Botanikus szoba

Avery Cassen pennájából



Eldugott, rejtélyes szoba, melybe a Társalgótól nem messze vezet az út. A legtöbb diáknak fel sem tűnik, hiszen az ajtó olyan tökéletesen beleolvad a kastély falába, hogy szinte csak megtapogatva érezhető az, hogy kissé kidudorodik. Se kilincs, se másmilyen jelzés nincs rajta, azonban nagyon könnyen utat enged befelé, ha valaki tudja, hogy közelítse meg. A legfinomabb érintésre is azonnal kitárul az ajtó, ha az embernek egy kis magányra, csendre és harmóniára van szüksége -  feltárva ezzel a bent burjánzó mindenféle növény képét, a valamerről csobogó kis szökőkút hangjával és persze az illatorgiával megfűszerezve. Ellenben egy dühös, indulatokkal telt diák egyszerűen képtelen kinyitni, akárhogy is püföli az elrejtett ajtót. A tanárok pedig, mivel hogy nagyrészt tudnak a szoba létezéséről, két-három pálcakoppintással akármikor feltárhatják a szinte láthatatlan ajtót.
Egy zárt helyiség, és bár a mennyezet üvegből van, a fény mindig olyan borús, mintha kint zuhogna az eső, épp csak annyira elég, hogy az ember elgyönyörködhessen a virágokban. A levegő mégis friss, és a legkülönfélébb növények nyílnak.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, káromkodás

Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Éreznie kellene a hó fájdalmas, jeges érintését, ahogy tűszúrásként marnak a talpába, a dermesztő, csontig hatoló hideget a bőrén, amitől nem védi meg a vékony hálóing - de nem érez semmit. Egy kertben van - hófödte virágágyások között sétál, rendezett sorok egymás után, és frissen nyílt rózsák illatát hozza felé a téli szellő, lábnyomai fekete foltot hagynak a hóban.
Kinyúl az egyik rózsabokor felé, ujjai majdnem a szirmokat érintik - de azon már csak a tövisek maradtak, nincsenek többé virágok. Nincs semmi, az egész kertben nincs semmi, semmi, semmi, csak por és hamu, nedves és fémes, fojtogatja a torkát, megtölti a tüdejét, de képtelen arrébb mozdulni.
Nem érzi a testébe fúródó tövisek érintését, amik belekapaszkodnak, nem eresztik, felszakítják a bőrét, amik mentén kiserken a vér. Körbefonják a lábait, a mellkasát, a karját, ő pedig rázárja, ökölbe szorítja a kezét a tövises száron.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Még mindig nem érez semmit. A vér végigfolyik az arcán, a nyakán, a karján, és a hóra hullik. Hullik. Hullik.
Lenéz a tenyerére, a hóra, ami már nem is hó, mert a vér mindent bemocskolt, mindent vörösre festett, a földet, a ruháját, a rózsákat, és őt is.
Vér.
Vér.
Vér.
Ez legalább az én vérem.

* * *

Végigsimítok a kezemmel az egyik tüskés növény levelén. Érzem a levélereket az ujjbegyeim alatt, azok sima, kissé bársonyos felületét, próbálok a jelenben maradni, hiszen azért jöttem ide, hogy megnyugodjak - mostanában egyre gyakrabban. A levelek tapintása kellemes és puha, de vajon ha a pengeszerű élén húznám végig az ujjaim?
Emlékszem az első alkalomra, amikor megtettem.
Éjjel volt, nem is néztem, nem mertem ránézni az órára, csak azt tudtam, hogy fáj - akkora erővel, olyan mélyen, belül, hogy levegőt is alig kaptam tőle. Ez önmagában nem volt új, a szívembe markoló, bénító fájdalom, éreztem már korábban is, de nem… így. Nem társultak hozzá gondolatok, nem volt mellette másik érzelem, nem volt mellette… Düh. Mérhetetlen düh. Düh, harag, gyűlölet - elvakította az elmém, elvette tőlem a lehetőséget, hogy tisztán gondolkodjak, hogy racionális döntést hozzak. Ez meg kellett volna rémítsen - alap esetben biztosan megijesztett volna, de most nem maradt mellette másnak hely. Egy dolgot akartam: bántani valakit. Fájdalmat okozni - ezt pedig csak egyetlen ember érdemelte meg, egy valakivel voltam képes csak megtenni.
Ez volt az oka, hogy kikeltem az ágyból, halkan, nesztelenül, mintha mosdóba mennék, kezemben egy hajtűt, és a pálcámat szorongatva a leghalványabb Lumossal, ami csak létezik - nincs ebben semmi különös, mégsem lenne jó, ha nekiütköznék valaminek. Enélkül még a végén valaki felkelne. Kérdéseket tenne fel. Nekem pedig nem lennének válaszaim, olyan nem, amit hallani akarna bárki.
Emlékszem, hogy magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, és le is némítottam, mert ennyi eszem még volt valamiért. Egyedül akartam lenni, hagyjon mindenki békén, legalább most, bármi is lesz… most.
Nem volt nehéz a hajtűt átváltoztatni egy kis pengéjű késsé, ha órai feladat lett volna, lehet, még meg is dicsérnek érte. Halkan, keserűen felnevetek ennek a gondolatára, hiszen persze, hogy még ezt is csak tökéletesen tudom végrehajtani. Nem lehet hiba még abban sem, ahogy megölném magam. Egy tökéletesen megfestett, véres festmény lennék. Végre az lehetnék. Tökéletes és halott, hogy ne okozhassak több kárt senkinek.
Egy pálcamozdulat, és ott volt a kezemben a penge. Még egy, ez még annyira sem nehéz - végighúzni a csuklómon, nézni, ahogy kiserken a vér, alig érzem. Megteszem újra, és megint - nem sikerül mélyre vágnom, akkor még nem, azt majd később, nem a vért akarom, nem akarok meghalni, valami számomra is ismeretlen oknál fogva, azt valamiért még nem akarok. A fájdalmat akarom, másmilyen fájdalmat, bármi mást attól, amit belül érzek, hogy az, legalább az ne fájjon, hogy kapjak végre levegőt, hogy engedjen végre a szorítás a mellkasomon.
Belemélyesztem a körmöm a sebbe, a húsba, mélyen, még mélyebben, és felsikoltanék, de elharapom a számat. Érzem a fémes ízt, a fájdalom elnyomja a feltörő pánikot, de legalább végre, végre talán érzek mást is. Talán sírok is, fogalmam sincs.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de amikor kilépek a fürdőszobából, még mindig sötét van, és minden nyomát eltüntettem annak, ami történt. Nem érzek semmit, talán csak furcsán könnyű a testem. Visszafekszem aludni, mint mindenki más, mintha minden rendben lenne. Mintha tényleg csak mosdóba mentem volna.
Tudom, hogy Miguel észrevette, hogy van valami, mert mi másért mentem volna oda hozzá, hogy eddzen velem, hogy fussunk addig, amíg ég a tüdőm, a vádlim, az egész testem, mert addig se fáj, legalábbis nem ez. Legalább addig tudok másra gondolni, nem gondolni semmire. Fogalmam sincs, mi a célom ezzel. Nincsenek céljaim. Semmi sincs.
És talán Rokuro is sejtheti, vagy fogja, előbb-utóbb fel fog neki tűnni, hogy…
- Azt hiszem… azt hiszem szükségem lesz egy erősebb teára - a hangom halk, érzelemmentes, távoli, borzasztóan távoli. Felé fordulok egy pillanatra, ahogy még mindig fel-alá mozgatom az ujjamat a levélen, oda sem figyelve, hogy egyre közelebb kerülök az éléhez, a tüskékhez, amiket pedig nem kellene megérintenem.
Egyre gyakrabban, túl gyakran szerettem volna azt az erősebb teát, a szorongásaim ellen, az elmémet megbénító köd ellen, a gondolataim ellen, saját magam ellen. Utáltam, de amikor nem borította el az elmémet a gyűlölet saját magam iránt, tudtam, hogy amit teszek, az nem jó. Hogy valami kurva nagy baj van velem halloween óta. Talán már előtte is volt. Gyűlöltem, hogy kezdtem elveszíteni önmagam, a gyengédségemet, a képességemet arra, hogy bármi vagy bárki igazán érdekeljen. Utáltam, hogy ennyire rosszul és ennyire gyenge vagyok, nem kellett volna segítséget kérnem, még kevésbé kellett volna hagynom, hogy segítsenek, de mégis engedtem nekik. És valamiért itt voltam most is, mert tudtam, hogy ez a hely jót tesz, lefoglalja a kezeimet és lefoglalja az elmémet is, hogy lenyugtat a növények és a föld illata. Meg Rokuro társasága is, még ha nem is értettem, bár nem is gyakran kerestem a logikát benne - talán ő sem, vagy ha igen, mit találhatott?
De néha nem volt elég ez sem, néha még így is… sok volt minden. Túl sok. Túl sok, túl sok, túl sok.
Rámutatok az egyik növényre - tudom, hogy az övé, már túl könnyen megy, hogy felismerjem a keze munkáját, és senki más nem tartja itt őket. Elmosolyodom, de semmi melegség nincsen benne, reflex csak, nem a sajátom.
- Szerintem ezt a virágot át kellene ültetni… nem gondolod? - kérdezem, oda se figyelve, hogy egyébként erre semmi szükség, feleslegesen zavarnánk csak meg. Érzem, hogy kezdek távolodni, valahova máshova, mélyre, egy sötét, hideg, dermesztően hideg helyre. Figyelemelterelésre van szükségem, a föld tapintására az ujjaim alatt, annak az ismerős, megnyugtató illatára, nem az agyagéra és a szénére, szükségem van valamire, amin nem kell gondolkodnom, bele akarom mélyeszteni a kezemet a hűvös talajba, a földet, a koszt akarom a körmöm alá, nem a vért, csak azt ne, most nem.
Nem veszem észre, hogy mi is csöpög az ujjaimról a ruhámra, a padlóra.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

A Halloweenkor történtek vitathatatlanul változást idéztek elő többünkben. Kijelenthetném, hogy bennem nem, ám ez csupán egy gondosan racionalizált énvédő mechanizmus volna. Az egyetlen dolog, ami miatt alapvetően jobban viselem a halálközeli élményeket, az a tény, hogy tulajdonképpen nincs senkim a növényeimen kívül, akinek hiányoznék, illetve az, hogy halálom után az Ishida név minden bizonnyal feledésbe merülne, hiszen nem lenne kinek tovább vinnie azt.

Skócia klimatikus adottságait, a perzisztens ködöt, az alacsony hőmérsékletet és a kóros mértékű mohásodást, kizárólag olyan zárt terekben voltam képes tolerálni, ahol trópusi vagy szubtrópusi növényfajok is szívesen vegetálnak, és amelyek mesterségesen fenntartott mikroklímával rendelkeznek. Ennek következtében a botanikus szoba és a melegház váltak a preferált tartózkodási helyeimmé, mind fiziológiai, mind pszichés értelemben.
Előbbi helyiség azért volt különösen pazar választás, mert még csak a kastélyt sem kellett elhagynom, hogy itt relaxálhassak két órám között, vagy deprimálóan esős koraestéken, mikor semmi mást nem találtam komfortosnak.
Őszinte meglepetésemre az utóbbi néhány alkalommal nem voltam teljesen egyedül, hiszen mellémszegődött a láthatóan kissé megviselt Daphné is, akinek különböző gyógyteákkal és közösen, ám csendben való nyugodt üldögéléssel igyekeztem a segítségére lenni, de ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy ennél komolyabb segítségre lenne szüksége.

Teljes tudatában vagyok annak, hogy talán nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy erről beszéljek vele, de mint korábban kiderült nagyfokú őszinteséggel nála sokkal többre lehet menni, mintha most megkerülném és a kedves barátnőjén, Élodie kisasszonyon, esetleg a bátyján keresztül igyekezném felhozni ezt a témát. Mindemellett azért annyi szociális érzékenység szorult belém, hogy ha hozzám kénytelen fordulni mindaz után, amit tettem vele, bizonyára nem szeretné, ha bárki is tudna arról, mi és milyen mértékben is zajlik benne, ami viszont oxymoronná teszi a tényt, hogy egyáltalán sikerült jómagamnak észrevenni, hogy itt több állhat a háttérben, mint egy szezonális affektív zavar.
Életemben először tapasztaltam kognitív disszonanciát egy olyan cselekedetem kapcsán, amelyet előre megfontoltan és teljes tudatossággal hajtottam végre. Bár racionálisan belátható volt, hogy Daphné pszichés állapotromlásának etiológiájában aligha játszott meghatározó szerepet a Salamanca kisasszonnyal töltött estém -ezt egy későbbi verbális interakciónk is alátámasztotta -, a tény, hogy egyre erősebb anxiolitikumokat és hangulatjavító szereket fogyasztott, egyértelműen kontraindikálta, hogy a probléma gyökere nem én magam vagyok.  Amellett, hogy minimális felelősséget azért igyekszem viselni a kialakult helyzetben, amiatt is kezdhettem aggodalmaskodni, hogy tudásom -ami ugyan koromhoz képest meglehetősen nagy- kezd elégtelennek bizonyulni ahhoz, hogy hathatós segítséget tudjak nyújtani neki.

Kérésére halkan sóhajtok, van nálam ugyan egy termosz némi teával, ami ideig-óráig segíthet, de kénytelen leszek megemlíteni, hogy bár nagyon szívesen segítek neki bármiben és rendkívül hízelgő a belém vetett bizalma, de kezdem úgy érezni, hogy jobb lenne, ha egy nálamnál idősebb és tapasztaltabb szaktekintély venné kezelésbe, mert attól kezdek tartani, hogy valami olyan felé sodródik, amiből már nem vagyok benne biztos, hogy ki leszek képes húzni.
A hangjának csengése idegennek hat számomra, ellenére annak, hogy alig öt hónapot megélt ismeretségünk talán még nem jogosít fel arra, hogy ilyen felfedezéseket tegyek, ám ebben az esetben hajlandó vagyok engedni a kételynek, amit tulajdon megérzéseimmel kapcsolatban érzek. Leteszem az apró metszőollót, amivel eddig dolgoztam az egyik bonsaiosítani tervezett növényen és rá emeltem a tekintetem, bár csak a hátát, egy hátból pedig nem kifejezetten lehetséges életeket kiolvasni.

– Nem gondolom, hogy a foltos kontyvirág transzlokációs igénye jelenleg prioritást élvezne -jegyzem meg-különösen úgy, hogy a véglegesnek szánt ideiglenes helyét a múlt héten sikerült meghatároznom.
Nem is értem, minek hatására jutott eszébe a gondolat, hiszen, ami újonnan, tehát velem érkezett, azt pont azért nem kell átültetni, ami meg már előttem is itt volt, azt meg azért nem szükséges feleslegesen bolygatni.
-Daphné, úgy vélem, beszélnünk kellene-egyenesedem fel, hogy a szoba nagyjábóli közepére lépve törökülésbe helyezkedjek és fejemmel intsek a lánynak-megtennéd esetleg, hogy leülsz?
Szépen kérem, de valójában nem hagyok neki más lehetőséget, nem vagyok ugyanis hajlandó a továbbiakban oly módon farmakológiai segítséget nyújtani neki, hogy tisztában lennék a kiváltó tényezőkkel és a tünettan pontos jellegével, nem szeretném sem félrekezelni, sem pedig óvatlanságból rászoktatni egyetlen hatóanyagra sem.

