i can hear the sirens

sanguine
—◦◦◦—



fire walk with me

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Természetesen elfogadod — Maman arcán a gondok sem úgy jártak, ahogy mások homlokán a frontok. Természetes volt, ahogy a paplan hullámai ellepték meztelen vállát — természetes volt az is, hogy nem kért, közölt. Nem volt szüksége rá, hogy vitákat kezdjen: Lolita az általa választott ruhájában akkor is elmegy arra a kiállításra akár egyedül is, ha ehhez igazán semmi köze. Mert Maman kéri — és mert Lolita nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy ragyogó éjszaka másnapján olyan dolgokra kényszerítse, melyeket ugyan megígért más férfiaknak, de amelyekhez semmi kedve.

Természetesen jól fogod magad érezni — az ajtó jobban emlékeztetett kriptára, cipője koppanása megkavarta gyermeksége félelmeit az ismeretlentől. Maman számára minden játék volt — az élet, a halál, elbújni előlük. Talán játék ez is: Lolita nem tudott szabadulni a nyakáról aláfüggő érzéstől, hogy saját koporsójába is épp így lépne — mert valaki erre kéri, mert tőle ez természetes.
A sziklákba vájt galéria mennyezete magasra tartott fővel nyílt meg előtte — mintha más világban járna, valahol, ahol bőre a falak árnyalatának lenyomatát őrzi. A bordázott márványoszlopok megtartották valóságukat, a padló elnyelte azt — mintha csak mindent hallucinálna most. Talán jobban is szeretné, ha így volna.

A képek máshol boldogabbak lettek volna — talán ezért is válaszotta készítőjük épp ezt a helyet számukra. Hosszú expozícióval készült, megrázóan intim mágikus fotók — alig mozdultak, mind úgy ábrázolták szereplőiket, hogy azok valami visszafordíthatatlant tettek. A fotós, mikor Maman újra meg újra megkérdezte, de mégis, mire vagy magaddal nagyra, mondd, mitől más ez, mint az összes, amit Párizsban látni — a fotós mosolya beszédesebb volt, mint válasza. Drágám, halálfalók — vannak köztük halálfalók, én ott jártam, megörökítettem. Eljössz, ugye?
A vonósnégyes hangja kábulatba ejtő — mintha csak a hangok maguk is selyemkesztyűben születtek volna. A templomi mirtusz lágyan vonta függönyét tekintetük elé — Lolita megáll egy szobor teste mellett. Nyelnie kell.

Maman természetesen ezúttal is pasztellt választott — úgy festett, mint férfiak készítette illusztrációk fiatal lányokról. Mint egy art nouvea-illusztráció, melynek piktora mélyen rajongott néhány kevésbé beismerhető inspirációért. A tekintetek úgy simultak rá, ahogy a fekete-fehér képek megmerevedő szépségére — kellemetlenségében még azt is megfontolta, hogy levesz egy poharat a lebegő tálcák egyikéről. Csak Maman ronthatja el mások estéjét? De a leendő mrs. Devereaux ilyesmit sosem tenne — még Toszkánában sem, melynek frontján a nyár lecseppent mézédes aranyfényében.
— Én nem.. rendben, persze. Megkóstolom. Nem, ő sajnos gyengélkedik, tudja hogy.. — a beszélgetés szerencsére megszakadt, bár már nem adhatta vissza a borral telt kelyhet.

Nem, vagy alig ismert bárkit — ruháján, szemén, arcán leszaladtak most is a kíváncsi tekintetek. Nem mosolygott — nem volt rá semmi oka, de hálás volt, hogy most sem hallja, mit gondolnak valójában, mert elképzelni.. Elképzelni nagyon is el tudta. Nyilván a művész legújabb kis kurvája. Ki más lehetne itt egyedül?
Lépései épp úgy koppantak, ahogy kriptákban jár az ember — a halk beszélgetést csak itt-ott törte meg lágy nevetés. A képek mintha nem adtak volna erre igazán lehetőséget — az egyik előtt megállapodott, míg óvatosan rászánta magát mégis egy kortyra. Erős volt, szorító érzés a torok körül —
De a kép? Talán a bor tette, talán a mirtusz — talán saját idegensége.
A kép izgalmas volt — és valóban egy halálfalót ábrázolt.

[Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.]

Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.

to; Miss Delacour

álca & hangulat

San Gimignano mindig is vegyes város volt... Varázslók és muglik egyaránt éltek itt. Volt egy már jól bevált szirt, ahova ilyenkor - ha új kiállítás nyílt a neves Roccia Nera galériában - hoppanáltam toszkán villámból. A szigorú előírások miatt nem lehetett egyenesen odahoppanálni. Innen gyalogosan közelítettem meg a galériát, s ahogy beljebb merészkedtem a hegy gyomrába, a távolban két hegymászó muglit pillantottam meg. Akaratlanul is megráncoltam az orrom. Azóta sem értettem, hogy tudnak a saját 'bűzükkel', gyengeségükkel, jelentéktelenségükkel együtt élni ezek a... lények.
Hiányzott a régi világ. A régi rend. Amikor a Nagyúr parancsára kedvünkre pusztítottuk ezeket a szerencsétleneket, visszarepítve őket oda, ahová valók... bele a pusztulásba. Nem maradt utánuk más, csak vér, mocsok és por.
Ide is azért jöttem, hogy a régmúlton nosztalgiázhassak. Bagni San Filippóban ugyan minden jót megkapott a testem, de a lelkemnek is szüksége volt a táplálásra. Egy ilyen kiállítás, amely ha nem is tisztelettel, de borzadással adózott emlékünknek... nos, be kell valljam, izgatottsággal töltött el.
Régen biztosan vértisztasághoz kötötték volna az efféle mesterművek megtekintését, most azonban sajnos már más volt az eljárásmód. Bárki számára megnyitották a galéria kapuit, akinek varázslóvér folyt az ereiben.
Saját arcomat nem vállalhattam erre a kiruccanásra, túlzottan kockázatos lett volna. Így hát Gabrielet, jól megfizetett inasomat kértem meg arra, hogy kölcsönözzön nekem arcot a mai napra. Jól esett elbújni a fiatal, sármos arc mögé, igaz amúgy sem panaszkodhattam, de most egy pohár százfűléfőzet hatására letagadhattam cirka húsz évet. Nem volt kellemetlen érzés. Gabrielet erre senki sem ismerte, Rómában találtam rá egy bárban. Egy végtelenül elszegényedett aranyvérű család sarjaként munkát, kimagasló fizetést ajánlottam neki, és ő élt a lehetőséggel. Sajnáltam, de közben meg is vetettem. Mily szánalmas, hogy egy okos, aranyvérű ifjúnak ily alantas munkát kellett végeznie.... A világ kifordult a négy sarkából. Ahogy magabiztos, hideg mosollyal arcomon, lassú léptekkel haladtam a képek között, elismeréssel adóztam a fotósnak. Bizony lebilincselően örökítette meg az aranykort... amit még Loriennel közösen éltünk meg. Érdekes, a szerző neve első perctől kezdve ismerős volt... de csak most, - ahogy a távolból megpillantottam az egyik képet - értettem meg, hogy miért is.
Abramo ott volt... - dermedtem meg a felismeréstől. A kép engem ábrázolt.... engem és Lort... ahogy maszk mögé bújva simultunk egymáshoz egy halálfaló estélyen. Lorien arcát csipkés, fekete, az enyémet ezüst, halálfaló maszk fedte. A zavar egy pillanat alatt átsuhant az arcomon.
Nem ismerhetnek fel... - mantráztam magamban, majd a kép előtt álló fiatal nő mellé léptem.
- Különleges felvétel - jegyeztem meg, a pasztell ruhát viselő nő felé intézve szavaimat, majd futólag rápillantottam. Az ereimben megfagyott a vér... Deliah nézett szembe velem... vagyis nem pontosan ő... de majdnem.
- Liah? - siklott ki ajkaim közül a döbbenet.

sanguine
—◦◦◦—



fire walk with me

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Halk csellószóló kúszik a márványon — mintha suttogna a fülébe. Mélyen bánja már a kóstolót is: a zene úgy tűnik fel körülötte, mint egy régi, elfeledett nyelv, lassan, borostyánszín hangjegyei a poharába hullanak. Lolita halkan sóhajt egyet, mikor a hideg átfut a vállain — ha Maman nem ezt a ruhát választja.. ha nem volna itt.. ha nem mondana kényszerűen mindig igent, amit mindig megbán..
A tompa fény megcsillan a haján, mint a hajnali dér — haloványan könnyes szemeiben is. A kép mintha beszélne hozzá: épp csak nem érti, mit akar mondani. Talán valamit az alkoholról.

