doll people are not men

amaranthine
—◦◦◦—



we are paintings with legs
we are art you can fuck

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Ez egy boldog nap — Maman számára, újra meg újra elmondja, kezében pezsgő. Mosolya ragyog — a szalon csupa buborék, gyöngyözik köztük a délután maga fiatalságában.
Ez az ő napja — gondolja, míg az egyik kanapén ülnek. Maman napja. Nevetése megtölti minden terüket — aki hallja, rögtön tudja, itt a nyárelő, hamarosan forró nappaloknak adják helyüket a hűvös koraesték.
Lolita nem boldog — csak mosolya, az van jelen helyette. Inni sem kért — anélkül próbálja majd a ruhákat, melyeket elé, fölé, rá akasztanak majd. A leendő Mrs. Devereaux első darabja — de Lolita nem ismeri a leendő Mrs. Devereaux ízlését, nem is kíváncsi rá.

— Igen, ez az anyag tényleg szép, Maman. — nem teszi hozzá: és a szép dolgok valóban haszontalanok. Ha hozzátenné — fel kellene gyújtania a taftot, selymet, buklét.
Mintha az egész világ ebből állna — az anyagok suhogásából, ígéretekből. Ígéretekből arra, hogy most már minden rendben lesz — csakhogy semmi nincs rendben. Lolita szelíden kérdezi a tükörtől, mégis ki a fasz vagy te, áruld el, kérlek — majdnem elneveti magát, pedig nincs kedve nevetni. Létezni sincs.
Addig nyújtotta, ameddig csak lehetett — udvariatlanul, botrányosan sokáig nem akart hófehéret, pezsgőszínt látni, így az most elborított mindent, miután kiszabadult. A szellem a palackban mégis ő maradt — mindennek tökéletesnek kell lennie.

Boldogtalan nem volt éppen — de boldog sem. Talán csak kényes — ezt suttogták a kisasszonyok, pedig nincs oka rá. Más ölni tudna nevéért, arcáért — és a leendő Mrs. Devereaux nevéért, arcáért.
— Rendben, nézzük meg az ideieket is, ha szeretnéd. Nem, nem kérek pezsgőt, köszönöm. — egyedül marad a nyitott szalonban. A napsütés mállik a nyári égen — sóhajt egyet.
Talán illetlen ekkora cirkuszt rendezni — az ilyesmi csak Fleurnak, tisztességes lányoknak van megengedve. Nehéz égbolt alatt tündéreknek — könnyed, légies menyasszonyoknak. Lolita kezén friss sebek — a tegnapi átkoktól.

Mindenki a legrosszabbat és legjobbat feltételezte róla — hogy gyönyörű lesz, hogy azonnal félrelép. Mert olyan, csak rá kell nézni — nem ő volt-e, akitől az a fiú megkérdezte az iskolában, szűkebbek-e a vélák?
Nem ül le — csak az emelvényről lép le, nem akarja tovább bámulni magát.
Tükörképe sápadt — mintha a guillotine alá menne, nem az oltárhoz.
Talán egyremegy — talán minden lány utólag tudja meg.

balance-toi,
mais tu vas te faire balancer

Az anyja nyomában lép be, a szikrázó, párizsi napfény megtörik gyöngyökön, kapcsokon, selymeken - alig tudja leplezni az izgalmat, ami elfogja, ami összerántja a gyomrát, mert ez itt, ez itt már valóban az, a szerep, amire Inès mindig vágyott, megelevendik az ujjai alatt, tüll és az alkalomhoz elkortyolgatott pezsgő ölelésében. Talán Agnèst is meg kellett volna hívniuk, de a híres reggeli rosszullétek árnyékában gyötörte már a puszta eshetőség is, hogy bármit itt hagyjanak maguk után, a kifogástalan benyomáson kívül.

Csakhogy az álom, amit mindig megélni vágyott, épp olyan tűnékenynek bizonyul ezen a délelőttön, mint a legutóbbi szezonban kérészéletű próbálkozásokkal feltámasztani vágyott moáréselyem krinolin. Nem telik bele tíz perc, és máris bevezetik őket, természetesen sűrű szabadkozások közepette, egy elfogadhatatlanul aprócska próbahelyiségbe, aminek csupán két ablaka van, és egyik sem a Szajnára tekint, ahogyan azt korábban megígérte az édesanyja mosolya, a nővére lelkes beszámolója, vagy a könnyedség, amivel a sógornője egy délelőtt folyamán tizenegy ruhát próbált fel. E kis szösszenet mára méltó helyet vívott ki magának a családi legendáriumban, hiába, Edgar kis menyasszonya sokkal gyorsabban vívta ki magának könyörtelen eleganciájával a család tiszteletét, minthogy Ines tüsszenthetett volna. Ó, superbe. Ez a lyuk biztosan tele van porral.

- Maman, mi ez az egész? - Igyekszik, hogy a hangja ne váljon hisztérikussá, Maman arckifejezése pedig minden szónál ékesebben tanúskodik arról, hogy ez számára is minimum az incroyable minősítést érdemli. Hamarosan megérkezik a fiatal lány, aki lelkesen újságolja, hogy nagy megtiszteltetés számára, hogy itt lehet, hogy segíthet, hogy befűzheti a megfelelő darabok megfelelő fűzőjét Mademoiselle de Saint-Vinant hátán, etc, etc, ez csak természetes, akárki megtisztelve érezné magát, hiszen azt a pezsgőt szolgálták fel, amit tavaly éppen ők hoztak forgalomba.

