A nyugalom terme

A kicsi, elrejtett szobácskában általában azok szoktak lebzselni, akik el akarnak menekülni a külvilág elől vagy már rettentően kimerültek. A padlón nincs szabad felület, mindent ellepnek a hatalmas, puha párnák és a szoba három ablakát –meg voltaképpen az egész plafont- elborítják a hosszú, színes selyemfüggönyök. A falat folyamatos forgásban lévő varázskörök díszítik, amelyek nyugalmas légkört teremtenek. Amikor az ablakokon már nem árad be a természetes fény, kis üveggömbökbe zárt mécsesek világítanak be mindent, ahány mécses annyi színű láng. Ha egy kis nyugalomra vágysz, térj be bátran!

[Chikara Tetsuya]

 

You're braver than you believe,

Stronger than you seem,

And smarter than you think

Címzett: Chikara Tetsuya

TW: nyers nyelvezet, öngyilkosság, gyerekkori traumák, alkohol említése, káromkodás

“It’s up to you how far you’ll go. If you don’t try, you’ll never know”

Meddig mentél volna el, Gemma? Tudom, tudom, azt válaszolnád, hogy attól függ, miről vagy kiről van szó. Óvatossá válnál, szondáznál a jelekre, hogy mire utal az illető és mit szeretne kihozni belőle. Mindig is rendkívül jól bántál a szavakkal, ez az egy mentett meg eddig is. A szavaid tartották arcod fent a víz felett, az tartott vissza a fulladástól. De nem kapálózhatsz örökké levegőért, nem igaz? Hogyan tarthatod fent magad, ha az ránt le a mélyre, aki eddig a legnagyobb mentőöved volt? Meddig bírod a víz alatt levegő nélkül? Mi fog megmenteni akkor, ha a szavaid kudarcot vallanak, Gemma?

Sokszor érezted úgy, hogy fuldokolsz. Teltek el napok, mikor ahhoz alig volt elég levegőd, hogy az ágyadból kikelj vagy rávedd magadat arra, hogy elvonszold magad az óráidra. Nem érezted a motivációt, nem volt célod. Olyankor semeddig és senkiért nem mentél volna el, meg sem próbáltad volna. Voltak olyan napjaid, mikor tündököltél és beragyogtad annak is a napját, aki nem kérte. Ilyenkor elhitted, hogy nem véreztet ki az otthonod teljesen, hogy a vörös cseppek nem hullanak a sírodra idő előtt. Hogy van remény.

A mai nap átlagosnak volt mondható. Szürke, lassan hömpölygő és csendes. Nem zavart senki, nem keresett senki, úgyhogy most kivételesen nem érdekelt a levegő utáni szomjazás. Eszedbe jutottak emberek, akik esetleg elterelhették volna a gondolataidat. Mindig ezt csinálod. Menekülsz, terelsz, hárítasz. Nem unalmas még, Gemma? Nem fásultál még ebbe bele? Nem érzed a hazugságok, a ki nem mondott szavak, a magadba rejtett gondolataid és érzéseid hálóját a testeden? És csodálkozol, hogy nehezen kapsz levegőt bizonyos napokon... Tudod, mi a legszánalmasabb? Még csak tisztában sem vagy azzal, hogy ez mennyire ártalmas számodra. Pedig általában nem vagy egy idióta, jól észreveszed a jeleket. Csalódtam benned, ennél többet vártam tőled. Végső soron talán nem is probléma annyira, ha elveszítünk, idővel csak nagyobb problémát okozna a tehetetlenséged. Igen, így talán jobb.

De menj csak! Fulladj bele a saját magad által kalickába zárt szavaid tengerébe, miközben az édes köntösbe bujtatott felszínes éned elbódít mindent körülötted. Jól van, ha ennyire ezt akarod, akkor gyerünk, keresd meg valamelyiket! De melyiket is... Tuffint? Vele bármikor el tudsz bohóckodni, ez igaz, vele könnyen megy a gondolataid elterelése és nem szokott belekérdezni semmibe... Montaguet? Ugyan, te is tudod, hogy most nincs türelmed hozzá, valami egyszerűbb, valami könnyebb kell. Igen, így kiesett akkor az edzés lehetősége is. Fuentes? Igen, ő lesz a nyerő, jól látom? Könnyű és egyszerű megoldás, talán még a jókedvedet is visszaállítja ezen a szar napon, nem igaz? Ó, mit látok hirtelen? Csak nem a lelkiismereted összeaszott maradványa az? Ma még nem voltál Tetsuyánál? Jaj, szegény, biztosan nagyon hiányolja a felemelő társaságod, Jenkins! Ugyan már! Szerinted mennyit segít neki a jelenléted, de komolyan? Vagy idióta módon próbálod felvidítani vagy rendkívül szánalmas módon próbálsz nem aggódni érte. Hagyjuk már... Hogy mi? Áhh, mindent értek. Valóban furcsa lett volna, ha a lelkiismereted szólalt volna meg, pláne ha önzetlen módon. Nyilvánvalóan magad miatt nem akarod látni ma. Magadnak sem mered bevallani, de majd én kimondom és befoghatod a füled, jó? Zavart néha, igaz? Zavart a tudat, hogy nem tudtál neki úgy segíteni, ahogy akartál. Zavart, hogy néha lehozott az életről, pedig te akartad jobb kedvre deríteni, nem fordítva. Hát, ilyen ez a barátság dolog, Gemma. Energiát kell belefektetni, ápolni kell és kitartónak kell lenni. Ja, hogy az nem erősséged? Tudom, én tudom. Nálam sokkal jobban senki nem látja ezt. Érezd csak szarul magad, abszolút megérdemled, te önző picsa.

Ignorálj nyugodtan, indulj csak meg a fák közé, hátha megvan még az az üveg. Azt fogod adni Fuentesnek cserébe a társaságáért, mi? Tipikus... Gondolataidba merülve lépdelsz a füvön, a nap lassan nyugovóra tér, a vacsora még nagyban zajlik, de már a végefelé közeledik. Ahogy az üveggel a kezedben bandukolsz vissza, a fal mellett látod meg a papírt. Fogalmad sincs, mi vonz oda, talán én, talán csak a rossz szerencse, ki tudja. Mindenesetre megtorpansz, ahogy a zöldes-barnás foltok között felvillan a fehéres-sárgás pergamen. Nem érted, miért álltál meg, Gemma, bármikor tovább mentél volna, most mégis úgy érezted, hogy a papír vonz. Összeráncolt szemöldökkel léptél közelebb a kastély falához, hogy felvedd a papírt, mely már kicsit viseltes volt. Olvasni kezded. Meddig mennél el, Gemma?

Ugye, ismerős a kézírás? Azonnal felismered, mégsem akarja a tudatod befogadni. Gyenge vagy, Jenkins, mindig is az voltál. Hányszor olvastál bármit tőle? Levelet, házit, akármit. Ez most másmilyen volt. Rövid volt, kusza, összeszedetlen, ügyetlen és rémisztő. Gyomrod egy másodperc alatt zsugorodott egy ökölnyi méretűre. Akkor mégsem lehet az ő írása? Ugyan már, Gemma, pontosan tudtad, hogy kihez tartozik, az első szóból tudtad. Nézd csak, te is meg vagy említve benne név szerint. Akkor mégiscsak fontos lehettél neki, nem? Milyen aranyos... Nem vitte túlzásba a búcsúzkodást azért. Ahogy látom, neked ennyi is elég. Szabad kezedből kiesik az üveg, ami a kőre esve hangos robajjal tört ezer apró darabra. Pont, mint a kis szíved, igaz, Gemma?

