Pācem facimus

   

    I love you and I hate you at the same time  

To my dearest Chikara Tetsuya

A Gyengélkedő, a Griffendél torony... miért kell mindkettőnek egy szárnyban helyet foglalnia? Túl közel vannak, hogy a csábítás magával rántson, de túl távol, hogy egyszerű véletlenként lehessen felfogni azt, hogy feltűnsz ott. Éppen ezért... miután álomba beszéltetted Herát, látszólag céltalanul kóborolsz a folyosókon. Részeg, ünneplő griffendélesekkel elég gyakran sikerül összefutnod, nem véletlenül... de egészen véletlenül abba az egybe nem sikerül, akibe... akivel...
Nem csoda, a meccs egyik sztárja, biztosan körül rajongják a klubhelyiségükben, biztosan élvezi a figyelmet, töménytelen mennyiségű alkoholt folyat végig a nyelőcsövén át a gyomrába, élvezi a hölgyek koszorújában a győzelmüket. Nem kellene, hogy érdekeljen, hiszen Te magad marod el magad mellől. Szánt szándékkal, tetted következményeinek teljes tudatában. De akkor miért gondolsz rá most is, máskor is, a meccsen miért szorítottál rá a korlátra, amikor eltalálta egy gurkó? Miért érezted magadon a tekintetét dobás előtt, miért képzelted azt, hogy keresne téged a tekintetével? Miért nem bírod elengedni, miért vágysz arra, hogy egyszer csak megjelenjen veled szemben? Miért? Miért?  Miért?! Annyi-annyi logikátlan lépésed van, megannyi hibát vétesz minden alkalommal, ha Róla van szó. De miért? Keresed továbbra is a tekintetét, ahelyett, hogy a lehető legnagyobb ívben kerülnéd, mindig összefuttok, gyakran, túl gyakran. De miért? A macskája keres, bújik, kedveled a kisállatot, simogatod, ölelgeted. De miért? Pulóvert, kis sapkát kötsz neki, azon kapod magad, hogy a gazdájának is egy kesztyűt kötöttél, de... miért?
Pedig nem vagy gyenge, ha valamit a fejedbe veszel, azt véghez is tudod vinni. Tudod, mivel jár ha áldozatokat kell hozni, tudod milyen érzés elveszíteni valamit, hogy cserébe mással gazdagodj. Tudod, hogy nektek nincs jövőtök, hogy nem vagytok jók egymásnak, hogy nem működtök, de akkor mégis miért?
Egy részeg hatodéves griffendéles neked jön vállal, mire csak felnyársalod a tekinteteddel. Fülüket, farkukat behúzva menekülnek előled a kis haverjával.
Helyes. Nagyon helyes.
Végül utad mégis elkerüli a toronyt, helyette friss levegőre vágysz. A legközelebbi ilyen izoláltabb opció a Csillagvizsgáló, így arrafelé veszed az irányt. A lépcsőfordulóban sikerül belefutnod egy egymásban éppen elmerülő párocskába, de ahogy egyre közelebb, közelebb és közelebb érsz az úti célodhoz, úgy fogyatkozik meg a zavaró kósza lelkek száma. Úgy maradsz egyre jobban a gondolataiddal, melyek kuszábbak talán, mint valaha. Nem érted magad, nem érted, képtelen vagy felfogni, befogadni. A Te sorsod a magány... Hera mégis ott van melletted. Nincs szükséged másra, főleg nem Rá. Nem egy olyan valakire, aki hülye mint egy féltégla, és legalább annyira magas az érzelmi intelligenciája is, mint egy féltégláé. Inkább vágja fejbe magát egy féltéglával, komolyan.
Sóhajtasz egy hatalmasat, ahogy felérsz a csillagvizsgálóba és... megtorpansz.
Ezt nem hiszed el.
Miért most, miért itt, miért épp most?! Most, amikor már legyőzted a késztetést, most amikor már...
Már fordulsz is meg, hogy gyorsan halkan elosonj, mintha itt sem lettél volna sosem, mintha ez a találkozás nem történt volna meg. De miért is menne minden olyan simán, egyszerűen, értelemszerűen? Természetesen a pulóveres kis kopasz Macska előbb észrevesz, mint a gazdája és feléd nyávog. A korláton kezd fel-alá járkálni és már olyan hangosan dorombol, hogy az idióta félóriás is hallhatja a kunyhójában, ha nem éppen a horkolása rázza le a tetőt róla éppen. Már mindegy, ezen a ponton már mindegy. Már nem tudsz nem itt lenni, már nem tudsz valahol máshol lenni. Megadóan lépkedsz oda a korláthoz, hogy megsimogasd a macskát.
De miért is lapul a talárod zsebében a kötött kesztyű, ami a nevével van ellátva?
Nevetséges vagy, igazán... nevetséges.
Mégis mosolyogsz, melegséggel tölt el a kis csúfság szeretete, a mosolygós macskafeje, ahogy nagy erőkkel dörgölőzik neked. Felnézel a holdtalan éjszakai égre. Még nem jelent meg, hogy elnyomja a csillagokat halovány fényével. Hamarosan újhold. A csend, a hideg, a szellő, az éjszaka nyugtató, kellemesen pengeti az idegszálaidat. A vállaid lelazulnak, a fejeddel körözöl egyet, hogy a nyakadba beállt feszültséget is kiparancsold onnan, ahogyan hátat fordítasz és a korlátra könyökölsz. Fejed hátra hajtod, hagyod, hogy a szellő játszadozzon hullámos tincseiddel, ahogy lassan kinyitod a szemeidet és a csillagos égboltra szegezed tekinteted. A macska fel-alá járkál köztetek, te pedig felé fordítod pillantásod. Chikara Tetsuya felé. Vajon mit keres itt? Miért itt van? Miért olvas? Miért nem...?

- Hogyhogy nem ünnepelsz a csapatoddal? - legegyszerűbb módja annak, hogy választ kapj a kérdéseidre, hogy felteszed őket neki. Immáron törzseddel, teljes testeddel is felé fordulsz, megpróbálod beazonosítani, mégis mit olvashat. Bizonyosan nem tanul. Erre fogadni mernél. Biztos megint valami mugli horror könyvet lapozgat?

- Gratulálok a győzelmetekhez...! - hiába vagytok most fasírtban, így illik. Hiszen jól játszott, ez még a Te amatőr szemeidnek is egészen nyilvánvaló volt. Vitathatatlan tény, hogy jól játszik. Talán az egyik legjobb a játékosok közül O'Hara és Tavish mellett. Ennek az őrült megszállottnak még esélye is van arra, hogy bekerüljön egy csapatba, de neki ez nem elég. Neki megrögzötten vágyakoznia kell a Trimágus Tusa veszélyei után, neki konok módon űznie kell a halált, kísértenie a kiismerhetetlen Sorsot. Vajon mi járhat abban az egyszerű buksijában? Vajon miért nem élhet egyszerűbb életet? Miért kell neki a fájdalmat, a szenvedést, a nehezet választania? Vajon mi az a dolog, amivel képes voltál megragadni a figyelmét? Miért érdekelheted... vagy talán múlt időben miért érdekelhetted Őt?

   

                   

          I like you 'cause you're a little messed up        

   

to my brilliant Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, szexuális utalások

Nagy meccs volt, basszameg!
Alig jött ki a hajamból a szürke cuccmák, de azt kell mondjam megérte, Sienna megcsinálta, úgy lemostuk a Mardekárt, mint bálnaszart a monszun. Na jó, lehet, hogy ez erős, mert azért küzdöttek rendesen is, meg szabálytalanul is, kaptam én is mindenből jócskán. Annak mondjuk őszintén tudok örülni, hogy Hera ellen már nem játszom többet, mert nem nagyon mértem fel milyen érzés lesz, ha labdástul dobom át a karikán fogadott húgomat. Mondom a választ: szar.
Nagyon gáz, mert hát az kviddics, itt nem simogatjuk egymást erotikusan gurkókkal meg minden egyébbel, hanem addig megyünk, amíg nem folyik a vér és nem törnek a csontok. Ez egy ilyen sport és ez így van rendben, rohadtul nem számítottam arra, hogy az egyik legközelebbi barátomat juttatom nagyon rövid úton a gyengélkedőre, legyen bármilyen ügyes, és hát…ilyen még nem volt, nem is nagyon tudom magamban elpakolni.

Emiatt is döntöttem úgy, hogy ma kivételesen nem rúgok be, mint az állat és fejelek be az ágyamba hajnaltájt, hogy aztán másnap reggel azon kelljen hosszan gondolkodnom egy ocsortány erős feketekávé felett, hogy miért gondolta anyám, hogy nem kibaszás ilyen kegyetlen japánnak szülnie, mikor olyan undorító módon szeretek inni. Kész kínzás az egész!
Na de most okosabb vagyok önmagamnál, mert kiültem ide szívni a friss levegőt, józanodni, meg Drakulát olvasni és igyekszem bemagyarázni magamnak, hogy pár óra alatt volt időm kiszórakozni magam, innentől meg felelősségteljes tizennyolcévesek vagyunk, a legöregebbek a kibaszott évfolyamon, mellesleg remélhetőleg hamarosan bajnokok is, szóval nincs más választás, mint vigyázni a májunkra, mielőtt elkezdené sikítva lengetni a fehér zászlót és húzás lesz vissza Pomfrey-t boldogítani, aki valószínűleg többet lát minket, mint a családját.
Tényleg baszki, ezek hogy a francba vannak itt állandóan épp ésszel?

Elnézek a messzi távolban, megigazítom a szemüvegem, amitől remélhetőleg nem csak látok, hanem kicsit okosabbnak is tűnök és úgy döntök, hogyha a Roxfort teljes tanári kara, meg minden egyéb izéja-hozéja nem tart legalább havi egy orgiát, akkor biztosan majd megőrül, hogy részt vehessen egyen. Anyám, akinek abban a körtáncban Frics kerül az étlapra…
Ewww, vissza a Drakulához, mert ott aztán ez az ügyvéd fazon egy igazi okleveles barom, hát ki a faszom megy ilyen marha messzire valami félbolond román fazonhoz, aztán csodálkozik, hogy kishíján ottdöglik!
-Jaj ha a hülyeség fájna…-sóhajtok és éppen lapoznék is a következő oldalra, hogy megtudjam, hogy mennyire hal meg végül a fazon egy tízes skálán, mikor ŐMacskasága valamiért nyavalyogni kezd. Gondolom szeretetkurvulás történik, tehát ki is nyújtom a kezem a hang irányába, de a kis kopasz malacot nem találom, így kénytelen vagyok felnézni a hang irányába, ahol…na baszdmeg!

Dolgok amikre nem számítok késő éjjeli magányomban:
1.   Terézanya
2.   Apám józanon, szőrös pink papucsban
3.   Vivien M. Smithe

Feltolom a szemüveget a fejem tetejére, mintha legalábbis nem arra lenne kiképezve, hogy lássak és arcomon látványos meglepetéssel konstatálom, hogy ez nem éppen Buddha szolgálati viseletben, hanem a csaj, akire úgy gondolok, mint a költő…, hát meg-meg állva.
Annyira örülök, hogy még nem mondtam semmi faszságot -pedig lenne mit, esküszöm vannak jó kis mondataim elraktározva ilyen alkalmakra-, hogy meg is tartom jó szokásom.
Mit imád benne ennyire ez a macska? Mondjuk vele legalább elég kedvesen viselkedik, az ő viselkedését jobban is értem a magaménál, mert hát rohadt logikátlan kabalát csinálni valaki olyanból, aki nagyjából egy hónapja hozzám se szól, ha meg mégis, arról jobb nem is beszélni. Pedig én próbálkoztam, még Herához is dörgölőztem, aki nyilván közölte velem, hogy őt hagyjam ki a különböző alattomos ösztöneimmel való foglalkozásból, erről az egész ügyről hallani sem akar. Ezért nem is haragszom rá, elég pöcs dolog ennyi nő közül, pont az ő barinőjét kiszelektálnom agyfaszt kapni. De most mit csináljak, ha akárhányszor rápillantottam a kvaffal kezemben gól lett? Ha az idegállapotomnak nem is tesz jót, ezért a játékomat még segíti.
-Drakula! -mutatom fel a könyvet, mielőtt még becsuknám, mert látom, hogy azt bűvöli, nekem meg azért kell valamit csinálnom a kezemmel, mondjuk magamhoz venni Macskát, hogy ne őt bűvöljem a lehető legbutább pofámmal, amit csak vághatok.
-Besokalltam, kijöttem levegőzni-vonok vállat, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy nem az ereszd el a hajamon vagyok a többi griffessel. Nem is kezdem kábítani ezzel a „felelős felnőtt vagyok” dumával, még a végén kiröhögne.
Felnézek rá, jól áll neki a…franc tudja,a levegő. A baj az, hogy én is jól állnék neki, csak még nem sikerült neki felfogni, hogy mennyire.
Felvonom a szemöldököm, mikor gratulál, még várok is egy kicsit, hogy jön-e mellé valami gúnyos megjegyzés, őszintén gyanús, hogy így meg van juhászodva a kisasszony.
-Kössz -mosolyodom el-elég beteg meccs volt, Madame Pomfrey még azt is megígértette velem, hogy most egész két hétig békén hagyom, nagyon unhat már az öreglány.
Na igen, az a helyzet, hogyha összevetnénk, hogy mennyit alszom a saját hálókörletemben és mennyit nyomom az ágyat a Gyengélkedőn, hát lehet az utóbbi nyerne.
-És te…-nagyon keresem a szavakat, hogy nehogy valami bődületes állatságot mondjak aztán hirtelen itt hagyjon, mint valami sértett, illatos forgószél. Basszus, nekem nagyon bejön ez a forgószél! – mit kódorogsz itt? Hera jól van? Alszik már?
Nyilván láttam, hogy Pomfrey összerakja rajta, amit össze kell, beszéltem is vele pár szót, úgy tűnt, hogy nálam sokkal jobban le tudja választani a játékot a barátságunkról, szóval, ha minden jól megy, már a kis plüssállatával piheg az ágyában, mint egy kedves, átlagnál jóval agresszívabb kislány. Ezt felejtem el általában, hogy ha nem nézem meg jobban, az előttem dekoratívan nyújtózkodó is tizenöt éves, pont annyi, mint Hera.  Mi a picsáért kell egy tizenötévesre csorgatni a nyálam?

   

    I love you and I hate you at the same time  

to my amazing Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Ilyen a Te szerencséd, egészen addig nem futsz bele valakibe, ameddig szeretnél, amikor meg már éppen legyőznéd magadban a késztetést, hogy megkeresd, tessék - akkor itt ül előtted teljes valójában, szemüvegben, könyvvel az ölében, a csillagok halovány fénye megvilágítja markáns vonásait, a gyér világítás megcsillan az orrpiercingjén. Annyira szürreálisan lélegzetelállító látványt nyújt, annyira odavonzza a tekintetedet annak ellenére, hogy nem kellene. Sem most, sem máskor, sem korábban, sem később, sem soha. Soha, soha, soha. Mégis az a macska, az az átkozott, kurva... kibaszott aranyos macska, ami olyan csúf és mégis. Mégis imádod, odáig vagy érte. Bár először Chikara hangjára is összerezzensz, de hamar rájöhetsz, hogy az első felszólalása nem neked szólt, mert téged csak a macskája szónoklata után vesz észre.
Nincs menekvés, nincs menekvés, kurvára nincs menekvés.

sosincs menekvés

Így van, bizonyos dolgok elől képtelenség elmenekülni - például a hangok elől a fejedben, a múlt árnyai elől, mindig visszatérnek, mindig ott vannak, mindig kísértenek, mindig kínoznak. Mennyivel, mennyivel egyszerűbb lenne a traumák nélkül. Minden annyival... jobb lehetne. Nem rombolnál le mindent magad körül, amit sikerült felépíteni fáradságos munkával, nem égetnél fel mindent újra és újra és újra, ameddig meg nem unják, ameddig fel nem adják. És mégis, mégis van olyan, aki felé újból kinyúlsz, csak csalogatod, édesgeted magadhoz, mézes-mázas megfoghatatlan ígéretekkel, hogy aztán szemtanúja legyél annak, ahogyan ismételten felkarcolják a rózsatövisek a bőrét, csontig hatolnak, folyik a vér, ég a tűz, perzsel, tönkre tesz. Mindent, mindenkit, Őt is.

fájdalom. szenvedés. vér
vér vér vér. még több vér
érezd ahogy csurog, folyik végig a testeden, lefolyik a torkodon
érezd az ízét a szádban, az orrodban

Öntudatlan mozdulattal simítasz végig a ruhádon keresztül a hegeken, amiket Fenrir Greyback hagyott a testeden. Nem tudják sokan, nem tudhatják sokan, mindig elővigyázatos vagy, óvatos. Csak ne derüljön ki, csak ne derüljön rá fény. Bár pont ezzel teszed magad sebezhetővé. Mi van, ha megtudják, mi van ha...? Eljött az éjjel, nincs az a fény, mely elűzze az árnyakat, egyre csak jönnek, kúsznak feléd, beterítenek. Mégis egy kis szőrtelen jószág dorombolása elűzi őket, vissza a helyükre, vissza az elméd eldugottabb, fénytelen régióiba. Fel sem tűnik, ahogy reszketeg sóhaj formájában kiengeded a benntartott levegőt.
Drakula... ismerősen cseng a név, de nem tudsz erről a könyvről semmit sem, nem mintha szoktál volna nagyon szórakoztató irodalmat olvasni. Csak olyan dolgokat vagy képes olvasni, amik annyira lekötnek, hogy más nem képes a tudatodba férkőzni mellé.

