Káromkodás, szexuális kizsákmányolás említése etc
Ha lenne kis közöm a pszichológiához, akkor biztos ahhoz is lenne, hogy tudjak valamit a határokról. Nem az országhatárokról, mert azok egészen jól meg vannak húzva, az őseim földjéről meg nem is akarok említést tenni, mert akkor teoretikus kiborulást borítok a nagyon is ténylegesre és nekem nagyon nincs hangulatom halmozni az idegbajt, főleg, ha a sajátomról van szó.
A lényeg az, hogy tudnom kellene, hogy mi az a pont, amikor a pohár betelik, sőt, túl csordul, mert a nyár közeledtét jelző sápadt napfény és melegnek gúnyolt huszonfokok engem nem örömmel töltenek el, hanem konkrétan kiűzik belőlem az életkedvem.
A nyár normális esetben az az időszak, amikor úgy nagyon kényszeresen nem kell semmit csinálni, csak élvezni az életet, meg hogy nem kell kötelező jelleggel megfagyni a földek ezen a féltekén sem. Az enyém nem a normális eset, én stresszelek azon, hogy eleget dolgozzam és, hogy biztosítsam, hogy anyának is legyenek megrendelései, ami azt jelenti, hogy Mrs. Asplinnel kell, vagyis kellene smúzolnom. Most meg itt van ez a Világkiállításos hepaj, amire mindenki, aki él és mozog a környezetemben azt mondta, hogy nincs olyan, hogy én itthon üldögélek helyette. Jó vicc, mintha legalábbis az lett volna a tervem!
A vacsorának már kifejezetten a végére érkeztem meg, remélve, hogy így elkerülöm Opheliát, akivel úgyszintén gőzöm nincs, hogy mit kellene csináljak, azt nem számítva, hogy beszélgetnem mindenképp illene vele a nyomoromról, de ez legyen majd a jövőhavi Holden problémája.
A mai Holden problémája az, hogy mi az istent kellene visszaírnom Maurának és egyáltalán, hogy szervezzem meg úgy a nyaramat, hogy ne legyen minden olyan, mint valami mugli katasztrófafilmben.
Éppen azt a rohadt levelet próbálom megírni, mikor valaki hozzám szól, ami egy tök normális emberi dolog és valamit mégis berúg bennem, amitől hirtelen minden elviselhetetlen és sok lesz körülöttem. A diákok zaja, a lélegzés, beszéd,nevetés, meg, hogy most is a büdös francnak kell szólongatni, mikor csak észrevétlen akarok maradni egyszer ebben a nyomorult, tyúkszaros életben!
És ekkor elérem azt a pontot, amikor flight mode-ba kapcsolok és az egyetlen célommá az válik, hogy egyedül maradjak. Felpattanok és úgy rohanok végig a nagytermen, mintha ezer sápadtarcú üldözne mordályokkal, pedig igazából csak önmagam elől futok.
Így lehetséges, hogy a folyosón kishíján elvágódom, úgy nekiütközöm Amycus Carrownak, talán még dadogok is neki valamit, ami nehezen érthető, de, ha nagyon akarja hasonlít arra, hogy sajnálom, aztán rohanok tovább, mintha ezen múlna minden és annál is több.
A nagy rohanás után bevágódom egy terembe, milyen ironikus a nyugalom termébe van sikerem betörni, és miután néhány másodperc alatt meggyőződöm arról, hogy talán itt már tényleg nincs senki rajtam kívül, térdre rogyok és csak zihálok. Hangosan, sípoló tüdővel, még azzal sem foglalkozom, hogy bevágjam magam mögött az ajtót, mert mindenemet elfoglalja a tény, hogy nem kapok levegőt.
-Baszdmeg, baszdmeg…baszd… meg-fújtatom. Nem látok tisztán. Most itt fogok megfulladni?
Roxfort RPG
Szerző