Nem érted, az agyad elzárja magát, nem akarod felfogni. Megtámaszkodsz a falban, nehogy esetleg béna módon összeess. Milyen szerencse, hogy senki nem jár itt ilyenkor, igaz? De hiába akartad lezárni a gondolataidat, mielőtt megfertőzi ez a levél, már késő, már beférkőzött és elindította a lavinát. Az első gondolatod az, hogy elbuktál. Elbuktál, mint barát, mint támasz, mint az a személy, akiben lehetett bízni, hogy segít. Hibáztatod magad azonnal. Ha láttad volna, ha érezted volna, ha többet maradtál volna vele, nem lehetett volna ez, nem igaz? Ha igazán szerettél volna segíteni... Érdekes gondolat. Gondolod, hogy csak tessék-lássék módjára kerested fel őt? Nem tettél meg mindent? Valóban nem, vagy ki tudja, de azért odatetted magad, ehhez kétség sem fért. Ismerted magad azért, ha még jobban belehelyezkedtél volna a helyzetébe, téged is lerántott volna, azt nem szabad. Szédülsz, hányingered van, ahogy arra gondolsz, hogy ha legközelebb látod, csak egy véres húskupaccal vagy hideg, fehéres testtel, esetleg üveges tekintettel találod szemben magad. Megremegtél a gondolatra, hogy nem hallhatod az üvöltő nevetését, hogy nem fog többé keresztkérdésekkel bombázni, hogy nem lesz kivel üvöltened úgy igazából, hogy nem lesz kihez menekülnöd nehezebb napjaidon. Bár úgyis számítottál rá, hogy egyedül maradsz, nem, Gemma? Akkor miért fáj ennyire a mellkasod? Miért kapaszkodsz görnyedve magadba? Csak nem sokkal fontosabb lett számodra, mint tervezted? Hát, igen, ez akár hiba is lehetne, gyengeség, de te sosem így fogtad fel. Őt nem.

Ő mégis el akar hagyni, Gemma! Talán már meg is tette. Itt hagyott volna magadra, egyedül, hogy aztán a fekete, nehéz spirál magával rántson. Még nem... Most mérges lettél, haragudtál rá. Hogy tehetné ezt meg veled? Nem nyújtottál eleget? És a többiek? Mégis mi mást tehettél volna még, hogy ezt megakadályozd? Ennyit értél neki? Ilyen könnyen magadra hagyott volna ezen a világon? Még csak nem is szólt... Még csak jelét sem adta kifejezetten, te meg annyira próbálkoztál! Az a levél is mi volt?! Semmi! Ennél többet érdemeltél volna! Ó, megint a lelkiismereted, Gemma... Ilyen gyorsan megbántad a szavaidat? Érdekes... Meglepő. Aztán jött az, hogy önző vagy. Egyből magadra gondolsz, pedig Tetsuyában valami elindította ezt. Mi lehetett az? Hogyan lehetne segíteni rajta? Miért magadon és a saját érzéseiden gondolkodsz, mikor most ő a lényeg?

Szeretnéd azonnal távolítani ezt az egészet? Nem tudod, máris érzed a fájdalmat, a hiányt, a letaglózó érzést, a béklyót. Te is tudod, mikor éreztél ilyet utoljára úgy igazán... A szüleid balesetekor. Mikor Jack odaállt eléd könnyes arccal és elmondta egy tíz évesnek, hogy apád a gépre van kötve, nem valószínű, hogy felkel, anyád meg eltűnt és arra sem látnak esélyt, hogy túlélte. Emlékszel az érzésre, igaz? Mikor először feküdtél le a jéghideg ágyba néma csendben, nem volt, aki átöleljen, ha rosszat álmodtál, nem tudtál kihez fordulni, ha szükséged lett volna rájuk. Kirántották a lábad alól a talajt azon a napon és azóta is zuhansz, csak hol lassabban, hol gyorsabban. Nincs megállás, Gemma, már akkor megpecsételődött a sorsod, mikor először szétromboltad a szobádat a régi házatokban azon a napon. Először és utoljára. Üveges tekintettel hagytad akkor, hogy sírjál, pedig fel sem fogtad az egészet igazából. Csak a magányt. Az egyedüllétet. A fájdalmat. Az ürességet. A rettegést, hogy mi lesz utána. Most is ezt érzed, megint tízéves vagy, fáj minden porcikád, menekülni akarsz az érzés elől. Megint. Csak nem tudsz, Gemma, mert behálózott, megfertőzte a tested. Bizony, elgyengültél, remegtél, kapkodtad a levegőt. Dideregtél, de meleged volt. Gyomrod a lábadhoz süllyedt, ahogy a tested és a tudatod is feladta a küzdelmet az érzések távoltartása ellen. Elemi erővel rohantak meg a fájdalmas, letaglózó érzések és percekig mozdulni sem tudsz, csak próbálsz nem apró darabokra hullani, mint a kövön szétrobbanó üvegszilánkok.

Nem akarod ezt érezni újra. Elegek voltak a szüleid, elég volt, hogy néha a testvéreid is félholtra vert állapotban kerültek a kórházba és miattuk is aggódhattál. Egyszer már összeszedted magad ebből, újra építetted a tested, a lelked, és megígérted, hogy többször nem akarod ezt érezni. Most mégis itt voltál, Gemma, gyengén pihegve, a fájdalomtól letaglózva, gondolataid olyan kuszák, mint Tetsuya levele. Nem akartad a százféle módot végigkövetni gondolataidban, ahogy végezhetett magával, szóval látnod kellett. Hátha akkor leáll az agyad a képek kreálásával? Vagy mégis inkább menekülnél? Kerülnéd jó szokásodhoz híven? Egyszerűbb lenne nem tudomást venni róla, felejteni? Hátha a fájdalom is elkerülne, mi? Nem meglepő gondolat ez tőled, Gemma, de meddig menekülhetsz egy ilyen elől? Mikor taglózna le még inkább? Te is tudod, hogy ez nem megoldás, Gemma...

Gyerünk, te szerencsétlen, embereld meg magad és indulj meg. Rendkívül kellemetlen látványt nyújtasz így, haladjál. Ez az, erről van szó, szedd a lábad. Ügyes vagy, nem sírsz, ezt jól megtanítottam neked az évek alatt. Állítsál az arcodon is, egyelőre elég kétségbeesett. A szemed is, de azzal nem fogsz tudni mit kezdeni. Fókuszálj az arcodra és a testedre. Ez az! Így menni fog. Elindulhatsz. Gyengélkedő... Menj! Ne fuss! Vegyél levegőt. Kezedben maradt a levél, kicsit összegyűrted már, nem baj. Így is egyből tudni fogja, mi az. Rettenetesen aggódsz, félsz és nem akarod elveszíteni a legjobb barátod. Mi van, ha már mindegy? Ha már elkéstél? Ezzel is... Hátha nem... Meg kellett próbálnod, ennyivel tartoztál neki. És a te lelki békédnek is hosszú távon. Így keresed hát a kastély különböző pontjain, mivel a Gyengélkedőn nem találtad, míg be nem lépsz ebbe a terembe...

Egy valamiben biztos voltál: ha nem élt már az a szerencsétlen, abból nem fogsz tudni úgy visszaépítkezni, mint a legutóbbiból. Akkor az egészen biztos, hogy belelök a mocsárba, amely már eddig sem engedett és a nagybátyádnak igaza lesz: ott fogsz megrohadni vele az alkoholisták és drogosok között anélkül, hogy bármire vitted volna, hiszen nem igazán maradt ellenfele az otthoni húzóerővel szembeni küzdelemben a varázsvilágnak, hát ki állna ki ellenük, hogy megmentsenek...?

