Folyosók

A déli szárny folyosói, a pincébe vezető szakasz meglehetősen sötét és barátságtalan. A legtöbben itt gyorsabbra veszik a tempót, hogy elhagyhassák az épület ezen részét.

Connor O'Hara
☆  ★  ✮  ★  ☆
And there's people all across the land
From West Virginia to The Rio Grande
Whole lot like I am all the time
In an outlaw state of mind

2005.11.02.

Tudod pajtás, van, amikor az emberfiának igen is le kell nyelnie azt az undok varangyot és méltósággal tűrnie a vereséget. Az elmúlt napok alakulása jeges vízként zuhant kis társaságunk nyakába, hiszen a serleg egyikünk nevét sem volt hajlandó kiköpni. Yaxley-vel órákat töltöttünk a helyzet mérlegelésével és a gordiuszi csomó kibogozásával. A Tűz Serlegének logikáját és mágiáját nehéz feltörni, ősi varázslat az egy másik korból, számunkra ismeretlenül elmélkedő mágusok alkotása. Az ítéletei és feltételei homályosak. Kétségtelen, hogy személyem több szempontnak is megfelelt elvégre az Ilvermornytól mindkét bajnok a Wampus házból került ki, a Roxfort esetében pedig a sportolók arattak győzelmet. A franciák esete pedig.. nyugtalanító a számunkra legalább is. Ami az első cetlivel történt elgondolkodtatott bennünket – lehetséges lenne, hogy a Serleg mérlegelte a Fészekben történteket?

Zavaros és hézagos az eset, mint egy lousinai mocsár, amit nem szeretek. A tiszta prérik szülötte vagyok. Éppen ezért adtuk a fejünket arra, hogy információkat gyűjtsünk. Iskolánk bajnokait természetesen ismerjük és meg kell mondjam, hogy Barbon még mindig egy megnyugtatóbb döntés, mint mondjuk Fuentes. Kotyvasztó szobatársam még hasznunkra válhat. Bate kijelölése, hagy kérdéseket.. azonban származása ellenére is látható benne egy olyan kitartás, amit nem vitathatok el. Több információra van szükségünk. Yaxley a Beauxbatons delegáltjaival kezdett el beszélgetni, hogy többet megtudjon a bajnokokról én pedig a roxfortosokkal.

- Az aztán igen pajtás! – hüledezek nem annyira palástolt cinizmussal, ahogy Graves-szel beszélek a folyosókon. Roxfortos létére egészen jó gyerek bár a neve is már szép indikátor. Ha van valami köze az amerikai Graves-ekhez, érthetőbb, hogy miért is pendülünk hasonló húrokon. Éppen felfesti nekem a helyi kviddics látképet, ha már pont a legutóbbi meccs két kapitányának a nevét dobta ki a Serleg. Ha jól értem a tavalyi év döntőjéig, évekig a Mardekár dominálta itt a sport szcénát.
- Szóval O’Hara tavaly kikapott ettől a Tavishtől? – füttyentek elismerően – nem semmi, pláne ha figyelembe vesszük a körülményeket. – egyértelműen a lány magnix származására gondolok, de ha még biztos is vagyok Graves nézeteiben nem akarok túl nagy figyelmet vonni magunkra.
- Az hagyján, de a pletykák szerint még van is valami kettejük között – közli a mendemondát újdonsült barátom. Többnyire alantasnak érzem a pletykálkodást, de anyámtól megtanultam, hogy kihagyhatatlan része a társasági életnek és sok esetben az üzletnek is. Elvégre hogyan is tudtuk volna felvásárolni a Rosebelt farmot, ha a Silace Rosebelt felesége nem kotyogja el a boszorkány klubban, hogy pénzügyi nehézségeik vannak?
- Oh, nem mondod. Azt hittem O’Hara.. tudod.. közelebb áll Mardekár eszményéhez – próbálom magamat kontrollban tartani, de ámítanálak téged pajtás, ha azt mondanám nem érdekel a téma. Egészen eddig abban a hitben voltam, hogy a kapitány úrral hasonszőrűek volnánk. Talán ezért is merültek fel bennem kérdések, hogy miért pont ő, ha én nem.
- Áh dehogy – jah az apja híres, régi kviddics dinasztia sztárja... de az anyja... – a háborúban halt meg. – körbe tekint feszülten mielőtt mondaná. Szóval O’Hara tankövnyi félvér. Ajkam undorra húzódik a gondolattól, hogy az apja hogyan mocskolhatta így be saját magát és családját. Félre ne érts pajti én nem vagyok ellene a magnix születésűeknek, hiszem hogy őket is kijelölte a természet és az evolúció hogy idővel felérjenek hozzánk.. de mindenkinek meg van a maga helye a világban. Ha valami elszomorít, az a tiszta vér felhígítása és annak a rangnak és kiválóságnak a szembeköpése, amit az illető ősei generációkon át építettek. Szégyenteljes tett.
- Szóval az apja nyomdokaiba lép és ő is egy sárvérű után lohol. Mekkora szégyen... – sóhajtom gondolataim összegzéseként, fel sem tűnve, hogy kiejtettem a szót, amitől Graves szeme kikerekedik.

Gyorsan emelném a tekintetemet, hogy körbenézzek ki hallhatta meg, mire...

[– Szóval O’Hara tavaly kikapott ettől a Tavishtől?]

Áttetsző vér

2005. november 2.

Odakint a roxforti birtokon végigsöpört az őszi szél, megzörgetve a kastély ablakait, befurakodva az ősi téglák közti réseken, olyannyira hogy még belül is érezni lehetett a hideg leheletét. Connor egy mozaikablak párkányán ült, hátát a hideg falnak vetve, térdén az Átváltoztatástan haladóknak vaskos kötetével. Ujjai között forgatta a lapokat, de valójában már percek óta egyetlen sor tartalma sem jutott el az agyáig. A betűk összemosódtak előtte, mintha most is egy eső áztatta védőszemüveget viselt volna, akárcsak azon a bizonyos meccsen pár héttel korábban, amikor a Griffendél lemosta csapatát a pályáról. A gondolat fájdalmas emlékcunamit indított el benne.

Úgy érezte, mintha az elmúlt hetek történései egyetlen hosszú, fáradt, fájdalmas momentummá mosódtak volna össze. Kezdve a vereséggel, majd utána az ajánlatával, hogy lemond a kapitányságról. A döbbent, dühös arcok, a feszült hallgatás, majd Jenkins békejobbja úgy vetült lelki szemei elé, mintha csak pár perccel korábban történtek volna. Azóta minden nap edzett. Minden éjjel fájdalommal feküdt le, törött gerincének halk, alig hallható sikolyával, amely emlékeztette őt a sebezhetőségére, és egyben arra is, hogy ha valamit a fejébe vesz, akkor semmi sem állíthatja meg őt. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének lássák. Főképp nem most, miután a Tűz Serlege kidobta a nevét. Connor O’Hara, a Roxfort fiúbajnoka – legalábbis ezt mondták. Ő viszont csak egy srácot látott a tükörben, akit lassan összeroppant a saját múltjának súlya.

Ha kviddicsről volt szó, sosem kételkedett magában – ott minden mozdulat ösztönből jött, a seprű engedelmesen teljesítette minden gondolatát, a szél pedig a szövetségese volt. De ez… ez most egészen más. Ahogy ott ült a folyosó kiszögellésében, ölében a könyvvel, életében először nem volt biztos magában. A Trimágus Tusa olyan terep volt, ahol nem lehetett előre begyakorolni a mozdulatokat, és a Serleg által választottnak lenni nemcsak megtiszteltetés volt, hanem egyben ítélet is. Még mindig kételkedett magában, hogy vajon elég ügyes-e, elég rátermett-e, ismer-e elég varázslatot, és ami még fontosabb: végre tudja-e hajtani őket.

