The magic of a christmas market

[The magic of a chrismas market]

The magic of a chrismas market

“This is how Christmas should feel. Full of hope, happiness
and new beginnings. Full of love, for those
we’re with, those we miss and those we’ve found."

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Daphné d'Aboville

Covent Garden - London
2005. december 21.

[The magic of a christmas market]

The magic of a christmas market

Daphné d'Aboville

2005. december 21.

külső | hangulat

A leheletem felhőként száll az sötét égbolt felé a gyenge havazásban. Meleg, hívogató fények és vidám beszélgetések zaja vesz körbe. Pici gyerekek nevetnek fel, vagy kérlelik az édesanyjukat, hogy: "Vegyél nekem vattacukrot attól a nénitől!" - amire természetesen az anyuka, bár ingatja a fejét, nem tud nemet mondani. Baráti társaságok fotózkodnak mosolyogva a hatalmas feldíszített karácsonyfa előtt, fiatal párok kézenfogva kortyolgatnak gőzölgő papírpoharaikból miközben a ragyogó fényeket nézegetik, idős házaspárok nosztalgiáznak - vagy éppen a nénik próbálnak lealkudni egy keveset a kézműves alkotások árából, miközben a férjük bocsánatkérően néz az eladóra. A levegőben forrócsokoládé, forralt bor és mézeskalács mámorító illata vegyül, a teret megtölti a zsivaj mögött halkan megbúvó karácsonyi zene. Az ünnepi varázslat szinte tapintható.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

A hangulatot élvezve, mosollyal az arcomon igazítom meg a nyakam köré tekert meleg sálat és a mellettem lépkedő Daphné-ra nézek.
- Tudtad, hogy a Covent Garden területe eredetileg a Westminister Apátsághoz tartozó mező volt? - kérdezem tőle - A 17. századtól kezdve működik piacként - ami mára már bevásárlóközponttá bővült.
December elején a Hugrabug-Hollóhát meccsen került szóba, hogy ki mit tervez a téli szünetre, miután Miguel, Daphné és Éloise megleptek a borzok lelátóin. Kiderült, hogy ő és Miguel a Roxfortban töltik az ünnepeket, én pedig elárultam, hogy Londonban leszek egy ideig és azt tervezem, hogy szétnézek a Covent Garden karácsonyi vásárán, hátha találok valami ruhát a januári Yule Bálra. Ez pont kapóra jött a beauxbatonsos lánynak, aki ajándékokat szeretett volna venni, így felajánlottam neki, hogy jöjjön el velem. Szóval a meccs után gyorsan meg is beszéltük, hogy a London Transport Museum előtt talákozunk.
Azóta pedig lett párom a bálra, méghozzá Miguel személyében, aki - számomra - igazán különleges és romantikus módon hívott el erre az eseményre. Az akkor tőle kapott karkötő annyira tetszik, hogy azóta is hordom, az édesanyámtól örökölt karórám mellett. Mikor belegondolok, hogy csak pár hónapja ismerjük egymást, elég furának találom, hogy milyen természetesnek érzem vele tölteni az időmet. Egyáltalán nem kell erőlködnöm a közelében és a barna szemeibe nézve mindig megnyugszom. Főleg, ha eszembe jut az év vége és elfog a bizonytalanság a jövővel kapcsolatban.
De az ilyen gondolatoknak nem most van itt az ideje. A lényeg, hogy mivel van kísérőm, a ruhakérdés még égetőbb probléma lett a számomra és kifejezett szándékom, hogy ma este találjak valamit, amiben egy este erejéig igazán különlegesnek érezhetem magam. Konkrét elképzelésem nincs, bár a bál témája az univerzum és a csillagok, így nem tudnék nagyon mellélőni.
Érdeklődve nézelődöm az ideiglenesen felállított bódékban található különböző, főleg kézműves termékek között, miközben lassan elhaladunk előttük. Néha megállok, hogy közelebb hajolva jobban szemügyre vegyek valamit, vagy a kezembe véve, a hidegtől pirospozsgás arccal, vigyorogva megmutassam Daphné-nak. Csillogó tekintetem miatt, ha akarnám se tudnám letagadni, hogy mennyire szeretem a karácsonyt és az ünnepet körbelengő varázslatot.
Egy újabb bódé elé érünk én pedig automatikusan lelassítok. Az asztal felett zöld boából és gömbökből álló karácsonyi díszítés ékeskedik, alatta az asztalra mindenféle méretű és színű, horgolt és kötött dolgok vannak kirakva, illetve felakasztva az árus mögé. Kesztyűk, sapkák, sálak, de még kisebb plüssfigurákat is felfedezek az egyik oldalon, amin elmosolyodom.
- Van bármi elképzelésed, hogy milyen ajándékokat szeretnél venni? - kérdezem Daph-ra pillantva, majd egy pár mustársárga ujjatlan kesztyűt kezdek el vizsgálgatni.