   

                   

          Meet me halfway        

   

to the best one, Gemma Jenkins

TW: káromkodás, öngyilkosság említése

Madame Pomfrey kiválóan végzi a munkáját, az viszont fix, hogy jókedvet oszlatni sem utolsó. A korareggeli órákban úgy választott le Vivienről, hogy arra gusztusos hasonlatot kitalálni se nagyon bírnék, mindenesetre tudtam volna örülni, ha kapunk még fél órát, de erre annyi esélyem volt, mint beleszületni a királyi családba. A nap nagy részét alvással igyekeztem tölteni, egyrészt mert a hajnali akció kibaszottul kifárasztott, másrészt meg mert kezdem magam úgy rendesen hülyére unni.
 Eljutottunk oda, hogy már mindent elolvastam, amit tudtam, alaposan átgondoltam az életemet -vagy, mint korábban kiderült, annyira alaposan azért mégsem, hogy ne csináljak baromságot- már az is eszembe jutott, hogy tanulni kellene, de azért ennek ellenálltam. A Tusa után úgysem látom nagyon sok értelmét a tankönyvek bújásának, pedig lehet inkább abba kellene beletolni a felesleges döglődéssel töltött időmet, de nem nagyon megy.

Még mindig kába vagyok a hajnalban történtektől, attól, hogy mi is történt volna, ha Vivien nem érkezik meg időben. Elbaszott az egész. Utólag már látom, hogy tényleg nem ért ennyit ez az egész szar, csak ahhoz, hogy ez utat törjön a kemény fejemben a megértés felé, kellett, hogy lássam mit érez valaki más. Lehet, hogy csak meg kellett volna kérdezzek valakit, mondjuk Gemmát, aki amúgy is lilára ülte a seggét mellettem...akkor el lehetett volna kerülni ezt a trét, de erre nem volt eszem. Nem is hiszem, hogy igazán érdekelt mit éreztek mások, annyira nyakig ültem a privát szarmedemcében, hogy el se akartam fordítani a fejem, hogy megnézzem a következőben mondjuk víz van-e. Kényelmes volt nekem ez a nagy vekengés, mégha nem is igazán hagyta el a számat, hogy mi zajlik bennem valójában, de legalàbb a barátaim legalább hatszor meghallgathatták, hogy mit és mennyire rühellek. Simán lehet, hogy egy idő után, úgy harmadnapra őket sem izgatta olyan nagyon, hogy mit verklizek kínomban. Majd elnézést kérek tőlük, ha jönnek, Vivtől azt hiszem már megpróbáltam elnézést kérni, csak Pomfrey belegyalogolt az idillbe és tönkrebaszta az egészet.
A végére örülök, hogy nem tettem meg, hiába tervezgettem olyan hosszan, meg próbáltam elrendezni mindent. Kurva egyszerű a helyzet, nem értették volna az okaimat és utólag talán már én sem érteném őket. Főleg azt a rühös búcsúlevelet, amit megírni is kurva nagy kár volt. A komplett jelenet annyira gáz, hogy hihetetlen, az egyetlen pozitív dolog vele kapcsolatban, hogy csak én tudom és Viv, abban pedig biztos vagyok, hogy a kis titokcserénk után nem fogja vele telekürtölni az egész kastélyt, mint ahogy én is így teszek az ő titkával, amit legalább már hárman tudunk.
Az is egy kibaszott agyrém volt az elejétől a végéig. Jó lenne megdumálni valakivel, legalább egy részét, mielőtt felrobban a fejem...mint csóri Inésé. Na jó nem, erre gondolni sem akarok, annyira para még így több nap után is.
Màzlimra Pomfrey elengedett kicsit őgyelegni, én meg valahogy itt találtam magam, hátha a Nyugalom termében majd találok egy öt-hat perc nyugalmat átgondolni, hogy mi a göcsörtös dementorfasza is ment itt körülöttem napokig.
Igazából fárasztom magam kifele, járkálok meg fogdosom ezeket a lelógó baszokat, kellemes hideg érintésük van. Tényleg eléggé chilles.

Nagy fogdosódás közben az is eszembe jön, hogy milyen fura, hogy Gemma még nem jött, lehet annyira un, hogy már beteg tőle. Rohadtul nem hibáztatnám érte, az életről lehoztam legalàbb háromszor az elmúlt egy hétben. Nem ez volt a célom, csak valahogy semmi se volt rendben, és ha már kimozogni nem tudtam az ideget, legalább kibeszélnem muszáj volt. Nem is sejthette mire készültem, pedig tegnap este már tudtam, amikor elment.
Egy hülye barom vagyok, hogy képes lettem volna őket, őt ilyen helyzetbe kényszeríteni és közben komolyan elhittem, hogy ez egy jó megoldás. A legjobb!
Egy kibaszott seggfej vagyok, undok gyáva szar és erre még rá sem bírtam jönni segítség nélkül. Legalább a többiek nem tudják, aggódtak így is épp eleget, tűrték a szánalmas nyervogásom napokon át. Innentől normális leszek, megpróbálok visszaállni a normál kerékvágásba, valahogy, bárhogy. Mit tudom én! A barátaim nem ezt érdemlik tőlem! Viv sem ezt érdemli főleg miután…

Mintha valaki belépne, nyikordul az ajtó. Már megint melyik túlmozgásos szerencsétlen hülye hozza rám a frászt, mikor éppen igyekszem kibaszottul megnyugodni? Hát baszdmeg, már sehol se lehet az ember egyedül? Gondolnék arra, hogy már megdögleni se lehet békében, de ez a mondatom ma már egyszer el lett sütve és akkor sem volt sikeres.
Kinézek az egyik istenes anyagdarab mögül és egészen megörülök, mert a legjobb barátom tévedt ide. Mi van ezzel? Random barangol?
-Csá Gemms!-vigyorgok rá és igyekszem nem jobban örülni neki a szokásosnál, nem úgy örülni, mintha órákkal ezelőtt még ott tartottam volna, hogy sosem látom újra. Legyél kibaszott normális.
-Bocs már, kicsit elmászkáltam, Pomfrey már teljesen kiidegel, reggel még Viv is…-magyaráznám tovább a faszságom felé haladva, de akkor meglátom az arcát és megtorpanok. Olyan iszonyat van a szemében, amilyet még ebben a kurva életben nem láttam és hirtelen megtorpanok és zavartan nézek vissza rá.
-Hey…baj van? Valaki bántott?-kérdezem aggódva, amikor a kezére siklik a pillantásom, amiben valamit szorongat. Mi a franc az? Valami papírdarab lehet. És ebben a percben lever a hidegvíz álltó helyemben.
Nem, az nem lehet. Mennyi esély van rá? Egy a háromszázhoz? Az nem lehet búcsúlevél, nem lehet, annyira nem lehet, hogy nem is az. Kész. Vége.

Megfeszül az állkapcsom, csak azt várom, hogy mondjon valamit, rúgjon bokán – a balt ajánlom-, mert nem talált, mert gyökér vagyok, amit csak akar, viszont ne bámuljon így rám, mert helyben gyomorfekélyt kapok.
Az nem lehet az a kibaszott búcsúlevél, amit Vivien…
Kibaszott Vivien.
Kibaszott kurva élet.
Miért nincs soha szerencsém?

