Nyilvános mágiatörténeti irattár

Egy egyszerű, négyszög alakú terem. A falak mentén körülbelül három méter magas polcok vannak, melyek tele vannak mágiatörténetről szóló iratokkal, könyvekkel, feljegyzésekkel. Az irattár egyediségét tükrözte az is, hogy ebben a teremben nem csak a brit mágiatörténetről található információ, hanem az egész világ mágiatörténetéről olvashatnak az ide látogatók. Minden irat kronológiai, és kontinens szerinti sorrendbe volt rendezve. Habár ez a terem a könyvtár egyik kisebb kirendeltsége volt, az itt megtalálható iratok egyediek, így a termen, és lakóin erős bűbájok ülnek. A mai napig egy iratot sem lehet kivinni a teremből. Persze volt már, aki megpróbálta, de a könyv az ajtóban kicsusszant kezéből, vagy táskájából, és visszareppent helyére. Az irattár egyik központjában egy gyönyörű ezüst-bronz földgömb kap helyet. Mivel a teremben nincsenek ablakok, a fényt egy hatalmas csillár szolgáltatja, illetve az asztalokon kisméretű olajlámpák vannak elhelyezve. A terem az 1999-2000-es tanév során került restaurálásra, ugyanis az ostromban súlyosan megsérült.