A háta részben meztelen — a gyöngysor, melyet nem akart, de amit nem hagyhatott otthon, végigsimul rajta. Csak az érhetett a bőréhez — csak az, és nem a kiállítás mindent magának követelő légköre. Olyan, mintha nem egészen most lenne — mintha ő maga nem volna jelen, csak az egyik képről szökött volna meg, most megnézni magának, mit tesznek valódi emberek. A maszkok, melyek takarják viselőik kilétét — nem látványukban, érzetükben tűnnek ismerősnek.
Belefeledkezik — pedig nem tartozik rá, nem ismeri körülményeiket. Olyan kevés visszhangzik belőlük Monaco ege alatt — van valami bennük, ami mégis eléri a lelket, ha tetteik homályba is vesznek.

Összerezzen, mikor megszólítja az idegen — úgy határozza el, hogy többé nem iszik, ahogy mások a következő poharat keresik már önfeledtségük reményében. A vála felett pillant rá — nem ismerik egymást, a tekintete mély tónusú, és mégis mennyire hidegnek tűnik. Mint valaki, aki túl sokáig nézi ugyanazt a tükröt — és már nem ismeri fel benne önmagát.
Mégsem úgy szólította meg, ahogy egy idegent szokás — nem láthatta az arcát, ha érezte is a benne égő mágiát. Talán naiv gondolat — és biztosan nagy hiba. Közvetlen, mint a férfi — közvetlenül a következő nagy hiba előtt, bizonyára, ahogy saját magát ismeri.

A tömeg halk morajlása most ér el hozzá csak — mintha most érne felszínt minden érzéke. A pillanat összesűrűsödik: a fekete-fehérben minden villanásra fénylik csak fel egyikük vállától a másikéig. Lola válla eddig is fázott — a férfi egy teljes januári hajnal a maga valójában. Az orgonával szőtt júliusi estéből válaszol csak: az idegenség most is ott van a bőre alatt.
— Az, és.. — de nem fejezi be a mondatot, nemcsak azért, mert nem tudja, mit mondhatna. Igen, valóban — ezek a csodálatos dekadens faszfejek, mielőtt megöltek ismét valakit, c'est magnifique, az angol nem fejezi ki így, mennyire. Szép kép — nem magának szól, de nem érzem magam.. itt. Jól. Embernek?

Összekeverte valakivel — talán Fleur most is úgy derülne rajta, mint amikor először megtörtént. Oh nem vele, nem, persze drágám — Fleurrel soha, legrosszabb napjain sem. Lolita nem tudja, ki lehet Liah — de haragudni biztosan nem haragszik érte. A férfi döbbenete megnyugtatóbb, mint bármi más volna: ez egy beszélgetés első pár sora két ember között, tekintetük nem fullad a borba a kibontakozó sejtelmek között.
— Hogy mondja? A nevem Lolita. Lola. Majdnem. — futólag elmosolyodik a hasonlóságon. Már nevetni is lenne kedve —  egy régi színdarabban vendégszerepelni mennyivel kedvesebb, mint amitől úgy félt.
Épp csak nem sejti, hogy léteznek harmadik felvonások — és folytatások is.

[Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.]

Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.

to; Miss Delacour

álca & hangulat

Hogy a különleges mellett milyen jelzővel illetné a hölgy a képet, nem derült ki. Délibábom elterelte a szót. A haloványszürke fürtök, sötét, majd' fekete szempárral... szomorú, fájdalmas tekintettel, ami mögött, ha az ember jobban belepillant küzdeni, élni akarás van. Ilyen volt Deliah... és ilyen ez a nő is...Lolita. Szavai egy pillanat alatt rántottak vissza a múltból. Abból a delejes, sosemvolt illúzióból, ahol két kölyök szerette egymást. Ahol a nevetés előbbre való volt a rettegésnél. A kapcsolódás a hatalomnál. A könyvlapok a vércseppeknél.
Igen... egyszer... régen... én is ember voltam... mielőtt még szörnyeteggé tettek volna a körülmények. Persze nem lehet mindent a körülményekre fogni, nem is tenném... De Liah mellett egy másik ember lettem volna. Ez egészen bizonyos. Csakhogy az az ember nem születhetett meg. A lehetősége meghalt már abban a pillanatban, hogy anyám a karjaiba vett a Beckett kúria illusztris falai között. Abban a pillanatban, ahogy apám a legdrágább champagnet bontotta meg, mert fia született. Elsőre. Persze aztán már arcizma se rándult, természetes dolognak adta elő mindezt. Egy Beckett sosem okoz csalódást. Egy Beckett mindig győz, mindig mások felett áll. Mindezt az anyatejjel szívtam magamba. Sosem lehettem gyenge, kevesebb másoknál. Erőt kellett sugároznom. Leuralni másokat... és amikor Deliah Beckett belépett az életembe... vele ugyanezt kellett volna tennem. Csakhogy nem tudtam megtenni. Az egyetlen ember volt, akit őszintén szerettem. Ezt persze nem hagyhatták... El kellett őt távolítaniuk az útból. A gondosan, hideg fejjel megtervezett útból. Be kellett teljesítenem a sorsot, amit számomra alkottak, és semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, hogy ezt megtegyék. Mindezzel nem is lett volna gond, ha aztán nem jövök rá, hogy a bolondot járatták velem... azt viszont már nem tűrhettem. Nem lehettem engedelmes gyermek. Azok után nem. Hiába, az ember nem lehet egyszerre szörnyeteg és megbocsátó is.
Döbbent arccal figyeltem a lelket kísértő arcot... mohón magamba szívva azt. Majdnem teljesen olyan volt, mint a tizenhét éves Deliahé... a menyasszonyomé. Ha sok dolgot is felejtettem azokból az időkből apám ármánykodása végett, az arcát sosem tudtam volna.
- Öhm... Elnézést... - ösztönös fejrázás, ökölbe szoruló ujjak. - Tévedtem... bizonyára összekevertem valakivel - erőltettem gyorsan magamra a korábbi magabiztos mosolyt, majd mintha mi sem történt volna az előbb, felé nyújtottam a kezem. Ha engedte, úgy a bézs öltönybe burkolt test laza eleganciával mozdult, hogy aztán egyszerű kézfogásban érjen véget az övével.
- Én pedig Patrizio vagyok. Patrizio Orsini - hangzott el a kitalált név, ami mögé mára bújtam. - Nagy tisztelője vagyok a fotósnak, Abramónak.
Igyekeztem azt az érzetet kelteni, hogy bennfentes vagyok, hogy még véletlenül se kérdőjelezzék meg a jelenlétem. Egy pincér ekkor lépett mellénk, fehér és vörösbort kínálva. A fehér után nyúltam, hogy aztán friss, gyümölcsös borral enyhítsek zavaromon. A háttérzaj meglehetősen idegesítő volt, jobb szerettem volna a csendet.
- Kegyed is szakmabeli, fényképész talán? Vagy csupán műkedvelőként van itt? - érdeklődtem a laza csevej álarca mögül szemlélve régmúltam immár nem egy, de két szívmelengető darabkáját is.

sanguine
—◦◦◦—



fire walk with me

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Díszletük, színük hibátlan — hallgat a mély, csak az alatt mozdul valami ismeretlen. Lolita számára az — mintha villámlana a horizonton, hangja azonban nem éri el, az bariton, udvarias, kifogástalan. Pont ezért kellene észrevennie: a túl szép dolgok sorsa a teremtésben az élve boncolás mások figyelme, öröme, vágya által. Az övé csendes, alszik talán — a díszletük, hibátlan.
Mintha új színt látna a fekete-fehéren, pár pillanatig azon időzik — pedig abban sem érdemes keresni azt, ami nem való oda. Ezek a gondolatok csak bűntudatot szülnek: kezükhöz újszülött vér tapad, akár a múlt árnyéka, amelytől nem lehet szabadulni.