Érzékelem, hogy nem figyel rám, meg is köszörülöm a torkom, hogy egyáltalán rám nézzen, akkor látom meg a vércseppeket a padlóra csöppenni és ebben a percben döntöm el, hogy itt valamiféle hatalmas baj van, valami olyan, amin elképzelhető, hogy már segíteni sem tudok nem, hogy gyógyítani. Felállok és előkapom a hímzett zsebkendőm, hogy felényújtsam, de végül a helyzetre való különös tekintettel, inkább a kezéért nyúlok és én magam igyekszem felitatni a kezéről a vért.
-Sejtem, hogy ez az utolsó dolog, amire most vágysz de, ha azt szeretnéd, hogy a továbbiakban is keverjek ki neked bármiféle készítményt, nos jó volna, ha beavatnál abba, hogy mi történik benned -igyekszem felvenni vele a számomra szinte minden esetben végtelen kellemetlen szemkontaktust.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, káromkodás
Látja az alvó fiút a tavaszi réten, barna hajtincseivel, melyek pont olyan árnyalatúak, mint az övé, játszik a jeges szellő, a meleg napsugár megvilágítja az arcát. Oda akar szaladni hozzá, hogy felkelthesse, hát menniük kell valahova, el, el, el. Meztelen lábnyomai nyomán valami vörös szennyezi a füvet. Ahogy közelebb ér, eltűnik a nap, és csak a hűvös, dohos levegő marad, fojtogató, émelyítő, mint egy kriptába zárva. A fiú távolodik tőle, egyre messzebb kerül, hiába nyúlna utána, majd hirtelen megjelenik előtte, az arca eltorzult a vértől, a szenvedéstől, a kíntól, az egész teste természetellenes szögbe hajlik. Ki akar nyúlni felé, de a fiú elkezd folyni, szét, mint egy viaszfigura, mint a nedves agyag, látja a húst, a csontokat, és aztán a fiú eltűnik, nem marad utána más, csak vér, vér, vér, ami összegyűlik a bokája körül, eléri a vádliját, a combját, folyik le a haján, a kezén. Kiejti a kést a kezéből, és egy sikítás visszhangzik, visszhangzik, visszhangzik a fejében, a fiú hangján.
A te hibád!
A te hibád!
A te hibád!
Miért nem mentettél meg?
Miért nem mentettelek meg?

* * *

Nem. Nem, hát persze, hogy nem, milyen igaza van, miért jutnak ilyen butaságok az eszembe? Bár ez lenne a legnagyobb, ami eszembe jut.
Hallom ugyan, amit Rokuro mond, a foltos kontyvirágról, hogy felesleges hozzányúlnunk, hát el is mondta, hogy már átültette, talán akkor is pont itt voltam? Testben talán, lélekben és fejben azonban valahol egészen máshol. Lehet, akkor is az egyik rémálmomban? Nem is emlékszem.
-...Igen. Igen, persze - értek egyet jó pár pillanattal később, mintha akihez csak mostanra értek volna el ténylegesen a szavai, mintha nem én hoztam volna fel azt, hogy átültessük azt a virágot. Örülök, hogy beszél hozzám, szeretném, ha folytatná, mert legalább van valami, ami segít kizökkenteni, és a jelenben tartani az elmémet, ami akkor este is segített, kivéve, hogy az Amycus kiáltása volt, Rokuro pedig nagyon higgadt hangon beszél. Talán ezért találom olyan megnyugtatónak a jelenlétét?
-...Veled mi történt… halloweenkor? - válaszolok ezzel a kérdéssel, ugyanazon a hangon, még mindig nem figyelve, hogy ez látszólag teljesen irreleváns, pedig nem az, tényleg nem az, nem terelni akarom a témát. Remélem, hogy bárhol is volt, ő nem élte át azt, amit Amy és Sky meg én, ha nem volt ott, akkor talán... Értem, hogy azt mondja, üljünk le, mert beszélnünk kell, bár nem erről, vagy talán erről is, mert még nem hoztuk fel azóta. Figyelek a hangjára, próbálok láthatatlanul kapaszkodni belé továbbra is, pedig nem kellene, helyette inkább el kellene engednem. Valóban le akarok ülni, bizonyára jót tenne, ha leülnék, de nem bírok megmozdulni, ahogy akkor este se tudtam, pedig most nem köt varázslat a székhez, nem fojtogat a nedves, meleg, fémes, hányingerkeltő szag, nem érzem a vér ízét a torkomban, és mégis… Ott vagyok most is, a sötétben, a hidegben, az egyetlen fényt a gyertya lángja adja a fejem felett, és az egyetlen, amit látok, az Miguel, holtan, bármerre is nézek, Miguel, holtan, nem tudok mozdulni, nem megy, nem, nem, nem, képtelen vagyok, sikítani kezdek, Daphné.. DAPHNÉ, NEM, BAZDMEG, NEM! Daphné, ez n..
Megérzem a puha textilt és valakinek az érintését a bőrömön, aki beszél hozzám, nyugodt hangon, továbbra is, próbálom felfogni, amit mond, nem ellökni magamtól, nem mondani neki, hogy ne csinálja, hogy nem érdemlem meg, hogy segítsen, nem érdemlek semmit sem. Belenézek a szemébe, de nem tudok rá fókuszálni, olyan szép, és látom benne az aggodalmat, de mégis, miért aggódik? Rendben van, még mosolygok is, minden rendben van, ugye, ugye, ugye? Talán gyanúsnak kellene lennie, hogy miért ér hozzám, hogy miért akar a szemembe nézni, mikor tudom, hogy egyik se kellemes neki, talán tényleg valami baj van? Fogalmam sincs, Rokuro mit láthat, amikor rám néz, mit szeretném, ha látna. Értem a kérdést, tudom, mit kellene mondanom rá, tudom, hogy felelnem kell rá valamit, de hosszú, talán túl hosszú ideig keresem a szavakat hozzá, meg azt a részemet, valahol mélyen, amelyik segítséget akar kérni, mielőtt valami visszafordíthatatlant, valami véglegeset csinál. A pillantásom róla a kezeinkre siklik, látom a vért az ujjaimon, hogy került ide? Fáj, valami fáj, de nem ez fáj, valami más, mélyebben, régebb óta, belül. Megszorítom a zsebkendőt, és lehet, hogy vele a kezét is, ha nem húzza el, ha már felajánlotta, én csak…
Veszek egy mély levegőt, kifújom, veszek még egyet, kifújom, szaggatottan, be… ki…be…ki…be… nem tőle félek, fogalmam sincs, mitől félek, a saját fejemben lévő gondolataimon kívül, attól, amit teszek magammal, pedig nem akarom, nem így, nem ezt…
Mi történik benned?
Je ne sais pas, je ne sais pas, je ne sais pas.
-Emlékszel amikor, év elején… - halkan beszélek, még mindig nem találtam meg a hangom teljesen, de próbálom, tényleg, miért itt kezdem vajon, a szeptembernek ehhez semmi köze. - Azt mondtam, hogy minden túl sok? - kérdezem, és újra felnézek rá, szomorúan, tudom, valahol tudom, hogy csak segíteni akar. - Azóta minden… még jobban, és én csak… csak szeretném, ha… vége lenne - a gondolatoknak, a fájdalomnak, az ürességnek, nekem, vagy talán annak még nem. Talán tényleg jobb lenne, ha leülnénk.

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

Sosem állítottam magamról, hogy különösebb kompetenciával rendelkeznék a szív és a lélek afférjait illetően. Funkcionális ismereteim azonban kiterjednek arra, hogy milyen fiziológiai és biokémiai feltételek mellett gyorsul fel a szívritmus, illetve milyen mechanizmusok vezetnek annak progresszív lassulásához, végső soron leállásához. Ez a tudás jelen helyzetben azonban marginális relevanciával nem bír. Inkurrens. Ahogyan — e terminusnál maradva — az eddig alkalmazott teljes eszköztáram is annak bizonyult, mivel a mindenféle szedatív jellegű keverékek, amikkel eddig próbálkoztam, majdhogynem semmit sem látszottak használni Daphné esetében, talán az egyetlen, amit a javukra tudok írni az lenne, ha képes megfelelő mennyiségű időt alvással tölteni. Eleinte azt gondoltam, hogy ez lehet a baj. Bizonyára zaklatott, minek hatására inszomniás tüneteket mutat és némi pihenés majd visszahozza az életébe a balanszot, így az első és talán a második adagot is némileg nyugodtan készítettem el számára. Aztán visszajött és semmi sem változott, sőt, mintha egyenesen súlyosbodtak volna a gondok, minek hatására változtattam, majd emelni igyekeztem a dózison, mindennek ellenére újabb és újabb adagokért érkezett és nem, mintha cseppet is peturbálna a kitüntető figyelme -kiváltképp azután a beszélgetés után, ami a Salamanca kisasszonnyal töltött éjszakámat volt kapcsolatos- de némileg aggasztónak találom az állapotát, ami ma sem fényesebb annál, mint, amit az elmúlt időszakban megszokhattam.

A szubjektív késztetés, hogy valamilyen módon interveniáljak, végül arra sarkallt, hogy pszichológiai szakirodalmat szerezzek be– a magnixek előszeretettel hivatkoznak Freud-ra és Jung-ra, ennek hatására magam is az ő munkásságukkal kapcsolatban igyekeztem tájékozottabbá válni-, hátha új gondolatokat plántálnak a fejembe, amik egészen új megoldások megszületéséhez vezethetnek. Az olvasottak szerint, Sigmund Freud példának okáért a Daphné-éhoz hasonló állapotot határozottan depresszívként denotálja és valamiféle veszteséghez köti, én azonban képtelen vagyok rájönni, hogy ha a lány el is vesztett valamit, mi lenne az, illetőleg hogyan tudnék a segítségére lenni, hogy újra megtalálhassa.
Egy másik, gyakran említett terápiás javaslat szerint az idült depresszív állapotban lévő személyt érdemes olyan tevékenységekkel foglalkoztatni, amelyek intrinszikusan örömforrást jelentenek számára. Ennek jegyében festékeket és papírt hoztam magammal. Daphné több alkalommal is bizonyította, hogy nemcsak affinitása van a rajzoláshoz, hanem kifejezett vizuális érzékenységgel és technikai készséggel is rendelkezik., így bátorkodtam magammal hozni némi festéket és papírt, hátha ez az ötlet működőképesnek bizonyul, hiszen Daphné már többször is megmutatta, hogy nem csak szeret rajzolni, hanem igazán remekül bánik az ecsettel és a színekkel, emellett pedig a kertészkedés is bizonyára megnyugtatja, hiszen a nyár folyamán a rendkívül aggályos viselkedésem ellenére is hajlandó volt segíteni az árnyliliom átültetésben.
Milyen kellemes emlék! Sokkal kellemesebb lenne, ha alig egy órával előtte nem lettem volna oly kedves degradálni a hőn szeretett Francia hont és a bizonyára nagy műgonddal a világ csúfságára bocsátott Eiffel-tornyot.

Eiffel-torony ide vagy oda jelenleg épp olyan élénken tudok társalogni a hölggyel, mint amennyire azzal a rémületes, brutalista fémkolosszussal tudnék, válaszából nyilvánvaló számomra, hogy nem értelmezte a szavakat, amiket hozzá intéztem, valószínűsíthetően nem is igazán hallhatta azokat, a kérdésére viszont nem számítok. Tehát mindennek a Halloweenkor történtekhez volna köze? Akkor meg miért próbálunk arról diskurálni, hogy velem mi történt, midőn én nem gondolom, hogy fokozottan traumatizált volna az eset? Természetesen lehetséges, hogy tévedek és éppen emiatt a trauma miatt tettem vagy nem tettem bizonyos dolgokat, de egészen infallíbilisnek számítok a saját mentális állapotomat illetően.
-Ugyan miért fontos mindez?-érdeklődöm, de hamar rádöbbenek, hogy az értetlenkedéssel nem kerülök közelebb a probléma nyitjához, így bármennyire is úgy gondolom, hogy ez nem a Daphné vájt füleinek való információ, belekezdek egy egészen rövid összefoglalásba.
-Nos egy a gyengélkedőhöz rendkívül hasonló kórteremben voltam sokadmagammal, többek között Barbonnal, Scrimgeour és Tuffin kisasszonyokkal, valamint a fél lábbal rendelkező fiatalemberrel, mivel rá azért nehezemre esne az úriember szót használni. Illetőleg velünk tartózkodott még az egyik francia bajnok is, akinek a feje egy teljeséggel groteszk, már-már kafkai csoporthallucináció során felrobbant, és ha mindez nem lenne elég, kitört a teljes anarchia, mivel Barbon és Scrimgeour kisasszony megörvendeztettek minket egy remek akciójelenettel, vagyis egymásnak estek…-miért hangzik minden, amit ezzel az esettel kapcsolatban mondani próbálok hirtelen ilyen indokolatlanul szexuálisnak?- tehát párbajba bonyolódtak. Mindeközben én és a már említettek nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, nekem például rettenetesen vérzett az orrom.
Teljes tudatában annak, hogy ez a történet messze áll a teljeségtől -melynek során Tuffin kisasszony pánikreakciót élt át, Barbon kishíján megbolondult, jómagam pedig olyan végtelen fájdalmaknak lettem az elviselője, hogy elkerülvén a tűréshatárom elérésének végtelen szégyenét, szinte megpróbáltam önkezemmel végetvetni az életemnek, amúgy ősi japán szokás szerint- adom ezt elő úgy, hogy a lehető legkevésbé legyen lehetőségem ezzel rontani a hölgy már egyébként is meglehetősen hektikusnak tetsző állapotán.

Nem tudom elégedett-e bármivel, amit mondani találok neki, azt viszont ellenben nagyon is látom, hogy vérzik a keze és, mivel ezen van lehetőségem segíteni, így meg is teszem. Érzem a kezének gyengéd szorítását, és bár kényelmesebb lenne, mégsem húzom el a magamét, hiszen elképzelhető, hogy épp erre van szüksége. Ami viszont elhagyja a száját, az olyannyira nem tölt el örömmel, hogy az arcomra is látványosan kiül. Szemöldökeim összehúzódnak, ahogy rápillantok és, ha már úgyis valamelyest fogja a kezem, óvatosan a terem közepe felé tessékelem.
-Ülj le, kérlek-nézek rá komolyan, miközben magam is törökülésbe helyezkedem vele szemben és vadul gondolkodom rajta, hogy ugyan mit tudnék mondani a kijelentésre, miszerint arra vágyik, ha a túlterhelt időszaknak vége lenne. Hisz erre kell, hogy gondoljon, mert szimplifikálva az egészet, nem is gondolhat másra.
-Üdvös lenne, ha kiderülne számomra, hogy hol gyökerezik ez az érzés. Nyilvánvalóan emlékszem arra, amit szeptemberben mondtál, de akkor még koránt sem tűntél ilyen…-keresem a szót, amivel még véletlenül sem bántom meg- deprimáltnak. Próbáljuk meg végigvenni, hogy mi is történt azóta!

