tu me manques

[LOLITA]

LOLITA

2005, május

i am made of memories

nyelvezet, bántalmazás említése

Anyám szerint túl makacs voltam, túl türelmetlen - nem mondta sokszor. Elégszer ahhoz, hogy megjegyezzem.
Akkor nem számított. Akkor még semmi, mintha más lett volna a levegő; még a hűvös, angol kúriában, a francia nyarakkal, azzal a ritka, finom simítással a hajamban. Nem gondolok rá gyakran - túl régen volt. Már csak egy emlék; halvány, néha azt kívánom, bár meg se történt volna.
Cryus tökéletes volt - nem anyám vagy apám szerint, ők sosem mondták; a világ szerint. Láttam, ahogy néznek rá. Láttam, amit beleképzelnek a mosolyába, abba, ahogy a talár lehullik a vállán, ahogy a gallérja épp csak kivillan: mindig egyenesen, mindig tökéletesen.
Akkor még apró volt a világ - akkor még Cryus is annyira távol volt. Még tartotta magát; a gyűlöletét, azt, ami épp csak megcsillant a szemében. Még tűrhető volt - még érthető. Még elvitte a szél, még belekaptak a tenger habjai; még tudtam rajta nevetni. Egyszer, nagyon régen.
Akkor még nem égetett a levegő a birtok küszöbén sem; akkor talán még a nap sem volt ennyire erős a bőrömön, az ablakok üvegén; a halványrózsaszín virágszirmokon körülöttem. Vajon mikor szerette meg ismét a rózsákat?
Túl régen voltam itthon - évtizedeknek érződik, a kúria még hatalmasabbnak tűnt, még könnyű volt elveszni benne: a társalgó illatában, a kétoldalt induló lépcsősorban, a kovácsoltvas korlát hidegében. A sötét, nehéz ajtók között, még gyertyafényt keresve, még a nap sugarait a függönyök között, nem vérfoltot a padlón. Régen volt - olyan, mintha tegnap lett volna.
A tenger sójával a bőrömön hazaérkezni; igazán haza, Anglia sosem volt az valójában, túl sivár volt, túl egyszerű, túl csendes. Akkor még, egy pillanatig, egyetlen gyermeteg, ostoba pillanatig elhittem, hogy Cryus jót tett velünk: hazahozott minket, ahova mindig is tartoztunk, ahol lennünk kellett - ahol a kertnek, a szobáknak rózsaillata volt, ahol túl sokat sütött a nap, ahol anya már nem nevetett. Azt hittem, csak azért, mert kezdtünk felnőni - én még apránként, Cryus egyre gyorsabban. Még elfolyt a vízfestékem a vásznon az étkezőben, ő már a folyosókon sétált, figyelt; a fény mindig olyan élesen ült meg az arcán, a szeme alatt, a szemöldökén, ahogy ráncolta azt, mikor felém pillantott. Odalent néha éreztem a kisült sütemények illatát - aztán egyre kevésbé.
Néha olyan volt, mint a tenger, ahogy a hullám körbeölel azokon az elviselhetetlenül forró napokon - a beszélgetés, a lágy zene, ami feltöltötte a levegőt, aminek annyira… más volt az íze. Más volt benne létezni - én nem voltam Cryus Devereaux, de nem érdekelt. Én nem akartam több lenni, mint az a csendes szó anyám szájából, amivel magához hív. Nem akartam több lenni, mint amit megtalál az az őzbarna pillantás a társalgó másik oldalán, az emberek között; akkor még nem számított semmi.
Akkor még nem tudtam, hogyan kell megfulladni - elegáns, elfogadó csenddel, a ház magányában, a tömeg zajában. A halványrózsaszín, későtavaszi ég alatt. Még rágyújtva egy utolsó szálra a kúria takarásában, figyelve, ahogy a pernyét elkapja a szél - még reménykedve valamiben, akármiben; lehetetlen dolgokban, hogy talán engem is elvisz a szél - részeimet, amik fennakadtak itt évekkel ezelőtt; a saját halálomban.


Halk a zene - vibrál a bőrömön, lüktet a gyomromban, talán túl szoros a nyakkendő. Vagy az a lélegzet a torkomban.
Törtrózsaszín minden, még szinte az ablakokon betörő fény is, édes az illat a levegőben, az a fajta, ami ölni készül - ami megteszi minden lépcsőfokkal. A cigarettafüst még nincs messze a számból, még érzem az ujjaim közt; már tudom, hogy jobb lett volna belefulladni, de még naiv vagyok, egy pillanatra gyerek. Naiv és ostoba, mint minden alkalommal, amikor besétálok a kúriába, mintha csak lehetne jobb. Mintha még lenne remény - mintha nem venné el azt Cryus újra, ezúttal egy jegygyűrűvel; valaki mástól.
Küzdöttem a gondolat ellen - hogy talán most. Tudtam, hogy nem valós. És tudtam, hogy… még csak az is, hogy eszembe jut… tudtam, mit kívánok vele, tudtam, mennyire gyűlölném magam érte; azt hittem, azt is tudom, mire számítsak, amikor megérkezek. Azt hittem, hogy ismerem a legrosszabbat, aminek valójában már elértük a végét, csupán a cél nagyon hosszú: évek, talán egy örökkévalóság. Talán majd az utolsó lélegzet.
Küzdöttem azzal a levéllel is a fiók aljában; túl sokszor olvastam el, túl sokszor kezdtem el válaszolni, aztán túl sokszor hagytam félbe, tudtam, hogy végül úgysem számítana, mit mondok. Talán… apám nem is válaszolná már rá, talán megkérné Cryust, hogy megtegye; tudtam, hogy mire kér, még azt hittem, tudom; azt hittem, egy rövid látogatás lesz csupán, éppen csak egy kötelező kör, tisztelettétel, mert arról mindenki szereti azt hazudni a birtokon, hogy még létezik;  néhány óra levegő nélkül, majd visszatérés Skóciába - olyan gyorsan, olyan kegyetlenül rövid időre.
Talán már éreztem - azt a jeget a gerincemben, a szilánkokat a torkomban. Kíváncsiságnak tudtam be, egyetlen keserű pillanatig csupán; ennyit talán még szabad. Volt egy hónapom gyűlölni, remélni valami mást - felkészülni. Naiv módon elhinni, hogy lehetséges.
Csak egy délután. Egy koraest - addigra talán már észre sem veszik, ha eltűnök. Még foghatom a vizsgákra, Skóciára, arra lehet mindent. Majdnem mindent.
Apám talál meg először - addig sem Cryus mosolya. Csak egy pillantás, csak egy kis simítás a vállamon, épp röviden, mintha nem augusztusban találkoztunk volna utoljára. Talán neki is rendben volt így - talán csak hirtelen sokkal fontosabb kiszolgálni a vendégeket, akiknek sokkal fontosabb az ünneplés; a pezsgő az asztalokon, az ehető virágszirmok, az ezüstevőeszköz készletek a kristálypoharak mellett.
A saját haláltusám, ahogy felpillantok - annak jeges, éles nyáríze, valami ég, valami füstöl.
Megszületik valami abban a pillanatban - egy lehettel hamarabb. Érzed - mindig érzed előtte. Nem elég sokkal, hogy tudj ellene tenni, nem, hogy fel tudj készülni - egyetlen hideg gondolat. Egy balsejtelem.
De még reménykedsz.
A legborzalmasabbat már elképzelted - sokszor, újra és újra, éjszaka a plafont bámulva, reggel a párnát, délben a tányért. A szétfolyó betűket a pergamenen, annak ívét, tragédiáját. Már tudod, mi vár: már nem hajtod le a fejed, már tudod, hogy nincs minek. Szembenézel vele - amíg vissza nem néz rád.
Van, amire nem számítok - képtelen vagyok. 
Van, ami még képes fájni - úgy, ahogyan még nem ismertem előtte.
Van, ami lehetetlen - elképzelhetetlen. Egyetlen pillantás csupán; egy részed még küzd ellene. A másik már hozzászokott ahhoz a kegyetlenséghez, ami ellen képtelen.
És van az a jeges rémület - lassan, ráérősen terjed szét, már tudja, hogy mindegy. Létezik még kétség - egyetlen pillanatig, egy rekedt, üres lélegzetvételig, ami torkodon akad; még kapaszkodva abba a pillanatba, mert nem. Vannak dolgok… még vannak dolgok, amik így sem… lehetnek valóságosak, ugye? Amik nem lehetnek igazak - olyanok, mint ahogy az üveg reccsen a fogad alatt. Egy pillanatnyi csend - aztán minden elvérzik.
Cryus - Cryus, Cryus, Cryus. Mindenhol - nevetve mellette, végigsimítva a karján, a fény megcsillanva arccsontján, a hangja a falak között, elér, de nem tudom, mit mond. A másik kéz a derekán - és én, ahogy csak nézem. Tehetetlenül, mozdulatlanul, valami véríz a számban, talán a saját nyelvem. Valami, ami már nem fáj - egy idő után már nem. De néha elég hozzá egy pillanat is: egy átvillanó tekintet Lolita felett; annak jéghideg kékje, ami innen? Egészen feketének tűnik.
Hallom a saját nevem - megszorul állkapcsom, mielőtt még elfordulnék inkább. Mielőtt esetleg azt gondolnám, ott majd jobb lesz.
Van, amikor nem marad más, mert már képtelen maradni - az ürességen kívül. Annak halk éneke a távolban: amivel együtt pusztul el szép-lassan minden.

