La Espuma de Plata – kávézó és találkozópont

A pavilonok közötti tér egyik szélén működik ez a finom, halványezüst bűbájjal árnyékolt kávézó, ahol a székek maguktól igazodnak a vendég testtartásához. Kínálatában szerepel mugli típusú kávé, valamint mágikus főzetek: pl. éberségfőzet-mokkával keverve, vagy memóriaborssal dúsított eszpresszó. A személyzet zökkenőmentesen keveredik a látogatókkal – nem mindenki vendég, aki ott ül. A vendégek gyakran tárgyalnak itt nemzetközi mágusügyi kérdésekről, akár észrevétlenül.

god is testing me: and i have not studied

to: blaze florance

Ω

+18!: káromkodás, szerhasználat, függőség.
        Már mikor meglátom a feliratot, tudom, hogy visszavonhatatlanul elindultam a Redwayen: egy roxfortos hatodévest meghívni éppen ide, egy ilyen genfi egyezményekben biztosan saját fejezetet érdemlő kávézóba biztosan megelőlegez nekem pár keserű, még le nem élt, de azért kirajzolódó évet. Biztosan a képzelt ballonkabát, alatta könyökfoltos zakó - pedig nem vagyok még az állomány tagja sem, máris egy pohárral altatnám a hely hangulatán elborzadó bűntudatom.
        Romant lerázni valahol volt igazán nagy kihívás: leülni egy ronda asztalhoz, kikérni valamit, aminek a cukortartalma nem volna alkalmas önmagában egy teljes roxforti évfolyam kínhalálához, majd átgondolni, mit fogok kérdezni, közel sem. A kellemetlen a második keresztnevem - ezen megéri mosolyogni kicsit, gyújtót keresek, erre rácáfolván kelletlenül rá is gyújtok. Jegyzetekkel nem készültem, ennyire nem gyűlölöm magam munkaidőben sem.
        
        Nem tudom, mit várok igazán - az üzenetem sem volt egy Ibsen, talán még egy Vitrol sem. Nincs köztünk akkora korkülönbség - akkora biztosan nincs, hogy Cerys ne tudta volna tönkretenni még Blaze Florance gyermekkorát is, ha szerencsés a következtetésem. Persze a szerencse eleve ritka vendég - ő is tudja, hogy velem asztalhoz ülni legfeljebb udvarias gesztus, azon kívül legfeljebb nihil.
        Tayilor nem hagyná jóvá - de én sem hagynám jóvá joviális gesztusainak lassan általunk ismert mértékekkel többé nem mérhető tengerét, melyet a Királynő felé gyakorol. Az egyetlen közös bennünk bizonyára traumáinkból fakadó tanult szolgaiságunk az igazság illúzióját illetően - épp csak ő ezt egy szépen öregedő, de még mindig nagyhatalmi elképzeléseket dédelgető hölgy elé helyezi le, én pedig megfojtom ezzel a Merlin adja, hogy cukormentes pohár itallal. Talán van egy második azonosság - végül Tayilor és én is csalódni vagyunk kénytelenek ebben a régóta nevelgetett szolgaiságban.

        - Blaze.. Florance, ugye? - megpróbálok annyira megnyerő lenni, amennyire ezt körülményeink engedik. Biztosan szánalmasan alul maradok - kétlem, hogy valaha be tudnám hozni eredményesen az alváshiányom árnyékait a napvilágról, de legalább a ballontól eltekintettünk. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára csak.. szórakozni egy ilyen helyen, mielőtt nyári szenvelgésem napjait elnyelték volna a kötelező túlórák az osztályon. Némi biztonságot csak az ad, hogy érzem a zsebemben a fájdalomcsillapító kis fioláját, és a mugli gyógyszereimet is - amelyeket természetesen nem szedek, mert ilyesmivel kezdő mediaurorok sosem élnek.
        - Minerva Balmoral. Ha szeretnéd, mutathatok egy igazolványt, de ez nem egy.. hivatalos beszélgetés. - most jönne a rész, ahol udvariasan nem kínálom alkohollal, vagy felhívom a figyelmét arra, hogy az egészséges életmód garantálja a hosszú életet, de legyünk őszinték. A legmélyebb mértékben leszarom az egészséges életmódot, neki pedig annyi szüksége van rá, hogy ezt tagadván még jobban tanújelét adjam ennek, mint az egész beszélgetésre.