Maman persze nem véletlenül az, aki, sosem sértene meg pusztán gőgből még egy olyan alkalmazottat sem, aki nyilvánvalóan már a jelenlétével maga a sértés, és amíg hozzálátnak, hogy anyagokról diskuráljanak, érdeklődést és tanakodást mímelve, mintha Inès nem tudná pontosan, mik az elképzelései, az ifjú menyasszony kesztyűjét igazgatva kilép a nyitva felejtett ajtón, úgysem fog senkinek feltűnni a hiánya néhány percig. Az érzés, hogy ez így tarthatatlan, jóformán űzi őt előre, de vajon miért? Miért száműzték őket holmi szánalmas raktárba, míg valaki más a főteremben próbálhat, ahol az ablakok hatalmasak, a fény pompás, és tökéletesen látható a Szajna kanyarulata?

Az első pillanatban el sem hiszi. Ó, nem. Ez csak valami ostoba tréfa lehet, vagy még rosszabb, egyszerű tévedés, amit majd sűrű mea culpa kíséretében tisztáznak. Igen, valószínűleg erről van szó. Dolores csontos hátát ezer közül is felismerné, éppen úgy, ahogyan savószín fürtjeit és nagy, búbánatos tehénszemeit a tükörben.
- Nahát, Dolores. Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. Mostanában élő próbababákat használnak, milyen dekadens. Máskülönben el sem tudnám képzelni, mit keresel itt. Egyedül.

amaranthine
—◦◦◦—



we are paintings with legs
we are art you can fuck

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Szeretne egyedül maradni — a gondolatai is sűrűek, akár a nyárelő.
A szalon illata puha — csillog minden felület, akár a Szajna júniusban.
Mintha egy régi, poros mesevilágot valaki addig polírozott volna — hogy részévé tegye. Mások nem látják a csalást — meglepő módon csak mlle de Sévigné. Inès — az ékezet nélkül.
A ruha elefántcsontszín, derekán gyöngyfonálként öv húzódik — utálatos bilincs a legdrágább anyagokból. Nem az, amit válaszott volna. Nem is az, amit szeretni tudna. Csak az — amit kellett. Muszáj. Akár Inès — muszáj voltak egymás számára, ha nem is a nehezebbek közül. Rövid szóváltásaik nem vetettek hosszú árnyékot — és Lolita úgy nézte most is, mintha világ távolságából tűnne elé.

Elevensége, hangjának mente — gyermeki és vidám, de ismeretlen. Inés még nem nőtt fel — és ezen pazar örökségének nem volt még tudatában. Afféle örökség volt ez, amelyet az ember csak elveszítve értékel — akár lelkünk érintetlensége.
Lolita máskor talán dühös lett volna — a kiváltságra, amely több és több helyet követelt magának, nem fért el számtalan szoknyájában az ő szegénysége mellett. Ma azonban nem — ma a Dolores jobban esik, mint bármely pezsgő tudna.
Lágy volt és éles egyszerre — egy finom teáscsésze, amit szándékosan ejt le most elé. A hozzá hasonló lányok: gyönyörűek, kiváltságosok, tökéletesek. Ezt megértette — Inés bőrén is égtek azok a feltételezések, amelyektől nem menekülhetett.

De Inés gyönyörű, kiváltságos, tökéletes világában a fájdalom csak addig tartott — ameddig ő akarta. Talán nem tudott róla, talán nem birtokolta maradék nélkül — de Lolita fájdalma csak rajta kívül nyert nyelet, azzal bárki üthette. Inésnek — Inésnek mindig ott volt neve.
— Férjhez megyek a nyáron. Talán ugyanazért vagyunk itt. — könnyebb volt ez a hazugság. Könnyebb mondani — én megyek férjhez, mint — elvesznek. Valaki felesége leszek.

Inés természetesen boldog menyasszony — gyűrűje nem segélykiálltás, mosolya nem három felvonás, és aztán.. egy kellemetlen aktus a rendező lakásán. Cryus utálná ezt a gondolatot — azért volt olyan kedves. Lolita végül mégis elindult felé — talán mégis Inés gondolatait hallgatná a sajátjai helyett.
— Most már nem vagyok egyedül, nem igaz? Dekadens: mint megzavarni egy menyasszonyi ruhapróbát. De ha már itt vagy.. — Inés mosolya mintha mindig a közönségnek szólt volna.
Lolita sosem volt tagja ennek a közönségnek. Sosem lenne vele udvarias — az utálata is őszintébb volt.