- Nem ismerem. Miről szól? - nem mintha annyira kurvára érdekelne, csak... szereted hallgatni a hangját. Megnyugtat. Ellazít. Elhiteti veled, hogy minden rendben. Felszabadít... még ha csak rövidke időre is. Magához veszi a macskát, te pedig magányos maradsz a csillagfényes, hűvös éjszakában. Egy hidegebb légáramlat miatt összébb húzod magadon a vékony horgolt kardigánod, karjaidat összefonod a mellkasod előtt. Remegni nem remegsz, de a libabőrök megjelennek szerte a bőrödön, bár épp csak a lábszáraidon látszódhatna. Úgysem veszi észre, soha nem veszi észre, vaksibb mint egy vakond fényes nappal vízbe fúlva. Nem is baj... nem is baj... Ha feltűnne neki akkor csak... visszaesnél... megint... a gödörbe. Most ott táncolsz a szélén, kísérted a Sorsod, gúnyolódsz vele, szeretnéd, hogy beleess abba a gödörbe újra. Őrültség. Őrület. Őrült vagy.

- Besokalltál? Te?! Ugyan mégis mitől? - akaratlanul is felkuncogsz ezen, inkább visszafordulsz a korlát felé és a távolt pásztázod pillantásoddal. Egyik lábadról átállsz a másikra.

- Hmm, valahogy meg tudom érteni. Annyi időt töltesz a Gyengélkedőn, hogy már szárnyra röppentek pletykák azzal kapcsolatban, hogy szemet vetettél a Javasasszonyra, azért vagy annyit ott - az már részletkérdés, hogy talán igen, talán nem, de Te találtad ezt ki és kezdted el suttogva szárnyra kelni ezt az ártatlan kis szóbeszédet. Áthelyezed a testsúlyod a másik lábadra. A hideg friss levegő jeges zuhanyként mossa el a hangokat. Mélyen magadba szívod az október éjjeli levegőt, mintha az képes lenne megtisztítani téged... csak egy kicsit, legalább egy kicsit. De nem. Erre semmi sem képes...

- A körülményekhez képest, meg ahhoz képest, hogy egyszer kvaffostúl áthajítottad egyszer a karikán jól van köszöni szépen. De azért alsó hangon egy nagy tál figurás mochira igényt tart. És igen, addig voltam ott vele, ameddig el nem aludt. Én még nem vagyok álmos, úgy döntöttem kijövök szívni egy kis friss levegőt. Aztán ki tudja, lehet egy kis szórakozás után nézek - hanyag módon megvonod a vállad. Kicsit azért mosolyogsz magad elé, ahogyan elképzeled a jelenetet, Hera mennyire örülni fog a mochinak, de közben pedig úgy fog tenni, hogy ez az elvárható minimum a meccsen történtek után. Megint áthelyezed a testsúlyodat egyik lábadról a másikra. Belenyúlsz a zsebedbe és... szinte beleakad a kezed a kesztyűkbe. Miért van itt, miért kellett elhoznod, miért kellett egyáltalán megcsinálnod? Miért nem tépted szét, miért nem égetted el, miért nem...? Alatta hever a málnás csillogós szájfényed. Előhalászod a zsebedből, bár a szemfülesebbek számára feltűnhet, ahogy egy pillanatig kilóg onnan valami vörös, arany hímzéssel, de csak egy pillanatra, egészen röpke másodpercre, mintha japán kanjik lennének, de mi van, ha mégse? Egy ügyes feltűnésmentes mozdulattal gyömöszölöd vissza a kesztyűt a zsebedbe, némán azért fohászkodsz, hogy a szemüvege nélkül tényleg egy vakond látásélességével rendelkezzen Chikara és hogy ne tűnjön fel neki ez a kis malőr. Letekered a tetejét a szájfénynek, majd először beleszagolsz. Az ismerős illat megnyugtat, ellazít egy kicsit, utána pedig felviszed a kozmetikumot a szádra.
Mondhatnál még valamit. Talán szeretnél is. De közben meg tudod, hogy nem kellene, nem szabadna, inkább el kellene menned. Nem szabadna itt lenned, itt lennetek kettesben a csillagos ég alatt.

Még akár romantikus is lehetne...

   

                   

          I like you 'cause you're a little messed up        

   

to my brilliant Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, szexuális utalások

Az egész helyzet egy kicsit bizarr.
Nekem se kellene itt lennem, mert van amúgy jobb dolgom, meg hát csinálhatnék is magamnak, de igyekszem fejlődni, mert Ishida-san mindig azzal untat a halálba, hogy nem csak az fontos, ahogyan játszom, hanem az is, ahogy viselkedem, pedig ő nem is tudja hogy állok a piálással meg a hepajokkal. Vajon látja a jeleket? Hasonlítok neki apámra? Nem tudom, nem is nagyon tudhatom, mert mindig olyan baszott diplomatikus, mint valami haiku. Ez az faszi még azt is össze tudta valahogy pofázni, hogy megcsalta a feleségét, nem is egyszer nem is kétszer, aztán meg a zabigyerekét odavette magukhoz meg minden, biztos a világon bármit ki tud magyarázni. Én meg még magamnak sem tudom megmagyarázni az állandó vedelésem, szóval gondoltam, ma skippelem a dolognak legalább az utolsó negyedét. Amúgy is szorongatja a tököm a lelkiismeret Hera miatt, még akkor is, ha vágom, hogy nem rühell az egész miatt, mint a szart, maximum azt rühelli, hogy elpicsáztuk az első meccsén, de ezt sajnos már Gemmsnek bejósoltam csak az erőviszonyokból kiindulva.

Ja, amúgy meg nem csak nekem nem kellene itt lennem, hanem Viviennek sem. Azt még megértem, ha alvás helyett kóborol az ember kínjában, arra én is rászorulok néha, de azért elég messzire elmászkált, nagy út ide a Mardekáros felségterület. Egyáltalán mi az istenért épp itt kóricál és nem valami olyan folyosón, vagy fasz tudja hol, ahonnan aránylag gyorsan vissza tud érni, ha mondjuk lebukna az éjszakai sunnyogással? Mert, ha most valami csoda folytán ideperdül Frics a maradék hét szál haját bodorítani a szélben, vagy denevérre vadászni – ki tudja amúgy mi a francot csinál az a szerencsétlen szabadidejében-  akkor nem csak én leszek nyakig szarban, hanem a drága Vivien is, aki most kurvára úgy csinál, mintha nem gyűlölne épp lelkesen.
Hát eddig jó, ha egy kelletlen szemforgatást kaptam, szavalhattam volna neki Shakespeare-t is , akkor se akart volna velem beszélgetni, mondta volna szép szájával: oh Rómeó, Rómeó menj te a büdös, kóchengeres picsába és, ha nem teszed…hát menj mégis tüstént.

Most meg itt álldogál és azt kérdezi miről szól a Drakula. Most tényleg nem ismeri vagy csak szívat? Most tényleg beszélgetni akar vagy csak fejbeverte valami nagy égi lófasz és véletlenül hat és félszer balra fordult egyszer jobb helyett és itt kötött ki velem? Vagy keresett volna? Semmi értelme annak, hogy éppen engem keresgessen, mikor úgy tér ki előlem a folyosón, mintha egy háromnapos rothadó vízihulla környékezné. Pedig amúgy meg kell hagyni, hogyha minden vízihulla úgy nézne ki, mint én, akkor a halászok nem csukát fognának, hanem nekrofilokat. Fúj, mi ötlet ez!
-Arról szól-vakargatom meg a doromboló macska kis belét a pulóver alatt- hogy egy angol ügyvéd faszi fogja magát és elmegy Erdélybe valami ősöreg, rusnyatag grófhoz valami ingatlan ügyben és semmilyen életösztöne nincs mindeközben. Aztán majdnem meghal ő is, meg a nője is, meg annak barátnője is, mert túl szimpik lesznek ennek a grófnak, akiről kiderül, hogy ha ráér, akkor mások vérét szereti szívni, de mai ezt illeti máris van bennetek…khmm- valami közös? Ki mondana ilyet halál természetesen a csajnak, aki bejön neki? Hát Gemmának igaza volt, azért nem akar velem kefélni, mert akkora paraszt vagyok, hogy földbirtokot érdemelnék, meg mellé kapát-kaszát, hadd műveljem. Még szerencse, hogy nem mondtam ki.
-Macskaszőr-védem meg a végezetes kamuköhögésem, kivéve azon pontját a dolognak, hogy hatszor annyi hajam van csak nekem, mint szőr ezen a nyomorult állaton, akit eleve minek kellett kitenyészteni, mert fázik meg halál ekcémás.

-Jó, tudom, hogy kicsit énidegen a dolog. De hát tudod…pia,hangok,nők, hangos nők. -mosolyodom el, legalább nevet, hát akkor gondolom elég jól szórakozik, az meg máris valami. Vajon másokkal is ilyen marha jól elvan? Remélem, hogy nem, remélem többször is eszébe jut, hogy milyen jópofa gyerek is vagyok én, mikor valami unalmas tapló próbálja a jobban megismerni az anatómiai topográfiáját.
Miután így lebőgtem eszembe jut, hogy Viv talán fázhat, mert nem szokása normális ember módjára felöltözni, ami azért többnyire örömömre válik, de most igyekszem szépíteni az összes hülyeségen, ami kiszaladt, szóval leveszem a kardigánom és kérdés nélkül a vállára terítem, remélve, hogy nem cseszi ki a semmibe, aztán megtámaszkodom mellette, míg Macska felmászik a nyakamba és onnan nyújtózkodik a lány felé.
-Ő kell?-simogatom meg a kisállat fejét- Van ízlésed.
Állati, hogy ezeken el sem gondolkodom, csak így jönnek, pedig nem is vagyok atomrészeg, csak ilyen szórakozottra ittam magam, ami talán még jót is tesz, mert így ezzel a mondattal legalább nem hozom magam totál zavarba, mert hát vakmeleg ez az egész.
Az volt már nyáron is, mikor még Herától próbáltam megtudni, hogy mi a kedvenc virága, meg fogta a kezem, miközben a nagydarab tetovált fazon egy akkora tűt kúrt át a nyelvemen just for fun, hogy belegondolni is elég para. Ja, akkor még egészen megvoltunk, nem úgy, mint mióta visszajöttünk ide az iskola börtönébe és látom a fején, hogy csak azért nem hány le néha, mert az tökre nem lenne elegáns, meg a ruhájához se menne.
Amit mond azon csak nevetni van kedvem, még hogy én meg Pomfrey? Viccnek nem rossz, de az a tisztességben megőszült asszony összetenné a két kezét, ha végre nem az én nyomoromat kellene kezelgetnie állandó jelleggel.
-Ez azért erős-rázom a fejem- nem, nem éppen rá vetettem szemet-teszem a helyére egy egészen csábítónak szánt mozdulattal a szemüvegemet, ami igazából csak olvasáshoz kell, mert megfájdul nélküle a fejem, aztán meghallgathatom megint, hogy miféle állat voltam szegény hugival. Bűnbánóan húzom el a számat és bólogatok, ezután annyi mochit kap, hogy még haza is vihet belőle.
-Amit akar, kurvára röstellem az egészet, én se így akartam csak…-vonok vállat, mert mivel tudnék védekezni? Hogyha játék van, akkor még a saját anyámat is nyakontérdelném, csak dobjam be azt a rohadt labdát? Nem, ez azért nem annyira szép dolog.

Mondjuk ez a szórakozás dolog sem, ha az ő szájából hallom, főleg amennyi berugdalódzott paraszt mászkál erre nyertes meccs után, szóval jó volna valahogy szem előtt tartani, amíg még…hát nem is akarok tippelni, hogy miket csinálhat, mert azonnal felmegy a vérnyomásom a plafonra póknak.
-Aaaamúúúgy…már egy ideje próbálok veled beszélni, de eddig nem tűntél túl nyitottnak rá.-pislogok a lehető legértelmesebben, mert hát már tényleg itt lenne az ideje valamilyen irányba rendezni a viszonyunkat, főleg, ha már neki szántam az összes kurva gólomat, na persze titokban-Ma úgy látom jól állnak a csillagok, szóval dumálhatnánk.
Még jó, hogy ez megint úgy esik ki a számon, mint a macskaszőr, mert olyan rohadt köd van, hogy egy darab csillagot nem látni az égen. Hát a lényeg, hogy jól állnak, asszem.
Egészen jól elnézegetném, ahogy szájfényezik, ha nem látnám mit össze nem szenved a zsebével, felvont szemöldökkel pislogok rá.
-Mit dugdosol ennyire? Mi van a zsebedben?-kérdezek rá.

   

    I love you and I hate you at the same time  

to my amazing Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Egészen elképesztő, mennyire képes vagy egy szempillantás alatt is elgyengülni, mennyire nem tudod kontrollálni az arcmimikádat bizonyos esetekben. De ez nem fordul ám elő csak úgy akárki társaságában. Nem... leggyakrabban vele, mindig vele történik ez, legalábbis akaratlanul. Most is mosolyogva hallgatod, ahogyan beszél, nem is igazán arra figyelsz, amit mond. Mert nem érdekel, nem érdekel a könyv sem, a benne szereplő IQ hiányos karakterek meg még inkább nem. Bár azért az utolsó elharapott "köhögésben" elhaló félmondat hatására még mindig mosolyogva, de felvont szemöldökkel fordulsz felé.

- Macskaszőr? Mintha én azt hallottam volna, hogy van bennem és ebben a Drakulában valami közös. De akkor csak a képzeletem szórakozott csak velem? - Annyira nem kellene, nem kellene itt lenned, így szórakoznod vele. Egyszerűen csak el kellene engedned a kezét végleg, hagynod, hogy keressen magának egy normális, traumáktól és azok minden visszamaradó nyomától mentes, vagy legalábbis mentálisan, érzelmileg és mindenhogyan jobban egybe lévő személyt. Teljes tudatában vagy ennek, de mégis vagy annyira önző szemét picsa, hogy erősen fogod, szorítod a kezét, néha kicsit enyhül a szorítás, már amikor éppen elhinné, hogy szabad, aztán újult erővel rántod vissza magadhoz.
Nem vagy igazságos vele.

De közben meg majd' szétrepeszt belülről a féltékenység zöld szemű szörnye, ha csak belegondolsz abba, hogy mással lásd, mást húzzon magához, más kezét fogja gyengéden, valaki más ajkait csókolja.
Szörnyű vagy. A legrosszabb.

A mosolyod immáron már annak a ténynek szól, hogy nem issza le magát a sárga földig és nem fekszik össze mindenféle jött-ment griffendéles kurvával, akik tényleg csak tipikusan egy éjszakára valóak. Aki nem ilyen, az nem vetné rá magát hatalmas elánnal és Niagara-vízesést megszégyenítő nyálcsorgatással.