        - Megpróbálok nagyon rövid és lényegretörő lenni. Ahogy írtam neked korábban, találtam néhány levelet a.. lényegtelen, a házban, amit megörököltem. Bárki is írta őket, csak alapvető rejtő-bűbájokat használt az álneveken, hálás köszönet, roxforti oktatás - az egyik alatt találtam egy elég különös vezetéknevet. Florance, J. Florance. - cigarettával azért megkínálom - nem hiszem, hogy ezt el lehetne viselni valamilyen önpusztítás nélkül. Talán csak gyenge vagyok, talán csak gyenge vagyok hozzá, hogy biztosan traumatizáljak egy roxfortos diákot. Megint.
        - Nézd.. utálom ezt mondani, de ha valaki elküldte azt a levelet Cerys Balmoralnak, akkor biztos vagyok benne, hogy azt fogod mondani, tudod, mi ezeknek a történeteknek a vége. Mást nem találtam egyelőre, de.. eleve utána kutatok, és a leveled alapján abban is biztos vagyok, hogy nagyon jól érted, miért így csinálom. Tudod, ki küldhette? Elhoztam róla egy másolatot. - kihúzom az ingem zsebéből, lassan hajtom ki, mintha ezzel könnyebbé, egyszerűbbé tenném. Kínomban kisöpröm az összes hajam az arcomból, mélyet sóhajtok: csak azért nyújtom át, mert tartozom vele neked, és mert bízom benne, hogy utána te is tartozni fogsz nekem.

[- Minerva… ugye? -]

minerva ❀ 2005 nyara

Nem tudja, mit keres itt.
Olyan, mint viszketne a tenyere - napok óta, pedig otthon hagyta a levelet, szándékosan hagyta otthon a levelet, nem akart újra és újra a párnája alá nyúlni érte - az égetett, mint a fazék széle, mikor a gyertya lángja, amikor véletlen túl közel tartotta az ujját. Egy pillanatig furcsán kellemes a fájdalom - aztán elkezd szúrni.
Nem tudná… megfogalmazni. Azt, amit érzett - vagy amit nem? Szeretne arra gondolni, hogy nem érzett semmit - csak a boríték finom pergamenjét, a papír illatát, a tinta kontrasztját rajta, azt, ahogy figyelte továbbreppenni a baglyot. Mindig egy bagoly, hm? Már-már nevetni tud rajta, de csak mikor nem hallja senki: anyja a faluban volt, ő pedig mélyet lélegzett. Valami könnyű felengedéssel a mellkasában - talán tényleg nevetett. A sorokat olvasva, újra és újra - aztán újra, amíg már nem tudott.
Inkább a párnája alá dugta. Aztán inkább ott is hagyta - nem a párna alatt, persze. Valamelyik elfelejtett mesekönyvben az ágya alatt, amibe anyja biztosan nem nyúl bele. Nem hiányzott neki.
És neki sem. Köszöni szépen, valójában kurvára nem - és akkor ott is el is döntötte, hogy nem megy el. Nem.
Nem az a típus, aki kergeti a múltat, ugye? Megtehetné minden egyes nyáron, amikor hazatér a kastélyból - belefulladhatna a saját csendjébe, anya meséibe, amik nem voltak valójában mesék, a kis dobozka nehéz húzásába a szekrényben. Mintha nyikorogna a polc néha, de talán csak valójában…
Mi értelme? Kapaszkodni valamibe, ami elmúlt, ami nem jön vissza - ő nem ilyen, ő nem kesereg azon, ami megváltoztathatatlan, ami úgy van, ahogy, aminek úgy kell lennie, ahogy. Ő az a típus, aki kidobná a levelet, aki esetleg visszaküldené azzal a bagollyal, aki másnap már nem emlékezne - mégis figyelte a madarat elrepülni, mégis a párnája alá tette. Mégis emlékezett a kávézó nevére; még az utazás alatt is.
Nem akart eljönni. Nem akart eljönni akkor sem, amikor összetalálkozott Blake-kel és Reeddel, nem akart, amikor a pavilonok között keringtek. Nem akart, amikor órákig állt a szuvenírüzletben, amíg már az összes megbűvölt üvegcse illatát érezte az orrában és egyiket sem. Nem akart, amikor végül válaszolt a levélre. Ő nem ez az ember. Ő egyébként sem tudna… mit mondani. Hogyan is mondhatna bármit egy olyan emberről, akinek a nevét is csak egy régi fotón látta? Akinek a gondolata ott lappang a házban, de valójában… nem is létezik?
Még anyja sem mondta ki - őt sem nevezi Jude-nak sosem, még akkor sem, amikor rossz, amikor már frusztráltan próbálja felhívni a figyelmét valamire. A könyveibe néha beleírta, karácsonykor - talán úgy nem fájt annyira?
Ha bárkinek, az anyjának kellene most itt lennie - de persze ezt sosem kívánná neki.