Próbálok úgy tenni, ahogy Sigmund Freud tenne, leszámítva persze azon apró és redundáns részleteket, hogy végül minden nőbetegére igyekszik rábizonyítani, hogy végtelenül szerelmes belé, ezt pedig nem tartom túlzottan professzionálisnak. Mindenesetre helyzetünkben,ez szerencsére kizárható, hiszen Daphnénak nem lenne oka beleszeretni egy olyan fád emberbe, mint jómagam.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok
Látja a vázlatokat a falon a fiúról, aki túlságosan olyan mint ő, de ő meghalt, meghalt, meghalt. Ugyanott van most is, mint akkor éjjel, de most egyedül, teljesen egyedül. Minden ugyanolyan, a vázlatoka falon, a szagok, a hányinger, az érzés, ami teljesen megbénítja minden érzékszervét, a pánik, amitől nem kap levegőt. Nem látja az alakot, csak a hangját hallja, miközben kétségbeesetten próbál szabadulni a helyéről, pedig nem köti oda semmi, sem kötél, sem lánc. Talán most még varázslat sem. A fejére ugyanúgy csöpög valami fémes, valami nedves és meleg, valami… vérvörös.
…sajnos ő már nem mondhatja el nekünk…
…milyen kár, hogy nem volt ott, hogy nem mentette meg…
…a gyávaság.. ha az nem volna, megmentette volna…
…de már halott, nem kell törődnie vele többet…
…de már halott…
…de már halott…
…de  már halott…
…így lesz a legjobb mindenkinek…
A vér eléri a vádliját, ott van a haján, a nyakán, a testén, fuldoklik tőle, de nincs vége, nincs, nincs, nincs, soha nincs vége. Látnia kell, hogy mit okozott, hogy mit tett azzal, akiről azt állította, hogy szereti.
…Ms Fuentes.. tudja, mire gondolt, mielőtt meghalt? Hogy a maga hibája volt az egész.
A képek, a milliónyi vázlat a falon, egyszerre szólal meg, miközben a vér ellepi már a combját is. Nem tud elnézni, nem tudja nem a halott fiút látni.
ELÁRULTÁL MINKET! GYŰLÖLLEK! NEM VAGY A KISHÚGOM TÖBBÉ!
De… de az vagyok, nem… nem, ne mondd ezt, ne… kérlek… kérlek, ne menj el, ne hagyj itt… kérlek… gyere vissza…

* * *

El fogom vágni a kezem ezzel a növénnyel, ha így folytatom. Talán nem fog zavarni, ha tényleg megteszem. Talán segítene, hogy érezzek végre valamit, hogy itt legyek, hogy ne… valahol máshol.
Csak félig fogom fel, amit Rokuro mesél a saját halloweeni estéjéről, az egész… egyszerűen nem tűnik valóságosnak. Furcsa is maga az, ahogy beszél róla, még magához képest is, annak kellene lennie, valami nincs rendben, de nem tudom megmondani, hogy mi. Pedig annyira szerettem volna, csak meg akartam bizonyosodni róla, tudnom kellett, hogy te nem voltál ott, de mégis, valahol volt, valahol máshol, ő is, és Annie, és… Rokuro, ugye te is tudod, hogy valami baj van, hogy semmi nincs rendben ezzel?
-...Igen. Igen, ez… nem jó, de már… vége van - megremeg a kezem, a hangom változatlanul távoli, egy ideig nem is reagálok semmit, majd azt is csak lassan, úgy, mintha valami teljesen hétköznapi dolgot mondott volna éppen, nem valami egészen szörnyűt. Vége van, de… tényleg vége lenne? Őt… őt nem viselte ez meg? Úgy hangzik, mint akit nem, de… meg fogom kérdezni, de most… most nem tudom, mit mondhatnék, pedig kellene, mondanom kellene mást is, mert értem, ami elhangzott, legalábbis azt hiszem, de mégsem fogom fel teljesen, valahonnan rendkívül távolról tudom csak érzékelni, hogy ez valójában nem jó, sőt, borzalmas, rossz, nem, nem lehet, nem, Annie, Lolita vagy Inès, Rokuro és… vér. Nem veszem észre, mi történt a kezemmel közben.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Van egy olyan érzésem, hogy talán Rokuro nem érti, mit szeretnék mondani. Vagy legalábbis, nem teljesen, mert nem gondol rögtön a legrosszabbra... és nem mintha én jól el tudnám magyarázni, hogy pontosan mi is zajlik bennem. Annyi minden. Nem elég minden. Semmi sem. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.
- Mert túl sok és fáj - egy pillanatra levegőt se tudok venni tőle, ettől az érzéstől, ami összeszorítja a mellkasom, és rosszabb, fájdalmasabb, mint bármi, amit tenni tudok magammal. Aztán elmúlik, és a helyét ismét átveszi az előbbi… érzelemmentes állapot. - És… csak… azt szeretném, ha… ha nem… fájna többet - suttogom alig hallhatóan, látom, hogy nem boldog attól, amit mondok neki, ne haragudj, lehunyom a szemem egy pillanatra, mintha ezzel ki tudnék zárni mindent, bármit, mintha nem kísértene ugyanez az álmaimban is. De legalább a testem kezd egy kicsit a sajátomnak érződni újra, még hanem is érzek továbbra sem semmit csak… minden nagyon… tompa. Üres. Távoli.
- Bocsáss meg, tudom hogy… hogy nem szereted, ha… - még mindig a kezeinket nézem, engedek a szorításon, alig érek hozzá és hagyom, hogy vezessen, mielőtt elengedném, pedig azt hiszem, nem szeretném. Leülök én is, bár elegánsan, hogyan máshogy, nem törökülésbe, mert az nem lenne túl… illendő, pedig most legszívesebben nem is így tennék, helyette gondosan elrendezgetem a szoknyám, megigazítom, szépen, mintha… mintha számítana bármit.
Szeretném kijavítani Rokurot, hogy nem a deprimált a szó, amit keres, de inkább csak szomorúan ránézek, szerintem mindketten tudjuk, hogy ennél rosszabb, nagyobb baj van, de értékelem hogy… nem akar megbántani. Mérlegelem a szavakat, amiket mond, tudom, hogy azt várná tőlem mindenki, hogy ne mondjak semmit, csak hogy jól vagyok, hogy talán azon kellene gondolkodnom, mit akarnak hallani mások, mi az, ami elvárt, hogyan ne osszak meg túl sokat magamból, de vele valahogy sose éreztem ezt.
-Ez, ahogy érzem magam, ez nem… ez nem szeptemberben kezdődött - kifújom a levegőt, hogyan mondjam el neki, hogy nem emlékszem, mikor voltam utoljára rendben? Mikor voltam utoljára boldog? Nem csak múló pillanatokig, nem csak pár percig, hanem…hosszan, tartósan, amikor nem volt, ami beárnyékolja, amikor még csak az volt az egyetlen, amit ismertem? Biztosan ott volt benne Miguel, és kicsik voltunk, és ott voltak a szü… emberek körülöttünk, nagyon sok ember, amikor még nem zavartak, nem ennyire, se ők, se az élénk színek, a hangos zene, akkor még nem zavart vagy bántott semmi. Amikor még tudtam önfeledten nevetni Miguellel valamin, amit csak mi értettünk, amikor elhoztam egy szelet sütit a tálcáról, pedig azt mondták, nem lehet többet, de tudtam, hogy örülni fog neki, és elfeleztem vele a fán ülve, ahova utánam jött, mert mindig tudta, hogy hol keressen, ha egyedül is akartam lenni. De hogyan tudnám elmondani, hogy minden ilyen emlék, olyan, mintha valaki mással történt volna, mintha valaki másnak az élete lett volna?
Oda sem figyelek, hogy a pulóverem szegélyét piszkálom, mintha el tudnám rejteni a nyomát annak, ahogy bántom saját magam, pedig nincs ott semmi már, és semmi, amit ne rejtene el egy-két bűbáj, smink, vagy csak hosszú ujjú ruhadarab. Nem tudom, hogyan, mivel kellene belekezdenem ebbe az egészbe. Ismerem már annyira, hogy Rokuro nem fog erőszakosan erőltetni semmit, talán… láthatja is rajtam, hogy nem csak az időt szeretném húzni, még ha van is egy részem, ami össze akarja húzni magát egészen kicsire, ami nem akarja, hogy bárki is láthassa, pláne nem most, pláne nem… így.
- De hiszen tudod, hogy… mi történt azóta. Hogy mennyi minden… aggaszt - mondom halkan, meséltem már neki, beszéltünk már róla, hogy túl soknak érzem, ezt az idegen országot, a Tusát, hogy aggódom a bajnokainkért, hogy aggódom az utolsó évem miatt, és annál is többet azon, hogy mi lesz utána, hogy még Miguel miatt is, pedig biztos azt mondaná, hogy ne tegyem, de erre csak akkor lennék képes, ha már nem lélegeznék többé. De egyelőre még nem ez a helyzet, valamiért még mindig… itt vagyok. Néha megpróbálom megtalálni rá a választ, hogy miért nem tudok még elengedni mindent, de… még nem jöttem rá az okokra. - És annyi minden… bánt - dolgok, amiket megtettem, és amiket… nem. Hogy nem tudok az lenni, akit a szüleim akarnak, akit Miguel akar, amit… mindenki akar.
- De már nem csak… azok - veszek egy újabb, mély levegőt. Be…ki…be…ki… Vajon utálni fog, azért, amit mondani fogok? Utálnia kellene, bár nálam senki sem utálhat jobban engem. De most még ez a harag is… távolinak érződik. Talán emiatt tudom csak folytatni. - Úgy érzem, mintha fuldokolnék, és nem tudom, meddig tudom még a víz felett tartani a fejem - suttogom, mielőtt felnéznék rá - és nem tudom azt sem, hogy egyáltalán… szeretném-e - lenyelem a gombócot a torkomban, ahogy a tekintetem tovább siklik róla, és megállapodik valamin, ami nem úgy néz ki, mint amivel kertészkedni lehet. - Mit hoztál?

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

Határozott diszkomfortot okoz, hogy nem tudom adekvát módon interpretálni sem a viselkedését, sem a verbális megnyilvánulásait. Nem világos számomra, hogy a kommunikációs aktus címzettje konkrétan én vagyok-e vagy bárki megfelelne a célra, hogy hallgassa a bágyadt, némileg inkoherens mondatait, amikből meglehetősen kevés derül ki. Én a tények embere nem vagyok, nem pedig az érzelmeké, az azonban egyértelmű, hogy nála az affektív komponens dominál, a racionális feldolgozás pedig háttérbe szorul. Ez önmagában még nem volna problematikus, az viszont igen, hogy a jelenség számomra nem dekódolható. Ez szokatlan és érthetetlen, amit pedig nem értek, azt igyekszem hátrahagyni, de vele ezt nem tehetem meg, főleg nem, ilyen állapotban.

A Halloween eseményeit tehát ismertetem, erősen szűrt, redukált formában. A saját élményeimet tudatosan omitálom. Nincs terápiás hozadéka annak, ha részletezném a vérveszteséget vagy azt, hogy Barbon - a maga sajátos,  kissé torz jóindulatával - kísérletet tett az eliminációmra. Ezek irreleváns adalékok, abban pedig igaza van, hogy már vége és mind túléltük. De a reakcióját diszproporcionálisnak találom, hiszen bármennyire is igyekszem, tény, hogy az akkor történteket nem tudom szalonképessé tenni. Megint nem vagyok benne biztos, hogy eljut hozzá a hangom, túlságosan mélyen van a saját világában. Az a hipotézis kezd körvonalazódni bennem, hogy innen szükség esetén akár kényszerítő jellegű intervencióval kellene kimozdítani, mert az aktuális állapot prognosztikailag kedvezőtlen. Elképzelhető, hogy komolyan aggódnom kellene miatta?

-Nem valóban nem volt túl kellemes. Miért kérdezted éppen ezt? Veled történt akkor valami?
Az interrogáció módja talán túlságosan is hasonlít egy strukturált adatfelvételhez, de a pánik bármilyen jele kontraproduktív volna. Felitatom a vért a kezéről mozdulataim óvatosak és gyengédek. 
Úgy látom, ő teljesen kezdi elveszteni a kontrollt, épp ezért nekem az utolsó percig kapaszkodnom kell bele és irányítani, vissza a reális, feldolgozható és érthető világba, amibe élek, pontosítva, amihez szokva vagyok, de kezdem elveszíteni minden eszközömet, amit még használni tudnék. Freud és Jung bizonyára tudná, hogy mit kell tenni, vagy nem tudná és lobotómiát írna elő, de én nem vagyok pszichiáter, csak egy balga herbalista, aki horribile dictu, inadekvát helyzetben találta magát. Az egyetlen szerencsém, hogy Daphné volt kedves nem a mérgező növények egyikével megsebezni magát, bár abban az esetben legalább képes lennék szakszerű megoldást találni az emergáló problémára, de ez? Ez teljességgel lehetetlen. Átélni, megoldani, segíteni. Lehetetlen!

Fáj? Normális esetben bizonyára megkérdezném tőle, hogy pontosan mije fáj, mióta és hogyan, de a hipotézisem szerint jelenleg nem értelmezhető, szomatikus fájdalomról beszél, hanem valami olyanról, ami számomra konceptuálisan nehezen hozzáférhető. Máshogy állok a fájdalomhoz, mint ő, ez biztos, de szerencsére ez nem az az alkalom, amikor erről nyilatkoznom kell, épp ellenkezőleg. Meg kell próbálnom elvonatkoztatni  és tudatosan redukálni az affektív bevonódást, és megkísérlelni megfelelő klinikai attitűddel kezelni a helyzetet.
-Igyekszem azon lenni, hogy csillapítani tudjam a fájdalmat valamilyen módon. Bizonyára nem ezt akarod most hallani és kegyetlennek tűnhet tőlem, de ez az utolsó alkalom, hogy megpróbálok bármit is tenni-ránézek, a hangomból kizárok minden érzelmi vetületet, mert szeretném, ha ezt most valóban megpróbálná megérteni és elfogadni, elképzelhető, hogy már eddig is cinkos voltam abban, hogy ennyit romlott a mentális állapota az utóbbi időben-Két opciót szeretnék neked felkínálni: vagy teljes transzparenciával feltárod a releváns információkat, annak tudatában, hogy azok konfidentiálisak maradnak, és tartózkodom minden normatív értékítélettől, vagy azonnali hatállyal a Gyengélkedőre kísérlek, és referálok az állapotodról az ott dolgozó gyógyítónak.
Talán nem ezt kellene mondanom, mert abszolút nem erre számít, hanem valami imbecillis megerősítésre azt illetően, hogy minden rendben lesz és csak ki kell pihennie magát, de ilyen az én számat sosem fogja elhagyni, mivel empirikusan alátámaszthatatlan. Talán most kerül a helyére bennem az, amit Halloweenkor azok a kellemetlen, arctalan alakok próbáltak az eszembe vésni, mert most, bár nem kényelmes, önként vállalok felelősséget érte és azért, amit teszek. Őszintén attól tartok, hogy itt és most sokkal inkább rajtam múlik, hogy miként alakulnak a dolgok, mint rajta, éppen ezért vagyok vele teljesen őszinte, ahelyett, hogy bíztató szavakkal igyekezném nyugtatni a lelkét.

