Az Egyesült Királyság Pavilonja

[Egyesült Királyság]

Egyesült Királyság

A kiállításra érkezők körében sok kérdést vetett fel az Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának pavilonja - és nemcsak a mágus-mugli kapcsolatokat illetően. Az elmúlt, viharos évtized emléke még nem hagyta el a köztudatot, de az előbb említett terület az, ami igazán foglalkoztatja a látogatókat, mikor a sétányra lépve elindulnak az épület felé. A dráma előszelét már mind érezzük, elég csak arra gondolnunk, hogy az új amerikai külpolitikai törekvések mennyire egybevágnak a brit mugli közösségével - a brit Mágiaügyi Minisztérium ennek tudatában, figyelembevételével tervezte meg idei bemutatóját.
A pavilon első ránézésre mintha csak láthatatlan volna, és lassan bontakozna ki a folyton derengő, varázslatos ködből: egy nagy, szürke, kastélyszerű épület, homlokzata mögött négy kis toronnyal. Ezek jelképezik a skót, ír, walesi és angol mágikus hagyományokat, ezen belül pedig bennük kaptak helyet a térségekre jellemző kiállítások is. A bejárat felett arany betűkkel olvasható: United not only by treaty - but by enchantment.

A pavilon belseje egy gyönyörű, méreteiben is grandiózus mágikus kúriát idéz, amelynek terei gyakran változnak a látogató csoportok figyelme, kíváncsisága alapján is. Ha kétszer járunk erre, talán másodszor már nem látjuk azt a finoman megmunkált ingaórát, de a Királynő portréját nehéz volna eltévesztenünk - ez állandónak tűnik. Négy nagy szalon nyílik a csarnokból, azokból csigalépcsők vezetnek a már említett különtermes kiállításokhoz. Az első szalon, amelyet általában megtekintenek a hagyomány otthona, egy díszes, tölgyfa burkolatú terem, amelyben neves mágusok portréi beszélgetnek egymással, vagy az őket kérdezőkkel. Köztük találhatjuk Morgan le Fayt, Merlint, de még Artemisia Lufkint is - a látogatók pergameneken olvashatnak a mágikus örökségről, megőrzött tájegységekről, vagy épp a mágikus városrészekről, de maguk is felírhatják egy kitett könyvbe, mit jelent számukra saját mágikus örökségük. A válaszokat a Minisztérium levéltárában állítják majd. Az efölött található toronyban a látogatók megismerkedhetnek a brit szabászat mágikus világával is.

A második terem fényesebb, mintegy mágikus laborként és bemutatóteremként is használható: a kísérleti bűbájok már nyilvános elemeit, vagy épp találmányait mutatják benne meg az érdeklődőknek. A tárgyak között helyet kapott egy rejtélyes, látszólag kicsit ártalmatlan serleg is.. Az efölött található helyiséget a brit értelmes lények önprezentációjának rendezték be, ahol a látogatók megismerhetik a koboldok, vámpírok és szellemek bemutatóit, szokásait, illetve részt vehetnek közös vitákon helyzetüket, egymáshoz való viszonyukat illetően. A harmadik terem a köd terme, amelyben ez a különösen brit tünemény uralkodik is - abban a látogatók történeteket látnak megelevenedni a háborúk eseményeiből, a varázsközösség közös traumáiból, valamint itt ismerhetjük meg hőseinek történeteit is. Az emeletén került kiállításra a mágus-mugli kapcsolatok utóbbi évtizedéről készült képekből, leírásokból, és jópár merengőből álló gyűjtemény is.
A negyedik terem a pihenésé és a teaházi kultúráé - hangulata egy viktoriánus üvegház hangulatát idézi, és itt kóstolhatják meg a gasztronómia iránt érdeklődők a varázslattal készített teákat, aromatikus bájitalokat, a felnőtt mágusok pedig a jellegzetes söröket, alkoholos italokat más finomságok kíséretében. Itt tartják a koncerteket és a legnagyobb előadásokat is - és itt ajándékozzák meg a látogatókat egy apró, díszes teáscsészével, amelyből ha tulajdonosa teát fogyaszt, különféle hangulatokat idéz fel benne.

[- Üdvözlöm, Ms. Blood! A segítségére van szükségem. Egy gazdag hölgynek keresek ajándékot, és nincs ötletem, hogy mi volna a legjobb számára.]

Lady Blood&Lady Shadowheart

Köpenyben akarok lenni, ahogy átsétálok a ködön, de apukám megmondta, hogy ne vegyek fel palástot. Azt akarta, hogy feketét sem kellene vennem, mert nagyon meleg van, és valóban; a Zsarnok Csillag közelebb van ehhez a forró területhez, itt már a Sötétség vereséget szenvedett. De Lady Shadowheart sötétsége bárhová a világon elér, nincs olyan apró szeglete a Földnek, ahol nem szabadítom fel fajtalan árnyékaimmal a Zsarnok Csillag forró fényétől a népet.

