Bagolyház

A Roxfort Bagolyháza. Itt találhatóak meg az iskola baglyai, és a diákok baglyai is itt lelhetőek fel a tanév alatt. Aki levelet vagy csomagot akar küldeni valahova, az szépen felsétál ide, és vagy a saját baglya, vagy egy iskolai bagoly segítségével elküldi azt.

[- Csak feladok egy levelet, és megyek is.]

Connor

2005. november 5. szombat- délután

  Úgy érzem, hogy nem tudtam megadni a megfelelő tiszteletet a Hugrabug és a Hollóhát meccsének- szinte végig a múlt héten történteken járt a fejem, miközben csendben Amycus mellett ültem, pedig kapitányként abszolút kötelességem lenne minden apró rezzenést memorizálnom, beleértve az ellenfél játékosainak egyéni és csoportos gyengeségeit. Az biztos, hogy mindkét csapat jobban el van látva forrásokkal, mint mi, nálunk még a Nimbus seprűk sem túl gyakoriak, az enyém alig valamivel jobb a klasszikus 2001-es modellnél, és mind McLagen, mind Ophelia derékig süllyedhetett a szülei erszényébe. Anyám hat-nyolc hónapot dolgozhat legalább azért a pénzért, amibe a Hugrabug fogójának seprűje kerül. Kitalálni, hogy hogyan tudunk legyőzni egy fogót Tűzvillám Supremen akkor sem lesz könnyű, ha biztos vagyok benne, hogy Revan sokkal tehetségesebb és jobb játékos.

 Persze, az a meccs jóval később lesz, és nem biztos, hogy még megfelelő fizikai és mentális állapotban leszek hozzá, hogy repülhessek...

 Elnyomom a kétségeket, bedobom őket azok mellé, amelyeket akkor éreztem, amikor a Nagyterem ajtaja mellett végül rászántam magam, hogy megírjam a válaszlevelemet anyámnak. Sikerült kiegyensúlyoznom, nem írtam bele minden haragomat, de nem is vetettem magam a földre a megbocsátásáért. Vannak kétségeim, melyeket szívesen megosztottam volna Revannal vagy Amyvel, de még mindig túl élénken csengenek a Serleg szavai a füleimben hozzá, hogy megtegyem. Nem várhatom örökké a barátaim segítségét, felnőtt boszorkány vagyok, a bajnokok egyike, és hogyan győzhetnék le egy sárkányt, ha anyám távoli betűivel sem bírok el?

 Minden lépéssel kényszerítem magam, hogy folytassam a lépcsők megmászását, ne forduljak vissza, adjam fel tényleg a levelet.

 Szinte futva teszem magam az utolsó lépcsőket, csak arra figyelek, hogy átugorjam a néhai egérből keletkezett köpetet az utolsó előtti lépcsőfokon, amely még most is elképesztően büdös- ha nem lennék hozzászokva ahhoz, hogy elkísérem Revant a Tiltott Rengetegbe, bizonyára rosszul lennék a szagtól. Persze, talán hozzá kellene szoknom a kellemetlenségekhez, a kényelem hiányához. Vajon a Tusa kedvéért hozhatnak inferusokat vagy zombikat... nem tűnik valószínűnek, de fel kell készülnöm mindenre.

 Egy pillanatra megtorpanok, ahogy észreveszem, hogy ül valaki az ablakban. Azután még egyre, amikor látom, hogy ki az: Connor O'hara.

 Hazudnék, ha azt állítanám, hogy pozitív véleményem van a fiúról, leszámítva az enyémeknél lényegesen jobb képességeit kviddicsezőként, és, mint a Serlegtől megtudtam, kiemelkedő varázserejét. Még ha Amy nem is dobta be a nevét, ahogy Skylar sem, tudom, hogy több kiváló évfolyamtársamat, köztük Chikarát is a háta mögé utasította, úgyhogy kevés kétség férhet hozzá, hogy látott benne valamit a tűz. Ettől persze még nehéz elfelejteni mindent, amilyennek az elmúlt években megismertem: a folyamatos agresszióját a pályán és a pályán kívül, ahogy csalással győzte le Zafirát évekkel ezelőtt egy meccsen, és ahogy a kulturális hátterére tett gonosz megjegyzéseket. Tudom, hogy sokan nem kedvelik a Mardekárból sem, Amy mondta, hogy nem szeretett vele játszani. Talán azért is haragudnom kellene rá, hogy „elvette” egy barátom helyét, de azért nem hibáztatom, meg nem tehet róla... illetve Chikara az utolsó ebben az iskolában, akinek meg kellene küzdenie egy sárkánnyal, ha esetleg ismét hoznak belőlük. A szponzorok között mintha láttam volna valami ilyesmit.

 - Csak feladok egy levelet, és megyek is.- nem tudom, hogy egyáltalán miért fáradok ezzel. Ha zavarja a jelenlétem, biztosan tovább áll. Biztosan haragszik rám a meccsünk miatt, mi vagyunk az egyik kötelező győzelem, ellenünk nem szabadna veszíteniük, ha a Kupát akarják év végén, ráadásul nem is volt kicsi a gólarány, amivel nyertünk, egészen biztos, hogy nem egy kviddics meccset követően szeretne pont emlékeztetőt belőlem.

 Ettől függetlenül, ahogy közelebb érek, amikor az egyik kuvik felé indulok, és meglátom az arcát, megállok egy pillanatra. Ezt Ashford csinálta? Nem, biztos nem ült volna a Hugrabug lelátójára, és mint egy tegnapi gurkónyom tulajdonosa, tudom, hogy nem ilyen alakja van.

 - Mi történt az arcoddal?- aznap este még nem így nézett ki. Azért bántották, mert őt húzták ki? Vagy ő kezdett verekedést valakivel? Egyáltalán miért érdekel most? A közös óráinkon ezek szerint annyira nem is néztem az irányába, hogy nem tűnt fel. Az biztos, hogy nem az zavar, hogy a fotók esetleg rossz képet festenek a Roxfortról.

[- Csak feladok egy levelet, és megyek is.]

Egyre rövidebbek a nappalok

2005. november 5.

Connor lassú, nehézkes léptekkel érkezett a Bagolyház felé. A novemberi szél fázósan cibálta a bélelt farmerdzsekit rajta, fekete bakancsa pedig keményen koppant a kövezeten, miközben a fák csupasz ágai suttogva hajladoztak körülötte. Nem volt nála egyetlen levél sem, elvégre nem azért érkezett, mert üzenni akart volna valakinek. Egyedül akart lenni, és a maga ritmusában szemlélni a világot még egyszer utoljára, még mielőtt a Tusa feladatai teljesen átvennék az életét.

