The valley of sunrise

[The valley of sunrise]

The valley of sunrise

"At sunrise, the blue sky paints herself with gold colors
and joyfully dances to the music of a morning breeze"

1987 - 1998

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

[Roots of the Sun pt.1]

Roots of the Sun pt.1

“The question isn’t who is going to let me; it’s who is going to stop me.”

1987. július 4.

hangulat

Drága kincsem,
Nem tudom, hogy valaha olvasod-e ezeket a sorokat, mindenesetre én szeretném megörökíteni minden egyes percét a veled töltött időnek és leírni a családod történetét, hogy ne kelljen megsárgult pergamenkupacokban kutakodnod utána. Kezdjük velem a sort, hiszen én hordalak a szívem alatt, úgyhogy szerintem igenis megérdemlem az elsőbbséget.
Sophia Meadows nével láttam meg a napvilágot 1962- ben, Richmondban, London külvárosában, a mugli William és Grace Meadows - a nagyszüleid - második gyermekeként, idősebb testvérem Seth Meadows - a nagybátyád. Édesapám gyógyszerész volt és egy közeli patikában kereste meg a kenyérre valót, míg édesanyám, miután a bátyámmal megszülettünk, otthonról dolgozott varrónőként. Seth-tel mindig jól kijöttünk egymással, gyakran védett meg az iskolában, főleg abban az időben, mikor a varázserőm elkezdett megmutatkozni. Mert bizony amint ez megtörtént és furcsa dolgok történtek a közelemben egy-egy érzelmi kirohanás alkalmával, céltáblája lettem az összes korombelinek. Bár senki nem tudta megmagyarázni, hogy miért robban fel a pohár tej az asztalon, mikor dühös leszek, vagy hirtelen miért van összekötve John Smith cipőfűzője úgy, hogy elessen rögtön miután piszkált, a szüleim és a bátyám mindig az én oldalamon álltak és elzavarták a kellemetlenkedőket.
Mindemellett mégis nagy meglepetés volt, mikor beállított hozzánk egy süveget viselő illető és azt állította, hogy én bizony boszorkány vagyok, ő pedig a Roxfortból jött, ahol a hozzám hasonló gyerekeket tanítják meg varázsolni. A szüleim hirtelen azt sem tudták, hogy mit mondjanak, csak ültek ott a nappalinkban és valószínűleg azon gondolkodtak, hogy álmodnak-e, amíg én és Seth az ajtóban hallgattuk őket.
Végül nyilván elmentem a Roxfortba, ahol a Griffendél házat gazdagítottam szerény személyemmel. Először nagyon furcsa, de egyben érdekes volt minden. Olyan dolgokat láttam és tapasztaltam, amilyeneket addig soha. Szavakkal nem is tudom elmagyarázni ezt az érzést. Az első évben ittam magamba a tudást, aztán persze később nekem is alább maradt a lelkesedésem, ahogyan egy-egy tárgy elkezdett jobban érdekelni, mint a másik. A tehetségem a gyógynövénytan és bájitaltan órákon mutatkozott meg igazán - ezt valószínűleg édesapámtól örökölhettem - bár a párbajokban is mindig jeleskedtem. A baráti köröm igen széles volt, mindig is társasági ember voltam és valljuk be, jobb másokkal készülni a vizsgákra, mint egyedül.
Seth eleinte nagyon dühös volt mikor kiderült, hogy boszorkány vagyok, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy egészen addig nem szólt hozzám, míg az első roxfortos évem után haza nem mentem. Ott akkor aztán bocsánatot kért, de felnőtt korunkig nem merte bevallani, hogy valójában borzasztó irigy volt, hogy nekem van varázserőm, neki pedig nincs, amiért akkor engem hibáztatott, pedig tudta, hogy nem tehetek róla. A lényeg, hogy akkor ott gyerekként sikerült kibékülnünk és azóta is nagyon szoros a kapcsolatunk. Seth végül úgy döntött, hogy egyetemre megy és tanár lesz, méghozzá olyan, aki megjárta a világot. Úgyhogy ő az iskola mellett elkezdett utazgatni, főleg külföldre, volt, hogy nyáron is alig láttam. Majd a tanulmányai befejezése után geográfus lett, így az utazás lett az élete, mindamellett, hogy rendszeresen tart előadásokat különböző egyetemeken.
Engem mindig lenyűgözött édesapám foglalkozása, hogy mennyit tud segíteni a betegein a gyógyszereivel, és minthogy nekem is volt rá affinitásom, elvégeztem az Általános medimágus szakot a Mandragórában. Ott aztán beköltöztem a kollégiumba, hogy minél jobban a tanulmányaimra tudjak koncentrálni, de mivel közel voltam Londonhoz, gyakrabban látogattam haza, mint mikor a Roxfortba jártam. Nehéz négy év volt, de minden szenvedést megért. A tudás, a barátok, a tapasztalatok - és természetesen egy-egy este valamelyik szórakozóhelyen - felbecsülhetetlenek lettek nekem. A tanulmányaim befejezése után a csodálatos Burfordba költöztem, többek között azért, mert itt találtam egy csinos kis házat és véletlenül éppen egy üzlethelyiséget is, ahol meg tudtam nyitni a "Csalán és Pitypang Apotéka" névre keresztelt patikámat.
Ez hát az én rövid történetem drágám, remélem nem okozott csalódást, hogy nincs tele izgalommal. Legközelebb ráveszem édesapádat, hogy írja meg ő is a sajátját, az nem ér, hogy az övét is nekem kelljen megírnom!