vivensomni
—◦◦◦—



au revoir, shoshanna

(18+) ◦
TW: bántalmazás, grooming ◦
A fény megcsillan a gyűrű szélén — lehajol, mikor leejti a parkettára. Senki más nem hallja úgy a vészjósló kis sikolyt — annak tűnik, figyelmeztetésnek. Ha nem a zsebében tartaná.. Maman szerint selyemszalaggal felfűzve sem volna túlzás a melle felett. Mondatott volna szívet is — de Maman nem akarta, hogy félreértsék, még a pillantása is cinkos volt, ahogy ezt suttogta készülődés közben. Lolita egyáltalán nem akarta meghallani — Maman szerint az idő nem arra való, hogy egy épp menyasszonnyá váló ifjú hölgy udvariaskodásra, vagy szemérmes gondolatokra pazarolja azt.

A helyiség úgy tetszett, mint egy finoman megrepedezett porcelán csésze alja — jobb volna meghagyni mindent a szemnek. A minden azonban fényes: elegáns felszínén, az asztalok felett mozdulatlan feszültség lebeg, akár gyöngyházfény selyem alatt a lapuló merevítők. Erre a színre sem vágyott — már most unja a pasztellt, a halk zongora játékát, a mosolygást. A bűntudat a pillanatnál is súlyosabb — helyét csak a hálátlanság vehetné el a lelkében. A gondosan vasalt ruhák vonalai között eltűnhet — figyelmük, akár a pezsgők pukkanása, mégis eléri.

Ebben a térben akár gyönyörűnek érezhetné magát — inkább úgy, ahogy egy ikon, kevéssé életörömmel. Szoknyája árnyalatai csaknem áttetszővé teszik — zavartan elsöpri őket újra meg újra, míg nyugalmat erőltet a kapkodó lélegze hosszú soraira. Mintha keresne valakit — valakit, aki bizonyára nem jöhet el, ha alkalma van rá, eszébe sem jutna.
Cryus még a köszöntéseket fogadja — ő annak reményét, hogy hamarosan kiléphetnek a kertbe, levegőhöz juthat.
— Cryus, én.. — de nincs jelentősége. A kedvesen birtokló mozdulatnak van — annak, ahogy vendégeik vágynak ezt látni. Nem tud szabadulni tőle, hogy kiállításon vannak — az egyetlen ünneplendő a vőlegénye ízlése, amellyel új darabot választott a szalon falára.

Nem lépnek ki a kertbe — itt maradnak, ahogy ő marad majd. Örökre.
Az örökre értelmetlen szónak tűnik még a felhúzott ékszer után is — az a pillanat, a korábbiakkal ellentétben úgy suhan el előtte, akár egész élete haldoklóknak. Skylar magasabb lett — már nem férne át ott a kerítésen, ahol valaha megmutatta. A pezsgő túl édes — nem lenne szabad innia belőle, de nem koccintani lehetetlen. Épp úgy, ahogy levegőt venni.
Lolita most először talán elhiszi, hogy Skylar képes olyan alantas érzésekre is, mint a féltékenység — vagy hogy a benne égő mágia képes nagyobb aljasságokra, mint idáig vezető lépései. Nem ő volna az első, nem az utolsó..

Egészen szürreális. Mint amikor nem hitte el annak a férfinak a tenyerét — majd Maman nevetését, játék csak, ugye nem vetted komolyan? Mintha most is csak játszanának — ezúttal azt, hogy Cryus tényleg megkérte, ő igent mondott, megtapsolták őket. Most hazamennek majd, ugye? És Skylar — ez elviselhetetlen. Ő miért nem szólt semmit? Mert játszanak. Más magyarázat nem lehet.
De ebben több van — a poharában pedig kevesebb. Több, mint egy elvesztett gesztus, mint azok a levelek, amelyekre nem, vagy alig válaszolt — emlékeik, melyeket nem idéztek fel többet. Olyan, mintha álmodná csak: amikor közelebb lép, amikor megszólal. Ő sem hiszi el.
— Olyan rég láttalak, Skylar, és most.. egészen más lett minden, igaz? — gyengének tűnik, mintha könyörögne neki. Vajon miért van értelme könyörögni? Mert hálátlan — mert nem élvezheti még azt sem, amiért mások ölni tudnának?
Legalábbis Maman szerint.

Leteszi a félig üres poharat — nem fejeződik be a mozdulat. Meg akarja ölelni, talán az arcát megérinteni — olyan rég láttalak, talán soha többé nem akarod, hogy megérintselek. Az a gyermekségünknek szólt — mikor nem láttál még valaminek, amit nem kívántam, amit nem szeretek. Valamit, ami láthatod — idáig sodort. Életem nyilván legboldogabb napjáig.
Mert s o s e m v o l t a m m é g b o l d o g a b b.
Végül illetlenül, de mégis megfogja — Skylar ingének anyagát, felkarját.
A fény megcsillan a gyűrű szélén.

[LOLITA]

LOLITA

2005, május

i am made of memories

nyelvezet, bántalmazás említése

Mintha temetésen lennék - valaki meghalni készül.
Még nem tudom, eldönteni, hogy ki - apa a székében, az ötödik pohár itallal a kezében. Valaki beszél hozzá, ő piszkálja a gyűrűt az ujján, amit azóta sem vesz le. Mintha ezzel még életben tarthatná anya gondolatát - mintha ezzel nyugtatná magát, amikor rámnéz, és eszébe jut, hogy néha… mennyire gyűlöli az emlékét.
Talán a lány, aki mellettem ül, és csillogó szemekkel nézi a párt - a halvány pasztellszíneket az arcukon, a szerelem finom rózsaillatát. Lolita szoknyájának rétegeit - a felső a legfényesebb, a legrészletesebb. De sok van még alatta - az a sok már Cryusé.
A madarak az ablakban. Fel-felreppenve, halkan belecsicseregve a zongoraszóba. Könnyed tudatlansággal, nézik a tragédiát, de még nem érzik - még a boldogságnak énekelnek, később majd a gyásznak.
Lolita. Az a megcsillanó gyűrű az ujján, a bőr fehérje, amin már rajta van Cryus keze - valahol, simítva, terelve, de mindig ott. Az az összeszoruló érzés a torkomban - mint mikor pontosan tudod, mi fog történni, de még vársz. Vársz arra, hogy az a kéz majd a késért nyúl az asztalon - vagy a tiszafáért a talár alatt. Vársz, mielőtt reccsennek a tányérok, a kristálypoharak, a pezsgősüvegek finom nyaka. Vársz, míg süt a nap - mielőtt beborul majd.
Minden mozdulat túl sokáig tart - mindegyiket érzem saját magamon, mintha mellettem állna Cryus. Túl közel van így is - túlságosan elől állok, pedig apám hagyhatta volna azt is, hogy megmaradjak az ajtóban a vendégség végével, ahol egyetlen óvatlan pillanatban már szúrnak a tüskék a falon. Ahol nem látod egészen a gyűrűt - ahol nem látsz valakit meghalni.
Lehetne Cryus is - úgy képzelem, mint a naphasadást. Valami elkerülhetetlent, valamit, amire senki nem áll készen, ahol mindenki fájdalmasan sír fel, aki addig nem. Talán még a vére is aranyszín lenne - vagy valami nagyon súlyosan sötét.
Nézem azt a kést az asztalon, valaki ottfelejtette. Mint elnézni a katasztrófa mellett - talán ha nem figyeled, nem történik meg. Mindenki tapsol - valahol messze, valahol nagyon távol, nem lehet, hogy mellettem. Végigsimítom tenyeremet ingem anyagán, mintha rápróbálnék, tudok-e még mozdulni. Csörrennek a poharak, apró rezzenés, szinte észrevehetetlen, valaki iszik, valaki nevet, apám feláll, hogy megölelje Lolitát, Cryus Madame Delacourhoz lép, mosolyog, mint aki megnyert valamit - még szerényen, a büszkeség majd később, a sütemények felett. Meg amikor elmentek a vendégek.
Amikor lemegy a nap.