Ekkor hallotta meg a hangot.
– Szóval O’Hara tavaly kikapott ettől a Tavishtől? – hangzott fel valahonnan a folyosó vége felől.
Connor felkapta a fejét. Az akcentus idegen volt, karcos, amerikai, és úgy ejtette ki az ő nevét, mintha csak egy sportlap címsorát idézné. Összevonta a szemöldökét, a tekintete a mozaik színes tábláin időzött.
- Nem semmi, pláne, ha figyelembe vesszük a körülményeket – folytatta az idegen, és Connor elgondolkodott, vajon miféle körülményekről beszélt ez az alak?
– Az hagyján, de a pletykák szerint még van is valami kettejük között – szólalt meg egy másik hang, kissé élveteg tónussal.
Connor leeresztette a könyvet, melynek lapjai hangtalanul peregtek, majd álltak össze. A szíve gyorsabban vert. Már megint ez a pletyka... Még tavaly kapott szárnyra, amikor valaki – talán Sterling - kihallgatta a beszélgetését Travers-szel. Akkor még maga sem tudta, hogy mit érez Zafira iránt. Csak később, nyári önkéntes száműzetésében jött rá, hogy nem az utálat táplálta benne a tüzet a Hollóhát fogója iránt, hanem valami egészen más. Az estéken, amikor azon kapta magát, hogy kínzóan fájó képekkel bünteti saját elméjét, melyekben elképzelte Zafirát Barcelonában más, külföldi diákok társaságában. Ki tudja, talán ezért is volt nyitott annyira Roxanne társaságára. Kíváncsi volt, hogy vajon Zafirának is ugyanolyan kínzó-e őt más lányokkal látni. Azóta sem kapott választ erre...

– Oh, nem mondod. Azt hittem O’Hara… tudod… közelebb áll Mardekár eszményéhez – hallatszott újra az első hang.
A levegő megfagyott körülötte. Connor most már értette, hogy az ismeretlen miféle „körülményekről” beszélt az előbb. Arról, ami áthatotta a varázslóvilág egy részét – az aranyvér felsőbbrendűsége, és a mugliszületésűek kirekesztése. Az a méreg volt ez, ami egykor az anyját is elpusztította.
– Áh, dehogy – felelte a másik. - – Az apja híres, régi kviddics dinasztia sztárja… de az anyja… a háborúban halt meg.
– Szóval az apja nyomdokaiba lép, és ő is egy sárvérű után lohol. Mekkora szégyen…
Ez volt az a pillanat, amikor valami elpattant benne. Nem hallotta tovább a szavakat. Nem gondolkodott. Csak érezte, ahogy az adrenalin hirtelen végigszáguld a testén, mintha csak egy Tűzvillámon suhanna.

Egy félfordulat, és már talpon volt. A cipősarka élesen koppant a padlón. Kezében még ott volt a könyv, a borító széle belevágott a tenyerébe, bütykei pedig teljesen elfehéredtek, ahogy szorította azt. A mozaik ablakon át beszűrődő fény megtört a haján és az arcán, egyelőre elrejtve a szemében villogó dühöt és fájdalmat.
– Mi a faszt mondtál az előbb? – sziszegte.
A két alak megállt. Az amerikai fiú kissé alacsonyabb volt Connornál, de a termete, a tartása azt sugallta, nem szokott hátrálni. Connor szavai ott lebegtek a levegőben, fenyegetően, kétértelműen. Nem lehetett tudni, melyik mondatnál szakadt el nála a cérna, és az idegen akár azt is hihette, hogy Connor csak a becsületét félti, amiért összemosták egy mugliivadékkal. Ehhez képest az igazság az volt, hogy Connornak már az az egy szó is elég volt ahhoz, hogy felrobbanjon benne mindaz, amit már hónapok óta elfojtott magában. A viharfelhők gyűlni kezdtek, már csak annyi kérdés maradt: vajon mikor csap le az első villám?

Connor O'Hara
☆  ★  ✮  ★  ☆
And there's people all across the land
From West Virginia to The Rio Grande
Whole lot like I am all the time
In an outlaw state of mind

2005.11.02.

Micsoda kellemetlenség. Ne érts félre pajtás, becsületemre legyen mondva, én aztán kiállok minden szóért, ami elhagyja ajkamat. Nem kenyerem a magyarázkodás vagy a ferdítés. De tény és való, hogy lehettem volna óvatosabb és akkor most nem állnék a közelgő táltostűz elött randalór-szarvval a kezemben. Felfele sikló szemöldökeim elárulják meglepettségemet, ellenben nem is riaszt meg a srác. A nem kívánt vulgarítását pedig egészen nevetségesnek tartom, mégha az ír akcentus ad is neki egy élt. Oldalra sandítok Graves-re, láthatóan kényelmetlen a szituációban. Szóval ez a Connor gyerek a nagyobb kutya a viszonyukban. Talán nem is akkora probléma, hogy idefújta szél.

- Nem kenyerem az önismétlés, jóember – veszem elő legmagabiztosabb mosolyaim egyikét – felteszem, hogy tisztán hallottál, máskülönben nem ügettél volna ide, mint egy feltüzelt kanca – igyekszem tisztán beszélni, tudom, hogy a briteknek néha gondjuk van a kelet-texasi akcentusommal. Végig mérem a srácot, látszik, hogy ő is sportol és talán pár centivel magasabb nálam, de soványabb is.

És akkor pajtás belém ötlik a felismerés. Talán, ha változtatunk a paradigmán nem is annyira kellemetlen ez a szituáció, sokkal inkább egy lehetőség. Jobb hüvelykujjammal diszkréten megérintem gyűrűsujjamon a bagolyfejes gyűrűt. Videre in Tenebris, látni a sötétben.
Hogyha de-eszkaláció helyett egy kicsit tovább provokálom O’Harát majd helyreteszem, azzal elnyerem Graves tiszteletét és bizalmát. Az éppen szemét lesütő fiú hasznos informátornak bizonyul. Talán utat nyit a kastély többi aranyvérűjéhez is. Hogyha pedig elég nagy csetepatét dobunk itt össze, annak híre megy és a zsűri szemében O’Hara már is egy forrófejű bajkeverő lesz, ezzel pedig Barbon és vele Amerika esélyeit növelem.

- De lásd kivel van dolgod, Orville Morris – bökök hüvelykújammal mellkasomra, nem nyújtok kezet – éppen arra céloztam, hogy mennyire kárba veszett az őseitek emléke. Ők azért küzdöttek, dolgoztak és bujkáltak a magnixek elől, hogy az apáddal ott lehessetek a ranglétrán.. erre ti... összesározzátok magatokat. – csóválom a fejemet, mint aki csalódott amiért a kutyája csak azért is megette az ürüléket.

Hagyom, hogy a szavaim célba érjenek és mentálisan felkészülök a küzdelemre. Bal kezem már nyúl nadrágom külön pálcának kialakított zsebe felé. Ha az emberfia bestiákkal készül viaskodni, jobb ha előkészíti a terepet. Jelenleg nincsen senki a folyosón rajtunk kívül, ideálisnak tűnik párbajra. Tudtommal nem vagyunk messze a Mardekár klubhelyiségétől, ami azt is jelenti, hogy közönséget is kapatunk bármikor. Legalább látnak egy igazi varázslópárbajt, nem olyan táncolóártásokkal való bűvésztrükköket, ami szokás errefelé. Persze tudom, hogy ebben az iskolában nem annyira megengedőek a feketemágiával, mint otthon, hiszen a főbenjáró átkokra is zéró tolerancia van az országban. A Kígyók szerint ez is az egyik oka annak, hogy elvesztették a polgárháborút. Itt, ha valaki nem áll aurornak vagy átoktörőnek, sosem tanulja meg megvédeni magát rendesen. Nekem pedig elég csak a nyaramra és a Fészekre gondolni és már elönt a túlélési ösztön.

- Na mi lesz – ugatok a kutya felé – megvéded a becsületed?

[- Nem kenyerem az önismétlés, jóember. Felteszem, hogy tisztán hallottál, máskülönben nem ügettél volna ide, mint egy feltüzelt kanca.]

Áttetsző vér

2005. november 2.