[Chikara Tetsuya]

 

You're braver than you believe,

 Stronger than you seem,

And smarter than you think

Címzett: Chikara Tetsuya

TW: nyers nyelvezet, öngyilkosság, gyerekkori traumák, káromkodás

“It’s up to you how far you’ll go. If you don’t try, you’ll never know”

Meddig mennél el, Gemma? Itt állsz előtte, mint megannyi alkalommal ezelőtt. Sokféleképpen láttátok már egymást: vidáman mosolyogva, üvöltve nevetve, részegen dülöngélve, meghatottan, diadalittasan, szomorúan, mérgesen, összetörten, mélypontokon voltatok túl együtt, de olyan még nem igazán fordult elő, hogy te itt teljesen lefagyva álljál és reagálni ne tudjál rá. Nézed, megvizsgálod a testét. Látsz rajta bármi nyomot? Nincs rajta nyom azon kívül, amit eddig láttál. A sokk láttatná veled őt? Lehet, nincs is itt, csak képzeled? Hm, én megnézném azért a biztonság kedvéért, ki tudja…

Hallod a szavait, de nem foglalkozol vele. Túl vidám az előző napokhoz képest, ez sem érdekel most. Itt van vagy nincs?! Rá is vághatnád, hogy ő bánt téged, csak egy tipp… Ó, túl nagy a gombóc a torkodban, de szánalmas, Gemma. Szedd már össze magad, te szerencsétlen! Ez az, na végre, megmozdult, hölgyeim és uraim! De gyorsan szeded a kis lábaid, egy másodperc alatt előtte termesz, mintha ütésre emelnéd a kezed, de nem ütöd meg. Nem igazán… Csak a mellkasára teszed a kezed, kicsit eltolod, nem tűnik el, akkor valóban itt van, nem hagyott itt, teljesen jól van. Még… Még… Nem késtél el? Még nem… Talán…

Felnézel az arcára, a szemeiben keresed a válaszokat. Nem tudsz nem kétségbeesetten, nem szomorúan, nem aggódva nézni. Iszonyatosan ver a szíved. Nem tudsz sokáig ránézni, félsz, mi, Gemma? Félsz, hogy elsírod magad előtte. Hirtelen vágod ki a kezed, szorosan öleled át, ugyanilyen szorosan hunyod le a szemed. Nem eshetsz szét, Jenkins, nem szabad. Még előtte sem. Még most sem. Szedd össze magad, hallod? Jenki…

Hiába, hiába, te már egy kórházi szobában vagy. Steril, fehér, fájdalmasan világos. A gépek szabályos ütemben sípoltak, a szíved ennél sokkal gyorsabban vert. Nem voltál túl idős, tizenhárom. Ott feküdt előtted a férfi, aki eddig az erőt, a biztonságot, a nem létező lehetetlent jelentette számodra. És most nézzenek oda, nem volt több, mint egy rongybaba. Még te is erősebb és nagyobb voltál nála, és nézzenek rád: nem voltál több, mint egy nyeszlett, semmirekellő csontkollekció. Nem is tudtál sokat ott lenni. Teljesen megremegtél a látottaktól. Ennél talán még az is jobb lett volna, ha halottnak hiszed, hiszen a baleset óta most láttad először. Eltelt majdnem három év, azalatt ő is csontsovány lett, kopaszodott, sápadt volt és gépek nélkül már lélegezni sem tudott volna. Soha életedben nem érezted magad annyira kiszolgáltatottnak, mint akkor, csak mikor megtudtad, hogy az idilli családi életnek vége. Jenkins, kukucs, gyere csak vissza! MOST AZONNAL! Ez az… Csak nem így érzed magad most is, hm? Mindjárt elpityeredem, te szerencsétlen, hagyjad már magadat. Senki nem érdemel ennyi figyelmet magadon kívül. Óóó, de romantikus, próbálkozol ellent mondani, édes… Ahogy gondolod, gyengítsed magad, ahogy tudod. Szerencsédre időben leállítottad magad és csak pár könnycseppet hagytál lecseppenni, de a zokogást még időben megállítottad. Szép munka, már majdnem büszkék is lehetnének rád. Hogy kik? Ki tudja... De legalább a gombóc eltűnt a torkodból. Nehogy valami idióta dolgot mondj…

- Azt hittem, elkéstem… - nyögöd ki. Na, ezért kár volt kinyitni a szádat, meg fogod vajon bánni? – Én… - eltolod magadtól, ne ess szét, nem szabad, ez az, megnyugszol szépen, erről van szó, majd később sírsz. – Én nem tudom, mit mondhatnék, minden olyan üresnek és feleslegesnek hangzik… - motyogod, ahogy lesütöd a tekinteted. Mondjad azt, hogy sajnálod? Hogy nem voltál ott? Hogy mit tudsz tenni, hogy jobb legyen? Hogyan segíthetnél? Kérdezz rá a miértekre? Hogy mi történt? Minden annyira feleslegesnek tűnt… Rettenetesen elfáradtál hirtelen, megkapaszkodsz a fiúban, ahogy egyet hátralépsz, de még így is közel maradsz. – Elmondod, mi van a kis buksidban? – kérdezed csendesen tőle, ahogy felpillantasz a szemeibe. Az érzelmek tengere pár percre lecsendesedett, teljes a szélcsend, abszolút fókusz van, ahogy próbálod kicsit távolítani magadtól az egészet. Majd később visszajön, ne aggódj. Na, de a legfontosabb: meddig mennél el, Gemma?

   

                   

          Meet me halfway        

   

to the best one, Gemma Jenkins

TW: káromkodás, öngyilkosság említése

Gondolom, az ilyen helyzetekre szokták mondani, hogy az élet olyan, mint a bumeráng, akkor kap tarkón a legjobban, mikor épp el akarod dobni. Az is lehet, hogy ezt nem mondja senki, mert már a fejemben is ocsortány faszságnak hangzik, de inkább ezen gondolkodjak, mint a tényen, hogy ezzel az egésszel mennyire hatba szúrtam Gemmát. A legiszonyatosabb az, hogy ha én lennék az ő helyzetében azt sem igazán tudom, hogy melyik borítana ki jobban, a kishíján véghez vitt öngyilkosság, vagy a tény, hogy el akartam előle titkolni.
És akkor most itt áll velem szemben, úgy néz, mintha szellemet látna, én pedig igyekszem letagadni a nyilvánvalót, pedig az ott a kezében valószínűleg nem más, mint egy szelvény a pöcsfejlottó főnyereményével, amit minden gyanún felül, nekem sikerült megnyernem.
Rá se bírok nézni, a földet pásztázom, amitől azonnal olyan átlátszó leszek az összes kamummal, mint az ablaküveg frissen mosva.

Kibaszott szánalmas vagyok, szívem szerint a falba verném a fejem, csak hát ez a terem nem pont az ilyen tevékenységekhez van kialakítva. Sajnálom, hogy éppen a Nyugalom termében fogok infarktust kapni, amíg várom, hogy mondjon valamit, mert én csak kínomban nyitottam ki a szám és még csak hatásos se voltam. Hogy a franca volt pofám megkérdezni, hogy ki bántotta? Én vagyok ma az egyetlen, aki módszeresen lelki terrorban tartja a barátait már napok óta.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy mennyire elmeroggyantnak tűnök ettől hirtelen vigyorgástól, mikor tegnapelőtt még azt volt kénytelen hallgatni, hogy már lassan a faszommal van tele a faszom. Pedig az egyetlen dolog, amiből tök jogosan lehet elegem az a saját hülyeségem.

