moments

manoir devereaux
france; roscoff
—◦◦◦—



you poor thing-
sweet, mourning lamb
there's nothing you can do
it's already been done

i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Rózsaillat - pedig Cryus Devereaux mindent megtett az anyja halála után, hogy ez is eltűnjön. Úgy tűnik, hogy van valami abban a mágiában, amivel még ő sem tud mit kezdeni.

Kellemesen halk a zene, párja a kellemesen esteledő tájnak odakint - az ég élénkvörös és magenta, pillanatok valószínűleg, amíg átmegy valami romantikus pasztellbe, és különös alkalmak egyike, de talán annyira mégsem meglepő, amikor még ez is kedvére van. Elemében érzi magát - bár ő mikor nem? A pezsgő jéghideg, finoman csípi a nyelvét, dísztalárja makulátlan, gyűrődésmentesen omlik le vállán, haja tökéletes, arca tökéletes, ő maga is az, ő mikor nem volt? Egyetlen aprócska porszem csupán - hiába próbálja meg újra és újra arrébbpöckölni -; még nincs szeptember.
Túl távolinak tűnik, ami azt illeti, pedig már csak két hét.
Ha rajta múlna, már visszaküldte volna a fiút. Vagy talán mégsem.
Egyedül így lehet elviselni, ugye? Szépen nevetve a vendégekkel és rajtuk, kristálypohárral a kézben, gyöngyöző pezsgővel, virágillattal, amitől hányna, hogyha nem volna közönség. Kétségtelen, hogy még azt is  tökéletesen tenné, kifinomultan, lenyűgözően.
És ha Skylart kérdeznék? Egészen biztosan inkább ezt választaná, százszor is, örökké, mintsem a vendégek utáni csendet, a kihűlt kúriát, tiszafát.
Szerencse, hogy őt senki sem kérdezi - olyan édesen tud fájni alatta.
Megrándul egy mosoly ajka szélében, pedig igazából nem hallja, hogy miről beszél a másik. Kiállítás Plevenben, mámorosan elköltött galleonok, másnapi megbánás - semmi új, elképesztően untatja, de tudja, hogy mikor kell mosolyogni.
Meg azt is, hogy mikor kell arrébbterelni kissé beszélgetőpartnerét, hogy az elcsábuljon a kikészített süteményeknek. Legalább ennyi haszna van azoknak a manóknak - és legalább már azt elérte, hogy apjuk a pincében tartsa őket, amikor ő is jelen van. Az ő tanácsa volt persze, mint minden előremutató ötlet, és néha komoly fejfájást okoz neki a tudat, hogy nélküle mennyire borzalmasan nem haladnak a dolgok. Az apja csak ül, csak van, még arra sem veszi a fáradtságot, hogy gyűlölje a fattyút, sőt, egyenesen házat ad neki. Borzalmasan... felajza a gondolat. Gyilkolni támad tőle kedve - inkább iszik még egy korty pezsgőt.

Az anyja gyűjteményéből van. Az rajongott mindenért, ami virágillatú, ízű - legalább valamiért -, Cryus pedig legalább két napig ünnepelt, miután rálelt a kollekcióra; kötelességének érzi az összeset elpocsékolni szánalmasanan édes vendégeiken.
Nekik csakis a legjobbat, ugye.
Még emlékszik arra a megvillanó fájdalomra apja szemében - addiktív volt, szinte érezte a nyelvén. Azóta is hajszolja az érzést. Hogyan is ne tenné.  
Otthagyja pillanatnyi áldozatát, átlép az emberek közt - természetes, hogy azok odébbhúzódnak, utat engednek neki, még azt sem kockáztatják meg, hogy talárja súrolja a vádlijukat, Cryus Devereaux túl fényes ahhoz, hogy egyáltalán merjenek hozzáérni, pedig ők? Ők nem sejtik, hogy egy pillanat alatt kettétörné őket, ha véletlen is megtennék - ők csak a kellemes mosolyt ismerik, a csillanást a szemekben, nem tudnak olvasni belőle, nem veszik észre, ahogy a fiatalabb Devereaux helyettük is megrezzen a társalgó másik sarkában.
A néma táncot sem veszik észre - ahogy a fiú Cryus minden lépésére reagál, természetesnek, akaratlannak tűnve, mintha volna köztük egy vonal, amelyen belül nem hajlandó meglenni; amelyet átlépve a mozdulat már menekülés volna, és azt még ő is tudja, hogy nem engedheti meg magának ebben a közegben. Valahol még ő is jólnevelt, elegáns - persze olyan tökéletes sosem lehet, mint a bátyja.
Azt meg persze zsigerből tudja már, amikor felvillan a veszély, nem is kell aktívan figyelnie - Cryus már-már szórakoztatónak találja, elismerésnek, hiszen a saját érdeme. Nélküle még ennyi ösztöne sem volna a kölyöknek, ugye? És úgy látszik... ma valahogy még ez is illékony.
Felkelti az érdeklődését.
Nevet. Nem hangosan, nem feltűnően, nem biztos, hogy bárki másnak megakadna rajta a szeme akárcsak egy leheletre is. De ő látja. Látja a kezében a poharat is, elképzeli, hogy hogyan mutatnának a szilánkok a bőrében, a nyelvén, a torkában - de kettőt lát. Deres, kandírozott ibolyaszirmokkal a pezsgő tetején. Még azzal a virággal is borzalmas dolgokat tudna művelni, akár itt, mindenki előtt is. Elég volna hozzá egyetlen mozdulat.
Megszorulnak ujjai a saját poharán. Már nem nevet, de mosolyog. Skylar nyújtja az italt, kínálja, még csak el sem pillant, le sem süti a szemét - ahelyett is üvegszilánkokat képzel, édes az íz a szájában, szeretne a saját nyelvére harapni, még a vér íze is jobb, mint ez -, és beszél. Szeretné hallani a szavait. Szeretné, ha vissza tudná idézni neki ma este. Annyiszor elmondaná, hogy kénytelen volna emlékezni, képtelen volna utána már másra gondolni.

Cryus belekortyol a pezsgőbe ismét - már vészjóslóan fogy. De még egyetlen korty maradt a műsorra, még van egy perce felmérni mindent, még van lehetősége a végére jutni, látni a befejezést. Mielőtt egyszerűen csak elgyengülne, és megadná a fiúnak még ma éjszaka.
Egyetlen kis mozzanat, és már mosolyog - még az állát is alig biccenti hozzá, így már tökéletes a kép, annyira gyönyörű, hogy fáj tőle az állkapcsa, ahogy összeszorítja fogait. A hófehér bőr - a szőke, lehulló tincsek, amelyek között jól mutatna az ibolya, de még az apróra zúzott kristálydarabok is. Ismeri annak az állnak az ívét, a kecses torkát, a finom vállakat - ő mindenkit ismer, mindenkit lát, mindenkit elképzelt már holtan.
Szélesebb lesz a mosolya; gyönyörködik. Egyenesen csodál, a többi azt mondaná, hogy ha létezik szerelem első pillantásra, akkor ez az, vitathatatlan, lehetetlenség, hogy ne így nézzen ki. Talán a romantikus novellákat valóban Cryus Devereauxról írták - vagy legalábbis neki.
Arra senki nem gondol, hogy valójában ő írja őket. Övé a penna, ami néhány oldal után szétfolyik a pergamenen - övé, ami tovább lapozva valahol vörösre válik. Skylar bőrén már látszik, az övén még nem, az túl puha, túl ártatlan, túlságosan törékeny. Túl egyszerű megtörni, ha nem vigyáz, túl gyorsan lehet végzetes sebet ejteni rajta.
Rajongója a művészetnek, hogy is ne volna az? Annak a fajtának, ami sóhajokban, mosolyogban, könnyekben, könyörgésben lelik - festmény, amit sokáig kell nézni, hogy megérts, költemény, amit százszor kell elolvasni, hogy megérje. Cryus sosem volt lusta, kíváncsisága kioldhatatlan, elszántsága töretlen, oaadó, hűséges. Ő az, aki mindent érteni akar, aki mindenkit ismer - vagy ha még nem, akkor fog. Akinek az érdeklődése először virágillat - majd jéghideg, fullasztó bűz.
Cryus Devereaux már nem az öccsére mosolyog, de talán? Valahol mégis. Ezt senkinek nem kell tudnia, még Skylarnek sem - megtudja majd, ha itt lesz az ideje. Ő pedig? Kellőképpen hamar.
Mert az ihlet olyasmi, aminek akárcsak egy lélegzetvételig is ellenállni? Megbocsáthatatlan bűn.

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—



hiding from something i cannot stop

(18+) ◦
TW: grooming ; szexuális utalások ◦
A rózsaillat diszkrét maradt, udvarias kísérő — mint az a fiú volt. Nem hibáztatja, a gyász a legszebb virágokat is megrabolta: hiába ragyogott az egykor minden pillanat homlokán, meg nem érinthették, elmúlt. Nem nyomtalanul, de ettől csak jobban fájt.
Maman boldog volt, Lolita nem — egyikük most is ragyogott, illetlenül élénk színeivel a sápadt egykorban, másikuk csak árnyéka volt. Bizonytalanul tartotta a poharat, nem akart inni belőle — valahol máshol akart lenni, valahol máshol, ahol nem lep mindent szomorú fátyla a rózsák illatának.

A hiány megfeszült köztük — látta gyermekségüket, naiv, kedves, mesebeli gyermekségüket, szellemük homályban alig felverődő porát két fénypászma között. A hiány beszélt, lágyan mesélt önmagáról, aromája beette magát mindenbe, amit megérintettek: tárgyakba, szavakba, mosolyba.
Illetlen volt az égszínkék, az ezüst — illetlen volt, mennyire vágyott rá, hogy percekig úgy tegyenek, mintha ugyanazt éreznék. Málnalekváros, napszítta másodperceik hirtelen többet jelentettek önmaguknál — Lolita gesztusai kérdezték, halkan, meg-megremegve a várakozás égszínkékje, ezüstje alatt: ugye emlékszel rám? ugye emlékszel rá, hogy lehetett volna egészen másként? ugye neked is hiányzik?

