Rue de Châtaignier – mágikus utca

Párizs egyik legjobban őrzött mágikus helyszíne egy külső kerület mellékutcájában húzódik, teljes egészében rejtve a muglik elől. A Rue de Châtaignier – „Gesztenye utca” – egy kanyargós, mindössze tizenkét házból álló átjáró, ahol mágikus szabók, ritka eszközöket árusító boltok és kézműves mesterek dolgoznak. A házak homlokzatai mugli szemmel vakolatlan raktáraknak tűnnek, de a bűbájos belső terek pezsgő, elegáns világot rejtenek. A francia mágusközösség gyakran fordul meg itt, főként a nagyobb ünnepek és bálok előtt.

[“]

Lui, c'est juste Ken

“

Blue hydrangea, cold cash divine    Cashmere, cologne and hot sunshine    Red racing cars, Sunset and Vine    And we were young and pretty

”

Párizs udvariatlan maradt az érdemtelenekre.    John Rappaport, az ifjabbik épp ebben a gondolatban merült el, míg karját nyújtotta    a gyors hoppanálás szelében ügyetlenül megigazítván zakója gallérját.    Tizenhét éve minden hevével remélte — remélte, hogy a délután kegyesebbnek    mutatkozik unokanővére és húga tekinteténél. Vagy ha már: Párizsnál.    Míg csak Ms. de Saint-Vinant mosolyáról volt szó — csillogó tekintetéről, amely    többnek látta, mint Elizabeth, biztosnak vélte közös örömeiket.    E közös örömök magukban foglalták a kommunista irodalmat — és nem kizárólag    azt, de annak hevesítő parnasszusait. A Szajna meg-megremegett —    akár John, mikor rájött, hogy Ms. de Saint-Vinant lelkesedése jóval inkább    szólt egyéb érdemeknek. Materialista — szörnyű érdemeknek.    Talán ha nem épp ezt a zakóját viseli — magán érezte Elizabeth tekintetét,    amely többet mondott, mint ajkai. Azok ridegek maradtak — még a párizsi    délután sem tette őket megbocsátóvá. John zavarában még a táskáját is    olyan sikerrel igazította magán — amely csak legjobb, vagy épp legrosszabb    komédiáink sajátja. Hogy nem akart itt lenni — két nyelv sem tudta volna    igazán szavakká formálni. Talán csak gyöngyöző homloka..    — ...tehát, ahogy mondtam, Jean-Paul Marat munkássága lenyűgöző. Ugye? —    öröme, melynek forrása azon gondolat lehetett, hogy épp egy született    franciával beszélgethet a forradalom mibenlétéről, gyorsabban múlt, mint    a két lány általa is érzékelt érdeklődése. Két pillanatra volt attól, hogy —    bármilyen szörnyű is ez, de rákérdezzen, mit gondolnak az időjárásról.    Tudta, hogy húga egy kegyetlen kígyó — biztosan az ő műve lehet ez is.    Céleste bizonyára nem azért fáradozott annyit, hogy egyszerűen csak    csevegjen a francia kisasszonnyal — a Párizsba szökő ősznek más nemtője    nem lehet, mint Elizabeth.    — Oh, azt hittem, Jean-Paul Sartre volt a témánk épp. —    Elizabeth hűvös fehéret viselt, Mary-Jane cipői kegyetlenül kopogtak a    macskaköveken. És John idegein — lehetetlen, hogy Ms. de Saint-Vinant nem látja.    — Jean-Saul Partre? Róla volt szó? — most is csak azért kérdezett, hogy elrontsa    kedvüket. John tudta, hogy nincsenek véletlenek: Rappaportéknál nincsenek.    Vett egy utolsó mély lélegzetet — a lányok kimondatlan szavaiból, szemeinek    járásából. Tudta, hogy bátor lesz — csak azt nem, hogyan.    — Nekem most.. ami az igazat illeti, megvallva.. eszembe jutott valami. Igen.    Lizzie, visszamennétek nélkülem? Ez sürgős, halaszthatatlan. — megdörzsölte    arcát, nyakát. Elizabethre nem mert nézni — olcsó győzelem volt a becenév,    melyért sokat fizet majd egyszer. Egyszer, mikor a legkevésbé volna alkalmas.    John a forradalom gyermeke volt — ezért pontosan tudta, mikor érdemes menekülni    előle. Szinte a választ sem várta meg — a táskáját véletlenül hátrahagyva,    lendületesen távozott. Hogy az apja vajon megérti-e — eszébe sem jutott.    — Nahát. — inkább tűnt ítéletnek, mint a kínos csendet megtörő    udvariasságnak. Elizabeth Rappaport, kezében a bátyja táskájával —    az utca késő délutáni fényei felé fordult. Maguk maradtak a forgatagban.    — Nem volna kedve egy pohár pezsgőhöz, Inès? — hogy mire gondolt,    most sem érte napvilág. Az illem úgy diktálta, kísérő nélkül illene hazatérniük —    de Párizs udvariatlan maradt azokra is, akik nem találják meg a maguk szórakozását    Jean-Paul Marat nélkül, és különösképp —    hivatalos gardedám nélkül.