- Nem kenyerem az önismétlés, jóember. Felteszem, hogy tisztán hallottál, máskülönben nem ügettél volna ide, mint egy feltüzelt kanca.
Connor nem reagált azonnal. Fülében harci dobként hallotta vére lüktetését, ám ezen kívül a folyosó teljes csöndbe burkolózott. Csak Graves halk, zavart fészkelődése jelezte, hogy rajtuk kívül más is tanúja a kibontakozó viharnak.
- De lásd kivel van dolgod, Orville Morris – mutatkozott be az amerikai, hüvelykujjával a mellkasára bökve. Kezet nem nyújtott, bár Connor úgysem fogadta volna el azt.

A mardekáros fiú tekintete lassan, kimért mozdulattal siklott végig Orville alakján. Nem a szavaival foglalkozott — azok mérgezett nyilakként úgyis célt értek már —, hanem a részleteket nézte. A gyűrűt. A bagolyfejet, mely csúfondáros finomsággal csillant meg az amerikai ujján; masszív, éles, veszélyes darab volt, egyetlen bekapott ütés vele súlyos kárt tett volna az arcában. A srác másik kezét is észrevette, ahogy félreérthetetlenül kúszott közelebb a pálcájához. A gesztusban ott bujkált az a fajta gyávaság, ami az ilyen Morris-féle patkányokat jellemezte.
Olyan volt az egész helyzet, mint egy megfagyott tó felszíne: elég egyetlen rossz mozdulat, és a jég beszakad, egész embereket nyelve el. De Connor fejében ő maga volt a mélység, a tó gyomra.
A jég ropogott, de egyelőre nem tört meg, ahogy Connor sem mozdult. A gondolataiban ott zakatolt a Trimágus Tusa minden terhe, minden kíváncsi tekintet, amely az utóbbi napokban az ő mozdulatait leste, a Griffendél elleni kudarc, a háztársai ellenségeskedése, a tavalyi sérülése… Mindez körbezárta, mint valami láthatatlan rács, és tudta, hogy ezúttal nem hibázhat. Nem lehetett az a forrófejű bajkeverő, akinek az amerikai láttatni akarta.

Ám ekkor...
- Éppen arra céloztam, hogy mennyire kárba veszett az őseitek emléke. Ők azért küzdöttek, dolgoztak és bujkáltak a magnixek elől, hogy az apáddal ott lehessetek a ranglétrán.. erre ti... összesározzátok magatokat.
...valami mégis megfeszült benne.
Egészen lassan lépett előre. Olyannyira lassan, hogy még Orville sem érzékelhette támadásnak, így talán pálcát sem akart rántani tőle. Megállt az amerikai előtt, olyan közel, hogy érezhette a fiú szagában a távoli mezők porát és a nagyképűség édeskés fanyar jegyeit.
A hangja alig volt több suttogásnál, mégis mintha az árnyékok is visszahúzódtak volna ijedtükben tőle a falak repedéseibe.
– Ki a francnak hiszed magad, hogy az anyámról mersz beszélni?
A szavak közt ott rezgett valami törékeny és veszedelmes egyszerre: a fájdalom, amelyet évek óta igyekezett páncél mögé zárni. Nem kiáltott — sőt, épp az ellenkezője történt. A csendje súlyosabban zuhant rá a másikra, mint bármilyen ordítás.

- Na mi lesz, megvéded a becsületed?
Connor a fiú szemébe nézett, hogy megbizonyosodjon róla: érti-e, mennyire vékony jégen táncol.
– Egy idevetődött senki vagy – folytatta halkan, éles, színtelen tónussal. Azt hiszed hangos sértegetéssel erőt lehet szerezni, mert amúgy egy gyáva féreg vagy, aki egyből a pálcáját tapogatja a zsebében, amint valaki közelebb lép hozzá. Takony kis senki… A gusztustalan nézeteidet pedig csomagold össze szépen, és vidd vissza a nagy amerikai prérire, ahol a többi hozzád hasonló, aberrált bunkó még tapsikol is neki.
A tekintete visszavándorolt a gyűrűre, majd Orville csuklójára. A számítása gyors volt, ösztönös, vérbeli hajtókra jellemző. Fejben már kész volt a matek, tudta mennyi időre volna szüksége akkor, ha az ellenfele pálcát rántana, hogy milyen szögben kellene ütnie, hogy mennyi erőt kellene beletennie. Először a kezét célozná, hogy lefegyverezze őt, de ha nem sikerülne, akkor minimum megragadná a csuklóját, hogy ne tudjon célozni a pálcájával. Ezután egy jól irányzott mozdulattal a fiú szeme közé fejelne, talán még az orrát is sikerülne eltörnie vele. A teste szinte várakozó íjként feszült.
Egyetlen rossz mozdulat a jenkitől… és minden elszabadulna.

Connor O'Hara
☆ ★ ✮ ★ ☆
And the fire burns ever bright,
Where blood and pride do reunite —
No mercy found, no peace in sight,
In the heart of the Southern night.

2005.11.02.

Vigyorom pengeként vág a sötéten bugyogó sötétségbe, ahogy a srác szinte suttogva von kérdőre, hogy mégis kinek hiszem magamat.
- Orville Morrisnak, talán a füleden ülsz, jóember? – kissé oldalra döntöm fejemet, hogy még jobban rájátszak értetlenkedésemre. Tudod pajtás, egy vezetőnek meg kell tanulnia, hogyan kezelje az embereket, és hogy hogyan hozza ki belőlük a legjobbat – vagy jelen esetben a legrosszabbat. Mire végzünk itt az ír sráccal, reményeim szerint a fél iskola egy dühöngő és kordában tarthatatlan kutyának fogja látni. Látván, hogy pár erősebb szó egy vadidegentől mennyire kihozta a sodrából, nem hiszem, hogy nehéz dolgom lesz.

Érzem, hogy vonásaim akaratom ellenére is keményebbre húzódnak, ahogy O’Hara ismét megszólal. Micsoda alantas acsarkodás, mennyi elcsépelt, doxifingtól bűzlő semmitmondás. Hogyha azt hiszi, hogy azzal, hogy senkinek tart belém marhat, nagyot téved – pusztán a saját ignoranciáját és nyárspolgáriságát bizonyítja, hogyha a Morris név nem mond neki semmit. Aztán egy pillanatra meghökkenek, amikor a pálcámat emlegeti, még habozok is egy másodperc töredékéig, hogy nyúljak-e a tölgyvesszőért vagy puszta kézzel verjem be a képét, ha már ennyire óhajtozik rá. De nem vagyok a magam ellensége, ha itt egy hatékonyabb eszköz a kezembe, balgaság lenne nem használnom. Követem tekintetét, amivel a gyűrűmet és pálcáskezemet figyeli. Ki is a gyáva valójában? Persze, hogy a kutya fél a bottól, amivel elverhetik.

Bár nem hatnak meg egy ilyen jelentéktelen véráruló-származék csaholó sértései, tudom, hogy felesleges tovább húznom a szócsatát. A végén még kialszik a szikra, amit ilyen ügyesen csiholtam. Nekem kell megtenni az első lépést és megkezdeni a táncot. Gravesre pillantok, és egy gyors fejmozdulattal jelzem neki, hogy inkább húzódjon arrébb.

Aztán pálcát rántok.

Már reflexből csapnék le ostorozó ártásommal, de O’Hara megragadja a kezemet, oda a célzás. Gyors újrakalkulálás.
- Proicere! – kiáltom, amilyen gyorsan csak tudom, és ha sikerül a gumitöltény ártásom, a fénygolyó egy kis folyosón való pattogás után betalál. De az eredményt már nem látom. Szinte ahogy kimondom az igét, ellenfelem arcon fejjel. Valami roppan, de nincs se időm, se lehetőségem gondolkodni; szabad jobb kezembe minden erőmet beadom. Hogyha a horgas sikerül, a mardekáros állkapcsa bánhatja, és talán sikerül beküldenem az ablakfülkébe is — remélem Graves már eltakarodott. Hogyha nem, akkor lábamon a sor, pontosabban térdemen, és állásától függően az ő ágyékán vagy gyomorszáján.