Mikor megindul felém, őszintén fogalmam sincs, hogy mire számítsak, de ahogy emeli kezét, én engedelmesen helyben maradok. Az egyetlen dolog, amit ma tényleg megérdemlek az az, hogy kétszer is iszonyúan pofán csapjanak, hogy ketten is kurvára rühelljenek, de Gemma végül nem üt meg.
Ez azért is érdekes, mert nem nagyon értem, hogy mit csinál. A mellkasomhoz ér, az egyik lábammal hátrébb lépek, kérdőn bámulok rá. Miért nem vágott azonnal szájon?
Néz a szemeimben, azt hiszem a sírás határán van, amitől nekem is azonnal összeszorul a torkom. Borzasztó volt a hajnali nagyjelenet is, de Vivien legalább harcolt ellenem és az akaratom ellen, de Gemma most olyan kicsinek és védtelennek tűnik, amilyennek még sosem láttam.
Csak meg akarom ölelni, de megelőz. Óriásit sóhajtok, megsimogatom a hátát.
-Rohadtul sajnálom, Gemms- suttogom neki, remélem hallja, hogy milyen komolyan is gondolom. Ez a mai sajnos egy olyan nap, amikor nem lehet csak úgy ráhúzni a problémákra a szőnyeget és egy poénnal oszlatni minden megmaradt rosszkedvet.
Tudom, hogy semmit nem tudok csinálni, amitől kevésbé elbaszott lesz ez az egész, csak ölelem, igyekszem nyugtatni, már amennyire jelen helyzetemben tudok. Tulajdonképpen egész jól reagált, nem?
Nem törte be az arcom, nem küldött el az anyám-apám tetszőleges nemiszervére telelni, nem látom rajta, hogy gyűlölne, mint a szart, de mikor azt mondja, hogy azért aggódott, hogy elkésett...na akkor gyűlölöm csak magam igazán. Ilyenkor kívánom, hogy bár tudnék jobban reagálni, tudni, hogy mit szabad mondani és mit nem, de én csak szomorúan nézek rá, mint egy igazi rendes hülye és csak igazat tudok neki adni, a magam részéről.
Minden, amit mondhatnék klisés szar lenne.
-Nézd,ez az én faszságom és csak az enyém-nézek rá, mert jobban nem tudom kifejezni. Hogyan is akadályozhatott volna meg? Módszeresen terveltem ki mindent, élő embernek nem kellett volna besasszéznia a helyiségbe, de hát Vivien…na ő egy egészen külön kategória és már azt is tudom, hogy miért. Mindenesetre jobb lett volna, ha inkább lenyeleti velem azt a kurva búcsúlevelet, akkor legalább nem került volna Gemma szeme elé.

Kérdez, én bólintok. Pontosan tudom, hogy nem vagyok képes kifejezni, hogy mi volt ez az egész, illetve a korábbi beszélgetésnek hála már kegyetlen szégyenletesnek is találom az egészet, de tartozom neki annyival, hogyha már szétcsesztem a napját meg a pillanatnyi lelkiegészségét, hogy megpróbálom szavakba önteni a nyomorom. Mondjuk, ha el lehetne táncolni simán lehet, hogy inkább azt választanám.
-Üljünk le-javaslom, mert, ha sokáig kell gyűrnöm a saját érzelmi szarlavinámat még a végén itt esem össze szégyenszemre, a szar meg csak jön és maga alá temet, de honnan kezdjem?
Legalább a felét el sem mondhatom neki, a nagy megvilágosodásom ezáltal például konkrétan az értelmét veszti és azt sem nagyon tudom, hogy lesz-e így ennek egyáltalán értelme.
-Csak…-próbálok nekikezdeni valamilyen oldaláról a dolognak- azt éreztem, hogy zéró kontrollom van minden felett, azt hiszem ez volt a fejemben az egyetlen dolog, amit még én irányíthattam és…ja. Szóval megterveztem az egészet, már napok óta rajta voltam. Megfigyeltem mikor jöttök, mikor mentek, kiszámolgattam, hogy Pomfrey mikor kezd és mikor végez és, hogy akkor mi az az időablak, amikor fixen nem jelenhet meg senki. Mármint normális esetben, de ez nem az volt, különben…-sóhajtok egy hatalmasat, kurva kellemetlenül hangzik ez az egész és még azt sem igazán tudom hogyan fogok eljutni a végéig.

[Chikara Tetsuya]

 

You're braver than you believe,

 Stronger than you seem,

And smarter than you think

Címzett: Chikara Tetsuya

TW: nyers nyelvezet, öngyilkosság említése, gyerekkori traumák, káromkodás

“It’s up to you how far you’ll go. If you don’t try, you’ll never know”

Meddig mennél el, Gemma? A kérdés még mindig adott, azóta sem jött rá válasz. Gondolkodhatsz, amennyit csak akarsz. Mit tudnál még érte tenni? Maradj vele egész éjszaka? Úgyis megoldaná a dolgokat, ennek nem lenne értelme, de még kontrollmániásnak is tűnnél mellé. Beszélhetsz vele, bár nem vagy benne a legjobb ilyen téren, úgyis csak annyit mond el, amennyit akar. Hiszen eddig is azt hitted, hogy nagyjából tisztában vagy az egésszel, mégis teljesen megborított ez a levél. Hát, van ilyen, bizony van... Mégsem ment ez olyan jól, mint ahogy szeretted volna, ugye, Gemma? Gondolataidból a hangja ránt vissza, ahogy végre megszólal.

- Gondolom... - dünnyögöd arra, hogy sajnálja. Hát, ebből nem derült ki, hogy szemforgatósan mondtad vagy komolyan, de igazából magára veheti mindkettőt ezen a ponton. Elvégre minden jogod meglenne, hogy kurvára kiakadjál, nem? Dehogynem... Akkor ennyit azért elvisel a kis lelke, még ha szeretnéd is óvni, mint egy kibaszott tollpihét. Nem mintha szüksége lenne rá, Jenkins. Érzed a testbeszédéből, hogy indokolatlanul mélyre ment az, hogy attól féltél, hogy elkésel. Pedig tényleg így volt. Tényleg rettegtél attól, hogy nem így látod, hanem máshogy. - Tudom... - válaszolod röviden, halkan arra, hogy ez az ő szarja. Eszedbe sem jutott átvenni tőle a felelősséget a gondolatért és kivitelezésért. Az csak rajta múlott. Az már nem, hogy mikor és hogyan jutott idáig, abban neked is volt felelősséged, ez biztos. S akármennyire is kétségbeesetten kapaszkodtok egymásba, továbbra sem látszódik megoldódni az alap probléma.

Hirtelen eszedbe jut egy csomó régi emlék vele. Az első nap, amikor egymáshoz szóltatok, az első olyan beszélgetés, amikor rájöttetek, nem is vagytok annyira szarfejek, egy másik nap, mikor valamelyikőtöknek valami baja volt és a másik támogatta. Emlékszel, eléggé megilletődve próbálkoztatok, nem ehhez voltatok szokva és mindketten meglehetősen esetlenül igyekztetek kezelni egy ilyen komolyabb szituációt. Visszatekintve nagyon aranyosak voltatok, bárcsak ilyen csipp-csupp problémáitok lennének, mint anno. Nem erről volt most szó, ez nagyon is komoly volt, bármikor megtörténhet egyébként. Te magad is elgondolkodtál ezen párszor, mikor az otthoni helyzet annyira szar volt, de túl gyáva voltál megtenni. Igen, gyáva vagy, Gemma, gyáva, még mindig nem tudsz ránézni, mi? Valami nem változik, ugye?

