Sweet and Sour: Lemon Cheesecake

[pálcáját]

"Yesterday is history, tomorrow is a mystery
But today is a gift, that is why it is called the present."

Sejtettem, de nem realizálódott bennem eddig, hogy milyen nagy szükségem volt nekem erre a beszélgetésre. Hogy végre valakinek elmondhassam ezt az egész Robertes történetet, hogy valaki segítsen egy picit rendbe szedni a gondolataimat. Persze, nem azt mondom, hogy ettől egy pálcaintéssel megoldódtak volna a bajaim, de már tisztábban látom a képet, ahogy kezd megfogalmazódni a fejemben egy döntés is. Nem biztos, hogy helyes, nem biztos, hogy jó, nem biztos, hogy fájdalommentes, de az enyém. És egyelőre ennyi éppen elég.

Egy fokkal nyugodtabban fejezem be a süteményem és a limonádém, utána végre valahára eljutunk a híres-neves Ollivander Pálcaszaküzletbe. Az ismerős mágiával átitatott faillat, meghitt félhomály felidézi bennem az első látogatásomat az üzletben. Önkéntelenül is a pálcám markolatára csúszik a kezem, és megszorítom. Őszintén meglep, amikor a bácsi engem is megszólít, érdeklődik a pálcám felől, de ahogy kifejti, hogy minden egyes eladott darabra emlékszik, elmosolyodom. Csak és kizárólag csupa jó dolgokról tudok neki beszámolni, jobb pálcát el sem tudnék képzelni magamnak, mint a kifejezetten rugalmas, unikornis szőr magvú 10 és ¾ hüvelyk hosszúbükkfa pálcámat, sőt biztosan bőgnék egy sort, vagy három bekezdést, ha esetleg valaha javíthatatlanul eltörne. Na de ez most nem rólam szól. Ezután türelmesen csendben várom, hogy Ophelia megtalálja a pálcáját, és ahogy ezzel megvan, még egy újabb vásárlási hullám előtt megindulunk vissza a Langley birtokra.

Be kell vallanom, eszméletlenül izgulok, bár igyekszem nem mutatni. Valami pótcselekvés azonban kell, és mivel a lábjáratás túlságosan is feltűnő lenne, az ajkaimat kezdem el vérzésig rágni belülről. Nem feltétlenül túlzottan egészséges, de lefoglal és megnyugtat. A kocsiúton végig azon tűnődöm, vajon nem öltöztem-e túl alul - arra jutok, hogy de, de ez van -, hogy vajon mit fognak szólni hozzám, vajon nem-e tartanak majd illetlennek, hogy nem hoztam ajándékot... ez utóbbi miatt egy képzeletbeli facepalm-mal jutalmazom magam, mert annyira lefoglaltak a saját bajaim, hogy teljesen megfeledkeztem az alapvető illemről. Tegnapi rétest meg azért mégsem kínálhatok, pedig első rétesem volt és egészen jól sikerült. Na mindegy.

Tudtam, hogy mekkora társadalmi szakadék van közöttünk, mégis, a Roxfortban ezt valahogy mindig elfelejtem. Beszélgetés közben természetesen itt-ott kiütközik, de valahogy nem tűnt olyan valóságosnak. Most azonban minden súlyával a vállaimra nehezedik a felismerés, amikor behajtunk az autóval a birtok kapuján. Így egyre inkább érzem azt, hogy túlságosan is alul öltöztem. Minimum a báli ruhámban kellett volna itt megjelenjek, már ha lenne olyanom.
Nagy levegő Rosie, minden rendben lesz.
Nem tudom hova pillantsak először, mit nézzek meg pontosan, van-e elég időm és elég szemem, hogy minden látványt magamba fogadjak, vagy kölcsön kell kérjek még egy párat mástól is. A számat is erőszakkal kell csukva tartanom, különben nincs az az isten, aki felvakarja az államat a padlóról.