Számolom a perceket, mint a gyűrött szalvétákat az asztalon.
Talán fogy idebent a levegő - minden korty pezsgővel, minden félretolt tányérral, amivel hiába kínálnak a manók újra és újra. Minden egyes szóval, akit valaki hozzám intéz - talán ha elég kitartóan ellenállok, egy idő után megunják és elfordulnak inkább ők is. Még egy gratuláció… még egy óda Cryusról? Arról a gyűrőről? Még egy kérdés, mikor következek én.
Kezdek megfulladni.
Valahogy kikeveredek a társalgóból - csak egy kis levegő, egy kicsit kevesebb ember, kevesebb beszéd. Megkapaszkodok egy pillanatig a kőkorlátban, figyelem a kert zöldjét, az apró, felrebbennő madarakat és rovarokat. A szobrokat a távolban - azokat a foltokat, ahol régen anya rózsái voltak.
Kétségbeesetten próbálok levegőhöz jutni - lélegzek, de mintha mégsem. Talán az oxigén már nem elég.
Több szégyent már nem hozhatok a névre, ugye? Nem, mintha bárki másra számítana tőlem - hiszen valójában nem is az enyém. Mostmár Lolitáé. Talán még nem hivatalosan, talán még nem vésték papírra - de már készül, már ott van a levegőben, Cryus már érzi. Érzem én is - már visszafordíthatatlan, ugye? Hatalmas katasztrófa kellene hozzá, hogy ne az legyen.
Az is egészen… az, ahogy megpillantom. Ahogy engem néz, ahogy már nyúlok a zsebembe a cigarettáért, utána majd a pálcáért. Ahogy senki nem lép be közénk. Néhányan arrébb beszélgetnek, halkan koccan a pohár - a nap forróbb, mint tavasszal lennie kellene.
Majdnem a nevét mondom - de egy pillanatra elbizonytalanodom, talán már nem is ismerem. Már nem tudom, hogyan szólíthatnám meg - hogy szeretném-e egyáltalán. Valahol még keveredik saját bűntudatom, azok a levelek a fiók alján - de már messze, túl messze.
- Lolita. - Mégis a nevét mondom - annak kellene hangzania, de valahogy mégsem. Mintha nem is a saját nyelvünket beszélném, talán az már elmúlt, befejeződött azon a napon fent a szobámban - talán az már csak egy emlék, talán annyi sem. Talán ez sem valóság itt - nem szabadna, hogy az legyen.
De talán együtt fulladunk meg? A hang még apró, gyermeki, még régről szól - már csak az emlék szelét érzem, akkor még minden színesebb volt. Még ő is - de Cryus Devereaux minden árnyalatot saját magának akar.
Minden egészen más. Az érintése, keze a karomon - az a kellemetlen borzongás a tarkómon, mintha csak pálcát emelne rám. Nem szándékos - akaratlan, tudattalan valahol, de hátralépek. Ahogy a temetésen szokás, amikor arra kérnek, hogy pillants bele a koporsóba - még egyszer, utoljára.
Gratulálnom kellene - boldogságot kívánni? Előhúzom helyette a cigarettatartót a zsebemből, belülről harapok a számba, mielőtt megszólalnék. Saját keserűségem, saját… gyűlöletem? De hiszen sosem tudnám őt gyűlölni. Azt, aki volt - a rajzaim felett, a szobám csendjében, azzal a csillogással a szemében, amikor észrevett az emberek között.
Miért...haragszom? Miért rá?
- Igen. Minden más. - Ajkaim közé csúsztatok egy szálat - legalább annyi tisztelet kellett volna, hogy maradjon bennem, hogy nem mellette gyújtok rá, legalább elfordulok. - Nem hiányolnak a vendégek? A vőlegényed?
Cryusnak valószínűleg fel sem tűnik a hiánya - a vendégeknek meg csakis ő tűnik fel, ugye? Gyűlölöm magam - azt a távolságot köztünk, azt a rosszullétet a gyomromban, ahogy az arcára nézek. Próbálom elhitetni magammal… elhitetni, hogy aggódom. Érte - mindenéért, amihez hozzáért Cryus.
Hogy nincs jogom a kérdésekhez - hogy csak mosolyognom kellene, megölelnem. Mintha minden rendben lenne - mintha senkik nem lennénk egymásnak.
Hogy nem árult el. Hogy tehette volna? Ahhoz tudnia kellene, mibe sétál - tudja, mibe sétál?
Hogy nem akarom gyűlölni - ebben a pillanatban, mindennél jobban, kétségbeesetten, azzal a gyűrűvel az ujján.

vivensomni
—◦◦◦—



au revoir, shoshanna

(18+) ◦
TW: káromkodás ; grooming ◦
Érezte a parfümje illatát, mikor karja Skylarért nyúlt — vészjóslónak tűnt a maga idegenségében. Ajándék volt — és csak akkor gondolt rá, mennyire nem illik hozzá, mikor ellép előle. Az illat halvány édessége, melegsége ott maradt a fiú zakójának anyagán — mint egy figyelmeztetés, mint egy figyelmeztetőn feltartott ujj. Egy középső, bizonyára.
Tudja, hogy mosolyognia illene — de köztük korábban nem volt helye hétköznapoknak, barátságuk szombat délutánok és vasárnap estékből állt, azok hullámzó egymásutánjából. A visszautasítás egyszerre tűnt forrónak és hidegnek — akár a rozsda lassú égése, lappangó, észrevétlen, visszafordíthatatlan.

Skylar előtt sosem tudná eltitkolni — és nem is akarná. Arcán a csalódás szirmai finoman bomlanak ki, és önkéntelenül ő is hátrébb lép, le az ösvényről, bele a sárba. Nem számít. Szemük szélén megremeg emlékezetként a gyanú — nem családtagok lesznek, valami egészen más, valami, aminek még nincs neve. Milyen kurva ostoba vagyok — ujjai egymásnak dörzsölődnek a tenyere élében, felvonja az állát. Ha ezzel akarja bátorítani magát, gyermeki már-már — múltuk foszlányai aludni tértek, vagy inkább bölcsöjükbe folytották őket realitásaik.

Egyetlen lépéssel távolabb — ennyivel van lemaradva Cryus mögött, Cryus napsugaras aranyifjúságához képest is. Skylar elutasítása jobban fáj, mint a felismerés: utolsók között az első. De barátok voltak, és ő nem vette észre.. egészen addig, amíg az arcába nem üvöltötte, mi is ő pontosan. Igaza van — most kellene felhívnia a figyelmét viselkedésére, vörösök, bordók, szürkék, mrs. Devereaux és örökségük. De ez.. ez Skylar. Hogy tehetné — hogy lenne rá képes még ezek után is? A kurva életbe — az övébe, ahogy mások gondolják róla.
— Sosem hittem volna, hogy ide jutunk majd. Hogy örömöd leled abban, hogy ilyen ridegen beszélj velem, pedig tudod, hogy.. még az utolsó leveleimre sem válaszoltál. — meg sem fordul a kérdések után, Cryus és a vendégek igazán megvárják őket. Tudja, hogy ez az utolsó alkalom — Skylar sosem adja majd áldását közösségükre, de mégis kit érdekel az áldás.. Füst és tükrök.

Ennyire undorodik tőle, hajától, illatától, tapintásától? Cryusnak igaza van — és nem lehet mégsem, lehetetlen. Gyomrában az alkohol kitárja markát: most visszafelé teszi meg azt a lépést. Ha ennyire gyűlölsz, tedd meg, hogy magad löksz el, hogy kimondod, minek tartasz — súgja a gesztus, kihívó a válltartás. Hogy mit gondolnak vendégeik — mit a szobrok a kertben, lágyan meghajló fák a melegben, az igazán lényegtelen.
— Azt hittem, barátok vagyunk, és rólad hittem volna legkevésbé, hogy.. — azt kellene kérdeznie, mondd csak, Skylar, még mindig szereted a mézes borostyánt? Ültethetnék néhányat — ez a te otthonod előbb, én csak vendég vagyok, nem kívánom el a helyet, amit be nem tölthet új dolgok árnyalatainak csengése. Csakhogy nem tud parancsolni magának — egyetlen lépéssel van lemaradva mögöttük, de nem tudja elfelejteni, hogy húzódik át rajtuk ómenként mindez.

Gerince mentén az apró gyöngyök visszhangozzák a mozdulatot — amivel megkeresi a maga cigarettáját. Azt az egy szálát, amit erre tartogatott — menekülésként a nagy boldogságból. Ugyanúgy tartják kezüket, ugyanúgy billen tekintetük oldalán a kétség — de minden más. Az emlékek fénye a gerince mentén — a tanult női fájdalomtest sóhajai.
Az árnyékok átjátják a perceiket.
— Azt fogod mondani, már nem az vagy, akinek megismertelek, ugye? Én sem ugyanaz vagyok. Azt hiszed, el akarom venni, ami a tiéd? Azt hiszed, egy egész embernyit változtam? Te biztosan, ha most tényleg ezt.. tényleg ezt gondolod rólam, Skylar. — valaki kérdez valamit, hangja feléjük felhúzott íj, de Lolita oda sem fordul. Ha beszélni fognak róluk — legalább valaki emlékezetében élnek majd tovább.
Bőrébe úgy nyomódnak a gyöngyök, akár mások vigyázó figyelme — nem is sejti még, mennyire.