— Egy esküvő ritkán szól arról, mit akar a menyasszony.. Mi történik olyankor, mikor.. mégis? Te hogyan választottál? — mintha csak azt kérdezné, és te hogy viseled, hogy választanak neked.
Megszokható, hogy soha többé nem hallod a saját hangod? Hogy valaki más nevén szólítanak? Nem tudom elképzelni — talán gyermek vagy, de mégis jobban érted nálam. Jobban tudsz.. nyelni.
Lolita tudja már — ennél nagyobb erényt senki nem sajátíthat el menyasszonyként.

balance-toi,
mais tu vas te faire balancer

Nem erre számít, és ez valószínűleg a vonásaira is kiül egy pillanatra, mielőtt összerendezné őket. Mademoiselle de Saint-Vinant számára a kiismerhetetlenség éppen olyan, mint a levegővétel - létszükséglet, amiben szívesen időz, mert biztonságosabb, mint az ellenségek előtt kiteríteni a kártyákat. Persze, sosem mondta volna Dolorest tout simplement az ellenségének, hiányzott köztük az ehhez elengedhetetlen nexus, inkább csak irritálta, mint szálka az ujjbehgyben, mint szembe fújt homokszem, de igyekezett, hogy ne nevezze meg ellenfélként. Nem akart neki, a hatalmas, révedező tekintetével, a negyven kilós melankóliájával, amit a bőrébe varrva hordott, nem, neki nem akart nagyobb hatalmat adni, mint amennyit megérdemel.
- Amennyiben feltételezzük, hogy ez egy menyasszonyi ruhapróba. De sosem ragadtatnám magam erre. - Körbepillant, a várakozó ruhákon, a Szajna felcsillanó kékjén, és elfogja az ingerültség, ha arra a kis szánalmas raktárhelységre gondol, ahová vissza kell térnie.

- Ó, valóban? Úgy érzed, hogy ez nem rólad szól? - Nevetnie kell, és valószínűleg a hangjában csendülő hitetlenkedés is könnyedén felismerhető Dolores számára. Delacourék oly' mértékben lealacsonyodtak, szánandó félállatok gyülekezete, egy szót sem érdemes rájuk pazarolni, és mégsem bírja megállni... miért hiszi azt ez a lány, hogy mindez jár neki? Sőt, hogyan képes teherként tekinteni rá?
- Valóban nehéz lehet. Már úgy értem, itt állni ebben a pazar ruhában, pezsgőt kortyolgatni, és közben figyelni, ahogy a jövőd kibomlik előtted - Inès tettetett sopánkodása az anyját valószínűleg már felbőszítené, de szerencse, hogy Maman a másik helyiségben van, és olyan dolgokról diskurál, amelyeket a lánya már régen elhatározott. Nagyjából abban az időben, amikor az új nevét próbálgatta különböző pergamenek margóján. Most éppenséggel örülne, ha a vőlegénye mellette állna, de ilyen luxust nem osztogatnak csak úgy az életben. Nem úgy, mint a Szajnára néző kilátást.
- Ritkán? Érdekes. Én azt hittem, ez a te nagy napod lesz, Dolores. Örülnöd kellene. - Máig emlékszik azokra a lózungokra, amelyekkel Papa és Maman annyit fárasztották őket gyermekként - hogy a kiváltságos helyzetet nem hatalmaskodásra, mások elnyomására kapták, hanem arra, hogy irgalommal nézzenek azokra, akik valamiért alattuk helyezkednek el. Ezért Maman sosem sértett volna meg senkit szándékosan, még Dolorest, mi több, Dolores anyját sem. Tudja, hogy ezt sem helyeselné. De nem tud uralkodni magán.

amaranthine
—◦◦◦—



we are paintings with legs
we are art you can fuck

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Nem gondolta, hogy vetélytársak — egészen más fegyvernem. Talán tűzgyújtó mindkettő — átok, és a bűbáj.
Inès most is olyan, mint a nyári délután — amely túl sokáig tart. A lány, aki mindig tudta, mit kívánnak belőle — mit akarnak látni, ha szemükkel benne járnak. Nem rajta: benne.
Feltételezéseik a díszes porcelánt állandó kristályra cserélték — míg végül ebből is elég. Nem lehet minden nap ünnepibe teríteni — a férfiak nem kívánnak mindent a tisztességes barátnőiktől, feleségeiktől.

Lolita eközben — mindig az asztal közelében maradt. Gondolatok mentén, de — a kéz ügyében. Sóhajtokban — holott semmit nem kívánt jobban, mint átadni helyét annak, akinek öröme telik az asztalban.
Inés győztesnek született — ha egy szobában járnak, mindenki felfigyel Inésre. Lolita csak utána beszél — a mennydörgés követi a villámot. Hang a fényt.Talán közben tudja, tudják: Inés fél tőle. Attól, amit nem ért meg — hogy Lolita nem vágyik nevetni vele, tetszeni valakinek, nem akar a játék része lenni.
Akárhány regénnyel altatta gyanakvását — az sosem felelt, hallgatott vágy, hallgatott büszkeség, csak a — csak a párbajok közben! Csak azt a figyelmet kívánta a markába fogni. Semmi mást.

Nem szánta Inèst — nem gondolta, hogy volna miért. Az ő szemében talán az volt, amit érdemes gyorsan elfelejteni — valakit, aki el tudná nyerni a maga győzelmeit, ha kicsit akarná. De nem akar.
Miért nem akar?
— Te úgy érzed, rólad szól? Igazán rólad? — hangjában nem rejtőzött rosszallás, titkos fiók.
Az érintetlen pohár pezsgőre pillant — a délutáni napfény cukros fodraira a levegőben. Meg-megcsillant a pillanat — Inès volt a magasabb. Világok húzódtak közöttük.
Inés gesztusai tágasak — kitárt karok, köztük életteli kézmozdulatok, gyöngyöző nevetés. Amint belép — megérkezett a dráma főszereplője.