Alig egy hete nevezte meg őt a Serleg, mint a Roxfort egyik bajnokát, de azóta az élete teljesen felfordult. Korábban nem övezte ekkora felhajtás ezt az eseményt, legalábbis a könyvekben nem tettek említést mágikus kamerákról, amik a bajnokok minden mozdulatát megörökítették volna, sem pedig szponzorokról, akik folyamatosan bombázták őket a termékeik reklámötleteivel. Az újságcikkekre legalább felkészült, és jól tudta, hogy a pár nappal korábbi verekedésének is meglesz még a böjtje a sajtóban. Egyelőre azonban nem ez foglalkoztatta leginkább, hanem a Serleg szavai, melyek még mindig ott visszhangzottak a fülében: „Vak vagy, Connor O’Hara?”

Felkapaszkodott egy apró, üveg nélküli ablakba, majd lábait kilógatva a mélybe, a hulló levelek kavargó szőnyegére tekintett, figyelve ahogy a köd lassan behömpölygött az iskolai park hűvös szürkeségébe. A sálat végül egy finom mozdulattal lehúzta arcáról, nagyot szippantva a friss levegőből, a hideg levegő csípése alatt felfedve a múlt heti összetűzés nyomait. Ujjai ösztönösen simították végig a sebeket.
Már épp kényelembe helyezte magát, amikor is lépések zaja törte meg a csendet. Hátrapillantott az ablakból, egyenesen a toronylépcsőre, és egy pillanat alatt felismerte a közeledő Siennát.
- Csak feladok egy levelet, és megyek is.
A lány szavai furcsa mód mintha mentegetőzésnek hangoztak volna. Connor egy pillanatra ösztönösen a szemébe nézett, de nem felelt, csupán bólintott.

Sienna megtorpant, és a tekintete azonnal a fiú arcán húzódó sérülésekre siklott.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte.
Connor reflexszerűen végighúzta kezét a sebek felett, miközben serkenő borostája finoman sercegett ujjai nyomán.
– Egy kicsit összekülönböztem az egyik jenkivel… – válaszolta nyersen.
Connor egy pillanatra elgondolkodott: hetedik éve járnak ugyanabba az iskolába, de még egy szót sem szóltak egymáshoz, a meccsek előtti kapitányi kézfogáson kívül. Bár az igazat megvallva, olyankor sem nagyon mondtak semmit, maximum kipréseltek a foguk közt egy hamis „Jó játékot!” mondatot. Ettől függetlenül Sienna mégsem volt teljesen idegen számára. Ismerte a családtörténetét, és tudta, hogy a lány apja is a háború áldozata volt, akárcsak az ő, Connor anyja, és mindketten ugyanazon eszmék áldozatai lettek, amelyekkel az a nagyképű ilvermornys srác is szimpatizált. Vajon Sienna helyeselné-e, hogy beverte a hülye amerikai hülye képét, vagy a kviddics meccseken tapasztalt durvaságához hasonlóan elítélné a tettét?

Egy pillanatig még figyelte a hulló faleveleket a mélyben, majd nagy levegőt vett.
– Még nem mondtam, de… gratulálok hozzá, hogy téged választott a Serleg, és… a múltkori meccsért is. Lemostatok minket a pályáról…
Szavai nehezen csúsztak ki a száján, és az ízük is ismeretlen volt a fiú számára. A pillanat feszültsége oldódott egy árnyalattal, majd Connor visszafordult, és újra a ködös, novemberi tájra nézett, ahol a fák között lassan elillant a nap utolsó sugarának halvány fénye.

[- Melyikükkel?]

Connor

2005. november 5. szombat- délután

  Amikor Connor megemlíti, hogy az egyik amerikai diákkal veszett össze, az első gondolatom rögtön Solace Barbon. Tudom, hogy vannak más konfrontatívabb személyiségű diákok is. Őt persze láttam nem olyan régen, és kétlem, hogy megúszta volna sértetlenül a verekedést; igaz, egy ilyen sérülést a javasasszony percek alatt helyreállíthatna. Talán mégis Solace volt? Ami pedig azt illeti, hogy Connor miért nem ment el a Gyengélkedőre, annak sok oka lehet; többek között biztos vagyok benne, hogy egy életre elege van a kórtermekből. Ahhoz pedig biztosan túl büszke, hogy megkérjen valakit, aki ért ezekhez, hogy próbáljon meg főzni neki valamit. Sok fiú túl büszke.

 Az egész ugyanakkor nem vág egybe pontosan. Miért verekedtek volna? Kétlem, hogy Solace az ő szemébe is megmondta volna, hogy jobb sportolónak gondolja magát, és kétlem, hogy ez idáig fajult volna, még akkor is, ha mind kicsit irritáltabbak vagyunk Vitrol nem túl baráti cikke miatt. Még mindig ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, hogy mit írt apámról, akiről sok dolgot lehetne mondani, csak azt nem, hogy átadta a Minisztériumot. Nehezen hiszem el, hogy nyugodt tudok majd maradni a jelenlétében.

 - Melyikükkel?- érzem, hogy annyira nem örül a jelenlétemnek, és biztos vagyok benne, hogy ha ezt meg akarja beszélni valakivel, talál nálam jobb társaságot. Még ha tudom is, hogy annyira nem népszerű a Mardekárban, azt nehéz volt nem észrevenni, hogy Montague hogy lóg rajta, és gondolom, hogy az új csapatában vannak mások is, akikkel jobb viszonyt ápol, mint a régebbiekkel. Amúgy is, az ellenfele vagyok, újra- még ha tudom is, hogy az amerikai női bajnok után én lehetek a legkevésbé fenyegető, egyszer már az elvárások ellenére legyőztem. Idén furcsa évünk van- a régi szabályok mellett a Hollóhát is lemosta volna a Hugrabugot, a döntetlen elég bizarr eredmény. Nem annyira bizarr persze, mint az, hogy a Hugrabug fogója beleölte a világ összes pénzét egy seprűbe, amit összesen háromszor fog használni- soha nem vártam volna Opheliától minden ember közül, hogy ilyen pazarló módon használja a pénzét. Mindig azt gondoltam, hogy túlzottan érzékeny szociálisan. Bizarr fordulat ahhoz képest, hogy tavaly ellenünk szándékosan elengedett lehetőségeket, hogy sportszerű legyen- a Hollóhát rengeteg sérültje alapján a terelőik is osztják ezt a nézőpontot.

 Aggódom amiatt a meccs miatt. Nem akarom, hogy a barátaim megsérüljenek, nem akarok veszíteni ellenük, de ki tudja tényleg, hogy milyen állapotban leszek december elején? Persze, túl messze van az a kihívás, és elég egyszerre egyre gondolni. Most elég a kezeimre figyelnem, ahogy rákötöm a levelet a bagoly lábára, mely elviszi a levelemet anyámnak. Remélem, hogy hallgat rám, és remélem, hogy belátja, hogy nem bírok elviselni a kelleténél több rosszakarót ezekben a napokban.

