Az északi szárny folyosói, ahonnan tantermek, mosdók nyílnak. A pincében található szakasza vezet a Hugrabug klubhelyiségéhez. Ráadásul, ennek része a méltán híres harmadik emeleti folyosó, mely egykor le volt zárva a Bölcsek köve védelmében.

[- Ó, a rohadt k…]

The Chest of Four

Theresa - 2006. június 9.

   - Ó, a rohadt k…- nem mondom végig a mondatot, csak letépem a függönyt, és megpróbálom rádobni Mrs. Norrisra, de a rohadt dög persze túl gyors és tapasztalt ehhez. Felesleges is reménykedni, már meglátott, Frics nemsokára itt lesz - és talán feleslegesen kéne félnem, mert rövid időnk maradt a Roxfortban, túl rövid egy büntetőmunka héthez, de simán lehet, hogy Frics elás hátul. Túl sokszor úsztam meg. Kevés diák van, aki így dacol a gondnok akaratával, aki talán már az idők kezdetén járta ezeket a folyosókat, áldozatra várva.

 De nem azért jöttem el egy utolsó kalandra, mielőtt a szüleim és a bátyáim belakotolnak egy ketrecbe nyárra, ahol a legveszélyesebb dolog a túl sok jégkrémszendvics, hogy veszítsek a drámaian futó kopaszrém ellen. Én vagyok Elowen Dawlish, és ahogy futni kezdek a folyosókon, a lépcsőkön molylyugatta láthatatlanná tévő köpenyemben, tudom, hogy a bukás órája nem jött el. Megszerzem azt a ládát. Jobb vagyok, ma éjjel is jobb leszek.

 Normál esetben ez gyerekjáték lenne. Jobban futok, sportoló vagyok, ő meg vén, mint a koszfoltok a félszemű boszorkány szobrán, ráadásul a kint tomboló vihar elnyomja a hangokat, és elég sötét van hozzá, hogy a fekete garbó-fekete nadrág-lyukas láthatatlanná tévő köpeny kombó elrejtsen pontyszemei elől. Azonban vele van az az Avernusból szalajtott dög, amely a pletykák szerint tizennégy éve megette Mardekár szörnyét, és kiszagolna, meg belelát az ember lelkébe. Ráadásul a vén szar ismeri a kastélyt, sok szempontból jobban, mint én, mert arról a folyosóról nem tudom hogy került elő.

 Szinte érzem a sötét, bűzös leheletét a nyakamon, amikor elérem az egyik mozgó lépcső alját, amely megindul, én pedig a köpeny rejtekéből visszanézek rá, ahogy eltávolodom, ő pedig előbb rám morog, majd belerúg a korlátba, és egy kulcscsomóval a kezében sántikálni kezd. Vélhetően tudja, hová fogok kerülni, úgyhogy nincs időm, felrohanok a lépcsőn, és futva indulok a harmadik emeleti folyosó felé. Normál esetben már tudom, hogy végem lenne, de a prefektusok mind ünnepelnek, csókolóznak meg ilyesmi, nem hiszem, hogy egy is lesz a folyosón. Most már talán az a seggfej Nebelwald sem mászkál erre utolsó roxfortos napjai örömére.

 A láda helye egyszerű, itt van valamelyik ajtó mögött, nálam van a kulcs, utána pedig puzzle, amit remélhetőleg jól értelmeztem. Frics bizonyára sejti, hogy a területen vagyok, de azért gondolom nem talál meg azonnal. Talán adnom kéne neki még egy órát… ha csak a négy elem kell tényleg, igazán könnyű lesz.

 Felsikoltok, amikor egy éles kanyar után belefutok valakibe. Egy pillanatra azt hiszem, hogy itt a vég, de nem érzem meg a göcsörtös ujjakat a torkomon, sem az olcsó brandy és a lejárt bonbon hagymával kevert aromáját, ahogy rám fröcsög. Ez egy prefektus! Mi… ja nem, ez nem egy prefektus…

 - Gyere, futás! Itt jön mögöttem!- megragadom a karját, hogy megadjam a kezdőlöketet, közben hagyom a fejemről lecsúszni a köpenyt, hogy lássa, nem valami creep akarja magával rángatni. Talán hagynom kellene Theresát, de ha Frics kaparófát csinál belőle, énekelni fog, mielőtt Mrs. Norris térdébe vájó karmai elérik a bokáját. Engem akar, nem érné be egy másikkal helyettem, a hugrabugosok pedig pocsékul teljesítenek kínzás alatt.