Tout ce que je veux pour Noël, c'est…

Alma

2005. december 21. szerda, Covent Garden

Ugyan a tényleges találkozónk helyszínére nem tudtam hoppanálni, mert ez mégiscsak London moldu része, de szerencsére Alma ellátott megfelelő instrukciókkal, hogy hogyan jussak el a London Transport Múzeumhoz - egy egész múzeum a molduk furcsa közlekedési eszközeinek, egészen lenyűgöző - így viszonylag könnyen idetaláltam. Azért valószínűleg mindig is a hoppanálás lesz a választott közlekedési módom, pláne olyankor, amikor annyira hideg van, hogy legszívesebben két pulóverben vészelném át három takaró alatt. Mondjuk a kettőből egyik se az enyém - vajon Miguel végtelen számú Wampus pulcsival készült, vagy előbb-utóbb vissza kell adnom neki? Remélem, nem bánja túlságosan, főleg, mert nagyon vigyázok rájuk, de azért ma mégis maradtam inkább a saját ruháimnál - egy elegáns, bézs szövetkabátnál, garbónál, szoknyánál, bokacsizmánál, meg bűbájoknál, hogy ne fázzak.
Sajnos azt azonban nem mértem fel, hogy mennyi ember él Londonban, és azokból mennyi akar karácsonyi vásárra menni. A válasz: túl sok, és egyelőre még nem tudom, hogy ez jó-e, vagy nem, mindenesetre Alma lelkesedése rám is kezd átragadni, ami egyelőre semmiképpen nem rossz.
-Ezt sajnos nem, csak az Apátságról vannak információim. Úgy tudom, nagyjából 960 körül már állt a helyén egy kolostor, bár akkor még nem így nézett ki, mert csak később III. Henrik kezdte el, egyébként francia ihletésű, gótikus stílusúvá… bocsánat, ez bizonyára nem… a legfontosabb most - rázom meg a fejem egy kissé zavart mosollyal, hogy itt untatom Almát haszontalan történelem tényekkel, amiket bizonyára tud magától is, vagy ha nem, akkor talán nem most akarna ezeknek az információknak a birtokába kerülni. - Bár érdekes, hogy a mold… szóval, hogy végül bevásárlóközpont lett - ha jól értettem, ez olyasmi lehet, ahol a molduk egyszerre meg tudnak venni… bármit? Bár voltak nagyon furcsa szerkezeteket árusító boltok is, talán később megkérdezem Almát, hogy azok mire jók.
-Mivel szoktátok tölteni az ünnepeket? Persze, ha nem tolakodó a kérdés - érdeklődöm kedvesen Almától. Örülök, hogy el tudtunk jönni, mert mindenképpen szerettem volna megnézni Londont - a tömeg ellenére is - és ezt sokkal szívesebben tettem valakivel, akit egyébként kedvelek és akit Miguel is kedvel, és akivel ráadásul együtt is megy a bálra. Rendkívül kedves és romantikus módon hívta el, és nem kerüli el a figyelmem, hogy Alma azóta is hordja a karkötőt, amit kapott tőle. Úgy tűnt, Miguel is boldog, engem pedig ennél semmi sem tudott volna nagyobb örömmel eltölteni. Mondjuk ő, azt hiszem, egy fokkal kevésbé lelkesen, sőt inkább gyanakodva fogadta a hírt, hogy végül Élodieval és Rokuroval megyünk hárman. Pedig, annak ellenére, hogy valóban szívesen mondtam neki igent, egyáltalán nem számítottam rá, hogy elhívna, arra még kevésbé, hogy belemenne, hogy hárman menjünk - de aztán 5 percig beszélt arról, hogy ez egy rendkívül előnyös együttműködés lesz és Élodiet is örömmel látja. A legjobb barátnőmet semmilyen körülmények között nem hagytam volna magára, szóval talán tényleg így a legjobb.
A ruha miatt legalább nem aggódom, mert tudom, hogy Élodie anyukája, Jaqueline csodálatos munkát fog végezni, mint mindig, de azt hiszem, Alma mai ittlétének az egyik célja ez, szóval remélem, legalább fogok tudni neki segíteni. Közben talán megkérdezhetem, mit gondol Miguelről? Nem, az bizonyára nem lenne illendő, de az igazat megvallva, fogalmam sincs, egyáltalán mit kellene mondanom neki, ha bármit, mert még sosem voltam abban a helyzetben, hogy… szóval, ilyenben. Antoine barátnőit nem igazán ismertem.
Figyelmemet inkább a körülöttünk lévő, megannyi kézműves terméket árusító bódé felé fordítom, és őszintén érdeklődve figyelem, amiket Alma néha megmutat nekem, még ha ezt a magam visszafogott módján is teszem. Mindig is kedveltem az ünnepi időszakot, ezen még az elmúlt hónapok eseményei se tudtak változtatni.
-Szeretnék valamit a szüleimnek és a bátyámnak. Mármint Antoine-nak, nem Miguelnek. Miguel ajándéka már megvan - elmosolyodom, ahogy eszembe jut, milyen nagy gonddal készítem azt az emlékkönyvet szeptember eleje óta. - Otthon általában nem szoktunk nagyon ajándékozni, a saját készítésű kis apróságokon kívül, mert ilyenkor csak… csak együtt vagyunk, de mivel én most… itt vagyok, így küldenék nekik… pontosan még nem tudom, de igazán tetszenek az itt lévő kézműves termékek, mintha kicsit tovább a sorban láttam volna szójaviasz gyertyákat? - válaszolom elgondolkozva. - Meg persze Élodienak is néznék valamit - teszem még hozzá. Neki például mindenképpen valamilyen növényes dolgot szeretnék adni. - És te? Mármint természetesen, a ruhán kívül - kérdezem egy kedves mosollyal, miközben a kezében lévő mustársárga kesztyűt nézem. - Szerintem ez egyébként illene hozzád.

[The magic of a christmas market]

The magic of a christmas market

Daphné d'Aboville

2005. december 21.