A szavak még könnyedek — a beszélgetés talán mégis túl lassan gördül mondatain, vissza nem vonhatják a tévedést. Fel kellene háborodnia — úgy volna helyes, mérték után választott reakció egy színen, melyben vendégszerepel csupán. Fel kellene háborodnia — és abban volna valami élénk, szórakoztató talán. A bor puhán simít tudatára: ezt kellene tennie, épp ezért nem fogja megtenni akkor sem, ha valaki kéri. Néha ő is tud nemet mondani — ha csak saját magának is.
A másik menekülhetne — talán józanságából, talán modorából. Az ismert volna — Carrara, Palermo helyett.

— Ne törje magát miatta, a legjobbakkal is megesik. Hát még velem. — futólag elmosolyodik, nem néznek egymás szemébe. Tekintete féloldalt, delelőjén először vállán, a gallár szegélyén időzik — mintha ott keresne bizonyosságot arról, valóban nem ismerik egymást. Még nem találkoztak — nem meglepő, véletlen csak, hogy itt lehet, és hogy szerencsés-e.. Mamannak biztosan.
— Kézfogás? Ha adnék erre, most borzasztóan meg kellene sértődnöm, nem igaz? — a hangsúly szinte nevet, Lolita nem hölgy, a hölgyek pontosan meg tudnák fogalmazni, mi is ő valójában. Most sem visel gyűrűt, látod — már semmi nem elég neki?

Lolitának semmi nem elég — ha biztonságban érzi magát, a szentség messze jár. Hogy embernek nézik — talán nem tartják annak, talán asztalhoz ülni nem engednék-e meggyőződéssel, de mégis.. A borospoharat kissé ferdén tartja, mintha nem akarna túl közel hajolni, mintha nem is igazán egymással beszélgetnének. Jobbját kicsit késve nyújtja — ez az egyetlen pillanatnyi szünet az egyetlen áruló jele, hogy mindez hamis. Mindjárt jön — leszaladó szemei azonos nyakláncunknak, a kis kurva, mit keres itt, mit keres itt egyedül. Miért néz így rám.
— Egy Orsini? Én is örvendek, még sosem volt szerencsém a családja tagjaihoz, csak hallottam önökről. Lolita Delacour. — így illik, bor, vadhús, adományaink egymásnak.

Haragudnia kellene — Grandmére pedig nevetne rajta, újra meg újra elismételné papírsurrogáshoz hasonló hangján, az ilyen lányoknak addig nehéz, amíg megöregszenek. Utána.. utána szélesre tárulnak az aranykapuk a megbecsültség felé, nem igaz? Ha megfosztatunk egész életünk identitásától — ha kínhalált hal tükörképünk, az új pedig valaki máshoz tartozik, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy kurva boldogan elfogadjuk, nem igaz?
Szegény Orsini — mélyet sóhajt, a férfi nem nemtője, örököse a benne készülődő viharnak.
— Kedves férfi, főleg magához kedves. Ismerik egymást? — megfontolja, hogy rátegye a félig üres poharat a pincér tálcájára, de mit érne el vele? A baj megtörtént már.

Abramo egy volt Maman barátai közül — nem is a legrosszabbak közül. Művészetét tisztelni nem volt olyan könnyű, mióta Maman köntösében is látta — vagy csak az alkohol? Talán épp úgy nehezére esett nagyságát látnia azoknak, akiket aprónak élt meg? Talán nem különbözik tőlük — talán embertelen ő is, ember az embertelenségben.
A padló fényében alakja szinte kettéválik — élő önmaga, a finom nő, és a szoborszerű, mozdulatlan mása. Nem tudta volna megmondani, melyikük is pontosan ő — a márványfalak hullámai között az oszlopok szögletes merevsége a mozdulataikat szinte provokatívvá tette.
— Szívességből, tudja, nem értek a művészetekhez. Különös érzéke lehet hozzá, hogy megtalálja az egyetlen vendéget, aki nem értékeli úgy Abramo művészetét, ahogy azt illő volna. Gravinában mindig a bajt keresik? — sosem járt még ott, de mást nem tudott elképzelni Patrizioról, minthogy ösztönösen eredhetett nyomába annak, aki nem beszéli úgy nyelvét, ahogy remélhette egy ilyen elegáns eseményen.

A vendégek sarka határozottan koppan a kövön — mintha a pulzusát vernék vissza. Lolita léptei mindig halkabbak, mint másoké — mintha nem akarná megzavarni a teret, mintha túl sokat foglalna el belőle nem emberi mágiája, mintha minden rendelkezésre álló teret kitöltene. Orsini beszélt hozzá — hiába tükröződött a kép keretén profiljuk, úgy szólította meg, hogy az másnak szólt. Ezért volt biztonságos — ezért mert viccelni is vele.
Kissé szédül talán — egy fél lépést tesz közelebb, válluk összeér. A szín pont annyira puha, hogy bármennyiszer újranézhető — árnyalatában, szövegkönyvében is.
Lolita nem ért a művészethez — sosem tudja, mikor volna biztosabb a végszó.

[Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.]

Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.