Érzem meleg véremet az arcomon, és elönt az adrenalin. Hallottam a Kígyóktól, hogy a helyi aranyvérűek nem igazán díjazzák az ökölharcot, mondván, hogy az alattomos, magnix eszköz. Mi viszont Délen tudjuk, hogy a valódi erő magában az emberben lakozik; a mágia csak kiváltság. Aki magától, a saját erejéből képtelen nagy dolgokat elérni, annak a varázslatra is kár hagyatkoznia. Kutyákat meg már több millió éve teszünk helyre nyers erővel.

Áttetsző vér

2005. november 2.

Orville jelzésére, amivel szabályosan elhessegette Gravest az útból, Connor megfeszítette az izmait, mintha csak egy íj húrját húzta volna hátra, várva, hogy mikor engedheti szabadjára a nyílvesszőt. Nem érte hát váratlanul Orville mozdulata, még úgy sem, hogy az amerikai rettentő fürgén rántotta elő a pálcáját. Connor kviddicsen csiszolódott ösztöneinek köszönhetően, villámgyors reflexszel ragadta meg a fiú karját, megakadályozva, hogy fegyverét egyenesen rá szegezze.
Érezte az izmok remegését a tenyerében, az amerikai meglepett ellenállását, azt a nyers, dacos erőt, amely egy pillanatra sem próbált meg kitérni előle. Ugyanabban a lélegzetben az átok elszabadult — már nem Orville célzott vele, hanem valami vad, iránytalan energia röppent ki a pálca hegyéből, mint egy felbőszült darázs.
A fénygolyó falról falra pattogott a folyosón, visszhangot verve a kastély teljes déli szárnyában. A kövek mély döngéssel remegtek, mintha az ódon falak maguk prüszköltek volna felháborodva annak minden egyes ütésétől. Aztán a gumilövedék letépte egy fényesre pucolt lovagi páncél mellrészét egy állványról, ami ettől csörömpölve zuhant a hideg kőre, majd végül egy ablakon át kiszabadult a kastélyon kívülre, üvegszilánkok csillagszórását repítve ki a sötét udvar felé.

A robaj még ott reszketett a levegőben, amikor Connor feje előrelendült. A találat olyan volt, mint amikor két viharfront találkozik: tompa, mégis vakítóan éles a pillanat közepén. Érezte az amerikai csontjain átfutó rezgést, a saját koponyáján végigszaladó fájdalom-hullámot, amely valahol a homloka mögött egyetlen lüktető hangra változott. Adrenalin keveredett a vér fémes ízével, de nem tudta, melyiküké serkent ki előbb.
Orville azonban nem zuhant össze. A fiúban volt valami makacs, délvidéki brutalitás, ami állva tartotta őt. A visszatámadás hirtelen jött. A rettenetes jobbhorog Connor állkapcsát érte, amely egy pillanatra megingatta a lába alatt a talajt. A világ megbillent, a fények szikráztak a széleken, az ablakmélyedés pereme pedig veszélyesen közel került hozzá, de nem adta meg azt az elégtételt a jenkinek, hogy elessen. Ujjaival a hideg kő élébe kapaszkodott, és abban a mozdulatban volt valami ösztönös, vad túlélés: a hajtóé, aki az utolsó másodpercben rántja el a seprű nyelét, mielőtt a földbe csapódna.

Jobbal, amivel egy fél másodperccel korábban megkapaszkodott, most kicsit visszalökte magát a fiú irányába, és bal könyökét egy félfordulattal annak képébe próbálta vágni. Ha betalált, ha nem, a mozdulatnak köszönhetően Connor ekkor már teljesen szembefordult ellenfelével. A két fiú között különös, pulzáló csönd feszült, az idő pedig lelassulni látszott. Orville orrából patakzott a vér, a vörös szín látványa pedig, mintha csak egy bika volna, úgy tüzelte fel az ír fiút. Connor ennek ellenére nem csak hadonászott, hanem úgy próbált lecsapni, mint aki pontosan tudja, hogy hová szeretne ütni. Mozdulatai célratörőek voltak, metszettek, és csupán egyetlen célja volt velük: fájdalmat akart okozni a mocskos szájú jenkinek. Újabb ütésre lendítette hát a kezét, ezúttal a jobbat, egyenesen Orville torka irányába.
Graves közben eltűnt. A folyosó végén már lépések visszhangoztak, gyorsulva, sokasodva, mintha a kastély maga adta volna tovább a hírét a verekedésnek. A harc azonban — ebben a pillanatban — csak kettőjüké volt. Két világ, két düh, két történet ütközése. És Connor tudta, hogy nincs az a pénz a világon, amiért ő most meghátrálna...

Connor O'Hara
☆ ★ ✮ ★ ☆
And the fire burns ever bright,
Where blood and pride do reunite —
No mercy found, no peace in sight,
In the heart of the Southern night.

2005.11.02.

Csak a lovagi páncél csörömpölését hallom és ahogy az ablak betörik mellettünk átkom nyomán. Nem érdekel, nem izgat már, hogy átkokat szórjak. Átjár egy ősi, emberi érzés. Annak az öröme, hogy szétroncsolhatom egy másik ember képét. Erre születtünk mi férfiak, erről szól a történelmünk, hogy erőnkkel egymás fölé kerekedjünk és eltiporjuk a másikat. Nem, nem lesz szükségem a pálcámra, a puszta kezemmel akarom folytatni ezt a harcot. Azt akarom, hogy a bőrünk repedjen fel, liluljon-zöldüljön be és mocskoljuk össze egymást a másik vérével. Arrébb dobom hát gyorsan a pálcámat, hogy ne sérüljön még a zsebembe sem és O’Hara jön is vissza, miután megóvta magát az eséstől. Lendületből bal könyökével próbál eltalálni, de hárítok az utolsó pillanatban. Tompán puffan kar a karon, izom az izmon, csont a csonton. Megborzongok az érzéstől.
Egy pillanatra megállunk mindketten, lélegzetvételnyi szünet csupán az újabb felvonás elött. Ő is vérzik és én is, egy-egy a találatok aránya, de azokban minden benne volt. Kezdem tisztelni a kutyát, az a visszatérés szép volt még ha blokkoltam is. Ökleimet arcom elé emelem, ahogy apám tanította, az orromból folyó vérrel nem foglalkozok. Voltam már rosszabb szituációban.

Képek villannak be a nyaramról ahogy O’Hara dühös, véres arcát figyelem. Blakcwar hátán a felhúrkásodott, roncsolt, vörös bőr, ostorcsapásaim nyomán. Brown lábán az ezernyi mély karmolás nyoma. Az érzés, ahogy a ’süvöltő belém mélyeszti a fogait. Fájdalmak, amiket okoztam, láttam és átéltem. Ezek a horgonyok, amik itt tartanak, amik segítenek, hogy lássam a célt. És a lista csak bővülni látszik.
A kutya megint támadni készül, torkom felé kap, igyekszem hárítani, de csak éppenhogy tompítani tudom az erejét. Elszorul a levegőm, szemeim kikerekednek és gyűlik bennük a könny. Köhögnöm kell és köpnöm ahogy megindul a nyál a számban, de nem hátrálok. Nem hátrálhatok. Nem rogyok meg. Sárkányháton és seprűn edzett törzsizmaim megtartják a súlyomat és a pár másodperces krízis után segítenek lendületbe kerülni. Használom a dühöt és a fájdalmat, mintha csak fekete mágia lenne. Engedem, hogy az ösztön és az érzelmek irányítsanak. Fájdalmat karok okozni a neki és saját magamnak is. Azt akarom, hogy emlékezzünk erre a napra mindketten.

