I like it when the bite marks cut through the skin

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

 

+18

Már mikor María a maga rendkívül direkt módján megközelített megfogalmaztam magamban, hogy nem feltétlenül vonzódom az olyan nőkhöz, amilyennek ő tűnik, de fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán vonzódtam-e akárkihez is vagy csupán igyekeztem mindent kényszeresen kipróbálni, hogy végül magabiztosan mondhassam minden a hormonjai által irányított ostoba diáktársam szemébe, hogy mindez engem cseppet sem érdekel? Rendkívül büszke voltam arra, mikor tizenhat évesen végül is úgy találtam, hogy számomra a közösülés és a romantikus kapcsolatok egyáltalán nem tartoznak a szükséglet kategóriájába és magabiztosan kezdtem lenézni azokat, akik ettől eltérően gondolkodtak. Nem találtam sok rokonlelket, azt érdemes megjegyeznem és mindennek ellenére most még is itt vagyok ezzel a lánnyal, mégpedig éppen egy másik hölgy miatt. Ez valahol rémesen persziflál, de ami ezt illeti, csak ketten vagyunk ebben a teremben és bár tapasztalatból tudom, hogy gyarló lény az ember, az egyetlen, amit tehetek, hogy valami olyanban részesítem a mai partnerem, amit szívesen tart majd meg a magának, ahelyett, hogy megosztaná a nagy nyilvánossággal.
 
A mixtúrám működik, valóban szabadnak érzem magam mellette, egészen odáig jutottam, hogy az eleinte oly diverzánsnak tűnő keresetlen szilajsága, amitől józan állapotomban talán kifejezetten ódzkodnék, most egyenesen vonzani látszik. Tudom, hogy abba, ami most történik már nem lenne szükséges belemennem, ezek a csókok, harapások és karmolások már nem tervembe foglalt ártatlan kis játék részei, ez sokkal több annál. Nem vagyok az impulzív döntések embere, de a tekintete és az érzés, hogy cseppet sem zavartatja magát, csak idomul hozzám, mégis egészen odáig vezet, hogy vetkőzni kezdek előtte. Tudom, hogy megnézi a sebeket, amiket olyan ügyesen takargatok mindenki előtt, de nem kérdez, és ezt nagyra értékelem, mégpedig azzal, hogy beavatom még egy titokba, ő pedig csak rejtélyesen mosolyog, és már az első másodperctől érzem, hogy nem fog visszautasítani így sem, pedig talán az lenne a lehető leglogikusabb ötlet. Ugyan miért szolgálná ki egy hozzám hasonló aberrált undok vágyait?

Amikor a körmei ezúttal már jóval erősebben érik a hátam, egy olyan érzés kerít hatalmába, amit már rémesen régen nem éreztem. A pulzusom megemelkedik,erősebben markolom a mellét, miközben végigsimítok a mellbimbóján is és végigborzongat a fájdalom, mint egy hűvös szellő a sivatagban.
-最後に-sóhajtom az ajkaira, magamról teljesen elfeledkezve japánul. Valójában oly mindegy, hogy mit mondok neki, az meg végképp, hogy milyen nyelven teszem, úgysem hagy sok lehetőséget a felesleges beszédre, hiszen már érzem is a csípős fájdalmat, mikor csak finoman, de elharapja az ajkam. A vér ízétől, ahogy a nyálával és korábban fogyasztott borral keveredik csak méghevesebben csókolom és viszonzom a harapást, bár figyelek arra, hogy ne legyen olyan erős, mint az övé volt.

A körmei és azok a szépen megmunkált ezüstujjak teszik a dolgukat, az egész testem libabőrös tőle annyira vágytam erre, mégpedig így, organikusan. Fizetni bárki képes egy konzumhölgynek, hogy hasogassa szét a hátát, de ez merőben más, mert erre én magam vettem rá egy egyszerű kéréssel, amire könnyedén nemet is mondhatott volna. Vajon csinált már ilyet másokkal is vagy egyszerűen csak megvan hozzá minden kvalitása, hogy a lehető legizgatóbb módon okozzon fájdalmat? Vajon...élvezi?

