Playa de Cristal – tenger és fürdőzési terület

Belleza europea intocable
2005. július 14. csütörtök
Señorita Élodie

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok

Szolid tempóban evezek a lábaimmal, hogy fent maradjak a víz felszínén, közben alaposan megfigyelem ahogy belleza rubia milyen szeretettel öleli magához a kis dudvabébi-s vödröt. Ezen csak mosolyogni tudok. A legtöbb ember akit ismerek kemény, mint a kád sarka, ambiciózus, már-már túlontúl komoly személyek. Elvégre leginkább a házam tagjait ismerem, de ott is vannak kivételek. Néhány, nem túl sok. Hozzájuk képest a Señorita ártatlansága olyan fényesen vakít, hogy még a spanyol napot is elvakítja. A hasonlat szépsége, hogy pont ekkor úszik a nap elé egy felhő.

Ijedtségére kicsit felnevetek, de nem azért, mert nevetséges lenne. Nooo... Azért, mert annyira linda. A tapasztalatok amúgy is azt mutatják, hogy az emberek hajlamosak külső és első benyomás alapján ítélkezni, ezek alapján pedig nem kell aggódnia Señorita-nak.

- Rettentően röstellem Señorita, nem akartam ráijeszteni Önre - enyhén hátrébb dőlök a vízen, hagyom a lábaimnak, hogy a felszín közelébe sodródjanak, és lebegni kezdek a lagymatag hullámokon. - Alapvetően a válaszom igenleges lenne, de elnézve kegyedet, még azt is mosolyogva elnézné bárki, ha méreggel a kezében lebukna egy gyilkosságot illetően. - Na igen... ha egymás mellett állnánk, és egyértelműen ő lenne a gyilkos, akkor is engem vinnének el, ebben estoy seguro. - Ne aggódjon, minden rendben lesz. Nem akartam elültetni bogarat a fülében. - Ahogy elnézem őt, furán stabil a vízben... kevés a mozgás is körülötte, mintha... No, eso es imposible.

- Valóban, egy ilyen Señorita hermosa-ra bizonyosan emlékeznék. Az amerikai delegációval érkeztem, az Ilvermorny-ból - Egyáltalán nem zavar az, hogy ennyit és ilyen hangerővel beszél, sőt. Legalább eltereli a gondolataimat. - Azt hallottam Svájc szép hely. Egyszer szívesen megnézném - kacsintok rá, nem mintha jelentene bármit is ez a mondat. Valószínűleg a Világkiállítás után soha többet nem fogunk találkozni, bár... nunca digas nunca.

Megint nevetek. Talán kicsit hangosabban, mint az előbb, talán kicsit felszabadultabban is.

- Nos Señorita Roethlisberger, se nem vagyok spanyol, legalábbis csak nagyon távoli ágakról, ugyanez a hatósággal is. De ne aggódjon, a kis titka nálam biztonságban van - rákacsintok, majd elkezdek körülötte úszni. Egyre inkább érdekel, hogy hogyan tud ilyen stabil maradni a mozgó víztömegben. - És mondja csak Señorita Roethlisberger, még gyűjtögető életmódot folytat, vagy gyarló emberi mohósága kielégült a vödörnyi varangydudva palántától. Esetleg tudok még valamiben segíteni? - Kedvem támadt gitározni. Estoy de buen humor.

Barcelona, 2005. július 14., csütörtök este

And there's no remedy for memory
Your face is like a melody
It won't leave my head

Annie&Daphné

Szirénhínár.
A hivatalos indok arra, hogy miért vagyok kint este a parton. A nem hivatalos indok pedig… egyszerűen nem tudtam tovább a sátorban maradni. Élodie igazán lelkesen beszélt az amerikai fiúról, aki délelőtt segített neki varangydudvát szedni, annyira lelkesen, hogy elaludt, mielőtt kijöhettünk volna ketten begyűjteni a szirénhínárt, és én csak… a hirtelen rosszullétemet ráfogtam arra, hogy csak a fejem fájt, mert sokat voltam a napon, pedig valami egészen más fájt, valami egészen mástól.
Tudom, hogy nem kellene ennyire kiakasztania egy szimpla névnek, hiszen Spanyolországban vagyunk, ahol a Miguel annyira gyakori név, mint nálunk otthon a Jacques, és mégis. Valahogy kibírtam sírás nélkül, de szerintem egyedül Élodie őszinte lelkesedése miatt, amit semmiképpen nem akartam elrontani, így hát csak… belül törtem össze. Talán egyszer el fogom tudni mondani neki, hogy miért.
Nem szerettem volna viszont, ha a fáradtság miatt lemarad a szirénhínárról, amit kizárólag éjszaka gyűjthettünk be mi lányok, hiszen akkor énekelt, és mi nem őrültünk meg a hangjától, mint a fiúk - ezt az éneket követem most is, halkan dúdolva válaszul nekik, óvatosan sétálva beljebb a vízbe, de szerencsére pár példány a felszínhez egészen közel is megtalálható volt. Tudom, hogy Élodie nagyon boldog lesz, ha ezeket fogja látni holnap reggel, amint felkel - a gondolattól én is elmosolyodom, ahogy gondosan egy vízzel teli vödörbe rakom a hínárokat, hogy ne száradjanak ki holnap reggelig, aztán majd csatlakozhatnak Élodie varangydudváihoz. A varangydudvákhoz, amiket Miguellel… lenyelem a gombócot a torkomban, mert még itt sem akarom engedni magamat sírni, még úgy sem, hogy senki sem lát. Lassan, szaggatottan fújom ki a levegőt, belekapaszkodva a vödörbe, és olyan erősen szorítom, hogy fel is sérti a kezem, de nem foglalkozom vele, még örülök is kicsit egy másik fajta fájdalomnak.
Amikor úgy ítélem meg, hogy elég hínárt szedtem, és sikerül mélyeket lélegezve és a vizet nézve legalább annyira megnyugodnom, talán ne sírva aludjak el, visszaindulok. Már úgyis egészen besötétedett. Bár, ilyen sokáig elnézve a vizet, még felmerült bennem az is, hogy... talán minden egyszerűbb lenne, ha... De nem. Visszautam azonban nem tud magányosan telni, mert három srác - akik Robert, Noah és Chad néven mutatkoznak be - próbál roppant kitartóan meggyőzni, hogy elkísérhessenek a szállásra, hiába semmi szükség rá. Hiába vágynék most borzasztóan arra, hogy egyedül legyek.
-Igazán nem szükséges… - próbálkoznék halkan visszautasítani a felajánlott segítséget, de hajthatatlanok. Az előbbi nyugalomnak már nyoma sincs, érzem, hogy remeg a hangom, és még jobban szorítom a kezemben a vödröt.
-Na, egy ilyen szép lány igazán nem sétálhat egyedül éjszaka!
-Segítek vinni a vödröt, mit is mondtál, mi van benne?
-De meghívhatunk egy italra is! Az majd felvidít!
-Én tudom is, mi vidítana fel!
-Köszönöm, nagyon kedves, de nem… - elcsuklik a hangom, a sírás kerülget. Sosem tudtam jól kezelni az ilyesmit, és most aztán pláne nem is voltam abban az állapotban, hogy egyáltalán megpróbáljam. Körbenézek, és látok embereket, még egy lányt is, egészen közel, de nem merek szólni, mert mégis, mit mondanék? Három udvarias fiatalember szeretné, ha visszajutnék a táborhelyre? Semmi rosszat nem csinálnak. Talán csak hagynom kellene, hogy…