I was born
to tell stories

Solace
2005.09.09.
Esti órák

Ujjaim között úgy pörög a tintás tollam, mint egy ringlispíl, jómagam pedig ezt figyelem elmélázva. Egy halom könyv és pergamen fölött gubbasztok a mágiatörténeti irattárban, és nagyokat sóhajtozom. Hiszen mi mást csinálhatna egy 17 éves leánygyermek, ha nem azzal töltené a péntek estéjét, hogy saját történetéhez akar világot építeni?  Csak ez nem olyan egyszerű. A könyvtár metsző csendességét pengeként hasítja ketté a sóhajom, már érzem is a hátamba fúródó rosszalló tekinteteket azon Hollóhátas és nem Hollóhátas diáktársaimtól, akik a tanulás vagy éppen a házi írás szentélyének oltárán áldozzák az idejüket. Az elgondolás megvan, egy jó kis klisés enemies to lovers történet, csak milyen világban játszódjon? Itt természetesen, mint rendszeres publikáló a wattpadon figyelembe kell vennem azt, hogy mik az adott trendek. A Roxfortban, ahol nincsenek számítógépek ez jóval nehezebb feladatnak bizonyul. Azt is számításba kéne vegyem, mi volt a legutóbbi írásom, elvégre ugyanolyat nem írhatok: szóval jelenleg egy fantasy világ eleve elvetendő. Az utolsó tíz írásom alapján vagy modernebb időket kellene alapul vennem, de semmiképp sem az 1900-as évek utánit, mert olyanból mostanában volt vagy három írásom is; vagy egészen vissza kellene mennem az ókorig. Ez utóbbit egyre inkább kezdem elvetni, ahogy csak ülök a hegynyi kupacokban álló tekercsek fölött, amelyek többnyire a sumerekről, egyiptomiakról, keltákról, perzsákról, görögökről és rómaiakról szólnak.
Sóhajtok egy újabbat.
Hiába ez a rengeteg érdekes civilizáció, hiába találom egyébként inspirálónak ezeket a kultúrákat, valahogy most nem kapott el az ihlet. Hirtelen leállítom a tollat a pörgetésben.
A két-három asztalt is elfoglaló káoszon más valószínűleg nem igazodna ki, de én pontosan tudom, mi merre található. Oda sem pillantva nyúlok ki a bal kezemmel, hogy a "world building"-es füzetet magam elé húzhassam. Na ott olyan káosz uralkodik, amit én is nehezen látok át: satírozások, nyilazások, borzalmasazegész, majdnem kitéptem a lapot de aztán mégsem, gyűrött, szamárfüles, tehát arról árulkodik, hogy egy kicsit ideges vagyok. Ezen feszültségemet levezetvén mintegy szerencsétlen füzetet büntetve - amit megjegyeznék, hogy nem tehet róla, hogyan is tehetne egy füzet arról, hogy alkotói válságban szenvedek - beleszúrom a tollam. A toll hegyének nyomán pedig egy hatalmas tintapaca keletkezik.
- Shotálatosh... - fújom ki bosszúsan a levegőt, ahogy inkább elengedem a tollat, hogy összefoghassam a hajamat a csuklómat elszorító hajgumival, majd tovább sóhajtozva hátra dőlhessek a székemen. A toll tompán puffan a keményfedeles füzetem nyitott oldalán.
- Shhhh! - érkezik a hátam mögül az ideges pisszegés, mire csak a szemeimet forgatom. Komolyan fel nem foghatom, hogyan tudnak egyesek néma csendben ülve tanulni. Én csak kényszerből vagyok itt, ugyanis a világom felépítéséhez szükséges iratokat nem lehet innen sajnálatos módon kivinni, ergo itt ragadtam egy rakat begyöpösödött túlbuzgó diák körében. Pedig mennyivel jobban működnének az agytekervényeim a friss levegőn, brownie-t majszolgatva és tejet szürcsölgetve. Erre az időre még a jelenleg számban lévő menta levelet is kivenném, amely egyes hiedelmekkel ellentétben nem az általam kibocsátott levegő frissességét hivatott biztosítani, hanem gyakorlásképp szottyad ott. Hiszen kilenc nap múlva telihold és kezdődik az igazi móka.
Mindegy is, más sztori.
Az én sztorim viszont nem halad. Csak egy koncepció van a fejemben, de már az is alig, annyira zsong az agyam a síri csendtől. Jobbra pillantok a névötletes pergamenem felé. Az is elég gyászosan áll, egy-egy olyan név szerepel rajta, melyeket egy történetbe nem lehetne összehozni, vagy ha megtenném kitagadna a wattpad community. A Branwen és Llyr neveken azért megáll egy másodpercre a pillantásom, mielőtt tovább siklana Nazanin-ra, majd Gishkim-re és végül Hesperos-ra. Újfent pörgetni kezdem a tollat az ujjaim között, mintha csak képes lenne elűzni a frusztrációmat, de a valóságban...? Hasztalan. Legszívesebben sírni támadna kedvem. Ritkán fordul elő, hogy ennyire stresszelne a hobbim, de most még erre is szükségszerűen rágörcsölök.
Vennem kellene magamon az erőt, hogy felálljak innen és új inspiráció után nézzek. Kicsit el kellene engednem magam, lazítani egy kicsit. Kizökkenteni magam az ihlethiány okozta ördögi körből. Picit helyre rázni az elmémet, a... képzelőerőmet.
Pedig milyen jó ötlet volt, még mennyi inspirációval trappoltam be ide, ugye? Aztán ahogy leültem végig gondolni logikusan a dolgokat, huss! Minden elszublimált, mintha sosem lettek volna ötleteim.
Hosszasan kifújom a levegőt ismét... ki tudja hanyadjára.
Az univerzum igazán küldhetne valakit, aki kirángat a melankóliámból. Bónusz, ha ihlettel is arcon vágna az illető. Puszilnám a pociját érte.