- Hű... - elsőre egy lélegzetvétellel ennyi jön ki. - Óriási a házatok... - nézek a szemeim elé táruló hatalmas kúriára. Nem is tudom, legalább... tízszer fér bele a mi házunk kerttel együtt?

between two worlds

Csak az akadályozott meg abban, hogy még több pénzt tapsoljak el, hogy épp nem volt nálam több galleon. Nagyon romantikus a varázsvilág technológia lemaradása, amit a mágia hellyel-közzel helyettesít, de még tértágított pénztárcában is fárasztó ennyi pénzzel mászkálni. A mugli pénzt a Gringottsban ugyan átváltják, de bankkártyás fizetésről még ott se hallottak. Nagyon nehezen, de sikerült így lebeszélnem magam egy különösen díszes pálcatartóról, de a kövekkel díszített pálcamarkolatról azért nem tudtam lemondani.
Már a vonatút alatt előre elnézést kértem Annietől anyám miatt. Ha valaha is szóba jön a családom, a légkör mindig kínossá válik. Kevesekkel osztom meg a problémáimat. Holdenen kívül Nialen hallott csak a húgomról, és Annie arról, hogy mi történt a bátyámmal pontosan.
Furcsa, mert a hazatérésnek kellemes, várt élménynek kellene lennie. Én viszont annak ellenére is szorongok, hogy tudom, apám most az európai kontinensen van valamilyen agrárkultúrás rendezvény miatt. Azt hiszem, elég nagy a házunk ahhoz, hogy akár az összes évfolyamtársamat meg tudjuk vendégelni és el tudjuk szállásolni, ennek ellenére én még sem hívtam még soha senkit magunkhoz, és jó okkal. Míg gyerekkoromban csak versenyeztettek a húgommal, hogy kiderüljön, melyikünk a jobb, mostanra úgy döntöttek, hogy a versenyt Millicent nyerte meg, én pedig csak pazarlom a potenciálomat azzal, hogy „bűvészkedni” tanulok. Bár karácsonykor azt hiszem, apám már érdeklődött egy kicsit a varázslók gazdaságáról is – haladás.
Nagyon várom már, hogy hoppanálni tanulhassunk, még ha az autó kényelmesebb is. A hosszú vonatút és az azt követő utazás fárasztóbb, mint az ember gondolná, én pedig még lovaglást ígértem Annienek, és hogy megnézzük a kiscsikókat.
- Mi? – tekintek ki az ablakon, amikor Annie a házunkat dicséri. - Oh, hogy ez. Nem, ez nem a mi házunk, csak a személyzeti lakosztály. – felelem, az autó pedig gurul tovább a sima úton. Rengeteg alkalmazottunk van, és nem csak a szakács és a bejárónő. A birtokhoz tartozik a lovarda, egy tó, mezőgazdasági területek és egy kisebb erdő is, így tehát mindig sokan dolgoznak nálunk. Azt hiszem, nem mindenki lakik itt, főleg, ha valakinek családja van, de ez egy jó lehetőség azoknak, akik nem akarnak sokat utazni. Látszik is a különbség: a mi tényleges házunk ugyan a másiknál is nagyobb, de régibbnek tűnik. Míg a személyzetnek felépített, különálló szállás ugyan igazodik a tájképbe, de valamivel kisebb és egyértelműen modernebb.
Körülbelül két perc további utazás után fékezünk le a kúria előtt. Anyám, akin akkor is látszik, hogy egy vér vagyunk, hogy szőkére van festve a haja épp, a kocsibeállónál várja az érkezésünket.
- Örülök, hogy megérkeztetek. És te pedig… Anne-Rose, ugye? – az arca mosolyog, miközben megközelíti Anniet, hogy mindkét kezével megfogja az övét. A szemei azonban hidegek.
- Remélem, Ophelia nem csak panaszkodik rólam az iskolában. – ezután elengedi Annie kezét, és hozzám fordul.
- Kicsit telt az arcod. Híztál. – közli hideg mosollyal.
- Mr. Green gondoskodik a csomagjaitokról. Megmutatom a szobádat, Anne-Rose. Mit szeretsz, hogyan szólíthatlak? Aztán megkérhetem Marcelt, hogy készítsen nektek valami finomat. A lovarda is üres, ha inkább mozognátok kicsit. Múlt héten születtek a kiscsikók, egészen elragadóak. – vezeti az utat számunkra, hogy megmutassa, pontosan hol és melyik szobában fog aludni Annie.