[Solace2005.nyara]

Solace
2005.nyara

A megérzéseid nem mindig működtek. Például most sem... simán kinézted volna Solace-ból, hogy például zongorázik, szinte láttad magad előtt a hosszú, karakteres ujjak játékát, és a bólogató fejet, ahogy beleéli magát a zene áramlásába. Ám ezek szerint tévedtél.
- Fogalmam sincs, csak szerintem illene hozzád a zenélés - vallottad be töredelmesen, mert most mi mást fellehetnél? Sokszor teszik magukat az emberek nevetségessé azzal, hogy kimondják a valós gondolataikat, de téged ez valahogy nem zavart. Nem érdekelt, hogy másnak lássanak mások, mint amilyen vagy. A gondolataid pedig lényegében megszemélyesítettek téged, egy voltak veled. Voltak persze olyan gondolataid és érzéseid, amiket a világ minden kincséért sem teregettél volna ki senkinek, de az ilyen hétköznapi gondolatfoszlányokat nem cenzúráztad. Felesleges energia kiadás lett volna részedről, ha másnap próbáltad volna feltüntetni őket.
- Hmmm... érdekes jelenség ez a vándorlás... az állatok olyan jól megérzik, mikor, hova kell menniük -  jegyeztem meg a dugbogokkal kapcsolatban. Vajon az emberek is ennyire zsigerileg érezték, hogy merre hívja őket a sodrás? Ebben egyáltalán nem voltál biztos, az igazat megvallva sorstársaid gondolataira nem is lettél volna olyan kíváncsi, mint a mágikus lényekéire. Az a nyers erő és élni akarás, ami belőlük áradt, úgy vélted, nagyon sok emberből hiányzott.
Solace-ban ellenben nagyon is meglehetett az a fajta fejlődni akarás, tudásvágy és kitartás, ha az alkímiát választotta, ezt biztosan érezted.
- Az nagyon izgalmas tárgy... Én a rituális mágiát választottam, és ezen belül a druidizmusra specializálódtam -  mesélted Solace-nak. Életed legfontosabb pontja az állatok elméjével való kapcsolatfelvétel, és bár sok veszély és nehézség is fakad ebből a tehetségből, végtelenül hálás voltál azért, hogy az ég megáldott ezzel. Apádhoz hasonlóan hittél a lényedet óvó-védő szellemekben, és nekik adtál hálát ezért a kiváltságért.
- Szerintem nyugodtan mehetsz! További jó felfedezést... -  bátorítottad Solace-t a merülésre, ami aztán meg is történt hamar. Érthető volt, hogy Solace igyekezett visszaszolgáltatni a pálcát Varvarának, elvégre a pálcája nélkül mégis csak félember egy boszorkány, avagy varázsló. Mikor a srác arrébb úszott és a vízfelszín lenyugodott, te ismét elcsendesítetted elmédet. Most nem terveztél mással kapcsolódni, csak a saját belső hangodat kívántad meghallani.

Köszönöm a játékot! ^^

[- Hasonlónak tűnik a hoppanálás mellékhatásaihoz. Szeretsz repülni?]

Ships on the sea, ships on the sky

Varvara&Eydis - július 21.

  Nehezen veszem rá magam, hogy a szemébe nézzek, ne az eget figyeljem további repülőgépekért. Bármilyen gyenge és felesleges dolog, úgy érzem, hogy a szívem is repül, ha belegondolok abba, hogy mennyire lenyűgöző lehet égen hajózni.

 Irigylem érte, amiért lehetősége volt rá. Nem vagyok benne biztos, hogy miért nem többször repült.

 - Hasonlónak tűnik a hoppanálás mellékhatásaihoz. Szeretsz repülni?- azzal tisztában vagyok, hogy minden bizonnyal nem tudja vezetni a repülőgépet, ami messze túl bonyolultnak tűnik hozzá, hogy akárki ismerje. Talán bonyolultabb, mint hajózni.

  - Nem ijesztő? Úgy tudom, hogy sokszor lezuhannak.- eszembe jut a vihar, ami el akarta nyelni a hajónkat, és tetszik a gondolat, hogy az égen, egy hasonló viharban verdes a gép a szárnyaival, küzd érte, hogy a levegőben maradjon, mint egy hatalmas madár.

 Érzem, hogy felpezsdül a vérem a gondolatra. Talán ismét valami ilyen egyszerűségre lenne szükségem. Egy harcra, ami emlékeztet rá, hogy élek, amelynek során nem kell foglalkoznom rejtélyekkel, családdal, titkokkal, kétségekkel, nevekkel. Az egyetlen dolog, ami valódi: küzdelem az életért. Mélyen beszívom a sós tengeri levegőt.

 Talán ez lehet az igazi szabadság.