Nem tudja, hogyan keveredett ide - annyira sem, mert lüktet a feje, szinte a tarkójában érzi, a tagjaiban. Az a furcsa íz a nyelve alól nehezen akar távozni, még a reggeli zuhany sem segített - pedig hideg volt a víz, már-már jeges, nehéz.
Szeretett volna visszaaludni utána, hátha elfelejti - nem a másnaposságot, hanem a kávézó nevét, szerette volna, hogy legyen egy kifogása, egy megfelelő indoka, nem, mintha bármikor is meg kellene majd magyaráznia - fogalma sincs, ki az a Minerva Balmoral, de biztosan nem fog vele találkozni a Roxfortban, ugye?
Az azt követő évekre pedig egyszerűen csak nem gondol. Semmire, ami túl messze van - de a kávézó túl közel volt.
Szóval itt van - és nem akar, de talán valahol mégis, mert itt van, bármennyire nem kellene. Összetörné vele anya szívét, ugye? És összetör vele talán valami mást is… valami, aminek nem keres neveket.
Talán csak a másnaposság miatt. Talán ez vitte rá csupán - akkor egyébként is kiszámíthatatlan az ember.

Nem ismer magára - nem, ahogy egy pillanatig nem tud válaszolni, csak mered a lányra, csak ízlelgeti a saját nevét. Ahogy először csak biccent, még nem is mosolyog. A kávézó korai csendje szinte sajog a bőrén; a poharak halk összecsengése, a kávé illata a levegőben.
Egy pillanatig olyan, mintha még elmenekülhetne.
- Minerva… ugye? - Ez nem válasz, ugye? Nem a kérdésére, nem egészen - de megérinti a széket vele szemben, és még nem fordult sarkon. Még akkor sem, amikor az igazolványról beszél. Mégis… miért beszél igazolványról?
Megáll egy pillanatra - megáll, amíg elgondolkozik, mibe is sétált bele egészen pontosan.
- Nos, egészen eddig nem tartottam tőle, hogy ez egy hivatalos beszélgetés… azt hiszem.
Már nem tudja, mitől tartott, vagy mitől nem - de végül leül. Keze automatikusan keres valamit, amin levezetheti saját, már-már ismeretlen feszültségét - az itallap sarkát, a kihelyezett kis fahéjszóró üvegcséjét.