[LOLITA]

LOLITA

2005, május

i am made of memories

nyelvezet, bántalmazás említése

Annyival könnyebb lenne - ha a múlt már nem számítana. Ha már elfelejtettem volna - valamelyik sötét, összemosódó pillanatban a tiszafa alatt, Cryus hangjában, a mosolya szegletében. Ha tényleg megőrültem volna - ha már nem is emlékeznék anyámra, arra, hogy Cryus miért büntet, a saját nevemre. Lolitára. A parfümjére.
Nem illik hozzá - pedig talán ezt még ő választotta? De ez már nem ő: a pillanattól kezdve, hogy Cryus ránézett, ő pedig visszanézett, hogy engedett neki, hogy.. hogy elhitte, hogy lát benne valamit, ami nincs ott, ami annyira nyilvánvalóan nincs ott, sosem volt és sosem lesz, és… hogy? Mégis hogy nem látja?
Ez nem lehet ő - ez az illat nem lehet az övé, ez az arc nem lehet az övé. Minden sejtem tiltakozik ellene - mintha minden lélegzet füstben végződne, tele a torkom, a tüdőm, nem tudok levegőt venni, nem is akarok. Mert valahol még keresem - a gyerekkorunk darabkáit, azt, akik akkor voltunk. Még ott van - mint apró szilánkok a bőrödben, a körmöd alatt, a szemedben, sosem tudod igazán felejteni, sosem tudod nem érezni, de már vele ébredsz; már nem tűnik fel. Néha egy-egy élesebb, óvatlan lélegzetnél - tudod, hogy még vághat. Mintha figyelmeztetni próbálna, mielőtt túl messze merészkedsz; emlékekben, valamiben, ami már nincs sehol.
Talán nyomai még vannak - az arcunkon, a szobám ablakában, a rajzokon a falon, amikre már nem nézek. A szemében, amibe szintén.
Jobb lenne elsétálni, könyörületesebb, kedvesebb - legalább még megtisztelném vele azokat az emlékeket, amiket érdemes, amikor még jobb volt, amikor még tudtam, ki ő. Tisztán hagynám - nem mocskolná be a cigaretta az ujjaim között, az a lesütött pillantás, a levelek gondolata a fiók alján, minden alatt - egy elfeledett élet egy olyan alatt, amit szeretnék elfelejteni -, a szellő neheze kettőnk között; én menekülnék, ő még utánam kapna, Cryus valószínűleg bentről figyel. Mindig figyel.
Jobb lenne nem mondani semmit - okosabbnak kellene lennem, talán még egy mosolyt is magamra erőltethetnék, biztosan nem lenne olyan nehéz, talán az megnyugtatná annyira, hogy többet ne várjon tőlem. Talán én is el tudnám fogadni, egyszer. Amikor már nem keres a tömegben; amikor Cryusba karol, amikor boldognak nevezi magát, amikor már Devereaux. Talán valahol… még gyermekként? Örülnöm kellene, hogy tudja viselni. Hogy legalább rajta jól áll.
Hazugság. Annyi… annyi kibaszott hazugság, érzem a mérgét a számban, érzem, ahogy ujjaim meggyűrik a cigaretta szálát - tökéletlen, megtört, értéktelen, már hibás, mint minden. Az otthonunk - a felhők felettünk. Mi ketten - én már rég, ő még…
Talán...
- Hogy? - Túl mélyről jön a kérdés. Szinte követelő - pedig én már nem kérhetek tőle semmit, ugye? Az elveszett a leveleivel - amikre még megpróbáltam válaszolni, újra és újra, az ébren töltött éjszakákon, az erkély felé hajolva, dohányillatú és hamulenyomatos papírokon, elfolyt sorokkal. Mintha a saját írásom sem lett volna… az enyém többet. Mintha újra kellett volna tanulnom beszélni, mozogni, létezni - talán Cryus néha megtalálta értelmetlen próbálkozásaim sorait az íróasztalon, összegyűrve, lehullva a padlóra, félig a párnám alatt. Talán még értékelte is - mindig újabb indok, mindig eggyel több, hogy biztosra menjen.
Úgy kapaszkodtam a leveleibe, mint az utolsó cseppbe a pohár alján - mégsem voltam képes visszaírni neki.
Talán ha megtettem volna…
Túl sok lehetőség - túl kevés valóság. Minden túl nyers, túlságosan kiélezett - érzem a szilánkokat a bőröm alatt, a nyelvemen. Már nem aprók.
Ajkaim közé csúsztatom a cigarettát, lehunyom szemem a mozdulat felett, ahogy meggyújtom - a mágia bizsereg a bőrömön, majdnem annyira, mint Lolita hangja, mint a szavai. Mint a forró penge. Mélyre szívom az első slukkot, szeretném, hogy égesse a torkomat, füstöljön el bennem mindent, amíg már nem tudok megszólalni. Amíg már nem értem, mi történik - amíg már nem futok bele újra és újra ugyanazokba a sorokba, hogy mégis hogyan történhetett ez.
Hogyan állhatunk így egymás előtt… ennyire sok év után. Ennyire máshogy.
- Ami az enyém? - Egy részem szeretne nevetni - de talán sosem tudnám abbahagyni, ha megtenném. Talán tényleg megfulladnék benne. Talán mindenkinek egyszerűbb lenne. - Mire gondolsz, Lolita? A névre? A birtokra? A bátyámra? - Annyira szeretnék nevetni, hogy szinte már feszít; vagy talán csak a slukk, amit még nem engedtem ki ajkamon.
Mondhatnám, hogy nem az érdekel, ő mit vesz el - az inkább, hogy belőle mit vesznek el. De mégis… mégis hogyan kezdhetném el? Honnan lenne értelme? Hogyan… értené meg igazán?
- Tudod, olyan, mintha a… az egyetértésemet keresnéd. - És mindent - mindent, ami már nincs ott. - Mintha nem lenne már késő hozzá. Mintha nem lenne már teljesen lényegtelen bármi, amit mondani szeretnék.
Ha tudnék bármit is.
Elpillantok a válla felett; mintha innen látnám Cryust, a vendégekkel beszélgetve, poharakkal a kezében, mint aki épp megkötötte élete legjobb üzletét. Nem is kell, hogy itt legyen - a gondolata beárnyékolja az udvart, érzem tarkómon azt a hideg szellőt, a cigarettafüst émelyítő csípősségét az orromban. Nincs egy szabad lépés, amiben ő nincs benne - vagy egy szeglet a házban, ahonnan ne az ő mosolya villanna vissza. A kopott tapétából, a vékony csipkefüggönyből az ablakok elől; a régen még csillogó evőeszközkészletből, a borospoharak éléből a szekrényben, amiket csak ő vesz elő.
Még ő érintetlen volt. Az, akire sosem nézett - mert mindig volt valaki előbb, mert túl sok időt töltött velem. Szeretném megragadni Lolitát, és követelni, hogy mégis… mégis hogyan? Mégis miért? Szeretném elhinni, hogy ez csak mágia - hogy életében először Cryus mágiája néma, észrevehetetlen, selyembe és halványrózsaszínbe bújtatott; egy pillanatig sem kevésbé gonosz. Szeretném, ha lenne valami... magyarázat. Bármi.
Ránézek - habozva, vonakodva, szívesebben inkább megfulladnék a dohányban. Abban a kortynyi pezsgőben, amit hagyott maga után a pohár alján. A lassacskán elboruló, de még fülledt napsütésben.
- Azt sem tudom, hogy mit gondoljak rólad, Lolita.

vivensomni
—◦◦◦—



au revoir, shoshanna

(18+) ◦
TW: káromkodás ; grooming ◦
A hogy visszafelé elsülő táltostűz — tudja, mit kellene lépnie rá, és tudja, hogy pillanatok műve csak. Azaz volna — a hasonló szívfájdalmat épp úgy nem lehet kivédeni, ahogy a táltostüzet sem.. Skylar nem gyermek többé, egyikük sem az. Nem próbálgatják csak, mit hozhat a jövő — ez itt maga a jövő, amelyben ő lassúnak bizonyul, Skylar pedig helyette is tudja, miként volna érdemes szólítania.
A hangok minden színe tompa hullámzás csak — mintha víz alól szólna. Mintha mindannyian víz alatt volnának: a poharak kristályos csendje, a selyem halk surrogása, semmi nem volt valószerű már.