 - Mennyire bonyolult megtanulni vezetni őket?- az utóbbi kérdés teljesen feleslegesnek tűnik. Úgysem hiszem, hogy valaha lesz lehetőségem rá, hogy repüljek, hogy muglik közé menjek- biztos, hogy nem tudnék beolvadni, de úgy érzem, hogy akarom ezt a szabadságot: repülni az égen, át a viharon, hatalmas madárként küzdeni a túlélésért, küzdeni a logika ellen, ami azt mondja, hogy a fém túl nehéz, nem repülhet, mágia nélkül nem, a muglik mégis találtak rá megoldást.

 Ritkán érzem, hogy őszintén, lelkesen mosolygok, most viszont tudom, hogy talán látja a lelkesedést az arcomon. Talán elmondja másoknak is, hogy felesleges dolgok miatt vagyok boldog, felesleges dolgokra vágyom. Nem tudom, hogy haszna lenne-e belőle, hogy benne van-e a természetében, de ma nem érdekel, hogy esetleg aláássa a reputációmat az iskolában. Ma csak az érdekel, hogy megtudjam.

 Csak most veszem észre, hogy vörös a tekintete.

 - Történt valami a szemeddel?- könnyen lehetne a sós víz, ami irritálta. Biztosan volt alkalma úszni, mint mindenkinek, aki idejött. Azok pedig, akik tapasztalatlanabbak a vízzal, gyakran könnyebben okoznak maguknak sérüléseket a vízben, még ha ilyen aprókat is. A víz mindig hívogatónak tűnik, különösen éjjel: ha valaki elég ideig nézi a felszínét, az átöleli, becsalja, és elnyeli azt, aki beleugrik.

 Az az érzésem, hogy nem ez a valóság.

 - Bántott valaki?- talán furcsán személyes a kérdés, mert nem vagyunk közeli barátok. Talán nem is kellene megkérdeznem- nem is tudom, hogy miért jut eszembe, hogy segítek neki, ha igen. A lány idegen.

[Sade, es-tu diabolique ou divin?]

Sade, es-tu diabolique ou divin?

@Miguel ❁ 2005. július 14. csütörtök

Nem tehetek róla. Ahogyan beszél, önkéntelenül is elképzelem magam a femme fatale típusú gyilkosként, amit leír. Lelki szemeim előtt megjelenek csipkés gyászruhában, kezemben pedig egy csokor hófehér gyöngyvirág. Borzalmasan állna nekem a szerep – bizonyára nem lennék képes arra, hogy komolyan vegyem a búskomorságot, csapnivaló femme fatale lennék, ezen pedig semmilyen ruha nem segítene. Alkalmatlan vagyok arra, hogy eljátsszam a végzet asszonyát, és előbb vagy utóbb, de inkább előbb oda nem való megjegyzéseket tennék a helyzetről és a gyöngyvirágról, ami az egész illúziót megtöri.
Ajkaim máris mosolyra húzódnak, de gyorsan szám elé is kapom kezem, hogy feltartsam a kitörni készülő nevetést. Nem kéne, hogy a molduk megtalálják ezt a helyet, márpedig azt mondják, olyan hangos tudok lenni, hogy még a másik strandon is meghallják. Még ha ez nem is igaz, mert csak bántani szeretnének vele, talán nem kéne alapot adni erre? Persze a dudvapalántás vödröt stabilan tartom magam mellett a másik kezemmel, ha már ilyen szerencsésen visszakaptam azt.
- A varangydudva szerencsére nem mérgező, de fogyasztását csak vízközelben ajánlom, ’a nem szeretnél fulladásos ’alált ’alni. Biztosan nem lehet kellemes, bár nem tudom, szellemektől még nem kérdeztem, mert egyet sem ismerek, aki így ’alt volna meg. Én meg még sosem haltam meg. Bezzeg a gyöngyvirág… – jaj, Élodie, miért is beszélsz most azokról a gyöngyvirágokról? Bár kétségtelen, hogy azt sokkal szívesebben ültetnék bogaraknál, és nem a fülembe, hanem otthon a kertbe. Csak az a baj, hogy sose vagyok otthon, amikor szezonjuk van.
- Ámerikai vagy! – vigyorodok el, ahogyan bemutatkozik. A kiejtéséből érezhető – britekkel beszéltem már, főleg a bátyám együttesének egy-két tagjával, de ők egészen máshogyan beszélnek, mint ő. Én is az alapján tanultam az angolt, ahogyan ott beszélnek, de mindig nagyon tetszett az amerikaiak lazasága. Az én angolom talán nem olyan rossz, de még mindig előfordul, hogy nem jut eszembe belőle a megfelelő manière de dire. Érződik azért, hogy nem teljesen franciás az akcentusom, kevésbé túlzó a torokhangos r-em, és kerekebbre ejtem a magánhangzókat. De a h-kat így is gyakran elhagyom.
- Feltétlenül szólj előre, ’a Svájcba érkezel. Még időben elrejtsem a mérgeimet és készítsek új személyazonosságot a menekülésre. – kacsintok rá. Jól tudom, hogy valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni ezután, és inkább csak az illem szolgálta őt arra, hogy megdicsérje az országomat. Szépnek persze tényleg szép, de nincs annyi turistánk, akik pedig vannak, azok mind legalább valamennyire gazdagok. Sion kis település meglepően szép katedrálissal, van ott is egy Notre Dame, csak nem olyan híres, mint a másik Párizsban. De nincs sok turista, és azok is inkább hegyet másznak vagy síelnek az Alpokban.
- Este kimennék a barátnőmmel szirén’ínárt gyűjteni, érdekes növény, tudod, és csak holdfényben gyűjthető. De azt neked nem ajánlom, a férfiak megőrülnek a dalától. Úgyhogy köszönöm még egyszer, kedves Miguel, így is rengeteget segítettél! De a ’ulláról, amit a tengerbe rejtettem, nem beszélünk. – elhúzom a kezem a szám előtt, mintha becipzároznám azt. Bár igazából még a bogarakat se tudom bántani. Legfeljebb akkor, ha tényleg kártevők, és komoly veszélyt fenyegetnek a kertemre, de ez általában semmi olyan, amit más rovarkák odatelepítésével meg nem tudok oldani. A természet rendezi önmagát. Ahogyan sétálunk kifelé, egyre inkább látszódnak a lábaim, és még inkább az, hogy, nos… Hogy azok kicsit hosszabbak, mint amit az átlagtól megszokhatott. Szerencsére már be van készítve a szokásos hegyi levegős magyarázat-csokrom, ha esetleg rákérdezne.
- Igaz az, hogy sárkányokat esztek ott reggelire? A bátyám mondta, de én ezt nem akarom elhinni, ’ogy ilyen van. – kérdezem, amikor már csak térdig ér a víz. Nos, nekem térdig.