Lolita nem untatta magukat azzal, hogy hallgat a szövegkönyvet meggyalázván.
— A jövőm? Bízom benne, hogy az csak ezek után következik. Talán ha a te szemeddel látnám.. — mintha bőrének porcelánja most is el lenne zárva a melegtől. Talán tegnap — vagy ma délelőtt? Még vitára vágyott volna — de Inés őszinte, éles gondolatai sem tehetik meg nem történtté az eljegyzést, a kötelességet. Azt, ami következik. Talán meg kellett volna hívnia az esküvőre — és meg kellene kérnie, hogy viseljen fehéret.

Az őszintesége friss volt — azon kapta magát, hogy szívesebben hallgatja épp itt, épp most.
— Igazad van, tényleg örülnöm kellene. És mégis.. nem akkor a legnehezebb, mikor természetesnek kellene lennie?  — most lehet őszinte. Inés nem iszik a köznapi poharakból, ha bájos rúzsának nyomát rajtuk is hagyja.
Nem fogja elárulni — Lolita mellette érdemtelen, unalmas, sokak egyike. Még ebben a ruhában is.
— Hiányzik belőlem az az.. életöröm, amely igaz rád. Hálátlan vagyok, nem igaz?  — most hirtelen mégis elmosolyodik. Milyen kedves gondolat.

Hálátlannak lenni — majdnem elégtétel. Sok mindent megígért Mamannak, aztán Cryusnak, aztán magának — de a hálát nem. Az ágy közös, a párna nem. Csak azért indul el a kanapé felé, hogy ne tartsa itt igazán sokáig Inèst — és hogy megadja a lehetőséget, hogy kritikájával tovább illesse.
— Te hogyan gondolsz a.. te nagy napodra? Kétlem, hogy nekem volna, de a tiédre annál inkább kíváncsi vagyok. Hogyan lett a.. te nagy napod?   — talán gúnyolhatná kicsit, de a győzteseket igazán semmiben nem lehet megverni.
Ő már csak tudja — soha nem volt az párbajain kívül. Ez azonban..

Ez egy kedves játék volt. Előjáték.

balance-toi,
mais tu vas te faire balancer

Igazán? Nehezen tudná megmondani, mi okozza ezt a furcsa, feszítő érzést a torkában. Az egyet nem értés néma hajthatatlansága? Az fájhat ennyire? Vagy a gondolat, hogy a kedves Doloresnek végül talán igaza van? Egy apróságban, másban nem. Inès tündérmeséjében éppen úgy megfért egymás mellett Amycus Carrow távolléte, és az ígéret, hogy egy napon ők örökre együtt lesznek majd - hogy a közös élet nem lesz más, mint egymás felfedezése, megismerkedés egy doboz bonbonnal vagy egy különleges itallal, ami sosem fogy ki a pincéből, mert hát a házasság nyilván ez. Bár látja a nővérét kínlódni a férje megbecsülése és szeretete nélkül, ez a villám őbelé aligha csaphat. Inès sosem érezte, hogy ne azt kapná, vagy legalább megközelítően azt az élettől, amire számított, amit remélt, hiszen nem hiába ilyen szép, a rokonok megállapításait jól ismerte, és csak enyhe utóízt hagyott a szájában, amikor arra gondolt, hogy bárcsak lehengerlőnek tartanák, mint a bátyját, vagy kellemesnek és megbízhatónak, mint a nővérét. Nem, Ines semmit nem birtokolt, ami ebben az eredményekre oly' kényes ligában számításba vette, így kialakította - még ha észrevétlenül is - a saját terepét, ahol viszont páratlan volt. Igéző. Elbűvölő. Szórakoztató. Így egyértelmű volt, hogy most az a fejezet jön a mesében, amikor ő is megkap mindent, amit a többiek korábban elvettek, ki ilyen, ki olyan eredménnyel.

- Hát... - Elbizonytalanodik, és bár semmi oka nem lenne rá, belép a terembe, az ajtót finoman becsukja maga után. - Nem lehet minden az enyém, nem igaz? Hiszen pár perce te álltál azon az emelvényen, ahol kislány korom óta állni akarok. - A hangjában nevetés és sértettség furcsa egyvelege csendül. Az övé a raktár, Dolores pedig állhat a legkiválóbbaknak tartott helyen. De mindez csak pár pillanat, a lány idén nyáron férjhez megy, ő pedig várni fog. Várni, legalábbis addig, amíg az iskolát el nem végezte - zavarja, persze, de Maman és Papa szerint így kell lennie. Még nem áll készen igazán arra, hogy asszony legyen, bár ha arra gondol, ami rá vár, mindig hevesebben ver a szíve.
- Ha engem kérdezel, az életörömnél sokkal fontosabb dolgok is hiányoznak belőled, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Devereaux-ék választását? - Már gondolkodás nélkül, nyílt tekintettel tüzel, mintha az őszinteséget nem éppen ezek a falak vetnék meg leginkább. Gyűrűs menyasszonyok között biztosan nem illendő ez a beszéd, de Inès számtalan, még kevésbé illendő dolgot el tud képzelni gyűrűs menyasszonyok között, és valószínűleg Dolores sem az a tabula rasa, ahogyan nagy, ártatlan, melankolikus szemeivel hirdeti.