Az augusztus azonban megkövetelte most is lélegzetüket — az augusztus nem hagyott tapintásnyi felületet sem a lágy szöveten, amelyet újraszőni lehetetlen, emlékét tapintani fájdalmas, de gyönyörű volt. Maman suttog, míg a karját fogja, van egy ötletem, ne mondj rögtön nemet, Lo. Még Skyt akarja hallani, még ügyes semmiségeit — az iskolát a tó mellett, számára ismeretlen részleteket, amelyek lehetnének történet is, minden történet kívánatosabb, mint a valóságuk.
Őt nem érdekli az augusztus, jönni fog, ha jönnie kell — bizonyára irányítja valamilyen nyers ösztön, forró, házfalakról lecsöppenő napkorona. Lolita a jégkockákat akarja, törékeny békéjüket, semleges állásfoglalásukat, és hogy vége legyen ennek a rózsaillatnak.

Köszön neki, Maman mosolyog, Lolita nem mosolyog — tekintete még Skyt keresi, de hiba volna ragaszkodni ahhoz, ami elmúlt. A málnalekváros, napszítta történet nem igaz, ha nem is hazugság, azzá csak az idő teszi — de kényszeríti most magát, hogy azt értékelje, amit mások szerint érdemes. Az augusztus fényes homlokát, karmazsinját, hangjának vonósnégyesét, az arc izmainak domborzatát.
A falat nézi mellette, úgy elnéznek egymás mellett, ahogy csak művészetet elemezve lehet — mások miért nem hallják a véred kaszkáit, miért nem látják, hogy kreacionista vagy az oltár előtt állva?

Tudja, mit lát az augusztus — kezdetét, lappangó páráját a fehér bőrön, partnert talán játékra, együtt nevetnek, de senki nem vesz levegőt. Lolita júliusnak sápadt volt, várakozó, de ha megválaszthatja, szeptember követi majd, aztán az áldott tél hűvöse, amely elvesz, ellop, meg is tart. Az augusztus váratlan volt, visszhangos, nem nézett tekintetébe — az ajkai csókokat ígértek, felhőtlen napsütést és napszúrást.
Lehetsz a nagyobb ember - állította az augusztus írisze, amelyet elkapott, míg a falat nézte, mindketten érezték a rózsák illatát - lehetsz a nagyobb ember, de mindig én leszek a hangosabb.

Maman hangja örömről, pénz csilingeléséről és aranyhídról suttogott — és hogy mikor legközelebb látja, már másként kell viselnie magát, rózsaszínt, talán, vagy egyből fehéret, hogy ne legyen nehéz elképzelniük a jövőt. Lolita ujjai a pálcáját forgatták, már csak az az átok érdekelte, amely bombardának tűnt, incendio volt, rosszabb mindkettőnél. Hólyagokra, bőrkeményedésre gondolt, és hogy minden évnek van augusztusa.
De az a két gyermek.. ők lágy, málnalekváros, napszítta tavasz voltak, túl korán, sietve az egykortól a valaháig, hiszen boldogok voltak, boldogok tudatlanságukban. Jövőjük csak ilyen boldog lehetett: január, február, március, április, május, június, július — szeptember, október, november, majd december.

Mikor legközelebb látta, nem viselt fehéret — kék volt, akár a júliusi rónaság az égen. Hitte is, nem is, hogy ez nem csak pillanat, történet, és ha az, nem ugyanúgy ér véget. Könnyekkel — örömkönnyekkel, ha neki van igaza, Maman pedig megbékél. A sebek meggyógyulnak mindig.
Nem hitte, hogy bárki őszintén kíváncsi a júliusra, ha csillagai augusztusban ragyogtak — és még akkor is hiányzott neki az égi málnalekváros, napszítta béke. Talán már a rózsaillat is.

[- Miss Delacour. -]

i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Sokáig várta, hátha a rózsaszirmok egyszercsak elkezdenek lehervadni a falról - de nem tették sosem.
Hervadtak helyette a fák a Devereaux birtokon, ahogy megérkezett a szeptember; negédes volt, egyszerre fogadta már-már örömmel, és mégis, volt benne valami szürkeség, valami apró hiány - mert egyszerre epekedett egész nyáron a pillanatért, amikor öccse végre visszatakarodik abba a lyukba, de mégis... dühös volt érte minden évben. Olyan volt, mintha kicsúszna az ujjai közül. Mint elveszteni egy sakk-bábut - csupán egy paraszt, szinte értéke sincs, de mégis az övé.
Persze ezúttal valami más volt. Más volt, ahogy ült az ebédlőben, ujjai közt üvegpohár, ajkán vörösbor, szemei pedig az érintetlen tányéron pihenve, amelyet a manók az asztalon felejtettek; orrában virágillat és az ősz hűse. A helyiség félhomálya visszaverődve az arany evőkészleten, a vihar csendesen, szerény hatalommal feltámadva odakint; de az ő gondolata kék volt.

Dér húzódik az ablakon; olyan, mintha csipke lenne.
Cryus finoman végighúzza az üvegen az ujját. Aprócska, jelentéktelen pusztítás, de tulajdonképpen illik hozzá. Olyan, mintha semmi szépet nem tudna elviselni az életben - a puha porhavat a birtokon, a fekete kovácsoltvas kerítésen, a faágakon, a kipusztult rózsakert helyén. A gyertyasort a plafonon, amilk végigderengenek a társalgón, a puha zenét, ami valamelyik sarokból olvad végig bőrén, az apró, csillámló hókristályokat, amik lustán szállingóznak idebent. Azt a hatalmas karácsonyfát, amit három napig díszítettek a manók - háromszor kezdték újra, mire tökéletes lett.
Mindennek tökéletesnek kell lennie.
Nem is lehetne máshogy. Cryus Devereaux nem adja semmihez a nevét, hacsak nem makulátlan, sőt, annál is jobb - lenyűgöző, lehengerlő, olyasmi, amit nem lehet elfelejteni. Ő azon emberek közé tartozik, aki rajong az ünnepért. A pompáért, a drámáért, a drága díszekért, a jeges pezsgőért, a forró borért, ami naranccsal és fahéjjal égeti az ember nyelvét; amiben elrejtőzik néhány szegfűszeg, amire valamelyik szerencsétlen időről-időre ráharap. Imádja a tűz melegét, imádja, amikor már éget, szereti azt a pillanatnyi békét is - de csak mert tudja, hogy ez az a pillanat, ez az övé. Amikor senki sem számít rá, amikor mindenki boldogságot remél. Ha övé a pálca, ami ezt a csendet tartja? Hát ő az ura annak is, hogy mikor szándékozik elragadni azt.
A terv tökéletes.
Túl hosszú volt az ősz. A szeptember sosem akart kihűlni, az október túl hamar fodult jégbe, majd mire már megszerette volna, visszalobbant. Hazugság lenne azt állítani, hogy haragszik érte, vagy hogy unatkozott volna. Gyerekként sokszor megtette, semmi nem volt elég, de utána? A világ kinyílt, az övé lett, megállíthatatlan lett. Egy pillanatig sem kereste benne a helyét, valójában, azt az őfajta emberek nem szokták - ő az, aki belép, és olyan, mintha mindig is itt lett volna. Ő a kitörölhetetlen tintafolt a lapokon, az a zúzhatatlan dallam a füledben, az a kis seb a szádban.
Még az sem tudta kedvét szegni, hogy a fiú nem volt hajlandó hazajönni karácsonyra - beteg, persze. Vért lett volna kedve inni tőle, amikor apja megemlítette a napokban; és helyette csak mosolygott, elegánsan és kedvesen, meghagyta neki, hogy mindenképpen kívánjon neki jobbulást az ő nevében is - nem kellett saját levelet fogalmaznia, nem volt rá szükség. Tudta, hogy az ő neve? Apja betűin keresztül is elérnek majd az öccséhez, pontosan ott, ahol szeretné.
De valójában nem számít - ezúttal nem. Ezúttal tényleg nincs szükség rá. Cryus pedig? Van olyan nagylelkű, hogy megvárja őt az ajándékkal - eszébe sem volna csak azért kidobni, mert egy kicsit késik a meglepetés varázsa.
És talán ettől csak jobb lesz.

Ő van annyira előzékeny, hogy fehéret visel.
A dísztalár könnyeden, puhán rezzen a vállán. Elemében érzi magát, ő mindig, de ma különösen - úgy tűnik, jó hatással van rá a karácsonyi hangulat. Persze Cryus Devereaux mindig makulátlan, ehhez kétség sem fér: nincsenek olyan szemek, amelyek ne látnák. Az idősebbik Ms. Delacour pedig sosem volt vak - ez az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, amikor Cryus odasétált hozzá nyáron egy pohár pezsgővel, és kiinvitálta egy rövid sétára a birtok körül. Mindig is hamar pórázt talált az emberek; de a nő olyan könnyedén adta azt a kezébe, még igazán próbálkoznia sem kellett. Néha egyszerű kirakósok is kellenek a világon. Mondhatnánk, hogy különösebb célja nem volt azzal a kis sétával, de borzasztóan érdemtelen gondolat volna - Cryus Devereaux levegőt sem vesz cél nélkül.
Az ő fejében jelenleg? Ez a néhány hónap nem több csupán, mint elillanó percek. Egy lélegzetvétel csupán. Egy kimondatlan ígéret súlya.
Ajkát éri a pohár, a pezsgő fűszeres, a mozdulat elegancia és hatalom, az a következő néhány lépés céltudatos - és mire megáll a lány előtt, már egészen szelíd. Kedves, mint az a mosoly az arcán, mint a karácsonyfa a háta mögött, mint a zongoraszó a levegőben. Mint egy ígéret, amelyet még senki nem ért igazán.
Rajta kívül.
- Miss Delacour. - Úgy ejti ki a nevet, minta ízlelgetné - mintha most tenné először. Mintha nem teltek volna éjszakák azzal, hogy az ő nevét suttogta, mintha nem ismerné már minden szegletét. Mintha nem epekedett volna utána. De talán... talán mégis - talán az, ahogy a nevét mondja, éppen ez - valami elsimított vágy. Valami elsuttogott emlék, valami elharapott kívánság. Valami sokkal több. - Ne haragudjon, hogy megzavarom; csak szerettem volna megköszönni, hogy ismét elfogadták édesanyjával a meghívást. Tudom, hogy apám nem a szavak embere, de fontosnak tartom, hogy tudják, mennyire sokat jelent. - Iszik egy kortyot, mintha zavarban lenne, mintha figyelemelterelés volna - ahogy az is, amint válla felett hátrapillant a fára, aminek illata keveredik a rózsával és a finom vaníliával a helyiségben. És a mézzel.
Amikor visszafordul, már ismét mosolyog. Tökéletesen, makulátlanul.
- Persze hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy csak ezért jöttem ide... - Habozik. Hagyja magát egy pillanatra megállni; egészen addig, amíg egy lélegzetre belefullad azokba a barna szemekbe. Ez? Talán valahol még őszinte is. A szépséget ő sem veti meg - attól, hogy ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy maradéktalanul elpusztítsa. -...de nem látok a kezében poharat, Miss Delacour. Kérem, ne mondja, hogy nem sikerült lenyűgöznünk Önt az alkoholkollekciónkkal.
Szabad kezével a szívéhez kap, mintha valóban fájna neki a gondolat, de a szeme? Ezúttal már nevet - és olyan, mintha őszinte volna. És ez a legveszélyesebb - mert még ő maga sem tudja megmondani róla, hogy nem az.