[✦ Everybody seems there laugh at meThink it's fun to watch me alive ✦]

✦ Everybody seems there laugh at me
Think it's fun to watch me alive ✦

To Eydis

TW: Basic káromkodás

Úgy fixírozza az eget, mintha ott lehetne megtalálni az élet értelmét, ha elég ideig kitartóan bámulod. Összevonom a szemöldököm, mert nem hazudnám azt, hogy kifejezetten értem ezt a nagy érdeklődést. Egyebek iránt tényleg kapóra jön ez a furinka kis epizód, mert enélkül, most kínomban itt sírva devendéroznék a tengerparton hajnalig magamban. Mert akárhonnan akarom szépítni az esetet, azért a szomorúságom hamar haragba fordult és most már határozottan azt gondolom, hogy Grisha menjen a büdös picsába a kifogásaival meg a férfihö’ méltatlan nyervogásával, hogy ez nincs, az nem jó, meg amaz szar.

-Hát úgy olyasmi-gondolkodom el jobban a hoppanálás meg a repülés hasonlóságain, de azért így mélyebbről nézve a dolgot annyira mégsem egykutya- mondjuk az más, hogy így nem tudod elbaszni. Mármint többnyire nem szakad le semmid a magad hibájából, ellenben mindenféle egyéb gebasz az lehet. Láttad a Lostot?
Eljuthatnék addig saját energiámbó’ is, hogy aki ilyen bámész módon tekintgeti a röpüllőgépet, annak bajosan lehet otthon tévéje, amiben mindenféle magnix műsorokat nézhet, főleg Eydisnek, neki aztán mégbajosabban lehet.  Na meg, ha lenne is, biztos nem vóna úgy rágyógyulva egy ilyen sorozatra, mint én tavaly nyáron, minden ismerősöm teljesen kikészítettem az elméleteimmel. Mindenesetre megpróbálom hátha hallott róla, csak aztán magyarázom tovább a baromságom.

-Ehhe -sóhajtok még a röpködés gondolatára is, mert szívem szerint, most elröpülnék haza és jól megrángatnám a bátyámat, hogy miért nem szeret igazán, de az olyan hosszú út lenne, hogy ha ma indulnék, tán holnapután helyben volnék. – még egy néhány órás utat ki lehet bírni, de aztán bedugul a füled meg lezsibbad a lelked is és ott aztán nem lehet fel s alá futkozni, mint egy vonaton. Én jobban bírom a varázslók módszereit, nem kerülnek annyi időbe, néha még annyi pénzbe sem.
Mekkora duma! Ki is írhatnám a homlokomra, hogy tavaly csóró voltam, de idén mégcsóróbb vagyok, há’ istentelen az egész. Ha a bátyám tudna hoppanálni, akkor most csak úgy itt tudna teremni és elmondhatnám neki hat mondattal és egy szusszal, hogy mennyire hiányzott és milyen rohadt jó, hogy itt van. De Grisha nem tud hoppanálni, a gépre se tudja felhúzkodni a tetovált valagát.

-De, elég para. Mármint engem végig a hideg rángatott, mert hát, ha bármi félremegy, akkor az egész gép mindenestül megy a levesbe, a tengerbe vagy belecsapódik valamibe azt’ reccs! -magyarázom és olyan lelkesedést látok végiggyalogolni a képén, ami még a gépen repülésnél is ezerszer parább és akkor úgy vagyok véle, hogy aztat nem is igen akarom tudni, hogy mi játszódik a fejében, aztán meg az, hogy inkább mégis tudni akarom. Tehát majdnem tudom, hogy mi is érdekel. A vezetéssel kapcsolatos kérdésén mondjuk bőven el kell gondolkodnom, mert, ha így jobban megnéz, akkor nem véletlenül nem nézek úgy ki, mint egy repülőgép pilóta. A jobb és balkéz megkülönböztetése is tud gebaszt okozni, Grisha még volán elé sem enged nem, hogy repülővolán elé. Pedig szerintem igen  szép lenne rajtam a pilóta szemüveg.
-A szememmel?-kérdezek vissza értetlenkedve, mert először esküszöm tényleg nem látom az értelmét a dolognak, aztán rájövök, hogy valószínűleg már a belülbőgéstől kivörösödött aztán most elég vészesen nézhetek ki vele.
-Ja? Nem -rázom meg a fejem, mert böszmeség lenne itt indokolatlanul ráborítani minden nyavalyámat. Egyáltalán mit mondanék? Honnan kezdeném? Mennyire lenne kellemetlen? Mint a marhának a vágás, gondolom – Mármint csak a bátyám, de ő nem bántott, csak böszme.
Jó’ van, ez legyen az arany középút, ő gondolom udvariasságból kérdezte, én meg szintén udvariasságból válaszoltam valamit, aztán vagy akarja tovább bizserélni a dolgot vagy nem.