Megfeszül a combom mintha csak Octaviát tartanám kordában. Súlypontom csak egy pillanatra változik meg, ahogy lendül lábam, legbiztosabb fegyverem. Törzsből és farból indul az erő és végig fut bal lábamon, ahogy megemelem térdemet és utána érkezem lábszárammal. Nem vagyok hajlékony alkat, az én erőm a stabilitásból jön. Rúgásom nem magas, de erős és ha becsapódik O’Hara gyomrába azt nem teszi félre. Ha kivédené, a gyűrűm jobb kezemen szinte, könyörög, hogy egy újabb csapást vigyen be a vérárulónak, amíg lábammal foglalkozik.
A folyosó hangjaira oldalra pillantok, jönnek valakik. Lehet, hogy Graves szólt nekik? És akkor meglátom az egyetlen dolgot, ami még inkább felbőszít. Ne. Még ne, még ütni akarom. Próbálok hát támadni és védekezni egyszerre és annyi ütést bevinni amennyit csak tudok. Védek, ütök, hárít, megint ő jön. Nincs egy percünk sem. Sajognak ökleim.

A lebegő szappanbuborék pedig közelít.

Áttetsző vér

2005. november 2.

A két fiú végtagjai olyan erővel csapódtak egymásnak ahogy Orville hárította Connor könyökösét, hogy a találkozás pillanata végigszaladt Connor vállán keresztül egészen a lapockájáig. Csont a csonthoz, izom az izomhoz ütődött, mely során egy nyers, csupasz hang vert visszhangot a folyosón, amely nem hasonlított semmilyen varázslatra, semmilyen civilizált eszközre sem. Connor beleborzongott a hangba...
A mozdulat, ahogy visszahúzta a pengeként lecsapó karját mégis tiszta volt, metszett, taktikus - teljes kontrasztja Orville vad, romantizált brutalitásának. Az amerikai szemében a harc vérízű rítus volt, ősi örökség, férfiak dicsőítő sportja, történelmi hagyomány. Connornál azonban a mozdulatok mögött nem igazolta magát semmiféle filozófia. Nem küzdött dominanciáért, pozícióért, státuszért - csak válaszolt, reagált, védekezett. Tette, amit tennie kellett, és ütött, mert muszáj volt, hiszen az amerikai azokat bántotta, akiket a legjobban szeretett.

Orville ökölvívó-állásban várakozott előtte, ökleivel az arca előtt. A vér az orrán végigcsorgott a csuklójáig, és Connor ott látta az amerikai tekintetében a makacs, elszánt vágyat a pusztításra, valamint a pusztakezes harc rutinját; azt a fajta terephez szokott magabiztosságot, amit minden bizonnyal nem könyvekből sajátított el a fiú. És bár megvetette ellenfele nézeteit, és gusztustalannak tartotta az önelégült mosolyát, meg a felsőbbrendűségi szövegeit, azt el kellett ismernie: ez a srác tud verekedni.
Connor egyetlen szívdobbanás alatt mozdult. Villámgyorsan, kviddicsben edzett ritmusban lendült előre, mint amikor a póznáknál hirtelen manővert kell tennie, hogy visszapasszolja a kvaffot a második hullámban érkező hajtótárshoz. Ökle Orville torkát célozta, nem vak erővel, hanem pengeéles precizitással, sportolóhoz méltóan, nem csak úgy vadul csapkodva a levegőben.
Orville még épp időben bújt be a fedezék mögé, hogy tompítsa a csapást, de az ütés így is átcsúszott a védelmén. Connor érezte, ahogy az amerikai légcsöve megremeg a becsapódástól, és hallotta a köhécselését is, amitől újból elégedettség töltötte el.

Orville azonban nem hátrált. A rúgás derült égből csapott le, és Connornak csak épp annyi ideje volt, hogy elrántsa a törzsét a becsapódó lábfej elől, amely így nem a gyomrában állt meg, hanem egy rettenetes medvepusziként a combjában végződött. Connor összerándult, mintha csak egy gurkó csapódott volna a testébe, de ugyanabban a pillanatban, reflexszerűen a fiú lába után kapott, és megragadta a bokájánál fogva, hogy aztán minden erejéből rántson rajta egyet. A terve az volt, hogy kibillenti az amerikait az egyensúlyából, földre kényszerítve őt ezzel, ahol aztán majd ráveti magát és pépesre püföli az arcát az ökleivel.
Azonban mielőtt Connor megkezdhette volna a mozdulatot, pár szappanbuborék lebegett kettejük közé. Connor keze megállt a levegőben, és tanácstalanul figyelte a furcsa jelenséget, teljesen kizökkenve a korábbi verekedésből. Érezte, ahogy Orville kirántja a lábát a markai közül, és már épp emelte volna védekezően az ökleit, várva az amerikai támadását, amikor egyszerre több dolog is történt. Szeme sarkából látta Orville-t, aki furcsa mód megdermedt az ütőmozdulata közben, majd szinte ugyanebben a pillanatban a szappanbuborékok kipukkadtak, mire... BUMM... a verekedők szétrebbentek, mintha csak egy bomba detonációja repítette volna arrébb őket. Connor elterült a folyosó padlóján, és az üvegszilánkok és lovagi páncélzat széthullott darabjai közül pislogva figyelte a fölé tornyosuló alakot.

Adrian Madrigal, az Ilvermorny igazgatója leeresztett pálcával a kezében állt fölötte.
A harc, amely egy másodperce még mindent felemésztett Connorban, mintha hirtelen falnak ütközött volna, és a csend, ami ezután következett, sokkal élesebb és sokkal nehezebb volt, mint bármelyik ütés, amit Orville az elmúlt pár percben a testére mért.
Hirtelen arcul csapta saját ostobasága, hogy Trimágus Bajnokként hagyta, hogy így elveszítse a fejét.

2005. november 2. • Roxfort • úrimuri

Csacsi, öreg Morris. Hát a kis pernahajder csak nem megint bajba került?

És amekkora számító kis törpemaffiavezér naná, hogy egy Trimágus-bajnokot nézett ki magának. Biztosra veszem, hogy nem véletlen ecpec-kimehetszel találta meg mardekáros srácot. Amikor irodám asztalán hangosan jelezni kezdett az órám, fennakadt a szemöldököm. „Morris verekszik O’Harával a déli szárnyban”. Az ember egyszer szeretné yugalomban meginni a milkshake-jét erre tessék. A texasi tuskó nekiesik az ír fenegyereknek. Mint valami rossz vicc.

Az egész Morris féle banda aggaszt. Nyár óta jóval magabiztosabbak és valahogy.. sötétebbek? Mármint nem ostobák, nem, egyikőjük sem – ellenben úgy viselkednek, mint akiket üldöznek a vadászok amiért meztelenül táncoltak a sátánnal. Sötét sarkokban sugdolóznak, figyelik hogy valaki hallgatózik-e és esküszöm hogy láttam, hogy Robertson elő kóstolja Yaxley kajáját. Vagy csak éhes volt, no body shaming de akkora testnek tény, hogy kell a kalória. Persze pontosan tudom, hogy milyen körökben mozognak a szüleikkel együtt, de a szemben még mindig tizenegyéves kis taknyosok. A diákjaim és felelőséggel tartozom értük. Abban is biztos vagyok hogy Morris egoját felcseszte, hogy a Tűz Serlege nem köpte ki a nevét. Szent meggyőződésem, hogy ugyan úgy járt volna mondjuk, mint a francia srác – egek, Olympnek sem lehet könnyű dolga éppen.

Szerencsére az előreküldött buborékjaim nyomát könnyű követni szóval én sem tévedek el az ősöreg kastélyban. A mágia pedig mindig a legcélszerűbb utat választja.
Bokacsizmám mély nyomokat hagy a birtok sarában, amit sajnos be is hordok a kastélyba ahogy a nagyterem felől ráfordulok a déli szárnyra. Igyekszem nem eltaknyolni a lépcsőkön. Kanárisárga pulóveremen kavarognak a falevelek, pálcámat pedig előrántom, kitudja mennyire volt hatékony a lefegyverzésem. Két túlbuzgó tininél sosem tudni mire számíthat az ember. Az órám furcsa mód verekedést írt, nem pedig párbajt és ritkán téved. Bármennyire is kézenfekvő még is furcsán hat, hogy két hetedéves varázsló előbb lendíti az öklét, mint a pálcáját. Ez vajon a divat? A mai gyerekek inkább verik egymást? Az én időmben bezzeg még összecsomóztuk a másik nyelvét meg denevérré változtattuk a taknyát. Azok a régi szép idők!

