Revan Morgenstern

SENBONZAKURA KAGEYOSHI

Es gibt ein Haus in Neu-Berlin,
man nennt es Haus Abendrot.
Es war der Ruin vieler guter Jungs,
von mir, mein Gott litt ich Not.

千本桜景厳

pericardium

jelszó || mandragórafüggők gyülekezete
teljes név || Revanna-Cynthia Seraphina Morgenstern-Rosencrantz
nem || nő
születési hely, idő || Ost-Berlin, Német Demokratikus Köztársaság (amelyet az Egyesült Királyság nem ismer el, az itteni adatok alapján: Berlin, Német Demokratikus Köztársaság), 1988. augusztus 13.
kor || 17
vér || félvér
származás || japán-német-zsidó-angol (angol állampolgárság)
évfolyam || hetedik
státusz || teljesen átlagos, normális, egyszerű lány a szomszédból, mindennemű látnivaló nélkül

aorta

[18! a történet 'fikció' a fikción belül, a narrátor dramaturgiailag megbízhatatlan.
tw: erőszak, gyilkosság, bántalmazás, káromkodás, zaklatás, testnedvek, szekta, bodyhorror, 'dark urge'.
Kérlek, ne olvasd közvetlenül evés közben vagy után.
A történet Orin Morgenstern történetéhez kapcsolódik, annak része.
...a tányér lekváros szélén az ujjlenyomat csendesen nyugodott, morzsák keretezték a leszálló szürkületet. A holttest még nem volt merev, már meleg sem: mélyet sóhajtott, ahogy nézte, várta még, megmozdul, szól valamit, olvasta az ereket, az aorta pulmonalis nem válaszolt. Az ujjai közt bogyósgyümölcs lekvárja, édes, keserű, sötét, álomszerű. Kis rozsdás fogaskerekek egymáshoz súrlódása az ember fogsorának végpontján.
Revan a földre ült, a tányér kicsúszott a tenyeréből, olyan pendüléssel állapodott meg a konyha padlóján, ahogy történetek érnek véget. Ez a történet, az ő történetük is a végére ért. Csend volt.

Ketten voltak csak, ő, és a vacsora: kovászos, még meleg cipó, szélén kunkorodó, csontfehér és puha vaj, a pulton felejtett kancsó tej, annak nyakán pára. A vajazókés a mosogatóban már nem verte vissza a naplemente szilánkjait, rajta átszórodott az ablak néhány darabja. Revan különösnek találta, hogy nem fúj a szél, a légmozgás lustán hengeredett az étel és közé, míg a szájához emelte azt. Innen is érezte a lekvár édes aromáját, míg nézte a holttest nyitott szembogarait a semmiben. Mit néz? Néz valamit? És mit látott utoljára?
Később, egy távoli jövőben ő is így néz majd az iskolai beadandók soraira - nézi, de nem látja őket. A tanulás nem tudja igazán elvonni a figyelmét, bár szeretné, ha így volna, mert minden egyszerűbb volna. Az olvasást könnyen megzavarják mások hangjai: mások plica vocalisa, nevetésük, lépteik a klubhelyiségben. A lényekkel jött, körülöttük elkerüli majd a fejfájás, orrfolyás, kaparó torok és persze, az angina pectoris. Egyszer nem eszik majd több húst, mert szeretné, ha ez a kör önmagába térne csak vissza, folytatása ugyanaz lenne, ami azelőtt. Soha többet nem akar majd a szájába venni semmit, aminek a halálában valakinek része volt még.
Ott lesz Orin - a cipője eldőlt a folyosón, innen is látja, míg halkan rág, Orin cipője elborult és Orin nagyon dühös lenne, ha tudna róla, átesett rajta befelé jövet, míg a holttest akkor még eleven koponyájába egy újabb lyukat próbált ütni. A hiány nagyon tud fájni az embernek - a lekváros üveg már majdnem üres, tartalma az arcán, nyakán, mellkasán, kezein van. Nem tudja, mit gondol, talán igazán semmit, megnyugtató az üresség az ember fejében, de kétségkívül nem való mindenkinek. Magok a puha tésztában, milyen rendetlenséget csinált, biztosan haragudni fognak rá, bár nem nagyon - a nevelőszüleik türelmesek voltak, dühösek is csak úgy voltak, ahogy nappalra következik az éjszaka, természetesen, szélsőségek nélkül.

Felhúzza a térdeit, ráhajtja az állát: ebből a szögből sem tűnik úgy, hogy a holttest csak aludna, ahhoz túl sok a sérülés, túlságosan iszamós már a szag körülötte, mindenbe belefurakszik. A nyaklánca alatt az új száj, mert annak látszik, nagy, csodálkozó szájnak, mint egy csecsemőé, fogak, tartalom nélkül - az új száj már szederjes, szélei cakkosak. Revan nem hajol előrébb, hogy megbizonyosodjon erről, nincs rá szükség, felismerné a saját munkáját, az összes többit is végig a mellkason, borvirágos fehér ingen, számszerint tizenkettő. Nincs jelentősége, van néhány mennyiség, ami fölött az ember nem számol tovább.
Ilyen lesz az iskolában is - figyelme egy marék üveggolyó, amely a padlóra ömlik, mikor valaki meglöki az elméje kezét. Szeretne jobban jelen lenni, jobban látszani, de azoknak a történeteknek mindig hasonló vége van, senki sem olvasná őket szívesen, ő pedig a legkevésbé. Talán kedvelik majd, ha nem ismerik meg: alacsony, sápadt lány, mindig egyedül, eltűnik közöttük. Már-már elmosolyodik, haját a füle mögé tűri, alig sajog, alig fáj már, lerágott körmök, lekváros ujjak, történhetett volna mással is. Valakivel, aki teljesen ártalmatlan, akinek ő is látszik messziről.
Nem tudja vagy akarja rávenni magát, hogy megérintse újra, pedig már biztosan nem vádolja majd semmivel, nem kérdez tőle folyton olyan dolgokat, amelyekre nem lehet válaszolni egy jól kivilágított, meleg rendelőben: miért hisz az apukád abban, hogy isten lehet? Tényleg hisz benne? Hogy érzed magad ettől, Revanna? Tényleg nem szereted, ha így szólítanak? Mit érzel pontosan?

