszit a fejére a lány, aki még mindig lefagyva áll a bejárati ajtóban. Nagymamája együttérzően megsimogatja a karját, éppen súgna oda a lánynak valamit, de ekkor telik meg az a bizonyos pohár. Már túlcsordul, Anne-Rose pedig olyan hirtelenséggel fordul és olyan határozottan szól, hogy nehéz nem tudomást venni róla.

- Apa, beszélnünk kell! - a férfi fáradt meglepettséggel pislog laposakat a lányra, amint megáll a mozdulatban - éppen a kabátját akarta az akasztóra helyezni. - Tudom, hogy vele találkozgatsz, tudom, hogy anyámmal találkozgatsz! - Anne-Rose hangja nem vádló, nem áraszt dühöt, csak némi csalódottságot és határozott kedvességet. Nem veszekedni akar, beszélgetni. Nem összetörni, hanem megjavítani.

- Rosie drágám, nem... - nagymamája halkan próbálná figyelmeztetni, de Anne-Rose hajthatatlan. Válaszokra van szükségük, hogy tovább léphessenek a megoldás irányába. Együtt.

- Tudok a levelekről is! Túl sokáig húztuk ezt, szeretném, ha...

- ELÉG LEGYEN! - édesapja hangja olyan erővel üti szíven, hogy Anne-Rose még levegőt venni is elfelejt hirtelen. - Ebből elég! Ennek nem most van itt az ideje... - és a férfi ennyivel lezártnak tekintené a témát, de a lánya nem hagyja magát.

- Ha nem most, akkor mégis mikor? Levelekben is csak kerülöd a témát, és ez nem olyan dolog, amit levélben...

- NEM MOST! - rivall rá ismét az apja, minden észérvet mellőzve.

- De apa... nem söpörhetjük az idők végezetéig a problémáinkat a szőnyeg alá, ha nem beszélj...

- MOST MÁR AZTÁN ELÉG EBBŐL! - következő hatalmas sokk, ahogyan a férfi irdatlan erővel csap az előszobában álló ruhásszekrény ajtajára. Az állatok egyből bemenekülnek Anne-Rose szobájába. A lány maga is megretten ettől a reakciótól. Még sosem viselkedett vele így az édesapja, teljes értetlenséggel áll a helyzet előtt. De hiszen ő csak meg akarta beszélni a helyzetet... - Hiába születtél boszorkánynak, nem tűröm ezt a mértékű feleselést, ezt a viselkedést! Majd megbeszéljük, de nem hagyom, hogy ez elrontsa az ünnepi hangulatot, világos Anne-Rose? - következő tüske a szívébe, hogy a teljes keresztnevén szólítja. Anne-Rose ajkai lefelé görbülnek, egyre csak nő a gombóc a torkában. Ajkain kiáramló levegő is megreszket a vágható csendben. Még ott visszhangzanak az édesapa súlyos szavai a kis családi házban. A férfi mellkasa látványosan emelkedik és süllyed a zihálástól, ahogyan szúrós dühödt pillantásával szinte lyukad éget lánya emlékezetébe.

- Drágám, menj átöltözni a vacsorához, rendben? Addig én újra melegítem az ételeket és tálalok - a nagymama lágy hangja igyekszik oldani a szikrázó feszültséget. Anne-Rose megsemmisülten bólint, teste automatikusan reagál, de az agya csak lassan fogja fel a dolgokat. Az apjára sem néz, ahogy gépies léptekkel indul meg szobája felé.

- Nem szükséges melegítéssel bajlódni, melegen tartó bűbáj van az edényeken. Mindent fogyasztási hőmérsékleten tartottak - hangja színtelen, pont mint falfehér arca. Az apja hitetlenkedve, dühösen bámul a pimasz lány után, aki tekintetét továbbra is szorosan a padlón tartja, majd apján túlérve a célon, azaz a szobája nyitott ajtaján. Még halványan érzékeli, hogy apja dühöng ezen egy sort, és hogy a nagymamája akadályozza csak meg abban, hogy még jobban elhordja a sárga földig. Anne-Rose mögött az ajtó kínzó lassúsággal és halk nyekergéssel bezárul. Erebor félénken pislog fel rá, majd odabújik a lányhoz, aki fejét a kutyáénak nyomja. Hosszú, mély lélegzetvételekkel igyekszik megnyugodni, majd a kérésnek eleget téve átöltözik a vacsorához. A fürdőszobát is útba ejti, ahol arcot mos, majd leül az étkezőasztalhoz. Apuka mintha mi sem történt volna, mosolyog az asztalfőn. Anne-Rose és a nagymamája is mosolyognak, mintha az az előbbi hangos szóváltás meg sem történt volna.

A beszélgetés olyan egysíkú, olyan jelentéktelen, olyan... felületes, hogy az már fáj Anne-Rose lelkének. Mégsem próbálkozik többé, csak játssza a a szerepet, melyet a Sors neki szánt. Akkor is játssza tovább a szerepet, mikor ajándékot cserélnek - bár Anne-Rose őszinte lelkesedéssel és szeretettel adja át saját ajándékait, melybe rengeteg időt és energiát ölt, és mindkettő személyre szól a nagymamának és apukának - de mosolya akkor már nem őszinte, csak egy szerep, amikor apjától össz-vissz öt pár mintás zoknit kap. Ráadásul a méret sem jó, pont az eggyel nagyobb mérettartományt sikerült megvenni. De Anne-Rose mosolyog, mintha valóban erre vágyott volna: egy minden figyelmességet és törődést mellőző ajándékot a saját tulajdon apjától.

Vajon az anyjának mit adott karácsonyra?

Anne-Rose számára az idő ólomlábakon közlekedik ezen az estén. A közös filmezés is a megjátszás terhével nyomja a mellkasát, ahogy minden ölelés, minden kedves és jó szó is. Közben pedig érzi, hogy egyre apróbb darabokra törik a szíve. Megváltásként  érkezik a tusolás ideje. Anne-Rose a szokásokhoz híven utolsóként jut a fürdőbe, addig a nappaliban olvas - ha most elvonulna a szobájába, az túlságosan árulkodó jel lenne - túlságosan bajt, problémát jelezne, és úgy tűnik, ebben a családban nincs helye tökéletlenségnek. Bár Anne-Rose nem érti, mióta van ez így. Mikor rá kerül a sor, gyorsan lezuhanyzik, elköszön mindenkitől - pont úgy, mint eddig - majd elvonul a szobájába Ereborral és Fogykossal kiegészülve, magára zárja az ajtót. A sötétség jó barátként öleli körbe, az első könnycseppek is utat törnek.
Kudarcot vallott.
Nem tudta megjavítani, ami eltörött.
Pedig varázslattal olyan szépen meg tudta javítani a fadíszeket is. Azonban a varázslat sem képes mindent visszaállítani az eredeti állapotába, és úgy fest, Anne-Rose sem képes minden sebet begyógyítani. Ezen az estén lett számára ez a tény a Napnál is világosabb - apjával a kapcsolatuk sem lesz a régi. Semmi sem lesz már a régi. Az ágyon összekuporodik, s minden tilalom ellenére hagyja, hogy Erebor nyugtató célzattal befészkelje magát mellé az ágyban. Fogykos a fejénél gömbölyödik össze és halk dorombolással próbál segíteni. Anne-Rose arcát a boxer szőrébe temeti és halkan sírdogálni kezd - ameddig a könnyei el nem fogynak, ameddig az álom el nem nyomja.