- Pedig pont ezt nézné ki belőled az ember lánya, aki rövidebb-hosszabb ideje már ismerni vél téged - Te magad is így és ezt gondoltad róla, talán azzal a célzattal vetett téged errefelé a saját elmebajod, hátha megkeserítheted az együttlétét mással, rossz szájízt hagyva magad után, elvéve a kedvét a további hancúrozástól. Erre nem, itt találod, egészen józan elmeállapotban, könyvet olvasva, egyedül a macskájával. Nem kicsit vagy meglepve, de... jól esik a dolog. Ahogyan az is, hogy egy szó nélkül a hátadra teríti a kardigánját, melyet boldogan igazítasz meg a vállaidon és húzod össze egy kicsit a felsőt magadon. Érthetetlen vagy. Követhetetlen. Felfoghatatlan.
Kibírhatatlan.
Mintha érdekelne. Tisztában vagy azzal, hogy borzalmas személyiség vagy, csak éppen... eszed ágában sincs változtatni rajta. A kedveseket, jószívűeket, jóhiszeműeket, ártatlanokat kihasználják, neked pedig bőven elég volt ebből, köszönöd nagyon szépen. A kinyújtott szőrtelen, de puha tappancsnak azonban nem tudsz ellenállni, közelebb húzódsz a kis csúfság gazdájához és megvakargatod az állat állát és füle tövét. Azt tudod, hogy nagyon szereti, most is élvezettel dől az érintésedbe. A burkolt bókjára nem reagálsz külön semmit, csak leveszed a nyakából a macskát, hagyod, hogy elhelyezkedjen kényelmesen a karjaidban és nekidőlsz Chikarának.
Ha már itt vagy, ha már Ő is itt van... miért is ne? Már úgyis mindegy, minden mindegy. Akár jól is érezhetnétek magatokat? Ha már sikerült ennek az igazán elbaszott féllábú japán istenáldásának rövid időre elűznie az árnyakat, jó mardekárosként és opportunistaként megragadod az alkalmat és többet követelsz a jóból. Többet belőle, többet adsz magadból, hogy aztán kettős fájdalomként egyszerre elvedd mindkettőtöktől. Mert szenvedni csak párban igazán jó. Csak az egyik képes lehet a tovább lépésre, addig a másik sajnos már nem igazán.

- Ahh, pedig annyi időt töltesz vele, már azt hittem. Már majdnem féltékeny lettem - nem nézel fel rá, csak az orrod alatt elégedetten mosolyogva gyömöszölöd azt a drága macskát, még a fejedet is a vállára hajthatnád, de nem teszed. Legszívesebben szorosabban bújnál hozzá, elvesznél az ölelésében, arcodat a nyakába fúrnád és mélyen belélegeznéd az illatát. De ennyire kegyetlen még Te sem vagy... viszont az már egészen más besorolás alá tartozik, ha Ő teszi meg a további lépéseket.

- Nem így akartad, csak egy agyatlan elmebeteg állat vagy, ha kviddicsről van szó, tudjuk. Hera is, meg én is. De tudod, hogy Ő Maffiafővezérsége megvesztegethető és lekenyerezhető. Az információ pedig nem tőlem származik ugyebár - kacsintasz rá cinkosan. Mi van ma veled? Olyan könnyedséggel jön a kedvesség, mintha... mintha nem is hallgatással és undorodó pillantásokkal, vagy éppen a teljes ignoranciával büntetnéd Őt... azért, amit nem is Ő követett el. Ééés sajnos sikerült összeszednie a tökeit, hogy rákérdezzen, hogy beszélni akarjon veled... Miért kell elrontani? Miért? Egy apró sóhajt elengedsz az éjszaka sötétjébe.

- Miért, most mit csinálunk, ha nem beszélgetünk? - inkább el is húzódsz tőle. Nem akarsz jobban belemenni a dolgokba, mert terveid szerint a holnapi naptól kezdve onnan folytatod a Barcelonában megkezdett bánásmódot, ahol a mai nap felelőtlenül abbahagytad - tehát ugyanúgy levegőnek néznéd, viszolyogva kerülnéd a folyosókon, éreztetnéd vele, hogy nincs jövőtök, nem létezik az a fogalom, hogy Ő és Te. - Nem tudom, Te milyen csillagokat látsz, biztosan fejbe talált egy gurkó, de én nem érzem úgy, hogy kellene bármiről is beszélgetnünk.

Visszapakolod a macskát a gazdája nyakába, hogy a szájfényedet felvihesd az ajkaidra. Az íze és az illata kicsikét megnyugtat, segít tisztábban gondolkodni.

- Valaki most nagyon kíváncsi. Egy idióta ajándék egy idióta barom számára - vetsz rá egy óvatos sanda pillantást. - Szeretnéd megnézni? - kár lenne a kesztyűkért, rengeteg munka van bennük és igazán kiválóra sikeredtek. Csakis kizárólag ezen okból kifolyólag halászod elő a zsebedből és nyújtod át neki az egy pár ujjatlan kesztyűt. Sokat bajlódtál vele, ahogyan azzal is, hogy kiválaszd a legjobb csúszásgátló anyagot a tenyerére, amivel kiválóan tudja fogni a seprűjét, meg a kvaffot is, nem csúszik ki egyik sem a kezéből, de nem is tapad hozzá. Sok hűhó a semmiért, de mégis büszke vagy a kesztyűkre is és mélyen, nagyon mélyen legbelül, éppen csak magadnak is félsz bevallani a tényt, de a melletted álló vadbaromra is mérhetetlenül büszke vagy.

   

                   

          I like you 'cause you're a little messed up        

   

to my brilliant Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, szexuális utalások

Ha tudnám, hogy lehet ilyen mázlim, már korábban is ide jártam volna rendkívül esztétikusan könyvmolyt játszani macskástul, hátha előbb sikerülne zöld ágra vergődni, már elméleti formában. Mondjuk lehet, hogy itt és most gyakorlati síkon is működne a dolog, de azért egyrészt hideg van, ez a lány meg nem olyan, aki csak úgy a hideg kövön nekiállna bárminek, szóval teljesen feleslegesen pörgetem magam ilyesféle fantáziákkal.
A baszós-árverezős mondatom el se sütöm, azt még a tahótesóm, Gemma is totálisan vállalhatatlannak minősítette, pedig hallott már tőlem egy-két meredekebb szöveget, mint maga a Fuji hegy. Azért ez a vérszívós történet kibukik, mint szerény, de nem túl intelligens személyem bájitaltanról, de ha eléggé igyekszem talán sikerül poénba átfordítanom.
Azért érzem, hogy ha visszakérdeznék valószínűleg nem lenne sok ötlete, hogy miről is tépem a szám és előbb jutna eszébe Drakula helyett a spatula, ezért nem igen vágom, hogy mit érdeklődik, mikor nem érdeklődik, de vagyok oly kedves, azt jól elmesélem a történetet dióhéjban, békülő jelleggel. Lehet csak erre a nyomorult elszólásomra várt, de úgy néz ki mosolyog rajta, meg a Macska nem nagyon létező szőrén is, ami megakadt a torkomon.
-Szerintem félrehallasz néha dolgokat-bólogatok ártatlanul pislogva rá-többször tapasztaltam is.
Azzal már nem merek előállni, hogy Barcelonában mit is sikerült neki félrehallani, mert azt gondolom, abból nem én jönnék ki jól, az olyan pillanatokat, amikor ilyen gyanúsan jókedvű, inkább kihasználni érdemes, mint elbaszni. Mindenesetre ezt a vámpírost szépen javítottam, egy pont ide.

Aztán úgy látom, persze, csak ha én meg nem kezdtem el félrelátni a dolgokat, hogy egészen...elégedett?
Hát ez kész! Bejött a felelősségteljesség, meg a besokallás, franc gondolta volna. Ez az izgalmas ebben az egész látszólag marha felesleges baszódásban, hogy fogalmam nincs mi fog működni és, hogy, ami ma működött, az holnap az ingerküszöböt sem éri el. Nagyon ki lehetek égve, ha engem tényleg ezzel lehet megfogni!
-Ennyire kétdimenziós fuckboynak tűnök? -kérdezem, miközben szenzibilis gentlemanus módjára ráterítem a kardigánt, nem venném szívemre, ha a helyi jégkirálynő pont miattam fázna meg.
Jó, tudom milyen a hírem, én vagyok a csávó, aki évek óta azzal pattintja le a lányokat, hogy annyira nagyon kviddicsezik, hogy sajnos nem ér rá egy kapcsolatra, de azért egy rekreációs dugás bármikor belefér. És ez szemét dolog, mert időm éppen lenne, csak kedvem volt kurva kevés. Most meg már, hogy van olyan személy, aki úgy rendesen érdekel, még a Tusa mellett is lazán belemennék, hát most orrbaver a karma, mert a másik félnek nem kell a dolog, legalább a kardigán kell neki, màr ennek is örülni kell.

Legalább már azon nem kell gondolkodnom, hogy tetszem-e neki, mert erre a kérdésre már olyan sokszor adott önkéntelen választ a teste, hogy az hihetetlen. Most is érzem, az illatával együtt, ahogy nekem dől, hogy jól esik neki a közelségem és a macska is. Ki ne imádná azt a szerencsétlen jószágot?
Nem tesz többet, de én nem bírom ki és átkarolom a derekát, az oldalát cirógatom, nem tehetek róla, hiányzott az érintése, a testének melege, a parfümjének az illata. Ezért vagyok most itt, mert konkrétan az övé hiányzott és nem bárkié, valaki olyané, akit sokkal könnyebben megkaphatnék, pedig rohadt egyszerű lett volna hagyni magam másnak. De nem megy, fizikailag talán rendben lenne, de valahogy a lelkem nem kívánja, szóval marad a féléves cölibálásom folytatása addig a pontig, míg bele nem bolondulok. Akkor majd elmegyek szerzetesnek és etetem az őzeket valami templomban.
-Féltékeny?-kérdezek vissza vigyorogva, miközben közelebbhajolok hozzá és finoman megbököm az arcát az orommal, mint valami macska -én meg már majdnem meg vagyok tisztelve.
A játékommal kapcsolatos megjegyzésére, csak némán bólintok, ezen nincs is mit magyarázni, pontosam tudja, hogy miről van szó, a pályán nehéz parancsolni magamnak.
-Na majd kap mindenféle finomságot hadd örüljön. Esetleg valamit annak, akitől nem tudok semmit? -kacsintok rá, hátha még ő is lead valami rendelést, hiszen azt már tudja rólam, hogy nem vagyok barom a konyhához, csak az emberi kapcsolstokhoz, azon belül is ahhoz, amit vele igyekszem kiépíteni.
Éppen ezért lehet, hogy nem kellene nekilezdenem ennek "dumáljuk meg" dolognak, csak örülhetnék annak, amit kapok és megnézhetném mit tudok még kicsikarni belőle. Vajon ha úgy rendesen rámásznék meddig engedne elmenni?
Kibaszott csábító a gondolat, de már elhatároztam magam, nem leszek kóborkutya, aki örül, ha éppen odavetnek neki valamit, egy kis kedvességet, simogatást...
Nem, rohadtul nem fog ez így működni.
És már meg is van a hatás, azonnal elvesztem a test kontaktot, mint minden alkalommal, amikor komolyan próbálok beszélni vele, mintha attól félne, hogy a puszta érintésem gyengíti benne a mérhetetlen rosszindulatot. De hát ez egy baromság!
Ellenben visszakapom a csalárd Macskámat, aki most az én nyakamba dorombo ezerrel.
-Szerintem meg jobb lenne felnőttek módjára túlesni ezen.-húzom el a számat alig észlelhetően, mert nekem sem kéjmámor ez az egész, de ha nem állok a sarkamra, akkor addig fog ölebnek nézni, amíg csak akar, az meg már nekem is sok lenne.
-De oké, akkor kezdem én-veszek egy nagy levegőt, Gemms azt mondta, hogy ne legyek heves, szóval próbálom nem indokolatlanul felhúzni magam-hülyén viselkedtem Barcelonában és olyan dolgokat mondtam, amiket nem gondoltam komolyan Sajnálom.

Tessék, ő megtette az első lépést azzal, hogy nem rohant el, amint meglátott, én meg bocsánatot kérek annak ellenére, hogy kurvára nem akartam. Eddig kb fair a dolog, most meg nézzük erre mit reagál, aztán onnan tudok a következő lehetőségnél jobbra fordulni remélhetőleg.Arra kell csak koncentrálnom, hogy most ne vonja el a figyelmem semmiféle furcsa kedvességgel, mint például ez a nagyon szimpi idióta barmozás.
-Érdeklődő idióta barom vagyok-mosolygok kicsit grimaszolva rá, mert hát az idióta az még egy dolog, na de a barom? Hát szépen vagyunk, mondhatom.
Ha a világ összes pénzét összehordják talicskával és felkínálják, akkor se találtam volna ki soha a büdös életben, hogy mi van a zsebében. Félig megdöbbenve, félig meghatva próbálom a fel a kesztyűket és nem nagyon lehet panaszom, mert gyönyörű munka. Funkcionálisan is kurvára rendben van, venni is nehezen tudtam volna jobbat, amúgy meg honnan az anyámból találta ki, hogy mekkora a kezem? És Hera segített volna neki a kanjikkal?
-Ez valami hihetetlen jó és a kanjik... -csodálkozom tovább- Köszönöm szépen! A következő meccsen már rajtam lesz, meg ha minden jól jön ki, a Tusán is.
Nem kérdezem meg, hogy miért kapom, nem cseszem el a pillanatot, viszont megmutatom Macskának, aki elégedetten nyomja a kesztyűs kezemhez a fejét, gondolom Viv illatát érzi az anyagon. Legalább ez a kis mocsok bármikor lejmolhat tőle egy kis simogatást, ha már nekem csak szerencsés alkalmakkor jár.

   

    I love you and I hate you at the same time  

to my amazing Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Egy másik ember tekintetéből elég sok mindent ki lehet olvasni - a non-verbális kommunikációs jelek, arcmimika, minden apró szemrezgés, száj szélének óvatos megrándulása, ajak enyhe, szinte láthatatlan megremegése, a testbeszéd, ha valaki tépkedi a bőrét a körme mellett, rágja az alsó ajkát, összefonja a mellkasa előtt a karjait, átveti az egyik lábát a másikon, tekergeti a hajtincseit, mind-mind árulkodó jelek. Éppen ezért tudod azt is, tudod nagyon jól, hogy Chikara mire pályázik veled. Tudod jól, hogy szeretne ágyba vinni.
De ez nem fog megtörténni.
Elég volt, bőven több is volt, amit a táborban tapasztaltál, hogy már undorodni kezdj ismét tőle, a férfiaktól, minden elfajzott egyéntől. Ez is az egyik ok, amiért képtelen vagy mondjuk egy normálishoz közelítő romantikus kapcsolat kialakítására. Túl sok a negatív élmény, a bizalmatlanság, az undor, a hányinger... magadtól, a helyzettől, a múltbéli történtektől, a férfiaktól. Mert ott a táborban mindig ők voltak azok, ők voltak az erőszaktevők, hozzájuk kötöd a fájdalmat, a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, a levakarhatatlan mocskot. Ezért szórakozol velük, húzod el a mézesmadzagot az orruk előtt, hogy aztán a valóság jeges vödör vízével locsolhasd képen őket, hogy sosem fog megtörténni - legalábbis nem ebben az életben, nem veled.
Ez a legtöbbeket elriasztja, de Chikara Tetsuyat nem. Ő ennek ellenére is, mindennek ellenére is próbálkozik, még ha látszik rajta kívülről is mennyire egyszerű, primitív ösztönlény. De el kell ismerned, fejlődőképes primitív ösztönlény, nem mellesleg esztétikailag kifejezetten kellemes látványt nyújt.

