Félreeső Pihenőkert

Az egyik pavilon mögött elrejtve, egy alacsony, nyitott boltíven keresztül érhető el ez a kis pihenőkert. Fűszernövényekkel és halk zizegéssel teli tér, ahol az idő kissé lassabban halad – direkt beállított tértorzítás miatt. Padok, mozaikos kövek és lehajló lombú fák között lehet kicsit elcsendesülni, mielőtt újra belevetné magát valaki a látogatásba. A madarak itt nem dalolnak – helyette halk harmóniákat fütyülnek, amik ismerős érzeteket idéznek fel.

Törékeny buborékok

Adrian Madrigal

2005. július 1.

✽    ✽    ✽

A barcelonai éjszaka olvadt szurokként csorgott végig az öreg város falain. A Mágikus Világkiállítás pompája messziről úgy ragyogott, mint egy karneválba bújtatott vallomás: fényes, hivalkodó, de minden villódzó árnyék mögött ott lapult valami, amit nem volt szabad észrevenni. Az aranyszálas zászlók és illúzióvarázsok között éppúgy ott vibrált a bizalmatlanság, mint a muglik világában: ez is csak egy díszlet volt, egy porosodó színpad a diplomácia és a paranoia színházához.
A spanyol minisztérium szerint veszély leselkedett a világra – bár ők mindig ezt mondták. És ha nem is volt igazuk, akadt valaki, aki így is hajlandó volt végigjátszani a szerepet.
Santiago Herrera az árnyékban állt, kezében cigarettát tartott. A füst komótosan emelkedett fel a fülledt éjszakába, mintha maga is figyelni próbálta volna az igazgatók, aurorok és diplomaták zajos táncát odabent a főcsarnokban. A mágikus beléptető rendszer ugyan mindenkit meztelenre vetkőztetett információs értelemben, de Santiago nem hitt a statisztikákban, ahogy az emberekben sem.
Adrian Madrigal… a neve már hetek óta visszhangzott a jelentések között. Félvér, amerikai, szertelen, túlságosan közvetlen – és túlságosan okos. Madrigal aktája piros pecséttel kezdődött: megfigyelés szükséges, és halvány tinta pacákkal ért véget: lehetséges beszervezés az OMEN-be. Közte sok kérdőjel és még több spekuláció.
Az információk persze sokszor csupán csak halk suttogások, bizonytalan találgatások voltak. A férfi New York-i élete egy hatalmas szürke folt volt, elvesztett szerelme pedig mindössze egy kósza pletyka egy lecsúszott, LMBTQ körökben mozgó varázslótól, aki állítólag egykor ismerte Madrigalt - egy hiányzó elem a kirakósból. Olyasvalami, amelynek megszerzése és az összképbe illesztése Santiagora várt.
Ő pedig tudta, hogy eljött a pillanat. A mozdulata könnyed volt, ahogy kilépett a tömegből a pihenőkert hűs levegőjére – nem túl gyorsan, nem túl lassan. Pont olyan volt, mint aki csak véletlenül sodródik épp arra.
- Señor Madrigal! – szólította meg a férfit, mintha csak egy régi ismerőst vett volna észre a tömegben. Homokszín öltönyében, és fekete sáljával elegáns, ám korántsem hivalkodó megjelenése volt, kézfogása pedig meglepően meleg volt, ahogy barátságosan Madrigal felé nyújtotta karját.
- Még nem ismerjük egymást. Engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek: Santiago Herrera, Beauxbatons régen, és Beauxbatons most. A küldöttség tagja vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetem. Sokat hallottam már önről.
Nem akarta hamis biztonságérzetbe ringatni magát, sejtette, hogy ugyanez igaz fordítva is. Minden bizonnyal az ő személye sem maradt titokban sem az amerikaiak, sem pedig a britek előtt, akik jó eséllyel lekáderezték a francia küldöttséget, már jóval azok megérkezése előtt. Jól tették – gondolta magában Santiago.
Több szem többet lát, ő maga viszont olyan sötétbe burkolózott, amelyen csak kevesen láthattak keresztül. A kíváncsi szemek így mindössze egy remek aurort, valamint egy kiváló diplomatát láthattak belőle, aki andorraiként híd volt a spanyol és a francia minisztérium között. Minden egyéb gondosan, és jó mélyre el volt temetve.
- Ennyi külföldi kollégát utoljára San Diego-ban láttam az Aurorok Világtalálkozóján, ezelőtt tíz évvel. De persze, érthető… A gyerekek biztonsága az első, különösen most, ha érti mire gondolok.

✽    ✽    ✽

[•˚ ○ °Herrera ˚○ • °]

       •˚ ○ °Herrera ˚○ • °       

Édesem, fogd a kezem! Semmi sem üt egy mágikus vakációt! És most akár 50 knútot is megspórolhatok fejenként, ez 200 knút lenne egy négy fős családnak!

Ha lenne családom, meg nem a MACUSA fizetné amúgy is, hogy itt legyünk. Amennyi puját hoztam pedig meg sanszos, hogy nem ekkora kedvezményt már egy iroda sem fizetne ki nekünk. Na meg egyébként is az egyik iskolai busszal jöttünk, nem volt kellemes átkelni vele az óceánon, de legalább már érettek a kis lurkók és eltudják tüntetni a saját hányásukat. Út közben próbáltam figyelmeztetni őket, hogy bezony Európa más mint otthon, felhívtam a figyelmüket az olyan masszív kulturális különbségekre, mint a miniatűr számba menő csomagolások, a baromi erős kávé, vagy mint a klotyó vízszintje. Ami a kávét illeti, istenem de jó, inkább emlékeztet az abuélám által, kotyogósban lefőzött chilei cuccra, mint arra felvizezett szarra, amit a tanáriban lehet beszerezni.