- De ha már kérdezted, én... nos, én erre készülök évek óta. Mindig tudtam, hogy egy napon férjhez adnak majd, de csak remélni mertem, hogy amikor megtörténik, így fogok érezni. Így fogom várni. Hogy biztos leszek abban, hogy Amycus az. - Nem most ejti ki először a vőlegénye keresztnevét, de talán most érzi azt először, hogy nem ártana mögé valamilyen nexus. Várva várja, hogy több időt tölthessen vele, de hiába kérte a szüleit, hogy ezt facilitálják, Carrow-éknak sosem volt alkalmas. Vagy egyenesen leintették, mondván, szép dolog a lelkesedés, de az ő helyzetében ez most még nem lenne ildomos. Nagyjából élénkek az emlékei arról, hogy Agnes és Monsieur Bon Marché ennél lazább felügyelettel töltött időszak után kötötték össze az életüket, és látod, mi lett a vége, így nem lázadozik. Annyira.
- Remélem, hogy nem ezt választod. Mármint a ruhát. Bár nem kérted a véleményemet, de kicsit sem illik hozzád. - Ahogyan a vőlegény sem, mondaná, de nem mondja. Lám, lám, Ines is képes fejlődésre, akkor is, ha a kedves kis Doloresről van szó.

amaranthine
—◦◦◦—



we are paintings with legs
we are art you can fuck

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Inésnek elég csak belépnie — mint egy túl hangos "Bonjour!", átjárja a levegőt közöttük. Ezzel is sokat mond — Lolita csak hallgatja azt. Kétféle pillantás — mint mikor megtörtik a fény egy víztükrön. Látja Inés arcán azt az öntudatos örömöt — amely belőle mindig hiányzott. Lolita csak jelen van — csak szerepel. Inés létezik.
Talán úgy látja most is — mint valakit, aki nem is akar látszani. Utánozni sem lehet — de nem is érdemes.

Most mindketten megfeledkeznek róla, hogy gyermekek — mert bársony, taft, tüll ezt kívánja. Aranyóra ketyeg valahol — az utolsó órákban. Lolita mosolya nem ér el a szeméig — nem illik ide, de ő maga sem. Mindez Inés birodalma — talán nem ezért van itt, de mégsem lehet eltéveszteni.
Inés talán boldog — de ha nem az, legalább el tudja hitetni, hogy boldog. Magával, másokkal — az arcvonásaival.
— Ezen az emelvényen, vagy egy emelvényen? — nem hiszi felületesnek. Nem jobban, mint őt mások — fiatal lányként vágyni valamire mindig felszínes a szemnek.

Bármire tanították őket — az gyönyörű, elérhetetlen maradt, akár július közepén az ősz érintése. Napsugaras, reményteljes — hiszen a világ, a jövő minden kincse rájuk vár. Épp csak..
Épp csak akarniuk nem szabad — annak alá kell hullania a maga természetességében. És ha nem? Akkor azzal kell boldognak lenniük, egyetlen szó nélkül. Inést, ahogy őt nehéz évszakok arra nevelték — annak örüljön, ami osztályrésze. De szeretnie azt nem szabad — nem úgy, hogy látható legyen. Ha mégis? Egy buta kislány önállótlan gondolatai. Nézd csak — nem is gyermek már, majd megtanulja..

És ha nem tanulja meg?

A kis fehérmájú kurva.

— Nem csak te kérdőjelezed meg, de.. Téged nem választottak? Úgy értem, hogy.. nem is egészen téged. Azt, aki leszel.  — most sem fél az őszinteségtől. Lolita sosem játszott iskolai vagy társadalmi szabályaik mentén — ha megpróbált, nagyobb kudarcot vallott, mint első tűzgyújtó átkánál, mely leperzselte a szemöldökét.
Inés most is látja a ruhát — szeme most is kutat, figyel. Nem lopakodik szavaiban — érkezését visszhangozzák gesztusai.
— Tehát nem vagy benne még biztos? Mikor leszel? — a nevet nem ismeri, de nem jelent semmit.

Mintha csak azelőtt eldöntötte volna a kérdést, hogy feltenné — Lolita nem tudja igazán, szeretné-e hallani azokat a válaszokat.
Nem az őszinteségéért — az vonta, húzta szótagjaikat valami közös felé. De ér valamit a bajtársiasság égboltja alatt kétségeket ébreszteni? Továbbiakat. Az összeset.
Köztes csendjeik nem hagynak sok teret a találgatásra — mintha udvariasak akarnának lenni, de nem eléggé. Mintha senki nem pislogna.

— Ebben is igazad van. Nem illik hozzám. — talán mindketten értik: nem csak a ruha.
Cryus természetesen tökéletes volt — ahogy mindenki örült az augusztus narancsának, vörösének, szenvedélyének, úgy örültek neki is. Hálatlan lett volna nem örülni. Ebben a testhez simuló boldogságban látja magát viszont Inés — mellette pedig Lolitát, az árnyékos festményalakot, aki félig tartozik csak ide. Vagy egyáltalán nem.
— De szerencsére.. nem rontom el az ízlésemmel valaki másét. Nem én választok igazán, nem úgy, mint.. — nem fejezi be. Nem hiszi, hogy őszinte volna.

