One more soul to the call

[- Ms. Morgenstern? Mit csinál?]

Damage done to the flesh

A Fekete tó partján- 2005. november 1. - napnyugta

  Ahogy a tó fodrozódó vizére nézek, melyen megcsillan a nap utolsó sugara, szinte látom magamat, ahogy elsősként ott vagyok a víz másik felén, néhány lábbal lejjebb, és az éjszaka közepén az arcomat a leheletnyomos ablakhoz szorítva meglátok valamit a lidérczöld vízben. Tudom, hogy talán most is lehet ott egy a diákjaim közül, még távol a világ gondjaitól, aki ugyanazt q vizet nézi. Megvoltak a magam problémái, és tudom, hogy az összes (az összes) meglévő fontos kapcsolatom ígéret volt csak, de néha visszavágyom azokba az időkbe. Megszorítom a kosár fülét- a mai ilyen nap. Talán, mert a holtaké.

 Nem vagyok boldog a Trimágus Tusa miatt- sejtettem, hogy lesz egy bajnoka a házunknak, de nehezen tudtam magam rávenni, hogy őszinte örömmel tapsoljak Connor O’harának. Mindig tudtam, hogy kiváló varázsló, de az utolsó két kviddics meccsen láttam, hogy mennyire sok felelősség, elvárás nyugodhat a vállán. Az apja valamikor az iskolás éveim alatt kezdett befutni, és biztos vagyok benne, hogy a fiú úgy érzi, hogy fel kell nőnie hozzá. Nem is tudom, hogy mondhatok-e igazán bármit neki támogatásképpen; nem tudom, hogy bárki felnőhet ehhez a kihíváshoz mások szavain.

 Nem értem azonban a lányt. Scrimgeour egyértelműen a diákok felső harmadába tartozik, de ha nem volt kétségem valamiben, az a női bajnok kiléte volt. Ms. Morgenstern lenyűgöző a mágia minden területén, nehéz igazi gyengeséget találni benne, és ha sikerül, addig dolgozik rajta, amíg ez a gyengeség el nem tűnik. Kiváló jelölt lenne, és nehéz elhinnem, hogy bármelyik másik bajnok az útjába állhatna. Sokkal keményebben harcolt ezért a lehetőségért, mint bárki más.

 Igazságtalannak érzem a döntést. Tartok tőle, hogy tényleg az is volt, köszönhetően annak, hogy egy halálfaló átka tette lehetővé, hogy négy bajnokot válasszon. Ha az fekete mágia volt, vajon lehetséges, hogy a Serleg nem vált korrupttá?

 Veszek egy kanyart, ahogy meghallom az éneklő gombák hangját, csak azért állok meg egy pillanatra, hogy egy könnyed pálcamozdulattal a hátára borítsam a felém törni készülő gyapjúsás dugbogot. Kicsit mosolygok is, ahogy a vasútállomás melletti árustól vett növények mellé pakolom a gombákat, és figyelem, ahogy a varázslény kissé megszégyenülten visszamászik a vízbe. Persze, nem sárkány, de eszembe jut, hogy én milyen lettem volna. Talán nagyobbak a kihívások, amit a zöldben táncoló ég alatt, a világoskék ég alatt átéltem, még ha a fő kihívások nem is az enyémek voltak.

 Persze, nem vágyom igazán más életbe. Úgy sem, hogy a ma éjjelt itt töltöm, és valószínűleg rövid folyosójárőrözésre is szükség lesz, mióta pár hete kiderült, hogy néhány hatodikos meglehetősen liberálisan képzelte el a kijárási tilalmat. Nem vagyok oda a túlzott liberalizmusért az oktatásban, ahogyan arra az RBF-ek során a gyengébb képességű, többnyire sárga taláros diákok rá szoktak ébredni.

 Alig néhány percet tudom haladni, amikor az alkonyi félhomályban megpillantok egy alakot, aki a vízhez közel térdel. Hosszú levegőt veszek, ahogy az értetlenség helyét felismerés veszi át. Gyorsítok a lépteimen, miközben küzdök ellene, hogy a pánik elködösítse az elmémet. Minden apró szó, gesztus, hangerő tökéletes kell, hogy legyen.

 Megérintem a szívemben lakó hangot, aki a hóviharba csalt. Szükségem van a bölcsességére.

 - Ms. Morgenstern? Mit csinál?- elkapom a fényes villanást a lány keze mellett. Felismerem a pozíciót, amit elfoglalt, eszembe jut a Pavilon, amelynek része volt. A kultúra, ami befogadta, miután az egyik legnagyobb áldozata lett Morgenstern ámokfutásának. Emlékszem az első Sepelio főzetére- a tegnapi estét talán még nagyobb szégyennek látta.

 Tudom, hogy sokan ilyenkor csak a pálcájukért nyúlnának, megkötöznék, elvennék az önrendelkezését, amíg megfelelő helyre nem kerül, de tudom, hogy nem lennék képes ezt tenni vele. A legtöbb diákot csak tanítom, Orin Morgenstern a tanítványom, nem tudnék elvenni egy darabot én is a büszkeségéből, az ő érdekében sem. Minden apró cseppjét megérdemli annak a büszkeségnek.

  - Úgy érzem, hogy önnek kellett volna nyernie. A Serleg… szerintem azóta nem működik jól, hogy Crouch megátkozta.- gyűlölöm a férfit, aki azóta porrá lett, a lelke örökre egy dementorban rekedt. Gyűlölöm az ostoba tárgyat, ami ezt tette vele- mély haragot érzek, amiért megfosztották a lányt attól, amit érdemelt.