Belleza europea intocable
2005. július 14. csütörtök
Señorita Élodie

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok, öngyilkosság/halál említése

Lazán a fejem alá teszem a karjaimat, mintha nem a víz felszínén lebegnék, hanem a forró spanyol homokban pihegnék vízszintesben. Közben fél szemmel Señorita arcát figyelem és örömmel konstatálom, ahogy mosolyra húzódnak az ajkai. Bár nem úgy tűnik, de azt is megfigyelem, hogy mintha elfojtaná a nevetését és az espectacular mosolyát is a keze mögé rejti.
- Hmm, fulladásos halál? Nem próbáltam még, de szerintem nem a legelegánsabb illetve nem a legbékésebb halálforma. De persze ez csak találgatás részemről, nekem sincsenek olyan szellem ismerőseim, akik erről be tudtak volna számolni - kacsintok a Señorita-ra mosolyogva. Közben fél szemmel diszkréten próbálok az arcmimikájából olvasni, hogy vajh' rákérdezzek-e a gyöngyvirágok említésének eredetére, vagy csak rosszat tennék vele... Egy hullám megdob, mire 'felegyenesedem' a vízben és odaúszom Señorita Élodie-hez. - Kegyed szereti a gyöngyvirágokat? Be kell vallanom Señorita , szépsége vetekszik a legszebb gyöngyvirágéval, sőt még a legszebb Laelia-éval is, mely személyes kedvenc virágom egyébként- úszom körbe ismét.
¡Tocado y hundido! Bár mint a bőrszínem is enged következtetni, a Latin-Amerikai régióból származom, noha az Egyesült Államok területén születtem még anno - keserédes emlékek árasztják el koponyámat, de a mosolyomat nem hagyom megtörni. Mindig is ez az álarc volt a legnagyobb fegyverem, noha vannak olyanok, akik ezen is átlátnak. Szerencsére számszerűleg 2-3 emberről beszélünk, ebből egyet nem bánok, a másik kettő igazán felfordulhatna. Minden tisztelettel és szeretettel gondolom ezt természetesen. Végül azonban kénytelen vagyok megadni magam a nevetés áradásának, hiszen Señorita viccei kiválóak egyébként. Ami pedig még szebbé teszi őket, hogy látszólag természetesen jönnek.
- Rendben, igyekszem majd észben tartani, hogy a házkutatás tényét mindenképp megküldjem kegyednek 7-10 munkanappal előre, hogy el tudjon készülni a hamis személyazonossága - kacsintok rá, mielőtt megejtenék egy taktikai merülést, hogy rakoncátlan hajtincseimet valamennyire rendbe szedjem... legalábbis egy rövid időre. - Bár azért egy tour-guide-t igazán szívesen vennék ott tartózkodásom idejére!
- Ahh, milyen sajnálatos, pedig két hermosa Señorita-nak bármikor ezer örömmel szívesen segítenék, de talán nem lenne jó megőrülni, nem?- pedig mennyire megmozgatja a fantáziámat nem egy, hanem rögtön két európai szépség. Vajon a barátjője is szőke? Kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy las rubias son mi tipo. A vízihullás megszólalására pedig láthatatlan lakatot teszek a számra, melynek képzeletbeli kulcsát a tengerbe hajítom. - Titkát a sírba viszem Señorita. Reményeim szerint nem hullám-sírba!- Más halál illik hozzám. Persze, megérdemelnék valami szenvedőset, valami szégyenteljest, valamit, amelyet még e legromlottabb lelkületűek sem tudnak elfordulás nélkül végig nézni, de... azt hiszem egyszer a túladagolás, vagy a kísérletezgetés fog elvinni. Con estilo, verdad?
Lassan de biztosan már nekem is kényelmesebb sétálnom, ekkor csap arcon teljes erővel a magasságkülönbségünk. Az első, ami azonban egyből feltűnik, hogy milyen szép lábai vannak. No-no lábfétish, de tényleg szépek a lábai is, na.
- Ha reggelire nem is, de előfordul, hogy eszünk sárkányhúst. Van olyan gyorséttermi láncunk, amely az istenien finom sárkányburgerei miatt híresült el. Egyes híresztelések szerint ezért olyan magasak és nagydarabok a Wampus ház tagjai, mert mi több sárkányhúst fogyasztunk, mint a többiek, mellé még sokat is edzünk... - előzékeny úriember módjára átveszem tőle a vödröt, és jómagam viszem ki a partra. - Merre vert tábort kegyed?