Az algesia jobb hatással van rám, mint bármi, így mire az oldalamon karcol végig már nem kell semmit tennie ahhoz, hogy erekcióm legyen, pedig a legtöbb alkalommal hatalmas koncentrációt igényelt, hogy szinte kényszerítsem a testem arra, hogy a megfelelő irányba vigye a vért. Nézem mit csinál, ahogy a nadrágom gombjai a földön koppannak és nem tudom elfojtani a mosolyom, amiért ilyen kegyetlenül türelmetlen, aztán meglepetten nézek a szemébe, ahogy azokkal hideg ujjakkal megérint ott, ahol el sem tudtam képzelni, hogy milyen is lehetne. Szinte a lélegzetem is eláll a szorításától, mert, amit érzek az határozottan nem kellemes, de épp annyira izgat, mint érezni a körmének véres nyomait a hátamon.
Kell néhány másodperc, hogy képes legyek bármi mást tenni, mint nézni rá és zihálni, de aztán a nyakához hajolok, hogy végigcsókoljam, miközben néhol a fogaimat is belemélyesztem az illatos bőrébe, arra sem figyelve, hogy ne hagyjak nyomokat, ugyanis egyáltalán nem érdekel, hogy szégyellni fogja-e ezt az egészet vagy éppen büszke lesz rá holnap.
Véres ajkam nyomokat hagy végig a mellkasán, lejjebb hajolok, hogy mellbimbóit finoman megharaphassam, közben pedig figyelek. Minden apró hangjára, a szívének dobogására és az egyik kezem szoknyája alá nyúl, hogy egyelőre még az alsóneműjén keresztül feltérképezze, hogy milyen hatással is vagyok rá, de ha őszinte akarnék lenni magammal, bevallhatnám, hogy csak szeretném látni, ahogy egy újabb réteg ruhát tép le magáról szinte kétségbeesve, annak bizonyítékaként, hogy jobban akar most, mint bármit ezen a világon.

[- Akarlak...]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

18+

  Nem értem Rokuro szavait, de van valami a nyelvben, amely valószínűleg az anyanyelve, amely hozzáad a vonzalomhoz, az izgalomhoz. Az önfeledtsége, a véres csókok a melleimen sikeresebben elragadnak ebből az ostoba és igazságtalan világból, mint egy mély álom; újra itt vagyok, egy évvel ezelőtt, amikor tekintetek százaiban láttam a vágyakozást, és teljesen természetesnek éreztem, mert nem rejtőzött semmi bennem. Most elhiszem, hogy szintén csak én vagyok, a valóság a szabadság, a szenvedély, most ismét enyém ez a test, minden csókkal és érintéssel.

 Talán a sebei teszik könnyebbé számomra, hogy átadjam magam neki teljesen, mint a többi partneremnek. Többet akart belőlem, mint a legtöbben, és felfedett egy darabot egy titokból, amely tényleg érdekel; a legtöbb fiú, a legtöbb férfi pontosan annyi, amennyinek tűnnek, és bármennyire rejtélyesnek hiszik magukat, bármennyire remélik, hogy a csend, a mélabús felszín titokzatossá teszi őket, egyetlen pillanat alatt meg lehet mondani róluk, hogy nincs semmi a fekete tinta alatt. Rokuro más; neki szívesen elmerülnék a sebeiben.

 Enyhén arrébb csúsztatom a lábam, amikor megérint a szoknyám alatt, hogy jobban elférjen a keze. Akarom őt, amit még a fehérneműn keresztül is könnyen érezhet, de láthatja az arcomon is, ahogy várakozó, szinte kiéhezett arccal várom, hogy tegyen többet.

 Előrehajolok, hogy megharapjam a nyakát, hogy osztozzon velem az éjszaka nyomaiban, hagyok még néhány karmolást a bőrén. Csak egy rövid időre lököm kissé el magamtól, hogy lerángassam magamról a megmaradt ruháimat, gyorsabban, mint korábban bármikor. Nem viselek mást, csak az ezüstujjakat a kezemen, melyek eltakarják az átok nyomait, és a nyakamban lógó aranyfeszületet, miközben felé lépek, és hosszan megcsókolom, átkarolom a nyakát.