[Roots of the Sun pt.2]

Roots of the Sun pt.2

“To return to my trees.”

1987. július 12.

hangulat

Szia drágám,
Ez alkalommal nem édesanyád kezében van a penna, hanem édesapádéban, Theodore Emrys Remingtonéban. Bizonyára te is kapsz majd egy különleges hangzású régi nevet, ehhez ragaszkodom, ugyanis ez a Remington családban mindenkinél így van. De persze ezért cserébe édesanyád majdnem lerágta a fülemet az elmúlt napokban, hogy írjam meg neked az eddigi életemet. És hát ki akarna ellent mondani anyádnak - főleg, ha arról van szó, hogy ép marad-e az említett fül.
Szóval azt hiszem ott kellene kezdenem, hogy Walesben egy St Hilary nevű aprócska faluban születtem 1961-ben, félvér mágus szülők sarjaként, két testvérrel együtt. Az apám, Paul Silas Remington, látó volt, bár ezt nem nagyon hangoztatta, helyette a jóslás különböző területeit kutatta és írt róluk könyveket. Nem volt egy szószátyár ember, általában a könyvei közt lehetett látni, és képtelen volt bárki is kitalálni, hogy mikor, mire gondol, így gondolom nem nehéz elképzelni, hogy hollóhátas volt. Az anyám, Vivian viszont a Hugrabug házat gazdagította diákként és később újságíróként dolgozott és - nem hazudok! - olyan volt, mint egy szorgos méhecske. Mikor otthon volt, megtelt a ház a főztjének az illatával és folyton mosolygós arca beragyogta a napot. A bátyám, Isaac Lucian Remington, egy folyton kíváncsi, felfedező természetű fiú, a húgom pedig Katherine Moira Remington, hármunk közül a legcsendesebb és leginkább átgondolt. Mivel nincs nagy korkülönbség hármunk között, ezért nem volt nehéz kijönnünk egymással, gyerekként folyton együtt játszottunk, amíg mindannyian el nem kezdtük a Roxfortot, ott ugyanis kiszélesedett a látókörünk és barátokat szereztünk - bár ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolatunk elhidegült volna, csak kissé átalakult a korábbihoz képest.
Isaac ment először és a Hollóhátba került. Kate-tel folyton baglyokkal bombáztuk, amíg nem volt otthon, és tűkön ülve vártuk, hogy a tanév végén haza jöjjön és beszámoljon a Roxfortról és mindenről, ami ott történt vele. Nagyon fárasztottuk szegényt, de hát ilyenek a kisebb testvérek. Az iskolában kiderült, hogy különös tehetséggel bánik a növényekkel és az állatokkal, felnőttként pedig ezt kamatoztatta is, mint növénykutató. Azt hiszem benne keveredtek a szüleink effajta tulajdonságai.
A húgom szintén hollóhátas lett. Gyorsan rájöttünk, hogy ő örökölte apánk képességét, és azon a területen szinte ragyogott. Apánkkal ellentétben viszont nem foglalkozott a jóslás összes területével, hanem kiválasztott párat és azokban specializálódott. Hogy melyiket, azt tőle kell megkérdezned, mert sosem értettem ezekhez, meghagytam az öregemnek és Katherine-nek, akiknek onnantól fogva rengeteg közös témájuk akadt, amikről beszélgethettek. Kate végül vándor jövendőmondóként helyezkedett el a világban és elég jó hírnevet szerzett magának szerte az Egyesült Királyságban.
