Szőke fürtök
Elfelda Hall
2005. augusztus 11.
✽ ✽ ✽
Santiago érezte, hogy a beszélgetés fonala lassan elnehezül, amikor a nő szavai Dél-Szudán felé kanyarodtak, majd egy váratlan mozdulattal lezárta azt az irányt. Úgy döntött nem erőlteti tovább ezt a témát. Nem volt benne semmi türelmetlenség, semmi kapkodás. Vadász volt, és a vadász mindig kivárja a megfelelő pillanatot. A mai este így is többet adott annál, mint amire számíthatott. A legilimencia révén már most is annyi titok, annyi villanás és emléktöredék pihent benne Elfeldáról, hogy akár könyvet írhatott volna a nőről. És bár most, utolsó próbálkozásként, még egyszer megérintette a nő elméjének felszínét, hirtelen falba ütközött. Mint amikor a tenger mélyén egyszer csak elfogy a fény. Elfelda tudta nélkül zárta el előle a hozzáférést, s Santiago eltűnődött: talán a veszteség tanítja meg legjobban az elmét arra, hogyan zárjon. Vagy talán egyszerűen csak most először fordult elő, hogy Elfelda önkéntelenül, de védelmezte önmagát. A felismerés nyugtalanító volt, egyben tiszteletet is ébresztett benne a nő iránt.
És ekkor történt valami, ami váratlanabbul érte, mint bármilyen mentális ellenállás: a nő keze finoman megérintette a vállát. Nem rándult össze, nem mutatta ki, hogy meglepődött, de belül megállt benne valami. Ritkán volt része ilyesmiben. Elfelda bőrének melege átszűrődött a vékony szöveten, s a gesztusban ott rejlett valami őszinte, szavak nélküli üzenet. Nem volt benne kihívás, sem játék, inkább megértés és együttérzés. Szokatlan dolog kerítette hatalmába – mintha egy pillanatra emberibbé vált volna, mint amilyennek mutatni akarta magát. Már éppen megszólalt volna, talán egy odavetett mondat, talán egy félig bevallott gondolat csusszant volna ki ajkain, amikor a kávéház nyugalmát hirtelen egy kiáltás szaggatta át.
– Fogják el! Tolvaj! Ellopta a táskám! – harsant a pavilonok közül egy nő kétségbeesett hangja.
A levegő egy pillanat alatt megdermedt, a fények vibrálni kezdtek, és a tömeg hullámként mozdult meg a zaj forrása felé. Santiago felpattant, pálcáját ösztönszerűen húzva elő kabátja rejtekéből, ám belül pontosan tudta: ez is csak színjáték. Soha nem vesztegette volna az idejét ilyen jelentéktelen ügyekre, ha nem kellett volna szerepet játszania. Most azonban hőst kellett alakítania, a bajba jutott hölgyek védelmezőjét, aki visszaszerzi a táskákat, és akire lehet számítani. A mozdulatai könnyedek voltak, begyakorlottak, mégis hitelesek – a szerep teljes volt, a közönség éljenzett.
Mielőtt azonban a tömegbe vetette volna magát, még egy utolsó pillantás erejéig visszafordult Elfeldához. Hangja rekedt, mély tónusban gördült elő, mint egy végszó, amely egyszerre búcsú és ígéret is volt:
– Igazán örültem a találkozásnak, kedves Elfelda. Kár, hogy a világ sosem engedi, hogy a jó beszélgetések tovább tartsanak egy gin-tonicnál. Bocsásson meg, de úgy hallom, hogy bajba került egy újabb táska…
Nem várt választ. Már futott is, zakója sötét sziluettje suhogott a fények között, lépései elvegyültek a morajló tömeg zajában, a világkiállítás kavargó színei lassan elnyelték alakját. A vásári lampionok hideg fénye megcsillant pálcáján, aztán egy újabb kanyar után már csak az árnyékok maradtak. Santiago eltűnt, mintha mindig is a félhomály része lett volna.
Ám mielőtt távozott volna, Santiago észrevétlenül hátrahagyott két galleont az asztalon, amelyek busásan fedezték a beszélgetés italait. Egy közülük, az ő második gin-tonicja, érintetlen maradt. A pohár üvege már elvesztette jéghideg ragyogását, s a páracseppek, amelyek addig sietve futottak le rajta, most lomhán, szinte tétován csordogáltak. Az ital lassan felmelegedett a nyári hőségben, mintha maga is belenyugodott volna abba, hogy a beszélgetés véget ért, és csak az üres szék, valamint a szétfolyt cseppek jelezték, hogy valaha ült ott valaki, aki egyszerre volt megmentő és vadász, őszinte és színész, ismerős és idegen.
✽ ✽ ✽
Köszönöm a játékot!
Roxfort RPG
Szerző