Mikor elnézést kér, csupán intek a fejemmel, jelezve, hogy éppen indokoltnak tartom az érintést, főként, mert jelen esetben én kezdeményeztem, még ha nem is túlzottan jellemző rám. Miután aránylagos kényelembe helyeztük magunkat, végre igazán úgy érzem, hogy képes vagyok úgy beszélni hozzá, hogy meg akarja érteni, én pedig neutrális arccal, de élénk tekintettel figyelek rá, bólintok a szavaira. Természetesen magam is úgy spekuláltam, hogy a probléma nem itt kezdődött, és haladásnak tartom, hogy ezt ő is elismeri, ellenére annak, hogy látom rajta, hogy milyen nehéz most erről beszélnie.
-Mikor kezdődött?-kérdezek vissza, a zsebkendőt természetesen nála hagyom, aggasztónak találom rajta a vérfoltot, főként, miután eszembe jut az, amit Freud írt a depresszióval kapcsolatban, mégpedig, autoagresszív tendenciák indikátora is lehet. Hogyan gyűlölhetné bárki Daphnét? Egyáltalán gyűlölheti Daphné Daphnét? Természetellenes dolog, pedig én rendkívül gyakran, ha nem is gyűlölöm, de nem kedvelem magam. Például most sem, mivel megvan a lehetősége annak, hogy inkompetensnek bizonyulok minden igyekezetem ellenére is.
Némán hallgatom, nem kérdezek többet, mert úgy látom, hogy bármivel is próbálkozom, megint csak fennakadok valamin. Beszélni éppenséggel beszél, de semmit sem mond, ami közelebb vinne a probléma nyitjához, és ez frusztrál.
-Úgy vélem, ez nem produktív-sóhajtok és már rá is térnék a továbbiakra, ha nem hívná fel a figyelmem arra, hogy készültem még egy utolsó utáni lehetőséggel is.
-Csak némi papír és festék, talán valamivel könnyebb lenne úgy beszélgetni, hogy közben festesz vagy esetleg megpróbálni ábrázolni azt, amit érzel-pillantok rá, miközben eléteszem az említett tárgyakat – Nem gondolok itt Caravaggio-minőségű művekre, csupán színekre, formákra, bármi megfelel, ami externalizálja a belső világod, de…-gondolkodom azon, hogy mit is kellene mondanom, amitől nem érzi úgy, hogy kezdem horribilisan reményvesztettnek érezni magam vele kapcsolatban- valamennyire meg kell nyílnod, hogy segíteni tudjak.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a megoldás módszertanilag esetleges. De a jelenlegi keretek között ez tűnik az utolsó, nem invazív opciónak, mielőtt végleg kiengedném a kezem közül az esetét.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok
Kell lennie még valaminek Rokuro halloweeni eseményeivel kapcsolatban, valami, amit nem tudok pontosan megfogni, mert valami még hozzá képest is szokatlan van abban, ahogy beszél róla. Ott van, csak nem érem el, ahogy bizonyára ő sem ér el engem, ne haragudj, annyira sajnálom. Nem tudom, Rokuro hogy és miért ennyire nyugodt, és azt sem tudom, ennek ugyanannyira aggasztania kellene-e, mint a saját nyugodtságomnak. Az nem aggaszt, nem eléggé.
- Igen, valami… valami történt - bólintok, bár nem is vagyok benne biztos, hogy látja. Mi történt, és… tényleg megtörtént? Mi történt pontosan? Hogyan tudnám egyáltalán elmondani, hogy… hogy… a pánikot, a szagokat, azt az alakot, a vázlatokat, a pánikot, Amyt, a sikításaimat, a holttesteket, a vért, a vért, a vért, mindenhol? Valóság volt, vagy… vajon csak egy rémálom? Talán még mindig tart. Talán sosem fogok felébredni belőle.
Visszanézek rá, próbálok kapaszkodni a szavaiba, belé, bármibe, ami segíthet, ha segíthet még valami egyáltalán. Az sem érdekel, ha szerinte kegyetlen amit mond, szükségem van erre, nem akarom azt hallani, hogy minden rendben lesz, mert nem, semmi sem lesz rendben, talán soha nem is volt. Bólintok, hogy megértettem, hogy megpróbálom, talán most először láthat rajtam tényleges komoly szándékot a mai délután alatt. Nem mehetek a Gyengélkedőre, mert akkor tudni fogják, tudni fogja mindenki, a szüleim is, és el fognak vinni, vissza Franciaországba, és soha többé nem látom Miguelt, és én azt még egyszer nem élem túl, nem akarom, nem, nem, NEM!
Inkább hagyom, hogy Rokuro vezessen és leüljünk, szorongatom a kezemben a zsebkendőt, hátha segít, és nem csak abban, hogy elálljon a vérzés. Próbálom rendszerezni a gondolataimat, egyáltalán keresni bármit, ami mentén el tudok indulni. Releváns… de mi az, ami releváns? Hirtelen teljesen üresnek érzem a fejemet, és olyan, mintha valami láthatatlan erő tartana vissza attól, hogy beszélni kezdjek, de muszáj, kell, szeretnék is, de nem megy, nem tudom, hogyan, mit, nem… nem…
- Amióta… mióta… - nyár óta? Tavaly év vége óta? Karácsony óta, a 15. születésnapom óta, négy éve tavasz óta, harmadév óta, a második ősz óta, nem, régebb óta, előtte, korábban, sose volt másképp… - 7 vagy inkább… 6 éves voltam - túl régóta, de az nem lehet, túl korán, egy gyerek nem érezheti így magát, hiszen az annyira… régen volt, túl régen, megfoghatatlanul régen. Talán így születtem, talán mindig is velem volt, ahelyett, hogy… hogy… valaki helyett. De ennek semmi értelme, akkor még… mást éreztem, bizonyára. Már egészen összegyűrtem a zsebkendőt.
- Akkor láttam utoljára Miguelt. Mármint... idén szeptember előtt - bár ezt Rokuro már tudja, azt hiszem. Vajon releváns ez ide? Nem tudom, semmit nem tudok már. Lehet, hogy minden az, lehet, hogy semmi sem.
- Oh - meglepetten nézek rá, a papírra, és megint rá. Sok mindenre számítottam, azt hiszem, de erre bizonyosan nem. Eszembe jut, amikor Annie azt kérte nyáron, hogy beszéljek a neptunfűről, és ez elterelte a figyelmemet eléggé arról, hogy… belegyalogoljak a tengerbe és ne tegyek semmit, semmit ami megmenthetne, csak… hagyjam, hogy… elnyeljen. Most is egyszerűbb lenne Caravaggio életéről és munkásságáról beszélnem, nem arról, ami bennem van, kapaszkodni valamibe mint akkor, bármi másba, mielőtt ugyanúgy elnyelne… valami. Valami hasonlóan sötét, mély és… fullasztó. Gyűlölöm, hogy még mindig rettenetesen önző vagyok, mert bele kell rángatnom ebbe Rokurot is, gyűlölöm, amiért nem tudom egyedül megoldani… ezt is, ahogy annyi mindent megoldottam már. Vajon haragudni fog rám miatta? Gyűlölni fog, pontosan ugyanannyira, amennyire én gyűlölöm saját magamat? Megérdemelném. Az legalább egy ismerős érzés lenne.
- Még sosem csináltam ilyet. Sosem akartam még... lefesteni, amit érzek - lesütöm a szemem és tovább piszkálom az ujjaimmal a zsebkendőt, pedig már nem vérzik a kezem. Azt se tudom, hogyan kezdjek neki, ehhez nem fog kelleni tervezés, vagy vázlat, vagy struktúra, vagy bármiféle… szabályszerűség. Hogyan fessek le érzéseket, ha nem érzek semmit, ha minden olyan tompa és üres és… közelebb húzom hozzám a vázlattömböt, és legszívesebben magamhoz ölelném, mint valami ismerős és megnyugtató dolgot. Bár lenne varázsige arra, hogy ha ezt teszem, akkor megjelenjenek az érzéseim a vásznon.
- Szeretnéd nézni? - pillantok fel rá, ahogy rendezgetni kezdem a festéket és az ecseteket próbálgatom. Talán könnyebb neki is, ha látja, hogy… bármit is fog látni, bárcsak tudnám, hogy én mit tudok megmutatni majd neki, mit kellene egyáltalán, mi az ami… segítene, semmi sem segíthet, de mégis... Fogalmam sincs, hogy jutott eszébe éppen ez, hogy fessek valamit, éppen most, ebben az állapotban, de talán… talán igaza lesz. Talán valamivel könnyebb lesz így. Produktívabb. Releváns információk, a lényeg, igen.. konkrét, megfogható dolgok. Nem bírom elkezdeni, nem jönnek a szavak, félek, pedig tudom, hogy nem tőle, hogy nem azzal van a bajom, hogy benne nem bízok.
Talán emiatt mondom neki, hogy inkább nézze, ahogy rajzolok, mert akkor nem kell szavakba öntenem, illetve kell csak… máshogy.  Sosem szerettem, ha néznek, amikor festek, de Rokuro valahogy nem zavart, még ennek ellenére sem. Általában csak elviseltem mások tekintetét, ha muszáj volt, az órákon, a tanárommal, de mindig inkább frusztrált vagy zavart, hogy mit látnak bele, hogy mit gondolnak, a képről, de legfőképp rólam, pláne a… folyamat közben. Tartózkodtam amikor csak lehetett, bármi személyes megjelenítésétől, még ha egyedül voltam, akkor is, és most ez… hol is kezdjem? Még mindig ugyanazt érzem, hogy nem bírok megszólalni, de ha most nem akkor talán… soha nem fog menni.
- De csak ha nem zavar, hogy ehhez… közelebb kell ülnöm - pontosítok és ha beleegyezik, akkor átülök mellé, bár tényleg csak annyira közel, amennyire muszáj, hogy lássa, amit csinálok, mert már így is azt érzem, hogy túlságosan visszaélek a jóindulatával. Nem… nem tehetem meg még ezt is vele, hogy átlépek még egy határt, ennyire… ennyire talán én sem vagyok rettenetes. Ha saját magam nem is érdekel jelenleg, ő legalább még tudom, hogy igen.
Az ölembe húzom a papírtömböt és lassú, bizonytalan mozdulatokkal a festékekért nyúlok. Végigsimítok a lapokon, próbálok erőt gyűjteni belőle, ismerős a kezem alatt, ahogy az ecset is, előbb volt a kezemben, mint pálca. Mivel kellene kezdeni, mit… mit akarna vajon Rokuro látni? Még olyan szép tiszta ez a papír, még nem mocskolta be… semmi.
Mit érzel, mit érzel, mit érzel?
Semmit, semmit, semmit. Mindent egyszerre.
Megnyugtat a csend, hogy nem hallok semmi mást, a légzésünkön és azon kívül, ahogy az ecset mozog a palettán vagy ahogy a vízbe mártom, hogy aztán húzzak egy halvány vonalat. Tudatosabban szoktam színt választani de ez most csak… szürke. Tompa, színtelen, fakó, érzelemmentes. Nem tiszta, nem éles, távoli, mint homályos üvegen keresztül látni valamit. Nem tudok fókuszálni, csak a papírtömb szélét szorongatom, mielőtt újabb elmosódott festéknyomot hagynék rajta.
- Egy… egy teremben voltunk, halloweenkor. Hárman meg még… egy ismeretlen alak. Egy… egy pincében inkább? Sötét volt, és… - hideg, legalábbis az az árnyalatú szürkéskék, amiért ezután nyúlok, pont olyan dermesztően hideg, mint az a… pince, cella, kripta… az a terem volt. - Nem tudtam megmozdulni. Egyáltalán. Sehova, semerre, én csak… - véletlenül húzok egy élesebb vonalat. - Nem tudtam, hol vagyok, hogy kerültem oda vagy… mi történik. Nem kaptam levegőt - a kezem egy pillanatra a nyakamra csúszik, mintha most sem kapnék, pedig most nem fojtogat sem az ismeretlen ruha, sem a szagok, sem a vér a torkomban. - Nem tudtam gondolkozni, nem…  - egy pillanatra megállok, ahogy egy pillanatra megremeg az ecset, mielőtt folytatnám. - Tudtad, hogy lehetnek egymás után ismétlődő pánikrohamaid? Amikor még nincs vége az előzőnek de már… jön a következő? Újra és újra és újra és újra és… - lehunyom a szemem, de csak a képeket látom megint, nem, nem, nem, levegő után kapok, mintha feljönnék a víz alól, mielőtt visszatérne az előző állapot, mintha nem törte volna meg a vízfelszínt semmi. Ugyanazt a kört rajzolom már mióta, a színek összekeveredtek, egy-egy élesebb vonal van csak, éles, mint egy késszúrás.
- Ha… ha nyugodt maradtam volna, talán eszembe jut egy varázsige, amivel ki tudok szabadulni. De addig sem jutottam el, hogy egyáltalán… megpróbáljam. Ha… ha bátrabb lettem volna, korábban is, akkor talán… - kifújom a levegőt. Akkor talán meg tudtam volna menteni Amyt és Skylart, akkor ki tudtam volna állni magamért, akkor nem választottam volna azt, hogy… de megmondta az az alak is, hogy gyáva vagyok. -... talán mindez elkerülhető lett volna - de nem tettem, és csak… csak magamat hibáztathatom, emiatt is, meg amiatt is, hogy nincs hatalmam a gondolat, a harag, a fájdalom felett, ami arra vesz rá, hogy éjjel a pengét végighúzzam a karomon. Próbálok, nagyon próbálok újra a színekre, a formákra, a festésre koncentrálni, arra, hogy nyugodt maradjak, a releváns információkra, és ránéznék Rokurora, hogy mit gondol, hogy ért-e ebből bármit, de képtelen vagyok rá, mert túlságosan szégyellem magam, és még csak… nem is tud mindent.
- De nem, ehelyett én csak… nem kaptam levegőt. Nem tudtam gondolkodni, nem hallottam semmit, Amyt se, pedig beszélt hozzám, de fel sem fogtam, csak… - csak bámulom a papírt, talán szavakat kellene írnom rá, a kivehetetlen formák és elmosódott színek helyett? Az segítene? - kivéve azt, amit az… amit az a valaki… mondott arról hogy… ez az egész… - talán remegni kezdek, pedig itt van az egyik legmelegebb az egész kastélyban, nem fázhatok, nem érzem, hogy fázok. Inkább olyan, mintha fulladnék, újra, mintha ismét nem tudnék megmozdulni, pedig nem is kell sehova mennem, nem is szeretnék, csak beszélnem kell, de még ez sem megy. Talán túl hosszú ideig bámulom a papírt, mielőtt újra meg tudnék szólalni, azt is csak nagyon halkan és lassan, szakadozva, mintha a beszédhez sem lenne elég oxigén a szobában. Összeszorítom a kezemet az ecseten, ahogy megpróbálok egy új, kivehetetlen formát festeni, mielőtt ellazítanám és újra alig érne a papírhoz. Egy helyen már kiszakítottam, csak nem vettem észre.
- Láttam Miguelt, ahogy… ahogy… meghalt… tele volt vele a… a falak, körbe, képeken… mindenhol.. semmi mást… nem láttam… és… Miguel meghalt, halott… volt… és azt… mondta, miattam… van, hogy az… az én hibám - nem látom a papírt, elhomályosodik minden előttem, minden egyes szót kényszerítenem kell, hogy ki tudjak mondani. - És… igaza… volt.

