Borzodú

A Trófeaterem melletti folyosót őrző szoborlovaghadsereg egy tagja erőteljesen kilóg a többi közül, ugyanis mellkasára egy apró, stilizált borz van vésve. A hugrabugosok jól tudják (és persze mindenki más, akinek elfecsegték), hogy, ha megpuszilják ezt a kis állatot akkor az hirtelen életre kel, és elkezd futni a falon egy kilincs nélküli ajtó felé, ami kitárul, felfedve Hugrabug Helga szobáját. Az elvarázsolt helyiség négy ablaka négy idilli tájképet mutat: a Birtokot az évszakok tükrében. Varázslósakkon kívül, mindenféle gyermeteg mágusjáték van egy asztalon. A terem babzsákfotelekkel van tele, amik mindig úgy változtatják alakjukat, hogy az a legkényelmesebb legyen a ráülő számára. A plafonon erdei tájkép, tele rendkívül aranyos és apró állatokkal amint fogócskáznak. Hugrabug Helga portréjának pedig mindig van néhány hasznos tanácsa az elkeseredettekhez.
Nem csak hugrabugosoknak!

Les amitiés inattendues sont les meilleures.

Annie

2006. január 3., kedd este

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoztak a szüleim az ünnepkor, még ha mindennél szívesebben is töltöttem Miguellel, és akkor is hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden rendben van velem, hogy nem rettegek néha a saját gondolataimtól és az előttem álló félévtől - de mióta Annie visszajött két napja, és elkezdtük olvasni, tulajdonképpen a közös karácsonyi ajándékunkat, valahogy egy kicsit… könnyebb. Legalább arra a pár órára tudok valamivel foglalkozni, aminek nincs közvetlen köze az életemhez vagy a jelenlegi lelkiállapotomhoz. Ez a könyv nem a valóság - és pont ezért volt jó. Ha túl sok, csak simán be tudom csukni, ellentétben a rémálmokkal, amiktől nem tudok megszabadulni… legalábbis teljesen nem.
Egyik nagy előnye annak, hogy még tart a téli szünet, hogy nincs a Borzodúban senki rajtunk kívül, illetve szintén előnyös ismerni valakit, aki tud a kastély rejtett vagy kevésbé rejtett részeiről. Mint például erről is. Rendkívül kedves háznak tűnik a Hugrabug, és ez igazából visszasütött erről a kis klubhelyiségről is - az elvarázsolt ablakok, az erdei tájkép a plafonon az apró állatkákkal, az egész szoba kedvessége valahogy emlékeztetett egy egyszerűbb és boldogabb világra, amiről már szinte el is felejtettem, hogy valaha létezett, számomra legalábbis. Az itt lévő babzsákfotelek pedig, mintha mindig úgy változtak volna, ahogy a legkényelmesebb volt bennük ülni, és az egész helynek olyan hangulata volt mint beburkolózni egy puha, meleg takaróba. Ezt persze én szó szerint is megtettem, mert kandalló és fűtőbűbájok ide vagy oda, Skócia egy borzasztóan hideg hely. Pláne januárban.
Sajnos csak forrócsokival tudtam hozzájárulni a mai összejövetelhez, míg Annie sütött valami, már ránézésre is finom, csokis brit teasüteményt. Mindenképp szerettem volna, és igazán örülök, hogy valami hazai dolgot készített, mert nem mondtam még le teljesen arról, hogy nem minden rossz, aminek köze van a brit gasztronómiához. Pláne, mivel Annie igazán jó szakács volt.
Megigazítom a szemüvegemet, mert annak ellenére, hogy nem szerettem, így jobban tudtam olvasni, és a fülem mögé igazítok egy barna tincset, bár most kicsit kevésbé zavar, hogy kijött a fonatból, mint általában szokott. Valahogy Annie jelenlétében sokkal kevésbé éreztem azt, hogy azt akarja, hogy ilyen, vagy olyan legyek, hogy meg kell felelnem bármilyen elvárásnak - mert nem tudott se rólam, se Miguelről, se a múltamról, semmiről sem semmit. És ez valahol egy nagyon szokatlan, de ugyanakkor felszabadító érzés volt. Mint egy tiszta lap, amit szerettem volna lehetőség szerint minél tovább így tartani, hogy legalább valamikor kicsit békében lehessek, még ha egyébként volt is egy olyan sejtésem, hogy Annie nem ítélkezne.
Az ölembe veszem a könyvet, amit a karácsonyi szünetben vettem az egyik londoni kirándulásom alkalmával, amikor karácsonyi ajándékok után kutattam. Ez valami újabb megjelenés volt, legalábbis a kedves moldu árus azt mondta az üzletben, és tegnap már elkezdtük, de még viszonylag az elején tartottunk, a főszereplő lányt még csak most küldték el az ellenséges királyságba - egyelőre számunkra is ismeretlen okokból.
-Mit is mondtál mi az a… romance sombre… vagyis, hm… dark romance? - kérdezem, mert attól tartok, még mindig nem teljesen értem. Azt tudtam, hogy Annie milyen típusú könyveket szeret, de meglepődve tapasztaltam, hogy ezek, nos… már így az elején is merőben mások azokhoz képest, amiket én olvastam, ha, nem gyakran ugyan, de valamilyen irodalmi regényt vettem a kezembe, szimpla szórakozásból, a tankönyveimen kívül - a tinimagazinokat, amiket Élodieval leginkább csak a benne lévő tesztek miatt lapozgattunk, nem igazán számítottam irodalmi kategóriába. A festés és a zene, meg a növények, valahogy közelebb álltak hozzám. Ha pedig olvastam is regényt, abban, nos… az emberek általában egymás kezét is ritkán fogták meg, nem hogy… mi is fog itt most pontosan történni?
-És azt tudom, hogy szereted az ilyesmit de… miért? - kérdezem őszintén kíváncsian, ahogy veszek egyet a süteményből. - Ezt viszont azt hiszem, én szeretem. Nagyon finom lett! - dicsérem meg, majd, miután megettem a sütit, ügyelve rá, hogy ne morzsázzak össze semmit, az ölemben lévő könyvet kinyitom a negyedik fejezetnél és iszok egy kortyot a forrócsokiból.