[ich will kein Engel sein]

S H I N I G A M I  Ω  E Y E S

gott weiß

                            ich will kein Engel sein
                                             gott weiß
                                                                                      ich will kein Engel sein

+16 társadalomkritika.
        A wakizashi felszínén a lemenő nap fénye épp olyan, mintha a hullámok vernék vissza - az acél talán maga is épp így tesz, mielőtt megszilárdulna a pálca nyomán. Szégyenteljes beismerni, de arról nem sokat tudok, a muglik hogyan formálják meg, hogyan próbálják utolérni azt, ami számukra nem rendeltetett, míg vakon botladoznak végig az életen, kizáratva abból, ami annak forrása. 
       Persze biztosan találnék néhány csekély értelmű diákot az iskolában, a külföldi delegációknak köszönhetően számuk még nőtt is: kétlem, hogy ne osztanák páran azt a véleményt, hogy épp olyan vagyok, mint azok a muglik. A természet rendjének nevezett, szerintük morális bíróság által méltatlan, és bár azzal kezdeném, hogy ez a lírai kifejezés az oktatásunk hiányosságának eredménye, ezúttal.. nem tudnék nyugodtan anélkül pihenni, hogy ne ezt idézzem fel újra meg újra.

        Mások bukása olyan, mint az eső: bekövetkezik, mert ez a moralizálással ellentétben valóban a természet rendjébe tartozik, ellene tartani oly felesleges, mint megértetni az angolokkal, hogy a 19. század nem az előző, ebben pedig már senki nem tiszteli őket. Ezek közé a bukások közé tartozott minden olyan is, amelyet utolsó naivitásom az olyan emberek felé táplált, mint ez a magát Rokuro Ishidának nevező szerencsétlen tragédia, aki még a saját nevét sem tudja helyes sorrendben használni, és épp úgy törleszkedett az amerikaiakhoz, mint aki életében nem ismerkedett meg egyetlen történelemkönyv tartalmával sem.

       A magam bukása elfogadhatatlan.. és nem más bajnokokkal, csak önmagammal szemben. Az is merő hiúság, hogy ezt a fegyvert választottam, mert nem vitt rá a lélek, hogy egy tantót vagy kaikent emeljek ki a ládámból, kérdezni pedig már senki nem kérdezett semmit a klubhelyiségben, mikor megláttak vele. Néha az emberi ostobaság simulékonysága ott rejt örömöt, ahol nem is remélnénk..
       De a bukás azért csak bukás marad, és amíg megtorlatlan, épp annyira elviselhetetlen is. Revant számtalanszor neveztem kegarénak, de én váltam azzá, az én kezemen száradt az, ami idáig vezetett: nincs kit felelőssé tennem, és annak gyengeségét, hogy ezzel próbálkozom, már nem viselhetné el sem a gerincem, sem a nyakam.. sem a térdem.

       Felemelem a kardot - az alkonyi mámor megfesti, mielőtt megvillanna. A markom biztos, az nem követ el olyan hibákat, mint az ész vagy a szív: mire szolgál az előbbi, ha az utóbbi rabja, és miért dobog az utóbbi, ha az előbbi nem gyorsabb nála? Szégyen ez az egész nemzetségemre és véremre is, legyen az bármilyen jelzőkkel teleaggatott is. Azon a tengelyen, amely keletről nyúlt nyugat felé, semmi olyan nem született, amire büszkének érdemes volna lenni - ezért is hordoztam azt hangosan.
       Megadhattam volna magam a középszerűségnek azzal a nyugalommal, amellyel a fogyasztói társadalom: nem tehetek róla, ott sem voltam, nem érint, nem foglalkozom politikával. A kegarénál is mélyebben futó undor fog el erre, hogy emberek mellettem úgy élik életüket, hogy felelősséget a múltért, az emlékezésért gyengeségből nem vállalnak. Hogy tort ül a hitványság, egy pocsolya mélységében meg nem pillanthatja e társadalom azt, aminek ismétlésére született..

       Mert aki nem emlékszik, annak nincs jövője.

       - Oakley professzor? Mit keres itt ilyenkor? - kérem számon, mintha tilosban járna, a wakizashi nem rendül meg a szavakban sem. Nincs miért, ahogy a professzornak sem kell elfordulnia: látott szégyent eleget, a vezeklésből is kivette a maga részét nem egyszer.
       Talán nem véletlen, hogy nem volt angol - és talán gyakorolhatnék valami mérsékletet velük kapcsolatban is, hiszen számtalan nemzetiség gyermekei hordozták a nagy ősi ostobaságot, felszínességet, amelyet manapság empátiának hazudunk, máskor pedig hitnek. Csakhogy a hittel nem lehet vitatkozni - ahogy azzal sem, akinek fejében a hiány ásít, az magára pedig mindig aljasságot kér.

       - Megbosszulom a bukást, professzor. - állapítom meg, mert ez természetesen magától értetődő, felesleges volt a kérdése is. A kegare nem tisztul meg magától: ami mocskos lett, eredendően válik azzá. Szavai arról, mire számított, talán jól esnének egy másik esetben, de épp olyanok, mint egy bocsánatkérés - nem számít igazán, míg tetté nem lesz, azzá pedig nem lehet. Oakley professzor nem követett el semmit, ahogy Scrimgeour sem.
        A válaszát meg sem várja mozdul a csuklóm: a wakizashi pedig gyorsabb a fájdalomnál.