 - Tessék? Köszönöm... én is gratulálok a kiválasztáshoz...- kicsit zavarba jövök, ahogy a fiú kedves velem. Mindig azt hallottam, az volt a benyomásom, hogy végtelenül ellenséges és agresszív már akkor is, ha nem adsz rá okot, én pedig biztos, hogy adtam a legutóbb. Az alapján, hogy megdobta egyszer a kvaffal Zafirát, hogy elérje, hogy ne ő kapja le a cikeszt, tudom, hogy a vereség nem olyasmi, amit könnyen vesz. Persze, senki nem szeret veszíteni, de talán a Mardekárra a leginkább jellemző a cél szentesíti az eszközt hozzáállás. Én nem akarnék úgy győzni, hogy szabálytalansággal ellopom valaki más eredményét.

 Persze, volt ideje átgondolni, és talán Barbonból megtanulhattam, hogy nem kellene egy embert megítélnem. Orint sem simán csak ijesztőnek látom- abból a pár alkalomból, ami időt vele töltöttem reggelente, már megváltozott a véleményem róla. Túl gyorsan ítélek, ahogyan apám is túl gyorsan küldött az Azkabanba ártatlan embereket. Amúgy is tudom, hogy milyen érzés, amikor mindent, tényleg mindent megteszel egy eredményért, de nem kapod meg. Nem nehéz megértenem Connort ebből a szempontból.

 - Azt hiszem, hogy jót tett a csapatunknak, hogy nem én voltam a fogó. Millert sem tudtam soha legyőzni, a mostani fogótok pedig még ügyesebb. És azt hiszem, az sem tett jót, hogy alig maradt valaki az előző csapatból, és nem volt meg az összjáték... és úgy láttam, hogy nem gyógyultál még meg teljesen.- abba nem megyek bele, hogy mennyit edzettünk, mennyit dolgoztunk a formációkon, hogy szerencsénk volt a köddel a hajfestős tervem miatt, és hogy néhány játékos, például Montague ránézésre nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket. Azt sem, hogy jobb játékos nálam; mindig nagyon szerettem kviddicsezni, mindig nagyon komolyan vettem, és negyedéves korom óta játszom én is, de az egyértelmű, hogy nem vagyok közel az ő szintjéhez.

[- Melyikükkel?]

Egyre rövidebbek a nappalok

2005. november 5.

- Melyikükkel? – kérdezte Sienna.
Connor egy pillanatig csak nézte a lány arcát, mintha mérlegelné, mennyit hajlandó megosztani vele. Aztán végül vállat vont, mintha nem lenne jelentősége az egésznek.
– Morris. Valami Morris nevű srác. – válaszolta nyersen. - Mindegy is.
Ám a hangjából érezhető volt, hogy egyáltalán nem mindegy, de ettől többet mégsem tett hozzá. A félrenézése, a pillanatnyi ökölbe ránduló kézfeje elég volt ahhoz, hogy bárki megértse: nem ok nélkül mentek egymásnak.

Sienna gratulációjára csak bólintott. Szótlanul, arctalanul, ahogy azt egy olyan ember teszi, aki nem tud mit kezdeni a kedvességgel. Valahol zavarta is – nem a lány, hanem az a tény, hogy Sienna egyáltalán nem volt ellenséges vele. Jogában állt volna annak lenni. Sokak szerint kötelező is lenne. És Connor hozzá volt szokva ahhoz, hogy a legtöbben úgy néznek rá, mint valami kóros tünetre, amit jobb elkerülni. Az elmúlt években épp eleget tett is azért, hogy ez így legyen. Sienna viszont nem nézett át rajta. Ez furcsán ismeretlen érzést hagyott a mellkasában, ahhoz hasonlót, amit legutóbb Roxanne váltott ki belőle a nyáron.

- Azt hiszem, hogy jót tett a csapatunknak, hogy nem én voltam a fogó. Millert sem tudtam soha legyőzni, a mostani fogótok pedig még ügyesebb.
Connor nem felelt rá; nem is akart. Inkább csak lehúzta egy kicsit a gyapjúsálat a nyakában, és a semmibe bámulva gondolkozott azon, amit a lány mondott. Jenkins valóban jobb fogó volt, mint Miller. Erősebb, gyorsabb, karakánabb. Nem véletlenül kérte személyesen is, hogy térjen vissza a csapatba. Connor még most is érezte a szájában azt a savanyú ízt, amit akkor érzett, amikor az év elején mindenki előtt kellett bocsánatot kérnie tőle. Illetve nem kellett, de ő mégis így döntött. Gemma akkor a klubhelyiség közepén savazta őt porig – teljes joggal. A tavalyi vereség, valamint a sérülés után igen erősen megcsappant a tekintélye, de ez után az oltás után, amit Jenkinstől kapott, szinte alig maradt belőle valami. Aztán a válogató sem sikerült valami fényesen, a régi csapattársai ellenségesek voltak, az újak pedig nem bíztak benne. Connor bár hozzászokott az utálathoz, ez a mértékű semmibe vétel azért még neki is új volt. Bizonyítania kellett hát, és húzni valami váratlant…

- És azt hiszem, az sem tett jót, hogy alig maradt valaki az előző csapatból, és nem volt meg az összjáték...
Connor aprót bólintott – ezt a megállapítást már nem is lehetett volna tagadni. Valóban összeszokatlanok voltak. Az ő döntése volt, így a nyitómeccsen elszenvedett vereséget is a sajátjának érezte. A meccs után fel is ajánlotta a lemondását, készen rá, hogy átadja a csapatot valaki olyannak, akiben jobban bíznak a társai. De aztán jött a meglepetés, és a csapat nem fogadta el a lemondását. Talán azért, mert értékelték a gesztust, talán azért, mert mégis láttak benne valamit, talán csak azért, mert nem volt más opció. Végül is mindegy volt. Connor tudta, hogy jó döntést hozott év elején, amikor ezeket az új játékosokat válogatta be a csapatba, és hitt benne, hogy a szezon hátralevő két meccsére fog beérni a munkája gyümölcse, és ledarálják majd mind a Hugrabugot, mind a tavalyi bajnok Hollóhátat. Még ha a mai meccsüket látva is egyik sem lesz könnyű falat…

- ...és úgy láttam, hogy nem gyógyultál még meg teljesen..
Mintha tűt döftek volna Connor büszkeségébe. A fiú szeme megvillant, és mielőtt még gondolkodhatott volna, kiszaladt a száján:
– Ahhoz képest így is jól tartottuk magunkat, hogy volt köztünk egy kripli...
A mondat gúnyos élét rögtön megbánta. Aztán halkabban folytatta, a morgás helyén most valami óvatosabb tónus csengett, de mondani már nem mondott semmi értelmeset, csak motyogott:
– Mármint… mindegy. Nem számít..
Zavarta, hogy a lány észrevette, és még szóvá is tette a sérüléseit. Zavarta, hogy valaki észrevett rajta bármit is. Nem tudta, hogyan kell valóban elrejteni a gyengeségeit, és hogy hogyan kell nem elbújni egy sál mögé, ha valaki ránéz.