Skylar egykor az volt, akivel titkokat suttogtak egymásnak a rózsák alatt — most épp úgy beszél vele, ahogy bármelyik másik férfi tenné. Inkább utána, mint előtte — azt mondja ki kegyetlen hangján a realitás, amitől a legjobban félt. Gerince egyenesre feszül, akár a mosoly ajkain — mintha egy láthatatlan zsinórra futnának fel a gyöngyök a hátán, követi lélegzete is.
A szeme furcsán fénylett — nincs itt Maman, hogy azt mondja, ezt ne, ne ezt, úgy nézel ki, mint..
Mint Grandmére? Remélem, kurvára remélem — a biztonságos mágiában, amelyben nem volt ember. Vele sem voltak azok — mind különbek, mind feljebbvalók, mind egy-egy be nem gyógyuló seb a hübrisz szorításában. Lolita tudja, hogy mi fénylik a tekintetében — valami régi, valami öröklött, valami kék. Kék, mint hóviharok utolsó sóhaja — a bőrben futó forró paradoxon, mielőtt véget érünk.

Eddig keresett valamit — valamit, ami talán sosem volt ott, ha Cryusnak igaza van. Az augusztus sok mindenre világít: száraz határra, sötét sarkainkra, mélyedéseinkbe. Talán hinnie kellene neki — talán ezek nem könnyek, mielőtt ellobbannak. Ez harag, annak villanása — valahonnan régről, ahol egyikük sem élt még. A szándék nélküli barát árulása fáj a legjobban.
— Az örökségedre. Igen, a nevedre.. — hangja halk volt, halkabb, mint eddig. Meggyújtotta a saját cigarettáját — lassan, kimérten, pedig a keze majdnem remeg már. Talán mindketten látják.
— Ismételd meg. — most nem elfelé lép, közelebb: vérbeli öröksége hullott rájuk. Talán nem csak rájuk — bár nem hitte, hogy Cryust érdekli, nem számított ez sem igazán.

Ismételd meg. Gyáva vagy — a többi legalább arra rászánja magát, hogy kis kurvának nevezzen, ha vágyat érez.
Nem érinti meg újra — ezt az imént megtanulta, talán egy életre is. Nem engedi el az arcát a tekintetéből — ott van minden bennük, rajtuk. A sértettség, a harag, a veszteség fájdalmas terhe — az alatt görnyed meg minden, ami voltak ezelőtt.
— Nem én nem válaszoltam a leveleidre, nem én zárkóztam el előled, és most nem én mondom szavak nélkül, mit gondolok viselt dolgaidról. Legalább a szánalmad, megvetésed sajátod volna, de tudod mit? Igen, kerestem az egyetértésed, lehet, hogy ezért írtam egyre szánalmasabb módon, ezért reméltem, hogy a gyermekkori barátom nem gondolja azt, amit minden más férfi, és ha mégis.. épp úgy megmondja majd, mint azok. — valami megfeszült a levegőben.

Nem áll körülöttük senki — de mintha beszélgetéseik elakadtak volna, fejek fordultak feléjük. Mélyet szívott a cigarettából, nem ügyelt a gesztusok végén ingó türelemre úgy — Maman pohara megáll a levegőben. Ösztönösen érzik csak, valami jár közöttük — a fények is erősebben verődtek vissza bőréről, hajáról. Talán — így kell lennie épp most, mikor Skylart is elveszíti. Vagy már rég elvesztette.. nem volt soha az övé. Nem volt csábítás — bármit remélt is Maman, követelés volt. Nem váltotta be.
— Igen, az egyetértésed akartam, ahogy korábban mindig! A rajzaidat, és hogy Lolinak nevezz, meg hogy.. egyáltalán csak visszaigazold azt, hogy nem képzeltem. Hogy barátok vagyunk! Azt hittem.. azok vagyunk. És azt hittem, hogy.. a kurva életbe, azt hittem, hogy Cryusnak nincs igaza. Hogy semmiben sincs, hogy ostoba vagyok, hogy megkérdőjelezem, mert te.. te Skylar vagy, és kinek hinnék inkább, Skylarnak.. és Skylar még ahhoz is gyáva, hogy azt mondja, amit az összes többi azok után. — egyszerre szakad ki belőle, bár szó elgurul, talán hallható is. Még mindig mosolyog.

A nyers jelenlét szorítja a mellkasát — szabad kezével megszorítja az anyagot. Csilingelnek a gyöngyök.
Ha te kértél volna meg.. igent mondtam volna. Akkor talán nem félnék valamitől, amit én sem értek.
Akkor barátok lehettünk volna és —
Talán sosem lehetnénk azok.
Miattam.
Ugye?

[LOLITA]

LOLITA

2005, május

i am made of memories

nyelvezet, bántalmazás említése

Talán még látom a szemem sarkából - gyermekségünk jelentéktelen, ostoba árnyait. Még annyira apró volt a világ; annyira hatalmasnak tűnt. Még nem számított a valóság, talán azt sem tudtuk, mi az igazán? Hogy egyszer majd felnövünk - véres ujjakkal, szakadásig kapaszkodva valamibe, könyörögve, kínlódva még egy múltért, ami már sehol. Csak a nyomai a bőrünk alatt - valahol köztünk a kavarodó füstfellegben, a szánk sarkában, abban a fájdalomban a torkunkban, ami egykor még? Nevetés volt.
Ellenkezek a gondolat ellen - ellenkezek valójában minden ellen, ami itt történik, még a kúria falaira sem pillantok, mintha gyűlölném azt is, mintha az tehetne róla. Ellenkezek, hogy beismerjem - hogy igazán Lolita szemébe nézzek, és hajlandó legyek érezni bármit is, bármi, ami nem a saját borzalmam: valami elkerülhetetlen, valami, amit már nem bírsz el tovább.
Talán beismerhetném, a kedvéért - a múltunk kedvéért, azért, amit még szeretnék látni benne valahol, és amit nem vagyok hajlandó. Azért a lányért a szobámban, az ágyamon, a rajzaim között, a macskámmal az ölében - aki nem ezt érdemli, sosem ezt érdemelte, miért én vagyok az mégis, aki…
Talán az én hibám az egész - talán ha… ha egyszer máshogy válaszolok Cryusnak. Ha egyszer visszanézek rá. Ha nem csak csendben… Talán ha válaszolok a leveleire. Talán ha összeszedem magam annyira, hogy ne irtsak ki magam körül mindenkit? Talán ha küzdöttem volna érte, hogy még maradjon bennem valami… Talán. Talán akkor.
Gyűlölöm - gyűlölöm Cryust, valahol gyűlölöm őt: és leginkább csak magamat gyűlölöm, mindennél jobban, még kapaszkodva a lehetetlenbe, hogy lehetne ez most másként is. Akárhogy - csak ne így.
Talán semmivel sem vagyok jobb, mint ő.
Nézem a cigarettát ujjai között - könyörögnöm kellene neki, könyörögnöm, hogy ne tegye ezt, hogy még lehúzhatja a gyűrűt az ujjáról, hogy még van olyan pont ezen a földön, ahol Cryus nem találná meg. Messzinek tűnik a gondolat, amikor még… amikor egy pillanatig? Saját keserűségemben, vérrel a nyelvemen, valami hideg érintéssel a tarkómon, de még reménykedtem. Még örültem. Még saját magamra gondoltam - éreztem, hogy azok a talánok sem lesznek hosszúéletűek, sosem azok; de egy pillanatra létezhettek. Csak amíg lehunytam felettük a szememet.
Széttép belülről - kiabálni akarok vele, kiabálni addig, amíg már érti, de nem találom saját szavaimat, kinyitom a számat, de valami elfullad odabent, valami meg porrá ég: talán mindketten, talán az az énünk, aki még itt, a birtok közepén nem látott egymásból semmi mást, csak a jót: aki nem értené meg sosem, hogyan juthattunk idáig. Ennyire messzire, ennyire… hidegen. Mint az eltört kristálypoharak a társalgó padlóján szombatonként: még látod, hol illeszkedik, de már sosem lesz ugyanaz.
Valami már hiányzik.
- Erről szól? Azokról a levelekről? Ha ennyire gyűlölsz értük, és tudom, hogy gyűlölsz értük, akkor miért… számít még mindig? Miért, amikor… amikor már döntöttél? - Még csak nem is tudom igazán, hogy hangzik ez az egész - egy pontig valójában nem. Az, ami mellkasomban… egészen gyomromtól a torkomig kavarog? Túl erős - túl émelyítő, szédülök tőle, a dohánytól várok valamiféle könnyebbséget. De talán már csak a vihar segítene - valami nagyobb, mint ami épp köztünk zajlik.
Nézem az arcát - a kúria árnyait rajta, a napsütés hamisságát a szemében, olyan, mintha nyár volna, de ez még csak május, még ragaszkodunk a tavaszhoz, a virágillathoz, ahhoz a keserűhöz, ami egykor méz volt: tényleg egyszerűbb volna elsétálni. Legalább neki - én pedig végignézhetném. Ahogy visszatér Cryushoz, ahogy belékarol - ahogy szép lassan elszívom még a szűrőt is, ha ennyi méreg nem volna elég.
Szemethunyok felette egy pillanatra - mintha égetnének az emlékek, mintha nem tették volna éveken át, mintha nem tudnám, hogy mennyire késő már.
Egyetlen pillanat - mielőtt felnéznék, már-már élesen, mintha megsértene, mintha… pedig valójában, egyszerűen nem értem, nem értem, amit mond, még várom, hogy megmagyarázza, még újból és újból visszahallom magamban a sorait.
- Mondd ki, Lolita. Mondd ki, hogy szerinted mit kellene mondanom, amit mindenki más is mond azok után. - Nézem a barnát a szemében. Mintha nem is ismerném. Talán már tényleg nem. - Mondd ki, hogy szerinted… miért nem válaszoltam a leveleidre.
Nem akarom elhinni - eldobom a csikket, még el sem taposom, már nem nézek félre, őt figyelem, mintha vádaskodhatnék: pedig valójában könyörgésnek hangzik.
- Mondd ki, hogy szerinted ki vagyok. Vagy ki lettem. Hogy mi lett a barátságunkkal. Vagy hogy te ki lettél.
És valahol, minden alatt? Talán tényleg könyörgök neki - hogy csak mondja el. Hogy ez nem ő - hogy ezt nem ő teszi, nem ő akarja tenni. Hogy Cryus, hogy Madame Delacour, hogy az apám… bárki, akárki. Mondja el, hogy nem érti, mi történik. Köztünk - vele.
Vagy talán mondja azt, hogy nagyon is érti - hogy pontosan tudja, ki ő. Hogy ki húzott gyűrűt az ujjára. Hogy kinek a nevét fogja elfogadni a sajátja mögé. Mondja azt, mert akkor nem bánthatja valami, amit ismer - nem igazán, nem úgy.
Talán saját magamért könyörgök - vagy valamiért, amit elvesztettünk.
- De talán mostanra már tudnod kellene, hogy… Cryusnak mindig igaza van. Abban, hogy ki vagyok én - és abban, hogy ki vagy te.
Ki leszel, amikor végzett.