- Állítólag a szopás süketít... lehet amiatt kezdek félrehallani? - kegyetlen vagy, ahogyan egy ártatlannak tűnő mosollyal pislogsz rá, noha tudod jól, ezzel potenciálisan az idegein táncolsz. Szándékosan csinálod, de még mennyire, hogy szándékosan! Élvezed ha felhúzza magát, ha ideges, ha elönti a tudatát a vörös köd. Borzalmas vagy, rettenetes, de a legszörnyűbb az egészben, hogy ezzel teljes mértékben tisztában vagy és nem igazán óhajtasz tenni ellene. Ugyan miért is akarnál tenni ellene? Miért, amikor rengeteg ilyenben volt részed... akaratlanul is érzed a fejbőrödön a hajszálaid húzódását, a kéz kegyetlen markolását, a fulladó érzést, a hányingert, az égető könnyeket, az elfojtott kiáltásokat, az ízt... azt a visszataszító, gusztustalan, gyomorforgató ízt, ami mellé társul a kiszolgáltatottság keserűsége, a düh maró érzete, a tehetetlenség amely megfűszerezi az egész keveréket.
Undorító.
Következő kérdésére felvont szemöldökkel fordulsz felé.
- Az őszinte választ óhajtod, vagy a kedveset? Lásd, kivel van dolgod, megengedem, hogy válassz - valóban, hogy milyen előzékeny vagy! Már majdnem nem Te lennél, ha mondjuk ezt a kérdést nem tetted volna fel neki, hanem magadban eldöntve a kedves opciót osztottad volna meg hangosan, szavaidból meg nem lehetne csavarni a gúnyt. De az nem Te lettél volna ugye. Pedig igazán lehetnél vele elnézőbb, próbálkozik, fejlődik, tényleg igyekszik. Te pedig egyszer kedves akarsz lenni vele, de amikor esetleg sikerül, rögvest bekapcsol a védekező mechanizmus és javítod valami gonoszsággal. Túl sok problémát vonna maga után, ha beengednéd a kapun, ha hagynád, hogy fogja a kezed hosszútávon, ha hagynád magadnak, hogy...

És mégis... ennek ellenére, mindennek ellenére, mégis... olyan jó érzés, ahogyan átkarol, ahogyan gyengéden simogatja az oldalad. Miért más, miben más, mint a többiek? Miért érzed biztonságban mellette magad, miért érzed ellenállhatatlannak az illatát, miért érzed, hogy... szeretnél mellette maradni? Hogy szeretnél visszatérni hozzá minden egyes alkalommal? Miben más, mint a többi?
Miért különleges számodra?
A macska csak a hab a tortán, kellemes velejárója Chikaranak. Túlságosan átlátszó hazugság lenne, ha azt akarnád elhitetni akár másokkal, akár magaddal, hogy csak a cica miatt nem engeded el... annyit macskázhatnál enélkül a folytonos macska-egér játék nélkül is, amennyit nem szégyellsz - tehát rengeteget. Halkan felkuncogsz, ahogyan az orra puhán érinti az arcod és felé fordítod a fejed - mélyen a szemeibe nézve mosolyogsz.
- De csak majdnem. Aztán rájöttem, hogy rólad van szó, de ez nem foglalja magába a kedves macskáddal eltöltött időmet, szóval... csak hajrá, én eskü szurkolok neked - olyan szemrebbenés nélkül vagy ezt a szemébe hazudni gúnyos félmosolyoddal, hogy még magad is elhinnéd egy pillanatig. De te jobban tudod a valóságot, tudod, hogy szétvetne a méreg és az irigység, mint ahogy mindig, amikor mással látod együtt.
Az informátor vágyna bizonyos dolgokra, de egyiket sem óhajtod kimondani hangosan, úgyhogy csak a fejedet rázod. Egyébként is értékeled, ha meglep, ha meg nem... akkor elmehet a büdös picsába az idióta feje úgyis.

Mennyivel egyszerűbbek lennének a dolgok, ha nem akarna beszélni. Ettől olyan komolynak tűnnek a köztetek lezajló folyamatok, olyan... valóságosnak. A valós érzelmek pedig téged egyenesen megrémítenek. Ezért is húzódsz el tőle rögtön, hátha a távolság, a hideg levegő segít. Nem szabad beleélned magad, nem szabad elengedned magad, nem szabad elhinned, nem szabad hinned neki. Tekinteted azonnal rideggé és távolságtartóvá válik, ahogyan mégis ragaszkodik ehhez. Még az is megfordul a fejedben, hogy visszahajítod neki a kardigánt, de ahhoz túl jó az illata... túl puha az anyaga... túl Chikaras. Nem akarod még visszaadni, egyelőre nem, inkább csak szorosabban összehúzod magadon a ruhadarabot, ha már csak ennyi maradt az öleléséből. Nem elég, de több mint a semmi. Szemeid nem enyhülnek, mosolyod is már csak kósza emlék csupán. Nem törsz meg, nem engedsz a csábításnak. A csábításának.
- Továbbra sem érzem úgy, hogy a történtek miatt bármivel tartoznék neked Chikara. Sem magyarázattal, sem mással. - tényszerű rideg kijelentés, nem több, nem kevesebb, nem másabb. Nem kérsz bocsánatot, mert azt akarod utáljon, hogy kerüljön... de közben meg mégsem. Most azonban a józan eszed nem alszik, folyamatosan kántálja neked, hogy ez a helyes. A módszerek nem, de a cél igen.
De a kesztyűk... azok a kurva kesztyűk, a hülye barom feje, az az igazán édes, csókolni-való barom feje. Egy lépés előre, kettő hátra... de kinek mi az előre, és mi a hátra? Minden relatív, csak nézőpont kérdése. Hiába minden igyekezeted, őszintén elmosolyodva figyeled, hogy mennyire tetszik neki is, meg a macskájának is és furcsa melegséget érzel. Akarod, hogy hordja a meccseket, akarod, hogy ebben jelenjen meg a tusán...
Akarod, hogy hozzád tartozzon...
...és akarod, hogy ezzel mindenki más is tisztában legyen!!!

- Még mindig nem adtad fel ezt az őrült képzelgésed? - hitetlenkedve felnevetsz. - Hihetetlen vagy. Nem... inkább őrült. Egy kibaszott őrült vagy Chikara Tetsuya - csóválod a fejed, de... bejön neked ez a felelőtlen forrófejűsége. Közben pedig félted... félted - mi van ha kiválasztják? Mi van, ha nem választják ki? Egyik sem jó opció, de... melyik a kevésbé rossz?
Összébb húzod magadon jobban a kardigánt, de nem azért, mert a fázásodon akarnál segíteni... inkább a szorongásod akarod kizárni, amelyben az ölelése segíthetne, de... de azt nem lehet. Úgyhogy marad a kardigán.

   

                   

          I like you 'cause you're a little messed up        

   

to my brilliant Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, szexuális utalások

Látom, ahogy figyel és talán arra jut, hogy hozzám képest a faék is egy kibaszott bonyolult dolog, azt persze nem tudhatja, hogy ez csak egy féligazság. Tényleg nincs egy akadémikus agyam, ami mellé nem sokat segít, hogy főleg a sport meg a testedzés érdekel, mert hát...abban vagyok sikeres. Lehet tudni, hogy nem lett volna baj több energiát fektetni, mondjuk a bájitaltanba, de ugyan minek túráztassam magam vele, ha egyszer hót tehetségtelen vagyok hozzá és már a felénél elunom az egészet.
Ettől tök függetlenül, azért megvan a magam logikája és másokét is képes lehetek megérteni, ha igazán akarom. Kivéve Vivient, aki lassan másfél éve a legutálatosabb és legkedvesebb rejtvényem egyszerre.
Szerintem ő ezt abszolút direkt csinálja, mert örömet talál abban, ha sokkolhatja az embert, nem tudhatta szegény ártatlan-jó, ez túlzás, vajon mennyire lehet ártatlan? - lányzó, hogy nekem éppen ettől izgi az egész.

Általában ugyanúgy mennek a dolgok, röviden és kitartóan udvarolok, megkapom, akit akarok, élvezem egy-két hétig, vagy ameddig szórakoztat, aztán előállok a szokásos dumámmal, hogy sajnos én egy kibaszott elfoglalt ember vagyok és nem akarnám megbántani, de ugye jobb most, mint esetleg később. Onnantól meg vagy benyalják a baromságom, vagy utálnak, ameddig bele nem fáradnak.
Szeretem azt gondolni, hogy ilyenkor nem hazudok, csak kicsit ködösítek.
Hát ehhez képest Vivien két kezével szórja rám a konfúzióst és azt hiszi megeszem minden szavát, vajon tudja, hogy téved?
Azért a következő mondata kicsit így is felnyomja a vérnyomásom, kurvára nem akarok azon gondolkodni, hogy eddig hány faszival mit csinált, pláne, hogy logikusan nézve a fele se igaz annak, amit én ezek mögé a beszólások mögé odaképzelek. Idegesen forgatom meg a szemem, de nem hagyom magam.
-Jó is, hogy szólsz, már mondani akartam... -hagyok egy kis szünetet és közben mosolyogva bámulom a száját, mielőtt kedvesen folytatnám- hogy milyen jó olvasol szájról.
Ha mázlim van erre pont nem számított, mióta ismerjük egymást, kénytelen voltam dolgozni a verbális készségeimen, mert eleinte olyan volt ezzel a lánnyal szópárbajozni, mintha kirontanék, a kezemben egy mosdószivaccsal, aztán lesből agyonvernének valami csatabárddal.
Na ez az az öröm, amit már nem vagyok hajlandó neki megadni, még akkor sem, ha konkrétan közben az fut át az agyamon, hogy agyon tudnék csapni bárkit, aki csak hozzányúl, pedig aztán mi közöm hozzá?
Nagyjából semmi és mégis úgy érek hozzá most is, mintha az enyém lenne, ő pedig hozzám simul, simogattatja magát, kihasználja azt, amit érzek iránta, pedig csak a felszínt látja.

Felszín pedig akkor tényleg a pontagyú fuckboy, amin nem vagyok halálosan meglepődve, de azért egy egészen picit fáj.
-Nagyon kegyes vagy-vigyorodom el szélesen- de az őszinte verziót választom.
Kamuzol te nekem épp eleget, ezt gondolom, de nem teszem hozzá, végül is nem kell tudnia, hogy néha még egy ilyen idióta barom is átláthat rajta egy kis ideig.
 Szinte tudom, hogy ez a féltékenykedés részben basztatás, de van egy olyan érzésem is, hogy bőven van benne igazság, főleg amiatt, ahogy a szavai csöpögnek a gúnytól.
Halkan kuncogok, miközben apró csókokat adok az arcára egészen a füléig, ahol megállok.
-Szurkolsz? Ennyi erővel nyugodtan választhatsz is egy lányt nekem ma éjszakára-suttogom csak, hogy lássam, hogy érezzem rajta, hogy mit okoz benne ez a teljesen komolytalan kis képzelődés-kitalálhatod mit csináljak vele, ha szeretnéd nézheted is. Persze csak, ha nem lennél túl...féltékeny.
Ha ő így, hát én is!
 Ezzel a gondolattal csókolok a nyakába és egy kicsit utálom magam a ténytől, hogy ez a kép megmozgat bennem valamit. Mélyen a szemébe nézni, miközben valaki mással vagyok, de mégis csak őt látni, szinte a bőrömön érezni a dühét, a féltékenységet, azt, hogy kellek neki, és kivárni, hogy meddig képes tűrni, hogy tűrné-e egyáltalán.
Figyelem az apró rezdüléseit, ahogy felém fordítja az arcát, kíváncsian várom, hogy mit lép tudatában annak, hogy mennyire ötven-ötven, hogy most baszok-e el mindent.
Arra, ahogy rázza a fejét, csak hanyagul vállat vonok, jól ismerem én ezt a "nem kell semmi" dolgot anyámtól, csak azért is összerakok neki majd valami finomat, hadd tudja, hogy milyen jó szívvel is gondolok rá.

Nagyot sóhajtok, ahogy egy gyors mozdulattal bontakozik ki az ölelésemből, ez elég rossz jel, de nincs mit tenni, én ezt itt és most szeretném letudni, hogy ne nyomasszon tovább.
Úgy tűnik a nagy bocsánatkérésem lófasz volt porcukorral, mert még annyit sem kapok viszonzásul, hogy elismerje, nem volt olyan szép dolog kibaszni velem, viszont jön ezzel a szar dumával,, hogy nem tartozunk egymásnak semmivel. Ez végül is igaz, nem tudok belekötni, csakhogy én igenis szeretnék valami magyarázatfélét, emiatt is próbálom máshonnan megközelíteni a problémát, miközben Macska egy hajtincsemmel játszik, ami nem tesz hozzá túl sokat a komolyabb hangvételhez.
-Nem is kell megmagyarázni-mond és az ujjaimmal dobolni kezdek a korláton- csak jó lenne tudni, hogy mégis mit akarsz ezzel az egésszel, mert ezt a politikusdiszkót elég nehéz értelmezni.
Jó, kimondtam, megfogalmaztam, még hangzik is valahogy az egész, csak jól kellene folytatni. De hogy?
-Mert akkor nem kellene hatalmas ívekben kerülgetned, én meg nem értenélek félre.
Ezzel csak sikerült már érzékeltetnem, hogy ez a beszélgetés nem csak nekem jönne jól, hanem neki is!
Attól majrézok viszont, hogy talán annak ágyazok meg, hogy végre kimondja egyértelműen, nem akar tőlem semmit, én meg feleslegesen baszódom-vesződöm az egésszel.
De ha így tud viselkedni valaki, aki nem akar semmit, milyen lehet, aki akar?
Meg itt ez a kesztyű is, ami szerintem nagyon szép gesztus. Kötsz kesztyűt valakinek, aki totálisan közömbös?
Vagy most barátkozunk? Remélem, hogy nem, annak nem lenne sok értelme. Bár, ha ő így barátkozik akkor valahol értem a pletykákat róla meg Heráról.

Az egyik kesztyűt magamon is hagyom csak úgy próbálgatni, a másikat pedig elrakom a zsebembe, ekkor nyomja el ezt a Tusás megdöbbenést, amit nem annyira értek. Ennyire brutálisan szarnak tart? Vagy csak középszerűnek?
-Ezt most úgy mondod, mintha holnap reggel az első kávé után bevonulnék Rómába, hogy akkor most én leszek a pápa-méltatlankodom, miközben a hajamat kezdem piszkálni, mert végül is azon lenne nevetnivaló. Hogy néznék már ki papklepetusba?!
-Ennyire meglepő, hogyha valahol meg lehet halni, én oda azonnal kérek egy bérletet?
Vagy csak ennyirer nem hisz bennem?

   

    I love you and I hate you at the same time  

to my amazing Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Vajon ha Chikara Tetsuya tudná, mi vagy, akkor is így próbálkozna? Vajon ha Chikara Tetsuya tisztában lenne azzal, miket kellett elkövetned fiatalabb korodban, akkor is ilyen kitartóan hajtana? Vajon ha megmutatnád Chikara Tetsuyanak, ki és mi is vagy valójában akkor is... Rád bírna nézni? Megannyi kérdés, melyre lehet sosem kapjátok meg a választ. Főleg azért nem, mert a valódi önmagadtól még Te is rettegsz, de olyannyira, hogy éjszakánként aludni sem tudsz - mert a sötét csendjében előkúszik a valódi éned, a szemeibe nézel, a mosolya kitép belőled egy újabb darabot, kénytelen vagy letérdelni előtte és engedelmesen nyújtani a nyakad. Már csak azon éned szeszélyeire van bízva, mikor harapja át a torkodat és hagy kivérezni - mikor veszi át a hatalmat a csöppnyi ép ész és a maradék jószándék felett. Mikor adod meg magad az árnyékodban lesben álló és türelmesen várakozó Fenrir Greyback akaratának - mikor válsz véglegesen és teljesen azzá, akivé tenni próbált?
Mikor?

csak idő kérdése

Ha tudná Chikara Tetsuya, ezekkel a szavakkal milyen mélyre vág, akkor is kiejtené őket a száján?
Olyan nehezen kapok levegőt...
Ha tudná Chikara Tetsuya, miket kellett átélned, mit tettek veled, akkor is ennyire hajthatatlan lenne?
Nem kapok levegőt...
Ha tudná Chikara Tetsuya, hogy azóta nem vagy képes szexuális aktusba bocsátkozni másokkal, még akkor is...?
Én nem...