A csendben aztán óhatatlanul előbújt benne egy másik gondolat is. A repülés. Az egyetlen dolog az életében, amiben nem volt középszerű, nem volt csendes, nem volt fura és elviselhetetlen. A pályán más volt. Gyorsabb, ösztönösebb, pontosabb. Mert ő erre tette fel az életét. Míg mások buliztak, ő edzett. Míg mások tanultak, ő repült.
Barátai nem voltak, a lányokkal katasztrofális volt a helyzete, tanulmányi eredményei finoman szólva sem ragyogtak… de repülni úgy tudott, ahogy más nem. Talán csak Zafira járt a közelében – de míg a lánynak mindez adottságból fakadt, addig ő vérrel és csonttörésekkel építette fel magát. Ezért is fájt annyira az a vereség, mert a tavalyi sérülése visszarántotta őt az átlag közé. És ő nem akart átlagos lenni.

Connor nagyot sóhajtott. A hideg levegő párává foszlott az ajkai előtt. Érezte, hogy mondania kell valamit a feszítő hallgatásban, hát kimondta azt, ami először átvillant az agyán.
– Olvastam Vitrol cikkét… – szólalt meg végül rekedten. – Az a nő össze-vissza beszél. Amit az apádról írt… Felfordul tőle a gyomrom.
A szavai keményen koppantak a Bagolyház kőfalai között, mégis volt bennük valami nyers, torz törődés. Nem nézett Siennára közben – talán nem is tudott volna. Arról pedig nem beszélt, hogy Vitrol kacarászva írt az ő ingadozó hangulatáról, az elviselhetetlen természetéről, meg arról a roppantul fájó vereségről. Connor hozzászokott, hogy a háta mögött röhögnek rajta, idén pedig már ahhoz is, hogy a szemébe nézve is kikacagják. De nyomtatásban olvasni mindezt még neki is új volt.
Aztán újra a ködbe vesző tájat kezdte nézni, a fák árnyékai között kúszó novemberi szürkeséget. Egy pillanatra olyan volt, mintha csak ketten lennének az egész iskolában – két bajnok, akik valahogy mégis nagyon egyedül voltak mindenki más között.

[- Mit csinált?]

Connor

2005. november 5. szombat- délután

  Próbálom felidézni azt a fiút; azt hiszem, hogy Solaceszal láttam párszor, talán az SVK-n együtt ültek, ami alapján vagy ő is kviddicsező, vagy ő is fasiszta, ahogy Solace volt, mielőtt kinyitott néhány könyvet. Vagy még mindig az, csak engem ver át, én pedig ostoba és naiv vagyok.

 - Mit csinált?- gondolom, mindenki, aki a jobbak közé képzelte magát, de nem lett bajnok, most rengeteg felgyülemlett agresszióval, irigységgel áll a választott bajnokokhoz. Talán az lehet az oka, talán valami komolyabb, személyesebb, hogy nem döntött úgy, hogy megátkozza. Talán az egész csak Connor agressziója, de nem vagyok hajlandó leírni ezt ennyivel.

 Eszembe jut a könnyed, szinte elegáns mozdulat, mellyel Amycus keze lendült, amikor betörte Barclay orrát abban a buliban, hogy engem megvédjen.

 Egy pillanatra megrándulnak az ujjaim, ahogy Connor felbosszantja magát. Egészen biztos voltam benne, hogy nem mondtam semmit, ami arra utal, hogy így gondolok rá, de persze... borzalmasan átgondolatlanná váltam az elmúlt napokban. Talán mégis mondtam valamit, amit nem kellett volna, vagy csak úgy hangsúlyoztam. Talán eleve felhozni ezt érzéketlen és ostoba volt; elvégre nem vagyunk barátok. Miért ne hihetné, hogy csak egy viccnek szántam az egészet?

 - Nem erre gondoltam... és nyilvánvalóan nem a te repülési képességeid húzták le a csapatodat. Nálam így is jobban repültél.- ez egy tény, amit nem félek beismerni. Annál nagyobb dolog, hogy ezzel az egyértelmű gyengeséggel együtt is legyőztük a csapatát, és nem csak azért, mert Revan nálam többször jobb fogó, Chikara nálam ezerszer jobb hajtó, Annie pedig a legdinamikusabb fejlődést bemutató terelő, akit valaha láttam. Tudom, hogy a szervezői képességeim szükségesek voltak, elvégre voltak teljesen új, alsóbb éves játékosaink, senki nem volt olyan jól felszerelve seprűkkel, mint a másik három csapatban, ettől függetlenül magabiztosan vezetünk a mai meccs után. Persze, egy meccs utáni részeredményekből nem lehet nagyon nagyot álmodni.

 Megsimogatom a bagoly fejét, és hagyom, hogy elinduljon a levéllel, mely remélhetőleg nem fog olyan katasztrofális eredményekkel járni, mint félek tőle. Elfog a vágy, ahogy nézem elrepülni, hogy megpróbáljam megállítani, visszaszerezni a papírt, de a kocka már el van vetve. Bőven voltak olyan események az elmúlt hónapokban, sőt, az elmúlt napokban, melyekről tudom, hogy visszavonhatatlan következményekkel járnak. A Trimágus Tusa is tele lesz ilyenekkel, és meg kell tanulnom együtt élni a döntéseimmel.

 Vitrol nevének említésére felbosszantom magamat.

 - Tudtam, hogy mit művelt tizenegy éve mindenkivel, de azt hittem, hogy a dolgok, a háború megváltoztatták... de rosszabb lett. És fogalmam sincs, hogy mit csináljak, ha legközelebb interjút kell adnom neki.- szembefordulok Connorral, miközben, még mindig haraggal az arcomon elképzelem, hogy hogyan mondom meg neki nyíltan, egyenesen, hogy mit gondolok róla, ahogy a griffendélesektől elvárt. Hogy nem adok neki többet interjút, hogy hazug. Talán elmondhatnám egy másik újságírónak, aki biztosan lehozná, mert olvasott lenne, hogyan vádolja meg a Roxfort egyik bajnoka saját országuk újságíróját hazugságokkal.