Hallja őket - kint és bent, hamarosan hazaérnek, kovászos kenyér a természetes felületű asztalon, majdnem elfogyott a lekvár.. és a holttest. Megszáradt már, udvariasan bomlik, csendesen fogy, akár a lassan, figyelemmel ekészített vacsorák egyetlen személyre. Más nem tud ilyen óvatos önkínzással mindent elkészíteni, múlnak a percek, egyedül fog majd hozzá, felesleges minden gesztus, sercen a sütő, villan a kés, tizenkétszer. Végül mégis egyedül lesz, nem lesz ott senki, hogy megkérdezze, hogy érzed magad, Revan? Éhes vagy, Revan?
Mit érzel pontosan?

Megfordult most, a parafára helyezte az agyagedényt, a kesztyűt elfelejtette. A fedő alatt puha, húsos narancs: sütűtökös-heringes pite ívei, mint az izmok a bőrben, húzódtak egymás után frontokként, akár az ember fejében a kínok. Tudta, hogy nézi, ismerte az ismeretlen hangot is, amely megszólította - ujját a tésztába csúsztatta, baljával megmarkolta a kést, az erőtől ellenállás nélkül hatolt a húsba. Felvágta az arcus costale és az os coxae közt, a kés hegye fémesen krepitált a csonton, mint edény alján a patina segélykiálltása. Lassan emelte a szájához - csöpp, csöpp, csöpp, mondta a rostok közt megbújó szaft, az isten a tányérra pillant, gyermekét találja ott. Nem szomorú az áldozat, az eleven hús ismerős, abból vétetni, azzal táplálni utódainkat - sosem szégyen, sosem idegen. Semmi sem vész kárba, a pürés melegség, roppanó hús, minden etet valamit, valakit.
Az aranysárga napsütésben hangosabb volt az üvöltés, a levegőt porszemek ülték meg: a heringek darabjai csendesen pihentek a sütőtökös krémben, Revan tenyere alatt megremegtek a belsőségek. A kert virágainak utolsó nyári aromáját elnyomta a csatazaj, üveg tört, ahogy a nő az egyik üres kancsó felé kapott szabad ujjaival. Először a kenyértartót verték le, millió morzsa roppanása, akár a pulttal találkozó bordakosáré - aztán az üres konzerveket és a tejeskancsót. Azt, amelyiken egy tyúk ült.

Egyszer rajzol majd egyet Siennának, kapkodva, csak a jegyzeteik szélére, kis csőrrel és kerek formákkal. Akkor már nem eszik majd húst, a Roxfort falai között minden egyszerűbb, érthetőbb, kiszámítható. A napirend, a szokások.
Sütőtökös-heringes pite és jegeskávé, narancs és fekete. A fájdalom árnyalatai a belső szemhéj vásznán, még a felismerés előtt: ez maradt közös bennünk, emberekben, egyikünk sem hiszi, hogy a másik milyen mélyen járhat bennünk.
Marokra fogja a kést, megvillan a narancsban, feketében, harap, aztán megint és újra - az üveg a térde alatt, a másik dereka alatt. Revan ismerte a hangot, amely elégedetten mosolygott valahol odabent, örömmel lakmározott az áldozat üvöltéséből, a pite szeleteiként elomló hasfal természetességén. Minden természetes, ami borzalmas, közelről igazán az - ott volt most is, alakja nem volt, nem volt rá szüksége. Vadász is lehetne, gyilkos, hosszú árnyékot vetett az egész elméjére, örömtelivé, líraivá, lakomává tette a kínhalált, amelyet az újra meg újra lesújtó kés bontott nyomában. Revan már egész alakjában narancs és fekete volt, forró a sütő párájától, jeges az adrenalintól, vonásain eltorzult a felismerés, amely mindannyiunké: belül valóban nem különbözünk olyan nagyon.

Nagyot pendül, mikor elejti, nem ügyetlenség, fáradó csukló - nehéz agyagedény a bordakosár, jól tartja a nedvességet, de ennyi koszt máskor nem okoz. Revan ügyetlenül áll fel róla, hamarosan arról csak - baljával a pultra támaszkodik, megnyúlik a karja, annál fogva húzza fel magát. Egyszer majd a Roxfortban is így tesz, elméjén átvillan a felismerés narancsa és feketéje, míg elsőévesként először rúgja el magát a földtől a seprűn, szeretné, ha a többi diák arca olyan messze kerülne, hogy elmósodott folttá változna, mint rajzpapíron a túl sok víz. Jobbja hirtelen nyúl előre, kést a mosógatóba, mosolyát az emlékekbe. Nagy füleleteken látja most is a saját arcát, valamit, valakit, aki a helyén van: vörös íríszek, fekete körgyűrű, narancs és forró legbelül. Régi és sötét, vele él együtt, ő az, akit messzire akar hagyni Berlin óta, de Berlin velük költözött, Berlin áll a konyhában, Berlin nevetni kezd, narancs minden hangja, fekete a dallama.
Jóllakott hangot hallat a haldokló utoljára, mondani nem mond semmit. Előtte sem sokat, de az is elég - a víz lemossa a kést, illetve lemosná, ha hagyná, de ez nem Berlin, ez Revan, alig bírja ki, hogy ne hányjon a csapba, a térde remegését a konyhapult fogja meg, míg csípővel nekisimul. Az aranyló napsütésben minden valószerűtlen, ilyesmi nem történik uzsonnaidőben, egy meleg, nyári péntek délutánon. A gyomrában a húsnak alig jut hely, pedig az minden helyet kitölt, amit lehet, az összeset, amelyet a józan észnek tartanak.