to; Miss Delacour

álca & hangulat

Lolita jelensége meglehetősen összezavart, olyan volt, mintha cirka 23 évvel ezelőttre repültünk volna vissza. Abba az időbe, amikor megkértem szeretett mostohatestvérem kezét, tudva és vállalva, hogy apám és anyám ezért nagy eséllyel ki fog tagadni. Amikor mégsem így történt, az eléggé elbizonytalanított. Igazi bajt sejtettem a 'könnyed' dorgálás mögött. Sajnos igazam lett... bár ne lett volna. Mindössze egy év telt el az eljegyzés bejelentése után, mikor apám egy este sarokba szorított és szó szerint elrabolta tőlem az emlékeimet. Deliah pedig kénytelen volt végignézni, ahogy beleszeretek egy másik - a szüleim által jóváhagyott, dúsgazdag, aranyvérű nőbe - és elveszem őt feleségül. Csak tizenhárom évvel ezután jöttem rá az igazságra, amikor megtaláltam Deliah hozzám írt leveleit... amiket Lorien valami morbid önmarcangolás végett rejtett el a lakásunkban. A házasságomnak ebben a pillanatban vége szakadt, ugyan próbáltuk terápiával menteni a menthetőt, de sosem bírtam benne újra megbízni. Anyámék ekkor már nem éltek, így velük nem kellett megszakítanom a kapcsolatot, ellenben arra sem volt lehetőségem, hogy szembesítsem őket.
- Ön igazán kedves - pillantottam melegnek szánt tekintettel a szempárba, ami ebben a megvilágításban sötétebb volt az éjszakánál is. Volt valami rémületes ebben a nőben, még azon túl is, hogy a fiatal Deliah doppelgangere volt. Valami földöntúli és kegyetlen éra lengte körbe... és be kellett vallanom, ez meglehetősen tetszett nekem. Talán ezért is volt, hogy egy pillanatra megbántam, amiért kézfogás helyett nem csókoltam kezet neki.
- Elnézést... öhm... én nem annyira vagyok híve a kliséknek - húzódott ajkam gyilkosan sármos félmosolyba, esélyt adva rá, hogy ennek köszönhetően a nő szemet hunyjon a kihágás felett. Az Orsinik álcája azért volt tökéletes számomra, mert jól ismertem Domenico Orsinit, a jelenlegi duke-ot. Tudtam, hogy van egy unokaöccse, Patrizio, aki fizimiskában és korban is hasonlított Gabrielehez, így inkognitóm tökéletes volt. Mivel jártam már az Orsini birtokon, túlságosan zavarbaejtő kérdést sem tudtak volna feltenni nekem róla, ennek ellenére volt némi kockázat abban, hogy ismert aranyvérű család vérének adtam ki magam. Aki ismert, az viszont tudta, hogy én mindig szerettem a kockázatokat. Bizonyos értelemben pedig védett személyiség volt ez, hiszen egy duke örökösével szemben kevesebb kérdezősködést vagy szkepticizmust engedtek meg maguknak az emberek. Avagy a véla-leszármazottak. A Delacour név említésére egy pillanat alatt megvilágosodtam. Szóval ez volt az a sötétség. Az a nem emberi. Kirázott a hideg... volt már dolgom néhányszor véla-származású nővel... és kivétel nélkül rosszul sült el a dolog. Nagyot nyeltem. Gyorsan igyekeztem rendezni arconásaimat, hogy leplezzem a borzadást.
- Igen... ne aggódjon, nem veszített semmit. Már lejárt lemez vagyunk. Ám ezek szerint kegyed sem szűkölködik ismert rokonokban - újabb mosoly, újabb terelés.
- Sajnos még nem volt szerencsém találkozni vele, de évek óta csodálom a munkáit - hagyta el a számat az újabb hazugság. Nagyon is jól ismertem Abramót, ahogy a londoni sötét varázslók többsége, a Nagyúr aranykorának idején. Az, hogy a fényképész megúszta komolyabb felelősségre vonás nélkül, hogyan lehetett jelen olyan bennfentes eseményeken, mint amilyet ez a kép is ábrázolt... nos nem volt másnak köszönhető, csak egy kiváló ügyvédnek. Bár Mitch is mindent megtett volna értem, annyi kínzást és gyilkosságot, amit tanúkkal lehetett ellenem bizonyítani, képtelenség lett volna eltussolni azzal, hogy az imperióra fogjuk. Abramo csupán tükröt tartott világunknak, ki-bejárása volt benne... és ugyan mi, a Nagyúr hívei tisztában voltunk nézeteivel, a világ nagyrésze elől ügyesen titkolta, hogy maga is a vértisztaság híve... csupán a színtiszta tükröt mostanság görbe tükörként aposztrofálja.
- Én inkább azt mondanám, hogy Gravinában mindig az izgalmat keressük... Ha van kedve, egyszer nézzen be hozzánk. Lehet nem ért a művészetekhez, de ha az építészet esetleg közelebb áll önhöz, úgy a nerolai kastély talán kedvére volna. Na és... ha szabad érdeklődnöm, mi az a szívesség, melynek lerovásához ilyen hosszú utat kellett vállalnia? Ha jól tudom, Önök Franciaországban élnek...
Hideg korty a borból, várva a bódulatot.

sanguine
—◦◦◦—



fire walk with me

(16+) ◦
TW: szexuális utalások ◦
Lolita ismerte a veszélyt — arra meg csak azért nem felelt, mert vak reménnyel bízott benne, nem lehet minden balszerencsének éppen ő tárgya, áldozata.. Talán mindketten udvariasak, talán még annál is figyelmesebbek: a sors játékai nem kímélnek senkit — különösen azokat nem, akik elkerülni vágyják azokat. Lolita mit sem tud róla, mit tapint a feszültség közöttük, alszik félelme, mély álmát alussza gyanakvása — mégis, minden pillantásuk mögött ott a kísértés és a félelem.
Talán mindkettejükre nézve.

A képek hangulatán — a léptek zajai elhaltak a kimerevített fekete-fehéren, ahogy az ital egyre mélyebbre vágta magát szavaik között, lefelé.. egyre csak lefelé. Az olykor szándékosan hibás expozíciók többet ígértek maguknál: most mintha felderengett volna a mozdulatokban, melyeket tőlük távol tettek valakik.. valaki mások. Vajon ha ismerné őket, ők is elítélnék — az elvárhatónál jobban? Vajon gyűlöletük az ereiben lappangó vérnek szólt meggyőződésből — vagy személyes maradt, akár egy csóknyom a hófehér damaszton? Érdekesnek találta a férfit — ahogy mások a lassan csukódó ajtók mögött felsejlő lehetőségeket.

— Ez talán.. kötelességünk is itt. — hagyja rá lágyan, nem hiányzik egyiküknek sem hosszú sorok kergetőzése, egyre beljebb és beljebb az udvariasságba. Szórakoztató, sőt, már-már botrányos — de persze, ki más kezét foghatnák meg, ha nem épp az övét. A keresetlenség szimpatikus — sokkal szimpatikusabb, mint a kézcsók volna megannyi rejtett fiókjával, melyekben ki tudja, mi vár rájuk.
— Ha önök lejárt lemez, bele sem merek gondolni, minek számíthatunk mi. Jobban szeretném, ha én volnék valaki híres rokona, de azt hiszem, csak az.. csak az ital beszél belőlem. Vagy a képek, Abramo mindig értett hozzá, hogyan hozzon zavarba. — szívesen letenné a poharat, de nincs igazán hová. Most már meg kell innia az egészet, mindent, ami maradt — különösen azért, hogy ne tűnjön egy elveszett kislánynak, aki az imént még azt is elárulta, milyen alkalmatlan, ha játszmára hívják.

Lolitának udvariasan el kellene köszönnie — Monsieur Devereaux talán nincs itt, birtokviszonya azonban megbonthatatlan. Épp csak.. talán valóban a képek tették, talán azok indították rá, hogy épp azt tegye, amit nem kellene — a tekintete távolinak tűnt, míg mérlegelte, kik ők, miről is beszélnek épp. Madame Devereaux pihenhet még egy estét a koporsóban, ahová őt teszik majd — mikor beszélgethet egy férfival anélkül, hogy az rögtön megítélné, rögtön fájdalmat érezne szíve tájékán?
— Az izgalmat...? Úgy, mint...? — most nem jött zavarba a figyelemtől, talán az elhatározás okán is. Arca hűvös maradt — mikor a mellkasára helyezte a balját, azt melegnek érezte.

Majdnem hátrébb is lép — pedig az ajánlat oromzatoknak, gyámköveknek szól, szép gesztusoknak. Egy nagy nyelésnek — hideg és borzongató, mint a büszkeségünk.
Az apró gesztusok, finom vonalak, melyek ívén szaladnak szavaik — talán a férfi, Orsini, olvas belőle, talán csak a pillanatot várja, hogy kis megjegyzéseivel azonosuljon azokkal, akik hasonló időtöltést keresnek. Lolita mindig későn vette észre — ezért kedvelte a gyakorlók némaságát, ahol rossz lépést ejteni lehetetlen, beszélni csak az átkok szoktak. Nem tudta megbecsülni a felé mutatott szándékot — éppúgy lehetett egy tőr, mint egy egyszerű toll, mellyel valaki érdekes színpadi jeleneteit írja pergamenre.
— Maman.. és Abramo elég közeli barátok, tudja, és mivel ő gyengélkedik.. — hazugságnak hangzott, ettől pedig rögtön nyilvánvalónak is. Nem mintha lett volna értelme takargatni — de talán nem kellene kimondania.