külső | hangulat

Elmosolyodom, ahogy Daph elkezdi megosztani a tudását a Westminister Apátságról, de az örömöm nem tart sokáig. Mintha átlépett volna valami láthatatlan határt, egy bocsánatkérés kíséretében félbeszakítja saját magát. Erre önkéntelenül összehúzom a szemöldököm és zavartan nézek rá. Kicsit olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha folyton visszafogná magát, mintha attól tartana, hogy megszidják ha nem tökéletesen udvarias vagy kicsit többet mutat a személyiségéből. Mint egy társalkodónő. A gondolatra kissé elszomorodom. Nem arról van szó, hogy sajnálom őt, ahhoz közel sem ismerem eléggé, de szeretném, ha mellettem nem érezné szükségét annak, hogy visszafogja magát, hogy tudja a társaságomban nem kell feszengenie. Lehet, hogy többet látok bele, mint ami ott van, de őszintén szeretnék a barátnője lenni és nem csak azért mert Miguel testvére.
Daphné hangját meghallva visszatérek a valóságba, ahol továbbra is esik a hó és muglik tömege vesz minket körül a karácsonyi fényekkel kivilágított téren. Amint elér a tudatomig, hogy mit kérdez, a szívem megtelik melegséggel és az arcomra kiül ez a szeretettel teli érzés, ahogy eszembe jut a családom és a velük kapcsolatos sok-sok emlék.
- Minden évben összegyűlünk, vagy itt, vagy St Hilaryban. Utóbbi Wales-ben van - teszem hozzá - Együtt töltünk minden karácsonyt, az összes nagyszülővel, nagynénivel és unokatestvérrel. Főzünk, díszítünk, játszunk, beszélgetünk.
Eszembe jut a tavalyi karácsony, amit a Remington rezidencián tartottunk. Ahogy a családunk idősebb nő tagjai elfoglalták a konyhát, ahonnan kihallatszott a vidám beszélgetésük zaja és elárasztották a házat süteményillattal. Mindeközben a férfiak kint azon tevékenykedtek, hogy kiigazítsák a jegenyefenyőt, amit majd este feldíszítünk, illetve elég tűzifa legyen bent, hogy ne kelljen kimennünk sötétedés után a hidegbe. Én és a kuzinjaim hangosan viccelődve és nevetve próbáltuk ünnepi hangulatba hozni a nagyszüleim házát. Mi lányok a nappali közepén állva figyeltük, ahogy a srácok egy-egy székre állva az ajtó fölé tartanak egy fenyőágakból és gömbökből készített díszt, közben kérdőn néznek ránk, hogy jó helyen van-e.
- Ezért is vagyok most Londonban és nem otthon - magyarázom - Apa is egy-két napon belül megérkezik, neki még gondoskodnia kell a patikáról.
Ezzel a kis kitérővel viszont nem tudta elfeledtetni velem az előbbi megnyilvánulását. Felé fordulok és barátságosan, biztató mosollyal nézek rá, remélve, hogy tudja, mennyire komolyan gondolom a szavaimat.
- Tudod mellettem nyugodtan elengedheted magad - mondom visszautalva a történelmi érdekességekre amiket elkezdett, és finoman megbököm a könyökömmel - Nekem nem kell megfelelned. Csináld azt ami jól esik, beszélj arról ami érdekel, és kérdezz bármit, mert mindenre is válaszolok.
Ahogy sétálunk tovább, remélem, hogy nem idegesítem azzal, hogy a létező összes bódénál megállok és gyermeki kíváncsisággal megnézek mindent, amit az árusok kínálnak. Látszólag érdeklődve fogadja azokat a dolgokat, amiket mutogatok neki, de ahogy abban sem vagyok biztos, hogy mi áll a visszafogottsága hátterében -, hogy csak ilyen a személyisége, vagy ezt szokta meg -, így egyelőre azt is nehéz eldönteni, hogy valóban érdekesnek találja-e a kezemben lévő apróságokat, vagy szimplán udvarias.
A kérdésemre elég homályos válasz érkezik, gyakorlatilag bármi megfelel ajándéknak, amit a Covent Garden karácsonyi vásárán meg lehet venni. A sárga kesztyűvel a kezemben azért körbenézek és a nyakamat nyújtogatva igyekszem megtalálni a tekintetemmel a szójaviasz gyertyákat áruló bódét amit Daph említett. Mintha látnám is előttünk valamivel távolabb, de olyan sok ember állja körül, hogy nem mernék megesküdni rá, tényleg az-e.
A kérdését és a kesztyűre tett megjegyzését hallva újra ránézek a beauxbatons-os lányra, akinek mosolyát lazán keretezik a kontyából kiszabadult tincsek. Rávigyorgok, zöld tekintetemben enyhe csintalanság villan, ahogy válaszolok neki:
- Hugrabugosként igazán kellemetlen lenne, ha nem állna jól a sárga, de azért köszönöm! - visszateszem a kesztyűt a többi közé, majd kötök magamnak sajátot - Hmm... Alapvetően tényleg csak a ruha miatt akartam körül nézni. Általában készítem és nem veszem az ajándékokat. Kivéve persze, ha olyat találok, ami tényleg illik ahhoz az emberhez, akinek veszem.
Befejezve a mondatomat, a pillantásom Daphné mögé siklik, ahol észreveszek egy forrócsokis standot. Nem tudok ellenállni, ahogy a fejemben megjelenik a gondolat. A mosolyom szélesebbé válik és vidámsággal a szememben mondom a lánynak, hogy várjon meg itt, mindjárt visszajövök és már el is indulok, hogy megszerezzem a zsákmányt.
Természetesen nem csak én szeretem a forrócsokit, így beállva a rövidke sorba kivárom amíg az előttem lévő emberek megkapják a rendelésüket. Jólesően veszek egy mély lélegzetet, ahogy orromat megtölti a csokoládé, a fahéj és szegfűszeg illata. Mikor sorra kerülök kérek a pult mögött álló férfitól két pohár forrócsokit.
Várakozás közben azon gondolkodom, hogy mennyivel jobban rálátok most Daph viselkedésére. Először a Mandragórás pikniken találkoztunk és már ott is feltűnt, hogy csendes. Viszont sosem töltöttünk együtt elég időt, hogy hosszabban elbeszélgessünk, illetve mindig volt társaságunk, ezért nem is igazán sikerült megismernünk egymást. Most viszont, hogy csak ketten vagyunk, látom, hogy mennyire visszahúzódó valójában. Mindig mosolyog másokra és figyelmes, én mégis van valami a tekintetében.. Ugyanúgy, mint Miguelnél. Mikor kettejükre nézek Apolló és Artemisz jut eszembe róluk, a görög mitológia ikrei, a Nap és a Hold istenségei. A fiú olyan, mint a napsütés, vidám és beragyog mindent. Daphné pedig olyan mint a telihold egy tiszta estén, megnyugtató, társ a csendben. Tényleg szeretném jobban megismerni ezt a lányt és közelebb kerülni hozzá, ha engedi, őszintén szeretnék a barátnője lenni.
Amint elkészül a rendelésem, gyorsan fizetek és visszasietek az elegáns szövetkabátot viselő Artemiszhez és mosolyogva átnyújtom neki az egyik gőzölgő papírpoharat. A forrócsokoládé édes, megnyugtató illata körbevesz minket, ahogy körbefogom a saját poharamat, és élvezem ahogy felmelegíti kissé átfagyott kezeimet.
- Ha gondolod megnézhetjük azokat a gyertyákat, amiket említettél. Nem ismerem a családodat ezért elég általános ötleteim vannak ajándékok terén - mondom barátságosan - Ha segít, benézhetünk az Apple Marketre is, ott igazi kincseket találhat az ember. Ráadásul lehetőségünk van kicsit felmelegedni, tekintve, hogy fedett helyen van.
Érdeklődve nézek rá a forrócsokim fölött, hagyva, hogy ő döntsön merre menjünk tovább. Vannak ajándék ötleteim, ha szüksége van rá, ám csak akkor mondom neki őket, ha kíváncsi rájuk, nem szeretném befolyásolni. Illetve lehet, hogy a vásáron látottak alapján már neki is eszébe jutott egy-két dolog.