 De nem vagyok gyerek többé, hogy impulzusból cselekedjek. Mindennek visszavonhatatlan következményei vannak- ennek például az lenne a következménye, hogy Vitrol a verseny hátralévő részét azzal töltené, hogy a barátaimról és a családomról gyárt olyan visszataszító tartalmat, amilyet annak idején Hermione Grangerről csinált. Van bőven olyan dolog, ami nem akarom, hogy kiderüljön mások számára, van bőven olyan ember a környezetemben, aki borzalmasan megszenvedné annak a piócának a figyelmét. Az ő érdekükben mosolyogva le kell nyelnem mindent, amit mondani fog, és hagynom, hogy más, átgondolatlanabb és éretlenebb emberek, mint az első interjúja alapján az amerikai lány, elvigyék az összes lenézését.

 - Azt hiszem, a legjobb, ha nem adunk neki okot rá, hogy haragudjon ránk, és kiemelt fókusszal kezeljen. Erre mindenesetre nem gondoltam, amikor bedobtam a nevemet. A sárkányok emlékezetesebbek voltak.- ahogy persze arra sem, hogy én leszek a bajnok. Ironikus, hogy engem sokan vártak Orin helyett a népszerűségem miatt, pedig a varázserőm elhanyagolható a mardekáros lányéhoz képest, ő pedig nem jutott talán senkinek eszébe, akivel a várható bajnokról beszéltünk, pedig utólag visszagondolva egyáltalán nem logikátlan. Ahogy most nézem, a sérülése is jól gyógyulhat, úgyhogy az sem fogja visszafogni.

 Abban nem vagyok biztos, hogy párbajozóként milyen, de a legutóbbi Trimágus Tusán elméletileg senkinek nem kellett volna egyetlen párbajt sem megnyernie. Ha erről szólna az idei, már most megkoronázhatnák Lolitát.

 - Azt a balesetet kétlem, hogy az első próba után felemlegeti majd. És félistennek nevezett.- remélem, hogy a mostani mosolyom nem tűnik ellenségesnek. Valószínűleg minden annak hathat valaki számára, akit nem kedveltek. Ehhez az érzéshez még nem volt szerencsém. Sok hibám volt, de soha nem voltam egyedül.

 Talán mostanáig.

[– Mondott pár dolgot, amit nem kellett volna…]

Egyre rövidebbek a nappalok

2005. november 5.

Connor szeme lopva Sienna arcára siklott, amikor a lány az amerikai fiúról kérdezett és a verekedés oka felől érdeklődött. Egy pillanatra összeszorította az ajkát, majd vállat vont, mintha a szavak teljesen jelentéktelenek volnának.
– Mondott pár dolgot, amit nem kellett volna… – motyogta végül, hangjában a feszültség vibrálásával. – De legközelebb kétszer is meggondolja majd, hogy kinyissa-e azt a Halálfaló pofáját.
A pillanatnyi csendben Connor szívverése felgyorsult, ahogy tekintete egy pillanatra találkozott Sienna pillantásával. Zavarta, hogy beszélnie kell minderről, hogy ki kell tárnia magából valami olyasmit, amit korábban elnyomott volna. Ráadásul a verekedés emléke újból feszíteni kezdte az idegeit, és a dühtől szinte remegni kezdett a teste.

Amikor a lány óvatosan tompítani próbálta Connor korábbi kirohanását, a fiú lassan elfordította a fejét. Nem azért, mert megsértődött volna, csupán csak szégyellte magát, és bánta a korábbi tüzes szavakat, amiket szinte akaratlanul mondott ki. Kellemetlen volt hallania Sienna dicséretét. Egyszerűen képtelen volt kezelni a helyzetet, amikor valaki elismerően beszélt róla. Másfelől viszont vágyott rá, hogy észrevegyék, hogy ő is valaki. Ez a furcsa kettősség évek óta kísérte már útján.
A kellemetlen csendet a Vitrolról szóló említés törte meg. Connor szeme először a ködbe révedt, majd lassan visszaemelte a tekintetét Siennára.
- ...fogalmam sincs, hogy mit csináljak, ha legközelebb interjút kell adnom neki.
– Hát ne adj neki – vágta rá a maga megszokott nyers, de őszinte stílusában. – Egy ilyen szarkeverő nem érdemli meg, hogy szóba állj vele.

- Azt a balesetet kétlem, hogy az első próba után felemlegeti majd – mondta végül Sienna, a cikk végére célozva, ahol Vitrol Connor tavalyi csúfos esésén élcelődött. - És félistennek nevezett.
Connor szárazon felnevetett.
– Ebből is látszik, hogy az a nő elmebeteg.
Mintha csak a kihalt, ködös táj is megerősítené az állítását, korábbi nevetésének visszhangja kacagva felelt neki. Aztán Connor lassan felállt az ablakpárkányra, kezével megkapaszkodott a hideg kőfalban, és lassan előredőlt. Szinte lógott az ablakból, a levegő ellenállását érezve, mintha csak a szél tartaná őt.
- Pedig szívesen lennék félisten, ha az kéne hozzá, hogy seprű nélkül is tudjak repülni.
Connor hajába belekapott a hideg, novemberi szél, a fiú pedig lehunyt szemmel élvezte a lebegő érzést.

– Tudod, gyakran azt érzem, hogy az én helyem nem is a földön van, hanem odafent az égben. Bárcsak tudnék repülni… – motyogta. Szavainak súlyát a szél vitte el, miközben ujjbegyeivel kapaszkodott a párkányba, negyvenöt fokban előredőlve. – Akkor minden könnyebb lenne…
Egy pillanatra szinte elengedte magát, engedve a szabadság képének, de aztán hirtelen visszarántotta testét, és a szavak halk dörmögésébe csúsztatta a legsötétebb gondolatát:
– Sokan nem bánnák, ha most kiugranék ezen az ablakon és megpróbálnék seprű nélkül is szállni. De nem adom meg nekik az örömöt. Még legalább az első próbáig várniuk kell rá, hogy fűbe harapjak. Arról majd igazán szép cikket írhat az a szipirtyó…
Connor ismét a ködbe nézett. A Sienna előtti váratlan kitárulkozása után, gondolataiban újra a Vitrol-jelenség körül forgott minden. A szabadság vágya, az útkeresés és a leküzdhetetlenül mardosó magány mind jelen volt benne, miközben ott állt a szélben, a Bagolyház tornyának szélén, úgy érezve, hogy a világ, ami körülfogta őt, túl szűk ahhoz, hogy elférjen benne.

[- Én mindig úgy éreztem, hogy a seprű része az élménynek. De néha tényleg könnyebb lenne elrepülni.]

Connor

2005. november 5. szombat- délután

  Bármennyire szeretnék, egyelőre úgy döntök, hogy nem kérdezek rá arra, hogy pontosan mi volt az oka annak, hogy Connor összeverekedett az amerikai fiúval. Ahogy hallgatom, egyre kevésbé hiszem, hogy csak le akarta vezetni a feszültséget, egyre inkább az a benyomásom, hogy valami hasonló történt köztük, mint Amy és Barclay között. Nekem is eszembe jutott néhányszor, hogy Solace megérdemelné, hogy megüssem, megátkozzam azért, amit képvisel, és az alapján, amit vele beszéltem azóta, sejtem, hogy nem ő a legrosszabb.