black sun
· · ─────── ·· ─────── · ·

@anne-rose ·⬧· 2005. szeptember 9. péntek

Még mindig ott motoszkálnak a fejemben a Siennával történtek. A júliusi vitánk után ügyet se vetettem rá, még a nevét is elfelejtettem, most viszont folyamatosan eszembe jut mindaz, amiről beszéltünk. Főleg az a képtelen feltételezés, hogy anyámat, a varázsvilág megbecsült tagját, aki évtizedek óta töretlenül dolgozik a MACUSA minnesotai kirendeltségén, esetleg bántanák.
Miért tennék ezt? Mi okuk van rá? Sienna nem tud semmit a családomról azon kívül, amiket elmondtam neki. Nem látta anyámat, nem ismeri, pedig ha ismerné, nem lenne kételye afelől, hogy anyám talán még nálam is jobban idegenkedik a varázstalanok perverz és hamis világától. A Barebone-ok árulásáról már szót sem ejtek – az Ő bűnüket még mindig görgetem magam előtt, és csak remélhetem azt, hogy azáltal, a varázsvilág számára hasznos és kiváló leszek, legalább valamennyit visszaadok abból, ami visszaadhatatlan.
Addig viszont rengeteg munka áll előttem; most például az, hogy eleget teszek annak, amit félig indulatból, félig makacsságból közöltem Siennával. Belevetem magam az országuk történelmének elmúlt harminc évébe, el fogok olvasni mindent, amit a könyvtárosuk ajánl, és be fogom bizonyítani neki, hogy nincs igaza.
Ki akarom használni, hogy az első héten a professzorok kíméletesebbek voltak velünk és nem láttak el annyi házi feladattal, mint amire jövő héttől már számíthatunk. Romanov professzor tegnapi óráján gyakorlatilag kezdőknek adott felkészítést, mert mint kiderült, a csoport java része valóban kezdő, Vector professzorral pedig a mágikus prímek és előállításuk témakörében kaptunk leckét. Egyedül a rúnatan, amiből komolyabb terhet róttak rám hétvégén, az viszont az én túlvállalásom, hiszen eddig egyáltalán nem volt alkalmam foglalkozni velük, mert nálunk ez a tantárgy nem létezik. Az ambícióim miatt azonban hasznos tudás, és nem utasíthatom el, ha ilyen szerencsésen rám talált.
Meglep, hogy még ezen az esti órán is találok nyugtalan elmét a helyiségben. Az előtte elterülő könyvek és iratok mintha magát Anniet akarnák elnyelni. Meg tudom érteni; valószínűleg perceken belül az általam elfoglalt asztal is éppen így fog kinézni, ha tényleg mindent kikérek a listáról, amit a könyvtáros ajánl. Válltáskámat levetem az egyik, vele szemben lévő, üres asztalra, az ajánlott olvasmányok listáját tartalmazó pergamentekercset pedig kiterítem annak felületén, és kikészítek egy gondosan lezárt és felcímkézett fiolát.
Nem ismerős egyik könyvcím sem. Az ilyen irattárak és könyvtárak felépítése ugyan mindig logikus, de a könyvtáros a listán túl nem mondott semmit, hogy mi alapján találom meg őket.
- Anne-Rose, ugye? – összehúzom szemöldökeim, amikor rápillantok. Váltottunk pár szót vele és a barátnőjével Barcelonában. Azóta találkoztunk már több órán is. Az első óra első dolgozatára adott, jogos észrevételemen túl azért többnyire inkább az exhibicionistább társaimat engedtem érvényesülni. Nem vagyok a nagy újratalálkozások híve; nem szóltam se hozzá, se a barátnőjéhez. Az első nap nem is ismertem fel egyiküket sem. Csak Sienna rajongott annyira értem, hogy feltétlenül beszélgetni akarjon velem és az állítólagos meth fogyasztási szokásaimról.
- Látom, elfoglalt vagy, nem szeretnék zavarni, csak egy gyors kérdés. Hol találok információt arról, hogy keresek meg bármit az irattárban? – megigazítom a szemüvegem mondatom végén. Van még ugyan a bájitalomból, ami javítja a látásomat, de még nem tudom, hogy hol tudom megfőzni itt nyugodt körülmények között a szokásos adagomat, így jobb spórolni vele egy kicsit.