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

Nem hiszek az univerzum spirituális természetű interpretációiban - a világegyetemben természetesen hiszek, mint minden létező anyagban, energiában és téridőben -. azonban egyre inkább az a benyomásom támad, mintha a Roxfortba érkezésem óta a körülmények és az emberek konzekvensen azt demonstrálnák számomra, hogy nem minden emergáló problémát lehet kizárólag individuális erőforrásokkal, tisztán kognitív és logikai apparátusra támaszkodva adekvát módon megoldani Ez némiképp disszonanciába kerül azzal az episztemológiai kerettel, amelyen keresztül eddig a világot - és annak teljes rendszerét -értelmeztem, ugyanakkor kétségtelenül tanulságos tapasztalat. Tulajdonképpen arra is van esély, hogy sosem fogok érteni az emóciókhoz, mint olyanokhoz, hiába bújom lelkesen elismert magnix pszichológusok műveit és tanulok sokat olyan kifejezetten érdekes pszichodinamikai konstrukciókról, mint például a péniszirigység vagy az ödipális komplexus. Nyilvánvaló módon ma egyik ilyen teoretikus modellt sem áll szándékomban prezentálni Daphnénak, jóllehet elképzelhető, hogy bizonyos intellektuális érdeklődést belőle is ki tudnának váltani. Mindazonáltal különösnek találom azt a tényt, hogy Daphné nem reagál sem kifejezetten pozitívan, sem kifejezetten negatívan arra a beszámolóra, amelyben a Halloween éjszakáján történteket ismertetem vele. Nyilvánvaló, hogy a horrorisztikus részletek közül jópárat előre megfontolt szándékkal hagytam ki, de a ténynek, miszerint Inés kisasszony feje tulajdonképpen detonált, úgy hiszem jogosan kellett volna ennél erőteljesebb – jóval intenzívebb- reakciót kiváltania.

-Ezt jól látod, csak nem tudom, mennyire történt meg, azt meg végképp képtelen vagyok appercipiálni, hogy miért is -bólintok, de csupán reménykedni tudok abban, hogy nem csak megragadni, de fenntartani is képes vagyok a figyelmét -talán a hely mágiájában keresendő valamiféle anomália.
Az efféle hipotézisek verifikálása azonban kívül esik a kompetenciakörömön, jóllehet nem kizárt, hogy érdemes volna mélyebb kutatást folytatnom a témában, márcsak azért is, mert ebben az épületben -nem számítva a környező területeket és a módfelett hangzatos és találó elnevezéssel rendelkező Tiltott Rengeteket, ami egy egész külön kutatómunkát igényelne már önmagában is- rendkívül sok traumatikus, erőszakos és összességében kellemetlen élmény történt, ennek pedig valamiféle nyomot talán illik hagynia az itt generálódó mágián. Majd felírom magamnak, hogy ennek érdemes lenne alaposabban utánaolvasnom, hátha találnék valamiféle magyarázatot, még ha az jelen estünkben soványt vigaszt tudna csak nyújtani.

Úgy tűnik azonban, hogy Daphné esetében az enyhén artikulált fenyegetés, miszerint amennyiben nem jutunk valamiféle megoldáshoz, kénytelen leszek az ügyét magasabb szakmai fórum elé terjeszteni, végül célravezetőnek bizonyult, én pedig, bár nem vagyok túlzottan elégedett magammal, hogy ilyen módon, de örvendek a ténynek, hogy megértette, hogy mit is várok tőle, és úgy tűnik, hajlandó is kooperálni. Kellemetlennek élem meg, hogy ilyen szigort kell tanusítanom irányába, de sajnálatos módon csak ez bizonyul hatásosnak,illetve balszerencsémre, ez az a metodika, amelyet leginkább ismerek, különösen a keleti oktatási rendszerekben alkalmazott fegyelmezési minták fényében.
Nyugodtan ülök vele szemben, merev, egyenes háttal és neutrális arckifejezéssel, igyekszem arról biztosítani, hogy bízhat bennem, legalábbis addig a pontig, amíg a saját érdekében nem leszek köteles ezen változtatni, ám addig nem szívesen jutnék el.
Láthatóan nehezen formálja a szavakat; nem teljesen világos számomra, hogy maga a verbalizáció jelent-e számára nehézséget, vagy inkább a gondolatok kognitív strukturálása okoz problémát, mikor pedig végre sikerül mondania valamit a gond gyökeréről, bíztatóan bólintok ellenére annak, hogy a hat-hét éves kort rémesen korainak találom arra, hogy az ember üresnek, kétségbeesettnek és emocionálisan tompának érezze magát, ám eszemben sincs beleszólni abba, amit mondani akar vagy esetleg invalidálni az érzéseit, mert az megakasztja az egyébként sem túl könnyű folyamatot.

-Tehát egy gyermekkori traumáról beszélünk, ami ezek szerint kapcsolatba lépett a Halloweenkor történt csoporthallucinációkkal?-ismétlem vissza az információkat, hogy Daphnénak legyen lehetősége javítani, amennyiben nem ezt szerette volna közölni. A Halloweennel való összefüggést valójában én magam illesztem a narratívába; korántsem vagyok biztos benne, hogy ez valóban így történt, azonban a korábbi triggerpontok és a résztvevők reakciói alapján logikusnak tűnik, hogy az esemény a jelenlévők legkorábbi és legerősebb félelmi reprezentációit aktiválta.
Annak érdékében, hogy gördülékenyebben folytatódjon az ülés -illetve mivel a kisasszony sikeresen észlelte is az ehhez való kellékeket- hamarosan bevonom a művészetterápiát is és őszintén remélem, hogy ez hoz majd neki némi enyhülést, ha már a téma ilyen rendkívül nehezen feldolgozható.
-Ez bizonyára nem könnyű feladat számodra sem, de szeretném, ha tudnád, hogy nincsenek feléd elvárásaim, így ha csupán arra használod mindezt, hogy lefoglald a kezeidet, esetleg kényelmesebbé tedd a szituációt, nekem az is teljesen megfelel -magyarázom, mert valóban csak ötletszerűen hoztam magammal az előtte lévő papírt és festéket.
A kérdése kissé meglep, hiszen ez mégiscsak egyféle intim aktus és normális esetben talán ahhoz sem ragaszkodtam volna, hogy az elkészült produktumot lássam, hiszen nem is igazán tudnám elemezni, sőt lehetséges, hogy hasznos információkat sem nyernék ki belőle, ennek ellenére némán, mintegy támgató gesztusként bólintok. Talán szeretné, hogy nézzem, talán csak azt szeretné, hogy ne őt nézzem, hanem inkább a rajzot, én pedig igyekszem úgy tenni, ahogy az neki is megfelel, ha már kénytelen voltam ebbe a rendkívül unortodox helyzetbe belekényszeríteni.

-Természetszerűleg nem zavar-bólintok jelezve, hogy ez azért nem esik kívüle a tűréshatáromnak, főleg nem ilyen indokolt helyzetekben, mint ez a mostani és figyelni kezdem, hogy hogyan és min dolgozik, hagyom érvényesülni, egyetlen szót sem szólok, némán várok. Szürkét használ, elmosódott vonalakat húz, ez lefedi a deprimált, pontosabban az azon már bőven túlmutató belső világát. Ezután pedig a színekkel egyszerre, megindulnak a szavak is, őszintén örülök ennek a kettős csatornának; a vizuális és a verbális kifejezés együttesen talán valóban támogathatja a feldolgozás folyamatát. Freud – ha jól emlékszem – már megjegyezte, hogy önmagában a beszéd is terápiás jelentőségű lehet, függetlenül attól, hogy a páciens miről beszél. Elégedettségem viszont hamar aggodalomba fordul, nyilvánvalóan tudom, hogy utólagosan ez egy nem különösebben produktív reakció, mégis egyre inkább az az érzésem támad, hogy az én korábbi tehetetlenségem talán eltörpül amellett az immobilizáló bénultság mellett, amelyről ő beszámol.Valamiféle kellemetlen szorítást érzek a saját torkomban is, mikor egy pillanatra a nyakához kap, de továbbra sem akasztom meg, igyekszem csendesen figyelni, egészen addig, míg némileg költői kérdést nem intéz hozzám, ám valamiért szinte automatikusan mégis válaszolok.
-Azt hiszem volt részem ilyenben-bólintok a pánikrohamok említésére, hiszen abból nekem is kijutott nehány, egészen gyermekkoromtól kezdve- de ez már meglehetősen régen történt.

Ezután jobbnak látom a tartalmas, támogató hallgatásba való temetkezést, mert, ha nem is érzem, ha nem is vagyok megfelelően huzalozva, ahhoz, hogy képes legyek megfelelő emocionális töltettel reagálni arra, ami elhangzik, de az agyam is igenis érti a kétségbeesését, mely valahol rokonítható a sajátommal és nehezemre esik felfogni azt, hogy miért magát hibáztatja.  Logikai alapon végiggondolva az eseményeket, sokkal inkább én lennék az, akire a felelősség terhelhető. Én voltam az, aki kitartóan győzködte őt arról, hogy jelenjen meg a partin, én állítottam be kiváló alkalomként a társas érintkezésre, annak ellenére, hogy végül a legtöbb időt mégis egymás társaságában töltöttük., de a legfőbb hibám nem is ez. Időben el kellett volna vinnem helyszínről, mielőtt még bármiféle életre kelt rémálomba belekeveredhetett volna. Márpedig ez határozottan úgy hangzik, mint egy igazán rettenetes rémálom, ami még most is szinte képes megbénítani. Kiszakítja a vékony papírt, de nem szólok egy szót sem, eszemben sincs kivenni a kezéből, a kísérletnek muszáj organikusan történnie, nem szükséges,sőt mi több, úgy vélem, nem is szabad beleszólnom addig, míg nem érzem úgy, hogy elértünk valamit.
De nehezemre esik, mert látom, hogy Daphné szenved, képes vagyok felfogni ezt a tényt és rendkívül kényelmetlen számomra is, végül mikor a bátyjáról és annak vélt haláláról kezd beszélni, úgy döntök, hogyha minimálisan is, de jobb, ha beavatkozom. Olyat teszek, amit nem gyakran szoktam, a vállára teszem az egyik kezem és lassan, gyengéden simogatni kezdem.
-Daphné, nem vagy hibás, nem tehettél semmit-mondom nyugodt hangon- az egész érzékcsalódás, ha jól veszem ki, arra épült, hogy megkísérelje megragadni és megvalósítani a legrosszabb félelmeinket és addig katalizálni őket, míg teljességgel le nem blokkolunk tőle.
Nem tudom, meddig simogatom a vállát, furcsán melegnek érzem a bőrét, pedig vigyázok arra, hogy csak olyan helyen érintsem, ahol ruha takarja. Nem is igazán tudom, hogy mit akarok kifejezni ezzel az érintéssel, csak azt tudom, hogy gakran látom az embereket ily módon érintkezni, mikor valamelyikük szomorú vagy kétségbeesett, miért is ne próbálhatnám ki?
-Sűrűn gondolod azt, hogy a te hibádból történnek másokkal rossz dolgok?-igyekszem haladni a nyomon, amit kaptam tőle. Nem tudom, megfelelő-e a kérdésem, csak azt tudom, hogy szeretnék segíteni rajta.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november 30.