 A hosszú csend miatt egyre inkább azon kezdek gondolkodni, hogy a lehető leggyorsabban, akár szó nélkül eltűnök a közeléből. Tudom, hogy milyen érzés tanácsot kapni valakitől, akit le kellett volna győznöd, de végül nem sikerült, bármilyen okból; akkor is kioktatásnak érződik, ha nem volt a másik szavaiban vagy szándékában egy csipetnyi sem belőle. Neki különösen nehéz lehet: biztosan azt érezte a kviddics kapcsán, hogy nem fog tudni felállni, és a tavalyi, elég sima győzelmük után bizonyára azt várta, hogy idén is könnyű dolguk lesz. Még ha ez két nagyrészt megváltozott csapat is, ha valaki, én tudom, milyen nem racionálisan állni egy kudarchoz.

 A nyers, zsigeri reakció Vitrollal kapcsolatban először meglep, azután mosolyt csal az arcomra. Talán, mert örülök neki, hogy most még nem rontottam el (mindent elrontok mostanában emberekkel), másrészt kicsit olyan érzés, mintha tényleg tanácsot adna- még ha könnyen lehet, hogy csak idegesíti a téma, idegesíti a tehetetlenségem. Nem is kezdek vitatkozni vele arról, hogy kihagyni az interjút nem lehetséges; ha megteszem, azzal gyakorlatilag céltáblát festek a homlokom közepére.

 Nekidőlök a bagolyház falának (amilyen szerencsém van, bizonyára nem egy tiszta felületnek), és csendben hallgatom, ahogy arról beszél, hogy mi lenne, ha repülhetne seprű nélkül. Nem nehéz megértenem a repülés iránti szeretetét: a levegőben nincsenek kötelességek, aggályok, a levegőben nincs időm aggódni miatta, hogy hibát követek-e el egy döntésemmel, hogy talán mindent tönkreteszek. Túl gyorsan történik minden. A levegőben nem kell foglalkoznunk sem a külsőnkkel, sem a holnappal, sem a tegnappal.

 Csak a kezem mozdul meg, ahogy hátradől; tudom, hogy nem fog kiugrani. Még jól emlékszem az estére, amikor Chikarával találkoztam a Kifutóban, a Griffendél tornyában, amikor én dőltem enyhén előre, amikor én vártam a vihart, és én flörtöltem a gondolattal, hogy egy erősebb szélroham, a hívogató feneketlenség, a szabadság ígérete kiránt majd a szenvedésből, amit az álmaim, az elvárások, a bizonytalanság okoztak. Szinte biztos vagyok benne, hogy meg tudnám mondani, ha ki akarna ugrani.

 - Én mindig úgy éreztem, hogy a seprű része az élménynek. De néha tényleg könnyebb lenne elrepülni.- hosszan, talán fél percig is csendben vagyok a mondatot követően. Talán félek tőle, hogy most is elhamarkodott ostobaságot mondok vagy csinálok, talán most tényleg csak gondolkodom rajta, hogy mi lenne a helyes válasz. Tény, hogy a népszerűségi skála két végén vagyunk; engem nem igazán utál senki tudomásom szerint, és nagyon sokan fognak támogatni a Roxfort mind a négy házából. Más érzés lehet, ha nem te kérdőjelezed meg, hogy alkalmas vagy-e, hanem mindenki más, és sokan titkon talán tényleg remélik a kudarcodat.

 Bármennyire természetes lenne, nem vagyunk igazán szövetségesek ebben a versenyben. Nem hiszem, hogy valaha rá leszünk kényszerítve, hogy igazán együtt dolgozzunk, a Tusán biztosan nem ezt akarják tesztelni; ha igen, Lolita győzelme szinte biztosan borítékolható, mert a két beauxbatonsos bajnok láthatóan jó viszonyban van egymással. Azt is kétlem, hogy nagyon van értelme gyakorolnunk, nem tudom, hogy apróságokon kívül tudunk-e bármit tanítani egymásnak, ugyanazok voltak a tanáraink, ugyanazokban a dolgokban vagyunk jók. Ettől függetlenül szeretnék segíteni neki, legalább néhány szóval.

 - Nagyon sokan mondták, hogy szurkolnak nekem. Most sokat jelent, de nem fog megvédeni a próbákon. Téged sem fognak tudni lehúzni, ha egyszer ott vagyunk. És a Serleg biztosan okkal választott téged, úgyhogy bármit gondolnak, alkalmas vagy erre. Nem fogsz meghalni.- talán félreértettem; talán nem szorul igazán bátorításra. Talán tényleg nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, elvégre, amennyire tudom, soha nem tett túl sok energiát abba, hogy pozitív képet formáljon magáról. Mégis, az, hogy úgy reagált arra, hogy szerinte gúnyolom a vereségéért, azt jelzi, hogy érdekli, hogy mit gondolnak róla. Miért beszélne erről?

 Felnézek, ahogy néhány bagoly szárnyra kap; egy-kettő elhagyja a tornyot a fenti ablakokon keresztül, bizonyára, hogy vadásszon, néhányan viszont csak kényelmesebb ülőhelyet keresnek a huzat elől. hogy azután felborzolt tollakkal aludjanak tovább saját éjjeli vadászatuk előtt. Az egyik bagoly meglehetősen alacsonyan foglal helyet, a szárnycsapásai hangosabbnak hatnak a megszokottnál.

 - Persze nem lenne könnyű dolgunk egy sárkánnyal.

[- Nagyon sokan mondták, hogy szurkolnak nekem. Most sokat jelent, de nem fog megvédeni a próbákon…]

Egyre rövidebbek a nappalok

2005. november 5.