 Sötétség.

 Időnként a karomra téved a kezem, a másik pdig a hátamra, ahogy a többi látogató között a ködben sétálok. A ruhám fekete ugyan, de „nyári,” „divatos,” és túl sok bőrfelületet hagy szabadon, mely tartok tőle, hogy a mágiám ellenére is megölne. Talán itt maradok egész nap a pavilonban, a legtöbben úgyis jól szórakoznak a víz partján. Apám úgyis itt van, ő az egyik vámpír, aki segíti az ország kiállítását, és látom rajta, hogy örül a lehetőségnek. Azonban most meg kell ajándékoznom másik létrehozómat, úgyhogy mindenek előtt végig kell érnem a pavilonon.

 Végigmentem már a kiállításon, úgyhogy tudom, hogy nem fogok teáscsészét kapni újra, azt pedig megtartanám, mert tetszik az a sok érzés, amely eláraszt, amikor belekortyolok a vörösbogyó teába (melyet jelenleg még vér helyett fogyasztok), de most szereznem kell valamiféle süteményt. Mert nincs jobb ötletem, hogy mit adhatnék anyámnak, tekintettel limitált galleon készletemre, melyek megcsappantak, amikor találtam egy kicsiny szögekből készült karkötőt, amit most is csuklómon viselek. Nem hiszem, hogy megvéd a szenvedéstől, mert akkor megölt volna, az élet ugyanis szenvedés, de úgy érzem, hogy esztétikailag jól reprezentálja a fájdalmat.

 Ötlettelen vagyok. Nem tudom biztosan, hogy mit élvez anyám. Ahogy idősebb leszek, közelebb a potenciális élőhalálhoz, egyre többször felmerül bennem a kérdés, hogy az én társaságomat utálja-e, de ha nem is így van, nem tudom, hogy mi teszi boldoggá. Idén valami jobb ajándékot kell adnom neki, mert ő valóban jól eltalálja, hogy mit akarok, ő viszont látványosan nem volt boldog attól a rajztól, amelyet kapott. Még medimágushoz is el kellett mennem miatta. De csak „jó a fantáziám.”

 Tanácstalanul teszek néhány kört a sütemények között. Csak most jövök rá, hogy soha nem láttam anyámat enni- illetve természetesen láttam enni, láttam a szájához emelt kanalat, villát és evőpálcikát, amelynek használatára különösen büszke volt, de mindig mélyen jártam a gondolataimban, nem emlékszem rá, hogy mi az, amit szeretett enni. Gyümölcsöt? Tésztát? Valamiféle süteményt? Anyám meglehetősen nemzetközi, most is tudom, hogy nagyon boldog valahol éppen, hogy mennyi fotót készíthet.

 Gondolataimat végül a lány töri meg, akit meglátok, nem olyan messze. Emlékszem, hogy láttam még a Roxfortban, tehát tudom, hogy angol: nehéz elfelejteni őt, van valami látványosan szép az arcán. Valami más is érdekes volt ugyanakkor benne... akkor eszembe jut. Blood. Az volt a neve, hogy Blood, mely arra utal, hogy ha a fényben is jár, ő is az éjszaka szolgája, démoni ivadék, aki a Sötét Trónhoz van kötve.

 Elkap egyfajta félénkség, mely nem jellemző rám: a lány idősebb nálam, és most olyan ruhát viselek, mely a felkaromtól lefelé a karjaimat, és a hátam egy részét is megmutatja, még ha fekete is (és nem is segít elvegyülni, mert már hitte valaki rólam, hogy vámpír vagyok- amikor pedig mondtam, hogy még nem, undorodó arcot vágott). De persze, eszembe jut, hogy nem szabad félnem, tekintettel arra, hogy ki vagyok én. Lady Shadowheart, a Sötétség Leánya.

    - Üdvözlöm, Ms. Blood! A segítségére van szükségem. Egy gazdag hölgynek keresek ajándékot, és nincs ötletem, hogy mi volna a legjobb számára.- emlékszem a lány hírnevére, amely nem is meglepő: a Vér, Sötétség és Pusztulás fajtalan leányai mindig nagyon erős félelem aurát és hatalmat árasztottak. Biztos vagyok ugyanakkor benne, hogy alaptalan a félelmem, és tudni fogja, hogy mi vagyok: Lady Shadowheart, a Sötétség Leánya.

 Sötétség.