Maszkod azonban jéghidegen, makacsul tapad az arcodhoz, belső viaskodásodból mit sem engedsz láttatni, csak az állkapcsod feszül meg egy szempillantásra, csak az ujjaid fehérednek el a korláton, amilyen erővel szorítod. Erőszakkal veszed rá magad, hogy egyenletesen lélegezz, hogy ne hagyd elhatalmasodni az érzést.
Pedig viszolyogsz, undorodsz, kínlódsz, émelyegsz, szenvedsz az érzésektől, az emlékektől, melyek beleivódtak a bőrödbe, melyeket ugyanúgy érzel, mint ott és akkor, amikor ezek megtörténtek.
A szégyen...
- És ha tudnád még, mi mindenre képes ez a száj... - mosolyodsz el sejtelmesen, ahogyan egy érzéki mozdulattal simítasz végig a hüvelykujjaddal az alsóajkad ívén, mintha csak letörölnél onnan valamit. Akarod, hogy dühös legyen, akarod, hogy szétvesse a méreg, akarod, kurvára akarod, hogy őrjöngeni kezdjen a gondolatra. A gondolatra, hogy mással igen, de vele nem. Gyomrod lelkesen kavarog, görcsbe rándul, mintha minden vágya csak az lenne, hogy addig hányj, ameddig ki nem hányod az összes mocskot, ameddig ki nem hányod az életet a testedből.
De nem hagyhatod, nem lehet az övé az utolsó szó, nem győzhet Ő, nem győzhet egy férfi.
Mert a férfiak mind, egytől egyik undorítóak. Undorító David Smithe, undorító Samuel Haggerty, undorító Fenrir Grayback, undorító a spanyol maffia főnök, undorító a francia srác, undorító a tavaly elballagott hollóhátas fiú, undorítóak egytől egyig. Aztán mégis megbánod, egy kicsit, de csak egészen kicsit a gondolatod legvégét, ahogyan rápillantasz.
Mert Chikara Tetsuya mégsem olyan undorító...

- De tudod mit...? Majd összegyűjtök neked referencia anyagot... ha kíváncsi vagy rá természetesen - olyan szépen, olyan ártatlanul rebegteted neki a szempilláidat, mintha éppen nem azt az ötletet terjesztetted volna fel, hogy az eddig szexuális testi kontaktusba került emberektől mutatsz neki a készségeidről, képességeidről egy ajánlást. De véletlenül sem azt hintetted el neki, hogy esetleg Ő is kipróbálhatná...
Mégis, mindegy mennyi trauma ért téged régebben, mindegy mennyire irtózol egy gondolattól, hogy egy férfi úgy nyúljon hozzá, mindegy mennyire félsz ettől... mégis úgy szomjazod az érintését, mintha hetek óta a sivatagban kóvályognál étlen-szomjan és csodával határos módon még életben vagy.

- Hát jó, te szeretnéd így... igazság szerint én ezt látom. Igen, ennyire "kétdimenziós fuckboy-nak" tűnsz, a saját szavaiddal élve - az igazságot ígérted, mégis szemrebbenés nélkül a szemeibe hazudsz. Nem gondolod ezt róla, de szeretnéd elhinni ezt a hazugságot, azért szajkózod magadban mindultalan, azért mondod ki hangosan is, hátha... egyszer Te is elhiszed. Hátha ettől valósággá válik.
Hátha ettől nem égetik a csókjai kellemesen a bőrödet, hátha ettől nem kellemes bizsergés fut végig a gerinced mentén, amikor forró lehelete éri füled bőrét, hátha...
Hátha ennek hatására nem kezdene felmenni benned a pumpa azonnal amiatt, amit mond, hátha az édesen kellemes érzés is örökre megszűnne a mérhetetlen haraggal és féltékenységgel egyetemben, amelyet már csak az elhangzott szavak képesek hatalmas lángra gyújtani benned.
Az arcodat még képes vagy kontrollálni, hűvös nyugodtsággal húzódik gonosz mosolyra a szád, de a szemeidben ott izzik az undor, a gyűlölet, a düh, mintha csak lyukat akarnál fúrni a szemeibe, mintha elevenen el akarnád égetni egyetlen pillantásoddal.

Tudod, hogy nem kellene...
Tudod, hogy jobb lenne, ha inkább sértetten kivágnád a kardigánját a korláton át a feketeségbe, ha inkább se szó, se beszéd itt hagynád. Talán még a macskája is jönne veled. Tudod, hogy nem kellene, hisz megígérted, annyira megígérted, ráadásul Heranak ígérted.
De nem mész el.
Nem hagyod annyiban.
Mert a gonoszak közül is az egyik leggonoszabb vagy.
- Ha szeretnéd, választhatok neked valakit... bárkit... akárkit... - a tekinteted és az aurád olyan gyorsasággal változik, hogy Téged is majdnem meglep. Nem kellene bántanod, de akarod, hogy érezze a kínt. Akarod, hogy bűnhődjön minden egyes kiejtett szó miatt. Akarod, hogy szenvedjen, amiért kell neked. Óvatosan kocogtatod meg esztétikusan manikűrözött, púderrózsaszínű körmeidet a korláton, mire a nyakában lévő macska odaugrik. Te pedig, mielőtt Ő, a macska vagy akár Te észbe kaphatnátok, már ki is billented az egyensúlyából, ahogyan megpördíted és nekiszorítod a korlátnak. Egyik lábadat az ő lábai közé ékeled és a koronaékszeréhez veszélyesen közel helyezed el. Egyelőre csak fenyegetésképp. Egész testeddel az övéhez simulsz, annyira, olyannyira, mintha ki akarnád lökni a korláton. Egyik kezeddel a korláton támaszkodsz, majd elkezded kínzóan lassú, de annál rutinosabb mozdulatokkal kigombolni az ingét, szépen lassan, gombról gombra, miközben egyenesen a szemeibe nézel. Talán minden gombbal egyre közelebbről. Csak amikor már az utolsó gomb is megadja magát az ujjaidnak, akkor hajolsz oda hozzá és kezded végigcsókolni az arcát, fülcimpáját, nyakát, kulcscsontját, másik kezed pedig elereszti a korlátot, hogy végigsimíthasson alulról felfelé a combja belső felén, át a férfiasságán, ahol azért kicsit talán elidőzik, mielőtt tovább haladna egészen az övcsatjáig.
Vajon meddig hagyja?
Veled senki sem szórakozhat következmények nélkül...

"...jó lenne tudni, hogy mégis mit akarsz..."
Téged...
Nem lehet. Nem szabad. Nem lehet.
Megígérted...
Az ígéreted visszhangja villámcsapásként hasít beléd. A tudatodba. Az érzéseidbe. A lelkedbe.
Egyszer talán... én is képes leszek helyesen cselekedni?

hahh. lehetetlen

Most mégis megpróbálod, mégis kísérletet teszel rá.
- Nem akarok tőled semmit sem Chikara... - ezek a szavak kínzóan csapódnak vissza a falról, üresen vesznek el az éjszakába. Talán folytathatnád. Talán szépíthetnéd... Talán nem fájna akkor annyira. De Te csak leveszed a vállaidról a kardigánját és felé nyújtod, tekinteteddel egy pillanatra sem engeded az övét. Még a macska is szenvedve nyávog.
Mintha értené.

- Nem, egyáltalán nem meglepő... csak azt hittem idővel majd rájössz... - Rájön mire? Hogy nem odavaló? Hogy vannak alkalmasabb jelöltek? Hogy vannak akik aggódnának érte? Hogy vannak, akik nem akarják, hogy meghaljon? Hogy féltenéd...?

   

                   

          I like you 'cause you're a little messed up        

   

to my brilliant Vivien M. Smithe

TW: +18, káromkodás, szexualitás, erőszakos gondolatok

Az a borzasztó ebben a nőben-leszámítva, hogy úgy vagyok vele, mint molylepke az erdőtűzzel- hogy addig a pontig, amíg ki nem nyitja a száját, még azt is gondolhatná róla az ember, hogy teljesen rendben van. Csinos, mosolyog, szőke hercegnő, nagy kék szemekkel, ártatlan, kedves, dölyfös,én is ezt hittem róla egy ideig, amikor még csak távolról figyeltem, amikor nem tudtam róla semmit.
Talán most sem tudok szart sem, eleget biztosan nem, főleg arról, hogy mi benne ez a kettősség, ez a harag, ami még az enyémnél is pusztítóbb lehet, ha szabadjára engedi. Most is olyan jól uralja, ahogyan én sosem tudnám. Érzem benne a dühöt, amit az undok megjegyzésem gerjeszt benne, de nem enged, csak apróságokat veszek észre, nem telik egy percbe és máris visszarendeződik.
Látok benne valamit abból, ahogyan én viselkedem, ahogyan leplez, ahogyan elnyomja, ami benne zajlik, csak hát…annyival jobban csinálja nálam. Ha éppen nem azzal lennénk elfoglalva, hogy egymás idegeit hasogatjuk nagy erőkkel, akár meg is kérdezhetném tőle hogyan csinálja. Akkor talán vissza tudnám fogni magamban azt a részt, amit annyira utálok, amit nem szeretnék mutogatni és mégis mindig kihozza belőlem.

Ilyet mondani egy nőre…egy lányra? Soha nem engedném meg magamnak, főleg nem vele szemben és mégis mindig feloldja bennem a gátlást, az illemet, a rendes, türelmes jó fiút, aki lenni akarok, utána meg jön ez az idióta fasz, aki képes ilyen megjegyzésekkel operálni. Pedig nem számít, tényleg nem, ha képes vagyok normálisan gondolkodni igazából kurvára nem az én dolgom, hogy hány faszt fogott kilinccsel vagy anélkül, csak aztán mindig eszembe jut, hogy milyen fiatal még. Ez az, amit időnként elfelejtek, és ha ez velem megtörténik, akkor, hogy is ne történne meg a nálam idősebekkel, azokkal az undorító patkányokkal, akik egyenesen vadásznak a gyereklányokra, minél fiatalabb annál jobb. Én nem vagyok ilyen ember és soha nem is leszek, eleve a kora miatt is igyekeztem távol maradni tőle, ameddig…ameddig képes voltam rá.
Amennyire csábító a gesztusa, annyira indítja el bennem azokat a gondolatokat, amiknek nem akarok teret engedni.
Elszakítom tőle a tekintetem és kibámulok a sötétbe, a semmibe, megrándul az orrom, nem akarom látni magam előtt, nem is emlékszem, hogy nézett ki fiatalabb korában, miért érdekelt volna egy kislány? Miért érdekelne bárkit a korabelieken kívül? Barcelonában is valami idősebb fasziról beszéltek nekem, de rá sem akartam kérdezni, hogy mennyivel idősebb. Húszas, harmincaa, negyvenes? Egy apjakorúnál talán meg sem tudtam volna állni, hogy ne tekerjem ki a kibaszott nyakát, nem nyugodtam volna meg, míg vér nem folyik.
Ingerülten fújom ki a levegőt, finoman megszorítom a derekát, bele sem gondolok, hogy mit csinálok.  Anyám azt mondta, hogy szép lánynak lenni veszélyes, örült, hogy inkább egy szép fia született, és csak Vivien által értem meg, hogy mire is gondolt valójában.

Ettől a „referencia anyag” dumától is akaratlanul fintorodom el. Mi a fasznak mond ilyeneket? Kurvára nem vagyok arra kíváncsi, hogy mit csinált mással, sőt…én még azt is képes vagyok eltűrni, hogy velem nem csinál semmit, ha közben tudom, hogy más sem érinti meg, csókolja meg…a többit már el se akarom képzelni, mert rögtön kitépem a korlátot és ledobom innen a francba. Utálom, hogy ennyire érdekel mi van vele, hogy ösztönösen érzem, védeni akarom, pedig láthatóan se gusztusa nincs hozzá, se különösebb szüksége, és mégis...
Jobb közel tudni magamhoz, még akkor is, ha konkrétan kikészít a ezekkel a baromságokkal, mert akkor legalább van lehetőségem látni, sejteni, hogy hol van, sejteni, hogy kit kell elkapnom, ha csak egyetlen könnycseppet is látok legördülni az arcán.
-Hmm…nem vagyok ilyen elméleti ember, azt hiszem le bírom élni az életem a bárcád nélkül is-mondom ki és szívem szerint a számra csapnék, hogy lehetek ekkora seggfej? Ilyeneket mondok és mégsem engedem el, mégsem gondolok róla semmi rosszat, pedig most sikerült ilyen alulról jövő módon lekurváznom. Mondanám, hogy nem akartam, de úgysem hinne nekem, ezt már pontosan tudom, pedig annyira szeretném, ha tudná, hogy ez nem jellemző rám.
A legközelebbi barátaim mind nők, Gemmának is volt már néhány necces dolga és soha nem ítéltem el, még viccből sem nyomtam ilyen poénokat, mert egyszerűen geci tiszteletlen, erre pont akkor esnek ki a számon az ilyen dolgok, amikor a legnagyobb kussban kellene lennem! Valaki olyan előtt, akit igazán...
Ez is csak a kibaszott dominanciáról szól, hogy egyikünk se tudja ráhagyni a másikra a hülyeségét, ő ezért kóborolt el egészen idáig, én meg ezért nem vedelek a csapat többi tagjával. Mert mindkettőnk azzal a tudattal akar ma lefeküdni, hogy neki volt igaza, még akkor is, ha ez a tudat nem melegít.

-Oh áu…-kapok a szívemhez, mintha ezzel még annyira meg lehetne bántani- hát ez szörnyű. Pedig én olyan rohadt tisztességes srác vagyok, hogy el sem hinnéd.
Nem vagyok olyan hülye, hogy azt gondoljam, hogy ezt a szar dumát benyalja, pedig…az van, hogy ez az igazság. Nem tudom minek álltatom magam, fogalma sincs, hogy mikbe vagyok és nyilván emiatt még kisebb esélyem van arra, hogy a nap végén akárcsak egy buksisimiben is részem legyen, mert milyen kurva hűséges vagyok a mihez is? A nagy büdös semmihez.
És mégis csinálom, ő az egyetlen, akivel így viselkedem, akit ilyen végtelen gyengédséggel érintek meg, most is, ahogy a fülébe suttogok, a bőrét érik ajkaim, egyszerűen süt belőle, hogy elindítok benne valamit…bárcsak meg se szólalnék!
Ahogy néz, van benne valami olyan, amivel még nem találkoztam, valami rémisztő, de szerencsére engem kurva nehéz megijeszteni, elégedetten szemlélem, hogy elértem a kisstílű faszságom által, hogy teljesen kiborult, szinte látni rajta, hogy meg tudna fojtani.
És nekem ez kell baszdmeg, mert ezzé tesz, ezzé az aberrált, erőszakos, káoszpárti lénnyé, aki akkor elégedett, ha a másik nem az. Számítok arra, hogy fogja magát és elrohan, aztán vissza sem néz, de nem ezt teszi. Csinált ő valaha bármit, amire fel tudtam volna készülni?

Először csak a szavak.
Tényleg képes lenne…?

-Akárki nekem nem felel meg-suttogom vissza neki, aztán minden olyan gyorsasággal történik, hogy felfogni sincs időm. A korlát a hátamnak feszül, egy másodperc alatt volt képes fordítani a helyzeten, tudta, hogy a bal lábam mindig stabilabb lesz a jobbhoz képest, a meglepetés ereje az övé volt, én pedig nem tudtam elég gyorsan reagálni.
Elképedve nézek rá, fogalmam sincs mire készül, csak azt érzem, hogy túl közel van,olyan közel, hogy képtelen vagyok tovább nézni, muszáj elterelnem a saját figyelmem, hátradöntöm a fejem és igyekszem belélegezni a hideg levegőt, teljes tudatában annak, hogyha most ott rúg meg, ahol a legjobban fáj úgy fogok összecsuklani, mint egy igazi nyomorult. Behunyom a szemem, a szemüvegem leesik a fejemről, de nem törődöm vele. Tudatosan készülök arra, amit ezért az undorító húzásomért kapni fogok, ezért lehet, hogy gyakorlatilag levegőt nem tudok venni, ahogy elkezdi gombolni az ingem.
Ez hanyadik dolog ma este, amire nem számítottam?