Minden szava idegennek tűnik a bőrén - mint az eső, amikor még nem jeges, de túl erős, szinte üt, szinte fáj. Kicsit ráncolja a homlokát - talán a szavakra, talán a kínált szál cigarettára, amit nem szeret, nem szereti a kávébab illatát sem a levegőben, de elfogadja. Előbbit.
Túl sokáig van csendben - ujjai halk ütemet kopognak az üvegcsén, árnyékot vetnek, mint a lány szavai a fejében. Szeretné… érteni őket. Éppen annyira, mint amennyire nem. Szeretne nem csak bámulni rá, szeretne bólintani, egyetérteni, szeretné, ha az elkért szál nem csak lógna az ujjai között, ha legalább annak bűze töltené fel a torkát. Szeretné azt is, ha nem nyújtaná oda neki azt a levelet - ha nem fogadná el tőle végül.
Nem pillant le a sorokra - visszahajtja először, de nem rakja zsebre, még habozik vele, még küzd. Küzd a gondolattal, hogy ez nem a valóság, hogy az a bagoly… Az a levél, amit annyira várt tizenegy évesen, amit annyira várt, hogy megérkezzen. Hogy most itt van a kezében, de nem úgy, ahogy akarta - nem úgy, ahogy szüksége lett volna rá.
Nem úgy, hogy még ki sem tudja nyitni - érzi saját szánalmát, látja maga előtt a férfit a képen gondolatban. Férfi? Alig volt idősebb, mint most ő, vagy Minerva előtte a széken.
Úgy képzeli el, valójában, mert nem tudja máshogy - mikor akaratlanul körbepillant, akkor arra számít, hogy azt a fiatal arcot fogja látni, aki valójában nem is lehetne az apja. Talán titokban abban is reménykedik - mert akkor nem… akkor most nem ülne itt, ugye?
- Jude Florance. - Annyira idegenül hangzik, pedig nem kellene neki. Mondhatná úgy is, mintha a saját neve lenne - de tudja, hogy valójában nem az. Sosem volt.
Nézi még egy pillanatig a levelet, mielőtt végül lerakja az asztalra - összehajtva, rejtve a tartalmát, és meggyújtja helyette a cigarettát, hogy beleszívjon. Égeti, kaparja a torkát, egy pillanatra a szemét is összeszorítja, hogy ne köhögjön bele - most nem tudná elnevetni.
- Nézd. Nem tudom, hogy pontosan milyen… válaszokat keresel, de nem biztos, hogy én vagyok számodra a legmegfelelőbb ember. Fogalmam… fogalmam sincs, ki az a Cerys Balmoral, és fogalmam sincs, hogy… mi köze lehet hozzá. - Lepillant a levélre, hátha akkor nem kell kimondania. De tudja, hogy muszáj. Muszáj - mert eljött. - Az apám… volt, de sosem ismertem, még csak nem is találkoztam vele. Éppen annyit tudok róla, mint te. Egy nevet.
Tudja - tudja, hogy hazudik, még akkor is, ha nem igazán hazugság. De minden, amit tud, azok az anyja szavai - és abban sosem szerepelt semmilyen Balmoral, sosem szerepeltek benne levelek, Jude is csak… még benne volt, aztán már nem.
Vesz egy mély, füstízű levegőt, végül kinyitja a levelet. Nem akarja - semmit nem akar ebben a szituációban, de ott ül azon a széken, és elolvassa, mintha szívesen tenné. Újra és újra, mint Minerva levelét - azt hitte, hogy az belevérzett a bőre alá.
Nem. Ez teszi.

Már nem égeti a cigaretta - vagy csak nem tud figyelni rá. Túl sűrűek a gondolatai, túl nehezen mozdulnak - ahogy felpillant, majd vissza a levélre. Egy pillanatra egészen úgy néz, mint aki.. aki tényleg futni fog. Mintha rajtakapták volna valamin, mintha félne. Vagy mintha hányni akarna.
Csak egy pillanatig. Mielőtt összeszorítja a száját. Mielőtt lerakná a levelet, mintha ott sem lett volna sosem - mintha nem létezne, mintha a múltban hagyhatná… ezt is.
Még habozik - úgy veszi a levegőt, mintha nem ismerné, mintha fájna minden lélegzet.
- Ne haragudj. Nem… nem tudom, ki küldhette.
Hazudik? Egy része igen - egy másik? Tényleg nem lehet biztos benne. Amit az anyja mesélt neki… Az nem lehet ennyire… Egyszerűbbnek tűnt. A maga tragédiájában, annak kellemetlen csendjében, amiről nem beszéltek többet utána. Ez nem az ő története, ugye?
Hiszen nem is ismerte.
Vissza kellene adnia Minervának a levelet. Nem kellene még mindig kapaszkodnia a sarkába, mintha még… mégiscsak mondani szeretne valamit.