Talán eltanulhatná tőle — ha behunyja a szemét, a cukros virágillat, a ketyegő aranyóra áthúzódik rajtuk aranyhíd gyanánt. Csakhogy Inés, a gyermek Inés, aki úgy sietett a jövőért — gyermeki őszinteséggel átlátna rajta. Tekintete — és mosolya valahol a vállaik fölött lebeg, mintha nem is lenne egészen jelen. Mintha csak Inés szavai szilárdítanák meg — mielőtt elpárolog.
— Szerinted mit kellene választanom? Tudom, talán azt felelnéd, hogy semmit. De a játék kedvéért? — sokadszor is igazat adna neki azokra a szavakra.

Óvatosan leemeli a tiarát a fejéről — az asztalra teszi lassan, mintha ott sem volna. Bár ott se lenne.
Bár azzá válhatna, aminek Inés bizonyára látja olykor — jobb volna rossznak, tüzek valódi gyújtójának lenni. Ha inkább vitatkoznának.. Ha inkább lekvártól ragadnának szavaik, gyermekségük éveitől — a kötelesség helyett, amelyhez még mindketten alacsonyak.

Az aranyóra ketyeg tovább.

balance-toi,
mais tu vas te faire balancer

- Természetesen ezen, hová gondolsz? - Ines pillantása merő hitetlenkedés. Hiszen ez a város egyik legnívósabb szalonja, a legújabb divat szerint varrott darabokkal, és a legszebb kilátással, már ami a Szajnát illeti, de nyugodtan mondhatná azt is, hogy ez a hely, ez az emelvény egy kiváló ómen, a nőrokonai egymást követve álltak itt éveken át, legutóbb éppen a nővére, majd pedig a sógornője, és még akkor is, ha be kell látnia, nem minden házasság ér fel egy tündérmesével ebben a családban - mert Ines, bárhogy csavarta is a gondolatait, csak egy ilyennel volt hajlandó kiegyezni a végjátékot illetően -, az azért elmondható, hogy legalább mindannyian kifogástalanok voltak. A legtöbb tekintetben. A nővére kifogástalanságát, például, sosem firtatta szemtől szemben, de érezte, hogy az a frigy talán kissé gyorsabban megköttetett a megszokottnál, és az első unokahúga sem váratott magára sokat. Mondhatná, illetlenül keveset, ha alaposabban utánaszámol bárki, de ezt - szemtől szemben - senki nem tette. Értelme sem lett volna, hiszen ez, éppen ez volt az, amiről Agnes lesütött pillákkal álmodozott, ugyanazon az emelvényen, amelyről a kedves kis Dolores csak nemrég lépett le.

- Ugyan, Dolores. Elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy tudd, kicsit sem meglepő, ha engem választanak. - Futólag elmosolyodik, mintha egy közös viccük pattanna a márványon, hogy a folyosóra gurulva hírét vigye nem csupán annak, hogy Ines sosem volt híján önbizalomnak, de annak is, hogy a táncban alaposan megkomponált mozdulatok összességét kell eljárnia, hogy ezt a homlokzatot repedezés nélkül megtartsa. Talán mindig hitt önmagában, talán mindig tudta, hogy olyan ütőkártyák birtokosa, amelyek másoknak ritkán adatnak meg, ugyanakkor tudta, vagyis inkább érezte, sejtette, ízlelgette a gondolatot, hogy ennél az asztalnál nem csak neki vannak ilyen lapjai. A kedves kis Dolores, és az ő árnyéka, amely messzebbre nyúlik, mint az árnyék tulajdonosa hiszi, az alabástrom bőre, az ügyetlenül fésült frizurája, ami nemhogy letörte volna a szépségét, inkább csak tovább fokozta. Ines látta, látja, mióta csak ismerik egymást, és látja azt is, mások hogyan néznek őrá - és hogyan a Delacour-lányra, akinek a családja mindent elveszített, és akit most odaadnak, felajánlanak, ahogy ez már csak lenni szokott. Talán vele is ezt teszik éppen? Nem, biztosan nem, rezzen meg a válla, ahogy összefont karokkal a fogasra akasztott ruhák felé lép. A kérdést elengedi a füle mellett, félig-meddig szándékosan, hiszen hogyan is lehetne biztos? Hogyan mondhatná, hogy szemernyi kétsége sincs? Ő, aki udvarlásról álmodozik, még mindig csak annyit tud biztosan, hogy Carrow-ék ízlése kiváló, és a vőlegénye a legszebb férfi, akit valaha látott. Elég volna ez bármire?