"Kiss me hard before you go
Summertime sadness.”

Ugye? Ugye, bien sûr. John Rappaport társasága és társalgási próbálkozásai sem feledtethetik Mademoiselle de Saint-Vinant-tal, hogy szíve szerint e percben egészen máshol lenne, egészen mással. Persze, nem illő, hogy egy fiatal hölgy az ő helyzetében levelekkel ostromolja a jegyesét, pedig boldogan írna pár sort, boldogan és teljes mértékben naivan, de mivel nem tekint magára kezdőként ebben a játékban, nem tesz túl hamar olyasmit, amiről sejti, hogy később valószínűleg megbánná.
Ami pedig Johnt illeti, egészen kellemes is lehetne, ha nem érezné kötelességének, hogy a francia nyelv és kultúra tárgyból szerzett várakozáson felüli értékelését most, ezen a kellemes koraestén emelje fel kiváló szintre, azzal, hogy mindenféle érdektelen történettel szórakoztatja azt, aki egyetlen pillanatra is képes figyelni rá.
- Ó, igen, kétségkívül az. - Mosolyogva bólint, a mosolya éppen olyan kedvesen tartózkodó, mint a mozdulat, amivel hárította, hogy Monsieur Rappaport esetleg felajánlja neki a karját, a tekintete pedig a körülöttük sétálókról a kirakatokra villan. Szívesen elidőzne itt, felpróbálna egy-két új darabot JP-nél, vagy meginna egy pohár száraz fehéret, amire természetesen nincs mód, hiszen egy kisasszony, az ő helyzetében, az ő renoméjával, ebben a társaságban - ugyan, kizárt, hogy már csak komolyan el is játsszon a gondolattal. A szülei biztosan nem helyeselnék, de Inès sosem titkolta igazán alaposan, hogy mennyi mindent képes megtenni szülői beleegyezés nélkül.

- Nahát, tényleg? - felocsúdik a kirakatnézegetésből, ahogy John húgának, Elizabethnek hangját hallja. A lány eddig szinte meg sem szólalt, és most némi döbbenettel ébred rá, hogy gondolatban magasabb hangfekvést társított hozzá. Ez a hang nem egy kislányé, kifejezetten nem olyané, aki ilyen könnyed eleganciával viseli a Mary-Jane cipőjét. - Sartre-ról szólva... - Igazából maga sem tudja, hol végződik a mondat, és szinte hálát érez, amikor Mr. Rappaport sietve távozik, mint egy nyári zápor vagy az égen átsuhanó üstökös. Megütközve pillant utána, és magában megjegyzi, hogy ezt biztosan szóvá teszi Céleste-nek. Csak azért, mert történetesen a sógornője, nem tehet meg akármit, amivel ígéretéhez híven fel kívánja dobni a magára maradt menyasszony melankóliáját.
- Nahát. - Elizabeth szájából egészen másként hangzik ez a szó, mint az ő tónusával, de a különböző ízek és aromák közt felsejlik egy meghökkentő cinkosság, ahogy a tekintetük találkozik a késő délutáni forgatagban. - Ami azt illeti, de. Tudok is egy helyet. Már ha önnek sem kell hazasietnie. - Őszintén reméli, hogy a Marat-ról szóló kimerítő eszmecsere után Mr. Rappaport legalább ahhoz elég úr lesz, hogy egy tisztességes alibit biztosítson.