god is testing me: and i have not studied

to: blaze florance

Ω

+18!: káromkodás, szerhasználat, függőség.
        Emlékszem még, milyen volt megkapni a leveleket - sok azelőtt, mind egy-egy ajtócsapódás bele az ember gyomrába, nyelőcsövébe. Egyik sem legerősebb részem: az a mélyenszántó faszfejség, amit örököltem, ami elengedhetetlen hozzá, hogy most ne akarjam megadóan megszorítani a vállad. Nincs szükséged az érintésemre - főleg annak az érintésére, ami befejezte Jude Florance történetét. Már csak azt nem tudjuk igazán, hány darabban.
        Nem hiszem, hogy lesz olyan, hogy nem gyűlölöm magam ezért - különös, mocskos érzés ismert bűneim miatt azért is felkavarodó haragot érezni, aminek neve sincs, formája nem volt soha. Hogy aki ismerte, látja bennem: egy mozdulatban, lapos, éles pillantásban. Én egy olyan sötét, mély szakadék vagyok, ahol minden rám pazarolt figyelem, minden szép dolog nyomtalanul tűnik el. Emlékszem még azokra a levelekre - Cerys tetteiről, paragrafusokban. Végigsimítok a zsebem tartalmán.
        
        Még a hangod is emlékeztet azelőttre - nem tudom, végig tudom-e mondani, amiért jöttem. Fel akarok állni innen, elfelejteni a neved: de tartozom neked akaratlanul is, ha mással nem, azzal, amit azelőtt annyira kerestem én is. Ezt egyikük sem érti igazán - Tayilor, Shafiq vagy Nott. Gondolom a közös fájdalomtestünk könnyebben elviselhető egy fasz birtokában.
        - Jude Florance. - visszhangzom, mintha jegyzeteimet olvasnánk ketten, egy hosszú éjszaka után a vizsgára készülvén. Könnyű veled sorsközösséget vállalnom: vagy azelőtt Minnie számára az. Mélyen letüdőzöm a füstöt.
        Azelőtt Minnie tudná, mit mondjon most - azelőtt Minnie megkapta az összes levelet, talán ő is ott lehet most, mint Jude Florance, vagy épp Elizabeth. Vagy jóval kevesebbet kellett volna innom tegnap éjszaka, vagy jóval többet. Az utóbbi tűnik reálisnak.

        - Cerys Balmoral egy körözött halálfaló, akinek.. azt hiszem, nagyjából 50-60 gyilkosságot tulajdonítanak most éppen. Szökésben van. - olyan ezeket a mondatokat kimondani egymás után, mintha én basztam volna el. Tulajdonképpen így van: ha azon a télen.. nem foglal le olyan ostoba módon a túlélés lehetősége, talán tehettem volna egy közepesen hitványnál jobb kísérletet is arra, hogy megöljem. Már nem akarok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és neked sem kell - kétlem, hogy ezek után érdemes. A kis rózsaszín tablettákat az undorítóan édes itallal kísérem ki józanságunkból.
        - A háború alatt voltak néhányan.. ismert halálfalók, néhányan, akik vállaltak.. gyilkosságokat. Voltak azok, akik a szökött mugliszületésűekre vadásztak, és voltak azok, akik.. saját felhasználásra. - hirtelen kell köhögnöm, amit még egyszerű elfojtani a karom hajlatán. A füst már nem bántja a szemem - az igen, amit közöltem veled. Ezt nem lehet igazán megszokni, vagy csak nem vagyok alkalmas rá - lehet, hogy csak azt kellene mondanom, nézd, faszom, nem számít, nem igaz, nincs itt és nem fogom elkapni soha. Ha mégis, ezúttal is megpróbálhatok akaratomon kívül feláldozni valakit, és..
        Nyelek egyet.