Végre sikerül megszabadulnia a poharától egy lebegő tálcára szinte inkább dobva, mint téve azt — a márvány hideg, az arca forró. Minden mozdulat hangosabban beszél nála — nagyon szívesen rágyújtana, de az még azoknak sincs megengedve, akikről mindenki csupa rosszat képzel. Könnyebb volna a képeken szerepelni — az önmaga magyarázata, még ha ügyetlennek is tűnne, ügyetlenebbnek, mint most.
— Ezért ma éjjel be kell érniük velem, aki sajnos nem igazán tudom értékelni a képeket a maguk szépségében. És önt.. csak a művészetek vonzották ide ma este? — mintha nem is kérdés volna, de a választ nem ismeri. A fények játékosan csillogtak — Lolita ismét enged egy kicsit. A szikra megpattan közöttük, ahogy a képre pillant — üvege élénkebbnek tűnik, talán csak az arcuktól.

Ha ismerné Orsinit — nevén, hazáján, hírén kívül, vajon jobban bízna benne? Vagy megint ebbe a labirintusba kergeti magát, ahol feltételez dolgokat — miközben pontosan tudja, mit tartanak felőle? Tekintete másodpercekre végigsiklik mindkettejük tükörképén — az ajtó mégis nyitva marad, mikor nem lép el, kezét is leereszti a mellkasa elől.
A válluk most is összeér — közöttük egyszerű szavak morzsolódnak, és valami, amit nem ért, amit nem neki szántak, de aminek tárgya. Ő mindig tárgya ezeknek — valaki valakije, mert ennyi szépség nem egyetlen ember sajátja, nem is birtokolhatja egyedül.

— Tudja, azt hiszem.. nem csak a képek pazarlás rám, de a bor is. Most biztosan megvan a véleménye rólam, signore Orsini, és talán igaza van. — érzi a vélák messzi sóhajait az arcán, nem rendelkezik velük. Bőre puha fénye sugárzó holdfény — horog és harapásnyom is. De nincs mitől félnie, ugye?
Orsini éppen az, akinek látszik — itt kettőjük közül ő az, aki nem.

[Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.]

Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.

to; Miss Delacour

álca & hangulat

+16 - káromkodást és szexuális utalást tartalmaz

Hogy milyen híresnek, vagyis inkább hírhedtnek lenni, azt jól tudtam természetesen. Fénykoromban sütkéreztem a figyelemben, a sóvárgásban, az irigységben, ami felém áradt. Az anyatejjel szívtam magamba, hogy több,izgalmasabb, gazdagabb, feljebbvalóbb vagyok másoknál. Na és persze erőszakosabb. Mert az erőszakot tanulni kell... Nekem legalábbis tanulni kellett... ellesni apámtól a fortélyokat, hogy hogyan is kell jól megkorbácsolni egy házimanót. Hogyan kell a beosztottakat szarrá kínozni, ha nem jól fektették be azt a `nehezen` megkeresett pénzt. Hogyan kell a nőket jó alaposan megbaszni, hogy aztán csillagokat lássanak, és ódákat zengjenek másoknak arról, hogy mekkora császárok vagyunk az ágyban. Még ha igazából nem élvezték, akkor is.
Mert a nőket már az elejétől be kell törni, meg kell velük értetni, hogy nekik az a jó, ha uralkodunk felettük. Ha sikoltoznak alattunk, még akkor is ha fáj. És nekünk is élveznünk kell, vicsorítanunk, kanos kutyaként szűkölni, akkor is, ha legszívesebben aznap este csak bekuporodtunk volna a fotelba egy vajsörrel. Ilyen a férfiak sorsa. Az aranyvérű férfiak sorsa. Az aranyvérű egyke férfiak sorsa.
Adamo persze nem hozta ezt az elvárást, igaz, neki vagy három nővére van, ha jól emlékszem. Nem csoda, hogy végül egy meleg fasz lett belőle, aki legszívesebben női ruhákban baszatta meg magát. Személyesen szerencsére nem kellett elszenvednem ezt a látványt, de a híre többszörösen eljutott hozzám, elég is volt ebből ennyi. Ha valami nem hozott soha lázba, az a női harisnyában pucsító férfiak látványa. Más fétiseim azért akadtak... adódtak... gyakran a helyzet szülte őket. Éppen az ilyen eseményeken. Ebben Lor volt a bűntársam, gyakran ő kezdeményezett, ő csábított bele olyasmikbe is, amik túlszárnyalták még a fantáziámat is. Ezek a képek... ugyan csak sejtették, hogy valójában milyen összejövetelek is voltak mindezek... Emlékképeim azonban jól megjegyezték és eltárolták a látványt... mely örökre elégedett mosolyt csalt arcomra, ha felidéztem őket.
A kötelesség szó, amit Lolita említett, akaratlanul is a fülemben csengett.
- Egy olyan nőnek, mint Ön különben, nem kéne kötelességekkel törődnie... - játszottam meg magam csak úgy szórakozásból. Különben valamelyest így is gondoltam. Azok az idők és eszmék, amiket apám anno belém vert, elég sokat árnyalódtak a házasságom alatt. Lorien erős, agilis nő volt... egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a szüleim gondolták. Ha tudták volna, milyen személyiség igazából, sosem engedték volna mellém. Egy femme fatale-t...amilyen nagy eséllyel ez a véla-leszármazott is volt. Mademoiselle Delacour.
- Higgye el, valójában nem olyan szórakoztató híresnek lenni - ezt most kivételesen tényleg így gondoltam, bár én jelenleg azért voltam híres, mert az aurorparancsnokság körözöttjei között voltam.
- Az ember még egy kávét sem tud nyugodtan meginni anélkül, hogy ne zavarják meg idegenek... - mondtam kétség kívül öntelt hangon.
- Ami Abramot illeti... hát azt nem csodálom, hogy zavarba hozta már, és gondolom itt nem csak a képeire gondol - csalfa mosoly, újabb korty a vörösborból, ami lassan elandalított. Meglepően jól éreztem magam most, kellemes volt a csevej, a bor és a kiállítás, amiből ugyan eddig csak egyetlen képet láttam, de ez nem zavart. Hogy ezzel a boszorkány is így volt e, abban nem voltam biztos... láthatóan zavarta a pohara, vagy az ital benne... de aztán egy adandó alkalommal csak sikerült letennie egy tálcára.
- Mintha csak azt várta volna, hogy megszabaduljon tőle - ugrattam finoman. Hogy mit is kerestem én az utóbbi években, Lolita kérdésére átfutott a kétely a gondolataim között. Mi jelentette az izgalmat? Valójában rá kellett jönnöm, hogy szánalmasan vissza kellett fognom a valódi igényeimet. Az alkohol, a nők és a luxus édes kevés volt. Nem voltam szabad, nem tehettem azt, amit akartam, úgy igazából nem uralkodhattam másokon..... de ha a föld alatt lassan mocorgó mozgalmunk végre megindul... nos, akkor ezek az idők megváltoznak. Alig vártam, hogy visszakapjam az életemet.
- Eléggé odáig vagyunk az adrenalint termelő szórakozásokért... a részleteket a fantáziájára bízom - nevettem fel lazán. Patrizióról például tudtam, hogy ha csak tehette, illegális hippogriff versenyeken repült. Ismét nem hazudtam hát.
Ezzel viszont úgy látszott, egyedül voltam, Lolita érezhetően nem mondott igazat az anyjával vagy az ittléte okával kapcsolatban. Zavart pillantása és mozdulatai legalábbis ezt tükrözték. Ha nem is voltam a legilimencia kifejezett mestere, ennyire azért jól tudtam olvasni az emberekből.
- Hogy őszinte legyek, van egy másik oka is az ittlétemnek. Le kéne bonyolítanom egy átadás-átvételt.
Újabb őszinte válasz, nem tudom, miért, de az este, avagy a vélavér ezt hozta ki belőlem. Valóban volt hátsó szándékom, kézbesítenem kellett egy borítékot az egyik vendégnek, akit úgy egy óra múlva kellett a kiállítás címadó képénél várnom. Videre in tenebris... A káoszból hamarosan megszületik az új rend. És én tárt karokkal fogom várni.
Ahogy vállaink összeértek, Lolita bájos mentegetőzésére negédes susogással feleltem.
- Ha Ön is úgy véli, mint én, hogy maga egy felfedezésre váró műalkotás - sokkal inkább, mint a falon itt jelenlévők - akkor valóban egyetértésben vagyunk.
Sima bók. Egyszerű. Az a fajta, ami bekúszik a bőr alá is.
- Egy kicsit kipirult a bortól...kimenjünk levegőzni? Ha rágyújtana, van nálam szivar...