Amikor végül felpillantasz rá, addigra az érzelmek nagyobb részét már elzártad. Lecsendesedtél, ahogy a fejedben cikázó kérdések, gondolatok, képek, hangok zavargó óceánja is kisimult, szélcsend lett. Majd később úgyis kiszabadul, mert ez csak pillanatnyi vigasz. Ahogy Tetsuya ülést javasol, csak bólintasz, igazából nem baj, ha nem kell erőnek erejével arra koncentrálnod, hogy állva is maradj. Ahogy megteszed, felhúzod a térded és átkarolod, úgy hallgatod néma csendben. Néha kicsit hintázol, de nem szólalsz meg sokáig. Néha még az is eszedbe jut, hogy mi van, ha ez nem is igaz? Ha nem is akarta megtenni? Aztán mellkason üt a valóság, hogy itt ültök ebben a teremben és nézitek egymást rendkívül komolyan. Abban már most biztos voltál, hogy mostantól kicsit több komolyságot igényel talán a kapcsolatotok. Vagy több rácsekkolást legalább. Vagy már ez is túl sok lenne? Franc se tudja ezeket a határokat...

- Aha... - mondod ki az egyébként nulla információt tartalmazó szót. Mégsem mondhatod, hogy ez elég szarul hangzik, és ezt ő sem gondolja komolyan. Nem azért vagy most itt, hogy a szemébe vágd, hogy idióta. Vagy legalábbis nem ilyen nyersen. Óvatos próbálsz lenni, legalább egy kicsit. - Most... Nem teljesen tudom eldönteni, hogy mennyit hallgatsz el, mennyit mondasz el, de ez így kicsit vérszegény nekem... Nem fogom erőltetni! - emeled fel a kezed gyorsan védekezésképpen. - De ez... Nem annyira vall rád. Vagy hogy mondjam... Ezt kevésnek érzem, na. Vagy csak nagyon belepörgetted magad a napokban? - pillantasz rá kíváncsian, próbálsz a lelkéig látni. Biztos kicsit ijesztő vagy: az előbb még a sírás határán voltál, az érzelmek tomboltak benned, biztos kívülről nézve is vibráltál, most meg itt ülsz, kőkeménynek tűnhetsz, és a hangod is annyira nehezen kiismerhető, mint éppen talán te. Egy percig habozol, hogy feltedd-e a két egyik legfontosabb kérdést. Készen áll rá? Nem túl sok? Nem okozol ezzel kárt? De muszáj ezeket tudatosítani, főleg a másodikat.

- Miért nem tetted meg végül? Ha jól veszem ki a szavaidból, valaki megzavart... - mondod neki, hogy segítsz neki visszakanyarodni. A megzavart szónak sem adsz élt, ugyanúgy ejted ki, mint a töbit. A különben szót pedig el is engeded a füled mellett, nem akarsz vele foglalkozni, nem szabad megütnie, mert akkor megint jönnek a képek. Nem, most nem. Megint vársz kicsit, de végül nekiszegezed talán a legfontosabb kérdést, ha elmondta a saját részét. - És mi akadályoz meg abban, hogy újra megpróbáld? Miért nem teszed meg legközelebb? Honnan tudjam, hogy egy hasonló helyzetben nem reagálnál-e így? - nézel rá áthatóan, komolyan, most nincs helye semmilyen humornak, ez kőkemény kérdés volt és kőkemény, őszinte választ vársz tőle. Inkább zúzzon össze még egy kicsit most, mint ha összeszeded magad és újból pofára esnél miatta. Akkor fájjon inkább most, hátha tudsz rá készülni legközelebb, hátha tudsz ügyesebb is lenni. Bízol benne, hogy ő is érzi, hogy ezzel segíteni is akarsz valahol. - Meddig mennél el, Tetsuya? - teszed fel hangosan a kérdést. Hogy ezt mire érted? Mindenre... A barátságotokra, egyes helyzetekben meddig menne el, mire számíthatsz tőle a jövőben, mi lesz most velük, vele, leginkább ezekre vagy kíváncsi. Ó, de hát a kérdés neked is adott még, Gemma, ugye? Te meddig mennél el?

   

                   

          Meet me halfway        

   

to the best one, Gemma Jenkins

TW: káromkodás, öngyilkosság említése

Szeretném azt gondolni, hogy azért nem vagyok olyan kibaszott rossz ember, hogy meg lehet érteni, hogy nagyjából mit és miért csinálok, akkor meg miért alakulnak mindig ilyen elcseszetten a dolgaim?
Először ott volt Vivien és a mindenféle reakciói, aztán Gemma, akinek az arcán a totális pánik jelenik meg és azt érzem, hogy egy utolsó kis szardarab vagyok, amiért arra kárhoztattam volna a barátaimat, hogy el kelljen viselniük azt, ami utánam marad. Hiába gondoltam át ezt az egészet éjszakákon át olyan aprólékosan, ahogyan csak tudtam, ez is megint olyan volt, mint baszki minden, amit csinálok. Elhamarkodott, hirtelen és gondtalan. Ráadásul még véghez se tudtam vinni, amitől csak sokkal szánalmasabbnak érzem magam, mint eddig. Mert mit kellene mondanom, miért vagyok még itt?
Hogy Vivien fogta magát és a saját történetét és traumáit használva belezsarolt abba, hogy ne vessem ki magam az ablakon?
És ráadásul csak ezt a szerencsétlen levelet tudtam hagyni nekik?  És akkor most képes vagyok azt kinyögni, hogy sajnálom, ami valójában igaz, de hogy hihetne nekem ezután? A válaszában ez talán benne is van, én pedig nem tudom bizonygatni az igazamat, mert semmi értelemét nem látom, csak ölelem és igyekszem így tudtára adni, hogy egyiküket sem akarnám soha bántani, pláne nem direkt. De mégis megtettem volna, nem igaz? Aztán még most is képes lettem volna úgy rendezni mindent, hogy Gemma meg se tudja, amikor meg mégis kiderült előtte az egész…én egyből azt gondoltam, hogy Vivien elárult. Már tényleg csak az nyalta volna fel a pontot az i-re, ha bosszúból azon kezdtem volna el pörögni, hogy akkor én is elárulom, de tudom, hogy ilyen opció nem is létezhet, legyek rá bármennyire dühös éppen valamiért, amit nem is tett meg. Nekem ezt a titkot életem kibaszott végéig kell őriznem és meg is fogom tenni, mert ha csak egyetlen becsülendő dolog van bennem, hát az a betyárbecsület. És azért, mert ez a titok sokkal súlyosabb az én baromságaimnál, amiket olyan aprólékosan próbálok elrejteni, akár még a legjobb barátom elől is.   