Sikerült lopnom magamnak egy szabad fél órát, amíg elküldtem a lurkókat, hogy nézzenek meg pár pavilont. Kíváncsi leszek, hányan teszik szóvá a jó öreg szabadságföldjének, hazánknak a meglehetősen.. érdekesre sikeredett kiállítását. Nem vittem túlzásba a kiöltözést, sosem voltam egy taláros fickó, de virágmintás ingemben és élénk lila vászonnadrágomban, könnyen megtalálnak a diákok, ha szükség lenne rám. Egy nagy levelű pálmafa alá ülök le kávémmal, kiélvezve az ide bűvölt hűvös szellőt, amikor megcsap a masszív cigaretta szag és tulajdonosa meg is szólít engem.
Végigszalad tekintetem a férfin, homokszín öltönyén, szögletes arcán. Szemöldököm felszalad a hirtelen jött bemutatkozásra, már ha lehet annak mondani, hiszen helyettem is megteszi.
- Áh, örvendek – szorítom meg a kis meleg kacsóját a szépfiúnak. Arcom fürkészi az övét, ahogy beszél, mintha több lenne ez európai vendégszeretetnél.
- Szóval a franciákkal van? Ilyen névvel? – leginkább egy mexikói pornós ugrana be, ha valaki hozzám vágná ezt a nevet. Hopsz, ezt a viccet egyszer már megfogalmaztam. Herére rá, Herrera.. persze, láttam a nevét a Madame Maxxime által megküldött delegációs listán. Szóval ilyen édesek erre fele az aurorok? Szívesen meglesném az egyenruhájában, vagy anélkül. De még mielőtt felvenném a szemkontaktust, gondoskodom arról, hogy ő ne láthasson csak úgy, ahogy akarna.

A legilimencia soha nem volt az erősségem, de az okklumenciában megtaláltam a saját módszeremet. A kreativitás átka, hogy nem tudom lekapcsolni az agyamat, így inkább a másik véglethez nyúlok és hagyom hogy elmémet ellepje a megannyi, összefüggés nélküli gondolat. Ha a kis cukorfalat kostólgatna, összefüggéstelen magnix sorozatjeleneteket látna, meg talán néhány rószaszín nyulat egy réten. Mostanában erről álmodom, kis ugrándozó vattacukrok. tényleg, vajon lehet itt kapni vattacukrot? Vagy churrost. Oh igen, jó kis chreme-fresshel.
- Oh szóval járt felénk? – kérdem átváltva spanyolra, okozva legalább egy kis akcentuszavart, amíg nem mérem fel a férfi szándékait és képességét, bár a dél-amerikai spanyol tisztább, mint az itteni, mi nem vagyunk szándékosan pöszék. Valahogyan nem tűnik véletlennek, hogy éppen a szülővárosomat említi, de belemegyek a játékba – volt ideje körbe nézni a városban?

A gyerekkel kapcsolatos kommentre összehúzom a szemöldökömet. A Tusára céloz? Vagy.. valami másra..?
- A kis szörnyetegeim jobban megtudják védeni magukat, mint hinné... de örömmel látom, hogy a spanyolok komolyan veszik a dolgukat...

Törékeny buborékok

Adrian Madrigal

2005. július 1.

✽    ✽    ✽

A pálmafa alatt terjengő cigarettafüst olyan volt, mint a múltból maradt árnyék, ami nem hajlandó szertefoszlani – csupán belekúszik a ruhák szövetébe, az orrjáratokba, a gondolatok réseibe. Santiago figyelmét nem kerülte el a szemöldök apró megrezzenése, sem a késlekedés, amely a kézfogás előtt repedt meg a levegőben. Madrigal túl sokat látott már ahhoz, hogy ne kérdőjelezzen meg mindent – ez elsőre világos volt.
- Szóval a franciákkal van? Ilyen névvel?
– Andorrában születtem – felelte, szerény, ámde büszke mosollyal, ahogy a kézfogás után egy fél lépéssel közelebb húzódott, mintha csak a forgalmas csarnok zaját akarná kizárni. – Ilyesformán mondhatni három hazám is van. De a Spanyol Minisztérium fizet a legjobban, és ott van délutáni szieszta is.
A hangja könnyed volt, játékos, szinte szemtelenül kedélyes – de a szeme nem mosolygott. Az ott valami mást tükrözött: kíváncsiságot, mértékletességet, és egy halk, rezzenéstelen figyelmet, mint a kígyóét, amely még nem döntötte el, harap-e. Madrigal nem tűnt ostobának, de az sem kizárt, hogy túl okosnak sem. Az effajta emberekkel kellett vigyázni: azokkal, akik a saját őrületükben találtak menedéket. Az ilyesmi kiszámíthatatlanná tette őket – de gyakran nem kevésbé hasznossá is.
- Oh szóval járt felénk? Volt ideje körbenézni a városban?
- Sajnos nem - váltott a lehető legtermészetesebben spanyolra maga is, arcán bujkáló mosollyal, mely egyértelműen az ismerős nyelvi dallamoknak szólt, habár a katalánnak még jobban örült volna. - Ki tudja, talán egyszer még lesz rá alkalmam. Tud ajánlani jó idegenvezetőt arra?
Egymás után dobta fel a lecsapható labdákat.
- A kis szörnyetegeim jobban megtudják védeni magukat, mint hinné... de örömmel látom, hogy a spanyolok komolyan veszik a dolgukat...
– Igen, a pavilonjukból kitaláltam, hogy szívós srácokról van szó – válaszolta, miközben tekintete - bár a pihenőkertből egészen biztosan nem láthatta - a távoli amerikai stand irányába révedt. Még most is látni vélte lelki szemei előtt azt az egészen hátborzongatóan őszinte brutalitást, ami szinte szembeköpte az illúzióval teli eseményt.
Egy pillanatra elhallgatott. Ujjai között lassan forgatta a cigarettát, mintha mérlegelne valamit. Aztán újra megszólalt, halkabban, mint előbb – mint aki inkább magának beszél.
– A pavilonjuk… nos, azt hiszem, kevesen mernek ilyen egyértelműen a szakadék szélére állni. Az amerikaiak mindig is mesterei voltak annak, hogy a történelmet ne tanítsák, hanem egyenesen belevéssék az emberbe. Az üzenet… nyers volt. Kegyetlen. De igaz. Talán túlságosan is az. Még ha egy kissé egyoldalú is. Úgy éreztem, mintha egy háború emlékműve előtt állnék, miközben a világ még mindig nem tudja, hogy már rég kitört egy újabb.
Lehalkult a hangja, de közben tekintete újra Madrigal arcát fürkészte. Kétkedőn, ugyanakkor tapintatosan.
– Gondolom, azért a maga véleményét is kikérték a minisztériumban a tematikát illetően. Egy iskolai vezető véleménye, főleg egy önhöz hasonlatos, karizmatikus típusé, minden bizonnyal sokat nyomott a latba. – Egy röpke szünetet tartott, aztán hozzátette, már-már könnyed tréfaként: – Vagy esetleg a minisztérium dolgozói kissé túl komolyan vették az amerikai álmot?
A szavak élén ott lapult a célzott provokáció, de a hanghordozás gondosan semleges maradt. Herrera nem nyomult, nem kérdezett közvetlenül, de a tekintete halkan suttogta: Mondd csak, Adrian, mit gondolsz a világról? Kikről tartod, hogy megmenthetők, és kikről, hogy veszni hagyhatók?
És legbelül, a jól fésült gondolatok mögött, Herrera számolt, jegyzetelt. Épített egy profilt, minden félmosolyból, minden elharapott szó végéből, minden odavetett megjegyzésből. A cél nem az volt, hogy kiderítse, milyen ember Adrian Madrigal. Az efféle idealista megközelítés nem illett az OMEN módszereihez. Ők azt akarták tudni: mire lehet használni ezt az embert? Hol van a töréspontja, mennyit hajlandó feláldozni, és miért?
Santiago közben elnyomta a cigarettája végét, majd leakasztott maguknak két pohár Martinit egy arra járó pincér tálcájáról. Megemelte a poharát a férfi előtt, majd belekortyolt az italba. Az fanyar, erős, és kicsit keserű volt – akár maga a beszélgetés.
– Nem szoktam hozzá, hogy igazgatók ennyire... – elmosolyodott. – ...élénk egyéniségek legyenek. Szóval mondja csak,  Señor Madrigal – mit gondol, hová tart most a világ? És mit tudnak kezdeni ezzel a gyerekek, akiket tanítunk?
A kérdés megmaradt a levegőben, mint a füst a szélcsendben. Nem volt kötelező válaszolni rá – de nagyon sokat elárult, ha valaki mégis megtette.