Követve buborékjaim nyomát és a zajokat befordulok a folyosón, pont elkapva ahogy a két begőzőlt hülyegyerek nekicsapódik a folyosó két falának. Üvegtörmelékek, lovagipáncélok meg vér a földön. Csodálatos látvány. Mint amikor arra érsz haza, hogy doxyk szétszedték a lakást. Nagyot sóhajtva, nyelvemmel ciccentve lépdelek közéjük és nézek végig rajtuk. Mindkettő véres. Maszatos kis szörnyecskék.
- Az igen fiúk, szépen elbántatok egymással – mondom be színpadiasan és lehajolok, hogy szemügyre vegyem O’Harát – fáj az álkapcsod? Kérsz ráolvasást?
Eközben a földön fekvő Morrisra és rápillantok, aki ahogy nézem még bekapott egy sóbálvány átkot is. Igyekszem elég sokáig nézni a törött orras, véres arcát ahhoz, hogy merengőmben a legjobb minőségben nézhessem vissza. Várjunk csak, O’Hara kezében nem látok pálcát. Ki bénította meg?

Ééés megcsap a cigarettafüst szaga, ami beivódhatott már a bőrébe is. Komolyan, legalább a diákok között figyelhetne rá.
- Áhh senor Herrera. Micsoda meglepetés! – Tárom szét kezeimet szívélyesen, gyengén megjátszott örömmel. Pálcát emelt egy diákra. Túllépte a hatáskörét. Ráadásul az én diákomra emelt pálcát.. csúnya, csúnya rossz fiú ez a Santiago, fúj, fúj, fúj...

[- Siessünk! Bunyó van a pincéknél!]

Áttetsző vér

Adrian Madrigal

2005. november 2.

✽ ✽ ✽

A kastély ezen a délutánon is lustán lélegzett, a novemberi fény megakadt a boltívek peremén, a szél és a diáksereg zaja pedig tompán csorgott végig az ősi köveken. Az auror a szokásos őrjáratát rótta. Végigment a tornyokon, átvágott a könyvtár félhomályán, elidőzött a nagyterem peremén, ahol a diákok hangja egyszerre volt nevetés és moraj, mintha csak a jövő próbálta volna elnyomni a múltat. A férfi pedig figyelt, hallgatott, pletykákat gyűjtött, és tekinteteket, valamint olyan hangsúlyokat mért fel, amelyek túlságosan is élesek és tónusosak voltak egy tizenéves szájában.
A spanyol minisztérium persze nem a Trimágus Tusáért küldte ide. Az csak a díszlet volt, színes zászlók és nemzetközi mosolyok mögé rejtett ürügy. A valódi feladat az amerikaiak és a britek voltak. Santiagonak fel kellett mérnie, hogy mennyire fertőzte meg őket a Noctua Tenebrosa eszméje, mennyire szivárgott át a sötétség az Atlanti-óceánon. Egyelőre a roxforti folyosók nem adtak választ erre a kérdésre. Az auror értékelhető eredményei nem itt születtek, hanem Londonban, az irattárak mélyén, a minisztériumi betekintések során, ahol a kíváncsiság erősebb volt a lelkiismeretnél. Miss Greenberry - szegény nő - mit sem sejtett róla, hogy a pszichomedimágusi jóváhagyása egyben a kulcs is volt Señor Herreranak az országa titkaihoz. De a spanyolok valójában nem akartak rosszat, csupán túl bizalmatlanok voltak a szigetlakókkal szemben, amire - valljuk be - meg volt minden okuk. A briteknek sikerült két varázslóháborút is összehozni az elmúlt röpke harminc évben.

Az auror épp egy huzatos közlekedőben állt meg, háttal egy hideg falnak támaszkodva. A cigaretta parazsa apró narancsszínű csillagként lüktetett a félhomályban, minden slukknál felvillanva, majd újra elhalva. Santiago gondolataiba mélyedve egy apró kis kertet figyelt egy üveg nélküli ablakon keresztül, amikor robbanásszerű hanggal kísérve elszáguldott mellette két diák.
- Siessünk! Bunyó van a pincéknél!
Santiago elnyomta a cigarettát a kőpárkányon, a füst még egy pillanatig kapaszkodott az ujjai közé, aztán eltűnt. Akárcsak a férfi, aki ruganyos léptekkel a diákok után eredt.
Amikor a pincékhez vezető folyosóra ért, lelassított, és pár pillanatig távolról figyelt, felmérve a helyzetet.. Üvegcsörömpölés, fém csattanása, lovagpáncélok tompa nyögése töltötte meg a teret. Két test mozgott egymásnak feszülve, mint két rosszul irányzott átok. Az egyikük ismerős volt: Connor O’Hara, a Roxfort Trimágus Bajnoka, egy híres kviddicsjátékos - akire még fiatalkorából emlékezett az auror - fia volt.
A sajtó szét fogja szedni ezért - futott át a férfi agyán a gondolat, majd...
- Na jól van, nincs itt semmi látnivaló! - mordult rá a bámészkodókra. - Menjetek tanulni!
A tömeg moraja lassan elhalt, mint apálykor a tenger, Santiago pedig lassan elindult a verekedők felé, épp akkor, amikor tucatnyi szappanbuborék libbent elő a folyosó másik végéből. A verekedők egy pillanatra lefagytak, de tényleg csak egy pillanatra, mert az amerikai fiú már lendítette is az öklét, hogy a figyelmét vesztett O’Hara-nak befejezze, amit elkezdett.

Ez volt az a pont, ahol a várakozás véget ért. Santiago villámgyorsan rántotta elő a pálcáját. A mozdulat tiszta volt, gyakorlott, mint egy régi reflex. A sóbálvány átok némán robbant ki a pálcából, és egyenesen Morris hátán csattant, amitől az amerikai fiú azon nyomban megdermedt, egyetlen lélegzetvételre az ütés előtt. Ugyanabban a pillanatban az egyik szappanbuborék kipukkadt. Nem finoman, sokkal inkább robbanásszerűen. A lökéshullám eltaszította egymástól a két kölyköt.
Santiago már ismerte ezt a trükköt. Barcelona óta gyűlt róla egy csinos kis aktája. Vastag, tele jegyzetekkel egy különös tehetségről, egy férfiról, aki szerette a káoszt csillogásba csomagolni.
- Fáj az állkapcsod? Kérsz ráolvasást? - kérdezte Señor Madrigal, miközben lehajolt a földön fekvő O’Harához.
- Olvasson rá inkább a saját diákjára… - sziszegte a fiú, vérrel és daccal a hangjában. - Arról a faszszopó Halálfalóról beszélek ott.
Az ír akcentus nem hazudott. Santiago egy pillanatra elmosolyodott, de gyorsan rendezte az arcvonásait, majd szigort erőltetett a hangjába.
- Vigyázz a szádra, O’Hara! - szólalt meg végül, kilépve a folyosó homályából. Hangja csendes volt, de súlya volt. - Tudd, kivel beszélsz!
A pálcát visszacsúsztatta a kigombolt zakó belső zsebébe. Aztán Morris felé fordult, aki még mindig mereven feküdt a kövön.
- Te meg tudd, mikor ér véget a párbaj - mondta neki. - A gongszó után ütni aljas és gyáva dolog.
Csettintett, mire az átok feloldódott, az amerikai fiú teste pedig újra megmozdult. Ahogy ezt tette, Santiago pillantása megakadt a kézfején. A bagolyfejes gyűrű hidegen csillant meg a fényben. Az auror összevonta a szemöldökét. A csend hirtelen mélyebb lett, mint addig volt.