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—



hiding from something i cannot stop

(18+) ◦
TW: grooming ; szexuális utalások ◦
Szomorú volt, mint minden karácsony — az év végi ünnepek, a családi képek. Hiányuk, pontosabban hiányuk, melyet fények borítottak — nem látszott tőlük, valaki más kanapéján aludtak. Valahol máshol ébredtek, mintha az anyja részévé vált volna.
Miért vagyunk itt ismét? Miatta? — kérdezte az cipője kopogása, árnyékot sejtett minden díszes szegletben. Skylar nem volt itt — nem lesz kivel beszélnie, Maman talán ügyesebb vadász, mint türelme, amely sehol nem lelt zsákmányra ezúttal.

Devereaux az? Brisbois? Rayne? — csak egy pohár vizet fogadott el, az is dekadensnek tűnt. Túlzónak még az évszakhoz is — Devereaux lesz az. A gyásza. Vagy a pénze. Számít?
Kedves gondolat volt, kedvesebb, mint szerepe — a tisztességes kislányé, aki nem érti a viccet, de kötelességtudóan nevet. Kékben, nem túl lelkesen — a lány, akivel még lehet játszani, győzni hagyni már nem kell.

Lolita a pálcájára vágyott — a terem csendjére, ahol a por lágyan megült mindenen, visszaverte az átkait. Sauveterre sokat beszélt, de — sokat is tanult tőle. Olcsó volt, persze neki ez is drága, de mégis — ha ő nincs, megbolondul, és ha ő nincs, nem tudja ezt a bolondulást az új, elegáns bombardába ölni.
Nem törődtek igazán vele, nem a házban, ahol minden visszaver valamit — imádatukat az elsőszülött iránt, az elsőszülött ízlése iránt, az elsőszülött férfiassága iránt. Igen, mind látták — ő csak látta, amit látnia kellett volna. Hiányzott Skylar, Skylar málnaízű napszíttasága.

Skylar megszólítása nem hallatszott volna kijelentésnek. Véglegesnek — de Lolita mégsem bízott benne, a történet befejezését ígéri. Ms. Delacournak biztosan nem.
— M. Devereaux, kérem, engedje meg, hogy kérdezzek öntől. Az öccse jól van, ugye? — valahol Maman most a szívéhez kap — de tegye bátran, a vintage Dior minden szégyentől megvéd. Talán attól is, hogy Lolita milyen szemtelen.

A december puha volt, már-már bántó — a gyönyörű díszek között, fejét félrebillentve figyelte a távoli nyarat. Messziről is minden helyet magának követelt — delelőn ragyogott minden szótagja. Tökéletes volt, és mint minden tökéletes dolog — természetétől fogva zsarnok minden demokráciák között.
— Elnézést, akkor biztosan kérdezni akart valamit, ugye? — megérintette a nyakát, de aztán muszáj volt már rá nézni. Az augusztusra, udvarias, szívélyes, boldog, égő augusztusra, amely mellett kicsinek, gyengének érezte magát. Főleg, mert nem értékelte igazán — pedig alig ismerte.

Szerette volna, ha a fiú — férfi, javította ki magát azonnal, nem gyermekek már, egyikük sem. Ha a férfi nem látja a ruhája túl rövid ujját — a félmosolyt, Maman fülbevalóját, nem illik hozzá, mások a színeik. Az augusztus mellett sápadt maradt — jöttére zsenge hajtás az napkorona alatt.
— Nem szeretem az alkohol ízét, azt hiszem, ebben csalódást kell okoznom önöknek. Talán elpazarolt lehetőség is volna, ha.. —  a tekintete őszinte. Más nem tűnik annak — Lolita nem hisz benne. A férfiak nem hazudnak, mikor annak a szólításnak engednek, amely a vérébe volt írva.

Most először figyeli meg jobban — a szépet, a valódit? Valamit, ami nem mosolyog rá, nem kóstolja árnyalatait, testének vonalait, túl könnyen szétszóródó nyugalmát. Az nem szólításra emelkedett — a tekintet, az megszólított.
Most először nézi meg — nem billenti félre az állát, ez egy kérdés, amire érdemes válaszolnia. Nem azért, mert különb — hanem mert mind ismerik azokat a válaszokat. Igen, ön nagyon vonzó, tudom, hogy ön szerint én is az vagyok. Nincs más, amit szeretne belőlem, mindketten tudjuk.

De talán.. az idősebb Devereaux maga is érti ezt. Biztosan — jöttére nem maradnak térdek, amelyek nem hajlanak meg. Talán pontosan érti — talán rideg volt, talán rosszul ítélte meg. Őt és magát is.
— Elnézést, nem akartam megbántani. — nem ígér, nem ajánl fel egyelőre semmit. Talán szükség sincs rá — az augusztusnak mindenki áldoz, türelmet, időt, imádatot. Talán jól is lakott már velük, talán most továbbáll, miután kevésnek találta a júliusi kék borongást.

[- Skylar? -]

i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Furcsa az a kontraszt, már-már természetellenes - nem olyasmi, amire ne számított volna.
Furcsa az, ahogy az emberek arcáról visszaverődik a fény, ahogy a szemükben csillog a gyertyaláng, ahogy együtt dúdulnak a kellemes, ünnepi dalokkal, ahogy a fiatalabbak csodával bámulják a plafonról lehulló kis hópelyheket, óvatosan a fát díszítő üveggömbökér nyúlnak - amelyek azelőtt futnak el ujjaik elől, hogy ez megtörténne, hiszen valahol még a fa is Devereaux -, ahogy nevetnek, mert ezekben a napokban csak nevetni lehet. És ott van ő - ő a csend, ő a valódi csend, ő a fenyőágról lehulló hó, ő a befagyni kész tó, ő az, aki már vár valami mást; talán a tavaszt, talán a nyarat, talán valami egészen mást, valami érinthetetlent. Nem olyasmit, amit Cryus Devereaux meg tud adni - de ha őt kérdeznék? Mégiscsak; csupán még nem tud róla.

Hideg, fagyos az ujjai között a pohár, olyan, mint ő. De idővel minden kiolvad, még a mágia sem elegendő hozzá - vagy éppen csak az szükséges? -, bármennyit is kell várni. Cryus nem türelmetlen, vagy legalábbis nem képtelen felismerni azt, hogy mikor nem érdemes annak lenni. Még nem rezzen az arca sem - pedig egyszerre szeretne vicsorogni és mosolyogni, hirtelen saját maga sem tudja, hogy melyik elégíteni ki jobban, talán semelyik, talán valami harmadik, valami sokkal sötétebb, de nem; butának sem buta, és tudja, pontosan tudja, hogy ez a saját maga költeménye, milyen művész volna, ha már az első lapon áthúzná, összegyűrné, elégetné, tönkretenné? Nem - a halál csak akkor mutat jól, ha kiérdemelték, akkor elég fájdalmas, akkor lehet igazán könyörögni érte, ha már túl hosszú az a vers.
Megrándul valami az arcán - nem vicsor, nem mosoly, még csak nem is sötétség, valami más. Már-már... szomorú? A karácsony fényei alatt, a meleg gyertyafénnyel, a pohárral a kezében, a fehér, ragyogó talárban - nem tűnik természetesnek, és éppen ezért lehet az.
- Skylar? - Az ő nevét nem ízlelgeti. Nem, azt már ismeri - véríze van, száraz vörösbor, égetett cukor. - Sajnos lebetegedett, így inkább a kastélyban maradt az ünnepekre. Próbáltam persze meggyőzni, hogy itthon egyébként is hamarabb meggyógyulna, de... hát már a karácsony sem ugyanolyan, tudja.
Persze, az anyjuk elvesztése - elveszteni olyan dolgokat szokás, aminek értéke is volt, talán ez az oka annak is, hogy még életben van a fiú? De Cryus olyan tökéletességgel húzza el a száját, hogy még a gondolat sem sejti, hogy ő tulajdonképpen? Észre sem vette a nő elmúlását.
- Pedig egészen biztosan jót tett volna neki, ha most itt van. Néha... egészen aggódok miatta. De ne haragudjon, Miss Delacour, miért is önt terhelem ezzel? - És már mosolyog. Túl gyorsan, túl hirtelen - mintha el akarna tüntetni valamit, valami fájdalmasat, ami tulajdonképpen? Meglehet, hogy valóban ott van. Meglehet, hogy valójában még Cryus Devereaux is érzett fájdalmat életében - csupán ő akkor, amikor valaki más a legboldogabb kellett volna, hogy legyen. Amikor az öccse egyáltalán világrajött.

Csalódás volt az első pillanattól kezdve - nem úgy, mint ez a pillanat. Nem úgy, ahogy a lány elnéz a kert felé; nem az, ahogy habozik azzal, hogy visszanézzen rá. Nem, Cryus valójában nem is lehetne elégedettebb - gyönyörűnek találja, pompásnak, lélegzetelállítónak. Már majdnem hibátlan - de az csak ő lehet, ugyebár. Persze? Vannak azok a hibák, amelyek a nap végén értékelendők. Ilyen Miss Delacouré is - az a szimpátia a fattyú felé meglehet, hogy a halálos ítélete, de Cryusnak ebben a pillanatban éppen kedvére tesz vele... és ez épp elég a hosszú élethez, ugye?