A szerencsétlenül járt Macska összegömbölyödik a könyvemen, én pedig igyekszem kitalálni, hogy ezzel most mi lehet a célja. Én nem szoktam ilyen helyzetbe kerülni, nekem általában nem más osztja a lapot, nem is tudom mit kellene csinálnom, csak figyelem. Nem bízok benne, az idegességtől megfeszülnek a hasizmaim, közben meg mégis ott van a fejemben a gondolat, hogy olyan végtelenül gyönyörű. Pont olyan szép, amilyen emlebeteg.
Nem tudom mennyi ideig bírom levegő nélkül, csak, hogy amikor az ajka a bőrömhöz ér, már zihálok. Le kellene állítanom, mondanom kéne valamit, vagy mozdulnom valamerre, de képtelen vagyok. Túlságosan kíváncsi vagyok, pedig tudom, hogy ez nincs rendben.
-Viv…-lihegem, de nem tudom folytatni a mondatot, attól, ahogyan teljesen váratlanul a combomon érzem a kezét. A szám egyértelműen nemet mondana, de a testemet ez már nem érdekli, másodperceken belül érezheti a szépen manikűrözött kezével, hogy milyen hatással is van rám a közelsége, pedig én igyekszem tartani magam, de nem megy. Vannak szükségleteim, amikkel már hónapok óta nem foglalkozom, mégpedig miatta erre most…
Bármennyire is küzdök a józan eszem maradékáért, nem tudom kizárni a fejemből a gondolatot, hogy le akarom róla rángatni a ruhát, nem érdekel, hogy hol vagyunk, nem érdekel semmi, csak hogy mennyire kívánom.

Itt.
Most.
Azonnal.

Ha lenne még vér az agyamban tudnám, hogy ez is csak valami játék, de nem tudok ellenállni neki, pedig próbálkoztam, ameddig tudtam, most nincs más lehetőségem csak hagyni magam. Hozzáérni sem tudok, kapaszkodom a korlátba, mintha még maradt volna szabad akaratom rendelkezni bármi felett.  A keze az övcsatomon, én pedig csak vágytól ködös tekintettel bámulok rá, úgysem tudom meddig tart ez a pillanat, csak azt, hogy addig akarom húzni, amíg csak lehet.

Pedig sosem tart sokáig. Valahogy minden elbaszódik velünk kapcsolatban előbb vagy utóbb. A felforrósodott bőröm kihűl, ahogy kimondja, nem akar tőlem semmit.
Idegesen nevetek fel, mert ez kibaszott szürreális. Még a kardigánt sem tudja tovább elviselni magán. Inkább fázna, minthogy akár ennyi köze is legyen hozzám?
-Hazudsz-szalad ki a számon, ahogy a kardigánt az ágyékom előtt tartom, míg úgy nem érzem, hogy már nem aláz porig a saját testem, ami elárulja, hogy mennyire vágyom rá. Arra a nőre, aki nem akar tőlem a világon semmit és még a Tusához sem tart méltónak.
-Mire?-kérdezem és próbálom elrejteni a sértettséget a hangomban- Hogy nem vagyok elég jó hozzá? Ezt nem tudhatod, én sem tudhatom igazán.

I like the skin on his cheek Taste of the air when he breathes I like the venom he leaves Whenever he's mean to me I like the spark on his tongue Chase after me when I run

to my amazing Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Szemeid gyanakvóan összeszűkülnek, ahogyan az arcát fixírozod kijelentésének nyomán. Maga az utalás már nem is vág mellkason, inkább azon gondolkodsz, hogyan állj bosszút - ugyanis ezek a meggondolatlan elszólások nem maradhatnak következmények nélkül. Te pedig nagyon tehetséges vagy a ballépések megtorlásában. Volt kitől tanulnod, csak a Te módszereid kifinomultabbak, simulékonyabbak, művésziebbek. És a hab a tortán? Hogy most még egészen visszafogott vagy, hiszen a következmények rád nézve igencsak súlyosak lehetnek. Most még...
Gúnyosan felkuncogsz, mikor elhagyja a száját az a szókapcsolat, hogy Ő milyen tisztességes srác... Oh persze, valóban. Mert ezek szerint minden tisztességes srácnak csak addig kellenek a lányok, a nők, ameddig megbaszhatja őket? Mondjuk igazából ez elég valóságosnak tűnik a szemeidben, de azért tudod, hogy léteznek ellenpéldák - még ha ezeket az ellenpéldákat a papucs-szindrómájuk miatt veted meg mélységesen.
A benned fortyogó, pusztító lávaként hömpölygő haragot elnyomod a mélyben. Az alvó vulkán nem ma, nem most fog kitörni. Az érzelmek álnok barátok, gyengévé tesznek és az első adandó alkalommal elárulnak, ha esélyt hagysz nekik rá. Ezért van szükség arra, hogy urald őket, hogy a valóságot elfedd a világ elől, hogy egy szerepet játssz, egy levehetetlen, széttörhetetlen maszkot hordj mások előtt. Senki sem tudhatja, mi zajlik a színfalak mögött, mert akkor oda lenne a színpadi varázs.

Aztán a következmények akárcsak egy hirtelen pofon, csattannak az arcán. Elégedettség futkos a bőröd alatt, ahogyan látod, milyen kiszolgáltatottan feszül a korlátnak előtted. Most azt tehetsz vele, amit akarsz. Most te állsz a fasz másik felén, hiába Ő a nagy és erős férfi. Ez alkalommal nem téged szorítanak az ágyba, nem a te csuklóidat szorítják olyan erővel, hogy a vérkeringésed nyögi a kárát, most nem a Te lábaidat feszítik szét erőszakkal, most nem téged feszít szét valakinek a hatalmas, kemény, mocskos fasza belülről, most nem a te bőrödön árulkodnak másnap a szégyen nyomai. Most Te diktálsz, Te vagy a főnök, most Ő van tehetetlen helyzetben, te pedig ki fogod használni ezt. Minden egyes nehéz lélegzete a legszebb melódia a füleidnek ezen az estén, feszült izmai pedig csak arra várnak, hogy érintéseddel, csókjaiddal feloldd őket, hogy majd ha végzel vele, szégyenteljesen essen össze előtted. A szemüvege tehetetlenül hullik le a fejéről a mélységbe, némán, nyomtalanul veszik el az éjszaka sötétjében. Valahol egyszer majd tompán földet ér, a kár óriási, de senki sem lesz szemtanúja a tragédiájának.

- Szóval még igényeid is vannak, huh...? - kérdezed édesgető hangon, de már nem is kívánod elrejteni a mérgező valóját a szavaidnak. Ahogyan puha ajkaid szenvedélyes csókokkal hintik az arcélét, a nyakát, a kulcscsontját, miközben az ingjét gombolod ki, ahogyan a combodat mozgatod úgy, pont olyan gyengéd erővel, hogy az igencsak ingerelje a férfiasságát, ahogyan a vetkőztetésből felszabadult kezed a csókok tengerén áthasítva a hajába túr, majd egészen erőszakosan megszorítod, hogy az arcát, a tekintetét, a figyelmét magadra irányíthasd - a csókok abbamaradnak, hogy egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egymás pillantásában elvesszetek. Az ártatlannak csak ritkán tűnő kék szempárod most egyértelmű dominanciát sugároz felé - most Te vagy a ragadozó, Ő pedig az áldozat. - Sajnálom, de... egyelőre kénytelen leszel beérni szerény személyemmel... - leheled csábítóan az ajkaira, mielőtt a Te ajkaiddal egyesülhetnének egy forró és szenvedélyes csókban. Tagadhatatlan a tény, hogy vágysz rá... nagyon is, minden múltbéli mély nyomot hagyó esemény ellenére is, de most a bosszú édes íze mámorítóbb, mint az érte lángoló szexuális vágy. Jelen pillanatban minden csak és kizárólag azért történik, hogy perceken belül szenvedjen ez a szerencsétlen. Azért masszírozod másik kezeddel a nadrágján keresztül a hímvesszőjét, azért csókolod mindkettőtök levegőjét felemésztően, azért kapcsolod ki végül az övcsatját. Kénytelen vagy mosolyogni, amint rövidesen megérzed a merevedését, és ha lehet, ennek örömére még jobban hozzá simulsz.
Mikor elfogy a levegőd, elengeded az ajkait, de hamarosan áttérsz a nyakára, ahol erősen, nyomot hagyóan beszívod a bőrét. Akarod, hogy később is emlékeztesse majd valami a szégyenre. A szégyenre, hogy egy tizenöt éves kislány ilyen hatással van rá. Hogy ennyire erőtlen és magatehetetlen a saját szexuális vágyaival szemben - mindezt miért? Na miért? Mert egy undorító, visszataszító ösztönlény. Mert egy férfi.
Kezed már a nadrágja és a boxere közé simul, olyan szépen fekszik rá a hatalmasra nőtt és meglepően kemény péniszére, mintha oda teremtették volna. Egy csúnya emlék suhan át lelki szemeid előtt, de olyan sebességgel, hogy nincs ideje a testednek reagálni rá. Viszont... itt az ideje a nagy finálénak, nem? Odahajolsz a füléhez, légzésed egy kicsit rapidabb, leheleted forró a bőrén, ahogy kicsit hagyod magad levegőhöz jutni, mielőtt beszélnél.

- Annyira kiszámítható vagy Chikara Tetsuya... annyira a hormonjaid vezérelnek... - hangod lágy, talán még kedvesnek is mondható, de... közben csak úgy facsarni lehet belőlük a gúnyt. Kezed már a boxerének szélével játszadozik, de... - Ti férfiak mind csak egyet akartok, emiatt pedig mindig is kiszolgáltatottak lesztek. Szánalmas... -  az utolsó szó rideg, undok, aljas húzásként roppantja össze az eddig felépített kellemes légkört, ahogyan egy pillanat alatt eltűnik a bőréről a tested melege. Jó messzire lépkedsz el tőled és messziről lerí arcodról az undor és megvetés irányába. Elégedetten figyeled a reakcióját, megalázottsága egy minimális enyhülést hoz életed végéig kitartó szenvedésedben.
Szép ívelt szemöldököd a magasba emelkedik, ahogyan erélyesen hazugnak nevez. Talán egy kicsit kuncogsz is rajta.

- Oh, igazán? Mert Te aztán mindent tudsz, ugye? Majd beszéljünk erről újra, ha nem álló fasszal állsz előttem, mint egy hatalmas kupac szerencsétlenség. - Szemeid gyűlölködve szűkülnek össze, ahogyan álladat a győztesek nyugalmával felszeged. Talán nem mondanál ilyen gonosz dolgokat neki, alapvetően tényleg nem vitába akartál vele szállni, csak egyszerűen gratulálni, csak vele lenni, de... mindig képes előhozni belőled az állatot. A gonoszt. A szörnyeteget.

- Valóban? Nem tudhatja egyikünk sem igazán? Biztos vagy benne? - hangodban az él jobban vág, mint a házimanók kései. - Szerintem a lelked mélyén Te is pontosan tudod, hogy alkalmatlan vagy. Nem csak a dühödnek nem tudsz parancsolni, ahogyan a nyelvedre is képtelen vagy féket kötni, de nézz magadra. Pár finom mozdulat és olyan vigyázzban állsz a faszoddal együtt, hogy hánynom kell tőle! - olyan velejéig romlott, rosszmájú nevetés szakad fel belőled, hogy a kis párocska, akik épp ide tartottak fel, menten fordulnak vissza. Legalább a bónusz megaláztatástól megmenekítetted akaratlanul is ezt a szerencsétlen nyomorultat, kinek az az életében a legnagyobb hibája, hogy rád vetett szemet.

Pedig Chikara Tetsuya nem rossz ember...

Ő nem... De Te igen!

   

                   

          I like you 'cause you're a little messed up        

   

to my brilliant Vivien M. Smithe

TW: +18, káromkodás, szexualitás, erőszakos gondolatok

Nem vagyok olyan rohadt buta, amilyennek tűnök. Tudom, hogy jobb lett volna meg sem szólalni, lenyelni az egészet egyszerre a haraggal, a sértettséggel és a tudattal, hogy nem megy ez az egész sehova, csak mélyen be a bőröm alá, mint a legélesebb penge, amit valaha is láttam, de nem bírom ki. Sosem bírtam ki.
Mindig visszaszóltam, mindig visszaütöttem, mindig azt akartam, hogy nekem legyen igazam és most is ezt akarom, még akkor is, ha tudom, hogy csak elpofázunk egymás mellett. Jobb lenne csendben maradni és figyelni, próbálni megérteni és remélni, hogy legalább egy kicsit ő is érteni akar engem, de nem gondolkozom, csak úgy elhagyják a számat a szavak, mielőtt lehetőségem lenne szűrni őket és elhangzik ez a kibaszott bárca. Már nem lehet visszatekerni az időt, nem lehet úgy tenni, mintha ez a sok mocsok nem belőlem jönne és pontosan tudom, hogy Vivien sem fog úgy csinálni, mintha nem hallotta volna remekül minden egyes szavamat, pedig én el akarom mondani neki…
Rendes akarok lenni, tisztességes és talán még lenne is visszaút, de utálom, ha kinevetnek. Többször a képembe vágta már, hogy milyen véleménnyel van rólam, akkor meg minek ez az egész? Ezért jött ide?
Gratulál, kedveskedik, engedi, hogy simogassam, hogy elhiggyem, hogy tudunk normálisan viselkedni egymás társaságában, hogy mélyebben belegondoljak, talán ez már a fehér zászló és feladjuk végre ezt a halál felesleges állóháborút, pedig ki kellene tudnom logikázni, hogy az egyetlen dolog, amit várhatok tőle az egy újabb támadás, abból is egy övön aluli.

Olyan helyzetbe kényszerít, amiből nem tudok szabadulni. Egyszerűbb lenne, ha megütne, ha kiabálna velem, de ez…ez egyszerűen embertelen. A legszörnyűbb benne az, hogy az édes csókjai és gyengéd érintései egy kis időre elfeledtetik velem, hogy ez is csak egy a rohadt trükkjei közül. A kérdésére nem tudok válaszolni, ami azt illeti nem is értem, amit mond, a hangját, az ujjait, az ajkát, mindent egyetlen vággyal teli masszává mosnak az össze az érzékeim, úgy nézek rá, mintha először látnám. A tekintetemben végtelen csodálat ül és a kendőzetlen akarat, hogy csak az enyém legyen.
A lélegzetem szabálytalan, hol egyáltalán nem vagyok képes oxigénhez jutni, hol pedig kétségbeesetten kapkodok érte. Egyik kezem elengedi a korlátot, hogy végigsimítson a combján, amit módszeresen dörzsöl az ágyékomnak, én pedig csak bámulni tudom, olyan rajongással, amilyennel még soha senkit. A keze a hajamba siklik, de amint beletép, szinte érzem széttörni a pillanatot. A szememben néz, árad belőle, hogy mennyire élvezi a fölényét velem szemben, akkor esik csak le, hogy ez is csak egy újabb játék, amiből majd én kerülök ki vesztesként. A kezem egy másodperc alatt találom megint a korláton, mintha az még adhatna bármilyen védelmet azzal szemben, amit tenni akar velem.
-Vivien…ne!-próbálom kimondani, de a hangom végül csak elfúló nyögés az ajkai között, ahogy a nyelvpiercingem végigsiklik a nyelvén és bármennyire tudom, hogy ezt nem szabad hagynom, hogy ebben valójában semmi jó nem lehet, mégis mindennél jobban akarom ezt a csókot, ahogy azt is akarom, hogy mindez igazi legyen, ellenére annak, hogy vele talán semmi nem az.

Néhány percébe telik csak, hogy ellenem fordítsa a saját testem, az egyetlen dolgot, amit egész életemben tökéletesen kontrolláltam. Kétségbeesetten szorítom a vaskorlátot, remélve, hogy a fájdalom képes lesz kizökkenteni, de semmi sem tudja megakadályozni az erekcióm, amit egyáltalán nem akarok, épp úgy, ahogy sóhajtozni sem akarok a keze alatt. Dühös vagyok magamra, de mégdühösebb rá, amiért ezt képes tenni velem, utálom, hogy mennyire akarom, pedig a fejemben ennek az egésznek nem így kellene történnie, hanem valahogy szebben, kedvesebben, nem tele agresszióval és ezzel az égő, szenvedélyes gyűlölettel.
Ha nem nehezedne az egész testem a karjaimra, talán ki tudnék mozdulni, így csak ellökni lenne esélyem, de az nem tudom milyen erővel történne, nem tudok tisztán gondolkodni, miközben azt figyelem, ahogy az övcsatommal foglalkozik, aztán a nyakamhoz hajol.
Felszisszenek, ahogy megszívja a nyakam, irritáltnak akarok tűnni, de valahogy még ez is túl kéjesnek hangzik. Arra akarok gondolni, hogy ez csak valami billog, egy a szokásos beteg hülyeségei közül, de közben érzem a szívverését a bőrömön, hogy nem csak én testem borzalmasan forró, hanem az övé is, de nem akarom neki megadni az örömet, hogy azt érezze mozdulni akarok felé, pedig vágyom rá, hogy én is hozzáérhessek úgy igazán, de nem lehet.  Nem engedhetem, hogy szórakozzon velem!
A keze olyan gyorsan kerül a nadrágomba, érezheti, ahogy hozzám ér, hogy akaratom ellenére is megremegek és elfojtok egy nyögést. Nem lehet! Nem szabad, de olyan rég volt már, hogy valaki így ért hozzám, túl rég, hogy ezt most jól tudjam viselni, pedig lett volna lehetőségem, de nekem csak ő kellett. Most pedig egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogom megkapni, de ahogy a fülemhez hajol, már abból meg lehet mondani, hogy ő is akarná, legalábbis a teste, de ami a fejében van…
Az alsóajkamba harapok, fájdalmasan, hogy ne érezzem annyira, ahogy a kis, puha keze már majdnem a boxeremben van, mert az alhasamban már érzem azokat az izmokat mozdulni, amik egyértelműen jelzik, hogyha a meztelen bőrömhöz ér, talán el is élvezek. Na azt mindenképpen el kell kerülnöm, sosem mosnám le magamról a szégyent, hogy egyetlen kibaszott kis mozdulattal… Nem!