"Yesterday is history, tomorrow is a mystery
But today is a gift, that is why it is called the present."

Ha lenne most ital a számban, az biztosan már beterítené az autó belső terét, vagy legalább a nagy erőlködésben a visszatartására az orromon át távozna kifele. Mármint oké, hogy gazdagék, meg minden, de... ennyire?! Nagyon igyekszem uralni az arcmimikámat, de ez általában egy nehéz feladat számomra, szóval a nyitott könyv fejemmel inkább bámulok kifelé az ablakon.

- É...értem. Biztosan sokan laknak benne, ha ekkora... - próbálok nagyon értelmesen hangzani, de természetesen ez valószínűleg közepesen nem sikerül. - Ezek után már tényleg nem hívhatlak meg hozzánk, biztosan a garázsotok is legalább ötször nagyobb, mint a házunk - mondom félig vicceskedve, félig-meddig viszont komolyan. Nem tudom mit szólna az otthona és a Roxfort után egy alsó munkásosztályhoz tartozó család szerény hajlékához. Ezen a birtokon nagyítóval kellene keresni a mi otthonunkat. Még további kettő(!!!) perc kocsikázás után érünk el a még nagyobb házhoz... dehogy ház, nekünk van házunk, ez egy kúria, kastély, egy konkrét palota! Őszintén szólva mindig is volt egy fura vonzalmam a régebbinek tűnő dolgok iránt, de ez eddig apróbb használati tárgyakban merült ki mint például óra, könyv, de Ophiék otthona is felkerülhet a listára. Annyira bámulok mindenfelé, hogy majdnem kétszer esek orra mialatt a kocsitól odaérünk Ophi anyjához. Nagyon fura a látvány, mert mintha csak Oph-ot látnám szőke hajjal, közben pedig én már nem tudnám elképzelni a természetes sötétbarna haja nélkül.

Anyuka érintése majdnem annyira jeges, mint amennyire a pillantása, ezzel furcsa kontrasztban viszont melegnek tűnő hangon szólal meg.

- Igen, örvendek a szerencsének Mrs. Langley - viszonzom a mosolygást, az övével szemben az én mosolyom valóban kedves és őszinte, még ha egy kicsit a hideg ráz a nénitől. - Köszönöm a vendéglátást. Nagyon szép házuk van! - továbbra is elkalandozik a pillantásom a hatalmas, lenyűgöző épületen. - Tessék? Nem, dehogy - nézek vissza rá ismét mosolyogva. Ez nem teljes mértékben hazugság, de nem is az igazság talán. Valahogy a kettő között. Bár talán bőven megérdemelné, hogy csak rosszat halljak róla a következő mondata után. Köpni-nyelni nem tudok hirtelen és annyira leblokkol az agyam, hogy nem hogy válaszolni nem tudok, de még noszogatásra is szükségem van, amikor kedves aranyos édesanya elindul befelé, hogy megmutassa a szobát, ahol az éjszakát tölteni fogom. Ophi-ra csak egy 'Ugye rosszul hallottam?!' pillantást vetek, és nagyon remélem, hogy valóban csak a képzeletem szüleménye az egész, vagy PTSD a nagyi miatt, akitől ezt rendszeresen megkaptam, ha egy kicsit felszedtem magamra. Annyira megbotránkozom, így egy kicsit el is kalandozom, hogy Ophi-nak oldalba kell böknie, hogy válaszoljak a feltett kérdésre. Nehézzé és nyomasztóvá válik a levegő, és ez a hatalmas kúria is túl szűkösnek érződik hirtelen.