✽    ✽    ✽

[•˚ ○ °Herrera ˚○ • °]

       •˚ ○ °Herrera ˚○ • °        

Szóval Andorrából szakasztották a kis huncutot, és milyen kis büszkén húzza ki magát, egyem meg. Ez legalább megmagyarázza, hogy miért magasabb az itt rohangáló átlag zsebisteneknél. Ahogyan incselkedik és közelít, elfog a kétely. Kétségtelen, hogy valamit akar tőlem ez a fránya auror, de hogy elmém vagy ágyékom tartalmát szippantaná-e magába az kérdőjeles. Kis komoly szemek, komisz félmosoly, a homokszín öltöny, és a pajkos célozgatás az idegenvezetésre... Azt hiszem ideje feltenni az örök és megkerülhetetlen kérdést, melyet Doktor Szöszi fogalmazott meg igazán a publikum elött: meleg vagy csak európai?
- Idegenvezetőt? – kérdezek vissza – mi mindent szeretne megnézni? – igyekszem viszonozni a kacérkodó mosolyt, de régen elszoktam már az ilyesfajta játszmáktól. Már hogyha ez az. Legutóbbi intim pillanatom egy gyors menet volt, éjszaka, a ’vegasi WizBurger mosdójában. Kis híján házasemberként távoztam, még mázli, hogy a kamu-Dumbledore levágta, hogy túl részeg vagyok ekkora döntéseket meghozni.

Ahogy a pavilonokra terelődik a szó, úgy érzem, hogy megérkezünk a témához, amiről valójában ez a beszélgetés szól. Hát még sem leszel az enyém Santiago?! Tudhattam volna, Amerika érdekli, nem én. A zöld kártyára hajt biztosan, három haza nem elég neki. Csak kihasználná a nagy szívemet meg a nagy ...
- Vélemény kérés? – húzódik gúnyos mosolyra a szám – Azt hiszem túloz a bókokkal és alábecsüli a szenátoraink magabiztosságát, Señor. – Persze utólagosan kaptam egy baglyot a tervezetről és a tavalyi salemi emlékünnep groteszksége után nem is lepődtem meg. Hiába, egyre többen nyúlnak a szappanért és fogják meg a bokájukat, már csak ha meghallják Yaxley-ék nevét. Hogyha lehet hinni a pletykáknak már a fél keleti-partot felvásárolták. Felháborító, hogy az én páratlan VHS gyűjteményemre még nem tettek ajánlatot, hogy egyenek kefét.
– Az amerikai álom a szabadságról és a lehetőségek kiaknázásáról szól. Nehéz lenne úgy tenni, mintha a pavilonunk ezeket nem teljesítenék be. A MACUSA látott egy lehetőséget és hát.. kiaknázta – vonom meg a vállamat, igyekezve tárgyilagosnak maradni. Nem tudom kicsoda ez az ember és hogy mit akar tőlem. Zöldkártya, videókazetták, idegenvezetés.. túl nagy a választék.

A martinis mozdulata meglep. Elegáns mégis játékos húzás, ismét egy gyanús gesztus. Talán Reese Witherspoonnak most is igaza lenne és nem csak a helyi vendégszeretet tapasztalom. Merlinre, Reese Witherspoon és Jennifer Coolidge.. mekkora film! A férfi, Santiago bókol nekem, kedveskedik és kérdezget. Az arca mosoloyog.. de a szeme... az valahogyan vér komoly. Próbálok kicsit hunyorítani, hogy hol arcának felső részére fókuszáljak csak – a komoly szemekre, hol pedig az alsó, édes kis mosolyra.
Señor Herrera, mondja szereti a fagyit? Ahjj, gonosz szemek, nem szereti.
Señor Herrera, mit gondol a napsütésről? mosolyoooog, imááddjja.
Señor Herrera, hogyan érez két középkorú férfi izzadt testének az összedörgölése iránt? Komoly szemek és mosoly egyszerre? Hát ezt ki kell derítenünk.