Nem tud nem mosolyogni rá. Vagy rajta, de talán ritka alkalmak egyike, amikor nem gonosz az él, amiből indul - kedvére van a látvány is, nem csak a jelenet, nem csak az alapgondolat. Tetszenek neki azok a finom vállak, a nyak íve, a bőr, amire puhán érkeznek a hópelyhek, talán még volna kedve lenyalni is őket onnan; de nem ma, nem most, még csak gondolatban sem, mert tudja, hogy legyen saját magának ura bármennyire is, annak a szemben akkor is nyoma van.
A válaszra megrezzen, de ezúttal szinte játékkal, olyan hazugsággal, ami könnyedén lehet is az.
- Ne vicceljen, kérem... inkább csak összetörte a szívemet, de úgy teszek, mintha nem tette volna. Csakis az ön kedvéért. - Könnyedén lehetne túl sok. Túl erőszakos, túl leplezetlen - de mégis, inkább... kedves? Már-már finom az a játék Cryus Devereaux hangjában, ami némán, elegánsan kér fel valamiféle ártalmatlannak tűnő keringőre, ami a szakadék felé vezet majd. Nem jelenti azt, hogy ne volna közben jópár lépés, eléggé kitervelt koreográfia ahhoz, hogy a másik fél? Követni se tudja, merrefelé haladnak. - Ezesetben úriember leszek, és nem kínálom önt, pedig hozzá kell tennem, hogy van egy gyanúm, apám forraltbora talán még az ön ízlését is megváltoztatná. De majd egy másik alkalommal. - Igen, lesz másik alkalom, hogyne volna? Ez még az úriembersége mellett sem tud kérdés lenni.
Még mindig nézi a lány arcát; úgy tűnik, nem tud betelni vele, így, hogy már visszanéznek rá. Ő nem júliust lát - telet, finoman csillogó hótakarót, nyíló hóvirágot a tavasz sarkán, fulladást.

Nem töri meg a szemkontaktust akkor sem, amikor iszik. Elképzeli, hogy milyen íze volna a lánynak, ha tényleg belekóstolna - de sajátosan, önmaga ízlésében, rózsatüskék között.
- Ne haragudjon meg, ha túl közvetlen vagyok, rossz szokásom - szólal meg hirtelen, hangja gyengéden, már-már puhatolózva szól. - De úgy tűnik, mintha nem érezné jól magát. Tudok szolgálni valamivel? Esetleg... egy rövid séta odakint? Persze tagadhatatlan, hogy apám kitett magáért a dekorációval és a hangulattal, de... de néha valóban mintha kissé túl sok volna.
Nyújtja a karját - nem azért, hogy megfogja, hogy megérintse, hanem, hogy mutassa, merre, hogy vezesse.

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—



hiding from something i cannot stop

(18+) ◦
TW: grooming; káromkodás; szexuális utalások ◦
Lolita nem szerette a férfiakat — hogy testvérekké tette őket jelenléte, figyelme riválissá. Jobb volt nem érteni semmit, hinni csak, hogy Maman gyöngyöző nevetése veszi körbe — hogy azt látják benne, úgy ejtették nevét, ahogy ő is.
LO-LI-TA — kis szóvirágok bonbonok között, csengő barack. Szóló szőlő. Ahogy Skylar — és a rózsabokrok csak a nevetésüktől remegtek meg. Senki nem nevezte Lolitának, felemelt hangsúllyal, amelyet leejtve több ezer kéjes darabra törnek a józanság keménységén.

Ismerte őket — nem volt bennük semmi szeretnivaló. Lolitában sem — nem a szeretet akarta megoldani kis pántos cipőjét, nem a szeretet kérte, lépjen ki belőle. Maman, ahogy mosolyog — kifésüli a haját, mint mindig, játéknak nevezi. Lolita nem szereti már a játékokat. Sosem volt elég ügyes hozzájuk.
Azokban főleg nem, amelyeket neki terveznek — kéretlen levelek, a karján nyomot hagyó ujjak. Füttyszó — és mintha tenyerükkel durván elfojtanák, ami nőhetne magától is. Látja magát az augusztus előszobájában — hogy kíváncsi volt, hogy érdekelte volna, amit azonnal feltételeznek róla. A kis kurváról.

Majdnem el is fordul a férfitől — hogy aztán megmondja neki, ugyan tegyen egy szívességet, és dugja oda a pálcáját, ahová a nap sem süt. Nem neki szól — mindegyiknek, az összesnek. A feleségüknek, barátnőjüknek, mindazoknak, akik ágyékuk tüzével kínálták kezük helyett.
Ezt kellene tenni — folytatni az iméntit, Skylar nincs itt, nem érdekli senki, semmi. Devereaux meg a vagyona, legyen akár nagyobb, mint a —

De a tekintete. Az őszinte volt — ha kerete óarany, házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom is. Ott járt valaki, aki nem ugratta, nem azt látta, amit a többi. Mintha őt látta volna pillanatokra.
— A szívét? Talán az egoját akartam mondani, ugye? — nincs pohara, amelyet felvehetne, csak néznek egymásra. Illetlenül — és épp most nem süti le tekintetét, holott a nap minden magának követel. Túl rövid ruhaujját — ahogy ajkait egymásnak préseli.

De már nem lehet letagadni — ott volt valaki, veszélyes dallamok között. Talán ennyire ki van éhezve valaki társaságára, aki nem úgy ejti nevét, ahogy orgazmus közben szokták? Lolita nem volt hazug — Cryus Devereaux nem az öccse, de talán egy napra helyébe léphet.
— ...azt hiszem, az édesapja bora többet ér annál, hogy a gyakorlatlan rám pazarolja. Nem tudom értékelni a szép dolgokat. — hazugság volt, amiben hitt. Szép arca mellett csak az átkok íveit érezte valóságnak — csak azt valódi ékének, minden mással férfiak rendelkeztek.

Tudja, hogy nézik — az augusztust nem lehet nem észrevenni, guillotine volt a józanságnak. Beszélt, és hallották, bármerre jártak — voltak hónapok, melyek az emberrel maradtak, beleírták magukat a bőrébe.
— Én.. nem vagyok biztos benne, nem volna-e udvariatlanság, ha elvonnám a vendégeitől. Ön remek vendéglátó. — még nem fogadhatja el a felajánlást, de vissza sem utasíthatja. Csapdában van, mások udvariasságának — augusztus iránti rajongásának csapdájában.

De a valaki, akit megpillantott — ő talán szintén elvágyik innen, neki talán hasonló évszakok járnak a gondolatai között. Tél. A megnyugtató, hatalmas tél — nyers volt tapintásra, de ez alatt bújt a nosztalgikus szomorúság, amely ünnepeiben az asztalra került, akár akartuk, akár nem.
Tesz egy lépést — utána még egyet, szoknyája a férfihoz ér. Keze nem. Nem tűnik biztonságosnak — aki ilyen gyönyörű, hadüzenet békében is. Ha azt akarja megismerni, aki az íriszek mögött üldögél, rejti magát — nem vehet részt abban, amiben amúgy sem akart.

Lassan bólint egyet, mintha azt mondaná rendben, legyen, lássuk, megint becsaptam-e magam. Lolita nem volt irodalmi alak — szavait nem azért tartogatta, mert hiányt kívánt égetni vele közös beszélgetésük lágy szövetén. Tudta, ki ő — és hogy minden, ami kiszalad az ajkain, felhasználható ellene.
— De ha tényleg szeretné.. Nekem jobban esne. Rég, vagy talán nem is láttam még az év ezen szakában a kertjüket, és.. Talán nem érezni majd a rózsák illatát a hidegben. — kis savanyú cukorka volt az utolsó kifejezés — magát is meglepte, míg elindult a folyosón.

A rózsák illata kísértet volt — kísérte mozdulatait, mindjárt elé fut Skylar, a gyermek Lolita. Egyikük sem beteg, egyikük sem a kis kurva — egyikük sem tud semmit arról, kivé, mivé nevelik őket éveik.
— Amit az imént mondott.. nem terhel vele. Nagyon kedvelem az öccsét, nem ismerek hozzá hasonlót, én is aggódom, ha azt mondja, beteg. — pálcáját édesebb tehernek érezte, mint egy apró táskát, amit szorongatnia kellett volna most. Könnyű, nyugodt volt a bűbáj — fázni biztosan nem fognak.

[- Tényleg? -]

i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Cryus Devereaux semmibenézi a férfiakat - éppencsak annyira, mint a nőket.
Az ő szemében mindenki egyenlő, és mégsem. De az biztos, hogy ugyanolyan alacsonyról indul az összes, ugyanabból a mélyreszántó mocsokból, ami felett Devereaux nyilván fényévekre lépdel. Nem az előre megszabott tényeket becsüli; a bizonyítást. A szándékot. A gondolatot, ami felcsillan a szem mögött. A potenciált. Ez az egyetlen dolog, ami érték a szemében, ami ráveheti, hogy érjen valaki bármit a szemében - persze ez még nem garancia a túlélésre.
Az öccse? Ér neki dolgokat - megérdemli, hogy a földbe döngölje, hogy időről-időre többet szakítson belőle, hogy tönkretegye, hogy eltüntesse. Talán egy nap még sajnálni is fogja, ha vége. Talán a maga elcsavarodott módján még hiányozni is fog neki. Nem a fiú - nem a ténye, nem az alapvetőség. Az, amit kreálhatott belőle.
A Delacour lány? Nem több számára, mint egy gyönyörű, már-már lélegzetellálító penna, amivel a legvéresebb verseket írják. Mint a vörösbor illata a naplementében - akkor még csak kellemes, de egyértelműen lefelé vezet, mindenki tudja, még csak a pohár nem. Az éjszaka végén, összetörve a padlón? Majd már az is.

Van benne valami megfoghatatlan, hazug ártatlanság, amit szeretne magának - talán még akkor is, ha nem volnának hátsószándékai? Devereaux híve annak, hogy nem szükséges mindenre válasz az adott pillanatban, elég a reakció. Elég az, amit lát, majd összerakja később - éjjel, álmából felkeve, nappal, a reggeli felett, a vörösbor felett.