- Öhm... Az igazat megvallva én nagyon kíváncsi lennék a lovakra, de természetesen csak akkor, ha nem jelent gondot... - valahogy már kicsit tehernek érzem a jelenlétem, és legszívesebben elsüllyednék a föld alá, mert nem hoztam ajándékot a vendéglátóimnak, de... komolyan, én mit tudnék adni nekik, ami esetleg távozásom után nem landol érintetlenül a kukában?

Szerintem talán nem túlzás azt állítani, hogy egyedül ez a vendégszoba majdnem akkora mint a házunk fele. Hamarosan megkapom a csomagjaimat is, így gyorsan át is öltözök a lovas ruházatomba, ami valahogy ezen a helyen azt az érzetet kelti még inkább, hogy nem idevaló vagyok, és mintha csak hívatlanul betörtem volna ide. Ha varázslók otthonában lennénk, biztosan nem egy megjegyzést kaptam volna a falakon elhelyezkedő festményektől, portréktól. Viszont mugli háztartásban vagyunk, úgyhogy csak marad a képzelt ítélkezés.

Nem merek semmire sem leülni a lovas cuccomban, noha friss, illatos és nem utolsó sorban patyolattiszta éppen a ruházatom, de ennek ellenére is túl koszosnak tűnik ehhez a helyhez, így mikor Ophi visszatér a saját szettjében, én éppen a szoba közepén ácsorgok, mint akit odatettek.

- Azta, te tényleg ilyen ruhákban szoktál lovagolni? - nézek végig rajta. Makulátlan, szemkápráztató, tökéletesen illik rá, márkás és biztosan nagyon drága. Ezzel szemben rajtam egy bő vékony sötétkék pulcsi van egy egyszerű és olcsó fekete leggings-el és a szétnyűtt lovas cipőm. Na meg az elengedhetetlen ütött-kopott baseball sapka. Közben pedig azonnal lendülök is utána, mielőbb kijutunk ebből a fojtogató légkörből, annál jobb. Aztán ki tudja, lehet az istálló sem javít majd a kialakuló kisebbségi komplexusomon. Tekintve, hogy Ophelia lovas ruházata vagy tízszer fancy-bb, mint a lovardánkban megforduló újgazdag lánykáké...