sanguine
—◦◦◦—



fire walk with me

(16+) ◦
TW: szexuális utalások ◦
Szemében villan valami felismerés — de megszakad, mint megfeszített húr, a tudata szélén. Ha átok volna, nem hárította volna — a világ kicsit körbefordult vele önmaga körül. Talán ezért nem hallotta a hangsúlyokat — talán szerette volna egy egészen kicsit, ha Orsininek igaza van, és ő az a nő, akinek nincs ügye kötelességeivel. Csak most, csak erre az alkalomra — elfelejteni, hogy tulajdonképpen ittléte, viselete, mindene azért történik, mert valaki kinyitotta vízfestményekből álló álomnaplóját, főszereplővéjé pedig őt tette.

— Miért, milyen nő vagyok? — kérdezi, szavai fátyol mögül szűrődnek elő. Megszámolhatná a férfi arcán a halovány nyomait annak, amit szavai hagytak rajta — de még mindig nem gondolja, hogy érdemes. Orsini nem miatta van itt — hiszen maga mondta, és Lolita öngyilkos félelme saját jelentőségétől, félelme ezen jelentőségétől mindig karját nyújtotta, ha el kellett veszítenie az első intrikát.
— Mégis, igaza van! Hiszen most is tömegek várnak a hátunk mögött, hogy önre vessék magukat. Nagyon nehéz lehet önnek! — a gyermeki öröm a megjegyzés felett úgy ég végig ajkain, mint jelzőtűz az éjszakában. A kristálypohárban kavargó halvány bor tekint ki mosolyán — a márvány körülöttük mintha szürke volna vidámsága, alkoholtól felperzselt eufóriája mellett.

— Igen, tudja.. azt hiszem, erőteljesebb, mint gondoltam. Az ital is. — szeme alján vibrált valami fáradtság, az arca domborzatán rezdülések. Elismerte vereségét — ha nem volna kötelező úgy tűnnie, mint aki hálás az ittlétért, hogy mások megosztják vele levegőjüket, sosem vette volna kézbe sem a poharat. A lassú lüktetésben a színek túltelítődnek — a férfi barnái, mély sötét feketéi, mintha mozdulatai csak egyetlen pillanattal később érnék el a tudatát.
— Attól tartok, jobb, ha elmondja, különben.. az én szegényes fantáziám még valami kézimunka-szakkört képzel magának, Signore! — csak akkor érzi, messzire ment, mikor a szavak már elhagyták. Megpróbál tenni egy lépést oldalra — el a férfi vállától, parfümjétől, de ott már a kép van. Tükröződik rajta néhány kétsége.

Biztonságban vagyok — ez csak egy beszélgetés, egy udvarias férfia a társaságból. Fejezd be a gyerekeskedést, te kis kurva, nem minden szól rólad — arcát a másik felé emeli, akaratlanul is elidőzik rajta. Mintha megnyugvást keresne — mások kegytárgyat figyelnek így, hátha az megvédi őket saját gondolataiktól.
— És melyik.. melyik képet szeretné? Melyik tetszett önnek? — mégis, Orsini szavai mögött van valami — valami, amit nem tudna nevén nevezni, talán nem is hozzá szól vele. Gondolatai kuszán kergetik körbe egymást — a terem fényei mintha lassan apadnának, talán a tárlat maga is figyelmeztetni kívánja ügyetlenségére.

Lecsöppenő vérfolt — az első, olyan az a bók, úgy pillantja meg. Orsini tekintete marja őt — vajon mégis lehet, hogy félreérti? Hogy saját tanult hiúsága kér szót most — hogy az rontja el a tökéletes képet? Hirtelen meg sem tud szólalni — a bőre valóban melegebb, akár kedvesünk válla érintésünk nyomán. A bor már kellemes zsibbadással fut végig rajta — mintha a ködön át a dolgoknak több értelme volna, egyszerűen csak.. nem számára, nem azonnal.
— Én, a műalkotás? Akkor biztosan valami félresikerült vázlat vagyok, ugye? Ha csak a felfedezésre várok, bizonyára nem lehetek a mester legnagyobb alkotása. — nevetett halkan, de őszintén.

Tudta, hogy mások mit tartanak annak benne — a természet veszélyes szimmetriáját, azt, ami életet adott nekik, amit megfigyeltek. Ami aztán elpusztította őket — a hóviharok, a szökőár, a lángtenger szimmetriája volt ez, ez lüktetett benne, ebből született. Értette azokat, akiket elkápráztatott a halál ilyen közelsége — és kerülte is őket, mert az ember kapcsolata a természettel csak fájdalomban érhetett véget. Fájdalommal mindkettő számára. És mégis..
Orsininek igaza volt ezúttal — jobb lett volna odakint, ha nem is tudta pontosan, milyen lehet az odakint.

— Igen.. igen, elfogadom, köszönöm. De megtenné, hogy.. vezet? Mert.. nem ismerem igazán a galéria körüli.. semmit. Ha van egy erkélyük, kertjük.. akkor eddig nem láttam. Kérem, vezessen! — a bók bekúszott a bőre alá — mutat valami felé, aminek jobb volna nem léteznie. Most sem hajlandó elismerni, hogy talán megvan közös órájuknak a maga árnya — a telihold rabját sötét éjszakába taszítja a holdfogyatkozás.

[Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.]

Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.