You are a person who will give me a book I have not read.

2006.01.03.
Daph

Az, hogy visszatérhettem a Roxfortba egészen olyan érzés, mintha újra kapnék levegőt. Lekerült a mázsás súly a mellkasomról, amit a gondtalanul félresöpört problémák helyeztek oda. Én meg akartam beszélni ezt az egész helyzetet apuékkal, én tényleg meg... de ő nem akarta "elrontani az ünnepeket". "Majd máskor megbeszéljük!" mondta. Nos, tudom nagyon jól, hogy nem fogjuk. Minden éjjel álomba sírtam magam. Legalább Erebor és Fogykos ott voltak nekem, hárman együtt kucorogtunk az ágyamban, annak ellenére is, hogy nagyi kifejezetten megtiltotta, hogy a kutya az ágyban aludjon. Tizenhét éves vagyok és boszorkány... persze nem élnék vissza ezzel a dologgal, de mégis tekintélye van. Nagykorú boszorkány vagyok. Nem szólt rám, hogy ne tegyem. Cserébe én sem erősködtem a beszélgetés miatt. Csendben beletörődtem az egészbe, és úgy tettem, mintha minden rendben lett volna. Még ha ez is volt életem egyik legnehezebb hete.
Persze, joggal gondolhatná azt bárki, hogy nincs okom nyafogni. Nem tudnék ezért hibáztatni senkit sem. Még a bajok ellenére sincs rossz életem. Szeretnek, még ha apukám notóriusan tagadja azt, amit már nyár vége óta tudok. Nem értem miért van erre szüksége - főleg nem akkor, amikor karácsony egyik estéjén csak úgy se szó, se beszéd eltűnik. Mind tudtuk, hogy hova megy, mind tudtuk, hogy kivel találkozik. Nem értem miért jó neki az, hogy a szemembe hazudik. Miért jó az neki, hogy darabokra töri a szívemet? Miért jó az neki, ha nekem borzasztó fájdalmas?
Nem értem.
Nem értem.
Nem értem.
És úgy érzem, sosem fogom megérteni. Halloween óta édesanyám hangja és elmosódott arca vissza-visszatér rémálmaimban. Olyankor mindig izzadtságtól átnedvesedve, könnyáztatta arccal kelek. Nem tudom meddig bírom még ezt a bizonytalanságot. Ennél még az is jobb lenne, ha apa inkább megkérne, hogy... végzés után se térjek haza többé. De nem. Megint növekvő gyakorisággal levelezünk, de minden egyes levél olyan üres - még ha a papír tele is van írva - olyan jelentéktelen, olyan érzelemmentes... olyan semmilyen. Mintha csak kényszerből történne. Nem viszi előre a cselekményt, csak töltelékként szolgál. Csak arra van, hogy elfedje az igazságot.
Félek.
Napról napra egyre inkább azt érzem, hogy körülöttem semmi sem valódi. Sem a barátaim, sem a kapcsolataim, talán még én magam sem. De hogy lehetek valaki más úgy, hogy én magam nem is tudok róla? Hol rontottam el? Mit rontottam el? Miért érzem azt, hogy amint elvégzem a Roxfortot a kis lomvilágom úgy omlik össze, mint egy kártyavár a legapróbb szellőtől? Miért érzem azt, hogy amint itt végzek... egyedül maradok?
Túl sokáig menekültem fiktív világokba, túl sokáig fordultam hatalmas mosollyal és végtelen pozitivitással a világ megpróbáltatásai felé. Talán túl naiv voltam. Talán túl könnyedén vettem mindent. Talán nem figyeltem oda eléggé az apró jelekre.
De...!
Most ismét választom a kitalált világot pár röpke órára, amikor se bú, se bánat, se baj nem érhet. Nem akarom, hogy Daph a szomorúság legapróbb jelét lássa rajtam, nem akarom, hogy aggódjon. Nem akarom elrontani a kedvét a saját problémáimmal. A hangolódáshoz legalább a kis sütés is hozzájárult. Friss, meleg és ropogós süteményekkel érkezem meg a Borzodúba, ahol már visszaérkezésem óta párszor összeültünk Daph-al. Fogykos természetesen végig láb alatt van, óriási csoda, hogy nem bukok orra benne. Ma Folt is velünk tart legnagyobb meglepetésemre. No sebaj, a két macska egyébként is nagyon jól kijön egymással, nem bánom, hogy tiszteletét teszi.
Miután Daph már elhelyezkedett, én még előveszek egy kis dobozkát a védjegyemmé vált brownieból, illetve egy-egy macskamentás sütit sütit a cicákoknak, hogy azt élvezzék, ne a magunknak szánt süteményeket. Végezetül a könyvvel a kezemben ledobom a testemet a Daph melletti babzsákfotelbe.