between two worlds

- Ugyan… – legyintek még a kocsiban. Amúgy is mit számít nekem a garázs? Szeptember elsején már nagykorú lettem, és alig várom, hogy letehessem a hoppanálás vizsgát. Sajnos varázstitok alaptörvény van, így mindenhova is csak nem közlekedhetek vele, de Mr Greennek legalább nem kell minden apró-cseprő dolog miatt furikáznia. Biztosan lenne kellemesebb feladata, mint ez.
- Egyébként is nagyon szeretném megismerni apukádat! – tudom, hogy nagyon közeli kapcsolatban állnak, és mindig csillog a szeme, amikor megemlíti őt. Talán párszor láttam őt a peronról, amikor búcsúztattak minket Mr Greennel, úton a Roxfort felé. Kedvesnek tűnt, és mindig jól esik hallgatni Anniet arról, hogy mi mindent csináltak már eddig. Ennyi év, mégis valahogy sose került sor arra, hogy megismerjük egymás családját. Persze én jól tudom, hogy miért van az, hogy nem szívesen hívok át magunkhoz másokat – a mai egy kivételes alkalom, mégis csak illetlenség lett volna azt mondanom anyámnak, hogy inkább szállodában alszunk, és van egy sanda gyanúm, hogy Annie amúgy is elutasította volna a lehetőséget. Nem tudja, hogy mit is hagy ki vele… Azért én már unom a roxforti koszot.
Amennyire szívesen gondoltam az előbb kajára, legyen az a roxfort reggelije, vagy amit a szállodában kapnánk, úgy megy el a kedvem az egésztől anyám megszólalása után. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, különösen, hogy ezt nyíltan, a barátnőm, a vendégem alatt mondja. Érzem magamon a tekintetet, amivel végigmustrál, ugyanúgy, ahogyan azt megteszi Annievel is. Csak rajtam talán kicsit hosszabb ideig időzik el a tekintete. Még nem tud arról, hogy milyen ékszer van a nyelvemben. A varázsvilágban ezek egyébként egyáltalán nem számítanak extrém dolgoknak. Minél többet tudok meg róla, annál jobban érzem azt, hogy oda tartozom – és annál inkább azt, hogy ettől, ami itt vár rám, fokozatosan eltávolodom. Kínosan mosolygok rá Anniere, de vörösödő fejem ezután inkább a földnek szegezem, amíg vissza nem térek a rég nem látott szobámba. Még hallom anyámat panaszkodni Annienek, hogy ez csupán egy régi ház, amiben lift sincs, de a másik apám borászatához tartozó házban Bordeaux-ban igazán kellemes minden…
Szükségem van öt percre a zárt ajtók mögött csupán arra, hogy összeszedjem magam. Nem jártam itt január óta, mégis érzem, hogy frissen jártak itt egy érkezés előtti takarításra. Nem magyarázza más azt a vanília illatot, ami a szobában kering. Az illat azonban nem hoz megnyugvást; odakint nem törhettem össze, hiszen mégis mit mondott volna el a családunkról az, ha megérkezésünket követően Annie azonnal sírni lát? Bár ne ajánlottam volna fel a lovaglást, bár inkább a szállodát találtam volna ki… Máris hiányzik a Roxfort, még akkor is, ha az ottani szobám sokkal kisebb, mint ez. Nem engedhetek meg magamnak többet. Egy gyors zuhanyt követően öltözöm át a lovas felszerelésembe, ami talán tényleg kicsit jobban feszül rám, mint a nyár alatt.
Rikítóan hófehér nadrágomra fekete lovaglócsizmát húzok, a sötétkék zakó pedig igazán szokatlanul áll rajtam, ha valaki eddig nagyrészt csak a Roxfort pitypangsárgáját szokta meg rajtam.
- Miért, mi a gond a ruhámmal? – nézek le magamon Annie kérdése után. A velem szemközti szobát kapta meg, ahonnan a legszebb a kilátás a tóra, tehát nincs tőlem messze. Még egy kis erkély is tartozik hozzá. Annie öltözete sokkal másabb, mint az enyém. Nem ismerem azt a márkát, amit visel. Talán illene lenne megkérdeznem?
- Remélem, hogy tetszik a szobád. A fürdő amúgy ott van, nem tudom, mutatták-e. – mutatok rá az egyik ajtóra. Nyilván itt minden szobához tartozik egy saját fürdő is. Régen egyébként az itt lakók, a felmenőim az évszakoknak megfelelően vándoroltak az egyes lakrészek között, de ezt a hagyományt ma már nem gyakoroljuk.
- Ha valamire szükséged van, akkor amúgy a szemközti ajtó az enyém. Be se kell kopognod, nyitva hagyom az ajtót! – igazából soha nem aludtunk még együtt Annievel, még szomszéd szobában sem. Úgy tudom, a Griffendélnek saját tornya van, mi azonban az alagsorban vagyunk a boros és ecetes hordók mögött. Arra még mindig nem jöttem rá, hogy tudták így is megoldani, hogy a klubhelyiségünk napfényes és virágos maradjon.
- Szóval meg is érkeztünk. És tényleg ott vannak a kiscsikók, nézd! – picit megfeledkezem a mélabússágomról, amikor meglátom az istállóban a kicsiket. A kezemben tartott sisakot leteszem egy padra kicsit, hogy szabaddá tegyem a kezeim. Persze most is többen dolgoznak a lovak körül.
- Van még egy kis időnk naplemente előtt. Mit szeretnél csinálni? Kimehetünk lovagolni is, bár szigorúan csak akkor, ha sikerül elszakadni a cukiságoktól! Csak az az unikornisos óra volt jobb ennél. – és az is csak azért, mert boldoggá tesz a tudat, hogy léteznek unikornisok. Még szebbek és még aranyosabbak, mint ahogyan azt képzeltem.