Tout ce que je veux pour Noël, c'est…

Alma

2005. december 21. szerda, Covent Garden

Őszintén remélem, nem sikerült megbántanom Almát az előbb valamivel, és nem azért néz rám összeráncolt szemöldökkel, mert valami rosszat mondtam. Vagy nem mondtam? Nem tudom eldönteni, de mindenesetre zavartan a fülem mögé igazítok egy barna hajtincset. Én tényleg próbálkozom, azt hiszem, de újfent el kell gondolkodnom rajta, hogy mégis, hogyan voltam képes azt a pár barátot is összeszedni az évek alatt? Bár hozzá kell tenni, egyikükkel sem különösebben szokványos körülmények között ismerkedtem meg, talán Lolita kivételével, de ott meg erősen adott volt a közös szoba, amin osztoztunk 6 évig.
- Sajnos még nem volt alkalmam ellátogatni oda, de egyszer szeretnék. Azt hallottam, szemkápráztatóan szép a táj - rápillantok megerősítésért. Ugyan nem tudom, mikor jutnék el oda, de… - A családod hozzád hasonlóan igazán kedvesen hangzik, jó hallani, hogy ennyire közel álltok - legalábbis a szavai és az arckifejezése alapján biztosan így van. A mi családi összejöveteleink talán nem… ennyire meghittek, de én szerettem velük lenni. Elmosolyodom, mielőtt folytatnám.
- Mi Provence-ben töltjük, a nagyszüleim Sanary-Sur-Mer-től nem messze laknak. Gyönyörűek a karácsonyi fények, ahogy megvilágítják a hajókat a kikötőben - mesélem. Az már tényleg csak plusz, hogy ott sokkal enyhébb az idő ilyenkor, bár idén nem fogom látni sem a fényeket, sem a Riviérát télen… de látok majd valami sokkal, sokkal jobbat.
- De most itt leszek majd Miguellel - a szívemet átjárja a melegség és őszinte boldogság költözik az arcomra ennek a gondolatára, akkor sem tudnám elrejteni, ha akarnám. Ez, hogy vele lehetek, mindenért kárpótol és ezt semmi nem ronthatja el, még a fagyos skót hideg sem. Ha nagyon rossz lesz majd… elkérek tőle még egy pulcsit? De nem, hiszen nem lehet rossz, ha itt van. Egy pillanatra egy kicsit elhomályosul a látásom, de gyorsan kipislogom a könnyeket, mielőtt még itt sírni kezdenék az örömtől a karácsonyi vásár közepén.
- Patika, ezek szerint akkor a te édesapád is… medimágia vonalon tevékenykedik? - kérdezem, remélhetőleg az összes moldu el van foglalva valami mással és nem figyelnek arra, hogy miről beszélgetünk. Mindenesetre a biztonság kedvéért a mondat második felét valamivel halkabban mondtam. - Az enyém is.
- Oh - meglehetősen meglepnek a szavai, mármint nem az, amit mond, azt eddig is sejtettem meg éreztem, hogy kellemes a társasága, nem is vele van a baj, a baj kizárólag velem van, meg azzal, hogy valamiért csak nagyon kevés emberrel tudom magam igazán felszabadultan érezni. Inkább talán azon illetődöm meg mégis a legjobban, hogy ezt ki is mondta? Azt hiszem, egyre jobban értem, hogy Miguel miért kedveli.
- Tudom, mármint… köszönöm - hálásan pislogok rá egy félénk, de őszinte mosoly kíséretében, bár az eddigiek is azok voltak. Remélem, nem hiszi azt, hogy vele lenne a problémám, és nem haragszik miatta, amiért úgy tűnik hogy, nos… nem vagyok társaságba való? Hogy nem vagyok elég… felszabadult? Pedig tényleg szeretnék az lenni, ha csak erre a pár órára is. Igazából magamhoz képest már most is egészen az vagyok, de úgy tűnik ezt is lehetne jobban csinálni.
- Tényleg jól áll, és nagyon kedvesnek látszik a házatok. Tudtad, hogy nálunk nincsenek házak? - kérdezem, bár talán feltűnhetett neki, hogy mind nagyon egyforma egyenruhákat hordunk, és nincsenek rajta különböző házak jelölései. Nem tudom, mennyi információja lehet az iskolánkról. - Névsor szerint vagyunk a szobákba osztva, de nem ez a mérvadó például az óráknál, ott egy másik felosztás van. Szóval így a szobatársaim Lolita és Inès, de Élodie nem, de vele meg együtt jártunk többek között gyógynövénytanra és mágiafilozófiára - előbbi mondjuk lényegesen élvezetesebb tárgy volt, nem meglepő módon. - De most legalább közös szobában tudunk lenni, amíg itt vagyunk. Voltál már felénk? - kérdezem, a hintóra utalva, amiben érkeztünk. Annie-t többször láttam már ott az abraxonokat simogatva.
Aztán Alma valamitől nagyon vidám lesz, kéri, hogy várjam, meg, majd elsiet, én meg igyekszem nem pánikba esni, vagy legalábbis nem nagyon, és inkább körbenézek jobban. Utána fordulok, és látom, hogy sorban áll az egyik italos standnál, szóval én pedig nézelődni kezdek, hogy tudnék-e addig szerezni valamit enni. Meg is látok egy karamellát és fudge-ot árusító helyet, bár továbbra is bajban vagyok a moldu pénzzel, de sikeresen adok neki egy papírt amivel látszólag elégedett és nem néz rám túlságosan furcsán, vagy csak nagyon jól titkolja.
- Oh, igazán köszönöm! - veszem el hálásan Almától a felém nyújtott papírpoharat benne, igen, forrócsokival. Ettől még egy kicsit jobban érzem magam, közben a szabad kezemmel a hugrabugos lány felé nyújtom az általam szerzett kis papírzacskót az édességekkel. - Én pedig hoztam enni, remélem, ízleni fog - a benne lévő különböző ízűek, van például ünnepi almás-fahéjas, mézeskalácsos, mogyorós, de sima is.
Bólintok Alma javaslatára, hogy menjünk az Apple Marketbe, egyrészt érdekel, másrészt remélem, ha ott vagyok és meglátom, tudni fogom, hogy mit vennék. Szerencsére bent végül valóban nem kell sokáig keresgélnem. Veszek egy pár, különböző virágokkal díszített, illatos gyertyát anyának, mert szereti őket meggyújtani és így kikapcsolódni egy hosszú munkanap után, apának egy bőrkötéses könyvet, amit fog tudni munkába használni mindenre, Antoinenak pedig egy madár mintás táskát, amit magával tud vinni, amikor a hobbi madarász szenvedélyének él éppen. Válaszolok is közben Alma kérdéseire, ha esetleg vannak neki, hogy mit miért választok. Igazán szerencse, hogy a saját táskám tértágított, így ez mind elfér benne. Vajon mit használnak a molduk tértágított táska helyett?
- Van elképzelésed a ruháról? Mit beszéltetek Miguellel? Mert mintha arra láttam volna egy ruhaboltot - biccentek a fejemmel mosolyogva az említett üzlet irányába.