 Kitapintok néhányat az új sebek közül a hátán, végigkenem rajta a vért, miközben újra megharapom az ajkait- ezúttal finomabban, játékosabban. A hideg levegő megérinti a harapásnyomokat a bőrömön, kiráz a hideg a bőre érintésétől. Az egyik térdemet felemelve, a combomat lábához nyomva jelzem neki, hogy mennyire türelmetlen vagyok. Teljesen el is felejtem az eredeti terveimet, csak azt akarom, hogy tegyen ma estére ismét egésszé.

 - Akarlak...- halkan, angolul suttogok a fülébe, miközben közelebb húzom magamhoz. El is felejtem az igényeimet az ágyra, ebben a pillanatban vonzóbb is a gondolat, hogy a földön, vagy a falnak nyomva basz meg, a szenvedély elégeti az alapvető társadalmi normákat, az udvariasságot, a lovagiasságot, csak a vágy marad. Nem is gondolok semmilyen módon a jövőre, csak a pillanatra, a testére, a saját testemre, a forróságra, a nedvességre, a vér illatára és ízére. Az sem jut eszembe már, hogy lehetőségem lesz-e megismételni valaha; tudom, hogy ha nem, ettől az éjjeltől akkor is ki fog rázni a hideg évek múlva is.

 El akarok távolodni tőle, hogy a végére érjek a várakozásnak, de kitartok az érzés ellen, tovább kapaszkodom a véres testbe. Minden lélegzetvétellel újabb hideg rázza ki a testemet.

 Csak legbelül, nagyon mélyen érzek egy apró, pislákoló negatív érzést, melyet elnyom a láng. A tudat, hogy a ma éjjel kivétel, hogy ez a test nem az enyém, hogy csak ritkán, hogy csak méltatlan társasággal oszthatom meg, hogy bármennyi maradt a lelkemből, az nem kell senkinek, túl gyenge. Most a jelen létezik, a jövő problémái olyan távol vannak, mint a következő holdtölte.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

 

+18

Nem maga a helyzet lep meg, amibe kerültem, hanem a tény, hogy egészen a  verbalizáció szintjéig merészkedtem annak deklarálásában, miszerint a célom semmiképp sem redukálható egy impulzív, meggondolatlan koituszra , és most mégis itt vagyok Maríával egy olyan helyzetben, ami teljességgel félreérthetetlen. Olyan mértékig az, hogy diszruptálja is azt, amit eddig tudni véltem magamról, hiszen az évekig tartó, kvázi-empirikus önanalízis eredményeként jutottam el arra a konklúzióra, hogy identitásom alapvetően aszexuális karakterű, mely állapotra kifejezett büszkeséggel tekintettem. Egy aszexuálisra cseppet sem jellemző az, amit eddig tettem, az meg, amire készülök még inkább markáns diszkrepanciában áll azzal, aki vagyok, vagy éppen azzal, akinek gondolom magam.

Ez a lány képes feltárni egy olyan részem, amiről talán azt sem tudtam, hogy létezik. Kellemetlen és kényelmetlen helyzetbe hoz, nem ad reakciót a nyílt elutasításhoz közeli kijelentésemre, és még csak az sem zavarja különösebben, hogy még azt is közlöm vele, hogy célom van ezzel a kis afférral, ami mellesleg hosszú percekre egészen ki is megy a fejemből. Ez az inkonzisztencia nem jellemző rám, sőt, a jelenlegi viselkedésem egészében véve idegen a korábbi mintáimtól. És ebben van valami határozottan izgalmas és élvezetes, ahogy abban is, hogy María milyen nedves már most, pedig még csak minimális stimulusban volt része, de ennél többre talán nem is lesz szükség, így nem forszírozom. Egy ideig még ingerlem a fehérneműjén keresztül és erősebben nyomom hozzá az ujjam, ahogy a nyakamba harap. Egészen ismeretlen érzés az, hogy természetesen is képes vagyok reagálni az ilyen típusú közeledésre és nem kell előre kiszámítanom mindent, amit a másikkal teszek.
Normatív körülmények között, eltérő partnerrel és lokációban mindez valószínűleg intenzív szégyenérzetet indukálna, különösen annak fényében, hogy nem csupán artikuláltam az úgynevezett aberrációmat, hanem facilitáltam is annak gyakorlati megvalósulását, fájdalom indukciójára ösztönözve a másik felet. Teljesen máshogy csinálja, mint azok, akiknek csak jelezni próbáltam ezzel kapcsolatban, a lány, akinek végtelenül kellemetlen volt megütnie, vagy a fiú, aki még a nyakamat sem merte tisztességesen megszorítani, teljes tudatában annak, hogy hatalmas szerencsére lett volna szüksége ahhoz, hogy aktus közben megfojthasson, bár talán azokkal az ezüst ujjakkal lenne rá némi esély.