vivensomni
—◦◦◦—



au revoir, shoshanna

(18+) ◦
TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦
Levegőt is alig vesz — annak elmúlt minden jelentősége, világuk most megszűnik eddigi mivoltában létezni. Mások kíváncsisága, érdeklődése kavargott a levegőben — a kristálycsillár odabent úgy verte vissza apró szikrázó villanásaival mindazt, ami történt, ami történni tudott, mintha darabjaikból készítették volna. Régen szerette, aztán észre sem vette — ha bepillant az ablakon, talán saját magát látja lefelé lógni nyakánál fogva helyén, mint a ház új fényforrása.
Az alkohol rég elérte, amit egyedül képtelen volna — sosem lehetett volna ilyen épp Skylarral. Korábban? Korábban soha — kurvára soha, és eleve, miért is. Biztosan csak azért nem válaszol, mert elfoglalt — és nem azért, mert az undor erősebb a kötelességnél is.

Csak egy ajtó maradt, mögötte sötétség — ha átlépnek rajta, nem az ellen vétenek, amit várnak, amit látnak. Ami illő volna — tesz még egy lépést, illetlen, de illetlenebb az, ahogy beszélnek egymással. Pillanatokra most elbizonytalanodik — mintha a benne felébredő ősiség nem volna többé birtokában, mintha annak saját akarata volna.
— Azt gyűlölöm, hogy Cryusnak igaza van, hogy.. nem azért nem válaszoltál rájuk, mert meguntál, mert semmit nem jelentett, hanem mert.. Túl sokat. De nem mondtad meg, én pedig nem döntöttem. Én.. nem szoktam, de ez.. ennek nincs jelentősége! — hangjából a végére elveszik udvariasságuk. Az eljegyzés lepattan a lépcsőn, szétgurulnak finom fonalai — ha volna pohár a kezében, elrepedne, nem kétli.

Ösztönösen megfeszült minden szavára — folyóként a gyöngyök örvénylettek a hátán végig. Ez is olyan, mint egy bilincs — ha ismernél, ha vetted volna a fáradtságot hozzánk.. Akkor tudnád, hogy egyetlen dologban döntök, az pedig nem az életem.
Tekintetében ott vibrált mindenük — gyermekségük nyarai, james ujjaik, ártatlanságuk. A pótcselekvés újabb slukkban ért véget. Már csak ez — csak ez botrány volt a maga nemében.
— Mert számodra is csak a kis kurva vagyok, akit szívesen megbasznál, de akkor gondolnod kell arra, hogy nem vagyunk állatok, az én hibám, az én hibám az egész, és kettőnk közül én vagyok az állatias, hiszen csak azzal, hogy itt állok melletted, emlékeztetlek rá, hogy vannak ösztöneid. — sziszegni szeretné, bántón, kegyetlenül, de csak..
Csak az mondja, amit az évek tanítottak.

Mozdulatlan maradt, csak testtartása változott meg — tudta, hogy igaza van, Skylar pedig végképp nem ismerheti be bátyja igazát. Hiába ég a szeme — nem a füsttől, méregtől, a szavak igazságától. Aki ennyi szép, tisztességes biztosan nem lehet — nézd csak, most is kéreti magát, nő nőnek farkasa ebben a világban. Azt hiszed, a romlott kis kurvák nem akarják a figyelmet? Semmi más nem számít ebben a kurva életben, csak az, amit mások látnak.
Végül pedig amit mások hisznek, igaz?
— Skylar.. azok lettünk, akinek lennünk kellett, ugye? Gyűlölni akarlak érte, de.. nem tudom gyűlölni az októbert a korai fagyért, ködért.. nem tudom gyűlölni igazán a júliust, mikor elpusztul az augusztus jöttében. Haragszom rád, de.. nem tudlak gyűlölni érte, hogy te ember vagy ebben, én pedig nem. — ügyetlenül hinti a hamut. Talán a háta mögé kellene — de már hosszú az árnyékuk, már nem mentheti meg őket semmi a valótól.

Skylar annak engedelmeskedik, ami vérébe írva vezeti — vadászt a vad után, sötét erdő mélyén, októberben. Ő pedig? Lolita tudja már — bármit teszel, bárki leszel, valaki mindig nézi majd, valaki mindig kívánja majd. Mondhatsz bármit — a nő, aki nemet mond, mindig csak egy újabb játékszer azok után, akik igent. Ezt ígérik szalonok hangjai — ezt az utca, ország, évtized.
Semmi nem számít — míg látszik.
— Hibáztathatsz érte, hogy még mindig abban bíztam, hogy.. nincs igaza. Hogy valaki annak lát, aminek én is magam, és hogy.. — hogy egyszer nekem is igazam van valamiben. Hogy amit eldöntöttem — az jelent valamit.

A fájdalom nem ülte meg a vonásait — egy pillanatra elfordult ugyan, mint akit bánt a saját füstje. Nem érdekelte már igazán, hogyan festhet — kevésbé emberinek biztosan, de nem érezte magát annak. Jól esett volna mindezt Skylarra önteni — de ahogy nem érdekelték szép dolgok, melyeket sorokba öntött, a keserűsége annál kevésbé. A szeme még villant egyet — bőrén a hideg fény megtört egy fájdalmas szívdobbanásra, ahogy markolta a ruhája anyagát.
— Tarts szánalmasnak, ha úgy esik jól, de.. szerettem arra gondolni, hogy lehetünk még barátok. Hogy jóvá tehetem, bármit is követtem el. De azt nem lehet jóvá tenni, akinek születtem, és.. talán Cryusnak abban van igaza, hogy így a legjobb? Én nem akartalak megváltoztatni, most sem.. most sem szeretnélek. Magamat sem.— ki kellett mondania, mielőtt a gondolat a virágágyásba esik, eltűnik a fekete göröngyök között.

Most veszi csak észre, hogy még mindig mosolyog — nincs rá semmi oka, el is keni az arcán a felismerés annak íveit. Talán ha kimondja, megtarthatja: önmagát, azt, amit legbelül remél még. Már nem Skylarról — nem barátságukról, ami olyan fontos volt, és úgy őrizgette, mint mások csorba kis bögréiket, kinyúlt gyermekkori ruháikat valakinek.
Nem akarta megváltoztatni — és talán így a legjobb. Magától tette — természetesen, távol ettől, távol tőlük, és oda is tér vissza majd. Szerette a gyermek Skylart — az első, a legkedvesebb barátját, és nem ismerte a felnőtt, idegen Skylart. Nem vágyik egy idegen felé hajló kíváncsiságára, szánalmára — vagy vágyaira.
Talán meghaltak korábban — talán ők nyugszanak a földben, a sárban itt mellette.
Igen, ez egy boldogabb befejezés, mint minden más.