Mérlegelek miközben átveszem az italt. A kis aurorunkat alig tíz perce ismerem. Azóta rám mozdult, bedobta a szülővárosom nevét, puhatolózott a diákjaimról és a politikai hovatartozásomról, de egy fontos kérdést sem tett fel a magnix kazettáimról. Furcsa, roppant furcsa. Hogyha kerek perec rászólok, hogy más körül szaglásszon, nem tudom meg a szándékait, egyszerűbb keringőzni egyet és meggyőzni, hogy arról, hogy ő vezeti a táncot. Mielőtt belekortyolnék az italomba, összegyűjtöm nyálamat számban, éppen annyira, hogy habos, sőt egy picit bubis legyen, szabadkezemmel pedig diszkréten megérintem pálcámat zsebemben ahogy keresztbe tett lábaimat átváltom. Egy aprócska buborék keletkezik számban, evapores bűbájt rejtve, én pedig húzóra megiszom a martinit, beleküldve egyenesen, eltüntetve a semmibe.
- El sem tudja képzelni milyen hosszú volt az út ennyi gyerekkel – kommentálom a szokatlan italozási technikát. Sosem voltam jó a gyanús viselkedés köntörfalazásában. Mindenesetre, ha veritaserum vagy bármi más lett volna löttyben, azt kivédtem. Ki tudja, lehet a pincérrel is incselkedett, ha ennyire felkészült és/vagy kanos. – Hol tartottunk? Ja igen. Az egyéniségem.. gondolom nem találkozott nagyon más igazgatókkal – ott a colos, a macska meg Dumbi sem volt semmi – sajnos szemtől szemben még én sem,  csak egy imitátorral. A világ pedig, olyan, amilyenné tesszük és amilyenné, hagyjuk, hogy váljon. – ecsetelem, miközben az üres poharat nézegetem a kezemben, lehet, hogy tényleg csak martini volt? Pocsékoltam volna? – A gyerekeknek, amit adhatunk, az az, hogy nem nézzük hülyének őket, és bízunk bennük. – sóhajtok, lehet tényleg pocsékoltam – Elég sok helyzettel tudnak mit kezdeni.... Potter és a barátai, éppen, hogy csak betöltötték a tizenhetet, amikor legyőzték a múlt század legveszélyesebb sötét varázslóját. – mindenki ismeri a történetet, van aki elbeszélésekből, aktákból vagy Vitrol egyik könyvéből – maga nem bízik ennyire az új generációkban? - húzódok közelebb hozzá, szinte már megérintve combját. Hogyha ez egy játék, vajon meddig hajlandó elmenni?

Törékeny buborékok

Adrian Madrigal

2005. július 1.

✽    ✽    ✽

- Idegenvezetőt? Mi mindent szeretne megnézni?
– A város rejtett, kis ékszerdobozait – válaszolta halkan, egy árnyalattal közelebb hajolva. – Azokat, amiket még nem szennyeztek be a turisták hadai. Tudja, amikhez idegenvezető kell, nem prospektus.
Könnyed félmosoly ült ki ajkaira, de szemei hidegen csillogtak. Mintha mindig épp mást mondana a tekintete, mint a szája. Ez volt az ő fegyvere: a kétértelműség, ami elbizonytalanítja a másikat. Adrian próbált vele lépést tartani, de a szemein néha átsuhant valami. Nem félelem, hanem valami más. Vágy? Védekezés?
A martini halkan löttyent a keskeny pohár falához, ahogy Santiago megdöntötte a csuklóját, és engedte, hogy az ital lecsússzon a torkán. Ezt is finoman, mértékkel tette, mint minden mást az életben. Sosem volt híve az olyan eszközöknek, amelyekkel egyszerre lehetett megszégyeníteni és megtörni valakit. A veritaserum túlságosan direkt volt, túlságosan nyers. Barbár eszköz a gyengék kelléktárából. Aki az igazságot kereste, nem ártott, ha megtanulta kihallani azt egy mosolyban, egy gesztusban... vagy épp egy hirtelen feszüléssel a combizomban.
Adrian Madrigal pedig izgult. Nem a fenyegetés miatt, hanem Santiago közelségétől. A homokszín öltöny, a mértéktartó, de kitartó bókok, és a látszólag véletlenszerű érintések mind megtették a hatásukat. Santiago érezte: ez a férfi még nem döntötte el, hogy flörtöt vagy fenyegetést olvasson ki az ő jelenlétéből. Ez a lebegés volt az, amit Santiago keresett – a határmezsgye, ahol már nem marad más, csak az ösztön.
Santiago puhán, érzékelhetetlenül nyúlt bele a férfi elméjébe. Nem tört be, nem tört át semmit – csupán a felszínt súrolta, mint egy kéz, amely óvatosan simít végig egy vásznat, nem törődve az ecsetvonások irányával. Madrigal elméjében kókuszdiók táncoltak egy szivárványszín réten, majd kutyák és giccses mugli sorozatok kergették egymást. Aztán ott volt még egy rozsdás limuzin egy gyorsétterem parkolójában, és egy hirtelen, élesen felvillanó kép: egy férfi keze egy másik férfi csípőjén. A védekezés nem volt szakszerű, sokkal inkább egy kezdetleges próbálkozás, de a kusza gondolatok sokasága mögött ott lapult az igazság. Santiago így is kiszűrte a lényeget. Bizonytalanság. Kérdés. Várakozás. Adrian nem tudta, mit akar, de remélte, hogy ez az egész nem csak egy kihallgatás.
Ez elég volt indulásnak.
- ...gondolom nem találkozott nagyon más igazgatókkal. Sajnos szemtől szemben még én sem,  csak egy imitátorral.
– Imitátorral? – vonta fel a szemöldökét őszinte kíváncsisággal, és megcserélte támaszkodó lábait, mintha kényelmesebben szeretne elhelyezkedni, de közben egy centivel közelebb került Adrianhez. – Ezt hogy érti? Ne mondja, hogy valaki magának adta ki magát. Bár... nem csodálnám. Egyedi karakter. Biztos izgalmas lehet a bőrébe bújni...
Megvárta a választ, de közben nem szakadt el a játék fonalától.
– Tudja, az én iskolámban az igazgató régen egy százharminc éves madam volt, aki varjúvá tudott változni, de akkor is csak károgott. Magának három mondatában is több szín van, mint ami benne összesen volt – egy újabb korty, finom, ízléses mozdulat. Kifinomultság, mint egy régi francia krimi főhőse.
- A gyerekeknek, amit adhatunk, az az, hogy nem nézzük hülyének őket, és bízunk bennük. Elég sok helyzettel tudnak mit kezdeni.… Potter és a barátai, éppen, hogy csak betöltötték a tizenhetet, amikor legyőzték a múlt század legveszélyesebb sötét varázslóját.
– Azt hiszem, néha tényleg elfelejtjük, hogy a gyerekek nem porcelánbabák. Vagy legalábbis nem mindegyik. De, hogy Potter és barátai… – felnevetett, de inkább volt ez száraz hang, mint igazi öröm – ...az én minisztériumomban őket inkább példaértékű katasztrófának tartják. De lehet, hogy önnek van igaza. Lehet, hogy ha jobban bíznánk bennük, kevesebb dolga lenne nekünk auroroknak.
Pillantása lejjebb siklott, ahol Adrian combja épphogy súrolta az övét. Nem mozdult el. Nem hűtötte le a helyzetet, de nem is fűtötte tovább. Csak ott maradt. Mint egy fel nem tett kérdés.
– És mégis... miért vállalja ezt? – kérdezte halkan. – Miért cipel magával ennyi kölyköt ide, Európába, vállalva, hogy oly sok időt kell távol töltenie a családjától, főleg úgy, hogy – tudjuk jól – pár hónap múlva egy teljes tanévet lesz majd a Roxfortban? A legtöbb igazgató csak kiadná a helyettesének ezt a feladatot. Ön meg... úgy tűnik, mintha még élvezné is. Vagy elmenekülne valami elől?
Ez utóbbit már nem mosolyogva mondta. A hangja ott halkult el, ahol a szándék is elmélyült. Csak a szeme villant: mélyen, pontosan, kérlelhetetlenül. Aztán jött a jól begyakorolt magyarázkodás, az óramű pontosságú, teljesen mű megbánás és visszakozás.
- Ne haragudjon! Elragadtattam magam. Természetesen nem kell válaszolnia, hiszen az égvilágon semmi közöm ehhez.