A rövid időt, ami alatt a legnagyobb megelégedésemre a maradék textiltől is megszabadul, magam is azzal töltöm, hogy gyorsan levegyem a ruháimat,és teljes, meztelen valómban álljak előtte az összes friss és régi sebbel a testemen, amit valaha kaptam. Ahogy hozzám lép ösztönösen simítok végig a hátán és a derekán, az ő bőre puha, nincs tele sérülésekkel, mint az enyém, ami egy tehetséges kardvívó esetében egyáltalán nem meglepő.
Ahogy megérzem az ujját, az egyik karmolásnyomon elégedetten szisszenek fel. Tetszik ez az érzés, jól esik, ahogy konstans sajognak a sérülések, ahogy felforrósítják a testem, ha María maga erre a célra még nem lenne elég. Feltüzel a borzalmas türelmetlensége, ami másban talán kifejezetten irritálna, most csak mélyen és szenvedélyesen csókolok vissza, miközben végigsimítok a combján, ahogy megérzem az érintését. Suttogása csak alátámasztja azt, amit már tudok, mert természetesen észleltem, hogy mennyire nehezen viseli azt, ahogyan szinte direkt húzom az időt, de egyszerűen érdekes számomra helyzet, amiben egyértelműen hagynám irányítani, ha kinyilvánítaná a rá való igényt, ám mivel nem teszi, a saját tempómban haladok. Az igazat megvallva, talán még lassabban is.

-Tudom -válaszolom az első dolgot, ami az eszembe jut, igazán kellemes csak úgy kimondani, mintegy vaktában, ami az ember eszébe emergál és nem úgy rendezni a gondolataim, hogy az másnak is tetszésére legyen -fordulj a fal felé!
Végigsimítok a karjain és az ujjain -valódiakon és a csábítóan hidegeken egyaránt-és kiadom az utasítást, a hangom halk és nyugodt, mégis érezhető benne valami parancsoló. Ha teszi, amit mondok, egyik kezemmel a gerince vonalát kezdve lassan végigkövetni, míg a másikkal a fenekét húzom magamhoz közelebb, hogy egy lassú mozdulattal beléhatoljak. Élesen szívom be a levegőt, ahogy mozogni kezdek, egyelőre lassan, csak hogy mindig legyen hova fokozni, és újra meglepetten konstatálom, hogy ez még soha nem esett ilyen jól. Egyik kezem a fenekébe markol, miközben közelebb hajolok a nyakához, hogy beleharaphassak, akár egy ragadozó tenné a prédájával.
Érzem a számban a bőre ízét, a testemen a nedvességét, a teste melegét, egy másodpercre behunyom a szemem, és akkor jut eszembe valami, aminek ebben a helyzetben nem is igazán lenne helye a fejemben, mégpedig Daphné. Miért gondolok Daphnéra, miközben egy másik lánnyal végzek élénk rekreációs közösülést?
Idegesen sóhajtok, ahogy elengedem a nyakán lévő finom, vékony bőrt és gyorsítok a tempómon, reménykedve abban, hogy ez majd eltereli a figyelmem, de nem jutok előrébb általa, talán segítene, ha a lány arcát is látnám, nem csak a hajában és a testében gyönyörködnék így hátulról, de ha neki ez a pozíció működik, még néhány percig nem ösztökélem váltásra, inkább megfigyelem, hogy mennyire érzi magát kellemesen ebben a helyzetben.