✽ ✽ ✽

   

 

 

 

 

   

   

                     

   

     2005. november 2. • Roxfort • úrimuri    

 

   

   

Halálfaló. Ízlelgetem a szót magamban. Hiába tudom a jelentését mégis furcsán cseng. Számomra eddig ez egy külföldi kifejezés volt. Egy objektív megnevezés. Egy modern történelmi jegyzet. De a hangsúly, a megvetés és a düh, ahogy O’Hara szinte köpi a szót, megráz. Ennek a fiúnak ez nem csak egy szó. Nem csak tudja, hogy mi a jelentése, hanem pontosan tudja, hogy kik viselték ezt a nevet. Tizenhét éves. Biztosan vannak emlékei a háborúról. Talán több is mint képzelném. A furcsa pillanatban fürkészem a barna szemeket. Szomorúak és dühösek. Ilyet jó esetben az ember csak kelet-európai melegpornóban lát. Érdekes. Megrázó, de érdekes. Lekövetem a gyűlölettel telt tekintet és ismét rásandítok Morrisra. Halálfaló. Valami hűvös megmarkolja a szívemet.
Látom, ahogy Orville beáll a terem közepébe és mind a négy ház kiválasztja. Ahogy másodévben a bűbájtan órámon görcsöl mert sorra rontja el az igézéseket. Harmadévben jobb kedvre derítem, mert valami szerelmi bánat érte. Bár inkább csak magamat égetem, a végén sikerül egy mosolyt kifacsarnom belőle. Ez egy kisfiú. Az én egyik kis szörnyecském. Véresen, törött orral, kővé dermedve. Egy halálfaló.

Santiago hangja kizökkent a gondolataimból, ahogy rászól O’Harára majd Morrishoz beszél. Én pedig igyekszem villámgyorsan eltüntetni a döbbenetet az arcomról. Nem bírok szabadulni a gondolattól. Tudtam. Tudtam, hogy tudtam, de elhessegetem. Homályosítottam saját magam elött. Naiv lennék? Vagy gyenge?
Feltűnik a csend és követem az auror tekintetét. Érzi az ember amikor elsápad? Én úgy érzem megteszem. Ez egy kisfiú, éppen, hogy csak betöltötte a tizenhetet. Mit keres rajta ez a gyűrű? Egyáltalán, milyen gonosz és kegyetlen ember szervezne be egy gyereket?

Agyamban zakatolnak a mentális jegyzetek. Nem tudni semmi biztosat a Noctua Tenebrozáról. Pletykák, szóbeszédek persze vannak. Egy titkos társaság, régi, akár csak a családok, akik a tagjai. Ők irányítják az amerikai varázsgazdaságot, meg politikát. Mint a szabadkővűsek a magnixeknél.
Halálfalók – rémlik fel bennem megint O’Hara hangja.

Persze a salemi boszorkányüldözések és a Rappaport-törvény országában senki sem csodálkozik hogy a felső egy százalék nem kedveli a magnixeket. Miért is lenne különös? De én sem kedvelek sok mindent, az még nem jelenti hogy... Morris... és Brown?... Robertson is? Nem az nem lehet. Esélytelen. Gyerekek.
Halálfalók ?

Elkapom Morris tekintetét. Gőgös és büszke, mint mindig. Idióta, nem is méri fel, hogy mibe keveredett és hogy kicsoda Herrera.
- Tudtommal nem volt gongszó jóember – tápászkodik fel, de pálcája már a kezében -  szerintem gyávább hátulról támadni és beleszólni mások dolgába. Hát nálatok nem divat a becsület? –   úgy beszél az aurorral, mintha legalább is egyenrangúak lennének. Ez nem lesz ez így jó.
-  Jól van, jól van, mindketten megtanultátok a leckét, ha meg nem a bűntetőmunkát pont erre találtuk ki –  lépek közbe oldva a szikrákat és ráteszem a kezemet Orville vállára, hogy arrébb vonszoljam.
-  Köszönjük Señor Herrera a deszkalációt, de mint képzett pedagógus, átvenném a terepet. Irány a gyengélkedő. Mindkettőtöknek. – a pedagógus szót erősen megnyomom és igyekszem kerülni a szemkontaktust Sanitagóval.
-   Morris, ez majdnem olyan, mint amikor negyedévben egymásnak estetek Blackwar-ral.. Emlékszel? Hasonló intenzitású büntetésre számíthatsz –  próbálom terelni diákom gondolatait a wc súrolásra, nehogy egy váratlan spanyol látogatót találjon fejében. Kérlek Santiago, hagyj minket el menni.

Ne itt, ne most.  

[- Tudtommal nem volt gongszó, jóember]

Áttetsző vér

Adrian Madrigal

2005. november 2.

✽ ✽ ✽

Mindig is foglalkoztatta a kérdés, hogy hol húzódik a határ. Nem törvényben, nem életkorban - hanem belül. Az a pont, ahol az ember már nem bújhat el a „csak egy gyerek” kényelmes hazugsága mögé. Mert a gyerekkor nem az ártatlanság szinonimája, csak a felelősség elodázásáé. És vannak döntések, amelyek nem várják meg a nagykorúságot. A vér tisztaságáról szóló eszmék, a zárt körök, az egymásnak suttogott jelszavak… Ez már rég nem volt játék. Santiago szemében Morris abban a pillanatban, hogy ujjára húzta a bagolyfejes gyűrűt - még ha ezt pusztán pózolásból, vagányságból tette csupán, és nem is azért, mert valóban tagja lett volna a Noctua Tenebrosa-nak - kilépett abból a fényből, amelyben még mentegetni lehetett volna. Onnantól nem lefelé nézett rá az auror, hanem szemből.
A csettintés szárazon hasított bele a levegőbe. A sóbálvány átok feloldódott, és Morris teste újra engedelmeskedett a gravitációnak. A fiú megmozdult, és mint aki nem tanult semmit, ott folytatta, ahol abbahagyta.
- Tudtommal nem volt gongszó, jóember - vetette oda, hangjában gőggel és rosszul tanult becsülettel. - Szerintem gyávább hátulról támadni és beleszólni mások dolgába. Hát nálatok nem divat a becsület?
Santiago arca mozdulatlan maradt. Sem düh, sem mosoly nem futott át rajta. De a levegő megváltozott. A folyosó szűkebbnek tűnt, a fény fakóbbnak, mintha egy vihar gyülekezne valahol a mennyezet alatt. Madrigal érezhette. Az auroroknál ezt hívták előérzetnek.
- Jól van, jól van, mindketten megtanultátok a leckét - lépett közbe az igazgató. - Ha meg nem, a büntetőmunkát pont erre találtuk ki.
Santiago nem nézett rá. A szavak lepattantak róla, mint eső a hideg kőről. Tekintete Morrisra szegeződött, és a hangja, amikor megszólalt, olyan volt, mint a fém, amit sokáig tartottak jégben.
- Ha szemtől szemben támadnék rád, félő volna, hogy összepisálnád magad, kisfiam - recsegte. - És azt javaslom, hogy nagyon gyorsan tedd azt el, vagy olyan helyre dugom, hogy pironkodva bányássza majd elő belőled az itteni javasasszony.