Szánalmas? Hallom a szót és egyszerre megszűnik a forróság, a nyomás, az édes kín és fellélegezhetek. Csodálom, hogy egyáltalán képes vagyok bármit is mondani, ahogy zihálva igyekszem újra becsatolni az övem, majd magam elé tartom a kardigánt. Nem is tudom, hogy a helyzetet gyűlölöm jobban vagy ezt az undok gusztustalan szóáradatot, ami feltör belőle. Talán enélkül nem érezném, hogy elszakad az utolsó idegszál is, ami még féken tudta volna tartani a dühömet. Hát ezért csinálta? Hogy megalázzon?
-Dehogy -fújtatom, ahogy visszanyerem a lehetőséget a normális légzésre- de azért van, amit igenis tudok. Például, hogy akárhányszor előadod a kis színjátékodat kiderül, hogy csak a szád nagy és hamarosan visszakúszol hozzám, mint valami tüzelő szuka!
Elborít a szégyen, amiért képes vagyok ezt így kimondani, de sokkal erősebb most mindennél a haragom, pedig tudom, hogy valamennyit talán megérdemeltem abból, amit kaptam, de ezt nem, ez már túl sok ahhoz, hogy el tudjam viselni. Minden kibaszott szava belém mar és az egyetlen dolog, amit tenni tudok, hogy minden alkalommal belemarok magam is mert, ha nem tenném…talán olyat csinálnék vele, amit magam is megbánok, pedig minden porcikámban érzem, hogy sosem tudnám bántani.

Nagy levegő, élvezem a hideget, ahogy szépen lassan újra végigborzongatja a testem, nem is szórakozom azzal, hogy megpróbáljam visszagombolni az inget, túlságosan remegne a kezem a felindulástól, ahogy meghallom az alkalmatlan szót. Azonnal válaszolnék, ha a nevetése nem fagyasztaná meg a vért is az ereimben. Oldalrakapom a fejem és ekkor találkozik a tekintetem azzal a kettőével, aki azt gondolta, hogy jó ötlet volt erre venni az irányt, de láthatják, hogy ez nem éppen az a helyzet, amibe be akarnak csatlakozni.
Nyerek nagyjából fél percet, hogy újfent bebizonyítsam, hogy úgy forgat ki magamból percek alatt, ahogy csak akar, közelebb lépek hozzá és elmosolyodom.
-De azért kibaszott rossz érzés, nem? -billentem érdeklődően oldalra a fejem és már most tudom, hogy meg fogom ezt az egészet bánni -Csak gondolj bele, hogyha én most visszamegyek, gond nélkül találok valakit, aki befejezi, amit elkezdtél. Na hadd lássam a tekinteted! -most rajtam van a sor, hogy halkan nevetgéljek, ahogy az álláért nyúlok, hogy el ne tudja rántani a fejét- Hmm…egyből gondoltam.

I like the skin on his cheek Taste of the air when he breathes I like the venom he leaves Whenever he's mean to me I like the spark on his tongue Chase after me when I run

to my amazing Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, manipuláció, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Az a vágytól elködösült pillantás, a kéjes, szaggatott légvételek, minden izmának a megfeszülése, az árulkodó sóhajai, a gyengéd simítása a combodon.

Annyira, de annyira manipulálható vagy Chikara Tetsuya.

A kétségbeesett csillanás a sötét szemeiben, ahogyan rájön, csapdába esett, testének önkéntelen reakciója, erekciója, melyet képtelen megállítani, sóvárgó pillantása, a vágyódás arra, hogy ez az egész igaz legyen.

Hiszen Te is csak egy férfi vagy.

Hiába tudja, hiába próbálna tenni ellene, mégis képtelen rá.

Mert gyenge vagy Chikara. Túlontúl gyenge és túlságosan... férfi.

Te pedig egy megátalkodott nőstény bestia, akit mások szenvedése, édes kínja éltet napról napra. Mert kár lenne tagadni, ezt szereted nézni, ahogyan a gondosan felépített kártyavár a legapróbb fuvallattól összeomlik. Ahogy a legmagabiztosabb férfi önbecsülését is a sárba tiprod, ahogy a szemeid előtt omlanak össze, kérdőjeleznek meg mindent, amit eddig megingathatatlan valóságnak hittek. Ahogy leghőbb álmaikat, vágyaikat veszed el tőlük, akárcsak egy kisgyerektől a kedvenc játékszerét. Más talán menekül a negatív energiák elől, de téged már csak ez tart mozgásban - csak a bosszú, a fájdalom, a veszteség, a kegyetlenség tart még életben. Ezek nélkül már rég nem lennél itt, valahol rothadnál jobb esetben egy tömegsírban, rosszabb esetben vadállatok gyomrában, mely takarhatja egykori társaid is.
Elégedetten szemléled, érzed a műved, ajkaid közt elhaló elkeseredett próbálkozása táplálja megtépázott lelked tüzét. Százszor, ezerszer, milliószor jobb érzés, ha a kezedben a gyeplő, ha Te diktálod az iramot, ha Te szabod meg az események folyásának medrét. Mámorító érzés a hatalom, talán jobban is, mint Chikara csókja, testének melege, ösztönös reakciója az érintéseidre. Tudod jól, hogy mennyire kíván, mennyire vágyik rád, ez pedig a Te egódat csak táplálja egyre jobban és jobban. Már el sem tudja rejteni előled, hogy szüksége van rád, mint függőnek a drogra, egyszerűen képtelen leállni, még akkor sem, ha tudja ez az egész csak tönkreteszi majd. Minden egyes visszafojthatatlan nyögés, felszakadó érzéki sóhaj bizonyítja feltételezésed helyességét. De közben ott motoszkál elméd hátsó sötét sarkában, hogy Te is vágyod, igényled ezt a mindent elsöprő, felperzselő szenvedélyt, akarod Őt magát is, hogy hozzád tartozzon, senki máshoz, akarod a kontrollt, a magaslati pontot, a szárat és az ostort a kezedben, az irányítást, az uralmat, a kínját, a szenvedő, kegyelemért könyörgő pillantásait. Minden amit érzel vele kapcsolatban annyira ellentmondásos, annyira heves, annyira... más.

Most azonban mégis jobban akarod az agóniás, a sínylődést, az édes gyötrődést, most fel akarod perzselni Őt is, és az általa okozott sérelmeket is. Szükséged van arra, hogy Chikara lelke a karjaid közt haljon meg újra, ahogy most Te is meghalsz itt és most előtte újra, hogy majd később hamvaitokból feltámadva, egymást felépítve újra romba döntsétek egymást, mintha csak ez lenne az élet megingathatatlan rendje.
A kezed alatt kidomborodó erekciója, izmainak kétségbeesett bizsergése adják tudatodra, hogy itt az ideje a kínzó elválásnak, annak, hogy bevidd a végső döfést. Olyan kicsi most ott a korlátnak támaszkodva, kigombolt inggel, zihálva, szétborzolt hajkoronával, esetlenül az ágyéka előtt tartott pulóverrel. Annyira siralmas képet ad így szerencsétlen srác, hogy a lelked morzsái dalra fakadnak tőle. Mert ez kell neked, hogy mások nyomorúságából meríts erőt, ez az, ami feltölt, ez az, amire szükséged van.
Mert egy szörnyeteg vagy.
Fölényesen elégedett mosollyal nézel rá, ahogyan megigazítod a szőke hajad. Tudod, hogy nyertél. Tudod, hogy mélyen legbelül ezt Ő is tudja. Ahogyan azt is tudod, hogy most utolsó kétségbeesett próbálkozásképp megpróbál Ő beléd marni. Jobban, erősebben, mint ahogy Te tetted, de... a trónodról már nem képes lelökni.
Éppen ezért nevetsz fel azon, ahogy tüzelő szukának hív. Már képtelen vagy ezt a melledre szívni, annyira átlátszó, annyira elkeseredett kísérlet ez a részéről. Már nem tudod komolyan venni a sértéseit sem, még akkor sem, ha van benne némi igazság is. Ezt azonban most nem vagy hajlandó meglátni, most csak a sötét romlottságod vezérel. Kicsit még fel is nevetsz a megszólalásán, csak hogy még jobban megalázd. Már nincs fogása rajtad. Már nincs.

Még gonosz kacajod utolsó visszhangjai hullámoznak az éjszakban, mikor Chikara Tetsuya közelebb lép hozzád. Meglep a vakmerősége, de érzed, hogy ez is egy újabb kétségbeesett próbálkozás arra, hogy ne teljesen megsemmisülve távozzon innen. Tudod jól, mégis a pulzusod a szavai nyomán bevillanó képre megugrik, de nem hagyod, hogy a haragod futótüze elharapóddzon. Túlságosan is előre iszik a medve bőrére, ahogy elkezd halkan kárörvendően nevetgélni, de nem láthat rajtad semmit. Nem hagyod, hogy megmozgasson ez az egész, most Te vagy a bábmester, Ő a báb és nem fordítva. Az az arrogáns mosolyod továbbra is ott ül visszafogottan rúzsozott ajkaidon, tekinteted lesajnáló. Nem lépsz hátrébb, nem próbálod elszakítani a tied az övétől. Látni akarod a teljes megadást a szemeiben, ahogy végleg kihuny az ellenállás utolsó szikrája is bennük.

- Csak gondolj bele... - lágy lassúsággal, halkan ismétled szavait, ahogy újra a meztelen felsőtestéhez érsz és finoman futtatod végig az ujjaid a kockáin, közben már inkább mérgezően csábítóvá szelídül a mosolyod. - Vajon fogod tudni úgy igazán élvezni a társaságod? Nem, ugye? Mindketten tudnánk, hogy ez csak gyenge kapálózás. Úgyis az Én arcomat látnád, az Én hangomat hallanád, az Én illatom telítené el az orrod és az agyad, az Én érintésemet szomjaznád. Az egész egy illúzió lenne csupán. - szomorúan lebiggyeszted az ajkaid, mintha valóban sajnálatot éreznél iránta. - De közben mélyen legbelül tudod, hogy nem ugyanolyan, mintha Én lennék ott, mintha velem történne meg. Mert más nem tudja megadni neked azt, amit Én, nem tudnak téged ugyanúgy érinteni, ugyanúgy csókolni, ugyanúgy feltüzelni és felizgatni. Nem tudják, melyik a legérzékenyebb pontod, hol vagy csikis, hol szereted keményebben, ugye? És a végén rossz szájízzel kelnél úgyis, mert ha ma az alkohol és a friss emlékek hatására jó is lehet... kijózanodva azonban nem csak a szádban lesz ott a keserű íz, hanem minden porcikádba beleivódik a győztes meccs ellenére elszenvedett mérge a mostani vereségednek, és azt onnan sosem leszel képes eltávolítani. Főleg ha... - másik kezeddel óvatosan elhúzod az álladat tartó kezét, hogy odahajolhass a füléhez és forró leheleteddel az agyba égesd a szavakat. -...főleg ha a füledbe jut, hogy mással töltöttem Én is ezt az éjszakát, ugye? - ajkad súrolja a fülcimpáját, majd egy kicsit visszább húzódsz, hogy újra a szemeibe nézhess, ahogyan a kezeddel gyengéden végigsimítasz az arcélén. Higgadt magabiztossággal nézel vissza rá, kellemes bizsergés fut végig a gerinceden a gondolatra, hogy még mélyebbre vágtál mocskos késeddel a mellkasába. Már szinte érzed vérének az illatát az orrodban, annak meleg folyékonyságát és fémes ízét a nyelveden.

   

                   

          I like you 'cause you're a little messed up        

   

to my brilliant Vivien M. Smithe

TW: +18, káromkodás, szexualitás, erőszakos gondolatok

Minden egészen jól indult, nem úgy nézett ki, mint aki rossz szándékkal jött ide. Még úgy sem nagyon nézett ki, mint akinek bármilyen szándéka volt ezzel az egésszel. Hol ment ennyire félre a történet? Talán megint én kúrtam el valamit, összefolyik az egész, ami azelőtt volt, kicsit olyan, mintha meg sem történt volna, pedig bizonyítékként itt a kesztyű, meg a Macska, aki csak riadtan pislog jobbra-balra. Biztosan nem ért semmit, hát az van, hogy én sem értem, kurvára sötétben vagyok és akkor sem kezd világosodni, amikor végre kiszabadulok a kezei közül, sőt…akkor borulok csak el úgy rendesen, pedig logikusabb lenne, hogy akkor legyek normálisabb, ha az agyamba is jut némi vér, de nem, az olyan baszott egyszerű lenne.
Kellene egy kis idő, lélegezni, rendbe tenni a gondolataimat, de Vivien mellett sosincs idő, most is csak másodperceim vannak arra, hogy legalább a maradék méltóságom morzsáit megpróbáljam összeszedni. Igazából lehet, hogy itt kellene sarkon fordulnom és közölnöm, hogy hagyjon engem békén a francba, aztán pusztítsa valaki más életét és mentális épségét a faszságával meg a dominanciaharcaival, mert engem ez az egész kurvára nem mozgat.

Hazudnék, ha ezt mondanám? Gondolom igen, de számítana? Valószínűleg rohadtul nem foglalkoztatja, hogy mit gondolok vagy érzek, az egyetlen dolog, amire láthatóan gerjed,az az, hogy rajtam áll bosszút a világ összes igazságtalansága miatt. Egészen meg vagyok hatva, mert hát valljuk be, igazán hízelgő, hogy ennyi full felesleges energiát beletol abba, hogy megszégyenítsen, de kezdem azt érezni, hogy mind jobban jártunk volna, ha udvariaskodunk egy kicsit, ő gratulál nekem, hogy nyertünk, én gratulálok neki, hogy kibírta pofavágás meg szarkasztikus kommentek nélkül legalább öt egész percig, és mindenki megy oda, ahova menni akar, szépen külön, aztán majd beszélgetünk, ha már…nem tudom, leesett az első hó vagy tudunk ember módjára viszonyulni egymáshoz. Ilyet viszont nem lehet, mert Smithe kisasszony egy született elmebeteg, aki addig nem nyugszik, míg az utolsó csepp jóindulatát is ki nem préseli az emberből, míg itt nem állok – minden szempontból-, mint, akit az állomáson hagyott a vonata.
Rohadt egy érzés az egész és még mindig alig tudom elhinni, hogy tényleg hosszú percekig hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar, annak ellenére, hogy egész konkrétan tiltakozni is próbáltam, most meg már én sem értem, hogy mi és miért történt úgy, ahogy. Nyilván tudom, hogy tehettem volna ellene, rákiabálhattam volna, ellökhettem volna, közölhettem volna vele, hogy ez kurvára nincs rendben, de egyszerűen lefagytam. Lefagytam attól, hogy a testem élvez valamit, amit az agyam nem, hogy ez egyáltalán képes megtörténni teljesen egyszerre. Ő pedig tudta, hogy mit csinál, annak ellenére, hogy tizenöt éves -jaj basszameg,csak tizenöt- teljesen jól hallhatta, hogy nemet mondok, de eszébe sem volt leállni. Az egyetlen dolog, amiért minimális hálát érzek, az az, hogy nem ment tovább, mert asszem kurvára kiborultam volna, ha ettől az egésztől még el is bírtam volna élvezni. Na nem! Vannak határok! Nem vagyok beteg, vagyis kettőnk közül nem én vagyok a beteg!