[“]

Lui, c'est juste Ken

“

Blue hydrangea, cold cash divine    Cashmere, cologne and hot sunshine    Red racing cars, Sunset and Vine    And we were young and pretty

”

A késő délutáni napfény lassan sétált a márványon — óvatosan, lassan,    ahogy akkor tud igazán, mikor az természetesen illetlen.    Elizabeth Rappaport járt már Párizsban, de természetesen soha    nem kíséret nélkül — most árnyékuk hosszúra nyúlt az utca kövein.    Tökéletes díszlet egy alkuhoz, melyet meg sem kötöttek még — még    Céleste sem, legyen bármilyen ügyes, nem lehetett mindig elég.    Vagy elég gyors — gyorsabban járt nála az ifjabb John Rappaport    félelme attól, hogy nem bújhat kimódolt sorai mögé.    Úgy sétálnak tova, mintha lépéseiket előre megírta volna valaki számukra:    hibátlanul — az erőltetettség vádja nélkül. Feszült derékkal, az első    élményeket üdvözlő mosollyal, hiszen — ők ketten még nem ismerik egymást    igazán. Bölcsőiket azonos kezek ringatták — a figyelem, az uralom    vágyának esszenciája és számtalan apró, gyöngybetűs jegyzet arról,    mi lesz egyszer. Tollvonás az egyiken: talán tollvonás a többin is.       Egy kirakat előtt megállva — és finoman hátrapillantva, mintha csak így    tervezték volna kezdetektől fogva, Elizabeth elég apróvá változtatta    John táskáját hozzá, hogy a sajátjába csúsztassa. Arcán nem fénylett a    várható rosszallás — a szeme sarkában ígéret fogalmazódott meg az aranyló    házfalak között. Bal csuklóján apró, mágikus karkötő — csak a fények helyes    szögeinek összjátéka volt, hogy most bájos csilingeléssel mégis éreztette    jelenlétét. Akár lépéseik suttogása a Párizsi késő délutánban.    — Nem, úgy vélem, el kellene végeznünk a vásárlás igen nehéz    kötelességét, ha már erre vállalkoztunk. Szörnyű volna félbehagynunk, amit    elkezdtünk, nem igaz? — mintha finom kacsintás suhant volna az ajkai mentén.    Korábban már kávéztak — feketén, jegesen, mintha játszma lett volna, holott    az egyetlen valódi ütközet csak Marat és Jean-Saul Partre között zajlott valójában.    — Azt hiszem, még legalább két óránk van, mire megérkezik az édesapám —    a vintage Céline fehérségében mintha csak arra tett volna javaslatot, tegyünk úgy,    mintha nem történt volna semmi. Nem érte — csak a saját magunk örömére.    Mintha barátok között cinkosok volnának — de mindketten érezték, mi is lebeg    a buborékok között a győzelem vagy vereség horizontján. Gyönyörű emberek —    gyönyörű problémákkal.

"Kiss me hard before you go
Summertime sadness.”

Az utca forgatagában könnyű lenne lesimítania magáról a társadalmi elvárások béklyóit, olyan könnyed természetességgel, ahogyan selyem hálóinget simít majd le nem is olyan sokára egy másik kéz, aminek a gondolatára is jóleső mosoly a válasza - nem, nem kellene a kézre és a tulajdonosára gondolnia, Céleste utalt rá, tante Babette pedig a maga lehengerlő, kéretlen stílusában nyilvánvalóvá is tette, hogy bölcsebb volna nem túlságosan beleélnie magát, mint egy Vichy környéki parasztlány, aki rongyosra olvassa a kedvese leveleit a hosszú távollét alatt. Nem, minden porcelán, minden festmény, de talán még a cipősarka alatt kopogó macskakő is arra intette Mademoiselle de Saint-Vinant-t, hogy semmiképp se keltsen túlságosan korán hamis reményeket, az ilyesmik egyébként sem illenének az ő pozíciójához. Quelle horreure, pozíciókra is nehezen gondolt, amelyek kisasszonyhoz illőek lehetnek, de hogy a saját helyzetében mit volna ildomos tennie, ezt láthatóan mindenki jobban tudta nála. Tant mieux, hiszen Inès még szinte gyermek, bár már bakfisságból kiserdült fiatal nők álarcát viseli természetes ösztönével, amit a szükséges mennyiségű levendulával, finoman hangolt citrusokkal és gyöngyökkel zaboláz meg. Ki hinné el róla, hogy Rappaport kisasszonyt is beleviszi egyenesen valami váratlanba?