Connor egy ideig csak a párkány hideg kövén támaszkodott, hagyta, hogy a szél kisöpörje a fejéből azt az éles lüktetést, amit Sienna közelsége és szavai okoztak benne. Aztán visszahúzta magát az ablakon, könnyed, begyakorolt mozdulattal ugrott le a párkányról, majd megállt a lány előtt, ugyanabban az egyszerű, zárt tartásban, amiben mindig is. Először csak csendben figyelte. Szokása szerint úgy reagált mindenre, hogy közben alig látszott rajta bármi – mégis sorban megérintették a mondatok, illetve azok hiányai.
Sienna ugyanis nem firtatta tovább a dolgot, hogy mi történt Connor és Orville között. A fiú ettől aztán egy pillanatra megkönnyebbült.
Nem kérdez rá… jó – gondolta magában. Nem akarta újra elmondani, hogy nem volt terve, nem azért ütött, mert örömét lelte benne, egyszerűen csak… megtörtént. Ugyanakkor a megkönnyebbülést rögtön felváltotta valami más. Valami sötétebb.
De miért nem kérdez? Mit gondol rólam? Fél tőlem?
Nem először futott át rajta ez a gondolat. A legtöbben eleve így néztek rá. Csendes, kedvetlen srácnak látták őt, aki akkor is morcosnak tűnik, ha nem akar az lenni. Nem volt túl népszerű - tulajdonképpen egyáltalán nem. Barátai nem voltak, de nem is igazán próbált szerezni. Az emberek többsége pedig nem nagyon látott benne mást egy feleslegesen zárkózott, időnként durva alaknál.
Biztos azt hiszi, hogy csak egy agresszív barom vagyok.
A gondolat valami kellemetlen, ismerős helyet súrolt benne. Sokszor úgy érezte, a világ egyetlen, életlen képet lát róla, és mivel ő maga sem volt biztos abban, hogy van-e mögötte több, nem tudta megcáfolni őket. Sienna arckifejezése azonban nem a félelemé volt. Inkább… kíváncsiságé? Megértésé? Ő maga sem tudta. Csak azt tudta, hogy nem futamodott meg tőle. Ez szokatlan volt.

- Nagyon sokan mondták, hogy szurkolnak nekem. Most sokat jelent, de nem fog megvédeni a próbákon…
Connor erre csak lehajtotta a fejét, aztán amikor felnézett, egy halvány, szomorú félmosoly ült a szája sarkában. Őt nem sokan támogatták. Tényleg szinte senki. Akadt néhány ismerős, akik félhangosan annyit mondtak, „hát, jó… talán nem volt teljesen véletlen”, de a legtöbben úgy vélték, hogy nincs ott a helye. És bár általában nem foglalkozott azzal, ki mit mond róla, most mégis úgy érezte: talán igazuk van, talán a Serleg csak kiszúrt vele. De ekkor Sienna folytatta...
- És a Serleg biztosan okkal választott téged, úgyhogy bármit gondolnak, alkalmas vagy erre. Nem fogsz meghalni.
Connor egy másodpercig még pislogni is elfelejtett. Őt még soha, senki nem bátorította így. Nem mondták neki, hogy képes rá. Nem mondták neki, hogy bíznak benne. Még ha Sienna nem is gondolta komolyan, csupán udvariasságból mondta mindazt, amit mondott, neki akkor is rendkívül idegennek hatott ez a gesztus. Nem tudta kezelni. Egyszerűen nem volt eszköze hozzá. A szavak valahol mélyen jól estek neki, de olyan élesen és hirtelen érték, hogy a bőre alá feszültek, és kényelmetlenné vált a levegő a mellkasa körül. Végül csak egy száraz, rövid nevetést sikerült kipréselnie magából válaszként, amiben nem sok igazi vidámság rejtőzött, inkább csak zavart önvédelem volt.

Mintha a lány is érezte volna a kellemetlen helyzetet, így hozzáfűzte:
- Persze nem lenne könnyű dolgunk egy sárkánnyal.
Erre Connornak is sikerült kibillennie a dermedtségből, amit Sienna bókja okozott. Bólintott, és végre sikerült megszólalnia:
– Ha azt csinálnánk, mint Potter tíz évvel ezelőtt… akár még esélyünk is lehetne. – A hangja most már egyenletes volt, bár még mindig kissé visszafogott. – Ha valamihez értünk, hát repülni azt kétségtelenül remekül tudunk mindketten.
Ez tőle már felért egy bókkal. Bár tudta, hogy a nap végén riválisok lesznek – ugyanúgy, mint a pályán –, mégis… volt valami megnyugtató abban a gondolatban, hogy legalább érti őt valaki, és egy pillanatra szövetségesként nézett griffendéles társára.
Aztán, mielőtt a levegő megint túl komollyá válhatott volna, egy apró, játékos félmosoly suhant át az arcán.
– De persze, ha mégis sárkányok lesznek – kezdte könnyedebb hangon –, és esetleg kicsit megrágcsálnának téged… nem nagyon, csak éppen annyira, hogy ne tudj játszani a Hollóhát és a Hugrabug ellen… Nos…
Kis szünetet tartott, hagyta, hogy a komolytalanság teljesen átvegye a szerepet.
– Az azért annyira mégsem lenne rossz.

[- Nem hiszem, hogy utánozni próbálnám Pottert. Nem tűnik biztonságosnak.]

Connor

2005. november 5. szombat- délután

   - Nem hiszem, hogy utánozni próbálnám Pottert.  Nem tűnik biztonságosnak.

  Egy pillanatra elképzelem a sárkányt és a seprűt. Tekintettel arra, hogy hogyan teljesítettem Travers és Echohawk gurkóival szemben, nem igazán kedvelném az esélyeimet a levegőben lángcsóvákkal, karmokkal és fogakkal szemben. Talán Connornak és Zafirának sikerülne, vagy Chikarának, ha csak a képességeit nézzük, más szempontokat nem.

 Bármikor máskor biztosan nagyon rossz néven vettem volna a viccet, különösen az elmúlt heti stressz után, most viszont mosolyognom kell. Bizonyos értelemben hízelgő is, hogy feltételezi, hogy rajtam fog múlni a másik két meccsünk eredménye.

 - Szerintem megoldanák nélkülem is, de kedves, hogy ennyire pótolhatatlannak gondolsz.- az nyilvánvaló, hogy még csak nem is én vagyok a csapatunk legjobb hajtója, és Chikara, Revan és Annie biztosan összeraknák a taktikát a hiányomban. Még azt sem gondolom, hogy ne találnának hajtót a helyemre, elég sokan voltak a válogatón, és sok volt közöttük, aki nem vágná arcon magát egy ütővel.

 Tudom, hogy szomorú lennék persze, ha nélkülem nyernének. Így is gyakran eszembe jut, hogy milyen kevés idő maradt a Roxfortból, különösen, hogy kevés normalitás vár még az utolsó évből.

 - Egy vereség a Hollóhát ellen a mai után még belefér, ha ti megveritek őket. Bár szeretnénk mindent megnyerni.- a Hugrabugot szándékosan nem említem, nem vagyunk azért elég közeli viszonyban hozzá a fiúval, hogy elmondjam, mennyire visszatetsző számomra a modern Tűzvillám egy olyan játékos birtokában, aki fél éve még eldobta a kvaffot és a csapata lehetőségeit, hogy segítsen az őrzőnknek egy kellemetlenségben. Talán nem vagyok fair, talán megsérült volna, de bizarr, hogy erre költött egy vagyont azt követően, hogy annyi különböző társadalmi igazságtalanság ellen felszólalt. Nem tudom elképzelni, hogy valaha vennék ilyen seprűt anélkül, hogy profi próbálnék lenni; az idei meccs után futott át először a fejemen a gondolat, de kétlem, hogy tavasszal is jó ötletnek fog tűnni.