✽    ✽    ✽

[•˚ ○ °Herrera ˚○ • °]

       •˚ ○ °Herrera ˚○ • °        

Valami megsimogat. Nem, nem a combomon – még.
Csak egy pillanat az egész, egy röpke századmásodperc. Egy pillangó a túláradó gondolatok között, ami másnak fel sem tűnne. Profi munka, egy lehelet. Sajnos túlságosan is bűzlik a cigarettaszagtól az én ízlésemnek. Nem hatol be – milyen kár -, csak játszadozik és ismerkedik. Abban biztos vagyok, hogy ennyiből semmi fontosat nem tudott meg, de legalább felfedte az eszközét. Talán direkt csinálta? Tesztel, vagy jelezni próbál? Fokozom a védelmet és bár hagyom, még hogy elmém csapongjon és elárasszanak a gondolatok, de közben elkezdem létrehozni képzeletembe a helyet, ahova a következő próbálkozáskor zárom.

Hogy a bőrömbe bújni? Te kis pajkos Santiago, huncutkodsz itt nekem. Bújhatnánk mi egymás bőrébe. Mondjuk egy pillanatra megijedek. Mi van, ha dokkolni akar? Az sosem volt az én stílusom. Még ha a latinók ki is lógnak az amerikai átlagból, azért van egy pont, ahol én és a sárfejem meghúzzuk azt a bizonyos határt.
- Nem, nem az enyémbe, Dumbledore-éba – válaszolom és közben elfintorodok a nem kívánt gondolataimon – Vegas tele van Dumbledore, Morgana meg Merlin imitátorokkal. Tudja, fotókhoz, show-műsorokhoz meg gyorsházasságokhoz. – örülök, hogy megoszthatom az amerikai máguskultúra legjelentősebb területeit az idegennel. Ilyen lehet, amikor a britek izgatottan bemutatják a babos-pirítóst. Bár akkor már inkább sárkányburger. Ez jó lesz, képzeletföldjének, a vegasi WizBurger zárás után. A város beszűrődő neonfényeivel. És zene szól, mondjuk bosa nova.
Nevetgélek egy sort a kis varjas megjegyzésen. Nem tudom eldönteni innentől, hogy melyik mondata igazi és melyik nem. Mennyire lehet jól képzett hazudozó? Az biztos hogy képzett legilimentor. A flörtölés valódiságtartalmát már kizártam, de a játék izgalmáért tovább viszem a dolgokat és már tényleg ráteszem kezemet kis feszes combjára. Ha kóstolgatja a vacsorát Señor, illene enni is belőle. Hogyha egy küldetésen lévő férfit viszek az ágyamba az vajon hol mozog a prostitúció spektrumán?

- Azt hiszem világunk mágiájának a lényege, hogy a katasztrófákra alapozzuk az eredményt – simítok combján, de még az illendő, mediterrán határokon belül – bár nem hiszem, hogy Potterék nagyobb katasztrófa lenne, mint amit a spanyolok műveltek Dél-Amerikában. Hogy is hívták a boszorkányt, aki szinte egymaga eltüntetett egy őslakos kultúrát? – pajkosan forgatom a szemeimet, mintha nem tudná mindenki a halhatatlan Doña Esmeralda la Roja-ról. Abuélám történetei szerint a banya még mindig egy ősi börtönben raboskodik az óceán fenekén. Uh halak, most már szép színes halak is repkednek a kis elképzelt étteremben. Az egész világ egy kis kalitka lesz kettőnknek, hogy nyíltabb lapokkal beszélhessünk. Már csak be kell csaljam ide, meg a bokorosba. Hopszalári, véletlenül adtam pár rikító neon lila bokrot is a térhez.
- Családom? Túlságosan is ideális életet képzel el nekem Señor – incselkedés vagy tényleg nem biztos a magánéletemben? A szexualitásomról egyértelműen informálódott, de vajon mennyit tud? Beszélnem kell vele, de nem itt, ahol bárki hallhat bennünket – Ha a helyettesem jönne-menne, hát hogy találkozhatnék ilyen kedves andorraiakkal? – kacsintok nagy lelkesen, de még mindig szigorúan hol a nyakát, hol pedig a homloka közepét figyelem. És akkor elhangzik a hívószó, az érdeklődése tárgya. Egyértelműen teszi a hangsúlyokat ahogy a menekülésről kérdez. A kis színpadias habozása nem érdekel, voltam huszonéves nyunyóka new yorkban, pontosan tudom milyen az amikor valaki színlelésből mentegeti magát.
- Menekülni? – kérdem és simítás helyett, most szorítok a combján, egyértelműen jelezve neki – mármint, az aranyos baglyok elől? – felveszem vele a szemkontaktust, mintegy invitáció, hogy most lesz érdemes belenéznie az elmémbe. Ha megteszi, egy széken találja belső énemet, elképzelt világomban az étterem közepére nőtt neonbokrokat csodálva. A sarokban van egy kis televízió, amin a Doktor Szöszi megy és körötte halomban állnak a videokazetták. Itt, nyíltan tudunk beszélni.