Nem tépem tovább a számat, pedig tényleg csak reménykedni tudok abban, hogy úgy döntött bizalmat szavaz nekem, miután sikerült ilyen szánalmas módon lebuknom, még úgy is vár rám elég szarság, amiről vallanom kell és én tényleg is meg is próbálom. Gemma percek alatt szedi össze magát abból, amilyen állapotban megérkezett, én pedig őszintén irigylem ezért.
Mi a francért kell nekem mindig az ilyen kibaszott reziliens nőket magam köré gyűjteni, főleg miután híresen szarul reagálok nagyjából mindenre, ami nem úgy történik, ahogyan akarom vagy, ahogyan fel vagyok képes fogni. Szar az egész basszameg!
Szóval nincs más hátra, mint előre és kezdem előadni a nyomorom, már amennyire átgondoltan el tudom ezt magyarázni és közben igyekszem figyelni Gemms reakcióit, egyszerűen nem akarom mégjobban megijeszteni, közben pedig valahogy látom, hogy ez ide kevés lesz, mint Romanovban a melanin és ennek hangot is ad. Megdöbbennék, ha egyszer képes lenne valami ilyet magában tartani.
-Én ebbe az elmúlt két hónap majd minden percében pörgettem bele magam-sóhajtok, hiszen minden faszság atyja az, hogy mennyire vérszemet kaptam a tusától és, hogy mennyire beleéltem magam, hogy én leszek a bajnok. Pontosan annyira, míg a végére olyan megingathatatlan hitem lett ebben az egészben, mint mondjuk a tényben, hogy igenis vannak olyan dolgok az életben, amik alanyi jogon járnak, ha eleget szenvedtél előtte. És akkor még azt gondoltam, hogy én aztán tudom milyen úgy rendesen döglődni.
-Tudod, én nagyon akartam ezt, lehet, hogy annyira, hogy az már kurvára nem is volt egészésges. A végére már úgy voltam vele, hogy ez jár nekem, mert hát…én voltam az egyetlen tartósan rokkant az étlapon. Aztán meg kiderült, hogy cirkusz, nem pedig szeretetszakkör nyomorultaknak-vonok vállat, hogy csökkentsem az egész jelentőségét, mert végül is már kibaszottul nem számít az egész. Majd O’Hara learatja a rühes babérokat, én meg kerülöm az egészet, mint kurva a Vatikánt, mi mást is tehetnék? Meghalni már úgysem lehet, próbáltam, tökre nem adta ki.

Közben valahol szarul érzem magam, hogy már megint ezt a geci egyhangú litániát nyomom le a torkán, mert hát biztos tudja miben voltam, hát még a süket is hallaná, a vaknak is világos lenne, neki meg aztán végképp. Csak gondolom, azt nem tudta felmérni, hogy én ilyen egy elfaszott balbasz vagyok…fordítva, hogy tényleg képes lennék emiatt mindent bebaszni a sarokba és baglyosat játszani a hajnalok hajnalán. Ha meg már eddig is azt gondolta, hogy elhallgatok dolgokat, akkor most kell csak igencsak elkezdenem vakarózni, mert a továbbiakban tényleg ki kell baszni az ablakon a sztori felét, még annak ellenére is, hogy maximálisan megbízom Gemmában. Jaj, faszom, engedjem már el ezt a telibevert ablakot! Hát teljesen rá vagyok már foncsorodva mentálisan!
Kicsit idegel, hogy nem olvasok le semmit az arcáról, de ez valahol mégis sokkal jobb annál, mintha mondjuk továbbra is totál látványosan ki lenne borulva, mert azt már nem bírnám végignézni, pedig ez sem lehet könnyű, nyomni itt a metál ladyt, míg azt hallgatja hogyan döglöttem meg kishíján.
-Hmm -bólintok, hogy a picsába mondjam?-hát…elég meglepő, de Vivien volt az, hajnali háromkor. Én azt sem igazán vágom, hogy mit kísértett ott, de meglepő módon…beszélgettünk, elég sokat.
Nem szép a szóhasználatom, de vagy ez, vagy egyszerűen egy ilyen helyzetben vágom szerencsétlen arcába, hogy azt hiszem beleestem, mint részeg szamuráj a szarosverembe, ő meg gondolom, most nem erről akar hallani, pedig lehet, hogy jól esne legalább egyszer kimondani.

A kérdésétől szörnyen érzem magam. Mintha valamennyit most tényleg elvesztettem volna az abszolúte bizalmából, de igyekszem megérteni. Nem lennék a helyében, azt hiszem soha nem is leszek, mert ő is sokkal erősebb nálam, ha nem is testben, de fejben. Ez az én nagy bajom, a dührohamaim, meg az érzelmeim kezelése. Mennyivel könnyebb volt, míg minden érzelmem az volt, hogy éhes vagyok, álmos vagyok, vedelni akarok, meg túlmozgásos vagyok, pedig azóta már egy teljesen másik ember vagyok, de csak remélni bírom, hogy előnyömre változtam.
-Nem tudom, hogy akarsz-e vagy képes vagy-e egyáltalán hinni nekem, de kurvára nem akarok még egy ilyen jelentet – állom a tekintetét, de eszembe jut, hogy gondolhatja akár azt is, hogy ezen nem is magát az öngyilkosságot értem, hanem azt, hogy megzavartak benne, hogy nem voltam elég óvatos -nem akarok ilyen ember lenni többé. Megdöglöm én, ha úgy jön ki a lépés, de azt valaki másnak kell elintéznie és még egyszer…semmit sem sajnálok jobban, mint hogy ezt bármelyikőtöknek is meg kellett élnie.

[Chikara Tetsuya]

 

You're braver than you believe,

 Stronger than you seem,

And smarter than you think

Címzett: Chikara Tetsuya

TW: nyers nyelvezet, öngyilkosság említése, gyerekkori traumák, káromkodás

“It’s up to you how far you’ll go. If you don’t try, you’ll never know”

Meddig mennél el, Gemma? Tik-tak, ketyeg az óra és érzed, hogy ki fogsz futni az időből a döntésed előtt, igaz? Mi van, ha a gyávaságod és tétlenkedésed az, ami a vesztét okozza majd? Hiába hallgatod most itt, hiába hagyják el a szavak a szádat, hiába tűnsz úgy, mint aki támogató, de komoly is… Mi van, ha nem vagy elég akkor sem, Gemma, ha mindenedet feláldozod érte?

Ahogy kimondta, hogy két hónapja pörgeti bele magát, bennszakadt a levegő a tüdődben. Hát, persze… És te is részt vettél az egészben, Gemma! Szégyelled magadat most, mi? Hát, már mindegy! Te is ugyanúgy támogattad, biztattad, adtad alá a lovat, szórakoztál vele, beszélgettél vele erről, terveztetek, álmodoztatok. Megérte, Gemma Jenkins? Megérte?! De akkor mégis hogyan lehet az ember jó barát, ha a támogatása is hozzájárul egy ilyen esethez? Honnan tudhatja az ember, mikor mit érdemes csinálnia? Sehogy, igaz? Vak szerencse az egész. És bizalom. Bizalom, hogy ha mégis elkezdi valaki a lejtmenetet, akkor igyekszik még időben megragadni a másik kezét, hogy tartsa meg, húzza fel, ne hagyja a mélybe zuhanni. Hisz te is mindig igyekeztél így eljárni, még ha a teljes valóságot nem is adtad át szinte sosem. Ő mégis elfordult tőled, Gemma, érzed? Nem bízott benned eléggé, nem akart téged és nem téged választott. Nem téged, bizony. Az ismeretlent választotta volna inkább ahelyett, hogy beléd kapaszkodott volna, hogy ezt is ugyanúgy átvészeljétek együtt. Elbuktál, mint barát. Mit barát… Már régen túl voltatok ezen: mint testvér és mint minden más is. Egy pillanatra talán elrévedt a tekinteted, ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejedben, szipogtál egyet, megtörölted az orrod, nem sírhattad el magad, eddig olyan jól ment, Jenkins! Inkább hallgasd, amit mond. Ó, csak nem? Miket nem érzel ma, Jenkins! Bűntudat? Vicces vagy…

- Sajnálom, Tetsuya… - szakad ki belőled őszintén. – Látnom kellett volna, hogy hol a határ és nem kellett volna teljesen belelovallnom téged még nekem is. Figyelmeztetnem kellett volna téged, hogy bármi lehet. De az az igazság, hogy én is elhittem… Elhittem, hogy te vagy a legesélyesebb és csak a tudatom hátsó szegletében bujkált az a kurva gondolat, hogy mi van, ha mégsem? És őszintén fogalmam sincs, miért pont O’Hara lett és nem te. Talán sosem tudjuk meg, de… Biztos volt valami indoka a Serlegnek őt választani helyetted, akármennyire is fáj ez. Ettől függetlenül egy pillanatig sem gondolom, hogy te ne lettél volna megfelelő választás. Tudod, tipikus esete a két jó közül a kevésbé jó marad ki… Legyen ez bármi is valójában. Mindenesetre sajnálom, hogy hozzájárultam az egészhez, igazán nekem is kellett volna látni ezt – mondod halkan.