 Furcsa, hogy néhány perc elég volt, hogy jobb véleményem legyen Connorról. Talán az az elsődleges oka, hogy nem tűnik olyannak, mint hittem; talán inkább az, hogy csak ő és én megyünk át ugyanazon a Roxfortban. Az sem kizárt, hogy a sérülése miatt változott meg valami. Mindenesetre tényleg nem gondoltam arra, hogy bármennyire pozitív lehet köztünk egy beszélgetés.

 - De bármennyire pótolható vagyok a csapatomban, azért megpróbálom egyben megúszni az első próbát… nem lenne rossz megismételni az utolsó eredményeit.- nem mondom ki, hogy ez akkor is teljesül, ha ő győz. Ha választanom kellene egy bajnokot, akinek szívesen látnám a győzelmét, Lolita után talán a Roxfort másik bajnoka lenne a következő választásom. Még ha több időt is töltöttem Solaceszal, semmiképp nem akarnám, hogy az Ilvermorny megkapja ezt a hátszelet az ideológiájuk terjesztéséhez.

 - Talán segíthetünk is egymásnak. Nem hiszem, hogy tiltja bármi. És nem fogunk meghalni.- egy utolsó mosollyal a fiúra nézek, miközben köszönésképp felemelem a kezem, azután a lépcső felé indulok. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy közösen fogunk harcolni, és még ha általában pocsék megérzéseim is vannak, most úgy érzem, hogy igazam van: nem fog rosszul teljesíteni.

Köszönöm a játékot!

[- Szerintem megoldanák nélkülem is, de kedves, hogy ennyire pótolhatatlannak gondolsz.]

Egyre rövidebbek a nappalok

2005. november 5.

Sienna ahogy kimondta, hogy nem akar Potter nyomába lépni, nem akarja újrajátszani a hősi mítoszokat, Connorban valami lassan, óvatosan a helyére billent. Érett döntés volt ez a lánytól, amit a fiú őszintén tisztelt. Connor mindig is tudta, hogy a legendák többeket temetnek maguk alá, mint amennyit felemelnek - hiszen egész életében az apja lábnyomaiban járt. De Sienna nem akart egy újabb lap lenni a krónikákban. Ő csak élni akart. Ez Connornak többet mondott bárminél.
- Szerintem megoldanák nélkülem is, de kedves, hogy ennyire pótolhatatlannak gondolsz.
Az, hogy a lány így reagált a félvállról odavetett viccére, hogy nem sértődött meg, nem zárkózott el, hanem még mosolygott is rajta, lefagyasztotta Connort. Ritka volt az ilyesmi. Túlságosan is. A legtöbbször, amikor megszólalt, a nyelve önálló életre kelt, és olyan szavakat formált, amit gyakran nem is gondolt komolyan. Olyankor a mondatai gúnyosak, cinikusak lettek, vagy egyszerűen csak félrecsúsztak, vagy túl soknak bizonyultak. Most viszont működött. Nem ütött sebet, nem hagyott maga után kínos csendet, hanem mosolyt csalt elő a lányból. Egy apró, alig észrevehető sikerélmény volt ez, de Connor számára szinte szédítően új élményt jelentett. Nem mutatta ki, de belül elraktározta, mint valami törékeny, meleg fényt.
Sienna „pótolhatóságról” szóló mondata különös visszhangot vert benne. Nem sajnálatot érzett, hanem felismerést. Egész életében azt hitte, hogy ő is pont olyan, akit bármikor ki lehet cserélni, akinek a hiányát legfeljebb egy vállvonással nyugtázzák. Persze tagadhatatlanul ügyes kviddics játékos volt, de vajon elég ügyes ahhoz, hogy mellé elviseljék a kibírhatatlan természetét is? Jenkins is megmondta neki az év elején, hogy hiába lő annyi gólt, ha mellette egy elviselhetetlen bunkó, senki sem akar majd vele együtt dolgozni, a kutyának nem fog kelleni, nem hogy egy nagy csapatnak az első osztályból. Sienna ugyanígy beszélt magáról, de Connor pontosan tudta, mennyire nem igaz ez.
- Ne kisebbítsd a szerepedet - mondta végül halkan. A hangja nem volt kemény, inkább fáradtan őszinte. - Légy tisztában az erősségeiddel. Azzal, hogy mennyit jelentesz nekik.

Aztán Sienna a Hollóhát elleni meccset említette, mire Connorban sötét hullámként csaptak össze a feje felett az emlékek. A tavalyi vereség képei élesen törtek fel: a lelátók zaja, a testében lüktető fájdalom, a kupa, amit majdnem a magasba emelhetett, ám mégis kicsúszott a keze közül. Majd eszébe jutott Zafira is... Az a különös, fájó vonzalom, ami azóta sem engedte el őt, pedig majd egy éve nem is beszéltek egymással, és hát előtte sem volt épp felhőtlen a viszonyuk. Mindez túl sok volt ahhoz, hogy szavakba öntse. Csak egy tompa, alig hallható „Mhm…” csúszott ki a száján, de valójában oda sem figyelt a lányra, nem számolgatta a tabella pontjait, nem foglalkozott az esélyekkel, csak is egy valamire... pontosabban valakire gondolt.
Végül Sienna újabb mondata zökkentette ki őt a révedezésből.
- De bármennyire pótolható vagyok a csapatomban, azért megpróbálom egyben megúszni az első próbát... nem lenne rossz megismételni az utolsó eredményeit.
Connor elmosolyodott. Nem szélesen, nem látványosan, csak annyira, hogy a szeme sarkában megmozduljon valami. Bólintott egyet.
- Legutóbb két bajnok lett... - jegyezte meg halkan. - Két roxfortos bajnok...
Nem tette hozzá a folytatást. Nem volt rá szükség.
- Talán segíthetünk is egymásnak. Nem hiszem, hogy tiltja bármi. És nem fogunk meghalni...
Aztán a lány csak intett, és elindult a lépcsők felé. Connor nem állította meg, nem is köszönt el. Csak ott maradt, és várta, hogy a léptek visszhangja lassan elhaljon a kőfalak között.
- Nem fogunk meghalni... - ismételte meg maga elé, mintha próbára tenné a szavak súlyát.
Rákönyökölt az ablakpárkányra, hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába, és a Bagolyház tornyából elnyúló tájat nézte. A Roxfort sziluettje lassan beleolvadt az alkonyatba, a nap végleg eltűnt a hegyek mögött, és a világ szürke-zöld árnyalatokba burkolózott. A levegő hideg volt, de tiszta, és tele ígéretekkel.
És ott, abban a csendben, Connor először nem csak kimondta, hanem el is hitte: nem fog meghalni. Meg fogja csinálni. Kiállja az első próbát...

Köszönöm a játékot!