        - Bárki is küldte a levelet, az apád útban volt neki. Nem ismerem a származását és nem is tartozik rám, de kétlem, hogy csak egy szökött mugliszületésű lenne. Aki küldte a levelet, pontosan tudta, mi fog történni vele. - nem kértem engedélyt rá, de nem is lenne különösebben elegáns. Hogy téged elkerült mindezek híre, valaki határozott sikere: és most azért vagyunk itt, hogy leromboljam. Talán nem akarod tudni. A Minisztérium nem fáradt ilyesmivel, főleg ennyivel a háború vége után, illetve.. lehetséges, hogy nem siettem őket beavatni a sejtéseimbe. Egy közepesen rossz noir karaktereivé könnyű tennem magunkat - de lehetne bennem annyi, hogy megkérdezem, szeretnél te is egy azelőtt lenni.
        - Blaze.. Nem tudom, hogy akarsz-e tudni erről. Cerysről.. a halálfalókról. Rólam ebben az egész kibaszott ügyben, vagy apádról. Ha nem akarod.. akkor nem folytatom. - most már nem vagyok olyan magabiztos. Tulajdonképpen mit várok tőled, a szemed mélyén ülő kétségektől? Hogy majd megosztod velem a legalább félárvaságod traumáját? Vajon ha azelőtt Minnie ülne ott a csodálatos öngyilkos hajlamaival, melyeket jótékonyan hősiességnek szoktunk titulálni legszebb pillanatainkban.. bárhogy kérné, lenne bennem annyi, hogy őszinte legyek hozzá? Nem ezt vártam meg-megszakadó könyörgéssel előtt Leontól, aztán.. tőle, hogy féltésük ne tegyen egy tehetetlen áldozattá, ha elkerülhetetlen..

        Elbaszta először Leon, aztán.. Willow, és talán én is elbaszom most. Jobb híján a fülem mögé tűröm az egyik kiszabaduló tincset - fordulhattam volna valaki máshoz, talán megkereshettem volna azt, akit a gondviselődként neveztek meg. De már nem hiszek a családtagoknak: talán te is egy vagy, azonos hangszíned, vagy a hosszú árnyék, amelyet vetsz. Nem kellene megbíznom benned - és neked különösen nem kellene megbíznod bennem. Egyetlen Balmoralban sem.
        De az azonosság nem hagyná, hogy elfejetsem a két azelőttet - Balmoral véres sétányát, rózsaablakon a párát. Ezeket a sorokat és - és hogy hová vezetnek a tudott, ki nem mondott dolgok. Balmoral pincéjébe vezetnek.

[- Ez… Nem tudom, egészen biztos vagy benne, hogy nem csak egy… nagyon szerencsétlen véletlen? -]

minerva ❀ 2005 nyara

Furcsa valaki más szájából hallania a nevet - olyan, mint mikor egy addig csupán elsuttogott titkot mondanak ki. Nem egészen helyes, végülis nem helytelen; nem kellene hogy jelentsen semmit.
Sőt - egészen könnyű kellene, hogy legyen, ugye? Hiszen olyan sokszor mondta bele az éjszaka súlyos csendjébe, olyan sokszor írta fel ujjaival az üveg finom párájába - mielőtt letörölte volna. Annyi esélye volt már a sajátjának éreznie. Talán már csak makacssága nem hagyja igazán, vagy valami más? Anyja csendje? Egy kimondatlan, sosem igaz ígéret? Sosem fog kutatni utána, sosem fog kérdezősködni többet. Tudta, hogy a saját védelme, hogy anyja nyugalma és békéje miatt; de vannak dolgok, amik nem lesznek könnyebbek attól, hogy tudja, miért nem szabad.
Tudja, hogy egyetlen pillanat. Ennyi maradt, ennyi esélye, hogy nemet mondjon - valamiért meglepődik, amiért nem tudja megtenni. Pedig ez valójában mindig is a vérében volt, ugye?
Hűvös libabőrt hagynak a szavak bőrén, mintha hirtelen ősz lenne, és Britannia. A háború, a halálfalók - olyasmi, amiről anya tényleg csak meséket mondhatott, ő sem tudott mást. Hiszen túl messze voltak, túl elzárva, túl csendben, túl jelentéktelenül. Néha szinte hiányérzete van miatta - évfolyamából már senki nem élte át valójában az ostromot, de néha mintha így is mindenki arról beszélne. Mintha sosem tűnne el igazán.
Nos. Tényleg nem.
Nem szól semmit először, figyel - talán tényleg Minervára, talán módokért, ahol elszökhet a beszélgetés elől.