A hiány nagyon tud fájni - húsban, sütőtökös-heringes pitében egyaránt. A konyha csendje is csak valaminek hiánya: az iménti üvöltésnek, fájdalomnak, hiánya a pult üres felületének. Vajon hány darabra tört a kancsó, annak a szilánkjaira térdelt rá? Ilyen egykedvű lesz egyszer ötödévben, mikor valaki leejti mellette a fioláját Bájitaltanon, csak a mutató lesz véres, míg segít megkeresni a darabokat a padok alatt. A Gyengélkedőre siet, azt hiszik, talán undorodik a vér látványától - de az természetes, túlságosan is természetes. Nincs sok barátja, alig egy vagy kettő, ahogy azt nem értik, hogyan sorolta a Süveg ebbe a házba, azt sem értik, miért a legkisebb Morgenstern a legunalmasabb az összes között. Senki sem lehet hétszer is szerencsés, úgy tűnik.
A hiány mindig nagyon fájt Revannak: mikor gyermekként anyja egy nap elköszön tőle, többet nem látják egymást, értelmet pedig sehogy nem nyer a gesztus, ők elköltöznek az országból is. Hiány lesz egyszer a bizonyítványában is, mikor nem jelenik meg a Mágiatörténet RBF-en, mert nem akarja betegsége idején magára hagyni az erdő szélén talált furkászt, ha tilos is volt belopnia az iskolába, épp a szobájukba.
A legjobban akkor fáj, mikor a haldokló az imént keresett kancsót utolsó gesztusaként még a koponyájához vágja teljes erejéből, ahogy eredetileg is akarta, a konyha pedig egy egészen hosszú pillanatra narancs és fekete lesz, mielőtt a fájdalom vásznán Berlint látva utoljára is felvághatná azt a pitét, amely még meleg. Nem sokáig, tulajdonképpen gyorsan kihűl.

Revan mindig egy nagy kötege volt kibogozatlan és kibogozhatatlan gondolatok halmazának, amely kétségbeesetten próbál emberré válni - és minden próbálkozással messzebb kerül a vágyott megszilárdulástól. A pillanat fojtogatja őket, mint az olajból felcsapó sercenés: az életé, a halálé, az ízeké. Revan egy örököse volt valaki megunt koronájának, a látogató ezt kérte számon, előbb vidám közönnyel, aztán fáradtan, míg hangjába elégedetlenséget csempészett az ebéd közelsége. Vagy Revané - most sem az volt, akinek, aminek várták, nem hasonlított az apjára, fájdalmasan keveset mondott akkor és ott, ahol monológokra lett volna szükség. Sosem értett az emberekhez, azok belsejéhez - ez is hazugság volt, de szükséges hazugság, mint azt mondani, só nélkül a bacon épp annyira finom, mint nélküle.
A születése pillanatában tudta, hogy valami nincs rendben: nem úgy, ahogy emberek tudnak valamit, kanyargós elméjük ösvényén tapasztalatok mentén futó sejtelmeik útján. Talán körbeírni is nehéz volna, ha egyszer erre vállalkozna - háta mögött az apja szektájának egykori híve épp ezt kéri tőle, ugyan, tedd már meg nekem, magyarázd el, mert látod, itt vagyok teljesen egyedül, nincs bennem rossz szándék, hiába történt az, ami. Üres a papír, üresek a szavak - a hús hideg, mielőtt a forró olajhoz érne, mielőtt pattogni kezdene még egyszer utoljára.

Mikor egykori közösségük széthullott - tojáshéj roppan a könyöke alatt, véletlenül ért hozzá, múlandó és törékeny ez is üresen, üresen tátongó belsejével - annál is gyorsabban foszlott fel minden öröknek vélt kötődésük egymáshoz, mint előtte ragaszkodtak a normálishoz. A normális nem volt többé - életet kettévágó pénzbírságok, megtört életek voltak helyette, pecsét, pergamen, végzés és egy penna vonásai néhány azkabani fogság iktatóján. Revan nem mondott semmit, míg elvezették kezét megfogva, szemeiben valami megnyugodni látszott, de azok még követték sokáig, akik koronát láttak a fején. Fején a nap fénye delelőn jár, ahogy lehajol a serpenyőhöz: ujjai a vashoz érnek, a látogató szisszen fel, mint a megégő szalonna.
Mindent odaadtam, ugye, te is tudod, apád is tudta, és én hittem neki. Mind hittünk neki - legalább annyit elárulhatnál, hol van most, nem kell hazudnod érte, és nem kell úgy tenned, mintha te egy áldozata lennél ennek a történetnek. Te nem vagy az, te voltál az örököse, benne voltál, ne is tegyünk úgy, mintha nem lett volna neked jó! Nincs benned együttérzés? Abban bízol, hogy meg fogod úszni az egészet, mert te csak apád kis eszköze voltál? Vagy valami más? Nincs benned együttérzés irántunk? Őszintén.. mindent odaadtunk neki, azt is, amit a halálfalóktól szereztünk, meg a Minisztériumtól. Legalább egy kurva szót megérdemlek, nem?