to; Miss Delacour

álca & hangulat

- Miért, milyen nő vagyok? A kérdés nem csak a levegőben, de bennem is ott ragadt. Bátor kérdés volt, ami választ érdemelt.
- Izgalmas, más... idegesítő és vonzó... veszélyes, mégis bájos. Halálos kombináció - adtam meg a választ, nem csak szavakkal, de sóvárgó pettyekkel is az arany íriszekben, amik áthatóan pillantottak a nőre. Bíztam abban, hogy a válaszom kielégítő volt. Ha egy kicsit zavaró is.
Nagyot nevettem a kézimunka-szakkörös beszóláson, nem engedhettem, hogy ilyen reputációja legyen Patriziónak, úgyhogy inkább lerántottam a leplet a szenvedélyéről.
- Hippogriff versenyeken repülök - feleltem tömören, ennél többet egyelőre nem szándékoztam mondani, de persze volt még ott, ahonnan ez a hobbi jött.
Lolita végtelen naivsága, hogy az itteni egyik képet szeretném megvásárolni, belső mosolyra fakasztott, ám ennek jelét ezúttal nem mutattam kívülről. Meghagytam abban a hitben, hogy valóban csak ennyiről van szó... egy kép vételéről, és nem a Noctua Tenebrosa szervezetének fontos interakciójáról. Egyre nagyobb lelkesedéssel töltött el az alulról szerveződő szervezet térnyerése, mint mérges kígyók, úgy leptük be szépen, lassan kúszva Európát... áthidalva mindenen és mindenkin. Már csak idő kérdése volt, hogy valóban átvegyük az uralmat a varázsvilág felett, és újra rendet tegyünk végre ebben a kibaszott káoszban.
- Azt ott - mutattam gondolkodás nélkül egy közeli képre, jobb kéz felé, amin egy gyönyörű arcú nő térdelt, fekete csuklyás talárban, kezében egy időnyerővel.
A képben nem csupán a már tovatűnt, felbecsülhetetlen eszköz, hanem a nő tekintete is érdekes volt. Világító gyöngyház, ami mesterséges hatást keltve derengett ki a hószín bőrből. Valami nem stimmelt vele. És én tudtam, mi nem. Hogy Lolita is tudott e arról a tudatmódosító bűbűjról, aminek hatására minden szemszín ilyen ezüstös fényűre változik, nem tudhattam.
- Már régóta pályázom erre a képre - cizelláltam tovább a hazugságot. Majd egy másik műalkotásra tereltem a témát, Lolitára magára.
- Én, a műalkotás? Akkor biztosan valami félresikerült vázlat vagyok, ugye? Ha csak a felfedezésre várok, bizonyára nem lehetek a mester legnagyobb alkotása - hangzott az önkritika, amire halványan elmosolyodtam. Édes volt ez a nő... roppant édes.
- Lehet, hogy ez csak az én véleményem, de egy művész szerintem sokkal izgalmasabb, amíg még a feltörekvő szakaszában van... a kísérletező fázisban, amikor még úgy akar bizonyítani, hogy nem kell megfelelnie a közönség előzetes elvárásainak. Az aranykor... nekem kissé unalmas. Akkor már kiszámítható, túlérett... onnan már csak lefelé vezet az út.
Ezt valóban így gondoltam, halálfalóként ugyanezt éltem meg. A legjobb szakasz az volt, amikor a Nagyúr még nem a teljes teljhatalommal rendelkezett, de már behálózta a varázslóközösséget. A vihar előtti csend... abban van valami mélyen lappangó erotika, ami bármikor képes beindítani a fantáziámat.
Amikor Lolita felhatalmazott, hogy vezessem, előzékenyen nyújtottam felé a karomat. Ha elfogadta, úgy egymásba karolva indultunk a tágas terasz felé, nem telt bele két percbe, és már ki is jutottunk. A márványból épült tágas tér erkélyes volt, elegáns és privát egyben, ahonnan elképesztő panorámára nyílt rálátásunk.
Mélyet szívtam a friss levegőből, majd a zakózsebemből előhalásztam a szivartárcám. Pálcával gyújtottam meg, majd Miss Delacour felé kínáltam.
- Hölgyem... kéri az első szippantást? - tettem fel a klisének is beillő kérdést, de most kivételesen jól esett klisének lenni. Ilyen társaságban, ilyen kilátással, még ezt is túl lehetett élni.

sanguine
—◦◦◦—



fire walk with me

(18+) ◦
TW: szexuális utalások ◦
A levegő valószerűtlenül tisztának tűnt odakint — talán csak az alkohol fátyla alatt, amely újra meg újra végigsimított az arcán. Kellemetlen volt, de talán kellemetlenebb volna felismerni, mire vállalkozik — minden kis, kapkodó lélegzet újabb apró üvegszilánkokkal töltötte meg a tüdejét, míg Orsini karjának dőlt.
Az álom csendes léptekkel jár közöttük — eltakarja a kétségeit, amelyekből mostanra egész személy lehetne, az közölhetné vele, mégis mit művelsz, te ostoba kis kurva. Talán a személy kísérte őket tekintetével végig a márványlapok simaságán is — kopp-kopp-kopp.

— Tudja, az idegesítőben.. egyetértek, de.. akkor maga pedig.. élvezi, ha elrontják az éjszakáját. És a szép szavait a művészetről.. Ugye? — a versenyekre nem szívesen kérdez rá. Talán jobban sajnálja most azokat a varázslényeket — közelebb magához, mint az kimondható, megfogalmazható volna. A gyöngyök a hátán csak illúzió voltak, illúziója az elnyert, megvásárolt emberségnek — sötét pillanataiban most is érezte, hogy hazugság az egész. Akiben egy csepp véla is volt — sosem lett igazán személlyé.
— Igen, köszönöm. Igazán nagylelkű, hogy nemcsak a mélyenszántó gondolatait osztja meg az.. érdemtelennel, de a szivarját is. Sajnálom, hogy nincs igazán mivel viszonoznom. — pedig te is tudod, hogy van mivel. Mindig van mivel — suttogták a mélykék égen járó art-deco felhőknél könnyebben a hang árnyalatai.

— Tudja, szerintem nincs igaza.. az éretlen gyümölcsöt is meg lehet enni, de.. mindennek van egy ideje. A művészetnek is, a művésznek is, és.. — ügyetlenül a korlátnak dőlt, kicsit el is a férfi közelségéből. A terasz felett a fények mintha felelnének neki — lágyan remegtek, mintha a világ is részeg volna. Lolita egy pillanatra lehunyja a szemeit — a bor, a fáradtság, a kétélű átkok finomsága, a zene messziről úgy összekeveredett benne, hogy már nem volt egészen biztos benne, kivel van, mit tesz éppen.
— És a művészet is lehet.. műalkotás is lehet éretlen rá, hogy.. befogadjon. Befogadják. — ügyetlenül javítja ki magát, megpróbált nevetni, de annak hangja már nyomtalanul foszlott szét a füstben.

A sötét fényben a féri arca mintha mozaikként váltakozott volna — egyszerre tűnt szelídnek, olykor kegyetlennek, és szeme mély tükrében Lolita felismerni vélt valakit. Sosem találkoztak, arca vonásai nem lettek tapinthatóbbak — mégis nagyobbnak tűnt, felértékelődött mondataiban. Volt ott valaki — valaki, akiről talán remélte, hogy beszél majd vele egyszer.. valahol.
Itt voltak.
— Signore.. én.. tényleg azért tölti velem az idejét, mert szórakoztatónak talál? Csak nézem, és.. mégis, mintha ismerném. Nem értem, hogyan. — a mosolya is a valakinek szólt. A szél finoman kihúzott egy szálat a hajából — az arany megcsillant a pillanatban, akár a víz alá bukó üveg.

És akkor a pillanat mintha megállt volna — a messzi utcalámpák balzsamos fényköre nem vibrált tovább, érzékei sem vettek több levegőt a kettőjük között feszülő csendből. A másodpercekből a felismerés sem szakított magának újabb előnyt — Lolita megrázta kicsit a fejét, mielőtt teljes testével Orsini felé fordult volna, beszélgetésük kezdete óta először. Félrebillentő tudata, ha sejthette is a veszélyt — megadta magát benyomásainak.
— Ön nagyon.. — mondta, és maga sem tudta igazán, micsoda. Remekül bánik a szavaival? Udvarias, hogy nem vette észre, milyen részeg vagyok? A márvány is felé lejt — éhes volt minden szó, gondolat. Lolita már őszintén megbánta a bort — azt még nem, ami hirtelen jutott eszébe Orsiniről.

[Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.]

Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.

to; Miss Delacour

álca & hangulat

Lolita szavaira könnyeden felnevettem.
— Valóban, igaza lehet... szeretem tönkretenni a saját estémet. Van valami szórakoztató az önszabotálásban — reppent a játékos vallomás, amely tényleg valamelyest a sajátom volt. Elvégre amikor eljegyeztem Deliaht, a tudtomon kívül szabotáltam a boldogságomat azzal, hogy hagytam, hogy apám kitörölje az emlékeimet róla. Hagytam, hogy beleszeressek Lorienbe, hogy elvegyem őt feleségül... miközben mindez a szüleim terve volt. Szégyenletes, aljas terve. Hiába telt el azóta lassan harminc év, mégsem voltam képes elengedni az árulásuk felett érzett csalódást. Na és persze leginkább az vágott a földhöz, hogy Lorien - ha nem is a legelejétől - de az esküvőnk után maga is tudott az egészről.
Ahogy kifelé tartottunk, és Lolita megjegyezte, hogy nincs mivel viszonoznia a szivart, hirtelen átgondoltam, volt-e az életemben valaha is olyan, amikor nem vártam viszonzást valamiért cserébe. Azt hiszem, soha...
— Elég, ha idegesít cserébe — húztam előszeretettel tovább. Élveztem most ezt a könnyed játékot, a közöttünk lappangó vonzalmat... olyan volt ez, mint amit a művészetről mondtam az előbb. Sokszor a csúcspont, a kibontakozási előtti pont élvezetesebb volt számomra.
— Hmmm... vannak ám gyümölcsök is, amiket én akkor szeretek, mikor még nem teljesen érettek: ilyen a banán, a füge vagy az avokádó is például - replikáztam csak úgy "sportból".
A friss levegő a teraszon most nekem is éltető volt, nem is tűnt fel, milyen melegem volt odabent. Igaz, nem csupán az öltöny vastag anyaga miatt, sokkal inkább a vastag álca miatt, amit az arcom helyén viseltem. Volt valami nagyon aljas abban, ahogy ezzel a fiatal nővel itt ismerkedtem. Ez a pillanat teljes képet adott arról, hol tartottam most az életemben...
— Signore.. én.. tényleg azért tölti velem az idejét, mert szórakoztatónak talál? Csak nézem, és.. mégis, mintha ismerném. Nem értem, hogyan.
Furcsa melegség járt át, holott nem is nekem szólt ez a vallomás. Hanem Gabrielének. Hiszen az ő arcát kölcsönöztem magamnak mára. Ekkor jött el az a kimerevített pillanat, amikor annyi minden történt egyszerre. Lolita felém hajolt, én már épp a szája felé nyújtottam a szivart, amikor elment a fény... Egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig. Nem tettem mást, csak közelebb hajoltam, és finom csókot adtam a hölgy homlokára. Ez most őszintén és keresetlenül jött.... majd a fény visszatért és egyszer csak éles riasztó hangja sértette meg a hallójáratom.
— Hölgyeim és Uraim! Kérem maradjanak a helyükön, rablás történt a galériában! Hamarosan érkezik az aurorparancsnokság és megkezdődik a nyomozás. Minden tanú vallomására szükségünk van! —  mondta be egy varázslattal felerősített hang. Bár a rabláshoz semmi közöm nem volt, pontosan tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy rájöjjenek, valami nem stimmel a személyazonosságommal. Egyébként hosszú órákra elegendő százfűléfőzet nem is volt nálam, és ki tudja, meddig elhúzódhat egy ilyen kihallgatás. Nem kockáztathattam meg, hogy ennyi év sikeres bújkálás után lelepleződjek, és Toszkána  üdveit az Azkaban zordon falaira cseréljem.
Az előbbi homlokcsók, talán búcsúcsóknak is beillett volna, de egy hirtelen ötlettől vezérelve ezt suttogtam a nő felé.
— Signorina, nekem most nincs más választásom, mint angolosan távozni... Lenne kedve velem tartani? Van erre egy igazán gyönyörű hely, amit megmutatnék... mert... furcsamód én is úgy érzem, mintha ismerném — kérdeztem Lolitától. Egyetlen másodpercet sem habozhattam, elnyomtam a szivaromat a párkányon, s ha Miss Delacour hajlandó volt velem tartani, úgy elkezdtem lefelé mászni a teraszról, le a meredek hegyorom felé, közben őt is segítve természetesen. Nem volt veszélytelen kihívás, igaz, lehetetlen sem, szerencsére nem volt annyira meredek a lejárat. Tudtam, hogy menni fog, a menekülés mindig is jól ment. Nem kellett messzire jutni, úgy száz méterrel lejjebb már nyugodtan lehetett dehoppanálni... már csak az volt a kérdés, hogy ezt egyedül teszem-e meg, vagy egy váratlan útitárssal.

sanguine
—◦◦◦—



fire walk with me

(18+) ◦
TW: szexuális utalások ◦
Talán a magabiztossága tette — az egy márványfal volt, ritka, elismerhető, szilárd. A fény rajta járt, mintha idomulni igyekezne hozzá — mintha a természet képlete is meghajolt volna ott, ahol kedvenc teremtéseit sejtette, amelyekből maga identitását merítette. Azonos az azonost — fonákján, színén felismeri, mert ha máskor nem is érezte ezt, mint pálcával a kezében..
A márvány rendíthetetlenségét jól ismerte, mélyen talán tapintotta is. Illett rá — és illett rájuk, az alkohol erre a képre csak újabb árnyalatokat csenhetett, át nem rendezhette azt.

— Erre így még sosem gondoltam, de.. tényleg.. mert.. maga dönthette el.. igaz? — az önszabotálást — egy ilyen férfi számára az is szórakoztató, amin veszít. Amin veszít, azon is nyer — talán ezért ismerte el óhatatlanul a bőre az érintését, a nyugalmát ebből merítették az idegszálak, amelyek máskor úgy rebbentek meg egy határozott hangra, hogy össze többé ne fonja őket idő vagy elvárt türelem.
— A felkínált hasonlatokból.. én a füge szeretnék.. lenni. — mondja elsősorban a korlátnak, míg az ujjait ráfonja a biztonság kedvéért, pedig hol van már a biztonság igazán.

Szívesen megkérdezné, ha a szavak nem úgy pattantak volna el a szájában, mint a buborékok a pohárban — hogy mégis mi késztette épp egy ilyen elegáns péniszhasonlatra, vagy csak az ő fantáziáját fertőzte meg végleg a közeg, amelyből kinőtt, és amelytől úgy tűnik, el nem tudott válni. Persze, hogy nem, elég volt egy pohár bor neked, te kis kurva — suttogják az évszázadok, megannyi féltékeny asszony és lány kórusa az emlékezetből, amelyet nem tudott.. és nem is akart elnyomni.
— A banán asswzicoációkra.. asszociációkra ad okot.. — de olyan bátran mondta, idegesítse, hogy efölött már nem érez külön bűntudatot.

Rögtön a pálcáját keresi a szoknyája oldalában — csak azért hagyta, hogy Maman kiválassza pont ezt, mert emlékezett a zsebre, amely alkalmas volt annak elrejtésére. A félelem pillanatában nem érinthetett volna semmi mást — a mágia volt ott, a mágia volt a legelső gondolata, és biztos volt benne, hogy az lesz az utolsó is egyszer.
— Signore.. mégis.. miért.. — miért mászik lefelé, hol a pálcája, miért menekülünk, miért mászik lefelé, miért nem használ egy bűbájt, miért tűnik a horizont olyan vörösnek, mennyit ihattam mégis? Te kis kurva.

Nem mintha a ruháját sajnálta volna, azt bármikor kész volt tönkretenni — de egyáltalán nem értette, sőt, egyre kevésbé, miért érezte magában a férfi a késztetést, hogy kéz a láb után, lemásszon a meredek sziklafalon. Belecsípett a saját combjába — gyerünk, koncentrálj már, te kis kurva, mire való a pálcád, és egy lépéssel követte mindenféle racionális gondolatok nélkül. Azok tartalma amúgy is szétgurult már a márványon..
A lebegésre alkalmas bűbáj még részegen sem volt nehéz — csak tiltott, de a mai éjszakán minden az. Ügyetlenül, megtántorodva ér földet, válla a sziklának ütközik, a csókjuk pedig nem finom — a gyógyításhoz jóval kevésbé, majdnem semennyit nem ért, ez a horzsolás már vele tart majd.

— Én nem.. tudom, hova megyünk, de.. — a karját nyújtotta, a sérülésre ügyet sem vetve. A haja megadta magát az elemeknek — és a lendületnek, úgy bomlott ki, ahogy viharok az öböl felett. Rendezetlenül és nyersen — de nevetni is kedve volna, mert mennyivel szabadabb az egész, mint képeket nézni, mint hagyni, hogy másik tekintete definiálja újra meg újra.