[- Feküdj le!]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

18+

   Lassan semmivé foszlanak a gondolatfoszlányok a sorsról, hogy nincs jövőm, hogy nem parancsolok a testemnek akkor, amikor eljön az átok éjjele. A tiszta vágy marad, és a tudat, az érzés, hogy akar engem, hogy ma éjjel bármit megtenne, hogy megkapjon. Érezni, látni, ízlelni a szenvedélyét talán azért is izgalmasabb, mert nem adja oda olyan könnyen, most viszont itt van.

 Eszembe sem jut ellenállni, vagy felvetni, hogy bűvöljünk egy ágyat; a fal, a padló sokkal természetesebbnek hat most, ahogy felé fordulok, ahogy az ujjaim nyomán apró vérfoltok maradnak rajta. Nem is tudom, kinek a vére, nem is számít most. Felizgat a határozottsága, ahogy végigsimít a gerincemen, ahogy megérzem. Hangosan felnyögök, amikor behatol, ösztönösen, durván, színjáték nélkül. Meg tudom adni az illúziót a partnereimnek, de most nem kell játszanom magamat.

 Minden harapás, minden kézmozdulat, minden lökés, amivel közelebb nyom a falhoz, újabb és újabb nyomot hagy rajtam - még mindig én vagyok a legvonzóbb nő ebben a kastélyban, semmi nem tudott tönkretenni. Rokuro akar, félretette a zárkózottságát, félretett egy vonzalmat…

 Talán a tempója, talán az érintései árulják el a pillanatnyi habozást. Megállítom a kétségeimet és a gondolataimat, mielőtt tönkretennének bármit - egy apró mozdulattal jelzem, hogy álljon meg, mielőtt kicsit arrébb lépek, és egy pillanatra szembefordulok vele.

 Akarom, hogy visszategye, hogy újra behatoljon, hogy olyan durván megbasszon, hogy mindkettőnknek eszébe jusson ez évtizedek múlva is, de ellenállok. Azt akarom, hogy neki is jó legyen - letérdelek elé, és miközben bal kezem véres ezüst és hús ujjait köré fonom, egy apró csókkal illetem. Miközben lassan a számba veszem, felnézek a fiúra, látni akarom a szemét, az arcát, miközben mozogni kezdek. Körbejárom a nyelvemmel, mielőtt szabaddá tenném egy pillanatra a számat.

 - Feküdj le!- a paranccsal egyidejűleg rászorítok, jelezve, hogy nem tűrök ellenvetést. Ha megteszi, fölé mászom, hagyom, hogy kibontott hajam végigsúrolja a testét, míg függönyt nem von az arca köré. Nincs szükségem a kezeimre, hogy újra belém csúszhasson.

 Vágyom rá, hogy a testünk durván egymásnak feszüljön. Szükségem van az összes akaraterőmre, hogy finoman mozogjak, ne kezdjek úgy lovagolni rajta, hogy gyorsan a végére érjünk. Nem emlékszem rá, hogy mikor voltam ennyire felizgulva, minden újabb rezdülés után az arcába sóhajtok, miközben olyan közel hajolok az arcához, ahogy csak lehetséges.

 - Rokuro… annyira kemény vagy…- kicsit gyorsítok a tempón, miközben az arcába suttogom a nevét. Minden mást elmond a forróság, a testünk egymásnak feszülésének hangja.

 Ha ezt akarja, készen állok rá, hogy így fejezzük be, de hagyom neki azt is, hogy visszavegye az irányítást.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

 
+18

María mellett most valamiért elképesztően egyszerű. Semmi sem számít, sem a megítélésem, sem, hogy kifordulok magamból, sem pedig, hogy olyan dolgokat kérek, kívánok vagy mondok ki, amiket normális esetben a lehető legmélyebbre temetnék önmagamban, hogy soha ne láthasson napvilágot sem az a rész, amit szégyellek, amit szégyell a kultúrám. Az, ami nem akarok lenni, és most mégis könnyedén vagyok, mert egyszerűen úgy hiszem, hogy María számára mindez nem bír relevanciával. Én pedig hajlandó vagyok zárt ajtón kívül hagyni a civilizációt és állat módjára, állva koitálni egy nővel, akivel ma beszéltem először.