A bacon sietősen siet önmagába - talán egyetlen Morgenstern sem értette tetteinek következményeit, azok nagyságát, míg a Minisztérium aurorjai meg nem érkeztek. Azok az átkok a halálfalóknak szólnak, nem igaz? Hólyagos a felülete, az illata pedig..
Az illata ismerős volt. Nyers, ruganyos - az ujjbegynek kellemes, a fognak al dente. A nyelvnek? Mámor! Revan, kurvára odaadtunk mindent, legalább annyit megtehetnél, hogy elárulod, hol van az apád te kis fattyú! Azt hiszed, hogy megúszhatod ezzel a szenteskedő kis picsa kussolással? Várj ez.. nem akartam, nem szándékosan.. csak hát, megérted. Megérted, nem?! Ki akar börtönbe menni ezért?! Nem erről volt szó, és ki a fasz hitte el?! Nem ezt.. mindegy, te is belátod, nem?! Lehet, hogy nem volt igaz, de ennél azért többet vártunk, mert.. Ne húzd el a karod, ne húzd el, Revan, ketten vagyunk itt, te is tudod, te kis kurva, hogy lehetne rosszabb is. lehetnék sokkal mérgesebb is! Ne hisztizz, ez sokkal de sokkal rosszab is lehetne, mint nekem, vagy a fiaimnak, akiket ki fog felnevelni?! Ki fog, Revan, ha mindketten az Azkabanba kerülünk a kurva apád és a kurva adócsalása miatt?! Válaszolj márTEKSHSIKURVANEMÉRTEDNÉMAAVAGY?!

Az ujjak egyértelműen, beszédesen, eltéveszthetetlenül megszorulnak a nyakán, mint tenyér a serpenyő forró nyelén - az olaj magasra freccsen, mint benyomás az arcüregbe. Berlinnek hívja, pedig nem ez a neve: az ilyen dolgoknak nincs, az ilyen dolgokat nem kell elnevezni. Szeme előtt homályba borulnak a hangok, mint fátyol a friss húson - elevenen, nyeldeklőn, míg körmeit a vendég bőrébe vájja. Az elengedi, hátratántorodik, kurvának nevezi - csörömpöl valóságuk, talán még egy sóhaj is felszakad belőle, mint vadból az utolsó pillanatban istene előtt.
Nincs messze a kés, amellyel szelte - és amellyel elválasztja majd a porcot az íntől, percet a kíntól. Berlinnek hívják, mikor suttog a fülkagyló puha káváján - befelé a kútba az őrület vezet, latin dallamos nevén, Revan fogait csikorgatja. A kés való a kezébe, nem a serpenyő: zabálni született, húsba hatolni foggal, nyelvvel, egész lényével, nem telíteni, telítkezni. Ujjabegyei alatt összefut a fájdalom - alacsonyabb, mindig alacsonyabb náluk, de az aranyló napsütés coronáriája isteni sarlót von a feje körül, megfestve azt, amit halálunk pillanatában látni vélünk lényünkből. Abból vétetett, ami ellen vallások ágállnak, és azzá lesz, amivé az élet tartani szokott: istenné az éhség, a halál, a pusztulás ősi természetessége tette, emberré pedig a test öröme, amellyel majd másokéba mászik akaratuk ellenére.

...beengedi a látogatót, bár nem várta senki. Egyedül vannak, talán reggelit kellene készítenie, valami szép, udvarias gesztust. A sós szilva hánykolódik az üvegében - átsüt rajta a reggeli nap aurája, míg leveszi, míg a zabot pergetik ujjai. Az apró dolgok tisztelete megnyugtató, az apró dolgok biztonságosak, akár a legendában, amíg a bokor megszámolja a sírban a szemeket a holtak mellett. Tőle mindig kevesebbet vártak, volt hat idősebb testvére, és apjuk hetedjére nevetett mégis - Revant nem érdekelte igazán az egész, az aranynak áthatóbb volt a szaga, mint az imádsághoz használt oltár fájának. A fa asztalhoz ülnek a konyhában.
Nem tudja, mit mondhatna a látogatónak, még a nevére is alig emlékszik - mit mondhatna valakinek, aki jobban hitte az egészet, jobban hitt benne, mint ő maga? Gyermekkora félig itt, félig ott telt: néha Orin árnyékában, néha Orin szeme világában, és mindkettő nehéz volt, mindkettő nélkül is nehéz volt bármit elképzelni. Ők ketten azonos érmének voltak két oldala - túl közel egymáshoz ahhoz, hogy ne tapadjon össze létezésük olyan kellemetlenül, mint túl kevés tejjel a zab szemei.

Egyszer majd a Roxfortban eltörik őket - a különböző házak, különböző társaságok, és végre szépen forr majd külön, ami együtt egészségtelen volt. Orin nem is volt egészen ember, sokkal inkább emlékeztette a természet egy jelenségére - tsunamira, ha ő volt a földrengés, mindig ott járt mögötte, látszólag előtte is. Hangos volt, elrejtőzött élénkségében: a látogatónak vele kellene beszélnie, Orinnal, Orinnal, aki hitt az egészben, hitt a kamivá válásuk jövőjében és sosem szerette, ha a zabkásájának két külön íze is volt.
Hallja a kopogást - megérkezett a látogató, a konyha még a reggeli tenyérnyomát viseli magán. Revan egy napon a roxforti tóba lép majd: a fehér kis halak úgy kergetik majd egymást a vékony bokája körül, ahogy gondolatok most gyors egymásutánban. Mit kellene mondanom neki? Tudom, mi történt a családjával. Magának köszönheti, talán apámnak. Ha azt hiszi, hogy bármit mondani tudok neki.. akkor még mindig nem értette meg, hogy a hitről nem lehet vitatkozni. A zabkása tálja üres - a sós szilvát valaki más ette meg, nem az, akinek szánták. Az isteneket nem érdekli a hívők jólléte - az embereket sem érdeklik az emberek.