I was born
to tell stories

Solace
2005.09.09.
Esti órák

Ujjaim között megállíthatatlanul pörgetem a tollamat, lassan félő, hogy vele együtt elrepülök. Bár talán mindenhol máshol jobb lenne, mint itt jelenleg. A csendet az apró légvételek csak még őrjítőbben hangossá teszik. Minden lapozás, minden tollsercegés kínzó késként hatol az elmémbe, mely már sikít. Ki akar törni innen, ebből a feszült csendből, az egysíkúság börtönéből.
Már éppen feladnám, annak a határán egyensúlyozok, hogy frusztráltan mindent visszapakoljak a helyére és feladjam az írói ambícióimat.
"Anne-Rose, ugye?"
Ha minden igaz, már pedig az anyakönyvi kivonatom szerint annak kell lennie, ez az én nevem. Pillantásom lassan kúszik fel a velem szemben lévő fiú bő ruháin, egészen az arcáig, míg nem megállapodik a szemüveg és a sötét karikák mögött mélyen ülő értelmesen csillogó, boszorkányosan zöld szempáron. A tollat egy határozott mozdulattal marokra kapom, ami így megáll a mozgásában, fejemet pedig érdeklődve biccentem félre, a lófarkam is kilibben oldalra. Baritonja mintha ismerősen rezegtetné a dobhártyámat, és mintha már ezt a karakteres arcot is láttam volna valahol, de Merlin szerelméért sem vagyok képes most előhozni a memóriámból, hogy honnan ismerhetjük egymást. Pedig bizonyosan találkoztunk már, hiszen valahonnan tudja a nevem. Az hót ziher, hogy Ilvermorny-s a srác. Talán van közös óránk?
Kérdését türelemmel hallgatom, majd szépen lassan elmosolyodom a minket bombázó szúrós tekintetek ellenére is. Most őszintén, néhányan túl komolyan veszik ezt a könyvtári csend dolgot. Ami engem illet, végre örülök annak, hogy ez a kedves fiatalember kizökkentett a kétségbeesésemből.
- Phershe, natyon shíveshen shekítek - amint kimondom ezt a mondatot, már érzem, hogy a számban túlcsorduló nyál cseppet sem nőiesen kikívánkozna, valamint ez a retek levél is nagyon útban van. Hirtelen mozdulattal hajolok le a táskámhoz, kicsit olyan lehet kívülről, mintha azonnal kidobnám a taccsot... pedig csak egy papírzsebkendőt keresek, amibe kiköphetem a levelet (meg egy adag nyálat, de psszt!), hogy normálisan tudjak beszélni. Nem kellene, hogy ez alapján alakítson ki rólam a srác egy első benyomást, mert eskü nem vagyok fogyi-mogyi, csak egy bizonyos pontig furi. - Bocsáss meg... szóval persze, szívesen segítek - nézek föl rá ismét, immáron egy széles fogsorvillantós vigyorral, remélhetőleg nincs mentalevél a fogaim közé akadva... elég kínos lenne. - Amúgy is szükségem van egy kis agyserkentő mozgásra, meg ezeket a pergameneket is visszaraknám...- leteszem a tollamat a keményfedeles füzetem borítójára, majd ameddig a pálcaintésem nyomán összezárulnak a tekercsek és könyvek, felállok. Megpakolom magam, mint málhás szamarat, aztán az asztalt megkerülve megállok a fiúval szemben. Továbbra sem vagyok képes felidézni, hol láthattam már az arcát, noha a vonásai elképesztően ismerősek, elég jellegzetes, one of a kind, de valahogy mégsem ugrik be. - Figyelek, miben lehetek a hasznodra - hangom vidáman csilingel, amiért egy újabb hullám rosszalló tekintetet és ideges pisszegést kapok, de... tényleg, kezdjünk el levelezni, amikor itt állunk egymással szemben? Ne már. Nem üvöltözök, meg semmi ilyesmi, úgyhogy igazán bevehetnék a többiek a nyugibogyót, vagy tegyenek fel egy zajvédő fülest. Bár lehet egy silencio is megoldaná, talán az világhűbb is lenne itt a Roxfort-ban.
Gáz lenne megkérdezni, hogy honnan ismerjük egymást...?
Oh no, anyways...
- Egyébként ne haragudj... de nagyon ismerős vagy, meg tudod a nevem is, tehát... mi találkoztunk már valahol, igaz? - nézek rá kérdőn, miután elmondta mit is keresünk, és elindulunk a vezetésemmel a polcok felé. - Alapvetően eskü nem rossz sem a név, sem az arcmemóriám, de egyszerűen nem tudom rátenni a kezem, hogy pontosan honnan is ismerjük mi egymást - remélem nem veszi rossz néven a kérdésem, de még mindig jobb viszonylag az elején ezt letisztázni, mint örök homályban tapogatózni tovább, vagy mondjuk egy negyed óra múlva benyomni ezt a kérdést, ha netalán beszélgetni kezdenénk.

A játéktér szabad!