- Igen-igen. Sötét románc, fantázia világ, tündék, koboldok, sárkányok, orkok, emberek, törpök, beszélő fák, boszorkányok, de nem olyanok, mint mi. Ez mind-mind valakinek a kis fejecskéjéből pattant elő és egy történet kerekedett belőle. A Dark romance rész pedig... nos egyelőre nem akarok semmi jónak az elrontója lenni - kacsintok rá. Ha megpróbálnám elmagyarázni, úgy érzem, hogy... nos őrültnek nézne. Ha olvassa... nos lehet, hogy megbotránkozik és őrültnek néz, de akár még tetszhet is neki, és végre partnert találok a komfortirodalmam vonatkozásában is.

- Nos kedves Daph, az a helyzet, hogy... ezt a típusú irodalmat vagy szereti valaki, vagy... khm nem. Szóval ahelyett, hogy elkezdeném sorolni, hogy én miért szeretem... inkább magammal viszlek eme csodás utazáson, hogy együtt fedezzük fel Verenmore titkait és Elara sorsát - nézek rá komoly arccal drámai monológom után. Majd rögvest kedves mosoly terül el az arcomon bókja nyomán. - Hm, köszönöm, örülök, hogy ízlik. Legközelebbre mit készítsek, mit szeretnél? - kérdem tőle, ahogy oda lapozok, ahol legutóbb abbahagytuk. Bevallom bűnös vagyok, kicsit előrébb lapoztam, de csak azért, tudjam hol kezdődnek a spicy részek. Annyit mondhatok spoiler nélkül, hogy elég hamarosan elérkezik az első vízválasztó pont...

Les amitiés inattendues sont les meilleures.