- Azt a tiarát semmiképp sem javaslom. Olyan vagy benne, mint egy tízéves. - Nem teszi hozzá, hogy Cryus vajon erre bukik-e, nyilvánvalóan ostoba kérdés volna, mi több, egyenesen sértő a vőlegényére nézve, Ines pedig mindig tudta, kivel szemben meddig mehet el. Tüzetesen szemügyre veszi a kiválasztott darabokat, végigsimít az anyagokon, mérlegel szabást és stílust, ugyanakkor leginkább azt, amilyennek a háta mögött álló lányt ismeri, akivel e percben furcsa, borzongató közösséget érez, mert ilyen is lehetne, ha, ha.
- Olyasmit keresnék a helyedben, aminek egyszerű a szabása. Júliusban lesz az esküvő, nem igaz? Még hűtőbűbájok garmadával is jobban jársz, ha könnyen tudsz benne mozogni. És mivel nem vagy kifejezetten magas, nem keresnék nagy, abroncsos szoknyákat... esetleg egy elegáns, lecsatolható uszály, de csak olyan, ami könnyű anyagból készül, esetleg pár réteg tüll a szoknyán, a selyem kiválóan szellőzik, a tüll pedig adna neked egyfajta légies, romantikus könnyedséget, ami... - Elfordul, egy ruha szoknyarészét tartva az ujjai közt, hogy a tekintete találkozzon Dolores pillantásával. Mintha csak most ocsúdna - önmagára, Delacour kisasszonyra, a helyzetre, kettejük helyzetére, furcsán kanyarodó, elágazó útjaikra.
- Khm. Talán ez. Mit szólsz ehhez? - Könnyedén lekapja a fogasról, vállfával együtt, hogy Dolores filigrán alakja elé tartsa.

amaranthine
—◦◦◦—



we are paintings with legs
we are art you can fuck

(16+) ◦
TW: káromkodás; szexuális utalások ◦
Egyszerűbb volna csak — hagynia, Inés is arra használja a pillanatot, mint mások. Még egy — nem számít, Lolita nem számít igazán. Talán lehetnének jóban akár — ha most egyszerűen csak azt teszi, mint általában. Maman már nem kérdez, Cryus sosem kérdezett — és amúgy sem gondolta senki, érdemes a válaszra várni.
De nem enged — Inés válaszaira sem kíváncsiak. Nem — valahol mindketten sejtik, a szavak nem érnek célt: azokat udvariatlanul ellöki arcuk, vágyott mosolyuk.

Inés lehet az egyetlen — aki kíváncsi arra, amit mondhat neki. És viszont.
— Egy sajátra gondolok. — a hangsúly bosszantó, tartása egyenes. Feszes — a hangsúly valaki máshoz tartozik. Valaki máshoz, aki érdemei elismerésére vágyott — valakihez, aki nem viselt gyöngyös koszorút összeszorított térdei között. Talán Inés boldog — de Lolita nem volt az. Boldogtalansága már nem engedte, hogy — másét ne köszöntse, mint sosemvolt ismerőst.
— Nem vágytál egy saját emelvényre? Amely mögött nem áll senki más.  — kikapcsolja a nyakláncát is.
Súlya fenyegető hangot ad a fán.

Kezével nem ér hozzá a saját bőréhez sem — minden mozdulat tudja a maga dolgát. Ha szabadon lehet alantas — máris könnyebb. Inés mellette most is dúsabb vonallal rajzolt tájkép — mintha minden lélegzete új árnyalat volna. Gesztusai elevenebbek — most is belép a térbe, ahol ő csak siklik.
— Igazad van, az első dolgokat szeretik az emberek. És az első dolgokkal kegyetlenek először, az első dolgokat felejtik el először is. — a gyűrűt inkább dobja, mint teszi az ékszerek mellé.

Nem mondja — talán Inés sem hinné el, talán ezek között a falak között az ilyen őszinteség rosszabb, mint a kopott fehérnemű. De..
De tudja, talán tudják mindketten: a figyelmeztetés nem a féltékenység gyermeke. Magányos éjszakák leszármazottja — azoké, amelyek gyönyörűek voltak egykor. Csakhogy amit szépségéért szeretnek — nem szeretnek igazán.

Lolita mégis emlékezni fog — mikor mindketten magányos éjszakává válnak egy férfi feljegyzései közt. Ő emlékezni fog az elsőre: az elsőre, mikor eldönti Inés arcának fényében. Eldönti, hogy most inkább valaki kellemetlen nappala lesz, mint önmaga magányos éjszakája.
— Nekem az jutott eszembe, hogy ha elunom magam, majd befogom a Radio Depresse hullámhosszát. Talán elég magas, fel is akaszthatom rá az életörömöm.  — mégis elmosolyodik.

Cryus természetesen tökéletes volt — ahogy mindenki örült az augusztus narancsának, vörösének, szenvedélyének, úgy örültek neki is. Hálatlan lett volna nem örülni. Ebben a testhez simuló boldogságban látja magát viszont Inés — mellette pedig Lolitát, az árnyékos festményalakot, aki félig tartozik csak ide. Vagy egyáltalán nem.
— De szerencsére.. nem rontom el az ízlésemmel valaki másét. Nem én választok igazán, nem úgy, mint.. — nem fejezi be. Nem hiszi, hogy őszinte volna.

Inésnek könnyű bókolni — ha valakinek elmesélné, azt mondhatná olyan volt, akár a nyár. Neroli, lusta délutánok a medence partján — mikor még gyermekségünkben őszinték voltunk. Lekváros ujjak, és — egy kis fekete humor, mint titokban éjszínre lakkozott, már lepattogott körmeink.
Persze, most szörnyű dolgot követ el — Lolita sosem felejtette el, hogy tőle az efféle humor több, mint udvariatlan. Rögtön egy egész Régime de Vichy. Még sosem beszéltek így — mindig visszafogott, dísztelen elegancia maradt mellette. Eddig.
— Rendben, próbáljuk meg. — nem váratja meg, nem gondolkozik — elveszi óvatosan a nyújtott ruhát.