[LOLITA]

LOLITA

2005, május

i am made of memories

nyelvezet, bántalmazás említése

Régóta vége már valójában - csupán most csúcsosodik ki.
Hajszálrepedések, amik addig feszülnek, hogy végül minden szétpattan. Észre sem veszed; ott lappang, csendben, néha megsérti az ujjad, nem eléggé, hogy feltűnő legyen, hogy számítson. Valójában egyik pillanatról a másikra történik: mint a legnagyobb borzalmak általában.
Fojtogat valami - egyik pillanatban túl forró, aztán túl hideg; egyikben még a saját bűntudatom, a másikban valami egészen más. Álomnak tűnik - homályosak a szélei, nem egészen áll össze, nem vagyok biztos benne, hogy hogyan történik, de valami megtörténik: valami eltörik, kurvára véglegesen, kurvára visszafordíthatatlanul.
Talán az a mély szakadék, amely az elküldött levelektől egészen idáig vezetett - talán az még… átléphető lett volna. Valahogyan; talán fájdalmasan, talán nem egészen ugyanoda érkeztünk volna, mint ahol elváltunk, sosem lehet ugyanolyan, de talán még létezett volna; talán ott lent a mélyben, talán olyan sötétben, ahol még egymást is alig látjuk, de… de valami. Bármi. Nem ez.
Már nem tapogatózunk, már nem keressük egymást - valaminek már vége, érzem a füstjét a levegőben a sajátom mellett, érzem az élét a nyelvemen, a torkomban. Olyan őt bámulni, mint saját magamat a tükörben; egyszer még ott volt, lenyomatai emlékeztetnek önmagamra, önmagunkra, de ez már valami más. Ennek már más az íze. Ehhez képest? Ami rég volt, az szinte meg sem történt - évtizedeknek tűnik, egy örökkévalóságnak, lehetetlenségnek.
Nem tudom, mi a nagyobb katasztrófa: ez a pillanat itt - vagy az emlékek, amik azzá teszik.
Igaza van - talán abban is igaza van, hogy Cryusnak igaza van. Talán már én sem tudnám neki igazán elmagyarázni az okaimat - saját magamat. Talán már nem maradt mit megmagyarázni, talán az, ami ég a torkomban, már nem kétségbeesés, már nem Loli elvesztése - talán már az az üresség, az a csend, aminek… aminek talán ott sem kellene lennie. Ami nem lenne ott, ha nem lenne Cryus. Nem venné el a helyet… minden mástól.
Mindenkitől.
Nem érzem meg először a pánikot - nem az első szónál, nem a másodiknál. Mint a lassan csordogáló vörösbor az asztallapon, a szilánkok között; ahogy szinte óvatosan színezi át a terítőt.
Olyan, mintha pár pillanatra megállna a levegő közöttünk; aközött, ami maradt belőlünk. Ami mintha minden pillanattal csak fogyna.
Valami megakad a mellkasomban, mintha valami szorítana - valami, aki kiabálni akar, ami el akarja kapni, mielőtt a szavai végére érne, ami nem is akarja hallani. Ami végül egyszerűen csak csendben hallgatja - mint ahogy teszi olyan kibaszott régóta.
Mintha a saját életemet látnám szép lassan leperegni köztünk; a gyerekkor aranyfelhőitől, az ég rózsaszínre nyalt aljától, a süteményillattól a kúriában, anya virágföldes kezeitől, Lolitól. Minden, ami már nincs, amit olyan szigorúan próbálok periférián kívül tartani, hogy már felfeszíti a bőrömet. Ami az előbb még… harag volt? Ha lehetett valaha is az - az már valami… valami, ami elől hirtelen méginkább, mindennél jobban menekülnék, ami csendben fojt meg, amitől szinte félek, ami hirtelen ráébreszt a valóságunkra: amiben ő és én sosem voltunk főszereplők, ugye?
Fáj, amit mond - fáj, amit gondol rólam. Olyan, mintha megforgatna bennem valamit, jobban éget, mint bármilyen átok, mint a bátyám hangja a sötétben. Közelebb lépek - önkéntelen, még csak fel sem fogom, szóra nyitom a számat, de nem jön semmi, ez már nem üresség, ez valami más. Mintha kirántana saját önzőségemből - és nem maradna a talpam alatt semmi.
- Lolita… - A hangom mintha valahonnan máshonnan szólna - nem magunk közül, nem abból, amit leromboltunk az elmúlt néhány percben. Mintha hirtelen utólérne a pánikom; valami olyasmi, amiről sosem gondoltam volna, hogy eljöhet.
Talán a mai nap után már nem kellene ilyenekben reménykednem.
Hátratúrom a hajamat, hirtelen már feszít a mozdulatlanság, már nem tudok némán maradni - kilépek egyet mellette, de visszafordulok felé, mintha tétováznék; talán szerinte azon, hogy elsétáljak-e, valójában inkább azon, hogy merről vessem le magam.
Utolér az érzés - mint a bezárt állatot, nem ő az, mi vagyunk azok, a saját végzetünk, valahol Cryus; most még a távolban, még nevetve. Majd később is, csak egészen máshogyan - mélyebbről, érdesebben.
- Hagyd abba. Kérlek, hagyd abba. - Tenyerem átcsúszik az arcomra, átmasszírozom a homlokomat. Már szilánkosak a szavai is, befúrnak a bőröm alá, élesebben szívom be a levegőt, már könyörgés ez is; csak egy pillanat, egyetlenegy, amíg utólérem saját magamat, amíg megtalálom, min is állok. Valaminek a romjain: valami holttestén, talán mindkettőnkén, és egy dolog a sajátom elől rohanni, de… de az övé elől?
- Ezt ő mondta neked? Cryus? Vagy magadtól…? - Keresem a válaszokat az arcán; és keresek valamit, talán hirtelen a múltat. Annak darabkáit. Mintha visszahozható volna - mintha még létezne valahol. Mintha nem én magam szerettem volna elpusztítani nem is olyan sokkal ezelőtt. - Miért. Mégis miért gondolnád ezt? Én soha…
Azt sem tudom, hogyan kezdjek neki; hogy egyáltalán mit mondjak, hol kapjam el a fonal végét, ami olyan sebesen távolodik előlünk. Hogy el tudom-e még kapni. Talán hinnem kellene annak a mosolynak az arcán; hogy ami már eltört, az utána csak elvágja a kezed, jelentéktelen, meddig húzod, a vége ígyis-úgyis véres lesz, hogy ez már nem rajtunk múlik. Sosem rajtunk múlt, ugye? Felhullámzik bennem a hányinger; muszáj lenne megkapaszkodnom valamiben, mielőtt rosszul leszek.
- Hogyan… gondolhattad ezt rólam? Sosem tudnék rád így tekinteni. Sem állatként - sem kurvaként. - Valami keserű ég a torkomban. - Olyan… olyan, mintha ezeket nem is te mondanád, mintha nem is te állnál itt előttem, mintha valahol elúszott volna minden, és… tudom, hogy egy része, egy nagy része az én hibám, de nem, Lolita, ez nem, és vannak dolgok, amikért bocsánatkéréssel tartozom, de nem emiatt, mert ez… ez nem én vagyok. Akiről most beszélsz. Ezt egyszerűen csak… nem fogadom el.
Lehull a karom, vissza magam mellé - saját tehetetlenségemben, frusztráltságomban; valamiben, amihez nem tudom, hogy hogy nyúljak hozzá anélkül, hogy további darabkákra törném. Őt - magamat. De vajon meddig tudok adni saját magamból, ameddig… tudom, hogy addig sem Cryus vesz el belőle? Hogy még talán nem késő - hogy talán már kurvára az, de mégis, valahol még… valahol még egészen biztosan nem, hiszen ő mégis ő, és valami, valami itt még a távolban…
- Azt mondod, hogy nem szeretnéd megváltoztatni magadat. De akkor mit keresel itt? Az ő oldalán? Miért… - Még közelebb lépek; túl száraznak érzem a számat, minden szavamat, mintha tűz gyúlna bennem, de nem az a fajta, amire szükségem volna. Ami kellene ahhoz, hogy el tudjam neki mondani mindazt, amit érdemel - amit tudnia kell, ami után majd megérti, amitől legalább még saját magát megmentheti. - Lolita, kérlek, én… Cryus nem, te is tudod, hogy nem, egészen biztosan… egészen biztosan, látod, hogy ő nem…
Muszáj - kinyúlnom előre, megérintenem a karját, éreznem, hogy még itt van, hogy még nem késő, hogy ha egyetlen dolog van, amiért megéri megerőszakolnom magamban valamit… valamit annyira kibaszottul mélyen, akkor az ő, mert egyszerűen csak…
- Cryus…
Nézek rá, keresem a saját szavaimat - keresem, hogyan mondhatnám el. Hogyan mondhatnék bármit is. Az már nem számít, hogy méginkább darabokra tépem magam közben - hogy a végén már nem marad ez a váz sem, nem marad semmi, mert nem számít, annyira kurvára nem számít, ő számít, és már könyörgök, könyörgök ahelyett, hogy megszólalnék, hogy folytatnám, könyörgöm, hogy higgyen nekem még akkor is, amikor még nem tudom folytatni, hogy adjon egy pillanatot, hogy hadd kapjak levegőt, csak egyetlen apró. Kibaszott. Pillanat.
Ennyi az egész - mindig ennyi az egész.
- Skylar! - Nem hallottam, ahogy nyílt az ajtó - azt sem tudom, mikor tette. Valami jéggé fagy bennem - valami a tarkómban, végig a gerincemen. Gyorsabban húzom el a kezemet, mielőtt igazán kiélesedne a gondolat; a jelenléte. Gyorsabban tűnik el minden, mintha nem történt volna semmi - de már tudom, hogy késő. Mindig késő - mindig csak egyetlen pillanattal.
- Tudod, annyira elegáns volt a késésed, hogy már aggódtam, hogy el sem jössz. Lolita. - A nevét már egészen máshogy mondja - valami megrándul bennem, valami nagyon némán és nagyon rezzenéstelenül; Cryus ellép mellettem, Lolitát nézi, az arcát érinti a tenyere. Egy apró simítás, egy gyors csók; már rutinnak tűnik, szinte jelentéktelennek. Mint egy idő után a vértócsa a padlón - már nem nézel oda, egyszerűen csak kikerülöd. - Nem zavartam meg semmi fontosat, ugye?
Nem pillant rám - Lolita arcát nézi, mintha észrevenné rajta a zaklatottságot, mintha keresne; mindig az apró törésvonalakat, mindig azt, ahol erősebben lehet szúrni. Még a mosolya mögött is; megcsillan rajta a napfény, mintha hirtelen? Az előbbi felhőknek nyoma sem volna.
- Már annyira hiányzol odabentről.
A keze már a derekán - ebből a szögből nem látom, de tudom, pontosan ott, mindig ott. Szeretnék elpillantani; elfordulni, ahogy visszanéz rám. Eltűnni valahová - bárhová.
- Milyen jó látni, Skylar. Rég találkoztunk.
Könnyednek hangzik - a fenyegetést szinte finoman leheli felém a szél. Olyan, mint a tenyere - mindig ott, mindig pontosan ott.
Én pedig augusztus óta először ismét úgy érzem, hogy egy kicsit meghalok belülről.