The help can come from the strangest places

Daph
2005.07.14. este
Barcelona

Egészen meg tudnám szokni, ha minden este lehetőségem lenne kimenni egy tenger vagy egy tó partjára, ahol sétálgatva elhallgatnak a bennem zsibongó gondolatok, és az orromon keresztül a testemet megtisztítaná a friss levegő. Otthon erre a célra amikor csak lehetőségem van a közeli erdőt veszem célba: a probléma csak az vele, hogy napközben viszonylag sokan mászkálnak arra, sötétedés után pedig fura alakok. Apu és Nagyi emiatt nem igazán örülnek neki, amikor így teszek. Noha mindig viszem magammal Erebor-t, neki inkább már csak a kinézete ijesztő, de már azt is alig hallja meg, ha szólok neki.
Valahogy az ember nem gondolná, hogy a napfényes Spanyolhonban is hasonló bajságokba futna.
Az elmém éppen egy összegzést készít az elmúlt napokról: a Világkiállításon látottakról, a hosszas beszélgetésekről esténként Eperkével, az übercuki aranyszőke Malcipánnal való furkász-vadászatról, a Baywatch-ba való egészen pofásan szemrevalóan sportos testű habfiúról, ahogy lassított felvételben valami epikus zenére sétál ki a vízből, Ophi-ról és Holdenről, meg a kapcsolatukról, és hogy mikor jönnek össze végre már??? De most komolyan, borzasztóak ezek ketten. Szerintem a süketnémavak is látná a köztük lévő kémiát, hallaná, hogy mennyire üvölt az, hogy együtt kellene lenniük és felsikítana, hogy JÖJJETEK MÁR ÖSSZE HALÓ!
Nem, nem húzhatom fel magamat ezen, és nem, nem szólhatok bele. Pedig...! De be kell látnom magamnak, hogy hagyni kell az eseményeket megtörténni a saját medrükben. Maguknak kell rájönniük az érzéseikre és lépésre elszánni magukat. Ha én lennék hasonló helyzetben, én sem díjaznám, ha közbe szólnának. Mondjuk a feltételezés vicces, mert én soha nem leszek ilyen helyzetben... eddig is bizonyos voltam ebben, de a múltbéli események után... még biztosabb vagyok ebben. Maradnak nekem a könyveim és az állatok/varázslények.
Gondolatmenetemet egy kisebb csoportosulás zavarja meg a parton. Alapvetően nem figyelnék fel rá, de a felállás (3 fiú, egy lány) már furcsa, na meg a testbeszédek. Úgy látom innen, hogy a lány eléggé feszélyezve érzi magát. Megindulok feléjük, majd meghallok egy furcsa éneket. Kell pár lépés, mire leessen, hogy talán szirénhínárt hallok? Talán ezért olyan nyomulósok a srácok, ezért nem értenek a nem-ből? Előkapom a pálcámat, majd még mindig a takarásukban összekötve az A tervet a B-vel, hogy legyen belőle egy mindent elsöprő C... egy jókorát büfögök, de olyat, hogy visszhangzik bele az egész part. Erre majdnem elnevetem magam, de vigyorgásra moderálom magam, és ahogy az egyik csávesz fordulása felfedi előttem a lány kezében lévő kis vödröt, egy nonverbális Silencio-val elnémítom a daloló növényeket. Mármint erősen remélem, hogy azért fejeltek ennyire be, mert a vödörben szirénhínárok vannak, és túl közel vannak a fiúk hozzá... Máskülönben jön a D terv: hit and run. A pálcámat gyorsan visszatűröm az ing alatt a nadrágomba, ahogy szélesen vigyorogva a srácok közt a lányhoz lépek és átkarolom a vállát.
- Yoooo! Már mindenütt kerestelek! Arról volt szó, hogy megvársz a gyűjtögetéssel, most kajak rosszul érzem magam! - azért vetek lopva egy pillantást, majd hosszan kifújom a levegőt kicsit megnyugodva, hogy a sejtésem beigazolódott. Már csak azért fohászkodom, hogy ez triggerelte be őket, és... nem úgy az összes többi, amit szintén hallani lehet a távolban. - Figyu skacok, köszi, hogy vigyáztatok a barátnőmre, de innentől átveszem - kacsintok rájuk, ahogy előveszem a mélyebb, tomboy-osabb hangomat. Az öltözködésem legalább adott, remélem a lány is veszi a lapot, és együttműködik.
- A... barátnődre?- ütközik meg egyikük. Ezaaaz, működik a terv... kinda...?
- Uuufff, két csaj jobb, mint egy - dörzsöli az egyik tag a kezeit, miközben végigmér engem is. Jó, mégse működik olyan bombabiztosan a C terv, mint reméltem. Szerencsére mivel elől deszka hátul léc az alkatom, így nincs rajtam sok bámulni való. Megemelt szemöldökkel nézek rá, szabad kezemmel azért a pálcámra markolok, noha tudom, hogy előbb az öklömet ismertetném meg az orrával, ha arra kerül a sor.
- Ufff, ha továbbra is szeretnél szaporodó képes maradni és megőrizni a maradék férfiasságod, akkor azt javaslom fordíts hátat, mielőtt még megismerkedsz Elton-nal és Leonidas-szal - mondom neki komolyan. Arról már nem kell tudniuk, hogy ezek a nevek a bal és jobb kezeimet hivatottak jelenteni. Ilyenkor hálát ahogy az égnek, hogy ismerem Gem-et, aki az egyik legvagányabb csaj a földkerekségen, mind a 150 centijével, vagy mennyi ő igazándiból.
Merlin ősz szakállának hála a büfögés, a tomboy-look meg a szirénhínárok elhallgattatása eléggé kuksilohasztó élmény volt számukra, hogy inkább új préda után kutassanak. Azért egy-egy éhes pillantást vetnek még szerencsétlen lányra, de igyekszem kitakarni a saját testemmel egészen addig, ameddig a kedves fiatalemberek el nem vonulnak. Ekkor már egy teljesen más arccal fordulok felé: a magabiztos, ellenségesebb, harciasabb tekintetem helyére visszakerül a kis fahéjascsiga, kenyérre kenhető nutellás arckifejezésem.
- Minden rendben? Nem bántottak? - kérdezem halk, kedves hangon tőle, ahogy kicsit távolabb lépek, hogy teret adhassak neki, ne érezze magát kényelmetlenül.

Barcelona, 2005. július 14., csütörtök este

And there's no remedy for memory
Your face is like a melody
It won't leave my head

Annie&Daphné

TW: zaklatás, szexuális utalások
…hogy Robert a derekamra tegye a kezét, majd lejjebb csúsztassa, határozottan lejjebb, mint az illendő lenne, nem akarom, hogy hozzám érjen, de képtelen vagyok elhúzódni…
…hogy Chad a fülembe suttogja, hogy már alig várja, mit hoz az este, neki remek ötletei vannak…
…hogy Noah meghívjon arra az italra, csak egy ital, tetszeni fog, hiszen édes, mint én…
…valamit mondanak még, tudom, hiszen látom mozogni a szájukat, de valahogy az egész összemosódik, vagy talán csak a saját zakatoló szívverésem tompít el minden más hangot körülöttem. Az agyam valami rejtett, távoli szegletében érzékelem ugyan, hogy nem kellene velük mennem, talán mondok is valamit, azt hiszem, azt, hogy nem, de lehet, csak képzelem…
…azt viszont nem képzelem, hogy megjelenik mellettem egy lány, és Robert valamikor elenged - cserébe most ez a lány karol át. Talán segíteni jött, talán nem - de továbbra is képtelen vagyok megmozdulni. Ő is magyaráz valamit, de annyira távolinak tűnik a hangja.
-...hogy megvársz a gyűjtögetéssel, most kajak rosszul érzem magam!
-...vigyáztatok a barátnőmre, de innentől átveszem!
Valaki megszólal - én, azt hiszem, bár a hang mintha nem az enyém lenne.
-Igen, ne haragudj, csak…elkalandoztam - magyarázkodom halkan, azt se tudom, ki ez a lány vagy miért segít nekem, és valami még történik, talán, valószínűleg, mivel a fiúk már nincsenek itt, és ez a lány néz rám nagyon kedves, barátságos arckifejezéssel, és arról érdeklődik, minden rendben van–e, nem, nincs, semmi sincs rendben, miért vagy kedves velem, miért…
-Én…
Nem tudom mi történik. Velem történik egyáltalán? Hátrébb lépek - nem akarom a közelemben őt sem, pedig tudom, hogy nem tett ellenem semmi rosszat, sőt, de képtelen lennék most elviselni. Lehunyom a szemem, a vödröt még mindig a kezemben szorongatom, mint valami mentőövet, pedig nem is fuldoklom, még ha úgy is érződik most. Mélyen beszívom a sós, tengeri levegőt, de csak szaggatottan tudom kifújni, érzem, hogy remegek, és nem a hidegtől, hogy a sírás fojtogat, bár nem is vagyok már benne teljesen biztos, hogy mi miatt is sírnék jelenleg jobban - a bátyám emléke, a fiúk nem kívánt közeledése, a lány kedvessége, vagy mindhárom miatt egyszerre. Kinyitom a szemem - próbálok a lány arcára fókuszálni. Annyira kedves arca van.
-Köszönöm… nem, én csak… szeretnék visszajutni a táborhelyre - suttogom halkan, de elcsuklik a hangom. Érzem az első könnycseppet legördülni az arcomon - gyorsan letörlöm, mielőtt több követhetné, mert akkor talán soha nem tudnám abbahagyni. A szabad kezemmel megszorítom a vödröt tartó karomat, abba igyekszem kapaszkodni, ahogy próbálom összeszedni magam. A körmeim belemélyednek a bőrömbe, de alig érzékelem, hogy fáj. Talán szükségem van most erre.
-Hogy hívnak? - kérdezem. Bármi másról szívesebben beszélnék jelenleg, mint magamról, vagy arról, ami történt.