A látogató hírére majd készít reggelit - Revan nem szeret enni, ha az ízeket szereti is. Túlságosan is: szájában a fogkrém és a semmi aromájával sétál le a lépcsőn, haja kócos, pulóvere nagyobb nála. Az ajtó puhán csukódik, mindenki siet a dolgára, ő pedig egyedül marad itthon a délutáni foglalkozásig - addig zsírkrétával rajzol majd valamit, talán nézi megint a kertben a szélcsengő finom ringatózását, vagy a vörös pókliliomokat a reggeli ébredésük közben. Valahol a jövőben leveszi majd a zokniját, a roxforti tóba lép másodszor is - lesznek barátai, akik megértik, vagy legalábbis nagyon szeretnék.
Míg fogait mosta, a hideg semmi íze az ínyén megnyugtatta - az embernek nem kell gondolkoznia mindig valamin, néha elég csak éreznie dolgokat. Ízeket, például - a mentolt, ahogy kijegecesedik a fogközben, eltakarja a nyelv minden pillantása elől képességét. A pólója sem sajátja, de bele tudna nőni - a saját képessége olyan, amivel együtt tud élni, amibe bele tudna nőni egyszer, ha sosem néz kelet felé.

Revan kinyitja a szemét: minden reggel olyan, mint felismerni valamit, ami korábban nem volt még ott. A hetedik napon különleges - minden hetedik napon meg is ért valamit, ami korábban még nem volt ott. A gyomra üresen kordul egyet, mint temetési harang, ahogy felül, borzas hajába a párna melege vegyül még óvatosan. Szeret éhes lenni, szereti a várakozással vegyes uralmat zsigerei felett, mintha annak parancsolna, ami korábban még nem volt ott.
Mindig nehezen beszélt arról, amiről másoknak hosszú sorai, monológjai vannak, és mindig úgy tett, mintha buta lenne - könnyebb butának lenni, mint beszélni arról, ami korábban még nem volt ott. Mintha egymást követték volna: a szempilla rebbenése, mielőtt először nézünk a plafonra a hajnal fényei között.

A neocortex felel a corona australisnak - először levegőt vesz, puha a párna, meleg a takaró, mint az anyja méhe, mint az apja tenyere. Orin hangja verődik vissza a folyosóról, ahol a cipőjét is tartja, mindig az útban, mindig útban valahová. Revan úgy szilárdul meg, mint ami korábban még nem volt ott - elképzeli, hogy állat, hogy az egyik a szeretett lényei közül, és egyszer majd animágus lesz, mikor ő is az iskola tanulója. Most csak alig tíz éves, és minden nap számára olyan, mint egy keret, amelynek fonákja épp olyan érdekes, ha nem érdekesebb, mint a felszíne. Az ízek, fények, benyomások olyan történetet mesélnek benne..
Ami korábban még nem volt ott.

• 1987. december 13: Orin Morgenstern, Revan legközelebbi nővérének születése. Sosem tudnak igazán megszabadulni tőle, mennyire összetartoznak.
• 1988. augusztus 13: Revan születése. Az apja, aki ekkor már egy mlm szekta vezetője, rögtön őt találja a legalkalmasabbnak, hogy az utódja legyen - ezt valószínűleg egy babonára alapozta.
• 1991. szeptembere: a szekta áthelyezi tevékenységét Angliába. Orin és Revan apja angol születésű német, hívei gazdag mágusok, így eleinte csak különös a felbukkanásuk, sok vizet nem zavarnak.
• 1992. májusa: A szektába vallási okokból csábított japán áldozatok emléktörlést követően ekörül bukkantak fel Japán különböző régióiban. Morgenstern már ekkor a hatóságok figyelmébe kerül. Orin és Revan, valamint testvéreik is örökre elveszítik édesanyjaikat.
• 1992. augusztusa: az angol Mágiaügyi Minisztérium is nyomozni kezd utánuk.
• 1994. decembere: nyilvánvalóvá válik számukra, hogy Morgenstern az eugenika módszereivel és igényével választotta a nőket a gyermekei anyjaiul. Több áldozat is sejthető, az akták kuszák. A Morgenstern-gyermekek közül az ismertek mind rendelkeznek valamilyen képességgel, később több is előkerül német nevelőszülőktől és az állami gondozásból - őket Morgenstern nem megfelelőnek tartotta különleges képesség hiányában.
• 1998-1999: a háború végével a Minisztérium körözni kezdi Morgensternt, mely később nemzetközivé dagad. Morgenstern hátrahagyja a gyermekeit Angliában, azóta sem kereste őket - a gyermekek Rokuro Ishida közbenjárása és befolyása okán mind legalább részben a helyi japán közösség tagjai által kerültek családbafogadásra, tanulmányaikat angol állampolgárként és angol apa gyermekeiként a Roxfortban kezdik meg.
• 1999 júliusa: a széthulló szekta maradó, vagy menekülni nem tudó tagjaira lecsap a Minisztérium, a megtorlás kegyetlen. Egy volt hívő találkozót kér Revan nevelőszüleitől, akik nem ismerve a részleteket meg is engedik ezt, lévén a látogató egy hölgy, így azt hiszik, a gyermekei Revannal egykorúak, őket hozza látogatóba. A nő elkeseredésében rátámad vélhetően gyilkos szándékkal, Revan önvédelemből végez vele. Személyiségére mély hatással van a trauma.
• 1999- a trauma és az eleve veleszületett mentális problémák sokasága miatt Revan azóta is terápiára jár, melyet nagyon komolyan vesz, magától is fél. Próbál teljes életet élni, tüneteire ügyelni. Semmilyen incidens nem történt azóta.
• 2005. tavasza: Sienna Scrimgeourrel felfedeznek egy kis kneazle-fészket a Rengeteg szélén, amelyet pár orvvadász mepróbál megtámadni. Revan Enver Nebelwald segítségével végül megpróbálja elüldözni őket, nem sokkal később az iskola tanárai elkapják a vadászokat, Revan pedig a Mungóba került pár napra. A kis kneazle-alom épségben megúszta.