[The magic of a christmas market]

The magic of a christmas market

Daphné d'Aboville

2005. december 21.

külső | hangulat

A Wales-ről alkotott elképzelésre csak megerősítően bólogatok és vidám mosollyal az arcomon hallgatom, ahogy a saját a karácsonyi hagyományaikról mesél. Látszik, hogy bár máshogyan kimutatva, hozzám hasonlóan ő is nagyon szereti a családját. Aztán Miguel említésére a tekintete méginkább megtelik melegséggel, bizonyítékául annak, mennyire közel állnak egymáshoz. A könnyeket meglátva diszkréten a bódékra pillantok, hogy ne érezze magát zavarban.
A kérdésére szomorúság csillan a szememben - ahogy mindig, mikor eszembe jut anyu -, de gyorsan elvigyorodom és megrázom a fejem.
- Nem, az én édesapám eredetileg animágiát tanít. A patika anyáé volt - magyarázom barátságosan - Mióta meghalt apu vezeti az üzletet és csak mellékállásban tanít.
A tekintetemet újra a körülöttünk lévő vásárra irányítom és nézelődni kezdek, jelezve, hogy ebbe a témába nem most szeretnék belemenni. Na már nem azért, mert nehéz lenne róla beszélni, hiszen régen volt, az élet megy tovább és a múltat nem lehet megváltoztatni. Ezt már tíz évesen elfogadtam és ennek megfelelően meggyászoltam azt, aki életet adott nekem. Inkább azért szeretném most kerülni ezt a dolgot, hogy ne rontsam el az esténk hangulatát. A történet tragikus és szomorú, ami nem igazán illik London karácsonyi fényeihez és az ajándék vásárláshoz.
A Beauxbatons-ról szóló magyarázatát őszinte kíváncsisággal hallgatom. Nem sokat tudok a többi varázslóiskoláról, de kifejezetten érdekesnek találom a működésüket és a tantárgyakat, amiket tanulnak. Sok mindenben különböznek a Roxforttól és akarva-akaratlanul elgondolkodom néha azon, hogy milyen lehet az ő intézményeikben tanulni, olyan tanórákon részt venni, amik nálunk nincsenek. Mint például a Daphné által említett mágiafilozófia! A lány szerint nem túl érdekfeszítő, az én kíváncsiságomat mégis nagyon felcsigázza. A kérdésre csak bólintok, ahogy eszembe jut, mikor még az év elején páran összeverődve megnéztük magunknak a pegazusokat - én természetesen csak tisztes távolságból.
Aztán visszatérve a forrócsokival egy zacskónyi édességet nyomnak a kezembe, amire úgy ragyog fel az arcom, mint egy gyereknek, aki éppen most nyitotta ki élete legjobb karácsonyi ajándékát és hálásan rávigyorgok Daph-ra.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Az Apple Market zsúfolásig van telve emberekkel és kellemes idő van a kinti hideghez képest, ezért kissé meglazítom a sálamat. A tömegben óvatosan közlekedve, hogy el ne veszítsük egymást nézzük meg a mérhetetlen mennyiségű kézműves termékeket, amik között igazán eredeti dolgokat is felfedezünk. Kicsit úgy érzem magam, mintha kincskeresésen lennénk, ahogy folytatva jó szokásomat, továbbra is mosolyogva mutogatom a mellettem lévő lánynak, hogy miket találok, de ezeknek a többségét vissza is teszem a helyükre.
Vásárlópartnerem hamar megtalálja a családjának szánt ajándékokat, amikre én csak elismerően bólintok. Főleg miután a kérdéseimre válaszolva elmagyarázza, hogy melyik tárgyat kinek és miért szánja. Úgy tűnik nem tévedtem Daphné-val kapcsolatban, nem csak jó ízlése van, de tényleg nagyon figyelmes is. Hiszen olyan dolgokat válogatott össze, amiknek biztosan örülni fognak és használni is fogják azok, akik kapják őket.
Nézelődés közben észreveszek egy pár karkötőt az egyik ékszereket árusító kézművesnél. Egy arany Nap és egy ezüst Hold medál vékony bőrcsíkokra csomózva. Egyből visszakúszott a gondolataim közé az Apolló-Artemisz hasonlat, ami a forrócsokira várva jutott eszembe, Nem állok meg, hogy jobban megnézzem őket, nem szeretném, hogy feltűnjön a beauxbatons-os lánynak, hogy teljesen véletlenül találtam neki és a testvérének karácsonyi ajándékot. Megyek vele tovább, mintha nem történt volna semmi. Hanem mikor a bőrkötéses könyvek között keresgélünk, megvárom, míg Daph nem figyel és gyorsan visszamegyek megvenni a két karkötőt. Mire kiválasztja és megveszi a választott könyvet, vissza is érek.
Miután az ajándékvadászat a végére ér és elégedetten megszemléljük a tértágított táskába süllyesztett szerzeményeket, az én ruhám felé terelődik a téma. A ruhabolt felé kapom a fejem, amire Daphné biccentve utal, majd visszapillantva rá egy hatalmas tanácstalan sóhajt engedek ki, majd kiiszom a maradék forrócsokimat, a papírpoharat pedig egy közeli kukába dobom.
- Őszintén? Semmilyen elképzelésem nincs - mondom elkeseredve - Miguellel nem beszéltünk arról, hogy mit fogunk fölvenni. Az egyetlen dolog, amire támaszkodom az a bál témája...
Ahogy ott állunk a tömegben, elrakom az eddig a kezemben tartott papírzacskóban lévő megmaradt édességemet a táskámba, hogy ezzel akadályt állítsak magam elé. Ha egyszerre megenném itt az összeset, annak nem lenne jó vége.
- Viszont ez a ruhabolt elég ígéretesnek néz ki - bólintok egyetértően, jelezve, hogy menjünk és nézzük meg. Majd hirtelen kérlelő bociszemeket eresztek a mellettem lévő lányra - Kérlek segíts megtalálnom a ruhámat!