Annie

2006. január 3., kedd este

Annie alapvetően is remek társaságát a macskák valahogy csak még jobbá teszik, és nagyon kedves tőle, hogy még nekik is készült valami finomsággal. Továbbra is tartom magam ahhoz, amit még a nyáron mondtam neki. Szerintem nem is tudja elképzelni, mennyire hálás vagyok neki, hogy akkor találkoztunk a parton, és azt meg én nem szeretném elképzelni, hogy mi lett volna, ha nem. Talán tudja, hogy nincs velem minden rendben, biztosan neki is megvannak a saját problémái, de… talán mindkettőnknek jót tesz, ha most inkább egy kicsit nem azokkal foglalkozunk.
- Köszönöm, hogy jöttél, és a kedves extra társaságot is - mosolygok Anniere. Nem állnak ugyan annyira közel hozzám az állatok, mint hozzá - a hintónkat húzó abraxanoktól meglehetősen tartok például, de Anniet nem egyszer láttam már a közelükben - de a macskákat kifejezetten kedveltem. Biztosan segített, hogy a nagynénémnek volt 13 is belőlük, bár, amennyi szőr a ruháján volt mindig, abból lehet, egy 14. is kijött volna. És otthon is volt egy. Ezen információt meg is osztom Annie-vel, talán örülne neki.
- Van otthon egy maine coon-unk. Ciel, egy óriási fekete kandúr. Szerintem háromszor akkora, mint Fogykos - az említett teknőctarka macska egy pillanatra felénk fordul a neve hallatán, és kiad valami furcsa, nem nyávogó hangot, mielőtt folytatná a kis süteménye elfogyasztását. Igazán kedves kis állat pont, mint a gazdája. A másik, szürke macska nem voltam benne biztos, hogy kihez tartozott, de azt hiszem, nem Anniehez, talán csak szimplán a kastélyhoz?
- De nagyon barátságos. Mint egy nagy, fekete felhő - mosolyodom el, ahogy rágondolok. Most is biztosan a kandalló előtt fekszik, hiszen az a lakás legmelegebb pontja, és onnan lát is mindent, hiszen, mint minden macska, azért ő is tisztában van vele, hogy az egyébként az ő háza, minket pedig csak szívesen lát. Már akkor sem volt kicsi, amikor legelőször találkoztunk, és azóta még nagyobb lett, szinte kisebb kutya méretű. De nem annyira kicsi, mint…
- És van egy kutyám is… azaz, Miguelnél van. Fluffy, egy hosszúszőrű csivava. Miguel állítása szerint kölcsönösen gyűlölik egymást, szerinte vele mindig nagyon “gonosz” - hitetlenkedve megrázom a fejem, hiszen hogy lehetne gonosznak titulálni a világ legaranyosabb állatát? Talán, ha Miguel kedvesebb lenne vele… - de ez természetesen nincs így, végtelenül jó kis kutya - csak nagyon hiányzik. Talán láthatom év végén, talán nem, de addig is, boldogsággal tölt el a tudat hogy legalább jól van, és hogy Miguel, minden állítólagos ellenérzése ellenére azért mégiscsak tisztességesen gondozta az elmúlt években. Most nem akarok arra gondolni, mi lesz év végén, csak a sütire, amit Annie hozott, meg arra, hogy mi lesz a főszereplő Elarával. Meg a macskákra.
- Nagyon kreatívak tudnak lenni a molduk. Lenyűgöző - bólintok. Nem mindent értek velük kapcsolatban, például a fura dobozaikat és a tükreiket, amikbe beszélnek, meg még egy-két dolgot, de talán nem is baj. A kacsintást egyelőre nem tudom hova tenni, szóval csak felhúzom picit a szemöldököm, de kíváncsi vagyok, Annie pontosan milyen jónak nem szeretne az elrontója lenni. Közben Folt csatlakozik hozzám a babzsákfotelben, én pedig kedvesen megsimogatom a fejét.
- Oh, tulajdonképpen bármit szívesen kipróbálok, ami esetleg közelebb visz a brit konyhaművészethez - és elfeledteti velem a babos toast-ot meg azt a nagyon furcsa reggelit. - A kevésbé édes dolgokat preferálom. De úgy tudom, a brownie a specialitásod… mit szeretsz még? - kérdezem kedvesen.
Az ölemben lévő könyvre pillantok. Felváltva szoktuk hangosan olvasni, és most megint rajtam a sor. A sajátom franciául van, mert az egyszerűség kedvéért úgy vettem meg, és megdöbbenésemre Annie szerint ezen a nyelven valamiért máshogy hangzik - ezt nem tudom megerősíteni, szerintem ugyanolyan, mint angolul, és bizonyára japánul is lenne. Ahogy elkezdem tovább olvasni a saját példányomat, kezd körvonalazódni bennem, hogy ez, azt hiszem, még véletlenül sem az Orgueil et Préjugés, mert minél tovább olvasom, nos attól tartok, annál jobban kezd hasonlítani az arcszínem Annie griffendéles pulóverének színére, vagy egy érett paradicsoméra, esetleg a kettőre egyszerre.
- Annie, miért írnak ilyen hosszan arról, hogy… - a szám elé kapom a kezem, és elkerekedett szemekkel nézek fel Annie-re, ahogy már a harmadik bekezdést olvasom arról, hogy Mr. Blackthorne, nos… - …hogy Maelor hogyan… - be se tudom fejezni. Bizonyára nem ettől fog szólni ez a könyv a következő 400 oldalon… ugye?