Na, most hálás vagy, hogy megkeményítettem a szívedet, ugye, Gemma? Amint meghallottad Smithe nevét, libabőrös lettél, de nem látszott rajtad, csak a szemed villant meg kicsit. Miért pont ő? Szórakozna veled? Próbálna újabb fogást találni rajtad, hogy ismét ő legyen lépéselőnyben? Bíztál abban, hogy az eskü kötötte annyira, hogy inkább visszahúzódjon, de… Ezt te sem hitted el, ugye, Jenkins? Hiszen te is folyamatosan kerested a lehetőséget, hogy megtalálj mindent is róla, hogy adott helyzetben lehessen mihez nyúlni. Biztos voltál abban, hogy ezt tette ő is. És a rohadt életbe, ha te Herával zsaroltad, mennyibe fájt neki a te legjobb barátoddal ezt tenni? Még ha eredetileg akár valami normális is volt köztük, most már rettegtél, hogy ki fogja használni az idióta szerelmes fejét. A kurva életbe! Fogalmad sem volt, hogyan helyezhetnéd biztonságba ezt a szerencsecsomagot anélkül, hogy rájönne, mi van a háttérben. Márpedig meghalni nem akartál, pedig az eskütök mindennap ott nehezedett rajtad, ugye? Szar lehet, kellett neked olyan figyelmetlennek lenned szeptember hatodikán.

- Hm, beszélgettetek, mi? Érdekes… Micsoda fordulat nyár után, nem? – nézel rá áthatóan. – Jaj, Tetsuya, hagyjál már, ismerem ezt a hangsúlyt és nézést, szerinted hányszor próbáltál már elhallgatni előlem valamit?! – förmedsz rá kicsit, aztán le is nyugszol. – Nem kell elmesélned, nem érdekelnek a részletek kifejezetten. Az igen, hogy veled mi van most vele kapcsolatban vagy mi lesz ezzel… Ha lesz egyáltalán…

Egy kis könnyed csevej a szerelmi életéről egyszerűbb, mint a komoly kérdések, igaz, Gemma? Valóban… De ez is csak ideig óráig működött, akkor is feltetted a legnehezebbeket és ebben a pillanatban fog eldőlni minden. Érezted, ahogy a levegő is hidegebb lett, ahogy az a kevés zaj is megszűnt körülöttetek, mintha a szoba is visszafojtott lélegzettel várta volna, hogyan is fog erre reagálni a fiú. Csak néztél rá hosszan még azután is, hogy befejezte a szövegét. Hinni akartál neki, igaz, Gemma? Először majdnem gondolkodás nélkül beadtad a derekad szavainak. Egyszerűbb lett volna, kedvesebb, megnyugtatóbb. De nem mehettél el amellett, hogy viszont ha mégsem így lesz… Akkor fogsz igazán nagyot csattanni, azt pedig nem engedhetted meg magadnak. És vele sem tehetted meg, hogy ennyivel lezártnak tekintetitek az egészet, hogy semmi következménye nem lesz annak, amit tett. Nem is következménye… Inkább gondoltad úgy, hogy valamit magatokkal kellett vigyetek ebből a borzasztó esetből, különben megint itt fogtok kilyukadni és ki tudja… Talán fordított helyzetben? Nem, gyáva voltál még ehhez is, Gemma Jenkins… Gyáva féreg vagy ahhoz, hogy felelősséget is vállalj a barátodét ténylegesen. Meddig mennél el érte, Gemma?

- Azt sajnáld, ha nem tudtam volna meg. Még így sem. Az lenne az igazi tragédia, nem ez itt – mutatsz kettőtök közé. – Rendben, Tetsuya, köszönöm, hogy elmondtad nekem. Nem fogok a szemedbe hazudni… - mélyen és végtelenül komolyan a szemébe néztél, nagyot nyeltél mellé. – Ez most nagyon megrázott. Az állapotod, az eset, az, hogyan jutottunk idáig, hogy észre sem vettem igazából, milyen vak vagyok… De a bizalmam is kicsit megkopott most, Tetsu – egy pillanatig fájdalmas grimaszba torzult az arcod, ahogy ezt kimondtad és belenyilallt a fájdalom a szívedbe. – Nem fog ez semmit változtatni kettőnk között, félre ne érts. De ha azt veszed észre, hogy óvatosabb vagyok, hogy figyellek, hogy aggódom és egyéb, akkor ne hibáztass kérlek. Téged akarlak védeni. És magamat. Még egy ilyen után nem fogom tudni úgy összeszedni magam, jó? Kurvára nem akarok még egyszer ide kerülni! – sóhajtasz egy nagyot, majd a kezedet nyújtod felé, hogy felhúzzátok egymást. – Szívből örülök, hogy Smithe megtalált és sikerült kicsit átfordítania a dolgokat. Annak is, hogy ez elég volt, hogy máshogy lásd a dolgokat. De olcsó és hamis megnyugvásnak tartanám, ha egy ilyen komoly eset után csak kezet ráznánk, hogy jól van, akkor ezt is megbeszéltük. Tudom, hogy ilyen vagyok, de nem veled és nem egy ilyen eset után. Úgyhogy sajnálom, ha emiatt utálni fogsz, de muszáj valamit kezdenünk ezzel az egésszel. A hirtelen haragoddal, az önfejűségeddel, azzal, hogy fejjel mész a falnak és hogy előbb cselekszel, mint gondolkodnál. Nem azt mondom, hogy gyökeresen kell megváltozni, csak kicsit tudatosabban kéne élned, ennyi. Még nem tudom, mit kéne ezzel kezdeni, de legalább jó lenne többet beszélni ilyenekről, hogy elkerüljünk még egy ilyet, hm? Na, gyere, mielőtt ez a szoba elnyel minket a sok szarjaink miatt… - megejtettél egy halvány, még gyenge mosolyt felé, hogy érezze, túl fogtok ezen lendülni és a kezedet nyújtottad, hogy elhagyjátok ezt a helyet és magatok mögött hagyjátok a fájdalmat. Bárcsak ilyen egyszerű lenne, igaz, Gemma?

Tudtad, hogy neked nem fog ilyen egyszerűen menni, de ha Tetsuya már megnyugodott, hogy miattad nem kellett aggódnia, az már félsiker volt. Tudtad, hogy amint egyedül maradsz, úgy le fog taglózni az egész eset, a sok érzelem és a valóság, hogy mozdulni nem fogsz tudni a zokogás és fájdalom miatt. Időben kellett megtalálnod a megfelelő helyet erre. De ezt majd később. Most csak végignéztél legjobb barátodon, legfőbb bizalmasodon, beugrott a kérdés, ami már a kezdetektől fogva foglalkoztatott: Meddig mennél el érte, Gemma? És így ránézve végre megfogalmazódott a válasz rá: bármeddig…

Köszönöm a játékot!