Hamar regisztrálja a szemem, hogy vérfoltokat hagy a falon. Érdekesnek találom a gondolatot, vajon meddig marad nyoma? Talán éveken keresztül itt lesz és senkit nem emlékeztet majd semmire, nekem viszont egyértelmű indikátorai annak, hogy nem vagyok normális ember, de jelen pillanatban ez teljeséggel irreleváns. Nem vagyok vele úriember, mivel elsősorban nagyrészt azzal törődöm, amit én akarok, de a nyögése, ami szinte visszhangzik a teremben, arra enged következtetni, hogy ezt talán nem is bánja annyira. Emiatt könnyű nekem is átadnom magam az érzékeimnek, María egészen biztosan nem olyan, mint azok a fiúk és lányok, akikkel eddig próbálkoztam, és ez momentálisan meg is oldaná minden gondomat, ha nem lenne ott Daphné gondolata a tudatom peremén, mintegy figyelmeztető jelleggel. Mintha a tulajdon pszichém hívná fel a figyelmem arra, hogy nem kellene ezt tennem, mert ez az aktus tulajdonképpen szükségtelen, én már megkaptam, amit akartam és aszexuálisként nincs szükségem arra, hogy ilyen  kvázi állatias helyzetben közösüljek, mégis…
Paradox módon, azt érzem, hogy nekem ez az élmény kell, hogy kitisztuljon a fejem, hogy strukturáltabban láthassam át a körülöttem zajló folyamatokat.

Mindenesetre nem Daphné gondolata az, amit most szeretnék a tudatomban tartani, így minden lehetséges módszerrel igyekszem visszahelyezni a fókuszomat arra, akire figyelnem kellene, minek kapcsán meglehetősen inkonzisztens válnak a mozdulataim, ezt pedig észre is veszi, amikor pedig jelez, először őszintén azt gondolom, hogy elrontottam az egészet számára. Minden kétséget kizáróan túlélek egy félbehagyott aktust, bár életem során a legtöbb hasonló pillanat az én érdeklődésem hiányában esett meg, mégis izgatottan villannak rá a szemeim, ahogy elém térdel. A szemkontaktus, amit többnyire egy szükségtelen és végtelenül kellemetlen velejárójaként értékelek a kommunikációnak, most hirtelen nem okoz gondot. Visszanézek rá és élesen szívom be a levegőt, ahogy prezentálja, hogy pontosan mire is gondolhatott korábban, mikor is oral history kifejezést emlegetett oly bőszen. Ott fészkel a fejemben a gondolat, hogy milyen lenne, ha most okozna fájdalmat, de nem zavarom meg, végtére is így is élvezem, amit csinál, viszont így nincs meg a veszélye, hogy idő előtt véget érne a remekül eltöltött idő.

Nem kér,csak instruál. Ez olyasféle dinamika, amit szintén nem szeretek megengedni másoknak, de hozzá illik, így csak felvonom a szemöldököm és azt teszem, amit mond, hagyom, hogy fölém kerüljön, és egy halk sóhajjal nyugtázom, hogy a testünk újra egyesült. A hátamon húzódó sebek, most a hideg padlónak nyomódnak, ezt is kellemesnek regisztrálja az agyam, míg a lassúsága kissé kínzóan hat rám, de tűröm, semmit sem teszek ellene.
-Ne fogd vissza magad-súgom vissza neki, ahogy a nyakára csúsztatom a kezem, de csak enyhén szorítom meg, éreztetvén vele, hogy könnyen visszavehetném az irányítást, de egyelőre nem áll szándékomban. Várok néhány percet, utána kezdek csak el belemozogni magam is, felvéve a tempóját. Szeretném, hogy élvezze így, ahogy ő akarja, aztán elengedem a nyakát és a kezéért nyúlok, hogy a mellkasomra helyezzem, bár az sem kifejezetten lenne ellenemre, ha a nyakamra tekerednének azok az ezüst ujjak.
-Tudod, mit kell tenned-utasítom és már előre érzem, hogy mennyire vágyom még több fájdalomra, mert a hátamon és az oldalamon lévő sebek sajgása már nem elég.