Vagy abból, ami marad belőle.
- Tényleg? - Erre még neki is felszökik a szemöldöke. Pedig nem meglepő egy Delacour lánytól, ugye? Aki a szép közé születik, akihez szépen beszélnek, akit szépen etetnek, akire szépnek néznek, akit szépen öltöztetnek, akit széppé tesz a neve, az illata, a vére. Cryus ellenben? Helyette is értékeli az ilyesmit. A maga módján. Úgy, ahogy függő belélegzi a port, letüdőzi a füstöt, véressé marja saját ujjait az üveg nyakán. Ám ő mindig is annyira rettenetesen mértéktudó volt, ugye? - Ez egészen biztosan nem teljesen igaz. Csupán még nem találkozott annyira széppel, ami megüti a szintet.
Nem magára gondol, természetesen, ugye? Nem, nem most - a jövőben. Abban a pokolian közeli jövőben.
Türelmes, igen, persze - bizonyos végletekig.
Tulajdonképpen még van néhány hónapja.

De ma este? Úgy tesz, mintha semmi más nem számítana - a hatalmas fa a hátul mögött, a csilingelő dallam, a doromboló zongoraszó, a fahéj és a vanília édes illata, a vállukra hulló hópelyhek, a mágia szava a levegőben, már-már némán, de mindig ott, benne a lehetetben, a gondolatban, minden mozzanatban. Talán ő nem aranyvérű, de talán csak egy generációkon átívelő átverés az egész - talán ahhoz születni sem kell, vagy talán éppen csak azt kell, mit számít a vér, mit számít a genetika, sokkal inkább csak a gondolat, az érzék, a potenciál. Cryus Devereaux elméjében valószínűleg már maga alá taposott megannyi tisztavérű családot, akiket nem tartott elég méltónak a címre, és arra az értékre, amit az képvisel.
A Delacour lány? Egy újabb lépés az úton. Ugye? Annyira tökéletes, hogy vér ízét érzi tőle a szájában - senki nem tudná tökéletesebben, mint ő.
- Ne aggódjon rajta, tényleg. Biztos vagyok benne, hogy egy kis ideig édesapám is tudja szórakoztatni kedves vendégeinket.
Mosolyog, de ebben azért van már valami - valami, ami tűnhet őszinte menekülnivágyásnak, olyasminek, mintha tényleg szeretne kicsit megszabadulni a terhekről a vállán, attól a súlytól, amit apja rak rá. Ő is megváltozott az asszony halála óta. Persze az ő gyásza is érthető, elvesztett egy feleséget (akit szeretett vajon valaha is?) és egy gyermeket - és ki tudja, melyik volt a fájdalmasabb, ha az egyiket beárnyékolta az átverés, a másik pedig... nos, szellemként létezik a sarokban.
Kívülről tűnhet az a mosoly fájdalomnak - egy darabokra tördelt család, ami évek óta csak próbálja felszedni magát a földről, talán egyre inkább sikertelenül. És aztán ott van Cryus Devereaux, az aranymadár, a főnix, az, aki túlragyog a gyászon, és aki úgy tud mosolyogni, mintha valójában komolyan is gondolná azt.
Vajon létezett-e valaha olyan gondolata, ami őszinte volt?

Bólint - persze, hogy szeretné, már el is indult, már át is lép a tömegen, az engedelmesen utat szab neki, mintha csak így rendelkezett volna, és fejben persze meg is tette. A megjegyzést egyelőre szó nélkül hagyja, de nem felejti - aprócska kis kirakós, amelyet az éjszakákra tartogat, az aranyszínű, édes napfelkeltékre, a borús, felhős délutánokra.
A birtok a franciákhoz képest visszafogott - valahol az a Devereaux név is, ha nem volna a legidősebb fiú. Egykor legfeltűnőbb éke a mindent beszövő rózsakert volt Skylar ablaka alatt. Egy színes kis folt, a lüktető szív, a mélyre kapó lehelet, a mára elfeketedett halál - az, ami a szívekből marad egyébként is, ugye. Az a bokrokkal és fákkal teleszórt szoborkert lefelé a birtokon már olyan régen érintetlen, elhanyagolt, koszos - talán még Cryus mágiája is megrebbent, amikor ő maga közéjük lépett kora-délután, hogy elmossa a piszkot, hogy varázsoljon egy kis repedező életet a növényekbe. Utóbbi nem volt igazán látványos; ő sosem ahhoz értett igazán, hogy hogyan javítson meg dolgokat, hogy hogyan tegye őket széppé. Akkor sem, ha ő ebben cserébe teljes szívvel hisz.
Felé fordítja arcát, ahogy lassacskán elmaradnak a társalgó hópelyhei, ahogy a zene és az illatok elhalkulnak, ahogy lelépnek azon a néhány lépcsőfokon. Nagyon udvariasan nyújtja ki a kezét, hogy segítsen, ha szükséges - de nem várja el, hogy meg is fogják, még nem, pillantása pedig nyugtázza a pálcát - mint a folyton háttérben nyugvó veszély, sosem látványosan éber, sosem alvó.
Visszanyalja azt a felkívánkozó mosolyt alsó ajkán. Már-már szinte ártatlannak tűnik.
Aggódónak.
- Valóban, nincs hozzá hasonló. Vagy nem volt, persze. - Előrefordul, ahogy lassan megindul a lány mellett a téltől derengő fűben. Cipője alatt alig hallhatóan nyikorognak a jégkristályok. - Tudja, mielőtt... Nos, az egész előtt.
Tart egy kis szünetet, habozik. Az egykor mézszínű padok felett apró kis fényszilánkok, elvezetve később a kiégett rózsakert mellett, egészen lefelé, a szobrok felé.
- Néha már rá sem ismerek, fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni, hogy valami... változzon. Hogy visszatérjen a régi önmagához. - Szeretne rágyújtani egy cigarettára, már csak a műsor kedvéért is, de nem teszi. Csendesen talárja zsebébe csúsztatja kezeit helyette. - Néha... azt érzem, hogy az én hibám. Hogy nem vettem észre elég hamar... hogy nem tudtam elég hamar...
Vesz egy mély levegőt. A levegő hideg, szinte égeti az orrát, a torkát, a száját - szereti ezt az érzést, éppen, mint a nyár forrását.
- Sajnálom. Tudom, hogy ön is elveszített egy barátot.
Visszapillant a lányra; valami csillan a szemében, valami, ami nem lehet valóságos, talán még Lolita szerint sem - valami fájdalom, valami együttérzés, valami gyász, aminek odabent nyoma sem volt, vagy nem lehetett. Valami, ami több, mint egy karácsonyesti séta, ami több, mint egy ragyogó arc, hófehér talár, kivillanó, fehér fog a mosolyban.
És aztán, mintha csak mi sem történt volna - mintha ösztönszerűen jönne, mintha erre nevelték volna, mintha visszatérne a tudat, hogy ő az, akinek nem kell máshoz értenie, mint mosolyogni, mint továbblépni a fájdalmon, mint eltemetni mindent, ami egykor volt. Elmosolyodik, halványan, egyik oldalt valamivel élesebben; még nem annyira, hogy vágjon is.
- Szóval nem kedveli a rózsáinkat, Miss Delacour?

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—



hiding from something i cannot stop

(18+) ◦
TW: grooming; káromkodás; szexuális utalások ◦
Még nem látja azt — a társaság napkorongját. Csak a kitömött fácánt a kandalló felett — mindig van egy valahol, ez a házigazda humora. Halott, de dísznek még elég. Ruhája halkan sóhajtozik — minden lépésnél halkabb. A szőnyegben megakad sarka, mielőtt a kertbe lépnének — mintha mindig visszarántaná. Lolita sóhajt, már majdnem bosszús.
Mind túl közel álltak hozzá — miközben beszéltek, és nem mondtak semmit. Cryus Devereaux figyelme sem teljes — de az a legérdekesebb benne, ami nem látszik. Minden más augusztusban történt.

—Talán. De a szép dolgok bosszantóan haszontalanok. — annyira már udvarias kényszerből, nem teszi szóvá: mint maga.
Nem várja meg az ösvényen sem — boldogan indul, megszabadulván az iménti tekintetek jóságos kedvességétől. Valaki megkérdezte, tud-e tangót táncolni. Nem kérdés volt.
A hidegben mintha újra lélegzethez jutna — micsoda kényelmes illúzió. Sem Cryustól, sem a belőle áradó melegtől nem szabadulhat meg ezzel. Legkevésbé a saját kíváncsiságától, amelyet a második lépésnél jobban bán — a harmadikra megpróbálja elfelejteni.

— Az igazán.. nem ugyanaz. Az önök gyásza nem.. nem az enyém, nem ítélhetem meg hosszát, formáját. — most először fogja el valami bűntudat is. Cryus Devereaux gyönyörű és haszontalan — de anyjával együtt az öccsét is elvesztette.
— Tudja.. azt hiszem, bárhogy szeretne, szeretnénk segíteni, vannak bizonyos dolgok.. mint amilyen a gyász is, melyeket másokban csak kirakaton keresztül nézünk. Talán láttunk már ilyesmit, talán nekünk is van, de a másé? Az mindig.. rejtély a legtisztább szívnek is. Ragadós. — megáll a szobrok között.

Lolita nem szerette megosztani gondolatait — azok télikertben vetődő hópelyhek voltak azok számára, akik örömmel várták a tavaszt. Ha ismerték, bűntudatát keresték — hogy olyan dologban talál örömöt, talán egyetlen, igazi örömöt, ami fájdalmat okoz másoknak.
Kétségbeesetten vágyott a szeretetre — és nem hitt már benne, hogy neki járhat még. A házigazda döglött humora mellett mindig van még egy nipp — ez volt ő, meg a kis gondolatai gyászról, empátiáról.

Hiába pillant a férfira — annak augusztusi márványságára, még a télben is égő jelenére. Semmi nem készítette fel a kérdésre — udvariatlanul hirtelen felé is fordult, mintha az volna illetlen őhelyette.
— Hogy? A rózsákat? — Cryus Devereauxnak nem volt szüksége bölcseleteire. Ezért haragudni rá — buborékot fújni a szélviharban volna. Tesz azért egy lépést tovább, előre. El tőle. Tőlük.
— Azt hiszem, senki sem szereti a rózsákat, csak azt, amit jelképeznek. Tudja, ahogy.. nem létezik szerelem, csak látszata. — már csak azért is megosztja mindezt. A decemberi, terméketlen földre hull minden — de nem hallgatja el.

