○ R: mature (16+) ○ Tw: politika. a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését. ○ 2005. 09. 10.
A márványfalak gótikus ragyogása bizalmat keltett benne — mélyebbet, mint a Roxfort korábbi napjain, melyeken úgy járt csak szellem a falak közt, mint baljóslatú ígéret. Mintha két tükör beszélne egymáshoz — olyan volt Ms. Llewellyn tekintetében előbb a vélt kíváncsiság, aztán hangjában a kérdés. Emlékezett rá, ahogy az ember soha nem feledi el vetélytársait: ennél nagyobb tisztelettel nem is illethette volna, hasonló a hasonlót.
A kő hideg — a rideg folyosókon járt előtte a történelem, és mert egészen hihetetlen volt, a közelmúlt is. Elizabeth Rappaport csak méla derűvel gondolt a történet elejére, melyből nemzete sarjadt — és ahová most csak egy játék kedvéért visszatért. Annak érződött — semmi komolynak, semmi személyesebbnek egy óceánba öntött csésze teánál. Nem felejtette el a különös szövetséget — a kinyújtott kezeket, a győzedelmes zászlókat Dunmore Headtől kelet felé. Ami jó volt, könnyen merült megszokásba az angol éghajlaton — kivéve Ms. Llewellynt.
Az Ilvermorny címere janus-arcával most is a zakója része maradt: egy sötétbordó selyemköpeny alatt, melyet a kora este érdemet ki. A luxus nem volt kérdőjel — pont a mondatok végén, és mert Elizabeth amerikai volt, rögtön individualista is. A Roxfort szürke-négyszíne mindenen megjelent — diákjainak hangjában is, mely visszhangzott azon a rossz emlékű tanórán is. Madrigal bizonyára otthon érezte magát közöttük — a káosz rendezett sorai jobban illettek hozzá, ajkán akkor is mosolyt élt, mikor arra legkevésbé lett volna oka. A lázadók helye a teremtésben — Elizabeth Rappaport szerint most is ott húzódott, ahol az aranyhíd. Minden a legtökéletesebb rendben — ahogy forró délutánt elsöprő vihar követ.
Korán érkezett — megszemléli a közeli portrékat, egyformán érdektelenné mázolt vonásaikon néma érdeklődés ült. Bizonyára kísértésnek, rejtett tőrnek látták — ahogy az paletta más navy, bordó, jégkék árnyalatait. A Roxfortnak talán épp erre nyílt kívánsága — saját végzetére, ahogy annyiszor már korábban. Elizabeth mosolya őszinte volt — mint aki tud már valamit, amit mások még nem. A hűvös, tartózkodó folyosók színpadán részleteik kínálták magukat mások vágyának játékszeréül — Elizabeth mozdulatai lassúak, elegánsak, ahogy jár közöttük. Ruhájának anyaga, szabása nem kijelentés — a gesztus, a koreográfia beszél helyette. Szájának íve mindig okkal nevetett csak: laissez-faire a világvége huszonharmadik órájában.
— Ms. Llewellyn, örömömre szolgál, hogy meghívott. Nagyon figyelmes öntől, köszönöm! — emlékszik rá, ahogy márvány emlékszik márványra. A bordó és a palackzöld mindig illettek egymáshoz — mindkettő csak akkor nyerte el valódi mélységét, ha értő kezek nevelték. Szükségnek még lehellete sem rontotta nemzetközi kapcsolataikat — a pénznek, hagyománynak épp olyan a csengése, bármely égtáj örököse is. Vetélytársak voltak, mert vérükben volt — azonos árnyékai a szellemi értékek trónjának, mielőtt elfoglalnák azt. Ahogy Ms. Llewellyn, Ms. Rappaport is pontosan értette kötelességeit. És hogy minden trón egy koporsón áll.
— Nagyon kíváncsi vagyok az önök Prefektusi fürdőjére. Gyakran jár ide? — ujjai a kilincset érintik, mielőtt szembogarai a belső tér gazdagságára tévednének. Finoman biccent — mintha koronában bólintana elismerése jeleként. Az óriási medence még üresen is lenyűgöző látványt keltett — a terem maga deklarálta önnön rangját, kiváltságát szépségében, részleteiben. Jellemében talán — mert jellem kellett megannyi arany, rózsaolajjal illetett perc között így kitűnni a Roxfort magabiztos palettája alatt. Elizabeth nézte a számtalan csapot — a magas ablakokat, a kis asztalra állított borostányszín poharakat, a hűtött, gyümölcsökkel díszített tálakat. Eddig is tudta, a Roxfortért kár lesz — égő valójának egy szeletét látva azonban.. valamiféle váratlan sorsközösséget, és rögtön bajtársiasságot is érzett.
Egyetlen amerikai sem hagyná veszni azt, ahonnét családfája gyökerei nyújtották ujjaikat felé — egyetlen sem, amelyik emlékszik az elmúlt évszázadra.
|