 De mi van, ha ő is a kincset keresi? Mert mi másért hagyná el valaki a cozy, fűvel benőtt Klubhelyiséget? Annyi van ott, hogy a cigijükbe is azt teszik Maribel szerint, és az első lélegzetvételtől vicces íze lesz az ember nyálának. Ha pedig a kincset akarja, rivális. De akkor sem hagyhatok hátra szemtanút.

  - Depulso!- a páncél kissé méltatlankodva dől össze, el is tátogok felé egy bocsit, mielőtt behúzódok Theresával egy holdtalan sarokba, és kérdés nélkül ráterítem a köpenyt, hogy ketten rejtőzzünk alatta. - Maradj… nagyon… csendben!

 A Malena Gambit, melyet második nevem után neveztem el, több Spanyolcsizmaközeli Frics Élménytől megmentett. Lelassítana, járőrözne itt, és akkor soha nem juthatnék ki, mert az öreg pontyszeműnek olyan hallása van, mint egy denevérnek. De mi van, ha zajt hall? Akkor fut a diák, ott a felborított páncél, és terveimnek megfelelően alig fél perc múlva elzúg mellettünk, úgy, ahogy azt a Hülye Járások Minisztériuma jóváhagyta neki. Kis szerencsével belefut valamelyik csókolózni menő felsősbe, akár végzősbe, akinek így a Roxfort lesz a sírja.

 - Ccs, még nem úsztuk meg… vitte a macskáját?- néha a macska rajta lóg, ahogy haladnak, Frics csak rövidebb távokra engedheti el, mert bármilyen sötét isteneknek áldozta a diákok leszakajtott hüvelykujját, hatvan év az hatvan év. Ha Mrs. Norris észrevesz, Theresa szerintem megy egyenesen a Styxbe.

[Elowen Dawlish]

névElowen Dawlish

dátum2026. június 09.

Two roads diverged in a wood, and I -
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

Trigger warninggyász, öngyilkosság, halál említése, gyerekkori traumák

Olyan volt az egész, mint a tenger. Néha láttad csillogását, ahogy a napsugarak finom táncot lejtettek a habok között, kéretve magukat a víz fodrozódásával keletkező hullámoknak. Oly nehéz volt visszaidézni, milyen is a szikrázóan kék víz, mely mintha vidám nevetést és reményt hordozott volna magával. Volt idő, mikor ezek a napok kerültek előtérbe, mikor a nyári tenger hangja altatott el és úgy érezted, minden rendben volt.

Ezeket a napokat másfél hete maga alá temette a háborgó, szürke tenger. Másfél hete fuldokolsz, fejed éppen csak a téged elnyelni váró toronymagas hullámok felett lebegett. Tulajdonképpen nem tudtad, miért vagy hogyan, hiszen nem is küzdöttél már. Ernyedten, fáradtan és kiszolgáltatottan tépett a víz, te mégsem fulladtál meg, pedig vártad, mikor bukik le végleg a fejed, mikor csap egy sziklához az a hatalmas víztömeg, mikor telik meg orrod, szád, tüdőd is és veszíted el a lélegzés képességét. De mint oly sokszor ez előtt is, most is valamilyen láthatatlan erő tartott fent, holott kívántad a csendet, a feketeséget, azt a puha tudatlanságot, melyben nem kellett újabb tragédiád főszereplőjeként parádéznod. Bár megtehetted volna, hogy összegömbölyödve fekszel az ágyadon és azt kívánod, bárcsak rég véget ért volna ez a rémálom, mely időnként azzal szórakoztatott, hogy hagyta, hogy a viharfelhők feketén gomolygó, fullasztó tömegéből átengedett egy falatnyi napsugarat. Éppen csak annyit, hogy elmosolyodj, hogy arcodat melengesse, hogy elhidd, a végtelen fájdalom és káosz közepette is van miért küzdeni tovább.