Én a testvéreimmel ellentétben, a Hugrabug házat erősítettem - gondolhatod, hogy az anyám mennyire örült, hogy rajta kívül is van egy borz a családban! A húgomhoz hasonlóan én is csendesebb természetű voltam mindig, de sokkal jobban éreztem magam emberek között, mint ő, akit nagyon hamar lefárasztottak. Többnyire átváltoztatástanból jeleskedtem az iskolai tanulmányaim alatt és nagyon jól tudtam bánni az emberekkel. Egyszer a könyvtárban találtam egy könyvet az animágiáról, és annyira lenyűgözött a dolog, hogy elhatároztam megtanulom a dolgot. Persze vért izzadtam, mire sikerült elérnem a célomat, de büszkén kijelenthetem, hogy minden percét megérte. Az első átváltozásom élménye örökre az agyamba égett, főleg az a kép, mikor nem magamat láttam a tükörben, hanem egy zöld szemű, barna szőrű labradort.
Mire oda került a sor, már tudtam, hogy tanár szeretnék lenni, de mivel nem igazán voltam kiemelkedően jó egyik tárgyamból sem, ezért úgy döntöttem, hogy animágiát fogok tanítani. Mivel úgy gondoltam, hogy St Hilaryban nem valószínű, hogy diákokra lelek, ezért oda költöztem az éppen Londonban lakó bátyámhoz és kerestem egy bérelhető helyet, ahol megtarthatom az óráimat. Mindezek után édesanyám segítségét kérve, újsághirdetésben adtam az emberek tudtára, hogy van Londonban valaki, aki hajlandó megtanítani őket átváltozni.
Visszatérve a Látókhoz, biztosan kíváncsi vagy, hogy mi a helyzet ezzel a családunkban. A látás mint képesség régre visszanyúlik a Remington vérvonalban, minden generációban van egy - ritkább esetben kettő -, aki rendelkezik vele. Bár nem foglalkoztam sokat a témával, a családom szerint, az őseink kelta druidák voltak és ezért alakult ki a hagyomány, hogy két nevet kapunk születésünkkor. Ugyanis a második nevünk azt tükrözi, hogy a szüleink mit láttak bennünk vagy mit kívántak nekünk, amikor csecsemők voltunk. Illetve a Remingtonok abban hisznek, hogy minden ember fa volt, mielőtt megszületett, és, hogy újra azok lesznek, miután meghalnak. Emberként tudást és tapasztalatot gyűjtenek, amit később megosztanak a többi fával és felkészítik azokat, akik születni készülnek.
Így a végére is értem a családunk rövid bemutatásának. Nem valószínű, hogy valaha újra a kezemben fogom tartani ezt a naplót, az anyád úgy őrzi, mintha legalábbis aranyból lenne. Bár még nem tudjuk, hogy fiú leszel-e vagy lány, nekem nem is számít, mert így is, úgy is nagyon szeretni foglak - és csak azért is fent tartom a hagyományt és adok neked egy második nevet!