Tout ce que je veux pour Noël, c'est…

Alma

2005. december 21. szerda, Covent Garden

Minden egészen jó addig a pillanatig, amíg meg nem látom a szomorúságot Alma arcán a patika említésére, még ha csak egy pillanatra is, mert utána megint mosolyog, de mégis, úgy tűnik, valami olyat hoztam fel, amit talán nem kellett volna. És aztán ki is derül, hogy pontosan mit is.
-Oh. Ne haragudj… - szomorúan nézek Almára, hogy úgy tűnik, sikerült akaratlanul is felidéznem benne egy szomorú emléket a családjával kapcsolatban. - Őszinte részvétem édesanyád miatt - mondom neki együttérzően, majd tiszteletben tartva, hogy érthető okokból nem akar erről beszélni, inkább én is csak a vásárt figyelem tovább.
Legalább a következő téma kicsit segít elterelni a gondolataim, megnyugtat, hogy Almát látszólag érdekli a Beauxbatons és, legalábbis látszólag, nem unja magát túlságosan a beszámolómtól, és még az édességgel is sikerült feldobni, szóval talán nem teljesen reménytelen a helyzet, hogy ne legyek túlságosan, nos… kínos. Ami persze nem Alma hibája, mármint az, hogy nehezen barátkozom és a legtöbb ember társaságában eleve is feszengeni szoktam, pláne akkor, ha még igazán szeretném is, hogy kedveljenek, mert Alma fontos Miguelnek, nekem pedig Miguel fontos, szóval még véletlenül sem szeretnék elrontani semmit. Pláne nem még a kialakulása előtt.
Továbbra sem zavar kevésbé a nagy tömeg, sőt, mert mintha még mindig egyre többen lennének, tulajdonképpen kész csoda, hogy nem veszítjük el egymást minden második lépésnél, de Alma társasága segít valamennyire, meg az a lelkesedés is, ahogyan nagyon sok mindent megmutat. Igyekszem lépést tartani vele, és a kézműves termékekkel is, amiket látok, és kellemes dolgokra gondolni közben, és eszembe is jut, hogy Rokuro vajon örülne-e, ha vinnék neki egy vázát, amin ráadásul dáliák vannak, vagy inkább furcsának találná, és jobban örülne például egy… hógömbnek? Nem, annak bizonyára nem. Tulajdonképpen már egyébként is megvan az ajándéka, kap tőlem első találkozásunk emlékére még egy festett képeslapot az Eiffel toronyról, amire remélem, azóta pozitívabban gondol, meg még 12 másikat csak… csak úgy. Azokra kerteket és virágokat festettem, olyanokat, amik szerintem tetszenének neki, és nem terveztem ennyit, de aztán eszembe jutott még egy, aztán még egy, amit látnia kellene, ha csak képen is, és… remélem, valóban örülni fog neki.
Nem is veszem észre, hogy annyira sikerült elkalandoznom, hogy csak félig tudtam figyelni egy virágmintás kendőre, amit Alma mutatott, de betudom a figyelmetlenségemet annak, hogy kezd egy kicsit túl sok lenni minden ezen a vásáron. Inkább a szüleim, és Antoine ajándékára kellene fókuszálnom, amikor realizálom, hogy a kendőn is dáliák vannak. Persze, hiszen azóta nem haladtunk tovább ettől az árustól, aki magyaráz is valamit egy másik érdeklődőnek, amire félig figyelek, amikor megüti a fülemet egy mondata.
-...és azt tudta kisasszony, hogy ez a virág, többek között például az erős, élethosszig tartó kapcsolat és az odaadás, az örök szerelem szimbóluma? Nem véletlenül annyira népszerűek esküvőkön is - összeráncolom a szemöldököm, miközben hallgatom, és ezt Alma is láthatja, ahogy eszembe jut az a furcsa, különös jóslat, amit az a nő mondott nekünk szeptemberben, ugyancsak a dáliákról, és ugyanúgy esküvőről, bár azóta sem sikerült megfejtenem, hogy mégis mire gondolhatott. Megrázom a fejem - bizonyára egyébként sem jelent semmit.
-Tudtad, hogy Mexikó nemzeti virága is a dália? -  kérdezem Almától, ahogy továbbhaladunk. - Wales-ét viszont attól tartok, sajnos nem ismerem. De te hátha igen?
Nem sokkal később megtalálom azt, amit a szüleimnek vennék, és valóban nem realizálom, hogy Alma eltűnik egy pillanatra, ő viszont azt nem, hogy vettem neki egy bőrből készült könyvjelzőt, amit fa motívumok díszítenek.
Ezután már tényleg csak Alma ruhája maradt hátra, tulajdonképpen a fő oka annak, hogy itt vagyunk, és úgy tűnik, ő is úgy látja, hogy talán ezt az üzletet érdemes lenne megnézni. Befejezem én is a forrócsokimat, és eszem még egyet az édességből, mielőtt én is elraknám.
- Természetesen, örömmel segítek - bólintok egy megnyugtató mosollyal. Legalább a bál témája valóban adott, bár reméltem, hogy esetleg beszéltek Miguellel, de úgy tűnik, nem ez a helyzet, ami csak azért tölt el aggodalommal, mert mi van, ha nem sikerül jó ruhát választanom Almának, és ezzel elrontom mindkettőjük estéjét?
- Rokuro nekünk sötétkéket javasolt, talán.. kezdhetnénk a színekkel? - kérdezem elgondolkozva. Bár én alapvetően a világos, pasztel színeket preferáltam, most mégis azt hiszem, egészen örömmel fogok felvenni valami ettől eltérő színt. - Miguel azt mondta, nyugodtan vegyél fel olyat, ami neked tetszik,  és ő majd igazodik hozzád - mondom neki bátorítóan, bár lehet, hogy nem is szorul bátorításra. - Van szín, amit szívesen viselnél?
Ahogy beljebb lépünk az üzletbe, megnyugszom kicsit, mert itt minden jóval nyugodtabb, és miután kedvesen üdvözöltem az eladót, a kiállított ruhákat kezdem el nézni. Nagyon hálás vagyok Élodie édesanyjának, amiért megvarrja nekem a ruhámat, mert nem biztos, hogy máskülönben tudnék választani.
-Mit szólsz ehhez? - kérdezem, egy világoskék ruhát leemelve a fogasról, és feltartva, hogy meg tudjuk nézni. - Ismerek valakit, aki nagyon szereti az égszínkéket - mosolygok rá, bár fogalmam sincs, ez fontos szempont-e neki egyáltalán, szóval lehet, hogy nem is kellene most erről beszélgetnem vele. De valahol azt hiszem érdekel, hogy mit gondol az ikertestvéremről.

[The magic of a christmas market]

The magic of a christmas market

Daphné d'Aboville

2005. december 21.