angina pectoris

Revan egész lényét meghatározza az emberré válás jelensége: reggelente a tükörben azt látja, ami ezt előzi meg, este pedig azzal tér nyugovóra, hogy vajon elég közel került-e hozzá. Jellemén nemcsak az hagyott mély nyomot, hogy egy szektában nőtt fel élete meghatározó korszakában izolálva a társadalom normalitásától, hanem a trauma is, melyet tíz évesen élt át az egyik hívő részéről. Mint az apja tervének ismerői közül a legfiatalabb, mindig érezte kivételezett születése körülményeit, mindig próbálta elnyomni is: a vele egyidős sötét, gyilkos hajlam pszichiátriai törés, melynek létezésétől jobban retteg, mint bármi mástól. Nem volt alkalma beszélgetni róla az apjával, miután az nemzetközi körözés alatt áll, valamint gyorsabban hagyta hátra a féltett és eugenikával létrehozott gyermekeit, minthogy bármelyikük is megkérdezhette volna, hová megy - de biztos benne, hogy a férfi tudott róla, talán valamilyen módon okozta is benne ezt. Ez a törés olykor bizonytalanná teszi a mágiagyakorlásban, és bár gyilkos haraggal fel tudná ruházni, nem jelent számára semmilyen plusz mágikus képességet, vagy teszi sebezhetetlenné.

A hang, amelyet Revan Berlinként nevezne meg - és amelyet ennél semlegesebb szavakkal írt le az egyik pszicho-medimágusának - a legvalószínűbben csak a trauma leképeződése, nincs kiemelt mágikus eredete (ha pedig mégis így adódott volna, létrehozója bizonyára nem ezt a célt vágyott elérni általa). Morgensternék létrejöttének pillanata a történelem sötét fejezete, melyet megelőzött sok más hasonló, köztük a japánok bűntettei Kínában, a német nácizmus tombolása, valamint a személyes, mentális erőszak, amelyet apjuk gyakorolt hívein és áldozatain. A kettőt néha nehéz elválasztani egymástól..
Ez a hang olykor suttogni próbál - de Revan sosem engedte felszínre törni azóta a végzetes nap óta. Élete ekörül a bűntudattal vegyes normalitás utáni vágyként forog körbe minennapjai mentén. A történteket követően megkezdett és elrendelt terápiát azóta is folytatja, maga is keresett különböző időtöltéseket és módszereket, amelyekkel kísérletet tehet egy teljesebb élet megélésére. Pozitív oldala a jelenségnek nincs, a negatívak mindennaposak.

Metamorfsága kevésbé határozza meg roxforti éveit, mint a nővére esetében: ha valaki rákérdezne, nem érné hazugságon, de nem szívesen beszél róla vagy használja mások előtt. Minden igyekezetét arra fordítja, hogy megpróbáljon 'normálisnak' tűnni, illetve minden nap megküzd a feltörő szorongásával azt illetően, hogy vajon mennyire tűnik épp annak. Kifejezetten bátor, sőt, vakmerő, ha varázslényekről és állatokról van szó - Madame Pomfrey úgy jellemezné, mint derült égből villámcsapás, mert Orinhoz hasonlóan, bár tőle jóval váratlanabb módon juttatott már pár diákot a Gyengélkedőre, mikor azon kapta őket, hogy megpróbálnak bajszot lopni egy, az órára hozott kneazletől.
Barátaiért és a már említett állatokért, lényekért halálos veszélybe is szívesen kerül: bár az emberekkel való konfliktustól kifezetten tart, ilyenkor kifejezetten fenyegetővé válik. A Minisztérium még elsőéves kora előtt elláta azokkal a rúnákkal, melyek nem engedik, hogy alakváltó képessége egy bizonyos szinten túl terjedjen vagy fejlődjön: ezt biztonságosnak is érzi, azzal együtt, hogy az állatkínzók orrának betöréséhez nincs szükség ilyesmire..

Revan gyakran tűnik úgy, mint aki nincs egészen jelen, vagy mint aki nem egészen.. ember: a nyomában jár valamiféle éteriség, nyersség, a szent és profán egyszerre, ha ezt nem is lenne egyszerű szépségként megragadni. Olykor most is eltéved a kastélyban, még mindig szereti a cipője orrát figyelni egy beszélgetés közben, de már magabiztosabban mozog a kortársai között, olykor beszélgetést is kezdeményez velük. A vele kapcsolatos első benyomás során leginkább az 'elvarázsolt' jelző jut a megfigyelő eszébe - valami mindig csálé, valami mindig hibádzik rajta, vele.
Családja híre az azokra érzékenyek tudatában mindig megelőzi keresztnevét - és azt sem igazán kedveli, ha teljes nevén szólítják a Revan helyett. Ha magában van, szereti használni mind a japán, mind a német nyelvet: de Orinnal ellentétben az ő hangján nem bukkan fel akcentus.