vivensomni
—◦◦◦—



au revoir, shoshanna

(18+) ◦
TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦
Mások szemében a hasonló gyanú szálka — kicsorduló könny csak a magukéban lehet. Hogy is gondolhatja Lolita, hogy ilyen szavakat használ épp itt, épp Skylarral — valakivel, aki ide tartozott, ide született vele ellentétben? Elég volna elviselnie — akár határnak a perzselő naplementét, tétlen, csendes elrévedéssel valami felé, ami eltakarhatja. Csakhogy már nem tudja megállítani magát — kétségbeesését, dühét. Reményeinek hiányát.
A kurva életbe — gondolta, míg Skylar mozdulatait figyelte, azok fájóan emlékeztették eltelt éveikre, viccesnek csak azért tűntek, mert egykor azok voltak. Tele voltak egymással, egymás fájdalmával.

A kurva életbe — pedig ezt sem lenne szabad, gyermekkori legjobb barátja láthatóan magáénak érzi mindkettőjük jogát arra, hogy fájdalmat érezzen, fájdalmat okozzon. Nem ismerheti el — senki nem ismerhetné el azt, amit az imént az arcára köpött, amire gondolni nem illendő, de azért mind megtesszük.
— Oh nem kétlem, hogy az sokkal könnyebb lenne! Azt kellett volna tennem évekkel ezelőtt már, ugye!? Mert akkor minden kurvára megoldódik majd! — egymáshoz riadnak a gyöngyök a hátán, ahogy összefonja a karjait maga előtt. Mindjárt kiabálni fognak — és mégis felszabadító volt végre dühösnek mutatkozni, nem ülni odabent és várni az ítélet kurva napját, ami eljön majd, ahogy eljön az augusztus a táj összes életteli árnyalatáért, mielőtt sápadttá lúgozná.

Fuldokló örömmel figyelte a most már férfi gesztusait — hogy azokban keresett menedéket előle, mágiája, dühe elől. Itt álltak egymás mellett, nem maradt hova tovább — és ezt sokkal jobban szerette, a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalmat, mint csendjüket annak nyomán. Bántó-e, hogy nem hiszi róla, maga érti a férfiakat — azokat, amelyekkel dolga volt, amelyekkel még dolga lehetne a gyűrű nélkül az ujján? Nem, az is csak valaki más fénye a bőrén át — mintha csak holdja lehetne, napja senkinek.
— Soha?! A leveleidre is azt hittem, az is egy soha volt! Hány sohát kellene várnom?! — talán létezett másik magyarázat, talán ha elhinné neki.. Talán Cryusnak nincs igaza, mert nem lehet — talán Skylar mégis a kivétel, az egyetlen, aki önmagáért gyűlöli? De ahhoz őszintesége is tartozna — szavainak mérge, éle, amin megsebzi magát, büszkeségét. Adósa volt, adósa maradt — parlagon, szárazon, kegyetlenül és hiánytalanul.

Skylar nem ismerte — nem azért, mert zárt szelence maradt előtte. Elment és aztán elzárta magát — talán gyásza, talán megszokása, valamelyik, mindegyik, bármelyik. Nem számított — nem ismerte, és most is magát féltette feltételezésétől, amit egyikük sem mondott ki, csak ha már késő volt. A delelő után — mindig akkor, mikor alkonyodni kezdett, akkor már megragadhatták, akkor beismerhették, mit gondolnak róla. Abban nem kételkedett, hogy régi barátja nem tenné meg — annál még jobb ember maradt, jobb emberré hagyták évei, vére. A jó emberek tudnak a legnagyobb faszfejek lenni — ha valami fenyegetni merné jóságukat, gyorsabban harapnak, mint ő tenné.
— Ha tudod, tartozol vele, akkor sem adod meg. Nem érdemlem meg, nem mocskolod be a kezeid velem. — narrálja a kimondatlant. Nem érdekli Cryus, ők állnak itt — nem akar hallani róla, ezt akarja mondani, hagyd Cryust, én rád vagyok kíváncsi, arra, amit te tettél velünk.

Felemeli a kezét, hogy megérintse — mielőtt megint elhúzódik, mielőtt megint jelét adja hazugságainak. Skylar ajkán a szavak gyöngyöző hullámok maradtak — a földhöz érve szétszóródtak, nem kaphatta el őket. Nem marad semmi belőlük — hiszen nyáron menekül majd előle, szeptemberben távozik, többé nem lát semmit belőle hátán kívül. Legalább volna őszinte — mondaná ki, hogy az ágyékában égő tűz akkor is határvonal lesz, ha a bátyja ágyából mászik elő. Más magyarázat nem lehet — ez az, amit nem tud kinyögni. Másként miért említené folyton őt — mit számít Cryus?
Ők számítottak, mielőtt.
— Mi van Cryussal, Skylar? Most te meg én.. — ujjaira futtatja a sajátját, mielőtt a másik hangja elszakadna, akár a cérna. Aztán a nap sugarai áthúzódnak rajtuk aranyhíd gyanánt — megérzi ő is, meg sem kell fordulnia, tudja, hogy eljött értük, itt van már. Most erősebb — most melegebb, most diadalmasabb, mint valaha.

Elejti magukat — a mozdulatot, azt, amiért megküzdöttek.
— Nem, mi csak..— a földet nézi bűntudattal telve. Pedig nem kellene — mégis mit mondhatna, mit tettek? Mindent. Semmit. Az összeset.
Nem kellene szégyellnie magát — és megteszi mégis, önként, neki. Arcán a kiszabaduló hajszálak táncot járnak, az ő tenyere köré sietnek — még mindig nem mer felnézni a tulajdonosukra. Elfelejti becsukni a szemét a csókban — miért tűnik olyan bűnösnek most? Mert előtte történik — mert életüknek nem volt része hasonló, mert egymásnak önfeledt gyermekek voltak, és most magasról zuhannak a kövezetre? A gyöngyök megsimultak Cryus bőrén.

Hagyja magát vezetni — pedig nem hisz neki, nem hiányzik odabentről, talán csak azok mellől, akik szóbeszédre éhesen figyelik majd. Az ajtóban hátrapillant — próbál nem úgy festeni, mint akiből ennyi marad hátra, lopott tekintetek nyílhegykét összpontosuló sikolya, mielőtt célt érve kimúlna.
Nem tudja, mit látnak — Skylar vagy ő.
Csak azt, hogy az augusztusi napfény mindent magának követel.

Köszönöm a játékot! ◦
Hamarosan valahol egészen máshol ◦