külső | hangulat

Daphnéval elmerülten nézegetjük az előttünk felsorakoztatott kendőket. Néha felveszek egyet-egyet, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, sőt éppen egy dáliákkal díszített selyemkendőt mutatok a mellettem lévő lánynak, amíg az eladó más vevőkkel van elfoglalva. A következő pillanatban mindketten felfigyelünk az árus szavaira az említett virágokkal kapcsolatban és látom, hogy Daph összehúzza a szemöldökét. Furcsállva a dolgot a legszívesebben rákérdeznék a reakciója okára, de mintha el akarna hessegetni egy gondolatot, megrázza a fejét - úgy tűnik ez nem csak az én szokásom - és elkezd beszélni. Tiltakozás nélkül lerakom a kezemben tartott kendőt és folytatjuk az Apple Market felfedezését.
- Gondolom nem az örök szerelem miatt lett Mexikó nemzeti virága - jegyzem meg egy apró csintalan mosollyal - Wales két növényi jelképpel is rendelkezik: az egyik a nárcisz, ha már virágokról van szó; és a póréhagyma. Utóbbinak a története vicces lehet bizonyos szempontból - teszem hozzá.
Röviden elmesélem a két növény szimbólummá válásának a történetét - illetve, amit tudni lehet róla. Az esténk elején szóba kerülő Westminister Apátság és a későbbi kommunikációnk alapján nem tartok túlságosan attól, hogy untatná a téma. A póréhagymával és Cadwaladr királlyal kezdtem, majd a nárcisszal és Szent Dáviddal fejeztem be. Így az időrend is megfelel, valamint az, hogy az utóbbi, hogyan lett nemzeti jelkép, elég homályos.
Mikor Daphné azt mondja, hogy segít nekem ruhát találni a Yule bálra, legszívesebben szorosan magamhoz ölelném, de még időben megállítom magam. Nem hiszem, hogy ez a visszafogott lány túlságosan hozzá lenne szokva az ilyesfajta érzelmi megnyilvánulásokhoz és nem akarom London egyik legforgalmasabb bevásárlóközpontjában lesokkolni szegényt. Ezért csak kissé izgatottan, boldogan csillogó szemekkel nézek rá.
- Jaj köszönömköszönömköszönöm! - hadarom hálásan - Te vagy az én megmentőm!
Elindulunk a ruhaüzlet felé. Mielőtt megválaszolnám az első kérdést, elképzelem a beauxbatons-os lányt egy hosszú, de egyszerű sötétkék estélyiben, elegánsan felkontyolt hajjal és visszafogott ékszerekkel, és csak úgy magamnak bólintva konstatálom, hogy csodálatosan fog mutatni rajta ez a szín.
- Hát... Általában őszi színeket hordok - mondom végignézve magamon - De nem hiszem, hogy ez túlságosan illene a bál témájához. A lilát nem igazán tudom elképzelni magamon, de a többi színnel nem hiszem, hogy lenne kifejezett problémám.
Bizonytalanul nézek Daph-ra, ahogy belépünk az épületbe. Tudom, hogy ez a válasz nem ad sok támpontot szegénynek, de őszintén szólva tényleg semmi ötletem nincs, hogy mit vehetnék fel.
Végignézve a bolt belső terén, elámulva állapítom meg, hogy a kínálat roppant sokszínű. A finom pasztellektől kezdve, a nyugodt árnyalatokon át, egészen az extrém színekig minden van ebben a kis üzletben. Nos, ha itt nem találunk nekem ruhát, akkor máshol sem fogunk...
Aztán hirtelen eszembe jut valami, aminek esetleg lehet valamennyi jelentősége.
- Nem tudom, hogy számít-e, de csak ezüst ékszereket hordok - mondom kissé bizonytalanul már a vállfákra felakasztott ruhák között kutakodva.
Pár percig nézelődünk, keresgélünk, aztán meghallom a lány hangját a hátam mögül. Elszakítom a tekintetem egy olajzöld tüllös förtelemről és megfordulok. Daphné egy csillámló halványkék estélyit tartott a kezében. Mikor elért a tudatomig az égszínkékes megjegyzés, elöntötte az arcomat a pír és akaratlanul is egy szégyenlős mosoly kúszott az arcomra. Kénytelen voltam félrekapni a tekintetem, hogy valamennyire elhitessem magammal, hogy ezzel sikerül kicsit eltitkolnom a zavaromat, bár nagyon jól tudtam, hogy ez lehetetlen. Visszanézve Daph-ra elismerően bólintottam a ruhára, de nem éreztem úgy, hogy ez lenne az igazi és ez a dekoltázs sem igazán hozzám való.
- Az égszínkék valóban egy csodás szín - köszörültem meg kissé a torkom továbbra is hülyén vigyorogva -, de nem hiszem, hogy Miguelen kifejezetten jól festene.. És szeretném megkímélni az imázsát az esetleges csorbáktól - teszem hozzá egy kacsintás kíséretében. Már fordulnék is vissza, mikor hirtelen befurakodik egy - igazán kellemes - kép a gondolataimba egy sötét öltönyt hordó spanyol fiúról göndör fürtökkel.
- Erről jut eszembe! - lépek közelebb az említett személy ikertestvéréhez - Miguelnek jobban állnak a kissé sötétebb tónusú színek. Mi lenne, ha mi is inkább azok felé hajlanánk a ruhát illetően?
Nyilván nem kell tökéletesen pont ugyanazt az árnyalatot hordanunk, de szerintem sokkal jobban mutatnánk együtt, ha nem a színskála két teljesen különböző pontján jelennénk meg a bálon. Kíváncsi vagyok, hogy Daphné mit gondol erről. Na meg arról, hogy a bátyjával megyek a bálra. Meg úgy egyébként mit szól ahhoz, hogy ilyen jól kijövünk egymással? Rákérdezzek a dologra? Vagy az nagyon kínos lenne?

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Ha valakit érdekelne:
  A póréhagyma története a 7. századra nyúlik vissza: Gwynedd királya, Cadwaladr, arra utasította az embereit, hogy tűzzenek póréhagymát a páncéljukra, hogy könnyen megkülönböztethessék magukat az ellenségtől a csatában.
  A nárciszról nem egészen tudni, hogyan lett a walesi kultúra része, de teóriák vannak. A virág walesi neve 'cenhinen Bedr' ami tükörfordításban azt jelenti "Péter póréhagymája". Ezen felül a nárcisz hajlamos Szent Dávid Napja (március 1.) környékén virágozni, ami Wales nemzeti ünnepe.
  Megjegyezném, hogy nem szabad kizárólag az én szavaimnak hinni! Nem másztam bele túlságosan mélyen a témába és a korábban összegyűjtött forrásaim is elvesztek, mert a gépem feladta az életét. De kedvcsinálónak talán nem rossz, ha valaki kíváncsi lenne a részletekre.