- Nos, ez esetben kár lenne elvesztegetni azt a két, értékes órát - könnyedén Elizabeth-be karol, mintha bizalmas barátnők osztanák meg egymással a titkaikat, bár maga a mozdulat még kíván némi mérlegelést, nem lehet teljesen biztos abban, hogyan fogadja a másik a gesztust, de végül mégis úgy dönt, hogy a sétálóutcán vonulók között könnyebb így navigálni. Hamarosan ismét megáll a jól ismert kirakat előtt, hogy Elizabeth-et elengedve egy pillanatra szemügyre vegye a kirakatban elhelyezett darabokat.
- Hm, mit gondol? Az édesapja biztosan nem élne kifogással egy ilyen ensemble láttán - talán még akkor sem, ha történetesen követnünk kellett volna a fivérét, milyen kár, hogy a nyomát vesztettük... - fordul várakozóan a mellette álló felé, de valójában már akkor sem fordulna vissza, ha Ms. Rappaport kifogások egész özönét zúdítaná rá. Nem, Inès már egészen másmilyen nyomon jár, amelyet mindenképp követni szándékozik, hiszen az a kesztyű tökéletes lesz az idei szezonban, nem is beszélve arról a kalapról - JP nyilván tudta, mit csinál, mikor látnoki képességeivel előre kijelentette, hogy az idei szezonban Madame Dubarry csak Madame Guillotine nélkül várható, ellensúlyozván a pasztellek egyhangúságát.

Inès az üvegajtót kitárva szinte hazaérkezik, minden illat és szín kellemes emlékek szelencéje, és már nem tervezi Ms. Rappaport orrára kötni, hogy első alkalommal az édesanyjával látogatott el ide, azóta azonban Maman a kelleténél pont kétszer több alkalommal nevezte az innen kikerülő ruhák szabását túlságosan haladónak, így ő már jó ideje nem válogatott itt, majd pedig ki is kopott a vendégek köréből, átadva a helyet a lánya entourage-ának némi ártalmatlan szórakozásra.
JP-ben azonban semmi ártalmatlan nincs Inès számára - eleget ült ezeken a kanapékon ahhoz, hogy fiatalságát múzsai előjogként forgatva ma már azt válasszon, amit csak a demoiselle akar, és elégszer véleményezte más tervezők munkáit vitriolos pontossággal ahhoz, hogy magyarázkodnia se kelljen, amiért már jó ideje gardedám nélkül bukkan fel és tűnik el, de hát ez, kérem, mind csak tükör és füst.

Salle privée, s'il vous plaît, deux flûtes de champagne, a kisasszony külföldi vendég, ez nem is kérdés, így patrióta érdekünk, hogy elbűvöljük a honi darabokkal, és hamarosan már be is vezetik őket a szobába, amit Inès már jobban ismer, mint a saját tenyerét. A pezsgő hűvös, az acheteur personnel pedig évek óta itt van már, szeret azzal kérkedni, hogy jobban ismeri JP gondolatait, mint a tervező maga, kifejezett csoda, hogy most minden kommentár nélkül felbukkannak a szezon üdvöskéinek számító darabok a fal mellé állított fogason.
- Mondanom kellett volna Johnnak, hogy csakis ilyen környezetben vagyok kész Jean-Saul Partre-ról értekezni. - Átadja Elizabeth-nek a választás előjogát, miközben kényelembe helyezi magát a kanapén.