The help can come from the strangest places

Daph
2005.07.14. este
Barcelona

A parton végig táncoló lenge szellő nem elég ahhoz, hogy elfújja messzire a történtek emlékét. Figyelem a lányt, minden mozdulata feszültségről, szomorúságról árulkodik, mégsem tudom, hogyan is segíthetnék neki. Nem lépek utána, hagyom, hogy számára kényelmes távolságra lépdeljen el, közben zsebre vágom a kezem és felpillantok az égre, hogy a tekintetemmel se nyomasszam tovább. Csak akkor pillantok vissza rá, amikor megszólal. Hangja bizonytalan, halk, olyan érzést kelt az emberben, hogy meg akarja védeni őt. Ösztönösen le is veszem magamról az inget, amit a hűvösebb esti időjárás miatt kaptam magamra és nyújtom felé.
- Persze, érthető, hiszen későre jár. Na meg valóban nem okos ötlet egy vödörnyi szirénhínárral egyedül mászkálni- mosolygok rá kedvesen, de azt már nem fűzöm hozzá, hogy kettőnknek sem annyira biztonságos ez a móka így ebben a formátumban. Még ha egy kompetens boszorkány is lennék, aki elátkoz mindenkit a francba, ha kell - mondjuk mint Orin, vagy Sienna, vagy Gem, a teljesség igénye nélkül természetesen - akkor kevésbé fájna az én fejem is emiatt, de így... Nem kérdezem meg, hogy szeretné-e, ha elkísérném, csak a testbeszédemmel üzenem neki, hogy mutassa az utat. Egy utolsó pillantást még vetek a távolodó férfitrió alakjára, kicsit görcsbe is rándul a gyomrom, hogy nincsenek annyira messze, amennyire illene nekik. Valamint a hirtelen elforduló arcok is nyugtalanítanak. A pálcámat azért kéznél tartom, de mint említettem már vala gondolati síkon: nem én vagyok a párbajozók gyöngye, maximum negatív értelemben. Hiába az elméleti tudás, hiába tudom elvégezni a varázslatokat, nincs meg az ártó szándék, nincs meg bennem az az erő, hogy rá tudjak támadni másra úgy igazán. Még ha csak gyakorlásból is. Ezért sem leszek soha jó terelő, és mégis...
Ahogy elindulok, a homokszemcsék érzete a lábaim között kirángat az értelmetlen elmélkedésemből.
- Engem? A nevem Anne-Rose, de nyugodtan szólíts csak Annie-nek. A Roxfortos delegációval érkeztem, bár nem maradok olyan hosszan, mint egyes társaim. Tulajdonképpen nyaralok itt az egyik legjobb barátommal - persze, nem kérdezte, de van egy olyan érzésem, hogy kell neki az elterelés a gondjairól, gondolatairól, önmagáról. - Na és téged hogy hívnak? - annyi mindent kérdezhetnék még: Miért gyűjt szirénhínárt? Miért egyedül? Honnan jött? Mióta van itt? Melyik delegációval érkezett? Azonban olyan törékenynek érzem őt, hogy inkább ezeket a kérdéseket hagyom és... ha magától szóba hozza őket, akkor jó, ha nem, akkor nem. Nem kell mindig mindenkiről mindent azonnal tudnom. Ha a Sors is úgy akarja, valamint a másik illető, akkor minden meg fog történni a maga medrében. Éppen úgy, ahogy az apály és a dagály is szabályos egymásutánban váltják egymást, ahogy a csillagos égben szimpla derengésként sejlik fel az alakunk a végtelen víztükör előtt, ahogy a sirályok hangja töri meg az éjszaka csendjét.
- Tudtad, hogy itt a Baleár-tengerben van a legősibb növény ever? Ha most lelősz sem fogom tudni a latin nevét, de egy tengerifű faj, neptunfű egyébként a becses köznyelvi neve, és 80-100.000 éves a tudósok szerint. Tök klassz, nem? - nézek rá hatalmas vigyorral, ő ilyen kis növényes cuki lánykának tűnik nekem, biztosan értékelni fogja a fun fact-emet. Vagy kellően hülyének néz miatta, a lényegen talán nem változtat.