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, káromkodás

Valami nem stimmel, mi lehet a baj, mi az, amit nem mondasz ki?
És nekem mi az, amit nem mondok ki, amit nem tudok kimondani?
-...Valami más… abban, ahogy beszélsz - talán három mondattal korábban kellett volna ezt jeleznem neki, de mintha csak mostanra értek volna el hozzám a szavai, úgy, hogy meg is értsem. De annyira nem, hogy kezdeni is tudjak vele valamit. Anomália. Bizonyára valóban valamilyen… anomália. Egy visszatérő rémálom vajon… anomália lenne? Én sem értem, bár tudnám, hogy mi történt, miért, és miért velük… De ha Rokuronak sincsenek erre válaszai akkor… kinek lesznek? Jobb lenne vajon tudni hogy… pontosan mi történt? Akkor tudnék nyugodtan aludni? Akkor nem kísértene ez? Akkor nem érezném így magam? Nincs benne a könyvekben, amit olvasni szoktál? Mit írnak erről?
Aztán azt kérdezi, mikor kezdődött ez az egész, és nem tudom azt mondani, hogy egy hónapja, hogy csak év elején, hogy a nyáron, mert nem, valahogy nem… tűnik helyesnek. Próbálok visszaemlékezni, hogy akkor is pont ugyanígy éreztem-e magam, vagy jobban, esetleg rosszabbul, mi van ha tényleg mindig is így volt? Valahol tudom, hogy nem, nem egészen, de azt hiszem, jelenleg nem tudok ennél konkrétabbat mondani, mert nehéz, ha most… most nem érzek semmit. Pedig ez releváns lenne, és azt kérte, hogy releváns dolgokról beszéljek. Vajon az… az az élet, az ami… előtte volt, releváns ide? De hiszen annyira régen volt már. Tudom, hogy megtörtént, de mintha nem velem történt volna.
- Igen... lehet - csak bólintok, lassan, gépiesen. Trauma. Gyerekkori trauma. Csak nézek magam elé, nem tudok mit kezdeni ezzel a szóval - idegennek érződik, nem hiszem, hogy illik hozzám, mással sokkal rosszabb dolgok történtek, szörnyű, felfoghatatlan dolgok, háború, halál, erőszak, és mégsem reagálnak, nem viselkednek… így. Talán Rokuronak igaza van, de miért hallucináltam volna oda Amycust és Skylart ha… ha valóban hallucináltam. Én is. Mint az a nő, mint az any.. egy fél pillanatra magam előtt látok valamit, egy emlék emlékét, sivatagi virágok, napsütés, ahogy végigsimít  a hajamon, ami pont olyan árnyalatú, mint az övé, de nem tudnám felidézni az arcát, és aztán eltűnik az egész, és eltűnik ő is. Mint minden emlékem róla. Jobb is így.
Nem tudom, az első színezőt, az első ceruzát ki adta a kezembe, talán pont ő, de nem emlékszem, mikor és arra sem, hogy miért, talán négy évesek voltunk? Vajon akkor rendben voltam még? Nem számít, csak az, hogy a kezemben van a papír és az ecset, még ha nem is gondolom úgy, hogy kezdeni tudnék vele valamit. Hogyan fessem le azt, hogy… nem érzek semmit? Vagy azt, hogy amikor érzek valamit, annyira mar belülről és annyira fáj, hogy megbénít, mint az a varázslat bénított meg aznap éjjel… de annyira mégsem bénít meg, hogy ne akarjam a körmeimet a vérző sebbe mélyeszteni, mert végre tudok tenni valamit, legalább el tudom dönteni, hogy valami mikor fájjon, hol és meddig, még ha nem is kellene megtennem.
- Köszönöm - suttogom, és nem tudom, hogy arra értem-e ezt, hogy odaadott nekem valami számomra fontosat, ami talán segíthet, vagy arra, hogy nincsenek elvárásai, és szeretném, annyira szeretném elhinni, hogy valóban nincsenek, de hát mindenkinek vannak. És én egyiknek se tudok megfelelni. Vajon el tudom rontani még… ezt is? Csalódott lenne ha… látná hogy… mi van bennem ténylegesen? Nem tudom, de átülök mellé, és megnyugtat a közelsége, hogy nem mond semmit, csak vár, és én is várok, a színekre, az érzésekre, a szavakra, hogy meg tudjak szólalni. Végül elkezdem, de csak lassan, nehezen megy, minden egyes szó, még az ecsetvonások is, még sose volt ennyire nehéz, miért ennyire nehéz? Ugyanazt a kört rajzolom már mióta, és csak az zökkent ki, amikor Rokuro megszólal. Felnézek rá, hallom, amit mond, és nem számítottam rá, hogy válaszol, hogy… hogy ő is… megáll a kezemben az ecset, áztatja tovább a papírt, összemossa a színeket, és minden zavaros, kivéve az, hogy mondani szeretnék neki valamit. Észre sem veszem, hogy a kezéért nyúlok, hogy már megint a kezét fogom, pedig nem kellene, de talán ezzel ki tudom fejezni jobban, amit szavakkal annyira nem. Annyi kérdésem lenne, de talán leginkább az, hogy ugye nem volt egyedül, ugye volt valaki, aki segített neki, de ahogy végiggondolom, rájövök, hogy nem lehetett - a korábbi reakciója miatt, amikor elnézést kért, meg ha így lett volna, akkor nem történik meg, akkor valaki ki tudta volna húzni az ismétlődő pánikrohamokból, és akaratlanul is összeszorul a szívem a gondolatra, pedig mondta, egészen biztos, hogy ez azelőtt történt, hogy megismerkedtünk volna.
- Roku, még ha régen volt is, én.. sajnálom, hogy egyedül kellett keresztül menned ezen - bárcsak… bárcsak ott lehettem volna, hogy ez ne így legyen, aminek semmi értelme, hiszen sehogy sem lehettem volna ott, ez tényleg valami olyan, amin nem tudtam volna segíteni, ha akartam volna se, pláne utólag, és… és mégis. Most már azt hiszem, elér hozzám az is, amire korábban próbált utalni.
- Valami… valami több is történt veled, ugye? Akkor éjjel, mert… most az előbb, máshogy hangzottál, amikor beszéltél róla - remélem, érteni fogja, hogy mire gondolok, nem tudom megmagyarázni, mi volt nem olyan, mint szokott, mi volt eltérő, a hangszíne, a szavak, amiket és ahogy használt, vagy csak a saját megérzésem, hogy több is van mögötte, de kicsit megint olyan újra, mintha önmagam lennék. - Mi történt? - kérdezem lágyan, és figyelek rá, nem engedem el a kezét, ha nem húzza el - az sem baj, ha nem mond semmit, talán csak segíteni szeretnék neki, vagy ha nem is tudok, akkor csak szeretném, ha tudná, hogy nincs egyedül, ahogy az udvaron se volt, mielőtt… ez az egész megtörtént volna. Talán ott kellett volna maradnunk. De én akartam visszamenni a házba. Talán az is az én hibám, ami vele történt? Mit kellett volna máshogy csinálnom?
Nem is nézem, milyen új színt viszek fel, talán halvány, hűvös, hideg színeket, ahogy tovább beszélek, ahogy próbálok beszélni, keresni a szavakat, de összefolynak, értelmetlenül, és fáj, fáj kimondani őket, mintha valami erővel tartana vissza, hogy beszélni tudjak erről. Hogy Miguel… hogy meghalt, hogy ő… miattam… nem, NEM! Remegek, pedig nem is fázom, és valami hideget érzek az arcomon, követi még egy, és... Megérzek egy érintést a vállamon, és anélkül húzódom kicsit közelebb hozzá, hogy át tudnám vagy akarnám gondolni. Halványan rámosolygok Rokurora, nem szeretném, ha abbahagyná, mert ahhoz túl jó és kellemes és… lehunyom a szemem egy pillanatra, csak erre figyelek most, és egy leheletnyit lazul a szorításom ecseten, meg talán valami bennem is. Szeretném elhinni neki, hogy nem az én hibám, hogy tényleg nem volt semmi, amit tehettem volna, de képtelen vagyok rá. Túl szép lenne, ha igaz lenne.
- De talán ha… ha csak mondtam volna… bármit, mint… mint Amy mert… azt akarta, az alak, hogy…. beszéljünk, hogy ismerjük be, hogy.. mit tettünk, milyen… szörnyű dolgokat, amiért… büntetés jár, amiért… azért.. kerültünk oda. Ha… ha mondtam volna… valamit… akkor… talán akkor… elenged, vagy… de azt mondta… tudta, hogy… mit tettem - a legrosszabb dolgot, és minden, minden az én hibám, vagy az enyém… lesz. Lenyelem a fojtogató érzést a torkomban, amikor Rokuro arról beszél, hogy addig… addig történik ez, amíg… amíg… amíg nem éreztem már sajátomnak a testemet, valaki másé volt, kicsúszott a kezemből minden maradék kontroll, nem emlékszem a teljes képre, csak részletekre. Csak néhány dologra. A rózsaillatra. A lassan, fáradtan nyikorduló ajtóra. Négy kongás. Valami nedves, meleg csíkban végigfolyik a hajamon, az arcomon. Sűrű és idegen, nyomot hagy a bőrömön, ahogy eltűnik a ruhám alatt. Fémes íz a torkomban.
Nem tudom, meddig simogatja a vállam, meddig ülünk ott, mielőtt újra bármelyikünk megszólalna.
- Mindig - suttogom, ahogy az ecsetet belemártom a festékbe újra. Fakó égkék, alig tudom a papírhoz érinteni. - Mindig, hiszen… az én hibám, hogy… minden, minden rossz, ami… történt, vagy… fog… nem halt meg, de én… én hagytam el. Miguel maradni akart, és nekem… nekem is… ezt kellett volna, de… de én… én… - nem tudom folytatni. Csak az a gyávaság.. ha az nem volna, megmenthette volna. Ott kellett volna lennem vele, sosem kellett volna felmerülnie annak, hogy én.. nélküle bárhova… soha, azt se tudtam, hogy kell nélküle élnem. Addig a pontig, amíg mindent el nem rontottam, nem létezett számomra olyan világ, ahol ő nem volt ott. Sosem kellett volna léteznie. Vagy talán csak… nekem nem kellene léteznem, talán akkor minden… rendben lenne végre. Miért vagyok még életben? Miért vagyok még itt? Miért éltem túl?
Miguelnek jobb lenne az élete nélkülem, ott van neki Vianne, meg Alma, miért kellene neki a nyomorult, elcseszett, szuicid hajlamú húga, aki ráadásul egyszer elhagyta már? Aki ráadásul mindezt, minden fájdalmat, minden szenvedést kizárólag magának köszönhet? Aki direkt mondott le a saját nevéről és felejtette el a közös nyelvet is, amit beszéltek? Nem kifogás, hogy féltem. Ostoba lennék azt gondolni, hogy nem okozok neki fájdalmat pusztán azzal, hogy létezem, hogy a francia egyenruhát hordom, hogy ez a nyelvet beszélem, hogy nem gyűlölök mindent és mindenkit ezzel, az új életemmel kapcsolatban. Ha legalább harcoltam volna, érte, miattunk, bármiért. De nem. Még azt sem.
De tudja, mire gondolt, mielőtt meghalt? Hogy a maga hibája volt az egész.
Engedd el. Csak engedd el. Nem érdemled meg. Te tetted tönkre. Nem kellesz neki.
De egy igazi, rohadt, utolsó, önző kis kurva vagyok, és képtelen vagyok elengedni őt. Mindenki mást igen, de őt… őt nem.
De már késő. Gondolhattál volna erre 11 éve is. Akkor bezzeg nem jutott eszedbe. Milyen érzés, hogy tönkretetted a legfontosabb dolgot az életedben?
Gyáva. Hazug. Áruló. Önző. Szánalmas. Gyenge.
Mibe telne egy kicsit mélyebbre vágni? Egy kicsit késni a gyógyító bűbájokkal? Egy kicsit több kárt okozni magadnak? Megérdemelnéd. De még akkor sem tudnál annyit, amennyit másoknak sikerült. Amit a bátyádnak sikerült.
Amit sikerül. Nap. Mint. Nap.
Talán az az egyetlen szerencse, hogy nincsenek a közelemben éles tárgyak, de fel se tűnik, hogy mégis olyan erővel szorítom a rajztömböt, hogy újra felszakad a seb a kezemen. Nem érzem, semmit nem érzek belőle, mert belül túlságosan fáj, elnyom bármi mást. Még erősebben szorítom a sebbe, múljon el, szűnjön meg, levegő után kapkodok, a vér összekeveredik a festékkel.
- Gondoltál már arra hogy… bántasz valakit? - a hang nem az enyém. Semmi sem az enyém, a fájdalmon kívül.

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

TW: traumák és vér említése

Daphné kérdését meglehetősen váratlannak érzem. Mintha eddig nem lett volna teljes mértékben jelen a beszélgetésben, most azonban hirtelen elkapott volna egy gondolati fonalat, melyet nem feltétlenül intendáltam expliciten felé irányítani. Összevonom a szemöldökömet, és érdeklődve pislogok rá, be kell valljam, nem egészen értem, mire is gondolhat.
-Milyen értelemben?-kérdezek vissza, mert jelen helyzetben egyszerűen nem marad elegendő mentális kapacitásom arra, hogy utólag elemezgessem a saját kijelentéseimet, illetve azt, hogy miként is hangozhattak ezek számára. Az efféle finom, nüansznyi árnyalatok egyébként sem tartoznak azok közé a jelenségek közé, amelyeket különösebben könnyen tudnék dekódolni.

Nem könnyű számomra kezelni az egész kialakult szituációt. Természetesen sosem gondoltam, hogy rendkívül egyszerű dolgom lesz, azt sem feltételeztem, hogy Daphné majd valamiféle spontán bizalmi gesztus keretében egyszerűen rámzúdítja az összes problémáját. Arra azonban valahogy mégsem számítottam, hogy ennyire nehezen lesz hozzáférhető maga a trauma gyökere. Meggyőződésem ugyanis, hogy a halloweeni események nem elindították ezt a folyamatot, csupán katalizálták azt. Daphné iránti jóindulatom -már-már proszocális attitűdöm- okán soha nem kezdtem bele semmiféle részletes „nyomozásba” a családi hátterét illetően, így nagyrészt csak azokkal az információkkal rendelkezem, amiket ő maga osztott meg velem. Mindazonáltal pszichoszociális szempontból aligha tekinthető ideálisnak, ha egy gyermek – jelen esetben egy testvérpár egyik tagja – ilyen radikális módon elszakad az eredeti családi környezetétől. Amennyiben jól értesültem, Daphné egy teljesen új országba került, egy számára addig ismeretlen – bár kétségtelenül pozitív fényben feltüntetett – családhoz, és még a nevét is megváltoztatta.
Ez utóbbi jelenségen különösen sokat gondolkodtam. A névadás ugyanis – a különböző pszichológiai és szociolingvisztikai kutatások szerint – nem csupán egy praktikus azonosítóval látja el az embert, hanem  bizonyos mértékig az identitáskonstrukcióban is szerepet játszik. Elképzelhető például, hogy kevésbé lennék karótnyelt, pedáns és társas helyzetekben némileg diszfunkcionális, ha a szüleim rendelkeztek volna elegendő kulturális előrelátással ahhoz, hogy legalább egy nyugati keresztnevet is attribuáljanak nekem. Olyat, amely – még ha nem is illeszkedne teljes mértékben a fenotípusomhoz vagy az etnikai hátteremhez – az átlagos európai percepció számára legalább könnyebben feldolgozható volna. Így talán nem kellene átlagosan havonta három különböző személynek elmagyaráznom, mit jelent a nevem és miért adtak a szüleim egy olyan nevet, amely szó szerint „hatodik gyermeket” jelent, miközben egyetlen testvérem sincs. 
A név és a családi közeg hirtelen megváltozása jelentős terhet róhat egy még formálódó személyiségre. Meggyőződésem, hogy az efféle radikális változások akár bizonyos személyiségbeli torzulásokhoz is vezethetnek. Gondolok itt például Daphné erőteljes megfelelési kényszerére és olykor már-már szervilis udvariasságára, amely időről időre igen látványosan megnyilvánul. Tulajdonképpen már az is meglepő, hogy néhány finoman szólva is nehezen jusztifikálható cselekedetem kapcsán – például amikor a Maríával történteket tárgyaltuk meg – rendkívül visszafogott, szinte teljesen indulatmentes reakciót kaptam tőle.

Amikor megköszöni mindazt, amit tettem, nem teljesen evidens számomra, hogy pontosan mely cselekedetemre referál. Végső soron tulajdonképpen megfenyegettem azzal, hogy amennyiben nem hajlandó egy bizonyos időintervallumon belül verbalizálni a problémáját, kénytelen leszek professzionális segítséghez delegálni az ügyet. Ennek még akkor sincs feltétlenül köszönnivaló dimenziója, ha egyébként jóindulat – sőt bizonyos fokú paternalista gondoskodás – vezérelt. Ennek ellenére azért fogadva a köszönetet,meghajtom a fejem. Szeretném, ha bízna bennem, ellenben megértem, ha ez nehezére esik, enélkül azonban nem tudok hatékonyabban dolgozni vele és, hogy őszinte legyek, kezd hiányozni az a Daphné, aki önmaga volt, mosolygott és eljött velem arra a rettenetes, borzalmas helyre teázni vagy éppen segített átültetni vagy téliesíteni a növényeimet, miközben minden olyan szavam értette, amire bárki más legalább háromszor kérdezett volna vissza. Úgy gondolom, hogy ebben a jólnevelt, kedves és intelligens kisasszonyban rejlik valami egészen fantasztikus és cseppet sem szeretném, hogy ez kivesszen belőle, vagy éppen teljesen elveszítse önmagát.

Egy ideig csupán némán figyelem a mozdulatait: a repetitív gesztusokat, a sötét és komor színhasználatot, valamint azt, ahogyan az ecsetet tartja a kezében, miközben beszél. Valószínűleg végig csendben kellene maradnom, mégis megemlítem, hogy korábban magam is küzdöttem pánikrohamokkal. Annak ellenére teszem ezt, hogy azon a szörnyű estén neki személyesen is alkalma nyílt közelről megfigyelni egyet. Mégis meglep, hogy reagál.
Nem is maga a reakció ténye, hanem annak modalitása.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, képtelen vagyok ebben a pillanatban a szemébe nézni, így azt a trükköt használom, amit ilyen esetekre tartogatok. A szemöldökei közötti részre fókuszálok, amitől neki úgy tűnhet, visszanézek rá, én pedig elkerülöm, hogy rémesen érezzem magam a szemkontaktus és az emlékeim elegyétől.
Már nem igazán emlékszem egy alkalomra, olyan, mintha az összes pánikroham, izoláció-és tehetetlenségélmény összemosódna, egyedül az ütlegeket tudom elkülöníteni, azokról tudom, hogy mikor és miként történtek, de a rohamok már régiek. Kivéve persze a halloweeni esetet, amit azóta is rettenetesen szégyellek. Ha nem lettem volna olyan gyenge mentálisan, ha nem hagytam volna el a maszkot vagy nem tartottam volna olyan irreális mértékig apám megtorlásától, talán soha nem mentem volna vissza abba szétesőben lévő kalyibába, amit Szellemszállásnak gúnyolnak, és Daphnét sem vittem volna magammal. Mennyi felesleges rémülettől és traumától megkíméltem volna!