Az egész túl komplikáltnak tűnik - mintha csak kitalálták volna, mintha ez is csak egy mese lenne, egy része azt kívánja, bárcsak az volna. Lapozgatja a könyvet, próbálja, de olyan, mintha nem találná azt a sort, amit az előbb igen; ide-oda járnak a gondolatai, talán még túl másnapos, talán már képzelődik. Szeretné, ha ez igaz volna - szeretné, ha a következő mély lélegzettel felriadna ebből az álomból, és folytathatná ott a napját, ahol abbahagyta; remélhetőleg egy spanyol klub egyik sarkában, még ép üveggel a kezében, túlságosan szédülve ahhoz, hogy erre az egészre akár csak emlékezzen is. Lehetne egy elfeledett emlék - ahogy lehetett volna az apja is az.
Nyel egyet.
- Ez… Nem tudom, egészen biztos vagy benne, hogy nem csak egy… nagyon szerencsétlen véletlen? - Nem Minervát akarja elsősorban meggyőzni - sokkal inkább saját magát. Nem lehet más, ugye?
- Jude… Apám… - Nem volt még igazán szüksége arra, hogy… különösebb vonatkozásban beszéljen róla. Nem otthon - ahol szellemként lebegett valahol hátul a gondolat a sötétben, és mindenki nagyon előzékenyen kikerülte. Nem az iskolában - mert ott valójában senkit nem érdekel, van-e apja vagy sincs. Talán rá sem kérdeztek sosem; vagy csak Blaze nem hallotta meg sosem.
Röviden körbepillant - mintha titkot mondana el ő is, olyat, ami még számít; de valójában már nagyon régóta nem, ugye?
- Mugli volt. Teljesen, köze sem volt a varázslókhoz, mármint… anyámig, nyilván. Anyám… varázsló.
Először születik meg benne a gondolat, hogy mennyivel könnyebb volna, ha nem lenne az. Mennyivel másabb élete lett volna, hm?

Valamiért kísérti a gondolat, hogy ha néhány évvel ezelőtt találta volna meg Minerva… valahogyan készebb lett volna erre a beszélgetésre. Nem tudja igazán miért, nem tudja, hogyan - talán csak a jelennél hirtelen minden csábítóbb. Vagy talán akkor… akkor még tényleg akarta a válaszokat. Még kíváncsi volt, nyughatatlan. Még nem temette magában annyira mélyre a dolgot, mint most, hogy feltépkednie egyenesen… szinte fájdalmas legyen? Természetellenes. Valami olyasmi, amit egészen biztosan nem kellene csinálnia.
Már érzi, hogy a mély levegő nem elég - elég ideje próbálkozik, már egyébként is kávé-és cigiíze van. Felpillant Minervára; egy pillanatig úgy tűnik, mintha mégsem akarna elfutni. Vagy csak nem tudna? De tulajdonképpen a bilincs a lábán mindegy, hogy honnan jött ugye?
- Nézd… - Végigsimít térdén, nadrágja anyaga túl érdes a tenyere alatt; hirtelen minden természetellenesnek tűnik. - Muszáj, hogy ez az egész… valami összekavarodás legyen. Tudom, hogy az apám mugli volt, tudom, hogy anyám aranyvérű. Tudom, hogy az egész nagyon csúnya volt, amikor kiderült. Tudom, hogy anyám családja… tett valamit, nem tudom pontosan, hogy mit, apám eltűnt, meghalt, de… - Talán nem kellene elmondania; talán tényleg nem kellene megbíznia benne. Talán… ha nem látná, hogy mennyire nehéz valójában neki is beszélnie erről, akkor nem is tenné. - Tudod, nem igazán értem, mármint azt nem értem, hogy mit keresne… Cerys ebben az egészben? Kicsit… - keresi a szavakat. - Túl nagy kalibernek tűnik ehhez az egészhez, nem? Mármint apám… Hát, apám csak egy mugli volt.
Nem szégyelli miatta; nem érdekli, micsoda. Az sem mindig érdekli, hogy már nincs itt - hiszen így volt mindig is. Nem volt azelőtt, ami fájhatna igazán, ugye?
- Miért érte volna meg neki?
De van olyan, mikor a hazugságok kiszáradnak - megtöredeznek, mutatnak valamit a távolban. Csak egy kicsit - csak egy kevés ideig.
- Talán az egész csak egy... véletlen egybeesés volt egyébként is. - Ezt már halkabban teszi hozzá; talán már nem is Minervának szól igazán. Talán már nincs is egészen súlya.
És talán olyankor mégiscsak fáj egy kicsit.