Inés az életét kívülről szereti igazán: élvezi akarja fényét, alakját, mozgását. Hatását — másokra.
Lolita nem bánja — a paraván mögött gyorsabban veti le a magány alkotmányát, mintha menekülnének valami elől.

Talán így is van.

— És ha már árnyalat volna? Mi az, amit nem illik viselni idén? — kérdezi, míg gyorsan öltözik.
Talán elronthatná — ahogy annak idején Sky remek hírét, mikor fellopózott a szobájába a tiltás ellenére. Ott találták őket — a számtalan rajz, vázlat felett. Lolita hírének már semmi nem árt — de Skylar megszegte a szüleinek tett ígéretet. Elég nagyok voltak hozzá, hogy — aki rosszindulatú kíván lenni, teret nyerjen belőlük.
Ezért hallgat most Inésre — talán megfogadta, talán most eltanulja, ha játékból is. Inés a jövőt szeretné kezébe venni — és ha csak szemnek nevetve is, de elhiszi, hogy boldog lehet benne.

— Mit gondolsz? Mennyire borzasztó? — kilép a paraván takarásából.
Lolita az életet belülről érzi — az úgy hever előtte, akár a levetett ruha. Rétegezett, sokszor keserű tapasztalatok összevarrva — ezeken keresztül néz át, látja magát. Lolita a jövőt is küzdelemben látja — már tudja, mennyi áldozat árán lehet azt elviselhetővé tenni.
De olykor.. a boldogság mások áldozatával találkozik.

Épp mint egy nászéjszakán.

balance-toi,
mais tu vas te faire balancer

- Nem mintha magyarázattal tartoznék neked, de nem. Én mindig jobb' szerettem arra gondolni, hogy az emelvényem alatt áll valaki. Leginkább valaki olyan, akinek remek az ízlése, ami az irodalmat, az ékszereket és a bort illeti. - Na és ne feledkezzünk meg az átkokról, teszi még hozzá, de ez már igazán olyan információ, amit semmiképp nem osztana meg Dolores-szel. Álmai férfia legyen csak minden szempontból megfelelő, minden egyéb pedig csak kettejükre tartozik, a zárt ajtók mögött legalábbis. Őszintén, kissé talán naivan, de elszánt hevülettel hiszi, hogy Amycus valóban ilyen, sőt, több mint pusztán megfelelő. Hogy majd a legfrissebb évjáratot kortyolva ülnek a teraszon, hogy megbeszéljenek mindent, az illő komolytalansággal, ami senki másra nem tartozhat.

Azért mégis örül, hogy a beszélgetés elterelődik a ruha felé, és amíg Dolores a paraván mögött öltözködik, tüntetően nem fordul felé egyetlen pillanatra sem. A Szajna szebb, mint amire a vidéki hetek alatt emlékezett, mindig imádta ezt a várost, és némi szomorúsággal gondol arra, hogy végül nem itt fognak letelepedni, hiszen ő a menyasszony, neki kell követnie a jövendőbeli férjét az ősei otthonába. Bár az eddigi, nem túl bőkezűen adagolt tapasztalatai alapján van oka remélni, hogy Amycus nem holmi vaskalapos börtönőr lesz, hanem inkább egy olyan férfi, aki mellett az élet számtalan örömét megtapasztalhatja, Párizshoz nincs fogható, legalábbis Ines szemében. Talán vannak időszakok, amikor gondolkodás nélkül a biarritzi nyaralót választaná, a szőke homokjával és a karcsún ringatózó hullámaival, de ezt már igazán nem akarná Dolores orrára kötni - vajon a gyengeség jele volna, ha megtenné?

Azért, amikor meghallja a lépteit, talán kissé túl gyorsan fordul felé. Elmosolyodik, jóformán elismerősen.
- Azt hiszem, semmi okod a Radio Depresse-t hallgatni. Legalábbis addig, amíg ezt viseled. - És megveregeti a saját vállát. Mindig érezte, hogy megvan ehhez az érzéke, de Dolores volt az első, akit úgy öltöztetett, hogy semmilyen pozitív kapcsolat nem fűzte hozzá, nem kellett volna, hogy bármennyit is adjon a szavára, és mégis megtette. Az eredmény pedig egészen kiváló. Ha a fátyol helyett virágkoszorút választana, talán élő virágokat, amik néhány okos kis bűbájjal kibírnak egy áttáncolt éjszakát, mesés lenne. Olyan, mint a regényekben, amelyeket Ines úgy szeretett.
- Kit érdekel, mit gondolok én, Dolores? Hiszen ez a te ruhád a te testeden! Te mit gondolsz? Látod magad benne? - A tónusa már jóval barátságosabb, mint amit valaha is feltételezett, de most efelett elegánsan eltekint, a frissen felfedezett lehetőségek és az izgalom, hogy talán alkothat valami maradandót, amitől Dolores nagy napja talán valamivel inkább Doloresé lesz, ezek összjátéka megfosztja Inest a rá jellemző finoman csepegtetett lenézéstől.