[“]

Lui, c'est juste Ken

“

Blue hydrangea, cold cash divine    Cashmere, cologne and hot sunshine    Red racing cars, Sunset and Vine    And we were young and pretty

”

Elizabeth Rappaport nem gondolt sokat a frankofón aura szikrázó           árnyalatairól — már csak amerikaiságából adódóan sem.           Ismerni azokat, akik a háborúban szövetségesnek bizonyultak —           és tudni mélyen, gyökereinkig, hogy van különbség győztes és           győztes között is. Az efféle rasszizmushoz jól illett a pezsgő, sőt a whisky           akár — természetes volt, mindannyiuk számára otthonos.           Fukuyamát inkább ismerte, mint kedvelte — de mindazok számára, akik           Mearsheimerrel tértek nyugovóra bölcsőikben már, ismerni és érteni           nemzetközi kapcsolatainkat második természet, első háború a szalonban.              A minőség szeretete azonban azonossá tette őket — nem gondolni sokat nem           jelentette, hogy nem értékelhette azt, ami a közös nemtő ábrándján           húzódott át váratlan-várt azonosság gyanánt.           Ms. de Saint-Vinant bájos volt a maga pezsgő módján — mint magas nyakú pohár           keretei között a buborékok tánca. Fogyasztható volt győzelemben, vereségben —           épp csak nem tartogatott meglepetéseket minőségén felül.           Szívesen látta volna John mellett — egy örökké tartó amerikai pasztorálban,           fordulatok, dráma és a csehovi puskapor aromája nélkül közös érdekeikben.           Erre azonban nem került sor: ikertestvére egyelőre olyan liberális eszmék           szerelmese maradt, amelyeket csak az ezüstkanál enged az ajkaik között.           Senki másnak nem volna ideje — és senki másnak nem állna olyan jól.           Csak a hipokratákból válik kiváló lázadó.                  — Nem, édesapám maga is nagy rajongója a kiváló szabászatnak,           és ha már épp véletlenül felmerült, a pontosságnak is. Igazán nem tehettünk mást,           John olyan gyorsan távozott. — hogy aztán apjuk kevéssé napos oldalára           érkezzen tudtán és akaratán kívül, de még Jean-Paul Satre sem menthette volna           meg azokat, akik lapjaikat így elvétik saját maguk ellen.           — Azt hiszem, még legalább két óránk van, mire megérkezik az édesapám —           a vintage Céline fehérségében mintha csak arra tett volna javaslatot, tegyünk úgy,           mintha nem történt volna semmi. Nem érte — csak a saját magunk örömére.                    A délután lusta aranya belepte lépteiket az üzlet ajtaja felé — mondhatta volna épp           a lánynak, hogy kiválóan megértenék magukat franciául is, de..           Elizabeth udvariasan kíváncsi volt az éretlen gyümölcs ízére is —           sietsége, öröme még hasznos is lehetne, a párizsi délutánban friss fuvallat volt.           John persze sosem tudta értékelni az ilyesmit — a bor számára bor volt,           a hús pedig inak, fogalmak összessége.           Nem értette úgy az absztrakció ízét — súlyát a kezében, eufóriát megértésében.           Felismerni hiúságunk valaki más arcában — talán csak a nők kiváltsága.           — Talán így a legérdemesebb. Köszönöm, hogy elhozott ide, Inés! — mosolyog,           mert abban egyetértenek, a helyszín már-már tapasztalat a vásárlás élménye felett.           A magas mennyezet alatt a levegőben halvány, pasztellszín bőr, selymek,           szövetek illata — a halk Debussy akkor is figyelmet kívánt volna, ha a pillanatot           valóban filozófiával kívánták volna elrontani.           Hálásan veszi kézbe az italt, eszébe sem jut megkérdezni ezzel kapcsolatban           semmit — egy nyelvet beszélnek, ismerőset. A szándékok bőségtálja mellett           válogatni csak azok szoktak, akik az ostobaság aszkétizmusára kívánkoznak —           a többi megmarad szemnek és szájnak. Emellett?           Mind ami bor, pezsegve forr túl messzi tengeren.           — Biztos vagyok benne, hogy összeállították már a kelengyéje némely részeit.           Itt is választottak hozzá darabokat? Igazán gyönyörű minden, tartok tőle,           hogy udvariatlan volna, ha nem tekintenék meg mindent, amit ajánl nekem. —           Elizabeth elegánsan, egyenes háttal ül a puha kanapén, mozdulatai minden ívükben           elárulták, mennyire remekül érzi magát — még ha nyelvük dallama másfelé is hajlott.