De ez is mind csak hazugság volt, s te mennyit véreztél ezek miatt az apró, lélegzetvételnyi ideig tartó pihenők miatt! Pedig csak szerettél volna abban hinni, hogy volt értelme tovább menned. Hogy nem eddig tartott az egész. S mégis, minden egyes alkalommal a viharfelhők visszatértek, s te visszazuhantál a tengerbe, mely nevetve hányt téged mindenfelé, s te magad sem tudtad többé, merre tartott utad. Jelen pillanatban úgy érezted, semerre, de ahogy a június tizenegyedike közeledett, úgy gyengültél el még jobban, s ahogy kezedben tartottad ezen az estén az intézet levelét, melyben leírták, nyáron milyen határidővel költözhetsz vissza, a zokogás olyan szinten taglózott le, hogy órákig mozdulni sem bírtál, pedig már napok óta egy könnycseppet sem tudtál kipréselni magadból.

Emlékszel, hogyan könyörögtél egy hete egy gyönyörű napon az igazgató asszonynak, hadd maradj itt inkább, de nem akarsz visszamenni oda, pedig akkor még nem kerestek meg, de tudtad, hogy senki nem fog magához venni. Egyetlen jó pillanatot sem töltöttél el az árvaházban és nem akartál visszamenni oda. Nem. Azok után nem, hogy megtapasztaltad, milyen egy szerető közegben élni, milyen, amikor rengeteget tanulhatsz és milyen erős a közösség ereje. De hát, ez sem volt többé. A nagyszüleid sem voltak többé. Hiába érezted halványan még orrodban a frissen sült kenyér illatát, hiába dobbant meg szíved a gyógynövények változatos tapintása miatt, tudtad, hogy ott már nem várt semmi, csak leégett romok. Ironikus, nem? Te magad is úgy érezted, hogy csak üszkös, feketedő és halott rom maradtál.

Azért a tested emlékeztetett, hogy akármennyire is üresnek érezted magadat, azért az átváltozás előtti napok továbbra is tüzes ostorként korbácsolták azt. S akármennyire is kiürültél az intézeti levelet olvasva, s akármennyire is csak azt vártad, hogy elnyomjon az álom, hogy utána rémálmokkal tűzdelt, izzasztó és kicsit sem pihentető álomvilágodba kerülj, a tested sajgása, izmaid fájdalma, az émelygés, a hányinger, a néha fellépő légszomj nem hagyta ellazulni állandóan görcsben álló tested. Képtelen voltál feküdni, ahogy forgott a világ körülötted, s akármennyire is vert a szíved, kiléptél a hálókörletedből, hogy a kastélyban sétálj egyet.

Nem gondolkodtál eléggé, így a hűvös kövek néha már bántóan mártották bele meztelen talpadba jéghideg fogaikat, máskor viszont kellemesen hűvöset varázsoltak lángoló testednek. Talán lázad is lehetett, az utolsó napokban nehéz volt ezeket követni, ráadásul nem is mindig ugyanolyan volt a lefolyása a dolgoknak. Fehér, lenből általad varrt lenge nadrágot és hozzá illő rövidujjú hálópólót viseltél, hajadat szabadon kapta fel néha a viharos szél, s ahogy kipillantottál a tomboló viharba, egy pillanatra mégis megálltál gyönyörködni annak szépségében, s hogy mennyire tökéletes precizitással írta le a benned egy hete dúló érzelmeket. Sok munkát fektettetek a terápián abba, hogy jobban menjen az érzelmeid kifejezése, bár benned könnyű volt olvasni. Mégis mikor valamilyen trauma ért vagy valami emlékeztetett ezekre, könnyen bezártál és inkább igyekeztél eltűnni. Pedig mennyire örültél, hogy idénre végre úgy érezted, hogy a közösség része is lettél! Még barátokat is szereztél, bár tudtad, hogy rég lemaradtál a közeli barátságokról, ez sem zavart annyira. S most megint itt voltál, remegő csontvázként bámultad a vihart, s azon gondolkodtál, hogy vajon az émelygés a betegséged miatt van-e vagy amiatt, hogy két napja egy falatot sem ettél…