Most jön csak rá — ilyen hosszan sosem beszélgettek még korábban. Nem is tartotta lehetségesnek — elijeszteni még nem tudta nyersségével, ahogy ő sem menekült a nyári naplemente elől.
A karját most sem fogadja el — ha egyáltalán felajánlja ezek után. Hamarosan hullani fog a hó.
— De megértem, ha nem ért egyet velem. Nem ismerek senkit, aki ebbe a hibába esett volna. — csak azért indul el, hogy lecsendesítse kapkodó lélegzetét. Nem a hideg teszi — az iménti udvariatlansága.

Ha Maman nem volna olyan.. olyan harsány — illetlen, nevetése szinte hallik a mézszínben, fehérben, érkező új évben. Ha ő nem akarja ennyire — talán hamarabb is megismeri Cryust. Bár az arca ugyanez volna akkor is.
— Tudja, ha.. szeretne inkább visszatérni, nem szeretném tartóztatni. Tudom, milyen sokan lehetnek, akik szót váltanának önnel az ünnep alkalmából, kérem, ne hagyja, hogy elrontsam azt önnek. — de már remélte — ha el nem ismerhette volna, csak nyaka, háta, hogy itt marad.

Hogy mond valamit, amit eddig mások nem — amit nem hallott még. Bármit.
Hogy talán mégis érdekli az is, amit mondani tud — nem csak ahogy.
Nem csak az ajkaik egymáson.

[- A szerelem? -]

i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Ő értékeli a szép dolgokat - talán egyedül csak azt a világon.
Könnyebb is elpusztítani azokat, nem? Apránként, darabkáról-darabkára lenyúzni a felszínt, amíg felbukkannak a hibák - azok a tökéletlenségek, amelyeket ölelgetve rejtegetünk, amikről elhisszük, hogy már nem érheti napfény. Ha az nem is, de Cryus Devereaux érni fogja. Ez a lételeme. Mi más is számítana a világon?
Szép, bájos, elbűvölő, vonzó. Az, aki után megcsúsznak a tekintetek a társalgó kövén; akinek a válla ívén végigsimítanának, rácsókolnának a fedetlen bőrrészre. Akinek a szoknyáját feljebb sodornák a combján. Akinek a nevét némán suttogják, ahogy ellép - akit mindenki ismer, akit mindenki lát, de nem annyira, mint ő. Soha, senki nem annyira, mint ő - mert Lolita már az övé.
Talán már tudják is, érzik, ahogy utána lép. Ahogy lebben a talár, ahogy ellebeg ujjai közül az üvegpohár, ahogy még mosolyog. Ha még csak sejtik is: ki merne Cryus Devereaux elé lépni? Elhúzni Lolita kezét, mielőtt túl késő lesz?
A Nap tudja magáról, mennyire pofátlanul ragyog, ugye? Azt is, hogy mennyire halálosak a sugarai - és azt is, hogy csak olyasvalamit égethet meg, ami igazán körülötte kering.

Nézi, ahogy a lány előresiet. Nem tesz rá megjegyzést, nem szólal meg, a szája szélén meg meg is jelenik valami, ami mosolynak tűnik. Mint aki szórakozik, mint aki értékeli a gesztust - vagy annak hiányát -, és talán itt, ezen a ponton? Még valóban megteszi. Még tetszik neki az ellenállás. A tökéletes dolgok, és a csontjukról lenyúzott hús, ugye? Látnia kell ezt is, minden kis szegletet, minden kis őrjítő, rosszízű szegletet, amitől a varázspálca megrezzen az oldalánál - talán elégedetlenkedik, talán kergetőzésnek veszi. Vagy lehetne figyelmeztetés is - talán még próbálkozik, talán még nem sejti, hogy mennyire felesleges. Talán még nem fél eléggé, hogy Devereaux egyszer csak megelégeli. Vajon képes lenne a megfelelő pillanatban még a saját pálcáját is elpusztítani? Ha elég sokáig ellenkezik, eleget felesel?
Különös dolog a gyász. Cryus azt nyilatkozná, hogy nem ismeri - mert ami veszett, annak már igazán itt volt az ideje, így volt ez az anyjával is, így van ez az öccsével is, utóbbinak egyszerre ünnepel és ingatja fejét elégedetlenül, mert sosem elég jó, sosem elég édes. Vajon mi lenne az - ha már teljesen lecsupaszította volna saját magáról, ha már néha-néha sem pillantana meg benne semmit abból a gyerekkori arcból? Ha egyszerűen csak eltűnne, és többet gondolnia, beszélnie sem kellene róla? Ha egyke lehetne hivatalosan is, kimondva, büszkén a nap felé mosolyogva? Ha egyszer... visszatámadna? Ha egyszer ő nevetne az arcába, ha észrevenné benne saját magát? Mi volna elég ahhoz, hogy végleg eltörölje? Ahhoz, hogy akár még gyászolja is?
Talán Lolitát gyászolná, ha nem lenne - már most is, itt, ebben a sivár kertben, ami egykor boldog volt, zöld, lelkes, ékes, ahol egyszer az öccse rohangált, rajzolt, mosolyogott rá. Ahol az anyja szeretettel pillantott a rózsáira - talán kedvesebben, mint fiaira valaha, de őszintén, ki hibáztatná érte? Az egyik Cryus volt, a másik meg... sosem elég, mindig bűntudat.
Talán őérte még Cryus szíve is megrezenne. A szépségéért, azokért a szomorú íriszekért. A kulcscsontjának vonaláért. Az ajkának ívéért. A gondolatért és a jövőért, amit már elvár tőle. Ami közéjük van írva, talán volt mindig is. Már érzi a gyűrűt a saját ujján - Lolitáén már egészen nyár óta.

Figyeli őt a szobrok között - illik oda, egészen veszélyesen illik, talán egy napon meg is rendeli. Nem volna túlzás, az ember csodáira büszkének kell lenni. Vallhatja majd szerelemnek, suttoghatja a fülébe a párnák között, a dereka bőrébe, a combjai közé. Neki tökéletes lesz - most még ígéret, akkor majd emlék.
Tényleg mindig gyűlölte azokat a rózsákat - de talán csak azért, mert valahol szórakozását lelte bennük. Mert olyan kellemes volt elpusztítani őket a végén.
Hasonlítanak Lolitára - finomak, törékenyek, halványrózsaszínűek, és szúrnak a kis tüskék, amint végigsimítjuk. Amíg már nem.
 
- A szerelem? - Úgy ejti ki, mintha jelentene valamit: de még ő sem tudja, mit. Mint aki szeretne hinni benne, mint aki képtelen. Mint aki lát valamit - valamit abban a távolabblépésben a szobrok között, valamit abban a vallomásban.
- Tudja... - Közelebb lép; nem Lolitához, a szobrok felé. Finom női márványalak - kinyúl, de csak az aprólékosan formázott ujjbegyeket érinti a csípő leomló íve helyett. - Talán igaza lehet. Sosem gondolkoztam el igazán, miért rajongott értük édesanyánk. De amit mond... abban lehet valami. Az emberek szeretnek illúziókat kergetni, csak hogy ne kelljen látniuk a valóságot.

Figyeli őt - mintha kérdezne. Hogy ugye ő is azt érzi, mintha nem látná senki? Mintha csak egy idea, egy elvárás, egy előre felfestett kép volna a falon? Egy név, amitől mindenki elvár valamit? Majd akaratlanul, elkerülhetetlenül csalódik.
Lép utána, ahogy elindul - mosolyog már megint, ezúttal a menekülésen, szinte mintha kedvesnek gondolná. Nem úgy tűnik, mint aki haragszik az illetlenségért. Sőt, egyenesen mintha értékelné azt. Mint akihez még sosem beszéltek őszintén? Mint aki szomjazik rá.
- Mármint szerelembe, vagy abba, hogy egyetértsen Önnel?
Már-már szórakozik a hangja - mint a nyári napsütés, a finom szellő, ami belekap a hajadba. A következő szavakra Lolita felé fordítja a fejét: olyasmi a figyelme is, mint a Nap fénye.
- Miss Delacour. - Lelassít. Reméli, hogy megáll vele együtt a lány is, de felkészül rá, ha nem - nem nyúl ki, hogy megérintse a karját érte, még nem. - Gondolja, hogy azért rángattam ki önt ebbe a... meglehetősen lelombozó hidegbe, mert közben inkább a többi vendéggel váltanék erőltetett kétmondatokat? - Őt nézi. Akkor is, ha nem viszonozzák a pillantását. - Különben is... - Figyel - egészen idáig. Mert itt elpillant a fák árnyékában, mintha csak a szavak érzékenyek volnának; nem olyasmik, mint eddig. - Ön sokkal érdekesebb, mint bárki odabent, aki épp a forraltbortól próbál végre igazán karácsonyi hangulatba kerülni.

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—



hiding from something i cannot stop

(18+) ◦
TW: grooming; káromkodás; szexuális utalások ◦
Lolitával kapcsolatban gyakran mondták: ugyan miért látjuk ennyire, ha ő meg sem próbál kitűnni?
Ennek természetes oka nem lehet — míg a kert időtlenségét figyeli, is emlékszik erre. Cryus Devereaux kelleme is — legyen bármilyen átható, feledékeny biztosan nem.
Tehetséges, akár a nap.

—Hogy mondja? — most nem várja meg, elébe megy. Kivont pálcával — szavakban.
Szokásaik azt diktálnák, hogy ne értse félre — és ne is tegye szóvá, ha hasonló kérdést hall. Csakhogy ők most nem kérdeznek — mindketten állítanak valamit.
Jobb volna csak a képet látni: Cryus Devereaux festői vonásait, még ha a piktor szenet is használt. Talán ezért olyan.. közeli, miközben jelleme messze jár tőlük.

De a képek rossz természetűek: nem állítanak, nem definiálnak semmit. Lolita úgy nézte most a férfit — ahogy Baudrillard sem tudná.
— És ön? Ön szereti az illúziókat, ugye? — tekintete követi a nőalak felé.
A férfiakban olyan vágyat kelt, amelytől ők maguk is zavarba jönnek — de Cryus Devereaux maga volt a vágy. Bizonyára nem pazarolná az idejét rá annyi kiválóság között — vagy ahelyett, hogy ragyogását figyelhetné megannyi odabent.