Törékeny buborékok

Adrian Madrigal

2005. július 1.

✽    ✽    ✽

A Vegas utózöngéi tompa neonfényekként lüktettek a képzelet szülte étterem plafonján. Santiago úgy ült a képbe illesztett bárszéken, mint akit egyszerre űz és hív valami, amit rég nem nevezett nevén. A Martini íze még a nyelvén lógott, akár egy befejezetlen vallomás. Nem mozdult, amikor Adrian keze combjára simult – a bőrön átszivárgó hő egyszerre volt érzelmi és stratégiai mozzanat. Látszólag csak egy újabb jelenet a flört forgatókönyvében, valójában azonban egy határvonal csúszott be közéjük – láthatatlanul, de kitapinthatóan.
Santiago nem mutatta, de figyelt. Fegyverként tartotta kézben a némaságot. Tudta, hogy minden újabb érintés, minden szándékos gesztus próbára teszi őt. Nem az erkölcsét – azt évekkel ezelőtt elásta valahol Buenos Aires és Varsó között –, hanem az önazonosságát. Azt a szálat, amit még saját magához fűzött. A veterán auror nem volt szégyenlős, ha kínzást, hazugságot, manipulációt kellett alkalmaznia, de ebben a játszmában valami más volt. Egy másfajta tér. Egy olyan terep, ahol a test lett a kérdés.
Adrian megjegyzésére, amely a dél-amerikai vérontást idézte, Santiago csak egy apró, szűk mosollyal válaszolt. Az ilyen történetek nem érintették már meg – túl sok vért látott ahhoz, hogy bármelyik korszak tragédiája meglepje.
És akkor elhangzott az az apró, éles kis tőr:
– Ha a helyettesem jönne-menne, hát hogy találkozhatnék ilyen kedves andorraiakkal?
Santiago felnevetett. Nem hangosan, de mélyről. Az a fajta kacaj volt ez, amit azok használnak, akik már többet tudnak a világról, mint amennyit szeretnének.
– Touché – mondta, poharát megemelve a férfi felé, – igazán elbűvölő érv.
A pohár megdőlt, a Martini kiszabadult, és vékony csíkban végigömlött a nadrágján. Reflexszerű mozdulattal húzódott hátrébb, elégséges ürügy és pontosan időzített gesztus: kisiklani Adrian szorító ujjai közül.
Ez volt a pillanat, amikor eldőlt. Lehet, hogy belesétált már árnyékosabb utcákba is, de itt és most világossá vált, hogy vannak határok, amiket még ő sem lép át. Nem azért, mert fél, hanem mert ez már nem róla szólt, hanem arról, hogy ki marad meg belőle, ha mindent eldob.
Miközben ujjai a zsebkendőjével babráltak, elméje már Adrian tudatában járt. Csiricsáré védelmi falak, ostoba tévéműsorok, rikító lila bokrok – színház a köbön, nevetséges, szinte infantilis kis zárka, amit egy olyan elme húzott fel, aki pontosan tudja, mit rejt el, és mit mutat meg.
De Santiago veterán volt. Nem számított a lárma. A legmélyebb hang mindig a legcsendesebb. És ott, a neonbokrok árnyékában, egy gondolat megbújt. Egy félmondat, egy félig elfojtott kérdés. Nem sok, de elég.
Szemei a másikéba fúródtak. A játék véget ért.
– Figyelemreméltó módszer, igazgató úr – mondta végül, letéve az átáztatott zsebkendőt. – Még nem találkoztam olyanokkal, akik szándékosan csicsás dekorelemekkel népesítik be az elméjüket, hogy eltereljék a figyelmet. De önnek bejött. Egy ideig.
Csend. Nem ellenséges, nem feszültséggel teli – csak a nyíltság nyugalma, amit két játszma után már nem lehet tovább kerülgetni.
– Nézze, érthető, hogy nem örül a kutakodásnak. De nekem kötelességem mindenkit átvilágítani, aki a Beauxbatons közelébe kerül – különösen, ha diákok is érintettek. És különösen, ha az illető… ön.
Előrehajolt, tekintete most már nem csábított, nem csalt – csak figyelt.
– A kérdés már csak az, hogy mennyire akar együttműködni. Vagy inkább maradunk a trükköknél? – egy keserű, de nem cinikus mosoly villant az arcán. – Mert az időm véges, Señor Madrigal.
A játék véget ért, de a játszma még csak most kezdődött.
- Egy Noctua Tenebrosa nevű szervezet után kutatok – közölte szárazon. – Hallotta már a nevet?
A kérdés úgy bukik ki, mintha nem várna választ. Ő mégis vár, figyel.
- Egy régi szervezetről van szó, akik nézeteikben, nos… Fogalmazzunk úgy, hogy igencsak aggasztó nézeteik vannak a világunkról, és igencsak aggasztó személyek köthetőek magához a szervezethez.
Nem mond többet, és amit mond, az is értéktelen. Csupa olyan információ, amelyek birtoklásáról a Noctua Tenebrosa is tud. Mindkét oldalon vannak téglák. Mégis, ahogy hirtelen hangnemet vált, ahogy értékesnek tűnő, ám a valóságban értéktelen, mégis bizalmaskodónak szánt információkat csepegtet Adriannek, már mind a stratégiaváltás része. A cél továbbra is az, hogy a lehető legtöbbet tudja meg a férfiról. Az OMEN még nem döntött a sorsáról.
- Bizonyos jelek, bizonyos nevek, és bizonyos mozdulatok alapján muszáj voltam saját szememmel is megbizonyosodnom arról, hogy ön vajon mennyire játszik velük egy zenekarban.
Újra ráemelte tekintetét Adrianre, de már nem volt benne sem vád, sem gyanú. Csak egyfajta elfogadása annak, amit már látott.
– Ami ott van önben – az a káosz, a vibrálás, a cinizmus mögé bújtatott gondoskodás –, az... őszinte….
Úgy ejtette ki a szót, mintha ritkán mondaná. Mintha ritkán találkozna ilyesmivel.
– Ha lenne kapcsolata a Noctuával, nem tudná így elrejteni. Mert ők nem ilyenek. Ők... másféle emberek. Üresek. És bármennyire is fárasztó a maga színes kis világában sétálni, abban egyvalami biztos: maga nem üres.