-Nem számít-rázom meg a fejem egy alig érzékelhető mozdulattal, de szerencsére nem folytatom a mondatot, bizonyára azt mondanám, hogy ilyen esetekben mindenki egyedül van, de ez a szó szoros értelmében nem igaz. Én ugyanis nem maradtam egyedül a pánikroham okozta nehézségekkel, méghozzá Daphné kedvessége miatt.
Kérdésére viszont gondterhelten sóhajtok, ezúttal azt hiszem nem tudok és nem is kellene kibújnom a válaszadás terhe alól, hiszen, ha elvárom tőle, hogy őszinte legyen velem, talán illene nekem is annak lennem. Enélkül csupán vizet prédikálok és bort iszok, ami már a katolicizmus esetében is elég visszásnak számít, nem hogy az én szorult helyzetemben.
-Igazából nem is feltétlenül velem történt több, eleinte inkább körülöttem-kezdek bele, miközben igyekszem érthető és kevéssé sokkoló formába önteni a szavaimat, és számomra is meglepő módon nem érzek rá késztetést, hogy elhúzzam a kezem, így hagyom, hogy Daphné fogja, éppen azt a kezet, ami nem volt hajlandó működni azon az estén.
-Az alaphelyzetben én voltam az egyetlen mobilis személy. A többiek vagy eszméletlen állapotban voltak, vagy ideiglenes cselekvésképtelenségben szenvedtek. Barbon fizikailag meg volt kötözve, a másik japán fiúnál pedig súlyos sebláz alakult ki. Tuffin kisasszony eközben a termen kívül tartózkodott. A csoporthallucinációban megjelentek még mindenféle arctalan ápolónők, akik ahelyett, hogy bármiben is segédkeztek volna, csupán rám hárítottak mindenféle munkát és állandó jelleggel azzal traktáltak, hogy mindenkin kötelező jelleggel nekem kell segítenem. Én megpróbáltam, eloldoztam Barbont, beengedtem Anne-Rose-t, de utána valami likvidált, mintha megsértettem volna a rendszer implicit szabályait és kiállítottak volna a „játékból”-itt megállok egy percre,A következő emlékek már inkább szenzoros fragmentumok: fájdalom, vér, dezorientáció és az emlék, hogy nem tudok segíteni senkin. Sem másokon, sem magamon, csupán holtsúly vagyok, körülöttem pedig valósággal elszabadul a pokol.
-Meglehetősen kétségbeejtő jelenet volt, Barbon igyekezett segíteni azzal, hogy valami azonosítatlan bájitalt próbált leerőltetni a torkomon, hogy genuin módon fogalmazzak, nem voltam benne biztos, hogy túlélhetem.
Ezutóbbit megpróbálom úgy kijelenteni, mintha nem éppen azon dolgoztam volna, hogy megszabaduljak az engem sújtó fájdalomtól és szégyentől, és ne is feltétlen éljem túl, ezen részét a történetnek jobb, ha jótékony homály fedi, én pedig igyekszem inkább azzal foglalkozni, ami Daphnéval történt.

Színt vált, én pedig egyelőre ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, de aztán egy az enyémhez hasonló, vagy még rosszabb tehetetlenségélményről számol be, ami érezhetően megrázta, így kis gondolkodás után a fizikai érintéshez fordulok, mint komfortelem. Mosolya pedig arra enged következtetni, hogy működik, képes valamennyire kizökkenteni a kellemetlen lelkiállapotból és kissé megnyugtatni, amit sikernek könyvelek el, így nem is szüntetem meg a kontaktust.
-Kérlek…-szakítom meg egy másodpercre, mert akármennyire is az érdekel, ami vele történt, mégis feltűnik, hogy ezekszerint az ő hallucinációjában is volt jelen egyfajta központi irányító alak- mit értesz alak alatt? Hasonlított bármire vagy bárkire? Antropomorfnak tetszett?
Hamarosan azonban meg is bánom, hogy iterruptáltam, és újra csak arra fókuszálok, ami vele történt, hiszen kettőnk infernális élménye azért némileg összecseng, még ha másként is manifesztálódott, hiszen úgy tűnik, a felelősségérzetünkre igyekeztek hatni és nem is akármilyen módszerekkel.
-Vegyél kérlek egy nagy levegőt és fújd ki lassan-instruálom, mielőtt teljesen elvesztené a kontrollt. Aggasztó, amit látok rajta, hogy ennyire kényszeresen mindenért és mindenkiért kész lenne felelősséget vállalni, holott, ahogy most én látom, meglehetősen kevés helyzetben volt lehetősége önállóan döntést hozni élete során.
-Nem gondolom, hogy a velünk történt dolgoknak volt más értelme, leszámítva a pánikkeltést és traumaokozást, nem tudtál volna olyat mondani, aminek hatására ez az infernális érzékcsalódás végetér-szorítom meg a vállát egy gyengéd mozdulattal, mielőtt elengedném- azt pedig őszintén nem hiszem, hogy bármi szörnyűt tettél volna bárkivel is.

Látom, hogy az emlékek megviselik, hogy milyen erővel is szorít rá a rajztömbre, minek hatására nem teszek mást, csak csendben igyekszem lefejteni a kezét róla. Nem korholom, nem szólok rá, úgyis tudom, hogy felesleges lenne. Esetemben is redundáns volt minden szó, amikor éjszakákon át igyekeztem büntetni magam azért, mert apám legyőzött, mikor addig gyakoroltam, ameddig a bokken véresre nem dörzsölte a kezem. Megfogom a kezét és megszemlélem a sebeket, közben pedig igyekszem egyenletesen lélegezni, hátha felveszi a ritmusomat, a kérdésétől ellenben egy másodpercig levegőt sem kapok megfelelően.
Gondolkodom, hogy mit lenne illendő vagy célszerű válaszolnom, míg előveszem a pálcám, és egy egyszerű varázslattal összezárom a kezén keletkezett sebet, de végül tőlem egészen meglepő módon megint az őszinteséget választom.
-Természetesen, sőt, azt kell mondjam, hogy volt is olyan, mikor bántottam másokat-ismerem be, pedig még nem is igazán tudom, hogy miért kíváncsi épp erre.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november 30.

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok

Értem a kérdést, és mégsem értem a kérdést, nem értek semmit sem. Nem tudom megmondani, mi más, miért most tűnt fel, miért tűnt fel egyáltalán, de valami nem illik a képbe. Az, amit elmondott, és az, ahogy elmondta… ami történt, vele, és a többiekkel is… szörnyű dolgok, nem, ez… Rokuro, ez nincs rendben…
-Azt… azt nem tudom pontosan - felelem, egy pillanatra őszintén összezavarodva. Pedig biztos… biztos, hogy van valami, érzem, csak nem tudom megfogni, ahogy a gondolataimat sem. Valami történt vele azon az estén, ahogy velem is, vajon tényleg megtörtént? Vagy vajon… igaza van és tényleg csak egy… anomália? - Csak egy… megérzés. Hogy valami… más veled - valahonnan távolról érzem, hogy igazam van, de nincs értelme annak, amit mondok, nincs értelme semminek sem, ami aznap este történt.
Nem tudok mit kezdeni azzal a szóval, hogy trauma, csak nézek magam elé, trauma lenne vajon, amin… keresztülmentem, ami… történt? De hiszen annyira… régen volt már, néha nem is olyan, mintha velem történt volna. Sosem gondoltam rá úgy, hogy rossz, szörnyú, traumatikus, ez csak… ez csak… megtörtént. Vajon ez azt jelenti, hogy… baj van velem? Hogy hibás vagyok, hogy… Vajon az én hibám, hogy ezek… történtek? Mert nem voltam elég… jó? Elég kedves, elég udvarias, elég alkalmazkodó, elég csendes, elég szorgalmas, elég engedelmes, elég figyelmes, elég okos, elég, elég, elég? Tettem vajon valamit, amiért… amiért… nem akartak, egyikük sem? Vajon tényleg csak… nem vagyok érdemes rá, bármit is teszek, bárki is vagyok? Mit kellett volna tennem, mit tehettem volna még, bármit megtettem volna…
Emlékfoszlányaim vannak azokból az évekből, megfakultak már, egytől-egyig, hamarosan el is fognak tűnni, az arcok, az illatok, az érzések, jobb is így, jobb így, jobb, bárcsak én is eltűnnék velük együtt, bár tudnám, hogy hogyan tegyem. Bárcsak… tudnám, hogy… de nincsenek válaszaim, talán ezért bámulom a papírt, hátha megjelenik rajta a válasz, hátha megmondja valaki, ahogyan eddig is mindig mindent megmondtak, mi legyen a nevem, hogy beszéljek, hogy öltözzek, hogy viselkedjek, mit tanuljak. Az vagyok, akinek mondtak, hogy legyek, én választottam ezeket, azért, mert tudtam, ezt kell, ezt várják el, hogy boldoggá teszi őket, hogy elégedettek lesznek, velem, és végre… végre talán elég leszek. De nem leszek, soha nem leszek, miért nem voltam nektek soha elég, miért nem voltam soha senkinek sem elég, sem régen, sem most, soha, soha, soha… mit kell még tennem, mit kell még máshogy csinálnom, mi kell ahhoz, hogy végre…
Nem az enyém semmi sem, nem igazán, sosem teljesen, sosem örökké. Csak a fájdalom, egyedül az.
Nincs más, csak ez, az ecset mozgása a papíron, a hideg, fénytelen, fakó, összemosódott színek, valóban… ez lenne bennem? Nem számítok rá, hogy Rokuro megszólal, hogy válaszol, de megteszi, én pedig megfogom a kezét és csak várok, pedig nem is vagyok benne biztos, hogy mondani fog bármit, és abban sem, hogy nem fog elhúzódni.
-De számít. Nekem számít - nem veszekedni akarok vele, nem is úgy, és nem is azért mondom, talán ő sem, nem vagyok benne biztos, de nem akarom, hogy azt higgye, nem fontos, ami történt vele, hogy ő nem fontos… nekem. Még ha régen is volt, még ha nem is tudtam volna semmit sem tenni akkor érte.
Ezután csak csendben hallgatom, amit mond, próbálom összerakni a korábban elhangzottakkal, még ha homályosabb is, mert fejben kevésbé is voltam jelen akkor. Ott van az az érzés, hogy ezek szerint jól gondoltam, hogy történt még több minden is, hogy tényleg valami más volt abban, ahogy beszélt, és végre… meg is tudom érteni. Ha mást nem is, legalább azt, hogy hogy érezhette magát, azt hiszem, még ha a szituációt, amiben volt, talán nem is, és azt sem, hogy mi miért történt, de azt talán egyikünk sem. Csak hallgatom, fogom a kezét, amit valamiért nem húzott még el, amit jó jelnek veszek, és aztán kimondja, hogy majdnem… hogy nem volt benne biztos, hogy…
Leteszem a papírt a kezemből, én át sem kell gondolnom, egyszerűen csak… megölelem. Egy pillanatra bevillan, hogy hogy nézett rám, amikor halloweenkor kérdeztem, hogy megölelhetem-e, mintha ennél megdöbbentőbb dolgot nem is mondhattam volna, pedig akkor is komolyan gondoltam. Igazán ott is megtehettem volna, talán meg kellett volna, de megteszem most, hiszen talán… jól esne neki. Nem érzem a pánikot, csak az erősen dobogó szívverésem, meg az övét, a ruhája anyagát és az illatát, és a gondolat, hogy őt… hogy akár… elveszíthettem volna… az… Nem. Még szorosabban ölelem egy pillanatra, mielőtt elengedném, hogy újból rá tudjak nézni. Megfogom a kezét ismét.
-De túlélted - suttogom, nem tudom, őt akarom-e megnyugtatni vagy saját magamat inkább, talán felesleges is mondanom, hiszen egyértelmű hogy itt van, és mégis meg akarom erősíteni. Próbálom átgondolni, mit is mondjak, mert van egy olyan érzésem, hogy valamennyire egészen biztosan megviselte ez az egész, képtelenség, hogy... hogy nem, mert teljesen máshogy hangzik most, mint szokott.
-Roku, ismerve téged… biztos vagyok benne, hogy megtetted, amit… abban a helyzetben lehetőséged volt megtenni, hogy segíthess mindenkinek, ami önmagában is… nehéz, és aztán ezt is… elvették tőled, mintha valami… rosszat tettél volna. Pedig nem, és ez nem… nem a te felelősséged kellett volna hogy legyen, főleg nem így… nem egyedül - mondom lágyan és igyekszem, hogy minél nyugodtabb legyen a hangom, de akaratlanul is összeszorul a torkom ennek az egésznek a gondolatára. Sosem… sosem kellett volna ebbe a helyzetbe kerülnie. Tehettem… tehettem volna valamit, máshogy, hogy ez ne így legyen?
Megszorítom a kezét finoman, mielőtt elengedném, hogy visszavegyem a sajátomba a papírt, hogy megpróbáljam felidézni a saját emlékeimet, de nem megy, alig megy, csak azt látom, hogy Miguel, hogy ő… ő… meghalt, mert én nem.. nem tudtam megmenteni, miattam történt, ez is, és… és remegek, aztán már nem, kevésbé, mert Rokuro simogatni kezdi a vállam, és azt hiszem, nem is szeretném, ha abbahagyná.
-Az… igen, emberszerű volt - kizökkent kissé a kérdése, de nem kérdezem meg, miért akarja tudni, csak megpróbálok visszaemlékezni. Az alak maga valahogy kevésbé kísért, mint az, amit mondott, mint amit láttam, a vázlatok és Miguel és a vér és a szén és a szagok és Miguel, vér a plafonon, vér a ruhámon, vér a torkomban, vér mindenhol… erősebben szorítom az ecsetet. - Egy magasabb… férfi? A hangja alapján, de nem… nem láttam az arcát, nem tudom, hogy.. azt… azt hiszem Skylart az… öccsének hívta, de nem… vagyok benne biztos hogy valóban a… bátyja lett volna az, mert ő… ő nem… tudja ezeket rólam, nem tudja, hogy… - mit tettem, mert azt senki nem tudja, senki nem is tudhatja, a szüleim tudják, más nem… kivéve… Nem. Nem, ő nem lehetett, nem… nem… nem.. NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! Nem… nem volt valós, nem volt, nem, őt ne, kérlek, ne, de ki más tudná, ki más gyűlölne annyira, hogy… Ökölbe szorul a kezem az ecseten, nem kapok rendesen levegőt…
Nem tudom, hogy Rokuro mit láthat rajtam, de legalább elég hozzám a hangja, elég ahhoz, hogy kizökkenjek. Úgy teszek, ahogy mondja, veszek egy mély levegőt, és lassan… lassan kifújom, próbálom felvenni a légzése ritmusát, ahogy ő próbálta az enyémet egy hónappal ezelőtt. Utálom, hogy ezt teszem vele, hogy ezt kell látnia, hogy nem vagyok képes kontrollálni semmit, és miért ilyen nyugodt, miért próbál megnyugtatni engem is és miért, miért, miért nem haragszik rám? Miért nem vagyok képes megmondani neki, hogy ne segítsen, hogy hagyjon itt, mert nem érdemlem meg? Miért akarok hinni neki?
És még akkor sem szól semmit, akkor sem szid le, nem kérdezi, hogy mégis, mi ütött belém, mit művelek magammal, amikor lefejti a kezeimet a rajztömbről, én pedig hagyom neki. Hagyom, hogy megnézze a sebeket, azokat, amiket most lát, mert a többit nem láthatja, nem láthatóak és nem is akarnám, hogy lássa. Hagyom, hogy fogja a kezem, próbálok vele együtt lélegezni. Hagyom, hogy meggyógyítsa a sebeket, legalább ezeket, amiket lát, bárcsak tudná azokat is, amiket nem. Bárcsak… bárcsak… bárcsak…
-Tény… tényleg? Te is? - nem is tudom, a válasza lep meg, vagy az őszintesége, de nem ítélkező a hangom. Talán meg kellene rémisztenie, de nem félek, tőle nem, nem húzódom el, valahol érzem, hogy bárkit is bántott, bármi miatt, engem nem tudna bántani. Ott a kimondatlan kérdés, hogy kit vagy miért, de… - Én… is… bántottam valakit… direkt… Azért… újra meg újra meg újra mert… Mert… mert gyűlölöm őt, azt akarom, hogy szenvedjen, mert utálom, utálom, utálom őt, és azt… azt akarom, hogy megha… - meghaljon, de nem fejezem be,  a torkomon akad a szó, érzek valami hűvöset végigfolyni az arcomon, nem bírom kimondani, mert nem akarom, meg kellene, de nem megy, nem vagyok rá képes, nem akarok meghalni. - Nem akarok, nem akartam… nem tényleg, csak… csak a fájdalmat, csak túl sok… minden és… de… de én nem, én csak… - egyre hűvösebb az arcom, és érzek valami sósat a számban, egyre jobban remegek, újra, de megint nem a hidegtől.
Csöpp, csöpp, csöpp.
De ez áttetsző, nem vérvörös.