arteriole & venule

mindig
• állatok és lények
• egyedül üldögélni szcenikus helyszíneken
• rajzolni, festeni, alkotni terápiás céllal
• 'normális ember' időtöltések megismerése
• önsegítő, terápiás technikák
• biztosan vegetáriánus dolgok megkóstolása
soha
• állatkínzók
• tömegbe önként menni
• konfliktusok általában
• érzésekről beszélni
• az állapotáról beszélni
• feltűnést kelteni
hobbik
• legendás lények (és állatok) gondozása
• rajzolni, írni, festeni, alkotni
• harcművészetek
• repülni
• jóga & meditáció
• felfedezni a Roxfortot
merengő || • Ha legboldogabb emlékét kérdeznénk, bizonyára azt mesélné el, amikor először látott a szabadban kneazlet.
• Legrosszabb emléke a konyhába lépő nevelőszülei és Orin arca a támadása után, mikor megtalálták a haldokló mellett.
mumus || Revan, a szektájuk vezetője, az apja ceremoniális ruháiban, koronával a fején, vérrel borítva. Boldognak tűnik.
Edevis tükre || Minden alkalommal magát látná, amint más állat vagy varázslény alakját ölti fel, boldogan szalad az erdőben, mezőkön, talán egy patakban pancsol. Utóbbi persze nem lehetséges, de a szív nem mindig racionális.
százfűlé-főzet || Hideg, borzongató már az üveg tapintása is, amelybe kerül: az árnyalata vakítóan fehér, már-már neutrális seszín. Állagra vízhez hasonló, némi idő elteltével jegecesedni kezd - az ízéről nehéz megmondani, volt-e volt valami, mielőtt a hideg átveszi az uralmat és utóízként is kellemetlen élmény marad a nyelőcsőben. A folyadékban rázogatásba, mozgatásra először halvány, majd sötétebb vörös-bíbor füst látható, amely zavarossá tesz, de nyugalmi állapotban ismét kitisztul. Illata nincs.
Amortentia || Fekete szén, friss rajzpapír, mandulás csokoládé, színes zsírkréták, friss seb, erdő eső után.
titkok
• Berlin létezése, vágyai
• Mindig tudta, mit tesz pontosan az apja
• Ő is különbözni akar Orintól, nemcsak Orin tőle
• Most is retteg a képessége lehetőségeitől
• Kényelmetlenül érzi magát a legtöbb ember társaságában
• Retteg tőle, hogy az emberek megismerik valójában
azt beszélik, hogy...
• Megölte Yuria Traverst, ezért hiányzik ebben a tanévben.
• Ártalmatlannak tűnik, valójában sorozatgyilkos.
• A nővére megöl bárkit, aki elhívja randizni.
• Pár éve nyáron őt támadta meg egy őrült, amikor egyedül volt otthon.
• Talán metamorf-mágus.
• Talán nem is metamorf-mágus?

thoracic vertebrae T5–T8

apa || Reynard Eilon Gilad Morgenstern (44) félvér, angol-német-zsidó. Évek óta nem beszéltek, és ez így a legjobb.
anya || Kuroiwa Renka (38)(黒岩恋歌) félvér, japán. Egyszer írt neki egy levelet, de sosem küldte el, kevés emléke van róla.
testvérek || 'Orin Morgenstern' (17) félvér, japán-német-angol-zsidó. Nehezen megmagyarázható, hétfőn klasszikus viszály lányok között, pénteken divinális vérbosszú, hétvégén pedig megpihennek, befonják egymást haját
• Öt másik féltestvér, változó mértékben barátságos, kicsit idegen.
állatok || • A kastély és birtok összes lehetséges állata és varázslénye: néha nehéz megmondani, mert mindig eteti, gondozza őket.

myocardium

magasság || 161 m
testalkat || Madame Pomfrey csokoládéval töm, ha meglát-sovány (változó)
szemszín || szürkés-sötét-barna (változó)
hajszín || leggyakrabban szőke (változó)
kinézet || Revant látni az embert óhatatlanul a nyár legforróbb delelőjén lassan ringó búzamezőkre emlékezteti - a színek már annyira élesek, hogy önmaguk ellentmondásává válnak, a fehér szinte vakító, értelmetlen, a penge élén táncol a tekintet őket befogadván. Mindig van ott valami, azaz, valaminek az ígérete: melegé, meleg árnyalatoké, narancsoké, egy gondtalan gyermekkoré, de aztán minden eltűnik a magasból égő színtelenségben.
Minden olyan szögből, amikor nem vehető ki az arca, elüt a nővérétől - nem is különbözhetnének jobban. Minden olyan szögben, amikor kivehető az arca, már-már azonos személynek tűnnek, komoly zavart keltve minden megfigyelőben, aki tudja ugyan, nem ikrek, de azonos évfolyamra járnak, azonos vezetéknevük. Nem tagadhatnák le egymást, pedig szívesen megtennék: annyira mások, hogy a skála két vége körré teszi őket.

Revan meglepően alacsony, pont úgy el tud tűnni a kortársai tömegében, ahogy mimikája, mikor erre nem fordít külön figyelmet. A hatásszüneteket mások gyakran értelmezik nyelvi korlátokként, határozatlanságként vagy fóbiaként akár, az egész mögött megbújó mágia pedig váratlan. Annyira szigorúan próbál átlagosnak tűnni, hogy ez mindennél feltűnőbb azokban a pillanatokban, mikor a leginkább igyekszik.
Különösen ügyetlen a szemkontaktus megtartásában, az állapota legrosszabb időszakaiban tapasztalt részleges prosopagnosia teszi esetlenné benne. Ezek az epizódok szerencsére sokat javultak az évek folyamán, általában csak erős stressz hatására jelennek meg újra, de a többi tünet között alig érzékelhetőek - külső jegyei közé tartoznak a metamorf-mágiával járó változások, bár ezeket a diákok védelmében létrehozott bűbájok némiképp visszafogják az iskola egész területén.

Mivel a képességét a lehető leginkább elrejteni próbálja, nem tapasztalható a részéről soha nagy változás a külsejét illetően - ha valaki nem ismerné a nevét, vagy nem tudná a nővéréhez kötni, akár hihetné azt is, csak egy ügyes fiatal boszorkány, aki szereti a különböző árnyalatokat a hajában. Az egyenruha viselésével még könnyebben beolvad a környezetébe, ahogy hangja is viszonylag halk, és mikor nem kiemelt figyelemmel viseltet iránta, kényelmetlenül hangsúlytalan - némiképp talán nazális, vékony, kiváló volna narrátornak, ha nem volna annyira megbízhatatlan.
Orinnal ellentétben nem foglalkoztatja annyira a külseje, bár a harcművészetekért ő is rajong: szabadidejében szeret úgy öltözködni, amiről feltételezi, hogy a korosztályának megfelelő. Gyakran csapong stlíusok között, a sajátjához legközelebb az áll, amiben könnyen tud foglalkozni állatokkal és lényekkel. Magán nem szereti a parfümöket - bár meglepően jó orra van másokéhoz - ezért inkább csak egy általános öblítő-illat lengi körül, ékszerei nincsenek, bár másokon szívesen nézi őket.
avialany || Kim Min-jeong 김민정 (Winter)