✽    ✽    ✽

[•˚ ○ °Herrera ˚○ • °]

       •˚ ○ °Herrera ˚○ • °        

Szomorúan konstatálom, hogy eddig tartott a kis játék és elértük azt a határt, amin a kis andorraim nem akar átlépni. Visszavonulót fújok kacsómnak és az többet nem is tér vissza az izmos tapintású combokra. Bár nem mondjuk ki a csirke-játék eredményét egy nagyot sóhajtok csalódottságamat kifejezve. Pedig, ahogy hírhedt Drag Queen, Lady Dömper szokta mondani „hetero férfi nincs, csak makacs”. De majd talán egy másik alkalommal, több martinivel, kevesebb öltönnyel. Bár még nagy boci szemeimet meresztem rá a pihenőhelyiségben, elmémben, az étteremben már várakozok rá. És el is jön.
- Micsoda bók! – csapom össze tenyereimet és dülöngélek bárszékemen – ne felejtsem el bekereteztetni! – azzal egy színes, villogó keretben megjelenik a falon mellettünk a „Figyelemre méltó módszer, igazgató úr” felirat. Nesze neked giccses dekorelem.
- Hogyha különösen én? Túl sok jelentőséget társít nekem Señor Herrera – hüledezek színpadiasan – de jó tudni, hogy a franciák ilyen komolyan veszik a dolgokat... bár ha anno Karkarov átment az átvilágításon, azt hiszem nincsen félnivalóm – pimaszkodom. Ez az ember blöfföl, mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy ez a megbízáska bizony nem a Beauxbatons-tól jött. Egy iskola, ami teljesen rendben volt azzal, hogy egy amnesztiát kapott halálfalót a diákjaik közelébe engedjen, nem fog rám küldeni egy ilyen magasan képzett aurort.
- Madame Maxim biztosan tudja, hogy szívesen működők együtt az iskolájával, nem hiszem hogy ebben bármiféle kétség lenne. – válaszolok negédesen és tartom a férfi fürkésző tekintetét – azonban, ha más szervezetekről van szó... nem is tudom, teszem azt az OMENRől... megvannak a feltételeim. – látványosan felhúzom jobb szemöldökömet, hogy érdeklődjek a fel nem tett kérdés válasza felől. Ráhibáztam?

A lágy bosa nova dalammai mozgásban tartják a neonfényben fürdő étterem hangulatát. Egy rajnyi vitorlás hal úszik el mellettünk a levegőben, ahogy egymásra szegezzük pillantásunkat az aurorral. Ellesek Santiago válla felett a sarokban lévő televízió irányába. Protektor híján kénytelen vagyok Doktor Szöszitől erőt nyerni ehhez a tárgyaláshoz. Hogyha a sejtésem igaz és akaratom ellenére ráléptem egy nemzetközi politikát felölelő sakktáblára a hajol és feszít módszer nem fogja megvédeni a seggemet. Ahogyan próbálok koncentrálni és a beszélgetésre figyelni a zene lassacskán egyre halkabb lesz, egyre kevesebb hal röpdös köröttünk és mintha a bokrok is kisebbnek tűnnének.
- Noctua Tenebrosa – ismétlem meg – milyen bájos név, biztos egy madarászegylet – révedek ki az étterem ablakán és a távolban elrepül egy bagoly a nemlétező, semmilyen égbolton. – Régiek, valóban. Egyfajta városi legenda ez a gazdasági elit körében, akárcsak a Koponya és Csont. De, amiket hallani róluk... talán valamivel aggasztóbb valóban. Hogy velük mozognék? – láthatóan kiráz a hideg – félvér, liberális, latino mágus vagyok, Señor. Olyan lennék a köreikben, mint kurva a templomban. De erre anélkül is rájött volna, hogy felveszi velem a kontaktust.
Egészen meghatódok a jellemzéstől. Jaj Santiago, én már temetem a szerelmünket, ilyen mézes szavakkal nem fogsz visszaszerezni. Kérlek értsd meg, köztünk nem lehet semmi!
- Na de Señor Herrera, azt hittem már túlléptünk a flörtölés álcáján – legyezgetem magamat kezemmel és játszom a szendét. Nem tudom mennyire lehet őszintén reagálni arra, amikor azzal próbálnak bókolni az embernek, hogy milyen jó, hogy nem fasiszta.
- Az egyértelmű, hogy egyikünknek sem célja feltétlenül bántani a másikat. Legalább is a gyönyör keretein kívül – harapok also ajkamba kacérkodva még vele egy kört. – Egyességet ajánlok önnek Señor Herrera. Én elmondom, amit tudok, készséggel, akár a tanév folyamán is informálom. Cserébe ön nem merészkedik a diákjaim közelébe. – arcomról eltűnik az eddigi játékosság és az izgő mozgó világ elmémben megáll.
- Nem érdekel, hogyha bármit is a családjukra vagy egyenesen a diákjaimra tud bizonyítani, ameddig az Ilvermorny tanulói, addig az én oltalmamat élvezik. – nem bízom ebben az emberben és az eddigiek alapján a módszerieben sem – Hogyha egy hajuk szála is meggörbül ön által Señor, onnantól az ellenemnek tekintem. És azt nem szeretné.

Törékeny buborékok

Adrian Madrigal

2005. július 1.

