Lady Blood&Lady Shadowheart
Köpenyben akarok lenni, ahogy átsétálok a ködön, de apukám megmondta, hogy ne vegyek fel palástot. Azt akarta, hogy feketét sem kellene vennem, mert nagyon meleg van, és valóban; a Zsarnok Csillag közelebb van ehhez a forró területhez, itt már a Sötétség vereséget szenvedett. De Lady Shadowheart sötétsége bárhová a világon elér, nincs olyan apró szeglete a Földnek, ahol nem szabadítom fel fajtalan árnyékaimmal a Zsarnok Csillag forró fényétől a népet.
Sötétség.
Időnként a karomra téved a kezem, a másik pdig a hátamra, ahogy a többi látogató között a ködben sétálok. A ruhám fekete ugyan, de „nyári,” „divatos,” és túl sok bőrfelületet hagy szabadon, mely tartok tőle, hogy a mágiám ellenére is megölne. Talán itt maradok egész nap a pavilonban, a legtöbben úgyis jól szórakoznak a víz partján. Apám úgyis itt van, ő az egyik vámpír, aki segíti az ország kiállítását, és látom rajta, hogy örül a lehetőségnek. Azonban most meg kell ajándékoznom másik létrehozómat, úgyhogy mindenek előtt végig kell érnem a pavilonon.
Végigmentem már a kiállításon, úgyhogy tudom, hogy nem fogok teáscsészét kapni újra, azt pedig megtartanám, mert tetszik az a sok érzés, amely eláraszt, amikor belekortyolok a vörösbogyó teába (melyet jelenleg még vér helyett fogyasztok), de most szereznem kell valamiféle süteményt. Mert nincs jobb ötletem, hogy mit adhatnék anyámnak, tekintettel limitált galleon készletemre, melyek megcsappantak, amikor találtam egy kicsiny szögekből készült karkötőt, amit most is csuklómon viselek. Nem hiszem, hogy megvéd a szenvedéstől, mert akkor megölt volna, az élet ugyanis szenvedés, de úgy érzem, hogy esztétikailag jól reprezentálja a fájdalmat.
Ötlettelen vagyok. Nem tudom biztosan, hogy mit élvez anyám. Ahogy idősebb leszek, közelebb a potenciális élőhalálhoz, egyre többször felmerül bennem a kérdés, hogy az én társaságomat utálja-e, de ha nem is így van, nem tudom, hogy mi teszi boldoggá. Idén valami jobb ajándékot kell adnom neki, mert ő valóban jól eltalálja, hogy mit akarok, ő viszont látványosan nem volt boldog attól a rajztól, amelyet kapott. Még medimágushoz is el kellett mennem miatta. De csak „jó a fantáziám.”
Tanácstalanul teszek néhány kört a sütemények között. Csak most jövök rá, hogy soha nem láttam anyámat enni- illetve természetesen láttam enni, láttam a szájához emelt kanalat, villát és evőpálcikát, amelynek használatára különösen büszke volt, de mindig mélyen jártam a gondolataimban, nem emlékszem rá, hogy mi az, amit szeretett enni. Gyümölcsöt? Tésztát? Valamiféle süteményt? Anyám meglehetősen nemzetközi, most is tudom, hogy nagyon boldog valahol éppen, hogy mennyi fotót készíthet.
Gondolataimat végül a lány töri meg, akit meglátok, nem olyan messze. Emlékszem, hogy láttam még a Roxfortban, tehát tudom, hogy angol: nehéz elfelejteni őt, van valami látványosan szép az arcán. Valami más is érdekes volt ugyanakkor benne... akkor eszembe jut. Blood. Az volt a neve, hogy Blood, mely arra utal, hogy ha a fényben is jár, ő is az éjszaka szolgája, démoni ivadék, aki a Sötét Trónhoz van kötve.
Elkap egyfajta félénkség, mely nem jellemző rám: a lány idősebb nálam, és most olyan ruhát viselek, mely a felkaromtól lefelé a karjaimat, és a hátam egy részét is megmutatja, még ha fekete is (és nem is segít elvegyülni, mert már hitte valaki rólam, hogy vámpír vagyok- amikor pedig mondtam, hogy még nem, undorodó arcot vágott). De persze, eszembe jut, hogy nem szabad félnem, tekintettel arra, hogy ki vagyok én. Lady Shadowheart, a Sötétség Leánya.
- Üdvözlöm, Ms. Blood! A segítségére van szükségem. Egy gazdag hölgynek keresek ajándékot, és nincs ötletem, hogy mi volna a legjobb számára.- emlékszem a lány hírnevére, amely nem is meglepő: a Vér, Sötétség és Pusztulás fajtalan leányai mindig nagyon erős félelem aurát és hatalmat árasztottak. Biztos vagyok ugyanakkor benne, hogy alaptalan a félelmem, és tudni fogja, hogy mi vagyok: Lady Shadowheart, a Sötétség Leánya.
Sötétség.