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

TW: traumák és vér említése

Őszintén szólva, egyáltalán nem állt szándékomban a saját halloweeni tortúrám részleteibe bocsátkozni – különösen nem a faktuális történések szintjén, és végképp nem egy olyan pszichésen labilis állapotban lévő személy jelenlétében, mint amilyennek éppen Daphné mondható.  Mindazonáltal bármennyire is igyekszem retorikailag kontrollálni a diskurzust, valamiképp mégis dekonspirálódom előtte, amikor rámutat arra, hogy a narratívám tónusa és struktúrája disszonáns azzal, ami tőlem konvencionálisan elvárható volna. A problémát csupán az jelenti, hogy ezt az észrevételt képtelen adekvát módon verbalizálni, így végül egyfajta amorf „megérzésre” hivatkozik. Jómagam, mint az empirikus verifikáció elkötelezett híve, kifejezetten szkeptikusan viszonyulok az efféle intuitív konstrukciókhoz. A megérzés és a jóslás – minden romantizált percepció ellenére – leginkább egy prelogikus, faktuális alapoktól megfosztott hipotézisgyártási mechanizmus, amelynek episztemológiai értéke erősen megkérdőjelezhető. Nem a sors útjai kifürkészhetetlenek, hanem az emberi kogníció hajlamos kaotikus mintázatokat konstruálni ott is, ahol valójában nincs strukturális koherencia. Daphné intuíciói pedig -sajnálatos módon - jelen esetben nem szolgálják az analitikus előrehaladást.

Fejemet enyhe hitetlenkedéssel fordítom el, majd visszapillantok rá, noha tisztában vagyok vele, hogy egy logikailag koherens explanációt aligha várhatok. Tényleg másként viselkednék? A banális kérdéseken - mi történt, milyen mechanizmusok által, milyen kauzális láncolat mentén és miért épp velünk -túlhaladva eddig úgy véltem, intellektuálisan pazarló volna további mentális erőforrásokat invesztálni az események felgöngyölítésébe. Azonban Daphné mentális állapotának látványos romlása arra késztet, hogy legalább minimális önreflexiót gyakoroljak, még ha ennek eredményeit nem is kívánom teljes transzparenciával exponálni előtte. Az ő traumája a családja, amit illetően még ha nem is tudok minden fragmentumról, azért képes vagyok felfogni, hogy a családtól való elszakítás, az identitás újrakalibrálása, a környezeti kontinuitás megszakadása: mindezek egy fejlődésben lévő idegrendszer számára kifejezetten destruktív hatásúak A gyermeki elme ilyenkor adaptív elhárító mechanizmusokhoz folyamodik – elfojtás, disszociáció, emlékkonszolidáció torzulása –, ám ezek hosszú távon instabil egyensúlyhoz vezetnek. Úgy tűnik, Daphné pszichéje most érte el azt a kritikus küszöböt, ahol ezek a mechanizmusok már nem képesek fenntartani a homeosztázist, és bizonyos tartalmak kontrollálatlanul a felszínre törnek.

Véleményem szerint az én traumáim egészen eltörpülnek azok mellett, amiket Daphnénak kellett elszenvednie az élete már egy meglepően korai szakaszában. Vajon jobban kedvelném a szüleimet, ha elszakítottak volna tőlük? Egyáltalán vágynék a társaságukra vagy fel kívánnám velük venni a kapcsolatot, hogy megtudhassam, hogy az apám tulajdonképpen egy tirannosz, anyám pedig minden bizonnyal csak és kizárólag azért van az oldalán, mert nincs más választása?
-Érdekes gondolat -válaszolom és úgy döntök, hogy nem érdemes további kérdésekkel megzavarni, ezt a megmagyarázhatatlan megérzést illetően, mert nem kifejezetten visz előre, így egy másodpercre visszasüppedek a saját elmélkedésembe.
Mivel mindez nem velem történik, ezért ezekre a kérdésekre sosem fogom megtalálni a válaszokat, most sokkal inkább az a feladatom, hogy Daphnénak igyekezzem feltenni a megfelelő kérdéseket, azokat, amelyek vissza tudják vinni önmagához, vagy ahhoz, akit jelenleg önmagának gondol.

Hosszasan figyelem a mozdulatait: a repetitív ecsetkezelést, a kromatikus választásait, a gesztusok finom tremorát. Valószínűleg hagynom kellene, hogy spontán módon artikulálja a gondolatait, mégis úgy vélem, hogy a reciprok megnyílás – egyfajta kontrollált önfeltárás – facilitálhatja a terápiás folyamatot, így nem húzom el a kezem. Végül mégis bagatellnek minősítem azt, ami velem történt, mert némi agresszió és bezártság, nos, magabiztosan mondhatom, hogy semmi ahhoz képest, amit mások kénytelenek átvészelni.
-Ez igazán kedves tőled, de talán felesleges olyan kicsinységekről beszélni, amik velem estek meg-terelem el a témát. Ezek az élmények - a fizikai fenyítés, az izoláció, a kontrollvesztés - nyilvánvalóan hozzájárultak bizonyos viselkedési és affektív mintázataim kialakulásához. Nem állítom, hogy kizárólag ezek determinálták a neuropszichológiai profilomat, de aligha tekinthetők irrelevánsnak. Elképzelhető, hogy megfelelő környezeti kondicionálás hiányában mentes lennék bizonyos parafíliáktól, illetve attól a sajátos jelenségtől, hogy a fájdalmat nem pusztán tolerálom, hanem bizonyos kontextusokban kifejezetten… értékelem.
Visszagondolok arra az éjszakára, amit María társaságában töltöttem, és akaratlanul is az jut eszembe, hogy szégyelleném kifejezetten azt kérni valaki olyantól, mint Daphné, hogy okozzon nekem fájdalmat, véres, hosszan gyógyuló sebeket, hogy bántson úgy igazán. Milyen szerencse, hogy köztünk minden bizonnyal sosem lesz adekvát egy ilyen jellegű kérés, hiszen ő leginkább barátkozni igyekszik velem, én pedig hasonlóan teszek, most pedig, mint terapeuta, vagyok jelen mellette egy határozottan nehéz időszakban.

Ezen gondolatokból adódóan kissé talán el is kalandozok, így szinte letaglóz, hogy megölel. A fizikai kontaktus számomra nem megszokott interakciós forma, így az élmény temporális percepciója torzul: egyszerre tűnik efemernek és indokolatlanul elnyújtottnak. Az érzékelésem beszűkül – nem a hangját hallom, hanem a szívverésének ritmusát detektálom, a hajának illata dominálja a szenzoros teret. Mire kognitívan feldolgoznám a helyzetet, már véget is ér. Bizonyára rettenetes terapeuta lennék, mivel nem illene hagynom, hogy a „betegem” megöleljen, illetve nem kellene neki arról ömlengenem, hogy miként pusztultam kishíján el egy a fikció és realitás határmezsgyéjén elhelyezkedő teremben. Legalább azt kihagyom, hogy megfordult a fejemben seppukut elkövetni, mikor már egyáltalán nem láttam kiutat a kialakult helyzetből, ugyanis az bizonyára nem lenne pozitív példa.
-Túl-bólintok-szerencsére mindannyian túléltük, senkinek nem esett semmi tartósabb baja, leszámítva azt a szerencsétlent, aki, ha jól hallottam, majd egy hétig feküdt egy olyan végtag miatt, aminek felét már korábban elveszítette. Sajátos eset.
Természetesen örülök, hogy bármi is történt a karommal, még szerves része a testemnek, illetve annak is, hogy Daphnénak nem esett a fizikai értelemben vett bántódása, bár sajnálatos módon mindezt nem mondhatjuk el a pszichéjéről, ami borzalmasan megsérült. Talán most, talán előtte, de ez mindenképpen katalizált néhány benne zajló bonyolult lelki folyamatot. Éppen ezért találom végtelenül önzetlen és kedves tettnek, hogy még engem igyekszik nyugtatni.
-Nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy mégis valami rosszat tettem-engedek teret a gondolatnak, miközben a rajzára pillantok. Annyi pontja volt annak az estének, ahol hozhattam volna sokkalta jobb döntést és mégsem tettem. A keverék, a túl nagy dózisú hallucinogén, hogy egyáltalán megjelentünk a Szellemszálláson, a pánikreakcióm és végül a maszk. Megtehettem volna, hogy kimaradok ebből az egészből és talán akkor Daphnénak is lett volna lehetősége távol maradni.
-Ott kellett volna hagynom a maszkot-sóhajtok gondterhelten, de akkor olyan borzalmasan fontos részletnek tűnt, annak ellenére, hogy képes voltam egy ilyen jellegű eseményen megjelenni egy értékes családi ereklyével, ami eleve óriási botorságnak tűnik - ha nem forszíroztam volna, hogy menjünk vissza érte, vagy legalább ragaszkodtam volna hozzá, hogy odakint várj meg… Talán nekem igenis részem volt ebben, azáltal, hogy akármely alkalommal két út között kellett választanom, mindig a rosszra léptem.
Nehéz mindezt bevallani, főleg mivel elképzelhető, hogy a lány számára redundáns ez az információhalmaz, talán segít neki, hogy ne önmagát hibáztassa, hanem esetleg engem. Nélkülem bizonyára nem esett volna semmi baja, de én ragaszkodtam hozzá, állandó jelleggel szóval tartottam, el sem tudom képzelni, hogyan tudott egyáltalán elviselni! 

Aztán elengedi a kezem, én pedig pótcselekvésként rendezgetem az ingemet, miközben a titokzatos alakról kérdezem. Rettentően zavar, hogy nem tudom, ki vagy éppen mi lehetett az, ahogyan az is, hogy fogalmam sincs, hogy honnan érkezett vagy mi volt a célja. Idegesítettek az „ápolónők”, éppen ezért igyekeztem a legjobb tudomásom szerint ignorálni azt, amit mondtak, de elképzelhető, hogy ez is egy rossz döntés volt, és igenis szóba kellett volna velük ereszkednem. Akkor talán többet tudnék most mondani és nemcsak feleslegesen kavarnám fel ezen emlékeket újra és újra Daphnéban, akit most arra szólítok fel, hogy lélegezzen úgy, ahogyan én teszem. Várok, hogy sikerüljön legalább minimálisan megnyugodnia, és csak akkor vonom le a konzekvenciámat.
-Tehát a közös nevező, az arctalanság, éppen emiatt nem gondolom, hogy humán jellege lenne. Illetve a teljességgel indokolatlan tudás mindőnkről, mintha egyfajta kollektív tudat volna, egy adaptív, szerepalapú manifesztáció, amely különböző formákat vesz fel a pszichés vulnerabilitásaink függvényében. Ha jól vélem értelmezni, nálatok facilitátor szerepben jelent meg, nálunk inkább antagonisztikus, destabilizáló funkciót töltött be. Barbon például azt hitte, hogy ártani akarok neki, holott évek óta ismer és nyilvánvalóan tudja, hogy nem tennék ilyet-engedem meg magamnak, hogy kicsit hangosan gondolkodjak, most, hogy Daphné lélegzetének ritmusa sokkal regularizáltabbnak tűnik – nálatok egy férfi, nálunk több nő. Több entitás versus egyetlen figura. Inkonzisztens, mégis strukturált. Frusztrálóan kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyszerűen nem látom összeállni a részleteket!
Ha már ezt a furcsa entitást nincs lehetőségem, legalább Daphnét igyekszem a felfogóképességem határain belül megérteni. Kérdésére csendesen bólintok, szép és hasznos dolog a genuinitás, de nem szívesen beszélnék neki arról, hogy támadtam már meg másokat indokolt helyzetben vagy, hogy időnként azon gondolkodom, hogy miféle mozdulatsort kellene összeállítsak azon célra, hogy minél előbb és tisztábban szakítsam el a saját apám fejét a nyakától. Erre most semmi szükség.
Aggaszt, amiről beszél, ahogy minderről beszél, mert ismerve annyira, amennyire lehetőségem van ismerni, képtelennek tartom arra, hogy akár csak a légynek is ártson, ellenben ma is számtalan alkalommal ártott magának, még ha véletlennek és jelentéktelennek tűntek ezek a tettek.

A könnyek megijesztenek, az izmaim reflexszerűen feszülnek meg, mert nincs beépített protokollom az efféle helyzetek kezelésére. Freud ugyan katartikus felszabadulásként írna le egy ilyen eseményt, de a gyakorlatban ez meglehetősen… kaotikusnak érzem.
-Sírj nyugodtan-térek vissza ahhoz, ami már bevált, és óvatos mozdulatokkal kezdem simogatni ezúttal a hátát -megértem, hogy túlterheltek a történtek, ugyanakkor az autoagresszív viselkedésformák nem tekinthetők adaptív megküzdési stratégiának. Tudom, hogy a fájdalom elveszi a fókuszt, de talán más tevékenységekben kellene felszabadítanod ezeket a felgyülemlett negatív energiákat.