✽    ✽    ✽

Santiago mozdulatlan arccal üldögélt az asztalnál, miközben a valóság és Adrian kusza elméjének tarka, neonfényű színpada egymásra torlódott, mintha valami cirkusz díszletei közé taszították volna, ahol az elme helyett a zsigereket akarták volna kicsavarni. Mégis, kifelé mindössze annyi látszott, hogy pohara karimáján meg-megcsillant a napfény, ahogy ujja újra és újra körberajzolta az üveg peremét, miközben arcán alig észrevehető mosoly bujkált. Belül azonban már rég máshol járt: egy túlzsúfolt, művi álomvilágban, ahol aranyhalrajok úsztak a levegőben, színes lámpák vibráltak a semmiben, és egy felakasztott űrhajós lógott hangtalanul a semmibe vesző mennyezetről. Egy régi kabaré kifacsart díszleteire emlékeztetett a hely, s ahogy a szeme elé villant a „Figyelemre méltó módszer, igazgató úr” felirat groteszk, neonfényű keretben, egy pillanatra fojtó undor szorította el a torkát. Az egész egy ócska rajzfilmre emlékeztette, de ebből semmit sem engedett mutatni. Az arcán a játszma részét képező nyugalom ült, a testtartásán a flört illúziója.
Adrian az elméjében kivetített bugyutaságok ellenére azonban sokkal rafináltabb volt, és átlátott a szitán.
- Madame Maxim biztosan tudja, hogy szívesen működök együtt az iskolájával, nem hiszem, hogy ebben bármiféle kétség lenne. Azonban, ha más szervezetekről van szó... nem is tudom, teszem azt az OMEN-ről... megvannak a feltételeim.
Adrian harsány szavai, teátrális gesztusai betöltötték a neonfényű teret, és Santiago figyelme egy pillanatra a férfi szemöldökének játékára siklott, amikor az a jól irányzott nevet odaszúrta: OMEN. A szó nem hangzott el teljes súlyával, inkább csak sejtésként, de mégis pontos volt, akár egy tőr, ami a bordák közé talál. Santiago lassan döntötte oldalra a fejét, mintha csak ízlelgetné a kérdést, szemében viszont tompa fény villant, mosolya pedig éppen annyira tágult, amennyire a helyzet megkívánta. Nem tagadhatott, de nem is erősíthetett meg semmit. A köd volt az ő fegyvere.
– Azt hiszem, ön pontosan tudja, igazgató úr, hogy akadnak szervezetek, melyek nem verik nagy dobra a jelenlétüket – mondta halkan. – Én nem azért vagyok itt, hogy névjegykártyát osztogassak, rajta egy cégnévvel. De talán... ön is érzi, hogy nem véletlen kerestem meg magát.
Nem erősítette meg, de nem is tagadta. Csak hagyta, hogy a férfi maga olvassa ki a választ a sorok közül.
Aztán elhangzott a Noctua Tenebrosa neve is a színes forgatagban, Santiago szeme pedig újból megvillant. Adrian könnyed mosollyal beszélt városi legendákról, klubokról és félelmekről, de Santiago a hideg éjszakák tapasztalatával ismerte fel: az ilyen szavak mögött tudás lapul. A felszín alatt az igazgató pontosan értette, hogy a madarászegyletnél sötétebb dologról van szó. Az auror biccentett, mintha csak elismerné a jó ízű tréfát, ám belül számolta az információk morzsáit. Ha egy ember tudja, hogy a legenda mögött valóság rejtőzik, az már fél lépést tett a szövetség irányába.
Adrian végül kiterítette a lapjait.
– Egyességet ajánlok önnek Señor Herrera. Én elmondom, amit tudok, készséggel, akár a tanév folyamán is informálom. Cserébe ön nem merészkedik a diákjaim közelébe. Nem érdekel, hogyha bármit is a családjukra vagy egyenesen a diákjaimra tud bizonyítani, ameddig az Ilvermorny tanulói, addig az én oltalmamat élvezik.
Az alku, amit ajánlott, olyan volt, mint egy határvonal a neonfényekkel tarkított elmepalotában: információt ad, de a diákokhoz senki sem érhet. Santiago szeme egy pillanatra lehunyt, mintha megízlelte volna az ajánlat ízét. A férfi most először nem bohóc volt, nem tarka díszletek ura, hanem tanár, aki a gyerekekért áll ki. Ez a váltás tiszteletet ébresztett benne. A háborúk mocskában kevés ember tartotta meg ezt a tisztaságot. És aki igen, annak – úgy érezte - helye van az ő oldalán.
Adrian pedig folytatta.
– Hogyha egy hajuk szála is meggörbül ön által Señor, onnantól az ellenemnek tekintem. És azt nem szeretné.
Santiago arcáról eltűnt a mosoly, de nem úgy szemei körül. A világért se nézte volna le Adrian Madrigalt, ugyanakkor mégis nevetségesnek tartotta a férfi fenyegetését. Hátracsavart kézzel is képes lett volna elintézni őt, még mielőtt az pálcát vonhatott volna. De nem… Neki szövetségesek, és nem további ellenségek kellettek. Azokból volt már elég.
– A gyerekek sérthetetlenek – mondta lassan, halkan, mintha egy haldokló gyertyafényben jelentene ki örök igazságokat. – Mindig is azok voltak, mindig is azok lesznek. Aki mást tesz, az én ellenségemmé is válik.
A mondat több volt, mint válasz. Eskü volt, még ha az Adrian fülében csak egy jó ízű bóknak is tűnhetett.
A világ körülöttük még mindig villódzott. A neonfények kék és vörös szilánkokat szórtak a falakra, az aranyhalraj újra elsuhant, a giccses felirat pedig tovább világított a háttérben. Santiago azonban mindezt már csak egy zajos függönynek látta, amely mögött a lényeg lappangott: a férfi, aki előtte ült, érték volt. Minden káprázat, minden gyermeteg illúzió mögött ott állt egy ember, aki kész volt védeni a sajátjait. Ez tette igazán érdekessé. Ezért érdemes volt itt maradni a neonbörtönben.
Santiago lassan megemelte a poharát, finoman biccentve, mintha csak újabb játékot játszana a fényekkel, de a szemében ott bujkált valami komolyabb: a felismerés, hogy a szövetség már nem csak lehetőség volt, hanem szükségszerűség is. Tekintete a férfiban maradt, s a pillantásában ott bujkált a kimondatlan üzenet: ha egyszer készen állsz, megtalálsz. Nem kellett jelszó, nem kellett kódolt levél. Csak a biztos tudat, hogy rajta keresztül elérhető az a világ, amit most még nem nevezhetett nevén. A következő pillanatban a neonok közt elmosódott alakja lassan szertefoszlott, mintha köd szivárgott volna a repedések közé, s mire Madrigal visszatért a valóságba, már csak egy magára hagyott, üres poharat talált az asztalon. Santiago Herrerát pedig elnyelte a világkiállítás lüktető tömege – úgy, mintha sosem ült volna ott előtte.

✽    ✽    ✽

Köszönöm a játékot!