Barcelona, 2005. július 14., csütörtök este

Your soul is haunting me and telling me that everything is fine
But I wish I was dead

Annie&Daphné

TW: nyelvezet, self-harm és öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok
Egy halvány mosollyal és némiképp gépies mozdulatokkal veszem el a felém nyújtott inget. Nem különösebben fázom, pedig biztosan hideg van, de legalább a remegés mégis abbamarad, ahogy magamra terítem a ruhát. Nem mozdulok, csak, miután sikerült leküzdenem a sírást és a helyét átveszi valami… más. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire elindulunk, de azt legalább igen, hogy merre kell menni.
-Nem, valóban… nem az - bólintok lassan, és a lány kedves arca ellenére mardosni kezd a bűntudat, amiért annyira buta és felelőtlen voltam, hogy nem alkalmaztam hamarabb Silencio-t a szirénhínárokon, pedig ott a pálca a szoknyám zsebében. Eszembe kellett volna jutnia. Meg annak is, hogy ne jöjjek ki egyedül. Ehelyett veszélybe sodortam… a lányt Annienek hívják, szóval Anniet is.
-Nagyon kedves neved van, Annie - valahogy az egész lány annyira… soleil sous forme humaine. Nem tudom, miért van az az érzésem, hogy bárhol megjelenik, jobbá teszi az ember napját szimplán azzal, hogy ott van. Van az egész kisugárzásában valami… megnyugtató. A legjobb barátja is biztosan így gondolja róla.
-Mi… - Mikaela. Nem. Nem ez a nevem. Kizárólag Miguel emléke az oka, hogy egyáltalán eszembe jutott, mert egyébként hosszú idő óta nem gondoltam már erre úgy, mint valamire, ami hozzám tartozik. - Daphné d’Aboville. Beauxbatons delegáció - még a hangom sem érződik most a sajátomnak.
Legszívesebben kihasználnám, hogy Annie semmit nem tud rólam. Hogy valószínűleg soha nem találkozunk újra. El akarom neki mondani az egészet, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem, hogy annyira kibaszottul, rohadtul, elviselhetetlenül hiányzik a bátyám, az ikertestvérem, a másik felem, hogy nem tudom, hogyan vagy miért vagyok képes még levegőt venni egyáltalán, hogy ha tudnám, hogyan kell tudatosan leállítani a szívverésem és a légzésem, ha valamikor, akkor most megtenném… mert minden egyes légvétel elmondhatatlanul, bénítóan fáj, és azt hittem, ennyi év után túl vagyok rajta, hogy nem érint már meg, hogy nem…  hogy nem omlok össze tőle. Sírni akarok, üvölteni, amíg ez az érzés el nem múlik, vagy amíg végleg és visszafordíthatatlanul össze nem törik bennem valami. Hogy csak további fájdalmat akarok okozni magamnak addig, amíg az a sérülés jobban fáj, mint amit belül érzek. Bele akarom mélyeszteni a körmömet a vágásba a tenyeremen, amíg kiserken a vér, végigfolyik a karomon, amíg el nem érek a húsig, a csontig, valóságossá akarom tenni azt a tőrt, ami úgy érzem, átszúrja a mellkasom, amitől nem jutok rendesen levegőhöz, és tényleg mélyen megforgatni magamban, vagy csak kitépni a szívemet a helyéről, amíg elmúlik a fájdalom, elmúlik minden, és én is és… vége lesz. Csak legyen vége. Kérlek, kérlek, csak… legyen vége. Nem tudom tovább csinálni ezt. Nem tudok tovább így élni. Nem akarok. Nem megy, soha nem ment, nem vagyok elég erős hozzá, nem… Szeretnék… egyszerűen csak szeretnék… lefeküdni a homokba, és nem mozdulni, amikor elragadnak a hullámok. Elmerülni a tengerben, elsüllyedni, eltűnni, és nem kelni fel többé. Ott már nem fájna semmi, és nem kellene azt éreznem, hogy 10 éve hiányzik egy létfontosságú darab belőlem. Et je trouverai enfin la paix. Dans la mort.
Nem tudom, mi lenne, ha Annie nem beszélne hozzám. Talán tényleg megtenném.
-A latin neve Posidonia oceania. A görög tengeristen után kapta a nevét - legalább az agyam még ilyen állapotban is emlékszik információkra, különös, hogy pont erre. - Az egész Földközi-tengerben megtalálható, kivéve a keleti partot Egyiptomnál. Rendkívül nagy mennyiségű szén-dioxidot köt meg. Tudtad, hogy biológiai indikátor? - nyilvánvalóan igen, de azért folytatom. - Hosszú életciklusa van, nagyon széles körben elterjedt és kiváltképp… érzékeny a környezeti változásokra - a hangom halk és érzelemmentes, távoli, még mindig, de erőt veszek magamon, és mondom tovább, pedig egyébként nem faggat senki. - Bentikus faj, és nagy mennyiségben képes szennyező anyagokat a szöveteiben koncentrálni  - sorolom, magam sem értem, hogy miért. De valamiért biztosan lényeges, hogy most inkább erről beszéljek, amíg sétálunk.
Nem veszem észre, ahogy visszaérünk a táborhelyre, csak, amikor már a sátor előtt állunk, de mintha… valamivel könnyebb lenne most. Annie végig szóval tartott - nem tudom szavakkal kifejezni hogy mennyire hálás vagyok neki ezért. Nem mondtam neki semmit arról, hogy mi történt velem, mi történik velem, nem éreztem volna fairnek, ha ezt a súlyt is az ő vállára raktam volna. Valószínűleg már így is túl sokat tettem… remélem nem neheztel rám túlságosan. Azt nem szeretném, nem így… nem ezt akartam.
-Ne haragudj és… nagyon köszönöm - suttogom halkan, és szomorúan elmosolyodom. Szeretném megölelni, és valami azt súgja, hogy ő olyasvalaki, akit tényleg jó megölelni és aki még hagyná is, ugyanakkor nem akarom, hogy most bárki is hozzám érjen. Az egyik karom továbbra is össze van fűzve magam előtt, kicsit a hideg miatt is, bár már nem szorítom annyira görcsösen se a felkarom, se a vödröt a másik kezemben. Kibújok az ingből, és felé nyújtom.
-Bonne nuit, Annie. Kérlek vigyázz magadra. A… a világnak szüksége van a hozzád hasonló emberekre.
Miután eltűnök a sátorban, gondosan elrendezgetem a szirénhínárokat, mielőtt átöltöznék pizsamába és lefeküdnék az ágyamba. A fájdalom, bár enyhült, de még mindig ott van, még mindig ez az egyetlen, amit érzek - de legalább valaki valahol van annyira kegyes hozzám, hogy hamar elnyeljen a sötétség és az álmok.

Köszönöm a játékot.