venae cavae

varázslói ismeretek || Bár több, egymástól független vizsgálat is megállapította, hogy Revan metamorf-képességei túlmutatnak a testvéreién, ezt még használat közben is nehéz volna észrevenni. A külsejét ő is gyakran megváltoztatja, ez nem különbözik sokban egy kreatív fiatal boszorkány kísérletezésétől: inkább tűnik úgy, mintha titkolni akarná a képességét, vagy csak ritkán határozna úgy, hogy mások tudomására is juttatja a meglétét. Az utolsó mérések óta eltelt időben nővére, Orin folyamatosan képezte magát, míg Revan a vele történtek okán tart attól, hogy túl erőssé váljon, vagy a mágia ezen formája természetessé váljon számára.
Bár az ő kedvelt időtöltései közé is tartozik a testedzés, erre úgy is gondol, mint ami nem kizárólag jelenti korlátok között tartani figyelmét, hanem annak lehetőségét is megtestesíti, hogy mindent épp úgy az uralma alatt tarthat, mint az önvédelemből elkövetett gyilkossága óta. Kevesen kötik össze az esettel, bár azt sosem titkolta, hogy azóta is terápiára jár és nagykorúságával sem kérte, hogy távolítsák el róla a minisztériumi védő rúnákat, melyekkel a társait védik tőle. Revan retteg az erőszaktól, ahogy attól is, hogy a veleszületett vérszomj egyszer ismét felszínre tör, ezért mindent elkövet annak érdekében, hogy a lehető legártalmatlanabb, hétköznapibb életet élje a legkevesebb konfliktussal. Ebből kifolyólag szétszaladó érdeklődése viszonylag ritkán mutatkozik meg a jegyeiben, a tanulmányait hajlamos elhanyagolni, de a varázslények, növények, a művészetek vagy a fegyverforgatás hagyományos módjai mindig örömmel töltik el.

Nem kifejezetten tehetséges párbajozó, szorongása attól, hogy fájdalmat okozzon, sosem engedte kiteljesedni igazán a mágia offenzív ágaiban. A repülést eredetileg a terapeuták és pszichológusok javaslatára szorgalmazták nevelőszülei, azóta minden nap, ha lehetősége adódik rá, repül pár kört legalább - apró termete, kitartó jelleme és makacssága remek fogóvá tették az évek alatt, de biztosan nem űzne csapatsportokat, ha Sienna nem motiválta volna rá, hogy legyen a közösség tagja. Valódi szenvedélye a lények, állatok védelme: gyakran látni a birtok és a kastély különböző pontjain, ahogy eteti, gondozza őket, és személyes ellenségeként tekint mindenkire, aki jóllétükre törne.
Bár a háztartási mágiákban jártas, nem szívesen főz vagy süt - vegetáriánus, a növények nevelésében és felhasználásában ügyesebb, mint amit el szokott mondani magáról. Tulajdonképpen mindenre kíváncsi, ami leköti a figyelmét, még ha ezt nem is sikerül általában jó érdemjegyekre váltania - szorgalmasnak nevezhető, de ezt a címet is szívesen átengedi a sztahanovista nővérének.

Mély tisztelője a japán hagyományos fegyverforgatásnak, a kabukinak, valamint a japán mitológiának és mondavilágnak - részben német származásával kapcsolatban kevés identitást halmozott fel az évek alatt. Ráérő idejében rajzol, fest, fon, a kézműves alkotás különböző módszereit űzi - ezeket elsősorban terápiás jelleggel kezdte, és így is tekint rájuk. Az ezekhez kötődő apró bűbájokban mára szakértő: a pergamenje, vázlatfüzete már sosem gyűrődik össze a táskájában, és eltelt már pár hónap azóta is, hogy beleborította volna a vízfestéket valamelyik tankönyvébe.
Figyelme gyakran elkalandozik az órákon is, bár ez ellen minden lehetséges eszközzel küzdeni próbál: tanárai közül azok, akik tudnak is nehézségeiről vagy a múltjáról, felmentésről szóló kérelmet még nem kaptak tőle, vagy a nevelőszüleitől. Az animágiával kapcsolatos tanulmányait egy különösen jól sikerült ülés után 'kapta ajándékba' tőlük - természetesen nem nyerte el még állati alakját, mivel az oktatóval csak a szünidőkben volt lehetősége találkozni, de mindennél jobban várja már. Metamorfsága ezzel nem áll összefüggésben, nem segíti vagy teszi benne ügyesebbé: Revan fél a hatalomtól, és különösen fél attól, hogy mire lehetne képes vele, ezért is kerüli.
pálca típusa || tiszafa, véla hajszál, 15 és 1⁄2", kényelmesen rugalmas - egy német pálcakészítő műve
RBF ||
• Asztronómia: V
• Átváltoztatástan: E
• Bájitaltan: V
• Bűbájtan: V
• Gyógynövénytan: K
• Legendás Lények Gondozása: K
• Mágiatörténet: T (nem jelent meg)
• Seprűlovaglás: K
• Sötét Varázslatok Kivédése: K

coronaria

Inspirációhoz felhasznált irodalom
• Noble, Louse. Medicinal Cannibalism in Early Modern English Literature and Culture. PALGRAVE MACMILLAN: New York, NY., 2011.
• Yue, Gang. The Mouth That Begs - Hunger, Cannibalism, and the Politics of Eating in Modern China. Duke University Press: Durham & London, 1999.
• Lu, Tina. Accidental Incest, Filial Cannibalism & Other Peculiar Encounters in Late Imperial Chinese Literature. Harvard University Press: Cambridge & London, 2008.
• Conklin, Beth A. Consuming Grief - Compassionate Cannibalism in an Amazonian Society. University of Texas Press: Austin, 2001.