Mintha minden zaj odabent maradt volna — nem jár köztük melegség a hasonló gondolatok mentén sem. Nincs melegség ebben a szépségben — csak valami megnyugtató távolság.
Ezt jobban értékeli, mintha csak azért is karját nyújtaná.
Cryus Devereaux hangja beszél a természet zajai, neszei helyett is — az nem tud természeténél fogva sem belesimulni a csendbe. Megtöri — és kérdései a nyár első forró délutánja a decemberben.

— Az utóbbi, de.. már az elsőben is kételkedem. — nincs igazán hová sietni előle. Sem a beszélgetés elől — az ösvény véget ér hirtelen majd.
Sem az elől, ahogy a nevét mondja.
Nem tudja — melyiktől tart jobban.
— Különben is.. — már folytatná, már belekötne.

Különben is több figyelmet fordítottak a dekorációra — mint mások esküvőikre. Különben is több figyelmet fordítanak rá — mint mások vőlegényükre mások esküvőin.
Jól esne a vita — de most veszi csak észre, hogy a ruhája pántja lecsúszott kissé.
— Monsieur, remélem, ön nem tőlem próbál végre karácsonyi hangulatba kerülni. Biztosan okosabb ennél, tudom. — nem igazítja meg végül a ruháját.

Nem érdeklődésből — és nem megadásból. A tekintete súgja csak, hogy kedves, de.. tudom, hogy nem igaz.
Ha az volna — sokkal rosszabb volna mindkettőjüknek.
Mégis találkozik tekintetük —
— Azért jött ki, hogy örömöt szerezzen vele nekem? Vagy más oka volt?  — valami túl szép ahhoz, hogy valódi legyen.

De Cryus Devereaux maga is az.
Úgy érzi, most is közelebb áll hozzá, mint amit az illem várna — de közel sem annyira, hogy legyen igazán hová hátrálni közvetlensége elől. A méltósága most nem erősebb, mint a szépsége — talán ezzel lesz inkább a vágy tárgya.
Vagy egy őszinte beszélgetésé.

Nincs oka haragudni — érti meg, önkéntelenül megérintve a ruha pántját. Cryus Devereaux olyan rejtvény volt — amelyet mindenki ismerni vélt, és valójában senki nem birtokolt. Most először felé fordul — épphogy hunyorog, akár augusztus idusán. Nem haragudhat rá — nem haragudhat rá azért, mert mások olcsó lámpásaikkal folyton a szemébe világítanak. Nem haragudhat a Napra.

Akaratlanul is tesz felé egy lépést.

[- Az illúziókat... -]

i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Tetszik neki a helyzet - nyilvánvalóan tetszik neki.
Az a törékeny, fiatal lány a rideg tájban, a tökéletesen tökéletlen szobrok között; fantáziát lát benne, felpezsdül a vére, egészen kívánna beleharapni, ha nem félne most még fognyomot hagyni benne. Nem fél, ez nem a megfelelő szó, nyilván. Cryus nem fél, nem tart semmitől, minek is, ha minden az ő szabályai és tervei szerint halad? Ami meg esetleg nem, azt majd úgyis belekényszeríti a formába, ugye - az ihlet megvan rá, a gondolat hibátlan.
Könnyű rajongani érte. Elveszni benne, abban a kedvesen távolságtartó mosolyban, abban az érzékeny pillantásban, azokban a szavakban, amiket valahogy olyan pontosan tud minden helyzetben forgatni. Cryus beleilleszkedik minden társaságba, mégis megtalálja a módját, hogy kitűnjön belőle; ő nem csak egy hervadó gondolat, egy elsuhanó vágy - ő visszatérő, ő állandó, ő folyton ott van. Először csak gondolatban, aztán már a hátad mögött, ajkával a válladon, a torkodon.

- Az illúziókat... - Megáll egy pillanatra, mintha csak látna valamit - mintha túl sok dolgot látna hirtelen, egyik sem illúzió, egyik sem valós még. Lát valamit - Cryus Devereaux mindig lát valamit. A foltot a falon, a kopást az arany evőeszközön, a gyűrűdést a haloványkék ruhán, a habot a vörösbor tetején, a habozást a festő ecsetében. - Talán meg fogja lepni, Miss Delacour, talán nem, de... egészen álmodozó típus vagyok, igen. Egykor szerettem a meséket is, tudja, de aztán rájöttem... nos, rájöttem, hogy az egésznek igazán kevés értelme van, ha nem tanuljuk meg közben az igazságot is látni benne. Valami... valódit.
Mintha csak Lolita volna az a valóság? A szépségével, az ártatlanságával, a tudatlanságával? Cryus mindegyiket ünnepli - és mindegyik köré mesét sző.
Látja - látja, ahogy figyeli. Ahogy ránéz, és ahogy sokkal őszintébben teszi azt, mint odabent, mint ezelőtt valaha is. Talán így néz Skylarre is? Reméli - de úgyis lesz még alkalma megfigyelni. Nem az a típus, aki elcsurran a részletek felett, csupán... nem mindig érkezik meg az ihlet egészen időben.
Annál könnyebb építkezni rá utána, persze.

Szeretné, hogy úgy nézzen rá, mint az öccsére - vagy akit annak kell gúnyolnia -, annál is szebben, annál is mélyebben. Szeretné, ha egészen rácsavarodna, ha egészen belekapaszkodna a reménybe, a gondolatba, hogy talán... talán ezt szalasztotta el, amíg a fiatalabb figyelmét kergette? Kíváncsi, az az aggodalom mennyire őszinte - az a törődés mennyire hosszéletű. Szeretne lefejtegetni róla a rétegeket, szíve szerint kezdené a ruhájával - a bizonytalan pántokkal különben fedetlen vállán. És szeretné, ha végül maga nyögné a fülébe, mennyire nem számít már a fiú - ennél is jobban szeretné még azt, hogy az hallja is.

- Kérem - egészen biztosan létezik mindkettő. - Talán ha elég sokáig álldogállnak idekint, ő is rájön. Egyikre biztosan, másikra pedig? Amikor már teljesen mindegy lesz. - Mi másról szólnának különben az évszázadok tragédiái, ha nem à propos de l'amour, Miss Delacour?
Itt ő még nem sejtheti, persze - de Cryus már pontosan tudja, miért mosolyog bele ebbe.
A szerelmet pontosan azoknak találták ki, mint Cryus Devereaux - ha őt kérdezik, persze. Eléggé szenvedélyes, eléggé érzékeny másokra, eléggé tud csodálni is, csupán? Eddig még saját magán kívül nem érdemelte ezt ki senki.
Különösebben a karácsonyi hangulat sem - eddig.
- Reménykedni még szabad, nem? - Mosolyának nincsen éle. Nem tolakodó, nem túl erős, nem próbál közölni valamit, ami még rejtőzik a sorok között. Talán még tényleg viccel. Talán el is lehet neki hinni.
- Miss Delacour. Mondja, tényleg ennyire... elképzelhetetlennek tartja azt, hogy élvezem a társaságát? - Nézi az arcát. Azt a finom barnát a szemében. - Persze, azt is vallja be nyugodtan, ha ön inkább a szomszéd telkéig rohanna előlem. Ígérem, előzékeny leszek, és hagyom, hogy visszatérjen a társalgóba.
De valamiért a szeme nem abban hisz, hogy Lolita menekülni fog - nem, ahogy közelebb lép, ahogy saját magát árulja el vele. Nem, ahogy az a pánt mintha még lejjebb sodródna a vállán. Épp csak lepillant rá, nem elég hosszasan, hogy feltűnő legyen. És nem elég észrevétlenül ahhoz, hogy ne legyen mégis... valami.

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—



hiding from something i cannot stop

(18+) ◦
TW: grooming; káromkodás; szexuális utalások ◦
Álltathatná magát azzal, hogy semmi jelentősége — Cryus Devereaux szavainak, kertjének, mozdulatainak. A szeméből áradó aszálynak — hogy csak azért figyel rá, mert ebben a napfényben is Skylar tükröződik délibábként. Hogy egy ilyen embertől el lehet fordulni következmények nélkül — csak udvariasnak kell maradni, és hogy egy olyan kis kurva, mint ő, eleve megköszönheti, hogy asztalhoz ül vele, kísérteni a sorsot naiv kislányok sportja.

Lolita magának is éppúgy rosszul hazudott, ahogy másoknak — ahogy valaki nem domináns kezével újra meg újra megpróbálja leírni saját nevét, aztán mosolyog a betűk csipkebokrain a pergamenen. Álltathatná magát — mégis jobb volna leülni, mielőtt arra haragszik, akit csak körülményei sodortak ide.

— Igaza van, az egyik utolsó dolog, amit feltételeznék önről, hogy álmodozó típus. Biztosan kötelessége lehet ezzel az arcéllel, nem kárhoztatom. Ez az egyetlen valódi igazság, amit ebben a mesében látok.  — már nem teszi hozza, hogy elnézést. Maman valahol bizonyára a mellkasára teszi hűvös tenyerét az iszonyattól — és az okát sem érti, véletlenül sem jutna eszébe, hogy Lolita épp elrontja ezt a gyönyörű nyári délutánt a tél derekán.

Talán mindez nem neki szól — hiszen alig ismerik egymást. Mintha magasról ejtene le drága porcelánt — erre a figyelemre sem tud, akar vigyázni, idegen a tapintása, íve is. Volt valami természetellenes abban, hogy minél erőteljesebben próbálta karja, háta, pálcája suttogni — hagyj már békén, én vagyok az egyetlen, aki nem érted van itt, annál jobban követték szavai, lélegzete.
— Szerencsére egyetlen művészt sem éri az a balszerencse, hogy az én ítéletemre kelljen hagyatkoznia, Monsieur. Itt van nekik ön, az ön szerelme hozzájuk pótolja a kevés semmit, ami volnék. — tesz egy ügyetlen mozdulatot a ruhája pántja felé, mire az megadja magát.

Legalább az egyikük.

Tesz egy kísérletet annak visszabűvölésére — elfordul Cryus tekintetétől, az mostanra súlyos palást lett a vállain. Mintha látna valakit, aki nincs itt — várakozással vegyes eufóriával, talán azzal, amit egy műalkotás sajátja. Ebben emlékeztette Skylarra — az ajkuk szélén ragyogó fény, őszinte örömük a szép közelében azonos, neki idegen tőről származott.
Nem szeretett tárgya lenni — az ő ajkai a jamtől, elmormolt káromkodástól voltak ragadósak.