Madrigal újra próbálkozott, ezúttal hivatalosabb hangon.
- Köszönjük, Señor Herrera, a deszkalációt, de mint képzett pedagógus, átvenném a terepet. Irány a gyengélkedő. Mindkettőtöknek.
Santiago füle megrezzent a pedagógus szóra. Nem nézett az igazgatóra, de észrevette, hogy az kerüli a tekintetét. Pont úgy, mint aki fél attól, hogy egy elkapott pillantás egyenes út volna az elméjébe. Santiago elgondolkodott. Mitől retteg? Mit rejteget ilyen elszántan?
- Én ugyan nem megyek gyengélkedőre - vágott közbe O’Hara, vállát rángatva. - Nincs semmi bajom. Ez a pöcsfej úgy üt, mint egy lány…
Santiago nem reagált. Az ír fiú hangja zaj volt csupán, egyszerű háttérzörej. Figyelme visszatért Madrigalra, aki most Morris felé fordult, és régi emlékeket húzott elő, mint egy szakállas trükköt.
- Morris, ez majdnem olyan, mint amikor negyedévben egymásnak estetek Blackwar-ral… Emlékszel? Hasonló intenzitású büntetésre számíthatsz.
Nevetséges - gondolta Santiago. Magasság helyett mélység, fenyegetés helyett nosztalgia. Pedagógia... Talán működne is. Egy másik világban.
- Szép gyűrű… - szólalt meg végül, és a hangja megállította az amerikai párost, mielőtt egy lépést is tehettek volna.
A fény megcsillant a bagoly fején. A csend újra mély lett.
De itt… És most…

✽ ✽ ✽

2005. november 2. • Roxfort • úrimuri

Morrison látom, hogy nagyon is szeretne válaszolni Santiago szavaira, amennyire ismerem a tagadhatatlan wampusos természetét, egyenesen kihívásnak élheti meg az auror fenyegetését. Nem lesz ez így jó. Santiagoval azt ígértettem meg, hogy nem támad rá a diákjaimra, de elég egyszerű kijátszása az egyezségünknek, hogyha kiprovokálja, hogy ők maguk támadják meg. Hónapok teltek el az első találkozásunk óta, és még mindig nem sikerült teljesen megbíznom benne. Abban sem vagyok biztos, hogy ez lenne az igazi neve. Az egyetlen dolog, ami hitelt ad a szavainak, az az OMEN védjegye. Most mégis ostobának érzem magamat, amiért egyáltalán ennyire közel engedtem a diákjaimhoz.

O’Hara szavain normál esetben mosolyognék, de most leginkább felselges nagyfiúskodásnak tűnik. Hihetetlen, mennyi büszkeség képes szorúlni ezekben a tinédzserekben. Az ő korukban egy ilyen jelenet után köpni-nyelni nem tudtam volna, és megszeppenve követtem volna a tanáromat a gyengélkedőre. De az ír fiú előbbi tekintetének súlya még bennem él. Hogyne lenne büszke, az ő generációja az első, ami belépett a Roxfort falai közé a háború után, és annak sebei még mindig látszódnak a lelkén. Ez legalább tiszteletre méltóbb és megérthetőbb, mint Morris veleszületett gőgje. Csomó rándul a gyomromba, most érzem igazán csak annak a szelét, hogy milyen időket élünk és mi várhat még ránk. Mindeddig csak a felnőttek politikai játszadozása volt a tét, de ha már a gyerekeket is bevonják...

Persze Santiago átlát a próbálkozásomon és azonnal is terelni próbálja Orville gondolatait a neki kedvező irányba. Nem tudom eldönteni ezen a ponton, hogy piszkos szőke diákomnak van-e bármi fogalma az okklúenciáról. Vajon a Yaxley lány tanított neki bármit is? Nem merek kockáztatni. Hogyha itt és most az auror belenéz diákom fejébe és olyan információt derít ki, ami egyértelműen visszavezethető rá.. bele sem merek gondolni hogy a többi bagolygyűrűs mit csinál vele vagy az éppen Ilvermornyban lévő húgával. Akárhogy is, Orville az én diákom, és egy multikulturális verekedésen kívül semmit nem lehetne bizonyítani róla. Legalább is remélem.

Az ír nagyfiú szavaiba kapaszkodva töröm meg a csendet és idétlen mosolyt csalva az arcomra, pálcával a kezemben próbálom bagatelizálni a dolgokat, mielőtt még Orville válaszolhatna a gyűrűjével kapcsolatos megjegyzésre.
- Rendben van, akkor megspóroljuk a gyengélkedőt – közlöm - de azért egy-egy fájdalomcsillapítót mindketten kaptok, Morrisnak meg jár egy hippkrax is – pálcám legyintésével két szappanbuborék jelenik meg. Az egyik O’Hara állkapcsára szál, egy enyhe fájdalomcsillapítást előidézve. Ami Morris törött orrára szál a kelleténél nagyobbat pukkan, és bár az orra ropogva helyre jön, a srác egy pillanatra keresztbe néz a bűbájkoktélba rejtett konfúziós ártástól.
- Professzor...orr... váóó – hebegi én pedig eljátszom meglepettségemet.
- Ejnye, túl erős lehetett az együtthatás – sápítozok, egyetlen pillantást sem vetve Santiagóra. - Gyere, Orville, ideje tényleg mennünk – vállon fogom ismét és sietős léptekkel hagyjuk el a folyosót. Orville még bágyadtan hátranéz a válla felett, de ember legyen a talpán, aki bármit is kiképes venni ebből a pillantásból.

Köszönöm a játéko(ka)t!

[- Professzor...orr... váóó…]

Áttetsző vér

Adrian Madrigal

2005. november 2.

✽ ✽ ✽

A buborék halk pukkanással semmisült meg, ahogy az amerikai fiú orrához ért. Santiago látta, hogy miként homályosul el a kölyök tekintete, és hogy hogyan hullik szét egyik pillanatról a másikra a fókusza.
- Professzor...orr... váóó…
Mindez nem gyógyulás volt, hanem elkenés. Egy átlátszó kísérlet arra, hogy átverjék őt. És ez iszonyatosan bosszantotta a férfit.
Az auror ajkán lassan, sötéten kúszott végig egy félmosoly, mely ijesztőbb volt minden szónál. Ismerte ezt a trükköt. Nem a bűbájt - a szándékot. A takarást. A tanári gondoskodás mögé rejtett kontrollt. A fénybe csomagolt sötétséget.
Tekintete Adrianre emelkedett. A férfi kerülte a szemét, de ez most már nem számított. Kettejük között nem a látás volt a lényeg, hanem az, amit már mindketten tudtak.
- Ejnye, túl erős lehetett az együtthatás… - hangzott a ZS-kategóriás színpadi előadás záróakkordja.
- Minő balszerencse. - dörmögte az auror.
A hangja alig volt több egy leheletnél, mégis súlya volt. A csend köré zárult, és egy pillanatra minden más eltűnt: a lépések zaja, a távolodó diákok moraja, még O’Hara halk káromkodása is, ahogy az amerikai fiút szidta az orra alatt.

Aztán Adrian vállon ragadta Morrist.
- Gyere, Orville, ideje tényleg mennünk.
Senor Herrera nem mozdult, csak figyelte őket, ahogy eltűnnek a folyosó kanyarulatában. A fiú még visszanézett, de a tekintete üres volt.
Aztán csend lett.
Az a fajta csend, ami nem megnyugtatja az embert, hanem mélyíti a pánikot. A folyosó hosszabbnak tűnt, mint korábban. A fény halványabb volt, mintha visszahúzódott volna a téglák réseibe. A verekedés romjai - törött üveg, félrebillent páncél – még ott hevertek szanaszét, szétszórt darabjaiként egy pillanatnyi erőszaknak.
Santiago csak ekkor vette észre, hogy a Roxfort férfibajnoka még mindig ott áll mellette.
- Elmehetsz, kölyök… - vetette oda neki szárazon.
O’Hara gúnyosan felvonta a szemöldökét, bizonyára zavarta őt, hogy az auror „kölyöknek” nevezte, de nem szólt. Egy halk ciccegés kíséretében sarkon fordult, majd az ellenkező irányba távozott.
Santiago egyedül maradt.

A férfi szótlanul figyelte a felborított lovagi páncélt, ám a gondolatai messze jártak.
Orville Morris…
Úgy ízlelte magában a nevet, mintha egy zamatos bort kóstolgatna éppen odahaza. Aztán lassan megemelte a pálcáját. Aprót pöccintett, és a világ engedelmeskedett. Az üvegszilánkok megmozdultak, és hangtalanul visszarendeződtek az ablaktáblába. A páncél darabjai egymásba csúsztak, a fém tompán sóhajtott, ahogy újra egy egésszé vált. A por leülepedett. A nyomok eltűntek. Fény és sötét visszaállt a megszokott rendbe. Mintha semmi sem történt volna.
Santiago azonban nem hitt az ilyen rendben. Mert a nyomok nem a folyosó kövein maradnak hanem az emberekben. És végre-valahára, a nyomozása irányt kapott. Az ittléte végre kezdett értelmet nyerni. A kopó szagot fogott…

✽ ✽ ✽

Köszönöm a játékot!