Tout ce que je veux pour Noël, c'est…

Alma

2005. december 21. szerda, Covent Garden

Még mindig nem egészen tudom hova rakni, hogy idén már másodszorra hallom esküvői kontextusban a dáliákat, és csak azért vagyok biztos benne, hogy ez nem egy jóslat ismét, mert egy moldu vásáron vagyunk éppen, ott pedig nem szoktak ilyesmik elhangzani. De, ha valami miatt mégis az lenne, nagyjából annyi igazságtartalma lehet, mint annak, amit Roxmortsban hallottunk. Vagy bizonyára még kevesebb.
-Nem, nem amiatt - rázom meg a fejem, bár kétségkívül van létjogosultsága annak, hogy miért a hosszan tartó szerelem szimbóluma, meg a belső erőé és a kreativitásé, többek között. - Hanem azért, mert ott fedezték fel és termesztették először, valamint a történelmi, gyógyászati, kulináris és kulturális vonatkozásai miatt. Ez utóbbi egészen az azték civilizációig nyúlik vissza, de Miguel többet tudna mesélni arról, mint én - mosolygok kedvesen Almára és remélem, élni fog a lehetőséggel, hogy rákérdezzen nála. - A rezilienciát és az erőt szimbolizálja, mivel zord időjárási körülmények között is életben marad, sőt, meglepően jól és könnyen regenerálódik és sokáig virágzik, nyár közepétől egészen az első fagyokig. Emellett, mivel több mint 40  faj tartozik a Dahlia genusba, ez remekül reprezentálja az ország sokszínűségét is - azt már nem teszem hozzá, hogy fel is tudom sorolni mind a 42 fajt, mert szerintem arra Alma bizonyára igen furcsán nézne. - A nevét egyébként meglepő módon egy svéd botanikus, Anders Dahl után kapta - jegyzem még meg, bár ez már tényleg egy valószínűleg felesleges érdekesség, pláne, hogy egyébként magát a növényt nem is ő fedezte fel, hanem Antonio José Cavanilles.
Örömmel és érdeklődve hallgatom meg Alma beszámolóját a nárciszról és a póréhagymáról, és miközben figyelek rá, el is döntöm, hogy erről az érdekességről feltétlenül beszámolok majd Rokuronak is, mert azt hiszem, még nem tudja, ellenben egészen biztos vagyok benne, hogy lelkesedni fog ezért az információért. Ha Alma rákérdezne, mesélek neki Franciaországról és annak a nemzeti virágáról, az íriszről is, amiről nagyjából ugyanennyi érdekességet tudnék felsorolni, de magamtól nem hozom most fel. Valahogy… nem szeretném, még annak ellenére sem, hogy Rokuro szerint én lehettem az írisz abban a jóslatban, már ha igaz belőle bármi… de bizonyára nem. Föld nélküli virágok, meg esküvő, ugyan már. Ő nem vesz el senkit, és én sem megyek hozzá senkihez, legalábbis a közeli jövőben semmiképpen sem, így tehát igazán semmi szükség arra, hogy esküvőkről, meg összefonódott utakról, kertekről és hulló cseresznyevirágokról beszéljen nekünk annak a különös helynek a tulajdonosa, amikor mi kizárólag csak teázni szerettünk volna.
-Igazán semmiség - természetesen valóban örömmel segítek Almának ruhát találni a bálra, hiszen ezért is jöttünk ide elsősorban, és bár egy pillanatra kissé meglepődöm ugyan a hirtelen kitörő lelkesedésén, mert nem igazán számítottam rá, de aztán csak kedvesen elmosolyodom. Örülök neki, hogy ennyire boldog, még ha kissé zavarba is hoz, hiszen nem érzem, hogy bármilyen szignifikáns megmentést csináltam volna, mindenesetre ezek után feltétlenül azon leszek, hogy tényleg segíteni tudjak neki, és közvetve de, azt hiszem, Miguelnek is. Igazán szeretném, ha mindkettőjüknek jól telne az az este.
Belépve el is kezdek nézelődni, miközben hallgatom Alma preferenciáit a ruhaválasztását illetően. Valóban, az őszi színek is kiválóan illenének egy bálra, csak nem éppen ebbe a tematikába. Végigpillantok Almán, a világos bőrén és a halványszőke haján, és bár el tudok rajta képzelni bizonyos árnyalatú lilákat is, de azt is megértem, hogy nem szeretné. Az ezüst ékszerekre csak bólintok, hogy észben tartom, aztán a ruhákat kezdem el vizsgálni. Biztosan lesz olyan, ami illene hozzá, és meg is látok egy égszínkék ruhát, ami amellett, hogy szerintem jól állna Almának, egyébként ráadásul Miguel kedvenc színe is - de ahogy megemlítem Miguelt, Alma láthatóan zavarba jön. Milyen rendkívül aranyos! De természetesen nem szerettem volna, és semmiképpen nem akarom még jobban, esetlegesen kellemetlen helyzetbe hozni, szóval nem mondok semmit, csak megnyugtatóan mosolygok rá, amíg kicsit összeszedi magát.
-Nem? - elgondolkozva nézegetem a ruhát. Miguel szokott világos színeket hordani, sőt egészen biztosan láttam már rózsaszínben is, bár szerintem az Vianne hatása lehetett… de ettől függetlenül jól állt neki, épp csak a tematikába nem kifejezetten illene bele az sem. - Nem, igazad van. Milyen figyelmes tőled - bólintok őszintén egyetértve, ahogy visszateszem a ruhát a fogasra. Talán a Yule bál valóban nem az az esemény, ahol Miguel világoskéket akarna felvenni, lehet hogy… tényleg rontaná a hírnevét? Nem, azt semmiképpen nem szeretném.
-Sötétebb… kék, vagy zöld esetleg? - kérdezem, mert a zöld is kétségkívül megtalálható a csillagködökben, bár egyébként maguk a csillagok sosem zöldek igazán - hiszen egy csillag egy vöröstől a sárgán és a fehéren át a kékig terjedő spektrumban bocsát ki fényt, és mivel a zöld ennek spektrumnak a közepén található, így a csillag képtelen kibocsátani kizárólag zöld fényt anélkül, hogy más színekkel is ezt tenné, amik aztán fehérre, kékre vagy sárgára színezik. Ezenkívül pedig az aurora borealis színe is leggyakrabban zöld, ha feltétlenül a bál témájánál szeretnénk maradni. Nem vagyok benne biztos azonban, hogy Alma hogyan fogadná, ha ezeket megosztanám vele, annál is inkább, mert nem is jár asztronómiára. Pedig szerintem ezek rendkívül érdekes dolgok, még ha nem is annyira áll közel hozzám a csillagászat, mint a botanika.
Amíg ezen gondolkodom, természetesen változatlanul próbálok segíteni a ruhakeresésben - meg is mutatok két, valamivel mélyebb kéket, bár valahogy egyik sem tűnik a legjobbnak, és mintha Alma is ezen a véleményen lenne. Lehet, hogy valóban inkább a zölddel kellene próbálkoznom? Már épp rákérdeznék, amikor két, egyébként színben semennyire nem összeillő, estélyi között meglátok egy sötétkék, éjszakai égboltra emlékeztető ruhát. Leveszem, és azt hiszem, árnyalatában jól passzolna Almához, és valami hasonló talán Miguelen is jól állna.
-Alma, nézd… mit szólnál ehhez? - emelem fel a ruhát, hogy jobban láthassa. - Igazán örülök egyébként, hogy... együtt mentek - pillantok rá, és láthatja rajtam, hogy valóban így is gondolom, és csupán azért vagyok óvatos, mert csak megnyugtatni szándékozom, nem feleslegesen ismét zavarba hozni.