És innentől kezdve tudom, hogy őkegyelmessége kurva elégedett magával, nekem meg csak rá kellene hagyni és húzni a dolgomra, de képtelen vagyok rá, mert ugyan mi a francért hagynám, hogy azt gondolja, ő nyert?  Már túlságosan belepörgettem magam ebbe az egészbe, nem tudom abbahagyni,akkor se, ha pontosan tudom, hogy jobban járnék, ha félre tudnám tenni ezt a parázsló gyűlöletet, ami belülről éget fel mindent, ami vagyok, de ha most bármit megtehetnék…én eltörném a nyakát ennek rohadt kis kurvának.
Pedig én annyira akartam, hogy jó legyen! Normális akartam lenni, udvarias, kedves, erre szánt szándékkal rángatja elő belőlem az állatot, mert én magamtól nem vagyok egy ilyen aljas féreg. Nem bírok ellene tenni, amikor meglátom azt az önelégült mosolyát, majdnem elmulasztom észrevenni, hogy úgy dobog a szíve, hogy szinte érzem. Olcsó vigasz ez, mert az arcát uralja, és alig látom rajta a hatását annak, amivel előálltam, de máris jön a replika. Próbálok józanul gondolkodni, de már megint azon kapom magam, hogy hagyom, hogy megérintsen, pedig nem lenne szabad. Hallgatom a szavait és a pulzusom másodpercek alatt emelkedik a duplájára, szinte már kapkodom a levegőt dühömben, valósággal letaglóz a tény, hogy…igaza van.
Nem akarom, hogy mással legyen, még azt is elutasítom, hogy elképzeljen, ami meg engem illet…
Eddig is elmehettem volna mással, volt rá lehetőségem bőven, talán még gondoltam is rá, de végül valahogy mindig kiszálltam azokból a helyzetekből, amik odáig vezethettek volna. És mi miatt? Hát miatta, pedig nem érdemelte meg a hűségemet, a kedvességemet, azt, hogy nem voltam vele egy igazi címeres faszkalap…legalábbis eddig.

Gondolkodnom kell, mert ha ezt ennyiben hagyom, akkor mindennek vége, akkor sosem fogok tudni visszavágni neki. Nem alázhat meg így egy…, nem, kurvára senki nem alázhat meg. Kinek képzeli magát? Nagy levegőt veszek, és  ha még maradt valami a nyugalmamból, abba nagyon igyekszem belekapaszkodni, mert Vivien egyértelműen azt várja, hogy totálisan beleőrüljek a kis játékába, de nem fogok. Nem bizony! Ellenben megpróbálhatom überelni és valahogy megfordítani mindent, ami elhagyja azokat az ajkakat, amiket annyi kellemesebb dologra is használhatna, mint arra, hogy már-már kényszeresen igyekezzen felbaszni.
Hagyom, hogy az arcom simogassa, aztán elkapom a csuklóját. Nem vagyok agresszív, a mozdulat nem fájdalmas, csak közelebb akarom húzni magamhoz, hogy jól halljon minden kurva szót, amit mondani készülök neki.
-Tudod mit? Igazad van-bólintok és megvárom, hogy erre így magában mit is reagál, mielőtt folytatnám- a baj csak az, hogy veled is pont ez a helyzet, szóval nyugodtan kereshetsz magadnak valaki mást, ha ez minden vágyad, de csak felesleges köröket futnál-ingatom a fejem, mintha csak aggódnék azért, hogy ugyan ki ne fárassza már magát valami másik paraszton, a szabad kezemmel pedig a füle mögé simítom az egyik hajtincsét.
-De ha már mindent tudsz rólam, legalábbis szerinted, akkor engedd már meg, hogy kérdezzek valamit. Csak azért, hogy én is egy kicsit többet tudhassak rólad.-a hüvelykujjammal óvatosan masszírozom a csuklóját, ott, ahol az ütőerét érzem, hogy legyen némi bizonyítékom arról, hogy hatással vagyok rá, még ha az arca meg se rezzen. Hogy a francba bírja egyáltalán fenntartani ezt a rohadt önelégült arckifejezését? Biztos valami elbaszott pszichopata, senki más nem lenne képes erre.
-Érdekelne, hogy dugott-e már meg valaki úgy, hogy tényleg élvezd? Figyelve minden kis mozdulatodra, arra, hogy neked is a lehető legjobb legyen? Hogy beleremegj és gondolkodni se tudj tisztán tőle? -érdeklődve vonom fel a szemöldököm és óvatosan, szépen lassan egyre közelebb hajolok hozzá – Gondolom nem, különben tudnád, mit hagysz ki, és nem lennél így befeszülve.
Ártatlan képpel vonok vállat, mintha tényleg csak jót akarnék neki és valahol, egy egészen minimálisan talán ez is benne van. Nem akarom, hogy más férfiak legyenek a képben, hogy velük töltse az idejét, meg az éjszakáit, hogy nekik adja a testét, mikor itt áll előtte az, aki tökéletes erre a célra.
-Én nagyon szívesen segítenék ebben, de sajnos…-engedem el a kezét, hogy áttérhessek az arcára és hüvelykujjammal most az alsóajkán simíthassak végig nagyon finoman és gyengéden, mielőtt még befejezném a mondatot- annyira gyűlöllek baszdmeg, hogy elmondani nem tudom -morgom az ajkaira és magamhoz húzom egy szenvedélyes csókra, ami vagy megerősít ebben a végtelen utálatomban, vagy éppen ellehetetleníti az egészet. Nem tudom, nem érdekel, talán jobb is, ha nem beszélgetünk, mert csak katasztrófa származik az egészből.

[Most]

     

I like the skin on his cheek Taste of the air when he breathes I like the venom he leaves Whenever he's mean to me I like the spark on his tongue Chase after me when I run

to my amazing Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, manipuláció, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Van abban valami igazán elbaszott módon élvezetes, ahogyan itt vergődik előtted, akárcsak egy partra vetett hal - kapkodva az életet adó oxigénért, mely itt van körülötte elérhető távolságban, de mégsem tudja hasznosítani azt. Tudod jól, nagyon jól, túl jól, hogy az, amit csinálsz nem fogja visszaforgatni az idő vaskerekét, nem adja vissza az ártatlanságod, nem teszi meg nem történté az elkövetett borzalmakat, nem szűnteti meg az elszenvedett károkat, sérüléseket, nem hozza vissza a halottakat és sosem kapod vissza azt az önmagad, aki az egész kurva tortúra előtt voltál. Ettől sem, meg mástól sem lesz már semmi olyan, mint azelőtt, de akkor mégis miért? Miért leled örömödet abban, hogy kínzol másokat, leginkább férfiakat, legfőképpen Őt?  Mit tett Chikara Tetsuya, amivel ezt a bánásmódot érdemelte ki tőled? Azon kívül, hogy szemet vetett rád, érdeklődni kezdett irántad? Miért nem volt elég neked, hogy csak egyszerűen elküldöd, lekoptatod, soha többet nem nézel felé? Egyszerűbb lenne mindkettőtök számára...

De nem, neked szükséged van erre. Szükséged van arra az édes kínra, melyet ocsmány szavai okoznak számodra. Élvezed ezt a folyamatos háborút az időszakos békés szakaszokkal együtt. Tagadhatatlan, hogy vonzódsz hozzá, már csak az extrémebb, másabb külseje is megragadja a tekintetedet, de a hangja, az érintése, a csókjai egy másfajta, de hasonló tüzet éltetnek benned, mint ez a folyamatos viaskodás vele. De ami talán a leginkább megfogott benne, az az, hogy... mindegy mennyire rombolod le, mindegy mennyire alázod porig, mindegy mennyire mélyen vágsz belé, de soha nem adja fel. Mindig visszatér, mindig beleáll, újra és újra fejjel megy a falnak, mintha csak abban reménykedik, hogy a makacs konokságával egyszer képes lesz ledönteni a falakat. Naiv gondolat ez részéről? Meglehet. Túlzottan földtől elrugaszkodott reménykedés az egész? Előfordulhat, hogy nem, hiszen... hiszen még Te is itt vagy. Hiszen ma este is abban a reménységben kószáltál errefelé, hogy egymásba botlotok - és tessék! Kívánságod teljesült, egyik pillanatban értelmes emberek módjára vagytok képesek kommunikálni, a következőben pedig már tapintható a feszültség, szikrázik köztetek a levegő, Ő álló farokkal, kigombolt inggel zihálva áll előtted, de a szemeiben még nem hunyt ki a küzdeni akarás. Még nem adta fel.

Elég közel vagytok egymáshoz, hogy szinte olvasni tudj az elméjében a szemein keresztül, hogy szinte halld belső gondolatait, hogy a sötét szempárból, egyenesen a lelkéből áradó gyűlölete hamuvá égessen téged az októberi éjszakában. Ez azonban téged csak mosolygásra ösztönöz, mert azt jelzi, hogy ismét nyeregben vagy, ismét tied a magaslati pont, az előny - Te irányítasz. Veled ellentétben neki süt az arcáról, hogy a dolgok közepébe találtál - tényleg nem bírná elviselni a tudatot, hogy mással vagy, és ezt már elrejteni sem képes. Ezzel szemben Te úgy játszol az érzelmeivel, a testével, mint más a varázslósakkal. Minden szádon kiejtett szó, minden apró érintés, szempilla rebegtetés, arcodnak legkisebb, már-már észrevehetetlen rándulása, szemeidnek a mozgása, légvételeid intenzitása is veszélyes, rémisztő pontossággal van kiszámolva - egyedül a szívverésed az, amire nem tudsz ilyen befolyást gyakorolni, és ezt Ő is tudja.

Egy rendkívül gyors és meglepően sima mozdulattal kapja el a csuklódat, hogy szinte a rántást nem is érzed. Egy pillanatra sem törik meg az álarcod, azt az arcodon nem láthatja, hogy ezen megmozdulása meglepett kicsit, sőt mi több fel is izgat, de a pulzusodon a legnagyobb önuralmad ellenére is érezheti. Mert a szíved lelkes kalapálással válaszol erre a meglehetősen feszültséggel teli, de mégis új és izgalmas szituációra, ahogy az érintése pedig kellemes bizsergést küld végig az egész testeden.

Beismerésére mosolyod megváltozik - kicsit önteltebb lesz, talán már túlzottan elbizakodottnak hathat, de pont ez benne a lényeg! Ettől lesz a játék végkimenetele kétesélyes, ettől olyan vérpezsdítő az egész. Szemöldököd felvonod, mikor azt említi, hogy Te sem akarsz mást keresni... Nos valóban. Most éppen nem, mert most Chikara Tetsuya kiváló időtöltést biztosít számodra. Azonban időről időre még Őt is megunod, meg Ő is kicsit téged, akkor majd keresel mást, akivel lefoglalhatod magad. Ameddig vissza nem találtok egymáshoz újra.

- Kicsit túlértékeled magad és a szereped az egyenletben Chikara Tetsuya. Most éppen nem vágyom senki másra, csak Rád. Ez kitart egészen addig, ameddig elég érdekfeszítő vagy számomra, ameddig még bírod szusszal, aztán amikor kifújsz, akkor tovább állok, keresek magamnak egy másik szerencsétlen balekot, akivel elszórakozhatok. Egy ideig legalábbis. De azt be kell vallanom, hogy... valóban Te vagy az egyik kedvenc balekom. Még ennyi idő elteltével is képes vagy újat mutatni, képes vagy fenntartani az érdeklődésem, a figyelmem és táplálod a tüzem. Szóval ezt a pontot őszintén megadom számodra - ha már ennyire okosnak hiszi magát, akár el is árulhatod neki ezt az apró részletet. Hiszen... ostoba és hiszékeny az, aki ne tudná, hogy neked mindig van valami hátsó szándékod, visszataszítóan együgyű, ha ezt nem látja - és mégis, a legtöbb esetben sikerrel jársz, annak ellenére elcsábulnak a bájos szempillarebegtetésednek, hogy tudják a vesztükbe igyekeznek. Ez a szép az egészben. Ez alól Chikara Tetsuya sem kivétel. Fejed kíváncsian billented oldalra, ezzel pedig mind jobban beledőlsz gyengéd érintésébe, ahogyan felvont szemöldökkel hallgatod, mire is lenne kíváncsi.

Pedig a pulzusod már egészen visszalassult a normálisra, ám kérdésének a nyomán szíved a dühtől egyre szaporábban dolgozik - de az arcod, az a gyönyörű, már-már babaarcod nem torzul el a méregtől, ugyanaz az önhitt, diadalittas mosolygós arckifejezés ül rajta, mint eddig. Még szemeidben sem villan a gyűlölet szikrája, csak a szíved, az átkozott szíved nem tudod kontrollálni - mert ezzel a kérdésével mélyre vágott, túl mélyre, még maga sem tudja mennyire. Mert talán nem is a gyilkosságok, a kannibalizmus és a kínzások azok, melyek a legrosszabb részei voltak a múltadnak, hanem a szexuális erőszak. Ami azóta sem múlt el, csak többé-kevésbé megtanultad a javadra fordítani ezeket - bár önkéntes aktusod azóta nem volt. Érzed, ahogyan a gyomortartalmad a külvilágra kívánkozik, bevillannak a képek, érzed a feszítően hasogató fájdalmat a lábaid között, az erőszakos markolásokat a tested több pontján - de a szerepedből nem esel ki.

- És mondd csak Chikara Tetyusa... Te melyik lehetőségtől aludnál jobban? Ha már dugtak úgy meg, hogy figyeltek minden apró kis mozzanatomra, hogy nekem is jó legyen, hogy beleremegtem, hogy gondolkodni nem tudtam tőle? És ez a valaki, vagy valakik nem Te voltál? Vagy az ellenkezőjétől, hmm? - a szavakat az ajkaira suttogod abban a reményben, hogy minden egyes kiejtett szó elviselhetetlenül perzseli a bőrét, és majd ha elváltok egész éjjel apró idegesítő csótányokként fognak ott motoszkálni az elméjében, ezzel nem hagyva Őt aludni, vagy esetleg mással jól érezni magát.

"Én nagyon szívesen segítenék ebben, de sajnos… annyira gyűlöllek baszdmeg, hogy elmondani nem tudom."

Érintése az alsó ajkad csiklandozza és a mindent felperzselő vágy futótüzét ingerli, míg szavai nyomán a válasz már ott csücsül a nyelved hegyén, vibrál, kikívánkozik onnan, de Chikara nem hagy rá időt, azonnal jobb elfoglaltságot ad a szádnak és a nyelvednek is. A bőre forró a tiéden, a titeket egymáshoz láncoló szenvedély elsöpri minden gondolatodat. Csak a testéhez szorosabban simuló tested marad, a nyelved, ami a piercingjével szórakozik, hiszen annyira más, annyira egyedi, annyira izgató... az ajkaitok, amelyek a forróságban szinte eggyé olvadnak, a sóhajok, melyek elhagyják ajkaitok a heves csókban. Az egyik kezed, mely a mellkasán, a szíve környékén pihen, kicsit talán egy ponton ahogy rámarkolnál a területre, körmeiddel a bőrébe vájsz - nem célod vele a fájdalom okozás, most nem, csak megtörténik, mint ahogy ezen az estén csak úgy maguktól követik egymást az események - másik kezed pedig a tarkójára siklik, hogy ne tudjon eltávolodni, csak amikor már szinte mindketten belefulladtok a másikba.

- Ha ennyire utálsz, akkor... - elengeded a tarkóját, a szívéről a másik kezed pedig kintebb csúszik, mindkettővel a kigombolt ingjének a széleit keresed, hogy megszabadíthasd tőle, miközben a szája szegletétől apró csókokkal kezded újra hinteni - az arcélén át, a füle tájékáig, majd szépen fokozatosan haladva a nyaka felé. -... miért vagy még itt, miért csókolsz meg, miért akarsz megdugni, hmm? - a nyakának egy puhább pontján nem tudsz ellenállni a csábításnak, hogy kiszívd - de ez nem jelölő célzattal történik, hanem csak mert... ezt adja a pillanat. - Pedig úgy felcsigáztad a kíváncsiságom, milyen is valójában veled lenni...