Ahogy valami meglökött, s egy női sikoly is kísérte, tágra nyíltak szemeid, úgy kerested a forrását. Talán csak egy szellem lehetett volna, de nem volt itt senki, ám mégis, mintha halványan érzékeltél volna valami mozgást… Ahogy megragadták kezedet, azzal a lendülettel próbáltad kitépni, régi emlékek által csordult végig benned a vészhormon, de el is ernyedt a karod, ahogy ismerős fej villant előtted.

- Elowen?! – szakadt ki belőled meglepett suttogásod. Idegennek hatott a saját hangod, hiszen napok óta alig szólaltál meg. Mielőtt azonban reagált volna, már húzni is kezdett maga után, s te beletörődően futottál vele. Alapvetően sem te voltál a legizmosabb lány a világon, de a kórságod miatt ólomnehéznek tetszett minden porcikád, s ahogy mozgásra kényszerítetted, úgy sikoltott minden egyes izmod, ahogy lángoló méregként vájta fogait beléd. Fájt minden egyes lépés, de nem akartál gyengének tűnni, pláne ha éppen a lebukás veszélye kerülgetett benneteket némán vigyorgó arccal. Hálás voltál évfolyamtársadnak, hogy nem hagyott magadra, így igyekeztél te is mindent beleadni, amíg egy sarokhoz nem értetek. Próbáltál nem feltűnően remegni, ahogy a megállás miatt még jobban érezted a fájdalmakat a testedben. Nekidőltél egy falnak és próbáltál csendben szenvedni, csak egy bólintásra futotta tőled, s tényleg egy hang nem jött ki a szádon, belül akármennyire is üvöltöttél és zokogtál a fájdalomtól. Csak egy fél perccel később tudatosult benned, hogy a fejeden az anyag az valójában Elowen köpenye és a meghatottságtól biztosan hálaéneket rebegtél volna neki, de annyira letaglózott az egész, hogy minden maradék energiafoszlányod a csendben levésre és a környezet felmérésére összpontosult.

Csak megráztad a fejedet, ahogy évfolyamtársad megint kérdezett. Szerencsére a görcs lement már rólad, amit Frics közelsége okozott, de valóban nem láttad vele menni Mrs. Norrist, ami bajt jelentett. Nehezedre esett, de gondolkodtál. Nem csak az izmaid és tested volt lassú, agyadat is köd vonta be, mégis kényszerített talán csak a túlélés maga, hogy gondolkodj. S akkor eszedbe villant, hogy mindig tartasz magadnál Álomitalt, hogy a legnehezebb estéken legalább minimális békére lelj. Korholtad magadat, hogy nem jutott eszedbe ez az órákkal ezelőtti vergődésed alkalmával, akkor most nem lennél idekint talán, de még az is lehetett, hogy ide kellett tartogatnod ezt. A Sors kiszámíthatatlan volt, így nem is lettél nagyon ideges. Viszont nem volt nálad semmi használható, amire önthetted volna azt.

- Van nálam… Egy álomital… De nem tudom, mire tehetnénk, hogy… El is aludjon… Gondolom, a tócsát nem fogja meginni… - suttogtad enyhén remegő hangon és remélted, hogy inkább a félelemnek tudja be társad, semmint alaposabban megnéz magának és meglátja, mennyire durva állapotban is voltál, hiszen érezted, hogy levert a víz is már. Attól nem féltél, hogy ne értené mondandódat, akármennyire is össze-visszának tűnt, mert tudtad, hogy Elowen értelmes és össze fogja rakni a kirakós részeit. – Nálad van valami, amin tudnád használni? – kérdezted alig hallhatóan, ahogy próbáltad kezébe juttatni az apró üvegcsét.