— Ezek után? Én sem kedvelem a saját társaságom, Monsieur Devereaux, és az imént beszélt a kiváló ízléséről, rögtön meg is akarja hazudtolni? — foghegyről vetette oda, a ruha vékony pántja megszökött az ujjai elől.
Jobban kellene értenie ehhez — és csak azért nézett fel ismét, mert a felismerés úgy érte, ahogy a nyár első napja szokta a hűvös rabját. Nem szégyellte magát — ahogy egykor Skylar előtt sem. Ott állt a szemei futótüzében — és az nem égette úgy a bőrét, ahogy minden más férfié.
— Én.. a picsába, elnézést. — a pillanat párájában könnyű volt a profán is.

Elfelejtett elfordulni is — a téli augusztusban mintha minden feloldódott volna. Ő is — talán ez nyugtatta meg annyira, hogy ne ejtse el mégsem a pálcáját.
— Ahhoz remekül értek, hogyan tegyek tönkre dolgokat, de mint látja.. — már majdnem feladja a küzdelmet, az anyag mintha Cryus örömének engedelmeskedne.

Ott van benne valahol Skylar — mintha az arcának boltozatán freskóként húzódna valami rajongás, balzsamos naplemente. Ragyogott évszázadok felett — ha be is kúszott a bőre alá kétségein át, csontjainak szólt, talapzatának, gyámköveknek, melyek tudatát tartották. Igen, egy pillanatra pont úgy nézett rá, ahogy Skylar a műveire — megtisztelő és ijesztő is, ha élő embert érint.
— Ezek után különösen udvariatlan lenne, ha még át is másznék a kerítésükön.. De lehet, hogy azt kellene tennem a társadalmi megsemmisülés elől menekülve. Egyetért velem, ugye?  — már nem mert igazán ellenséges lenni.

Hálás lett volna azt látni, amit Cryus — a mágia remegését a szempilláiban. A vére halkan énekelt — a dallamot pedig minden mágus épp úgy ismerte születésétől fogva, épp úgy igyekezett felé szenvedélyük, hitük önmagukban. Semmi nem tudna úgy megszilárdítani, ahogy a mágia — mágiából vagyok, mágia vagyok.
Erre akart gondolni, míg a pánttal bajlódott — és nem arra, hogy Cryusnak minden okot megadott az imént arra, hogy eltiltsa az öccse társaságából.

Talán megbocsát neki, talán nincs jelentősége — talán álltathatja magát kicsit még szakadt ruhájában, mocskos szájával. Hogy ha akarna, árnyalatai nem ütnének úgy el a kertétől — hogy tartozhatna ide is éppen, mint mikor még nem ébredt önmagára gyermekként.
Épp csak..

Lolita magának sem tudott igazán hazudni.

[- Talán önnek is egy leheletnyivel álmodozóbbnak kellene lennie. -]

i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Óvatos, finom szellő - mint ami közöttük simít, mint amilyen Cryus Devereaux az este lágy fényeiben; egy gondolat, ami elől lehetetlen ellépni, egy ígéret, ami még nem teljesült be. Amit elég ideig formázott gondolatban, kóstolgatott - nem fogad el mást, mint a tökéletességet, azt minden ízében.
Eddig képzelte Lolitát is - de már látja nyakának kecses ívét, pillantása árnyékát, amivel mindent érdekesebbnek szeretne találni, mint őt, még nem tudja, hogy nála nincs érdekesebb, és ebben még van valami gyönyörű; áltathatná magát olyan gondolatokkal, hogy szereti, hogy nem úgy néz rá, mint mindenki más, de még saját magának is beismerné utóbb, hogy hiányolja - csupán hajlandó várni rá, ha pontosan tudja, hogy úgyis eljön majd.
Minden, lépések szerint - ahogy érzi az illatát az orrában, ahogy tudja, hogy Lolita is érzi az övét; közöttük felkavarodó fuvallat, valamit ígér, ígérni akar, fenyeget.

Mosolyogni akar - nevetni, bele a karácsonyba, amíg már az ő hangja szól a csengők helyett, amíg a szobrok is meghajlanak előtte; éppen úgy, hogy ízlésére való legyen, Cryusnak mindenből csak a legjobbat, arcélből is. Szeretne szórakozni rajta - Lolita bátorságán, vagy annak hiányán, amivel olyan kedvesen kifáradt vele egészen idáig, amivel még azt hiszi, hogy vannak esélyei; hogy hátat fordítson neki, hogy megtegye, amit minden jóérzésű ember megtenne ezen a ponton - akikről Cryus szíve szerint könyvet írna, balladát, bibliát. 
- Talán önnek is egy leheletnyivel álmodozóbbnak kellene lennie. - Kedvesen szól: talán akkor látná azt, amit ő lát - látná annak összes feketéjét, összes elmosódó tintafoltját egy papíron, ami sosem volt üres; régi, kezdetleges vázlatok, elmaszatolt grafit-foltok, még a rajzait is gyűlölte, valamit, ami itt van köztük: ami létezett a pillanattól kezdve, hogy Skylar levegőt vett, hogy először Lolita nevét mondta, meggondolatlanul, mit sem sejtve. Nem érezve a veszélyt - sosem tette, hm? Nem úgy, mint Cryus - ő érezte, értette, teremtette, öccse otthagyott lapjaira festette tovább; mert a gyönyörű dolgokra csak várni kell, ugye? A borzalmas dolgokra pedig néha annál is inkább.

- Ezt gondolja magáról? Egy kevés semmi? - A kérdés költői, valahol ő maga is az; figyeli Lolita arcát egy pillanatra, mintha válaszokat várna, de csak egy lélegzetvétel, mielőtt elpillantana - mintha elengedne valamit, ezt is kettejük közt; ezt az egészen kicsi semmit. Lehetne saját maga művésze - egy költő, semmiképp sem festő, szobrász már annál inkább, újraalkotná a világot is, elveszne az utolsó, apró részletekben, mint a lány szavainak az éle; hogy hogyan csendülne, amikor combjába harap - vagy amikor könyörög neki.
Gyönyörű dolgokat tudna papírravetni - egyenesen a világ elé, mert mit ér valami, ha nem imádkoznak érte, ha nem érzi közben saját magán valaki leheletét? A fülében, a gerincén, a hasfalán lefelé; előtte térdelve, ott, ahol mindenkinek helye van - vagy csak a legkiváltságosabbaknak.
De létezik a vadászösztön - a vér illata, annak veszélye a levegőben, valami, amit Cryus érez saját bőre alatt, mintha csak a sajátja lenne: mintha a lány már a bőre alá fúrta volna magát? Valamilyen formában egészen biztosan megtette: mesélhetne neki az éjszakákról, amiket vele töltött, a gondolatokról, a mozdulatról, ahogy Skylar odakínálja neki azt a pezsgőspoharat - ha valakit hibáztatniuk kellene, az ő, ugye? Figyeli a lehulló pántot, szinte gyász - vagy diadalének.
Csak egy pillanat - egyetlen pillanat, amíg végigbizsereg a gerince, amíg nyelve megérinti szemfogát. Mielőtt elfordulna.
Megteszi azt, amit nem szokott - Lolita daca közben, valami közben, amire csakis ő nyújthatna megváltást, ki más, amiben egyszerűen csak ki kellene nyúlnia felé. Ezt diktálja a logika, a szellő, a tél hidege, a karácsony illata a kertben, a szavak éle, amik vágni akarnak; de Monsieur Devereaux talárja túl fehér ahhoz, hogy hibát lehessen ejteni rajta.

Valami ott feszül közöttük - valami kimondatlan, valami, ami Cryus torka körül csavarodik, mint a felemlegetett drótkerítés éle; valami, amire talán nyár óta vár. Alaposan, lépésenként, borízzel a szájában, halkan nevetve a tiszafa mágiája felett - pontosan tudta, ismerte, felkészült rá, és mégis: egy pillanatra mint ha ő sem kapna levegőt. Egészen természetellenes, ahogy figyeli a ház verandáját: az oszlopokon és áthidalókon tekeredő elhalt rózsaindákat, az akörül ragyogó kis fényszilánkokat, amiket még a délután bűvölt. Megérez egy jéghideg hókristályt az arcán - mintha csak saját feszületükben sírná el magát a tél is.
- Egészen nem szükséges, Miss Delacour. Tudja, ahogy említettem: talán túl közvetlen vagyok. - Még akkor is kedves, amikor nem néz rá - valami még ott húzódik a hangjában, mint a fonal, amit futni engedtek, és nem kapták el időben; a hópelyhek szinte szemtelenül kezdenek záporozni körülöttük. - Kérem, élvezze tovább az estét.
Lép egyet előre, válla rezzenéstelen a dísztalár alatt - egészen pofátlanul tökéletes, mint a kis mozdulat, amivel hátrapillant még válla felett; gyorsan, egy lélegzet csupán az egész, mégis - mintha emlékezni szeretne azokra a barnákra. Arra, ahogy néztek rá - arra, ahogy most itthagyja őket.
- Kellemes ünnepeket, Lolita.

Hagyja a nevet visszhangozni maguk közt, ahogy elsétál - mint az utolsó korty ital, ami mélye rezonál az emberben, amit sokáig ízlel, amit annyira hiányol utána. Amire visszagondol, ami után visszanyúl a pohárért, még akar valamit, többet akar, mindig az utolsó a legédesebb, ugye? Nem az első. Mégis elsétál - a hópelyhek alatt, vissza a karácsonyba, vissza abba a színtelen társalgóba, ahol az este végéig azzal fogja tölteni az időt, hogy megtartsa ezt az ízt a nyelvén. Vagy talán a következő találkozóig.
Mert édes - édesebb, mint a bor, hasonlóbb, mint a vér. Egy üzenet. Egy kedves szó. Egy szemtelen gesztus. És figyelmeztetés - amit majd megérez, mikor már túl késő lesz; mikor már az övé lesz.
Cryus Devereaux pedig türelmesen várja, amíg eljön a pillanat - mert a tökéletes alkotásoknak mindig idő kell.   

k ö s z ö n ö m  a  j á t é k o t!